Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Vay udvari tanácsosnak Önt ajánlottam a megboldogult Nitsch állására. Beszéltem a tanács első embereivel is, és megnyerő képet alkottam nekik Önről. Már szinte biztos volt a beadványom, amikor fény derült egy ármánykodásra, ezt csak szóban mesélhetem el. Néhányan arra gondoltak, hogy erre az állásra nem az Ön egyházának tagját kell tenni, hanem a miénkét. A hajót kormányzó nagy ember szembeszállt ezzel a törekvéssel, azzal az emlékezéssel indította a megszólalást, hogy az ágostai atyák és a köztünk lévő kapcsolatot nem lehet felbontani a katekétákra tekintettel. Így hát arra kérte az egybegyűlteket, hogy a német stb. nyelv új professzorának megválasztásakor legyenek figyelemmel arra, hogy ez lutheránus-evangélikus legyen. – Valaki azt mondta, hogy a lutheránusok már felbontották ezt a kapcsolatot, mivel Lőcsén már nem református a magyar nyelvet oktató professzoruk, de Vay azt felelte, hogy csak a jó példát kell követni. Úgy irányította az erről szóló tanácskozást, hogy annak néhány szóval vége is lett; megbízták őt, hogy az Evangélikus Egyházi és Tanügyi Főfelügyelettől kérjen fel egy méltó személyt. Ennyiben maradt a dolog, anélkül, hogy szóba jött volna az Ön vagy bárki más neve. – Fel is róhatná nekem, hogy ezzel csorba esett barátságunkon, mert hasonló esetekben már az is értékes, ha megnevezik, és ajánlják az embert; el kell hát mesélnem valamit, ami négyszemközt esett meg velem:

Emlékeztem, hogy az elmúlt évben a Patakon alkalmazásban álló felsőbb professzorok egyike említette nekem a nevét. Tehát azt gondoltam, hogy személyes vagy legalábbis írásban szorosabb ismeretség áll fenn Önök között, és ezért úgy véltem, hogy valami nagyon kellemeset mondok majd neki, amikor Önt ajánlom, és kérem a támogatását. – „Rumi? kérdezte; az a Rumi, aki az Arábiába utazó császári és királyi tisztnek úgy merészelt utasításokat adni, mint egy Michaelis?” – Hogyhogy? mondtam. „Micsoda pimaszság, hogy ilyesmi jut eszébe ennek a félig tudósnak?” Ez volt a válasza. – Mégis azt gondolnám, ez inkább dicséret, mint sem sérelem a részéről. Hiszen éppen azzal a lappal szólították fel nem csupán az egyes kollégiumokat, hanem az összes tudóst is, hogy ilyen jelzéseket adjanak neki, amelyiket 1807-ben Professzor úr, az Ön kezében láttam. – Ezt az egészet sarlatánságnak, szerénytelenségnek nevezte. – Szégyenkezve vonultam vissza. De akkor eszembe jutott, hogy ez a savanyú uborka valaha Nagyot, a humaniórák professzorát bolondsággal vádolta, amiért az verseket írt! – Nem értem őt. Azt válaszolta, hogy valóban egyfajta bolondság verseket kovácsolni, egybehalmozni, gondosan őrizgetni, és kinyomtattatni, mikor már csinos rakássá növekedtek. – Képzelje el, milyen tágra nyitottam a szememet. Elment a kedvem attól, hogy megkérdezzem, hogy vajon Scaliger, Grotius, Heinsius, Janus Secundus, Lottich stb. nem épp így halmoztak-e verseket stb., mert persze vétek lett volna ellene itt Horatius, Vergilius, Ovidius, Tibullus példáját idézni. – Nem hiszi el, micsoda különcök nehézfejű tudósaink Patakon. De hisz ismeri a debrecenieket. S bolondok mindenütt vannak. – Adós voltam ezzel az elbeszéléssel, és annál szabadabban tettem, mivel tudom, hogy biztosan nem viseli meg az epéjét, de talán fel fogja rázni a rekeszizmát.

Nagy öröm számomra azt remélni, hogy Ön lép majd a szegény Nitsch örökébe. Akkor majd gyakran láthatom, s megédesíti majd az életem. Tudja, hogy mitől függ a kinevezése. Írjon késedelem nélkül legfőbb felügyelőjének. Azt hiszem, hogy Balogh úr Őexcellenciája az. És ha kinevezik, adja tudtomra. Különcök közé érkezik majd. De ott van Patai, ő a barátja. Ezt abból látom, mert egy emlékkönyvlap függ beüvegezve a szobájában Göttingen képmásával Ön által feliratozva.

A gondolkodó embernek sok anyagot ad korunk szelleme előrehaladásának megfigyelésére a mostani vizsga. Gróf Desőffy József költő 150 f-t adományozott a kollégium építésére, Kállai Miklós alispán Szabolcsból 100 f-t és egy körübelül 20 éve katolikussá lett Jármy nevű szolgabíró ugyanott 300 f-t azért, hogy elnyerje a szeretett leányt. Ez mégis leírhatatlanul szép. Mennyire iszonyúan ellentétes ezzel, amikor az egykori szabolcsi alispán Szathmáy József tanácsos azt meséli a barátainak a jelenlétemben most Patakon, hogy végzetes a kilátása az Ungvár vármegyei Tibán lévő lakásából, mert az egyik ablakból éppen a katolikus plébániát kénytelen nézni, a másikból pedig a katolikus templomot. Hogy ezeket kitakarja, a két irányban épületeket akar emeltetni (pl. egy kálvinista kápolnát), amelynek a létrehozására egyébként sosem gondolt volna. – Az udvariasság megkövetelte, hogy semmit ne mondjak neki, de szigorúan a szemébe néztem. Megértett engem, és erre szánalmat keltően elfordult, hogy a dolgot jóvátegye, mert eszébe jutott, hogy a hitvesem is katolikus. Azt mondta, hogy csak hierarchista katolikusra haragszik. Azt mondtam, én senkire sem haragszom, és elmeséltem egy szép, szívmelengető anekdotát a kiváló brünni prédikátorról, aki Lőcséről házasodott.

Debrecenből ez alkalommal csak a két böszörményi prédikátor jelent meg, Nagy István és Kassai Péter. Észrevettem, hogy az egyik felszólalásom magán az ülésen különösen figyelmessé tette őket, annyira hogy, hogy Vay udvari tanácsos alig tudta visszatartani tiszta jókedvű kacagását. Arról beszéltünk, hogy vajon az alsóbb iskolákban kell-e matematikát tanítani. Sokan pusztán sértett büszkeségből mondtak ellent Vaynak, a professzorok azonban azért, mert erős, őket szigorúan munkára fogó vezető. Rozgonyi nyilvánosan igen, de az üléseken mégsem mondja ki, hogy nem kell nekünk tudós ember Fő Curator, és igaza van; többet ért volna egy tuskó alatt. – Fel nem foghattam, hogyan képesek Vay rendelkezésének ellentmondani, hogy már a gyermekeknek is oktassanak matematikát, és felszólaltam mellette. Mivel még tovább esztelenkedtek, azt mondtam: nekünk ezt csak azért is meg kellene tennünk, mert Protestansok vagyunk. Láttam néhány arcon, hogy nem értettek meg engem. Tehát megszakítás nélkül következett a magyarázat. Ha a’ gyermek mathematicát tanúl, az elméje észrevehetetlenűl ahhoz szokik, hogy semmit sem fogad-el igaznak, a’ mi nem demonstráltatik, az pedig Protestans hit. Ez a szikra lángot lobbantott.

[Címzés a borítékon:]