Kazinczy Ferenc összes művei

Összetartozó szövegforrások	Szép Literatúra VI. Pesten, Trattner János Tamásnál	Gyűjteményes kötet. Csoportos. 1815	kritikai szöveg olvasószöveg keletkezéstörténeti jegyzet kritikai kiadás eredeti kiadás
Összetartozó szövegforrások	Szép Literatúra VII. Pesten, Trattner János Tamásnál	Gyűjteményes kötet. Csoportos. 1815

FORDÍTOTTA
KAZINCZY FERENCZ.

[Szép Literatúra VI.]

Ossziánnak
minden énekei
három kötetben

FORDÍTOTTA
KAZINCZY FERENCZ.

ELSŐ KÖTET.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

Fion-Ghal hat Énekben.

Kath-Lóda három Énekben.

Komhála. Drámai költemény.

Berrathon.

Kárthon.

Króma.

Kuchullin’ halála.

Darthúla.

Kalthon és Kolvála.

BÉVEZETÉS.

Eggyik ága azon Celta népnek, melly Spanyol-országnak Finiszterri szögén kezdve Szibiriának Oby folyamjáig terjede, ’s mindenütt azon eggy nyelvet szóllotta, tovább tolatván Rómának győzedelmes fegyvere által, elhagyá honját Franczia-országot, ’s a’ Britanniai szigetben telepedett-meg, ’s minthogy még ott sem talála nyugodalmat, kénytelen vala a’ győzők elől a’ szigetnek legfelsőbb est-éjszaki hegyes csúcsába vonúlni. Nagy számra szaporodván itt, eggyik raja általment Hiberniába, ’s ott új nemzetet alkotott.

A’ nép sok apróbb törzsekre volt felosztva, ’s minden törzsnek külön fejedelme vala, a’ ki, ha háború ütötte-ki magát, eggy közönséges fenntebb fejedelem’ hagyásaitól függe. Igy Caledoniában¹

Cael annyi mint Gallus, don pedig mint halom; ’s így Caledonia halmok (hegyek) köztt lakó Galluszok’ földét jelenti-

, a’ mai Skótziának már említett felében, Trenmornak maradéka uralkodott, Érinben, a’ mai Hiberniában, a’ Kormáké, ki Trenmornak Kónár fija által unokája vala; Lochlinban, Dán- vagy Norvégy-országban, az Anníré.

A’ keresztyén időszak’ harmadik századában Morva és a’ Caledóniai fejedelmek felett Fion-ghal uralkodott, Komhálnak fija, Trathálnak unokája, ’s Trenmornak, a’ királyi ház’ törzsatyjának dédunokája. A’ mi Ossziánunk ennek a’ nagy királynak első-szülöttje, Ullinnal és Rynóval első Bárdja, nagy Vezére ’s bajnok küzdő-társa volt; minden tekintetben méltó, hogy atyja, megöregedvén, a’ királyi dárdát és paizst örökségül neki hagyja.

A’ Bárdok, ezen írásnak, vallásnak és Istennek ismérete nélkül élő, és még is a’ kimiveltetésnek ’s erkölcsiségnek igen fényes polczára emelkedett népnél nagy tekintetben állottak. A’ király őket küld-ki, mint Rómában az Imperátor a’ maga Feciáliszait, hadat-izenni, ’s békét vagy ajánlani vagy kérni, ’s a’ csatákban az ő szózatjaik adának jelt mind kezdeni a’ verekedést mind elhagyni. ’S e’ mellett a’ bék’ idejében nem éltek rideg életet, ’s a’ csatákat nem nézték renyhén és távolról, hanem eggyütt küzdöttek a’ királlyal és a’ nép’ hőseivel, mint katonák ’s nem ritkán mint Vezérei a’ hadnak. De legközelebbi tisztjek az vala, hogy a’ nemzet’ nagy tetteit dalokba foglalják ’s hárfazengés alatt énekeljék, és, hogy az illy történetek’ emlékezete az írást nem értő nép köztt a’ később maradékra általmehessen, ifjabb társaikkal, kik Bárdoknak neveltetének, énekeiket eltanultassák. Így a’ Bárdok e’ népnek Költőji, Erkölcstanítóji ’s Történetbeszéllőji voltanak.

Az a’ feledségbe-sülyedett szegény nép, melly az eggykori Caledoniának Highlandját (hegyes Fennföldjét) most lakja, a’ hajdani Bárdok’ énekeiket másfélezer eszt. után is a’ szerént tanulgatta-el ajakról ajakra, mint az Ullin’, Osszián’, Karil’, Rynó’ és Malvína’ idejekben; míg Macpherson, született gael és Badenochi Iskolamester, földijeinek regéjikre figyelmessé tétetett, ’s a’ mit öszve tuda szedni, papirosra tevé, angolra lefordítá, ’s 1761. kiereszté. Előadása nem talála hitelt, ’s Olvasóji az Ossziánénak mondott Költeményeket úgy tekintették, mint a’ Macpherson’ tulajdon munkáját, de a’ mellyet ő ártatlan játékkal eggy régi Költő’ neve alatt kívánt közre ereszteni. Most minekutána ezen Költeményeknek régisége felől hosszasan és nagy tűzzel folyt a’ per, ’s a’ gael Originál ki vagyon adva²

A’ könyv czimje ez: „The Poems of Ossian in the original Gaelic, with a literal translation into Latin, by the late Robert Macfarlan, A. M. together with a dissertation on the authenticity of the poems, by Syr John Sinclair, Bart. and a translation from the Italian of the Abbé Cesarotti’s dissertation on the controversy respecting the authenticity of Ossian, with notes and a supplemental essay, by John M’ Arthur, LL. D. Published under the sanction of the Highland Society of London. London 1807, 3 Vol. 8. Ide teszek belőle eggykét gael sort, azért is hogy Olvasóimmal a’ versnemet látassam, azért is hogy a’ Bárd (nem Bardus) szót védhessem: Bithíd m’ ainm aig bard an trein deákúl szóról szóra: „Erit meum nomen apud bardum strenui” – és a’ csupa monosyllabokból álló: Tha suil mo mhic air eoin nan tonn mellyet Ahlwardt így fordít: „wörtlich, mit derselben Vortstellung: Es ist das Auge meines Sohns auf die Vögel der Wellen (gerichtet).” – Az Osszián’ versei rímetlenek, ’s szchémájok inkábbára ez: – | – U U | – UU| U ’s ollykor egy sylábbal hosszabb.

, ’s ezek az énekek még új nyelvre fordítva is elég bizonyságot tesznek önn-magok felől: azon álmélkodhatni inkább, hogy ez eránt mint támadhata kérdés, ’s a’ per hogyan folyhatott illy hosszú ideig.

Ha Osszián nem Homér is, épen úgy nem, mint a’ hogy a’ goth sztílú Münsterek nem Jóniai ízlésű Peripteronok: igazságtalan volna, a’ ki e’ Költeményektől álmélkodását ’s tiszteletét megtagadná; és ha Herculánum és Pompéji dicsekedhetnek, hogy nélkűlök az új világ sok kincseit nem ismerné a’ szép hajdaninak: bizony a’ Skótziai Cserehát is kevélykedhetik, hogy az elmének e’ felséges mívét, melly siavatag ugyan, mint az a’ hideg borongós éghajlat melly alatt az született, de olly heves is ’s olly merész-szárnyalatú, hogy a’ kelet’ Költőjinek munkájikkal nagy bátran öszvemérkezhetik, ő nem csak szülte, hanem tizenöt századokig eltanúlva nekünk és minden következő koroknak fenn is tartotta.

Két esztendővel azután hogy Macpherson a’ maga Ossziánját ángolúl kiadá, megjelene az olaszra fordítva is Abate Cesarotti által, ki őtet Homérnak elébe, a’ Profetáknak pedig melléjek teszi. Francziára Le Tourneur, és minekutána Ossziánt a’ mi időnk’ Fionja annyira kedvelé mint Alexander a’ maga Homérját, hihetőleg mások is, németre pedig Harold, Denis, eggy Nevetlen (Tübing. 1782), Rhode, az ifjabbik Gróf Stolberg, és legközelebb Oldenburgi Prof. Ahlwardt (III. köt. Lipcsén. Göschennél, 1811) fordították. – Minket Ossziánnal Batsányi János, az Ányos’ verseinek kiadója, akara megismértetni, ’s fordításához – prózában, Harold, Denis ’s a’ Tübingi Nevetlen után – már 1785 hozzá fogott; de a’ mit így Kassán dolgoza, azt Bécsi szolgálatjának idejében 1797 megvetette, ’s fordítását egyenetlen hosszaságú jambusz sorokba kezdé fűzni, a’ hogy arra Herder ada nehány töredékeivel példát. A’ mi nála így elkészült, az nekünk, minekutána ő 1809. Decemb., máshova költözött ’s minden papirosait elvitte, úgy látszik, elveszve vagyon; egyedül az Iniszthónai háború marada-meg eggy levelében, mellyet hazánk’ eggyik legtiszteltebb költőjének mutata-bé, hogy ez eránt ítéletét érthesse. Ezen eggyetlen énekét az Erdélyi Muzeum fogja fenntartani emlékezetéül, mint azt, a’ mi az elsőbből marada-meg, a’ Kassai.

Én a’ Szelmai dalokat Gőthe, Karrik-Thúrát Bürger, Kárthont pedig ’s öt hat más Éneket Denis és Rhode után már sok eszt. előtt lefordítottam volt, nem szándékozván hogy a’ két hosszabb Eposzt is dolgozzam, mind azért mivel Batsányinak mezejébe vágni nem akartam, mind mivel korunk’ ízléséhez, melly csak a’ könnyen-érthetőn kap, nem bíztam igen sokat; de Helmeczi barátom elmozdíta feltételemtől. Engedtem kivánságának, ’s elkészítvén még az elmult esztendőben az egész munkát, azt kötöttem-ki, hogy az mind addig kezemnél maradhasson, míg azt Ahlwardt’ fordításával, melly felől az előre-bocsátott próbatétek után nem lehete sokat nem várnom, öszve fogom hasonlíthatni. Hosszas

hasonlíthatni, Hosszas

hasztalan várakozásom után szerencsés valék azt az elmult Májusban Bécsben vehetni, ’s íme itt van a’ mit erőm, ’s hét heteki gondjaim nyujthattak. Nem örvendhetek magamnak eléggé, hogy a’ fordítás, mellyet akkor a’ midőn házamhoz visszaértem, már által kellett volna adnom Trattner Úrnak, még kezeim között vala, mert az Ahlwardt’ fordítását meglátván, tavalyi dolgozásomat egészen el kelle nyomnom, úgy hogy annak egy sora sem marada-meg. Bár ennyi gonddal azoknak nyerhetném-meg javallásokat, a’ kik értik, hogy Költőt, ’s régi Költőt, ’s illy sok-sajátságu Költőt nem úgy illik szólaltatnunk a’ hogy mindennapi munkáinkat írjuk! Az Irónak kötelessége ugyan tisztelni a’ köz ítéletet, ’s a’ javallás az előtt is kedves, a’ ki annak szíreni dala ellen fülét ’s mellyét elkeményítette; de az illyen valami fenntebbet és jobbat is ismér, a’ mi tiszteletet kíván; és a’ ki ezt a’ szerént tiszteli a’ mint illik, azt a’ tőle megtagadott javallás leverni ’s elcsüggeszteni nem fogja. Természetesbb az a’ vád mint hogy a’ gondos Író előtt váratlan lehetne, hogy munkája nem értettetik; de midőn azt adjuk-meg, hogy az Irónak megértethetőnek kell lenni, mi viszont kérdésbe-vehetlen jussal azt kívánjuk, hogy az Olvasó érthető legyen; mert a’ hiba úgy lehet az eggyik félé mint a’ másiké. Azoknak, a’ kiknek nem minden szó van mondva haszontalan’, légyen elég felhoznom a’ mit Ahlwardt, ki Ossziánt csak poetai Olvasók’ számára fordította, és illy jól épen ez által fordította, lap XXVIII mond a’ maga német Olvasójinak: – „Die Wiederhervorrufung alter Wortformen, und kraftvoller in Vergessenheit gerathener Ausdrücke, Wendungen und Wortfügungen verflossener Jahrhunderte, und einige gewagte Inversionen, werden vielleicht manchem Freunde des Natürlichen und Platten ein Anstoss und ein Aergerniss seyn. Diesem kann ich bloss mit Johnson zurufen: „Neue Wörter sind ein wohlerworbener Reichthum. Wenn ein Volk seine Kenntnisse erweitert und neue Ideen erwirbt, so hat es Kleider dazu nöthig. Fremde Wortfügungen hingegen hat man als gefährlich verschrieen, welche den Character der Sprache ändern sollen; aber es ist meine ernsthafte Meinung, dass sich jede lebende Sprache nach irgend einer alten – (és bizony az olly újak után is, mellyeknek Literaturájok ’s mestermíveik vagynak, mert a’ régieknek is egyedül ez adja az elsőséget) – „recht knechtisch bilden müsse, wenn unsre Schriften dauern sollen.” – Én ugyan ezt hiszem és ezt vallom. –

Széphalom Júl. 21 d. 1815.

Kazinczy Ferencz.

GEOGRAPHIAI MUTATÓ.

Álba, régi neve azon nagy szigetnek mellyen most Ánglia és Skótzia fekszik. A’ Skótzia’ estéjszaki fele hegyes föld, és itt lakott az a’ nép, mellyet Ossziánban találni fogunk; a’ keleti fele térföld, ’s azt a’ Piktek lakták.

Álnekma, Hiberniának déli része, ma Connaught. Lássd Érint.

Árdva, eggy része Morvának.

Átha, megye Érinben, hol a’ Bolgok’ fejedelmei uralkodtak.

Balklútha, Britek’ városa a’ Klútha’ partján.

Brán és Bránó, kisded folyam Ullinban. A’ megöregedett megvakult Osszián és az ő menye Malvína sokat tartózkodtak e’ körül.

Brúmó, folyam Kráka szigetben.

Dóra, halom Témora mellett.

Dunlathmon, Lathmon’ vára, mert a’ dun gael nyelven erősített hely; talán a’ Kárun’ szélén.

Dunlóra, ennek fejedelme Kónál, Karthonnak fija.

Dunráthó, vár Alnekmában.

Dunszkaich, Kuchullinnak lakja a’ mai Skyben.

Duthúla, folyam Alnekmában.

Duvranna, folyam Skótziában.

Érin, a’ mai Hibernia. Ennek felső részében, a’ régi Ullinban, melly ma Ulsternek neveztetik, a’ Kaelek, alsó részében, hajdan Alnekma, most Connaught, a’ Bolgok laktak, ’s a’ két fél köztt mindég tartott a’ versenygés.

Étha, megye Morva körül, Uznóthnak birtoka.

Furfád, sziget, de most nem tudhatni, mellyik viselte e’ nevet.

Garmallár erdős tető Morvában.

Gormál, Sztarnónak lakja Lochlinban, és eggy hasonló nevü hegy ugyan-ott.

Iniszfail, annyi mint Érin, mert Érint a’ Fálok népesítették-el. Fál urat, fejedelmet tészen, Inisz szigetet.

Iniszhúna, talán Mán, Anglia és Hibernia köztt.

Iniszthóna, talán eggyike a’ Schetländiaknak.

Inisztork. közönséges neve az Orkneyknak.

Ithon, eggy Hebridi kisded sziget.

Karmun, folyó a’ mai Tweed mellett.

Karrik-Thúra, az Inisztorki fejedelem’ lakja eggy tengerre néző szirtes ormon, mert Karraig gaelűl szirtet tészen.

Kárun, folyó, ma Karron a’ Stirlingi Grófságban.

Klonra és Klonráth, Hidallának birtoka Alnekmában a’ Légo mellett.

Klúba, rév Iniszhúnán.

Klúna, hegy, de nem tudhatni mellyik.

Klútha, ma Clyde, folyó.

Kormul, szirt a’ Mórán Ullinban.

Kóna, most Coe, folyó az ettől nevezett igen kies Kónai völgyben. A’ szomszéd, három ’s négyezer lábnyi magasságú hegyekből számtalan csermelyék ömlenek le a’ völgybe. Osszián itt szeretett múlatni, ’s ezért Kónai Szózatnak mondja magát.

Kráka, hihetőleg Schettländi sziget.

Krahtmó, egészen ismeretlen.

Króma, város Érinben.

Kromla és Kromlák, hegy az Ullini tengerszélen, a’ Lénai (Moilénai) fenyér mellett.

Kromthormod, talán Orkney sziget.

Króna, folyó; a’ Kárunba ömöl.

Kulavín, folyó a’ Karunnál.

Kulbán, rév.

Lánó, tó Lochlinban; gőze ősszel betegségeket ’s halált okozott.

Lára, táj Alnekmában, a’ Légó mellett.

Léna és Moiléna, tér Ullinban.

Lochlin, Dán és Norvégy-országok.

Lóna, hegy Ullinban, általellenben Mórával.

Lóra, folyam és vízesés, hihtőleg a’ mai Loch Etive.

Lótha, folyam, Macpherson szerént a’ mai Lochly.

Lúbár, folyó Ullinban, a’ Kromlán fakadt, ’s végig futotta a’ Milénai térséget.

Lúmon, hegy Iniszhúnán; innen által lehetett látni Érinbe.

Lútha, völgy és lakja Malvína’ atyjának. Innen ő Lúthai leánynak mondatik.

Luthkormó, tó Lochlinban.

Málmor, hegy Morvában.

Móma, Alnekmában. Foldathnak lakja ’s eggykor a’ fő Druidé.

Móra, hegy, az eggyik Szelmához közel, a’ másik Ullinban Lóna mellett.

Morva, tartomány, Fion-ghalnak birtoka, eggy hosszúan elnyúlt hegyláncz. – A’ Morvai tenger mindég szenvedi a’ fergetegek’ dühét, ’s innen a’ festő név Ossziánnál.

Múre, Múri, fegyverforgatás’ tanításának helye Ullinban, hova az ifjak Albából is jöttek.

Ráthkol, rév és vidék Iniszhúnán.

Ráthó, erős hely Alnekmán.

Runaigh, Annir’ lakja Iniszthónán.

Szadronló, nem tudhatni melly táj.

Szelama, szóról szóra Széplátó vagy fellegvár; Toskár’ lakja Érinben, közel Kromlához.

Szelma, Fion-ghalnak lakja Morvában. Ez a’ hely hihetőleg Argyleshírnek Felső-Lorni megyéjében feküdt, közel a’ tengerhez Loch-Etive és Loch-Crenán között egyenlő távolságban.

Szlimóra, tető Alnekmán.

Szruthmon, Gaul’ elejinek lakja, közel Morvához. (Szruth folyam, Moin hegyes vidék.)

Témora, királyi-lak Érinben.

Tongorma, Hebridi sziget.

Torlútha, Toskár’ lakja, a’ Lúthai tájon.

Tornó, sziget, ismeretlen.

Tromó, hegy, ismeretlen.

Tromthon, sziget.

Túrá, bástyás hely Ullinban.

Uthornó, Szkandinávi sziget.

HISZTÓRIAI MUTATÓ

Bolg, Bolga – Álbioni Belgák, kik legelébb szállák-meg Érint, ’s később a’ déli Érinben laktak.

Cael – Kaledóniából Érinbe általjött Galluszok. Ezek a’ sziget’ éjszaki részén, Ullinban, telepedtek-meg, ’s királyoknak lakja Témora volt. A’ régibb de erőtlenebb Bolgok örök ellenkezésben éltek az újabb de erősebb Kaelekkel, melly végre oda ütött-ki, hogy Kairbár az Áthai Bolg fejedelem Kormák Kael királyt gyilkosúl megölte. Lássd erre Kuchullint.

Fion-ghal – igazabban csak Fion, mert a’ ghal vagy geal ragaszték fejért, szépet jelent – királya Morvának és a’ Kaledóni népeknek. Az nap született a’ midőn atyja Komhál, Morni ellen csatázván, elesett (lássd a’ Lórai Csatát). Anyja Morna vala, Thaddunak leánya, Klesszamórnak testvére; őse vagy nagyatyja Trathál, ’s ennek nője Szulinkorma; dédatyja az az ősének atyja pedig Trenmor, törzsatyja a’ Kaledóni népen uralkodó királyi háznak Trathál’ fija által, Konár második-szülött fija által pedig az Érinben uralkodó Témorai háznak törzsatyja.

Nőjei ezek voltak, és talán eggyszerre: Roszkrána, Kormák Érini királynak leánya, és Kláthó, az Inisztorki Kathullé. Roszkranától lett Osszián és Fergusz, Kláthotól Fillán, Roíne, és leánya Boszvína, ki felől a’ Lórai Csatában vagyon emlékezet.

Fion-ghal megholt a’ Krisztus után 283 eszt.

Gaul Morninak fija, Szruthmonról, Szelma mellett. A’ Morni’ eleji valaha Vergobrétjei voltak a’ Kaledóni népnek. (Vergobretus a’ Kael népnél, midőn az igazgatás még a’ Druídeké volt, annyi volt mint a’ Dictátor Rómában; az az: elmulván a’ veszély melly miatt a’ főhatalom neki adatott, kénytelen vala azt letenni ’s a’ köz sorba visszatérni. De Trenmor azt nem csak le nem tevé, hanem kipusztítá a’ Druídeket, kik neki és maradékinak árthattak volna.) Morni emlékezvén elejinek egykori méltóságokról, sokszor volt villongásban a’ Szelmai fejdelmekkel. Fion-ghal véget vete a’ villongásnak, ’s Mornit annyira megnyerte, hogy Gaul neki mind végéig barátja ’s meghitt Vezére volt.

Kairbár és Kathmor testvérek, Borbárnak fijai, Szonmornak unokáji, Krothárnak és Larthonnak, ki a’ Bolgokat a’ déli Álbionból Érinbe hozá, maradékai. Kairbár erőtlennek érezvén magát megverni a’ sziget’ éjszaki részeiben lakó Kaeleket, gyilkosságra vetemedett, ’s Artho királynak halála után ennek fiját, a’ kiskoru és e’ miatt Kuchullinnak gyámságára bizatott Kormákot megölette, ’s így magát Ullinnak is királyává tette. De Kuchullin Fion-ghal’ segédjével visszatolá a’ Bolgokat, ’s Kormáknak helyébe eggy második Artho, kit Feradarthónak nevez Macpherson, ült-be.

Karil, kettő e’ néven, a’ mire Ossziánnál nem kevés példa van; az eggyik első Bárdja Kuchullinnak, a’ másik Tongormai fejedelem.

Kuchullin fejedelme egy szigetnek, mellyet Osszián ködök’ szigetének nevez, a’ mai Skynek; Szemónak fija, Kathbádnak a’ Druídnek maradéka. – Lássd Kairbár. Az Érini Kaeleket ő tanítá pánczélba öltözni, ’s lovakra űlni, ’s azokat szekérbe fogni. Eggyik legtiszteltebb bajnokja korának. A’ Légó mellett nyillövés által esett-el.

Lóda és Loduin. – A’ Kaledóni ’s Érini népnél nem leljük nyomát az Istenség’ isméretinek. Osszián még ex machina sem hoz-elő Istent. De Lochlin bűvöz, babonáz, a’ Lóda’ gömbölyege ’s az Erő’ köve mellett ígéz (könyörög, formulákat mond), sorsa eránt kérdéseket tészen, ’s segédet kér. Lóda és Loduin eggynek látszik a’ Szkandinávi Ódinnal. –

Lúno, kardcsiszár Szelmában. Minthogy az ő fija (Osszián így nevezi az őáltala készült kardot) itt nehány ízben fordúl-elő, e’ néven nem lehetett elszöknünk.

Malvína, a’ Lúthai leány, Oskárnak nője, leánya a’ Torluthai Toskárnak.

Osszián, Fion-ghalnak első szülöttje, férje Evirallinnak, Brán Érini fejedelem’ leányának, ’s Oskárnak atyja. Hogy az ő Énekei jöttek által minden más Bárdok’ énekei közzül legnagyobb számban a’ mi időnkre, az azt látszik mutatni, hogy a’ Bárdok között Osszián volt a’ legelső nem csak tekintetben de érdemben is. – Fion-ghal megöregedvén, Ossziánnak hagyta a’ királyi dárdát és paizst; de úgy látszik, hogy az elvilágtalanodott Osszián őutána nem uralkodott, ’s Szelma még az ő halála előtt elpusztúlt. Ő és Malvína, Oskár fijának özvegye, általmentek Érinbe.

Sztarnó, Lochlinnak fene királya atyja Szváránnak ’s Agandékának (kinek szerencsétlen halálát lássd Fion-ghal. III. Ének).

Ullin, Fion-ghalnak első Bárdja.

FION-GHÁL.
HAT ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Artho, legfelsőbb király Érinben, meghala, ’s az ő fija Kormák még fiatalabb volt mint hogy minyjárt székébe ülhessen. A’ törzsek tehát felgyűltek Témorán, ’s Kuchullint, a’ Ködsziget’ (most Sky) urát gyámjává választák az ifju királynak. Ekkor hire jöve, hogy Szárán Lochlini (most Norvégy vagy Dán országok) király ki akar szállani Érinen, ’s Kuchullin segélyre kiáltatá Fion-galt, ki vére vala Kormáknak. Ez megjelene, de Szvárán már Ullinnál (ma Ulszter) kiszállott. A’ Költemény’ első felében Kuchullinnal foly a’ csata, Szváránnak szerencsésen. De Fion-ghal meggyözi ezt.

ELSŐ ÉNEK.

Közel a’ Túra’ bástyjáihoz űle Kuchullin eggy lombos tölgynek alatta. Dárdája az üregek’ sziklájának vala támasztva, pajzsa lábainál fekvék a’ fűben. Kairbánt emlegeté, a’ höst, kit ő vágott vala le a’ kardoknak csatájában. ’S ím jön a’ tenger’ őrje, Mórán, szárnyalló lépteivel. Kelj-fel, Kuchullin! kelj-fel! úgy mond’. Látám az éjszak’ hatalmasainak hajójikat. Rajta, te csigák’-osztogatója! Itt az erős Szvárán, ’s hadai sokak!

’S a’ kékszemü fejedelem mond: Fithilnek fija, te mindég félénk valál, ’s most is remegsz. Ijedésed látja soknak az ellenséget. Fion-ghal az a’ ki jön, Fithilnek fija; ő jön, a’ setét hegyek’ királya.

Nem! mondá Mórán; látám én a’ nagy had’ Vezérét. Mint a’ szirt, úgy áll a’ bajnok. Dárdája mint a’ bérczek’ fenyve, paizsa mint az emelkedő hold. Eggy sziklán űle a’ part mellett, hasonló a’ tetők’ ködjéhez. Sok kar kél bajra neked, idegeneknek vezére! komor hadi-férjfiak a’ küzdésben, ’s kardjaik a’ hősjáték köztt élesek. De még többek azok a’ vitézek, kik a’ fergeteges Túrán gyülengenek-fel.

’S erre most Szvárán, mint a’ kőszál’ lábain a’ tajtékos hullámok: Ki mérkezik e’ földön énhozzám? Nem veszteglenek énelőttem a’ te erőseid; karom őket öszveronja. Ki állhat-meg pallosom előtt, hanem ha Fion-ghal, a’ vészes Szelmának királya? Eggykor birkozó karral estünk Málmoron egymásnak, ’s tusánk rettenetes volt. Az erdő ellapult bajunk alatt, medreikből kifordultak a’ csermelyék, ’s a’ hősek’ ravatalik rengettenek. Három nap újítánk-meg a’ küzdést; aggódtak a’ had’ nagyjai, ’s a’ negyediken kiálta Fion-ghal az erős: Dől a’ völgyben a’ tenger’ fejedelme! Nem! nem dől! felelém neki. – Térj-ki az elől, o Kuchullin, a’ ki a’ hegyek’ fergetegeit felülmulja.

Én térjek? monda Moránnak a’ kékszemű hős. Nincs élő a’ kinek én kitérjek. Úgy szélvész Kuchullin mint Az; nagy a’ küzdéshez, és halált nem rettegő. Vedd dárdámat. Fithilnek fija, ’s verjed azzal Szemónak csengő pajzsát, melly csornokomban fenn fityeg. Az nem zengi béke’ hangját. Verd, verd a’ paizst; gyüjtsd-öszve hőseimet halmaikról völgyeikről!

Mórán verte a’ csengő paizst, ’s völgyek halmok feleltenek reá. Gyorsan futja-végig a’ hívás az erdőséget, ’s a’ vad felriadoz a’ turjány körül. Kurach előszökell lakjának dombjáról, ’s Konál, a’ véres-dárdájú, már jön. Füvi szaladni hagyja az őzet, ’s Krugál Túra felé tér. O Ronán, halljad a’ paizst! figyelj, o Kluthár, Kuchullinnak kiáltására! Jer a’ tengertől, o Kalmár! Jer aczélvértedben, o Luthár! Fel, Fojnénak fija, döntő bajnok! Fel, Kairbár, a’ széplaku Kromlákról! Lábalj gyorsan, vendéglő Fiochi! Jer, Kormák, Léna’ széleiről! Ingassd deli tetemeidet, o Kaolte, mellyek fejérbbek mint a’ tajték a’ tengeren, midőn hullámjait szél verdesi az üvöltő szirtek felé.

Íme erővel teljes bajnokok kelnek a’ csermelyés völgyekből. Mindenikében gyúlong a’ múlt idők’ diadalmainak emlékezete. Vadan görg körösded lángoló szemek Jniszfailnak támadóji felé. A’ kard’ markoltján áll minden kéz, ’s villámokat lövel aczéljok.

Mint a’ folyamok-végig a’ szirtvölgyen, akként tömültek-elő a’ hősek győztes atyájiknak vértjeikben, kísérve a’ bosszús seregtől, mint a’ gombolygó záporfellegek az egen a’ szikrázó tűz megett. Vascsengéssel cseng minden nyom. Messzére hallatszanak a’ szökellő szelindekek’ böffenései. Minden ajak tompa dalt döng, ’s a’ hősek kívánják a’ tusát.

Rengett a’ Kromlak’ tetője midőn a’ sereg végig-lépdellé a’ fenyért. Megálltak a’ hegy’ oldalán, mint a’ szintelen köd áll-meg összel ha meglepvén a’ halmokat, fejét az éggel eggybe ölti.

Idv neked, dombvölgy’ lakosainak fajzatja! monda ő, a’ fejedelem; idv nektek, szarvasoknak űzőji! Bennünket itt más múlatság vár. Ellenségeink a’ tenger’ keblében terűlének-el, ’s sietve fogák-körül a’ széleket. Kelünk e’ harczra a’ tengeres Lochlinnal? Érin a’ támadóknak lesz e hagyva? Konál, elsője a’ férjfiaknak, te hatalmas pánczéltördeső! Gyakor tusáid voltak neked a’ kelet’ férjfiaival. Viszed e te atyádnak paizsát mostan is?

Kuchullin! felele ő szelíden, Konálnak pallosa fenve vagyon a’ csaták köztt. Öröm vala mindég nekem eltiporni a’ legsűrűbb hadakat. De bár karom küzdésre nyúlong, honunknak szívem béket óhajt. Vitéz Vezére a’ jó Kormák’ hadainak, lássd te Szváránnak nagy hadát; az ő hajóji úgy lepik-el a’ tenger’ széleit mint a’ hogy a’ Légo mellett hosszan elnyúl az erdőség, melly a’ birkozó szelektől cserénként szakaszokra ingattatik. Kuchullin, én béket óhajtok. Adj te sarczot a’ tengerbíró Szváránnak. E’ tusát Fion-ghal is kerűlni fogná, az Álba’ férjfijainak vezérfejedelmek; Fion-ghal, ki erőseket szór-el, mint az üvöltő vihar a’ fű szálait, mikor Kónán zajogva fut-le a’ folyam, és Morvát az ég’ leple fedi.

’S erre Kalmár: Félre a’ békével! Konál térjen halmaira. Verdesse ott láncsája a’ gímet! a’ helyett hogy a’ tusában csatázó seregekre kelne; űzzön Kromlán szarvasokat, ’s nyila szegezze-által Lénának őzeit. Fija a’ nemes Szemónak, a’ hon’ és a’ frigy’ hadvezére, támadd-meg, szórjad’ széllyel a’ Lochlini népet; tipord-öszve a’ tenger’ seregeit, míg a’ mélyen eggy hajót sem keletnek evező karok ’s vitorlák. Ádázon lepje-el Inisztorénak tengersíkját Érinnek fergetege, ’s forgassa-öszve fenekig a’ szélörvény; ’s engem taszítson halálba eggy Lélek, ha a’ vadászat nekem volt valaha olly kedves mint a’ sebek’ heves csatája.

Mathának fija, monda Konál, nem rettegtem én a’ paizsok’ csatáját, ’s örvendtem barátim között a’ láncsák’ küzdéseiben: de különfényt, én nem kerestem. Nyugton hagytam őket győzni, nyugton néztem hogy szalasztgattak. Fija a’ nemes Szemónak, tekintsd Kormákot ’s ösi székét. Adj sarczot Szváránnak és földet, míg Fion-ghal, a’ segéd, megjő. De ha neked öröm a’ küzdés, e’ kar itt láncsát ’s kardot ránt.

Nekem kedves a’ pajzsok’ ’s kardok’ csengése, felele Szemónak fija, olly kedves mint az ég’ dördületei a’ tetőn, mikor tavasszal cseppek szállanak-alá. Rajta, fijai a’ diadalra-szokott Érínnek! ragyogva öleljen-körül engem minden had, szálljon-végig olly sebességgel a’ téren mint a’ tetőken a’ verőfény, mikor a’ nyúgot’ szele felzajdúl, ’s terhes felhőket tornyoz-öszve, ’s végig sipít a’ dombos Morva’ tölgyeinek szárazlombu ágai köztt. Hol, hol vagynak az én tusatársaim? hol feleim a’ veszély között? Hol a’ tisztes Kathbád’ alakja? hol a’ harcz’ fellege Duchomár? Fergusz, te elhagyál engem midőn itt a’ folyam dagad? te, hős a’ vendéglés’ örömei köztt ’s a’ tusában is erős? Gyermeke a’ vadász Rosszának, hogyan? Mint a’ Galmár’ gímje, úgy jösz e? úgy e mint a’ tetők’ szarvasa? Idv a’ Rossza’ lelkes fijának! De mi komorítja lelked’, o Vezér?

Négy kő nyúl-fel Kathbád felett, o Kuchullin, monda Fergusz, ’s e’ kéz temeté-el Duchomárt is, a’ komort. Armin’ fija, te o Kathbád, te fény valál a’ halmokon; ’s te vérengző Duchomár, mint az egen a’ fellegtornyozat. Te o Morna, legszebbje a’ leányzóknak, csendes a’ te altod a’ köveknek boltja alatt! Öröme a’ népnek, te éjbe döltél! mint eggy csillag melly völgybe száll. Magába-borulva űl a’ vándor, tünni látván a’ szép fényt.

Jelentsd, mondá a’ bátor Kuchullin, mint hulltak-el ők, a’ hadnak nagyjai. Lochlin oltotta e el őket a’ hegyen a’ harcz’ pusztító viadalai köztt? Mi zárhatja egyéb a’ hőseket a’ bús, a’ szűk hajlékba?

Kathbádot Duchomárnak kardja éré a’ zajgó folyam’ tölgye mellett. Eljuta a’ völgy’ csalétjai mellé, ’s így szólla a’ szelíd leánynak: Legszebbje az hölgyeknek, Morna, szép sudarja Kormáknak a’ nemesnek, miért így magadban e’ kő köztt? Oldalt melletted csörg a’ patak, aggva zúg a’ szélben eggy tölgy. Messzére zajg a’ tenger; felhők szürkülnek a’ sírbóltok’ tetőjin. Te hasonló vagy a’ hegyek’ havához; fürtös hajzatod mint a’ Kromla’ köde, melly felhúzódik a’ hegyen a’ leszálló nap’ sugára alatt; kebled mint a’ fejér szikra Bránnak folyamjánál.

’S erre a’ szépfürtü leány: Ah, honnan te, legkomorabbja mindeneknek? Szemöldjeid neked mindég búsak voltanak; tűz most szemed, és nem szelíd. Látád e Szváránt a’ vizeken? Mi híred van felőle?

Én a’ hegyekről jövök, Morna, a’ barnahátu szarvasok’ halmáról; fülem az ellenség felől semmi hírt nem vön, Karom három gímet teríte-le, szépalaku lyánya Kormáknak. Úgy szeretlek mint az életet. Eggy szarvast teríték-le neked, hókaru leány, te, kinek minden társad hátrál.

O Duchomár, mond’ ő szelíden, nem tiéd eggy szikrája is az én szerelmemnek. Fekete a’ te szömöldöd, ’s elméd még feketébb; szíved mint a’ tetők’ szirtje. Armin’ fija, te ékesebb vagy, engem a’ szerelem csak feléd vonsz. Hajad mint a’ nap’ sugára midőn hegyeinkről elkél a’ köd. Láttad te Kathbádot, o hős, a’ virító sudart, a’ tetőn. A’ vitéz Kormák’ leánya itt várja a’ kedvest, ha majd megtér vadászatjából.

Úgy sokáig várandod őtet mondá Duchomár a’ fene; úgy sokáig fogod őtet várni itten, az Armin’ haragos fiját. Lássd, vére e’ kardon piroslik. Előttem dölt-el a’ bajnok, ’s te kedvesedet sokáig fogod itten várni. Fenn a’ Kromlán fogom neki emelni sírját. De te fordítsd szemed’ immár Duchomárra; karja erős mint a’ tetők’ menykövei.

’S Kathbád halálba süllyede? sikoltá szerelem’ hangján a’ leány. Zengő halmain esett e el, a’ vitéz, a’ délczeg ifju? az első a’ vadászok köztt a’ tetőken, ’s a’ tenger’ idegeneinek verdesője? Útálatos nekem az ádáz Duchomár, ’s véres nékem az ő keze. De add nekem e’ kardot, Duchomár! kedves nekem az én Kathbádom’ vére.

Ez a’ leány’ könyűjinek adá a’ kardot, ’s a’ leány azt a’ hős’ mellyébe veré. Eldőle a’ zajgó folyamnál, ’s kinyujtá kezét, ’s ezt mondá: Lyánya a’ kékpajzsu Kormáknak, korán taposád-el te nekem a’ dicsőség’ ösvényit! Hideg a’ kard, te hősek’ csillaga; hideg az, Morna, keblemben. De adj engemet a’ szép Moinának – én álma vagyok neki az éj’ setétében – hogy felemelje holtom’ a’ nép köztt, hogy lássa a’ vadász mint ragyog fényem. De vond-ki keblemből az élt, Morna! hideg az mellyem’ sebében.

Sírva közelít felé a’ leány, ’s ő kirántja sebéből a’ vasat, ’s áltlikasztja a’ lyány’ szép keblét. Morna elhull; messzére hullámzik szép hajzatja; bugyogva fut-széllyel vére, ’s bepirosítja a’ gyönge hókezeket.

Oh, ne semmit tovább a’ leányról! monda Érinnek parancsoló Hadvezére, Béke a’ hősek’ lelkeikkel! az ő tetteikkel! az ő tetteik nagyok voltanak a’ veszélyben. Ha ők hadi-szekerem körül lebegnek, ha megjelennek a’ völgy’ fellegein, erős leend lelkem a’ csatában, ’s karom mint a’ menny’ villámja. Te légy holdfény nekem, Morna, ha szememnek éle meggyengűl, ha lelkem ismét megcsendesedik, ’s a’ kardok’ zaja eltünend. – Fel minden had! fel a’ csatára! Készüljön a’ Vezér’ szekere! Két dárdát belé nekem mind két felől, ’s magasan előttem, a’ mint szokás, a’ paizst! Utána lovaimnak a’ térre! az ő futások olly gyors és tüzes. Lelkem légyen erős az örömben, hogy körűlem kezdődik a’ csata!

Mint midőn tajtékozva harsog-le a’ folyam Kromlának feketeszirtü oldalán, ’s a’ hegyeken végig-hömberegnek a’ villámok, ’s a’ hősek’ sírboltjaikat setét éj árnyozza, ’s halvány képek tekintnek-elő a’ záporfelleg’ prémjeik megől: olly vad dühhel, olly gyorsasággal, olly rettenetesen zuhogtanak-elő mostan az Érin’ fijai. Vezérjek, mint a’ tenger’ czetje, melly maga után vonja a’ vízdagályt, végig-önti maga körül a’ serget, ’s a’ part reng lépéseik alatt.

Megérté Lochlin a’ zajt, mint eggy téli folyam’ zordon zúgását. Legott megcsapkodá Szvárán a’ paizst, ’s így szólla Arnónak fijához: Halld! zsibongást hallok a’ hegyekről, mint az est’ játszó legyeit. Az Érin’ fijai szállanak alá! vagy talán szél zúg a’ tölgyesben? Illyen a’ zúgás Gormálon míg a’ síkon vész kél-fel. Fel a’ halomra, Arnó’ gyermeke, nézzd az erdőt, a’ fenyért.

Igy Szvárán. ’S az megy és jő, remegve, gyors lépéssel ’s vadon-görgö tekintetekkel. Erősen vert bordájihoz szíve; szava alélt, bomlott, rebegő.

Fel, fel, tengereknek ura! te fejdelme a’ sötét pajzsoknak! Látom, a’ hegyek’ riasztójit, az Érin fijait ’s Vezérjeket. Lássd a’ viadal’ szekerét! lássd! Halált-hurczolva pereg az végig a’ téren; Kuchullinnak rontó szekere, a’ veszély-szülte Szemó’ nagy fijáé. Domború hátúl, mint a’ szirtbe-ütődött hullám, mint a’ tetőken-síkló köd. Drága kövek csillogják-körül, mint a’ sajkát a’ tenger’ habjai. Rúdja sikárlott barkócza, ’s símított csont benne az űlés. Oldala rakva láncsákkal, középben pedig a’ hős’ lábpolczai. Jobbra, előtte a’ rettenetes szekérnek, eggy paripa ágaskodik, csupa tűz

tüz [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

nyerít, fortyog, lobogtatja serényét; sötét szűgye széles; magosakat szökdel; erős izmos fija a’ hegyeknek. Pattogó körmének messzére elhallik ütése. Serénye körülhabzza fejét mint a’ vad’ tanyáját a’ köd. Fényes az ő színe, futása gyors, ’s Szithfad neve.

Balra, előtte a’ harcz’ rettenetes szekerének, hattyunyakkal fortyog eggy paripa, ritkaserényü, tagba-szakadt, erőskörmü, fejérorru, sebes, büszkén-nyerítő nyargalója a’ fenyérnek. Duzronnyál a’ neve a’ kardnak viaskodó férjfijai köztt.

A’ szekér ezer bőrszeldelteken fityeg. Az aczélból-metszett féket tajték borítja-el a’ ló’ szájában. Keskeny szijak, kirakva tündöklő kövekkel, hajolnak-végig a’ két ló’ fennkölt nyaka körül, melly, futékony mint a’ tetők’ gőzei, a’ dicsőséghez juttatja-el az erőst. Futások szarvas’ könnyűsége, erejek mint a’ keselyűé, nyerítések mint midőn, elborulva hóval, a’ Gormál recseg a’ téli fergetegekben.

’S a’ szekérben eggy fejedelem ragyog, ifju, délczeg fija a’ fegyvernek, Kuchullin a’ kékpajzsu, Szemónak fija, ’s ezt dicséri az ének. Orczája mint a’ síkárlott ternyő; nagy pillantással görg körösded bátor szeme keskeny szemöldjeinek boltja alatt. Sárga haj lángolja-körül fejét, képén elárasztván minden kellemet, midőn a’ dárdát magasra emeli. Fuss, te tengernek fejedelme! fussd a’ bajnokot, ki a’ szerént közelít mint a’ vizenyős völgyekről a’ vész.

Hah! ’s mikor futottam én? ezt válaszolá a’ tenger’ fejedelme, mikor futott a’ barnapajzsu Szvárán? Mikor rettegtem én a’ veszély’ ijedelmeitől, Arnó fija, te kisded lélek? Megküzdve az égi-vésszel a’ vadordításu hullámokon, megküzdve a’ legirtóztatóbb csaták köztt, most fussam e a’ vidalt, csökkent-karu fija Arnónak? Ki, ki én ezereim, a’ térre! Ömöljetek-elő mint a’ tenger’ zordon zúgása, midőn a’ vihar a’ felhőkről alácsap! A’ fegyverszülte Lochlin fogja-körül kardomat. Légyetek mint eggy szirt a’ tenger szélén, melly a’ szelekkel-birkozó barna fenyőt vígan lövelli-fel.

Mint két tetőről az őszi villámok, úgy áradnak egymásra a’ hősek. Mint midőn az erdők’ folyamjai két szirtekről csapnak völgybe, ’s zajogva futják-végig a’ tért: úgy rohan ordítva, setéten, ’s irtózatosan a’ küzdés alatt Lochlinra Iniszfail. A’ hadnagy a’ hadnagyot szabja, ’s a’ harczoló’ arczát a’ harczoló. Pengve száll sarj

szál lsarj

a’ sarjra; ’s a’ sisakok meghasadnak a’ vágástól. Csermelyenként foly mindenfelé a’ vér; a’ ternyő-íveken tágúl az ideg; a’ légben nyilak sipítnak; a’ láncsák kocczannak, ’s lehullnak.

Mint az éj’ villámjai a’ rengetegekben, mint a’ tenger’ iszonyatos ordítása, midőn a’ hullámok a’ felhőkig vetődnek, mint a’ szirtbérczek’ hátaikon a’ menydörgés, olly rettenetes, olly fene volt az had. Volnának bár jelen Kormáknak minden Bárdjai, ’s magasztalnák bár az ő dalaik a’ csatát, de szavok erőtlen volna hirdetni itt a’ holtakat és a’ halálnak nemét. Sokan estek-el harczolók és vezérjeik. Messzére fut-el vérek a’ mezőn.

Gyászoljatok, ének’ gyermekei, Szithallinnak halála felett; dagasszad kebledet, o Évír, mert oda a’ szép, a’ hős Árdán. Őket a’ hatalmas Szvárán ölte-meg, mint a’ vadász az őzfiakat a’ hegyekben, midőn bátor léptekkel gázola ezerek között; hasonlatos a’ felhők’ bús rémjéhez, a’ ki elborulva űl a’ ködben. Az éjszak’ felhőji csak féligleg hagyják látni a’ képet, ’s a’ partravetett hajós csüggedt tekintetet lő a’ tengerre.

De néked sem nyugvék oldalodon jobbad, fejedelme a’ záporszigetnek. Kardod a’ halál’ ösvényén hasonlatos a’ tüzet-szikrázó villámhoz, midőn a’ völgy’ lakóji elhullanak, ’s a’ bérczeket láng lebegi-körül. Hőseket tipor-öszve a’ fortyogó Duzronnyál, ’s Szithfad vérben föröszti körmeit. Halmokban fekszenek őmegettek a’ bajnokok, mint a’ kiforgatott tölgyek a’ vizekkel-gazdag Kromlán, midőn a’ zivatar végig-röpűl a’ fenyéren az éj’ légi alakjaival.

Oh sírj a’ te szélkörűllebegte szikláidon, nemes leánya a’ hajós szigetnek! süllyesszed alá nyájasan szemeidet a’ tengerre, szebb te a’ felhők’ Lelkénél, melly halkkal ’s tiszteletes arczban emelkedik, mint a’ nap’ súgára a’ bús halmok felett. Korán esett-el a’ te szerelmed’ ifja, elsápadva a’ nemes Kuchullin’ kardja előtt. Mi teve téged illy sápadttá? mi illy hideggé? Nem költi-fel veszély többé! nem önt ő többet bajnoki vért! Eldőlt a’ te fijad Trenár! Lyányka, te meg nem látod a’ kedvest! Ordas szelindekei vinnyogni fognak honjában, ha lelke nekik meljelenend. Feszítetlen áll hajlékában íve, ’s a’ halmok jajgatják halálát.

Mint midőn ezer hullám torlódik a’ szirtek ellen, a’ szerént jő Szváránnak nagy dandára. Mint midőn a’ szirt paczkáz a’ hullámok’ ezereinek, a’ szerént paczkáz Szvárán ellen Iniszfail. Halált visít az körösded a’ maga minden szavaival, ’s messze zeng fegyvercsengés, buzdítás. Törve fekszik vért és pajzs; minden kar villángzó pallost forgat. Hadizaj terjed szárnyról szárnyra, omlást parancsolva, véresen, tűzzel, mint száz csattanó pőrölytől a’ műhely, kiknek a’ koh szikrát perczeg.

Kik amazok Lénának fenkölt halmán, eldurczult vad tekintetekkel, mint két fellegei az éjnek, ’s kardjaik mint a’ vizen a’ villámok? A’ halmokat borzadás ragadja-meg, reszketnek a’ szirtek a’ parton. Ki más mint a’ hajók’ Szvarántja ’s a’ magasztalt bajnok Érinben? Rettegve látják kísérőjik hogy ők teljes erőben mennek egymásnak. Éj száll a’ hősek’ csatájára, ’s elborítja a’ győzedelmetlen tusát.

Kromlának árnyas ereszkedőjén Durlasz rakásba halmozza az őzeket ’s szarvasokat, mellyeket a’ hősek, még minekelőtte leszálltak a’ bérczről, leterítettenek. Száz harczoló rőzséket gyüjt, tíz a’ szikrát lángra gerjeszti; háromszáz síma követ hord; száz gyorsan abárolja a’ vadat, ’s a’ fővő vacsora’ füste messzére elgőzölög.

’S ekkor mondá a’ lakoma’ adója Kuchullin, dárdájára támaszkodván, Fenának fijához: Karil, fija a’ régi kornak ’s e’ vacsora magamnak készül e? ’s a’ kardok’ Lochini fejedelme lakomátlan légyen a’ parton? Távol van őtőle az üres lak. Vidd-meg neki nyájas ígémet; hívjad ide a’ tenger’ urát. Jőjön hánykodó vizeiről a’ vendéglő Érin’ áldomásához; hallja a’ bércz’ erdőjinek zúgását, míg fellegben vagyon az éj. Pusztítva nyargalnak a’ szelek az ő láz tengerein most. Dicsérje itt a’ rezgő hárfát ’s hallja bajnoki énekinket.

’S Karil ment; ’s így szólla szelíd szózattal: Kelj-fel vadkanpamlagaidról! kelj-fel, Szvárán, tetők’ királya

kiralya

! A’ csigák’ áldomásának örömei Érinnek ura körül kerengnek.

Tompán felele Szvárán, mint az öblös zaj a’ Kromlai

Krondai [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

tetőkön, midőn felkél a’ fergeteg: ’S ha Érinnek minden szűzei jőnének is, fejér karokkal mint a’ hó, szép kebleik magasra dagadva, szerelmet lövellvén a’ gyöngéd szemekből: állásom még is ingatlan marad, mint Lochlinnak ezer kőszálai, míg majd a’ nap keletben felemelkedik, ’s fényt terjeszt-el Kuchullinnak vesztére. Nyájas nekem a’ Lochlin’ szele, tengerzajgást támasztgatván, melly, árboczaim’ recsegése által, lelkem’ elébe hozza Gormálnak zöld erdejit, hol láncsámon vér szokott virítani; fekete, sertés damaszaimnak vére. Adjon sarczot nékem Kuchullin, adja-által nekem a’ Kormák’ székét. Ha nem, megújúl a’ küzdés, ’s Érin minden mezejivel, folyójival enyém.

Gyászos a’ szó, monda a’ Bárd, mellyet a’ paizsok’ fejedelme tett.

Gyászos, de magának! felele Kuchullin, a’ hős. Karil, hagyjad zengeni énekedet a’ régi kornak fajzatiról. Édest tűnjön-el nekünk az éj; zengjen kedv a’ búban nekünk. Sok vitéze ’s szép leányi voltak hajdan Fail szigetnek. Édest zeng az ének az Alba’ hősei felől, mikor azt, ha megszűn a’ vadászat, Osszián dallja lantja mellett, ’s a’ vadas tetők a’ Kóna’ csergetegeinek felelnek. ’S Karil dalla:

„A’ régi kor’ napjaiban ide jöttek a’ tenger’ fijai. Ezer hajók libegtek-által a’ hullámokon Ullinnak kies mezejihez: Failnak gyermekei felköltenek hogy megvívjanak az éjszak’ embereivel. Itten vala a’ fene Kairbár, itt Grúdár, a’ legszebbike a’ népnek. A’ fejér bikán versengettek ők, melly Golbuinnak zengő erdei köztt ékeskedett. Mindeggyike kívánta azt, ’s halál űlt aczéljok’ hegyén.

Forrott közttök a’ tusa, ’s a’ tenger’ idegenei megiramodtak. Ki szerette inkább magát mint e’ két vitéz, Grúdár és Kairbár a’ hős? Bár ne bőge vala soha a’ szép tulok Golbuinnak erdejiben! Meglátták azt a’ dombon, ’s ismét felkölt nagy haragjok.

Öszvecsapának a’ Lúbárnál; Grúdár vérében eldölt. Kairbár a’ csiga’ lakjához jöve, Braszoliszhoz jöve-el ő, a’ kedveshangzásu leányhoz, a’ hős’ nagykellemü testvéréhez. Grúdárról zengett dala, a’ kedvesről, kit ő szeretett. Sírt hogy ő hadakban küzdött, ’s várta hogy megjön a’ csatából. Dagadó keble akként ragyogott keresztűl

ragyogottkeresztűl

leplén mint az éj’ felhőjiből a’ hold. Szózatja szelídebb volt a’ hárfáénál, midőn csillagló szemével, bánatjait hangzá: „Ha jelensz-meg nékem aczélodban, o kedves?”

Vedd e’ véres paizst, Braszolisz, mondá Kairbár, ’s függesszd magasra, hogy semmi rozsda ne rágja-meg. Tusám’ zsákmánya az.

Szelíd keblében vert a’ leány’ szíve. Halvány arcczal futá-végig a’ fenyért. Halva leli az ifjat, ’s elhal a’ tetőn. Itt nyugszik o Kuchullin, a’ leány’ pora. Eggy ternyő nőtt-ki sírjából. Te szép valál, vizek’ leánya! szép te is Grúdár a’ szirtes halmokon! A’ Bárd emlegetni fog benneteket, míg a’ tenger árad és apad.”

Kívánatos a’ te szózatod, Karil, úgy monda Érinnek kékszemü fejedelme; kívánatos a’ te éneked az halmokon, ha előkiáltod a’ dicsőség’ napjait. Ollyan az mint a’ tavasz’ permetege, ha a’ mezőn mosolyg a’ nap, ’s az árny elszáll a’ halmokon, ’s lassu hanyag szellők lengenek. Karil verjed a’ kobozt az én távol kedvesemnek, a’ Dunaszkaich’ fénysugárának magasztalására; dalld nekem az én Braghélámat-görgő szemeivel; az én szép fiatal hölgyemet, kit a’ hadak’ szigetében hátra hagytam. Mosolygva tekintesz e széllyel a’ te szikláidról, hogy meglássd híved’ árboczait? Csak a’ puszta tengert látod! A’ hullám’ tajtéka nem Ő. Hagyd a’ sziklákat, kedves! Éj vagyon; a’ halmok’ lehellete suhog szép fürtjeid köztt. Nem térek én vissza, míg a’ diadal enyém leend. – O Kónál, szóllj te nékem fegyvert és csatát, ’s vond-el a’ kedvestől elmémet! Gyönyörü a’ maga arany hajazatjaiban a’ Szorglán’ szép leánya, gyönyörü a’ fegyver’ dicse is.

’S a’ lassu beszédü Kónál monda: Őröket a’ tenger’ szélére! őröket ott a’ bokrok közzé, kilesni Szváránnak mozgásit! Lelkem a’ békét óhajtja, o Vezér!

béket o Vezér [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

míg Albának halmairól eljőnek a’ Fion-ghal’ erősei, a’ ki első a’ tér’ tusáji köztt.

’S verte a’ hívásnak pajzsát. Az őrök kiáltanak a’ tetőn. A’ sereg elnyult a’ fenyéren a’ csillagos hidegszelü ég alatt. Az elhultak’ árnyalakjaik bús felhőkben úsztanak-el, ’s távolról a’ Léna’ csendében halálhörgés hallatszék.

MÁSODIK ÉNEK.

Konál bajnok a’ hegypataknál űlt eggy lombatlan tölgy’ árnyában. Mohhal-benőtt kövön nyugtatá fejét. Borzasztva jőve-felé a’ fenyéren keresztűl az éjnek eggy szózatja. Távol fekvék ő itt sergétől. A’ kard’ fijához nem fért félelem. ’S íme álmában tűzcsergeteget láta lefolyni a’ hegyből, ’s Krugál űle a’ ragyogványban. Szépen dölt-el a’ völgyben a’ bajnok; a’ hajós Szvárán’ kardjától dölt-el a’ kűzdés’ bajnokjai köztt. Arcza hasonló volt a’ hold’ súgáraihoz; a’ domb’ felhőjéből vala köntöse; szemei két lángok a’ hegy’ oldalán; mélyen tátogott keblének sebe.

A’ nemes Konál így kezdé: Gégálnak fija e’ tér’ halmairól! miért illy sápadva? miért illy búsan, pajzstördelő? Arczodra nem szállt soha ijedség; mi sápasztá-el most Krugál, színedet?

Félig-láthatóan, kifakadt könyekkel, messzére kiterpesztve a’ hős felé kezeit, ekként felele a’ hősnek, mint midőn a’ Légó’ szélein a’ keblek a’ sással zizegnek:

Lelkem, Konál, ormokon vagyon, testem az Érin’ partjain. Soha nem szóllok én többé veled, o fejedelem; soha nem járandnak lépteim a’ harcz’ térén. Ollyan vagyok mint Kromlán a’ szellő, mint az árny, melly ködökről szál. Konál, Kolgárnak nemzetéből, látom a’ holtak’ fellegét; Lénának mezején látom azt; a’ zöld, Érin’ gyermekei elhulltanak. Távozz a’ Lelkek’ mezejéről! távozz mingyárt lórántok’ adója!

Mint a’ virradó egen a’ hold, úgy enyésze-el ő, öszvegörgetve a’ széltől.

Késs itt, kiálta a’ bajnok, szeretett barnarőt felem! vetkezzd-le a’ tüzes súgárt! Mellyik üregét lakod a’ hegyeknek? Késs itt, Kromlának szültje! Mellyik zöld halom, mellyik hegyvápa hajlékod neked? Szóllj, hol süllyedsz nyugalomba? Nem szóllasz e a’ vész’ ordításában? nem e a’ mennykövek’ fergetegében mikor látandjuk melly erős a’ te karod? Lelked erő nélkül lebeg a’ ravatal körül!

Konál a’ szelíd, felemelkedék, ’s előre hágdala, körülfogva fegyverétől; ’s verte Kuchullinnak pajzsát. A’ fejedelem felszöke a’ hangra.

Miért jő Konál a’ térről? kérdé a’ szekér’ intézője. Ha dárdámat felrántottam volna reád, hogy téged megöljelek, melly fájdalom volna most lelkemben, te kedves! Kolgár’ magzatja, oh szóllj! A’ te hangod napsúgár nekem.

Szemónak gyermeke, az éj’ sötétjén keresztül jöve Krugál hozzám a’ sirbolt’ üréből. Csillagok pillongák-által az ő alakját midőn gyenge szavát

szovát

felemelé. Halál’ hirdetője ő. Nyögve szólla a’ sír felől. Kérj béket, Érin’ fejedelme, vagy fuss a’ Lénai téren!

’S Konál megérté az ő szavát?

szavát, [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

monda Kuchullin a’ had’ vezére. ’S csillagok pillongtanak-által az árnyan? Kolgárnak fija, ki béket keressz, szél vala az a’ mi füledben zenge, ’s patakok mormolák-körül fődet. Ha Krugál volt a’ kit látál miért nem kényszeríté őtet kardod ide? Megértéd tőle melly üregben lakik a’ szelek köztt vándorló? E’ kard belőle szót vett volna ’s jelentést, a’ mennyivel bír. Mostan szük ez a’ jelentés. Még ma tetőinken vala a’ bajnok; rövid volt útja, ’s szerencsét nem ért: miként érthette volna a’ hőseknek halálokat?

A’ lelkek, felele a’ bölcs Konál, felhőken nyargallanak. Az elhullott bajnokok megjelennek a’ szelekben; lakjok a’ tetők’ vápáji. Ott nyugosznak ők, ’s eggyütt beszéllnek, ’s megnevezik, a’ kik halni fognak, egymás előtt. – „Hadd nevezzék-meg a’ kik halni fognak, hadd nevezzék-meg őket mind, csak az Érini hadsereg’ Vezérjét ne! Nem futamlok-meg én a’ tenger’ Szváránja előtt! ’S ha dőlnöm kell, sírom énekek alatt emelkedik majd a’ harsogó tenger’ szélén. Köny áradand a’ Vadász’ arczán; bánat fogja elhomályítani Braghélát a’ teljes szép keblűt. Nem félem én a’ halált, de a’ futást; Fion-ghal látta mint győztem a’ csatában! Hiu árnya a’ szirtes tetőknek, jelenj-meg nékem késedelmetlen’! Lebegj-elő tüzes villámban, ’s mutassd kezedben a’ halált! Nem futok én Szvárán előtt, könnyü árnya a’ hiu lehelletnek! Fel, Kolgár’ fija, verd a’ dombos rezgő paizst; magasan függ az két dárdán. Fel, serkentsd tusára a’ győzedelem’ fijait! Bár kés Fion-ghal a’ szelek’ szigetéről, megverem Konál, a’ hadat, ha magam az előtt elhullok is.”

A’ paizs’ hangja messzére terjed a’ fenyéren. A’ hősek fegyveresen rohannak-fel. Igy harsog a’ kékhabu tenger, midőn vihar száll hullámjaira. Felnyulva állanak-meg a’ téren, mint a’ bogasfejü tölgyek, ha rajtok az éj’ szele végig-röpűl, ’s az aszu leveleket széllyel-röpíti a’ völgyen.

Szürkén virradnak Kromlán a’ felhők; világ rezeg a’ tenger’ síkján; kék köd ússza-körül a’ bérczeket elrejtve Iniszfailt és hadát.

Fel! fel! hamar a’ zászló mellé! kiálta Szvárán a’ had’ paizsa. Fel! fel, Lochlinnak nemzete! Megszaladt az ormos Érin! Űzzétek őket a’ téres Lénán! Fogd szem alá Kormákat, Morla! Hajoljon-meg a’ győzni szokott Szvárán előtt, míg sarja el nem öldösi népét, ’s a’ halál véresen nem mégyen-végig Érinen.

Felszállanak a’ harczolók mint a’ tenger’ madarainak temérdek serge, mikor őket a’ partok’ habjai felriaszták. Zúg a’ had, mint ezer csermelyék, midőn egymásba ömölve a’ Kóna’ halmai alatt, az éj’ sötétéből a’ nap’ fényének ellenébe csillognak. Mint a’ tornyos szürke fellegek árnyakat hintenek ősszel a’ távol ködtetőkre: olly sűrűn, olly megszámíthatatlanúl, olly irtóztatóan töműl Lochlinnak sok rende. Mint eggy barna kan a’ tetőn, úgy lépdell fegyverében a’ király. A’ hős’ baljában lángol a’ paizs, mint a’ hegyek’ oldalán az éj’ tüzei, ha csendes, sötét és puszta a’ világ. A’ rémült vándor félve látja a’ ragyogó árnyalakot.

A’ ködön által sírboltok látszanak magasra-nyult tölgyeikkel. A’ tengernek eggy lehellete elcsapá a’ boltok’ ködét, ’s Érin kilátszik a’ szemnek, mint a’ habok kőszálai, midőn, kicsapva útjából, vakon tévedez a’ hajós, ’s búsúl, hogy úgy változik a’ szellő. Menj, menj Morla! kiált a’ Lochlini király, ajánlj béket az iramodás’ embereinek. Amott állnak ők, a’ boltoknál. Ajánld azon béket nekik, mellyet akkor szoktam uralkodóknak engedni kik kardom előtt meghajolnak, midőn erőseik a’ tusában elhullottak, ’s a’ szűzek jajgatással töltik-el a’ völgyeket.

Morla jött, Szahárnak gyermeke, – nagy vala ő, delik léptei – hogy az Iniszfail’ fejedelmével szólljon, vitéz hadának gyülekezetében. Vedd a’ Szvárán’ békét, adj sarczot, monda kevélyen a’ bajnok; vedd békét mellyet fejdelmeknek ad, midőn hadak elhulla a’ viadalban. Add Érinnek térjét ’s vizeit, add nődet, ’s vadászó ebed’, ’s Braghélát, a’ szelídet, a’ delit; add Luáthot, a’ szélhaladót. Add ezt, mert karod gyenge kar. Tűrd a’ csapást! Ne bosszantsad Szváránt, ’s élni fogsz!

Mondd a’ paizsos Szváránnak – ezt felelé Kuchullin: Soha nem hátrálva én soha nem hátrálok. Ime, én neki a’ tengert adom, sírt engedek a’ hadnak Érinben. Nem éri ő soha a’ napot, melly a’ szép fénysúgárt éjszakra vigye őhozzá. Nem fog soha Luáth előtt a’ ravatalos Lochlin’ térén bogas szarvas futni őneki.

Vakmerő intézője a’ szekérnek, ugy mond’ Morla, ’s te azzal szállasz e szembe, kinek számtalan erdőkből épült hajóji elhordhatnák szigetedet? Olly kisdednek nézi a’ vészes tenger’ urát a’ zöldellő Iniszfail?

Beszédben én sokaknál hátrább állok, Morla, ezt válaszolá néki Kuchullin; nem kardom senkinek kardjánál. Csak Kormáknak fog Érin hódolni, míg Kuchullin életben lesz. Konál, elsője az erőseknek, hallád Morlának bántó beszédét, ’s béket akarsz a’ tengeres Lochlinnal, te paizstördelő bajnok? Krugálnak hiu árnyéka, mért emlegete nekem a’ te szavad halált? Hadd süllyedjek a’ sír’ éjébe, de süllyedjek bajnoki dalnak örömei között. Rántsatok dárdát, Érin’ férjfijai, ’s élesítsétek a’ nyilakat! Omoljatok a’ Lochlini támadókra, mint mikor Lelkek csapnak-alá a’ lég’ tetőjiről.

Haragosan ordítva, öszvetömült rendben rohannak tusába, mint a’ köd a’ völgy’ éjéből, midőn zivatar fogja-be a’ nap’ szelíd fényét. Kuchullin hágdas elől, mint mikor eggy zordon rém a’ felhőkön lépdell; lobogó tűz annak köntöse két markában fergeteget szorít. Az erdő’ szélén ballag Karil, ’s hangokat lehell a’ csata’ türökjébe, ’s a’ hadi-dal’ szépsége által éleszti a’ hőseknek lelkeiket.

„Hol nyugszol te elterülve, Krugál? így szólla az ének’ ajka. Erőtlen’ fekszel helyeden, a’ földön, ’s nem illatozik neked csiga? Krugálnak nője búsúl és sír, ’s idegen a’ bánat’ termében. Ki az amott, ki mint fény a’ tetőn, az ellenségi dandár előtt halad? Ki volna más, mint a’ nagyfürtü Degréna, Krugálnak gyönyörü nője. Üstöke szállong a’ szélben; szeme veres ’s szózatja gyönge. Sápadt Krugál midőn most a’ vadakat űzi; Árnyalakja a’ domb’ odvában lakik. Álmomban füleimhez jő; szava lassú az éjben, mint a’ méh’ döngése a’ szirtek körül, vagy a’ rajzó legyek nap’ leszálltakor. Degréna úgy hulla-le mint a’ felhő, midőn a’ korány a’ bérczeken hajnallik; áltverte keblét a’ Lochlini kard által. Lehulla, a’ hősek’ vágytárgya! lehulla, Kairbár, a’ te díszed! gyönyörű sudarja az ifjaknak!”

Kairbár hallja a’ gyászhangot, ’s előrohan mint a’ mélység’ czetje. Halva látja-meg leányát, ’s közepébe rohan a’ népnek. Lochlin ellene veti magát a’ kardnak, ’s mindenszerte terjed a’ küzdés. Mint száz széldüh a’ heggyel ’s vizzel gazdag Lochlinban, mint száz halmoknak fenyveseikben a’ tűz, olly lármásan, olly rontólag, olly dühhel dúlatának-öszve az embereknek soraik. Mint a’ barcsák’ fejeit, úgy vagdalá Kuchullin a’ bajnokokat, ’s viszont Szvárán előtt Érin hull. Kurach az ő sarja alatt dölt-el, ’s Kairbár, nem gyenge hadnagy. Morla tartós álmot alszik, ’s Kaolte, te reszketve véssz, fejér nyakad’ vérbe mártva, ’s még földön repdestetve arany fürtözetedet. Ott esett-el a’ bajnok, a’ holott gyakran nyujtá áldomását; sokszor hallatá lantzengését, ’s szelindekei keresztül-szökdesének a’ tetőkön’ midőn a’ vadászat’ ifjai nyilaikat az idegen felránták.

A’ győzni-szokott Szvárán előrenyomúla mint a’ pusztákból a’ jeges folyam, midőn dühe leomlasztja a’ partokat, ’s a’ hősek’ roppant ravatalaikat elsöpri. Néki Kuchullin ment ellenébe. Igy töri-meg a’ felleget a’ fokhegy

sokhegy [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. A’ szél játszik rajta a’ szirttel ’s a’ fenyvessel oldalain; pereg eggyik kövéről a’ másikára a’ rivacs: de ő nem inogva áll a’ maga erőjében ’s védi árnyával a’ Kónai hallgató völgyet. Igy álla a’ vitéz Kuchullin is, ’s védé az Érin’ seregeit. Mint a’ szirtek’ kútfeje, úgy fut körűle a’ vér bajnokjaiból. Érin azonban a’ Lelkek’ halmán ellohad, mint a’ nap’ sugárától az hó a’ téren.

Érin’ fijai, kiáltá sápadt arcczal Grúmál, Lochlin már nyakunkon vagyon! Mit vívtok mint a’ széllel a’ sás? Fussatok a’ vadak’ halmához.

’S futott, mint az őz a’ hegytetőkre, ’s a’ dárda kezében gyámolistáp most. Nem sokan választák félve Grumállal ez ösvényt. Elhulltak a’ bajnokharczban a’ Lénai fenyér’ szirtjénél.

Kővel ékesen kirakott szekerén magasan álla az Érini király, ’s öldösve az éjszak’ férjfijait, így szólla a’ vendéglő Konálhoz: Konál, feje az erőseknek, e’ halál’ karjának nevelője, ha az Érin’ fijai elmentek is a’ tengertől, folytassuk mi tovább az harczot. Karil, fija a’ hajdan időknek, vezessd ama’ dombhoz feleinket; ’s te Konál, kísérd kardomat; óvjuk a’ kártól a’ szaladást.

Konál bajnok a’ szekérre lépett. Előre nyujták paizsaikat mind ketten, hasonlókat az elsetétült holdhoz, a’ csillagok’ kevély testvérekhez, midőn keletről búsan kereng, ’s bánattal tölti-el az elméket. Szithfád hörögve vágtat a’ tetőkre, ’s Duzronnyál a’ büszke nyerítő. Mint a’ hullámok terjednek-el a’ czet körül, úgy követi őket a’ siető had.

A’ szirttetős Kromla’ oldalán búsan álltak az Érin’ fijai, mint az erdő mellyet az éj’ szeleitől gerjesztett tüzek végig-perzselének. Kiritkítva áll az, szárazon és feketén; eggy levele sem zörg a’ szélben.

Kuchullin eggy tölgynél álla, hallgatva, lassan-görgetett szemekkel. Szelek rezegtek fodor hajában. ’S íme jő a’ tenger’ őrje, a’ fija Fithilnek, a’ Bárd.

A’ hajók, a’ hajók itten vannak a’ halmas sziget’ hajóji! ’s Fion-ghal, a’ hajóknak Vezére, a’ pajzstörő! Fejéren öleli-körül az hajókat a’ tajték, ’s árboczai ’s a’ vitorlák mint a’ felhőt-verő erdők.

Fújj, o szél, mond a’ Szemó’ fija, a’ szépködü sziget felől! Oh jer ezerek’ halálára, fejedelme az őzek’ halmainak! A’ te vitorláid, én vitéz felem, úgy jelennek-meg nekem mint a’ korány’ ragyogása az éj’ fellegei között; hajóid mint az ég’ fénye, te magad eggy tűzszobor, melly messzére lángol az éjben. O Konál, feje az erőseknek, kedves a’ mi bánatunkban a’ barát! Sötét gyűl-öszve a’ tetőken; hol Fion-ghal, a’ Vezér? Űljünk itt körülfogva a’ homálytól, ’s várjuk míg a’ hold ’s csillagok kikelendenek.

Az erdőkre szél szálla-le; patakok mormoltak a’ hősek’ sírboltjaik körül, zápor verte Kromlának fenyérét. Veresen pillogtak-keresztül a’ felhőken a’ csillagok. Bánatban űlt a’ patak’ szélén az Érin’ bajnokfejedelme, ’s Kolgár mellette vala, ’s Karil, a’ régi kor’ fija.

Vész követi nyomod’, Kuchullin, mondá Szemónak erős-lelkü gyermeke. Vész követi nyomod’, Kuchullin, miolta öklöd barátodat megölé. Fija Amminnak, mint szerettelek én tégedet!

Miért, Szemónak fija, miért esett-el a’ paizstördelő? Nekem felele Konál, még előttem vagyon Ferdának emlékezete. Nagy volt ő, ’s alakja ékes, mint az égnek íve.

Ferda, Albából érkezék, ’s száz völgyeknek ura volt, úgy beszéllé Kuchullin. A’ Múrei palotában tanulta a’ kardozást, ’s barátom leve énnekem. Eggyütt mentünk-ki vadászni, ’s a’ fenyéren eggy tanyánk volt. Deugala a’ Kairbár’ nője vala, az Ullin’ térének fejedelméé. Ragyogó szépség vala része, de szivében gőg lakott. Szerette az ifjak’ díszét, az Ammín’ vitéz fiját.

Kairbár, úgy monda férjének a’ szép hölgy, fel, add-ki nekem a’ nyáj’ felét. Én téged elhagylak, te erőtlen! Kairbár, add nekem a’ nyáj’ felét!

’S Kairbár felele: Neked adja-által azt Kuchullin a’ mezőn. Szép hölgy a’ gyönyörü járással, én téged többé meg nem látlak! Az ő mellye igazságnak hajléka. Szép súgár, béke veled!

Mentem, ’s megosztám a’ nyájat. Eggy bika, mint a’ hó fejér, maradt vala fenn. Kairbárnak adtam a’ bikát

bikat

. Harag lobbana-fel a’ bajnokok’ kedvesében.

Ammín’ fija, mondá nyájasan a’ hölgy, a’ Szemó’ fija elkeserítette szívemet. Hadd hallanom hogy meghala, külömben engem halva lát a’ Lúbár, felébredtedben

Felébredtedben

lelkem fog körüllebegni; ’s megetted dühöm veend űzőbe. Vágd ketté mellyig a’ hőst, vagy hagyj engem megmocskolva a’ hegyekben.

Hókar, monda neki az ifju, én hozzak e halált Kuchullinnak? Gyönyör énnekem a’ bajnok, ’s én rántsak ellene kardot, te virág?

A’ hölgy harmad nap van könyűben, ’s a’ hős a’ negyediken kardját rántja.

Bajra tehát az én barátommal, de én döljek-el elébb a’ téren! Mint láthatnám én a’ tetőn a’ Kuchullin’ sírboltját?

A’ Múre’ térén volt a’ baj. Kardjaink kerülték a’ sebet; foka lecsiszamlott a’ sisakon, lecsiszamlott a’ paizs’ kék boglárjain. Közelít Deugala ’s nevet ’s nagy hévvel szólla így az Ammín’ fijához:

Gyönge, ha te markolod-meg, a’ dárda, gyönge a’ kard, gyönge még korod. Nem illik fegyver éveidhez. Hagyd a’ diadalt a’ Szemó’ fijának! Mint a’ Malmor’ szirtje ollyan az hős.

Az ifju’ szemét köny tölti-el, ’s szelíden ezt mondá nekem: Luchullin, emeld a’ boltos paizst. Óvjad, kedves, óvjad magadat! Lelkem’ elnyommasztja fájdalma, hogy téged kell megölnöm, bajnok férjfi!

Sóhajték mint a’ szirtek’ repedései közzül a’ szelek. Magasbbra rándult az éles aczél. Elesett a’ harczok’ fénye, ’s sírja a’ hegy’ alján kél. Vész követi nyomod’, Kuchullin, miolta kardod a’ kedves ifjat megölé!

Bús a’ rege, szekérnek intézője! mondá Karil a’ gyászdalok’ énekese. Visszaviszi a’ felingerlett lelket a’ napokba mellyek nincsenek. Gyakorta hallám én Kómál felől hogy ő is elölte kedveltjét; de kardját diadal kísérte, ’s általa nyertek véget a’ tusák.

Albában voltak Kómálnak eleji, ’s ő száz hegyeknek fejdelme. Vadjai ezer patakból ittak, ’s kürtjétől ezer tető rengett. Arcza mint a’ leányzóé; de hősek’ veszte volt karja. Eggy szűzet szeretett, ’s a’ szűz szép volt, a’ vendéglő Konloch’ gyermeke. Napfény vala az a’ hölgyek köztt, ’s hajai feketék, mint a’ holló. Ebei gyorsak a’ partokon, ’s ívének idege zengett a’ szélben. Lelke Kómálon függ, ’s szerető szemeik gyakorta lelték-fel eggymást. A’ hegyekben enyelgettek, ’s nyájasok voltak és édesek az ő titkos szavaik.

Grúmál is szerette a’ szépet, az Árdvai fejedelem. Ő kileste a’ lány’ ösvényét, ’s gyűlölte Kómált a’ kék paissal.

Eggy nap megtértenek vadászatjokból; társaikat szemeik elől elfogá a’ köd; ’s Komál és a’ Konloch’ leánya eggyüvé-jövénék a’ Rónán’ üregében, hol az ifju megpihenni szokott volt. A’ falak itten el voltak lepve fegyverrel. Százanként voltak itt a’ bajpajzsak, százanként az aczél-sisakok.

Múlass itt, úgy mondá az ifju, múlass itt, Galvín, kedves alak ritka fénye ez üregnek. A’ tetőn eggy szarvas ballag. Hagyj kisség; én korán itt leszek.

Félem a’ bosszús Grúmált, kit nem magasztal semmi ének! sóhajtá a’ leány. Ő kedveli az üreget. E’ fegyverek köztt fogok tehát múlatni; de te ne késs, o kedvesem!

Az ifju kiment a’ vadas Morára, ’s a’ leány, nyugtalan várván a’ kedvest, fegyverbe öltözék, ’s kiméne Kómáljának elébe. Ez őtet Grúmálnak vélte. Mellye hangosabban ver, sápadság kergeti-el arczáról a’ piros színt, ’s szemeit sötét borítja. Feszíti ívét, a’ nyil röpűl, ’s Galgin vérében dől-el. Vad szemekkel jön-elő Kómál, ’s kiáltozza a’ Konloch’ leányát. Hegy völgy nem felel neki. „Hol vagy, hősek’ szerelme hol vagy? szép leánya a’ nehéz fürtöknek!” A’ leány’ szíve reszketett a’ tollas nyilon. „Konloch’

Komloch’

leánya, te vagy?’ ’s öszveroskad a’ leány’ keblén.

Igy találta eggy Vadász a’ szerencsétlen bokort. Nem régen feltántorgott a’ tetőre. A’ szerelem búsakká tette napjait. Sokat kerenge a’ leány’ sírja körül. Most hajók kötének-ki a’ parton; Kómál megveré az idegeneket, ’s azok a’ partot elhagyák. Óhajtva a’ halált, eldobta pajzsát a’ mezőn, ’s eggy nyil ált-likasztá férjfi-mellyét. Eggyütt-fekszik veled, Galvín, hol a’ tengerrel szelek játszanak. A’ hajós látja sírjaikat, midőn a’ síkon elevez.

HARMADIK ÉNEK.

Kedves zengzete a’ dalnak! mondá a’ díszes bajnok Kuchullin. Kedvesek az eltünt századok’ regéji! Szelídek azok mint a’ csendes reggeli-harmat a’ szarvasok’ tetőjin ’s csalétjain, mikor a’ nap lassún kél a’ szürkűlő bérczek’ nyugtán, ’s semmi habzás nem háborítja-meg a’ kék tavat a’ völgyekben. Karil, emeld még eggyszer szódat, – kedvesen zengett tőle termem – beszélld-elő mint gyúlonga Fion-ghal, a’ dombor paizsok’ fejdelme, atyájinak tetteiktől.

„Fion-ghal, örök küzdője a’ tusáknak! mondá Karil, kinek dalai édesek; sokak a’ te tetteid, sokak kardodnak sebei! Haragod megverte a’ tengerbíró Lochlint, még mikor állad, mint a’ leányoké, pelyhetlen volt. Elnézvén az ifju’ arczát, vágyást mosolyga reád mindenike; ’s karod halált özönle a’ harczmezőn. Erőd mint Lórának habjai; serge setét, mint száz folyam, a’ pajzsok’ csöngésében a’ hős körül, midőn elfogák Lochlinnak királyát, ’s kiküldék ismét tengerre. Harag dagasztá kevély szívét, ’s Sztarnónak ádáz lelke halált forrala az ifju ellen. Senki nem győzte-meg őtet hadban, senki nem más mint Fion-ghal.

Hajlékában űlvén eggykor, az erdős idegen-föld’ országában, előkiáltá az ősz Sznivánt, így szóllítá-meg titkon az álnok: – Sznívánt, ki énekeket dall Lodvinnak gömbölyegében, és, ha az erő’ köve meghallja az ő kiáltását, a’ harczolók’ megcsökkent küzdése új erőre kap.

Szniván, ősz fürtözetnek férjfija, így szólla hozzá a’ sötétpaizsu fejedelem, menj a’ tetős Ardvába, menj-által Szelmára mellyet tenger ölel, ’s mondd Fion-ghal királynak, ki ezer vezérek köztt legszebb: Én neki adom a’ dal’ leányát; nem költ még soha ékesebb kebel. Olly fejér az ő karja’ kereksége mint a’ tenger’ hátán a’ tajték. Lelke szelíd, barnák fürtjei. Jőjön-által tüstént a’ vizen; jőjön ő, kit senki meg nem győz, a’ lyányhoz melly nem ismérve virít.

Szniván, az őszfürtü, ment. Jött Fion-ghal ’s vele a’ had. Előre-röpül felgyúladt lelke az éjszak’ fürtös leányához.

Idv, idv, ezt mondá neki Sztarnó, a’ vad; idv neked, ura a’ hegytetőknek! Légyetek kedvesen fogadva, ti néki bajnokkövetőji, gyermekei a’ szirtes szigetnek! Három nap a’ vendéglő teremben üljétek az innepet; három nap vadak és kanok köztt gyüjtsetek zsákmányt völgyen ’s hegyen. Híreteket hallja a’ leány, ki távol lakozik szépségében a’ néptől.

Harangja eltökéllette a’ hőseknek halálokat, ’s az innep’ csigáját kerengeni hagyá. Gyanúra gyúlada a’ király. Vértbe öltözött, ’s dárdáját ragadta-meg. Ijedség szálla a’ halál’ fijaira, ’s szaladtak a’ hős’ szemei elől. Víg kedv’ szózatja kele; hangzott az öröm’ rezgő hárfája. A’ Bárdok csatákat énekeltek, ’s a’ király kedvelte a’ szép keblet. Ullin is, a’ király’ dallosa, az édes Kónai szózat, magasztalá az erdős Lochlin’ leányait, ’s azt a’ ki Morva felett uralkodik.

A’ Lochlin’ leánya érté a’ dalt. Elhagyván a’ magány’ hajlékát, kilépe az ő szépjében, mint a’ felhők közűl az ifju hold. Kellem fogta, mint fény, körül, ’s lépte dal’ zengése volt. A’ szűz meglátja az ifjat; halkkal költ keblének sóhajtása. Szemérmesen süllyeszté kék szemeit a’ sírboltokkkal-gazdag Morva’ fejedelmére.

Harmad nappal, midőn a’ kelet’ súgára a’ vad-kan’ halmain ragyogott, felkele a’ bosszús Sztarnó, fel Fion-ghal, a’ paizs’ és sebek’ ura. A’ korány’ fényében mennek az erdőkre. A’ Szelmai láncsa vérben föröd.

Sztarnónak gyönyör leánya megjelen. Könyűt áraszt szép szeme. Beszéde szerelemnek hangja volt; így szólla a’ Morvai bajnokkirályhoz: Fényes-származásu hős, ne higy a’ Sztarnó’ kevély szívének, a’ halom’

szívének, A’ halom’

surjánya köztt fegyveres nép lappang utánad. Kerüld a’ halál’ surjányait, király, te kit a’ lapátok’ szigete szült! ’s emlékezzél a’ Lochlin’ hókezére! Védd nemzője ellen a’ leányt, tengerkörülölelte Morvának fejedelme!

Nyugalomban lépdelt a’ király, ’s mellette erősei fegyverjekben. Karja öszverontá a’ halál’ zsoldosait; zenge Gormál ’s messze a’ fenyér.

Sietve méne a’ vadászat után a’ nép a’ csigák’ áldomásához. Sztarnó megjelene dárdásan, szemöldjei haragos felhők, szemei mint az éjnek tűzalakja.

Jer, mondá Sztarnó a’ bajnok, lágybeszédü Agandéka. Nem szóllál te a’ királynak hasztalan’. Kezét népem’ vére festi-be.

Jön ő veres szemekkel a’ sírástól, szép fürtözetjét széllyelöntve; magasra költ a’ fejér melly, fejér, mint a’ patak’ habzásai. Sztarnó véknyába döfte láncsáját. Elömle a’ leány, hasonló a’ hófalhoz a’ tetőn, midőn az kövekről omol. Zeng belé a’ setétes bércz; némán áll erdő és a’ kapczok, ’s a’ völgyben visszhang rezeg.

Fion-ghal szemet lök népére ’s népe felkölt aczélja köztt. Küzdések habzajgás vala, ’s Lochlint fergeteg röpíté-el. Fion-ghal felemelte a’ sápadt leányt, a’ lágyat, a’ szépen-mosolygót, ’s hajóját a’ tenger’ játékának adta. Ardvának térén áll sírja most; habok mossák a’ szűk lakot.

Virág, idv a’ te lelkednek! mondá Kuchullin az erős-karu. Idv, idv az édes-dalu Bárdnak, ’s a’ hőseknek, kiket dal magasztal! Erős volt ifju korában a’ hős, hatalmas a’ nagy korban fegyvere. Lochlin ismét hullani fog a’ hegyek’ ’s völgyek’ ura előtt. Mutassd-ki, o hold, előkelve felhőid közzül, a’ te arczodat, ’s világíts vitorláinak! ’s ha valamelly erős Lélek, ködjében űlve, utána ered neki, hárítsad-el a’ szirtektől, te a’ ki fellegeken lebegsz, az ő hajójit!

Igy szólla a’ győzelmek’ Kuchullinja a’ hegyfolyamok’ zajgásánál. Kalmár, Mathának fija, halványan jöve, megsebesítve futásában, fel a’ völgyből. Véresen jött-fel a’ csatából, ’s dárdájának nyelén tartózkodék. Erőtelen vala karja a’ küzdéstől, de lelke erős a’ hősnek.

Konál szóllítá-meg: Idv néked te nemes! idv barátid között, te hős! Miért tör fohászkodás mellyedből, férjfi, ki nem ismért félelmet?

Nem ismert, és soha nem fog, harczintéző, kinek kardja éles! monda Kalmár. Lelkem örvend a’ veszélynek; kedves nekem a’ tusák’ riadása. Én aczél’ nemzetéből vagyok; törzsöm ijedelmet nem ismért ezrek előtt.

Kormártól szakad nemem. Neki múlatság vala a’ tenger’ vésze. Hajója, fekete, keskeny és sebes, a’ szél’ szárnyain röpült a’ habokon. Eggykor Lélek zúgott-végig az éjen. Duzzadtak a’ habok, a’ szirt zengett; fergeteg űzte a’ felhőt; tűzszárnyokon lobogtak a’ villámok. Őtet remegés szállá-meg, ’s visszatért a’ partra. Szégyelve hogy megszállta volt a’ remegés, most ismét tengerre törekszik, ’s keresi a’ félelmes Lelket. Három ifju intézte az ingó bárkát. Ő felrántja a’ meztelen aczélt, ’s kardjával kereste a’ ködalakot a’ homályban; kardjával kereste az éj’ gyermekét, ’s megillenté fejét a’ karddal. Eltűne az a’ lég és szél között; ’s kitündöklének a’ csillagok és a’ szelíd hold.

Bátor, mint az én őseim, vagyok én is! Kalmár hasonló a’ hősekhez. A’ kard előtt mindég fut a’ veszély; csak a’ merészt követi diadal. Sudarjai a’ vendéglátó Érinnek, el a’ Léna’ véres fenyerétől! A’ mid még megmaradt, feje a’ hőseknek, gyűjtsed-öszve a’ harcz’ fijához. Lochlin fegyverben közelget, Kalmár vesztegel, ’s meg fog vélek küzdeni. Szavam, mint a’ fergeteg, üvölteni fog; véljenek serget körűlem. Szemó’ fija, emlékezzél rólam; emlékezzél Kalmár felől, ha majd eldőlend! Ha Fion-ghal megnyerte majd a’ halomnál a’ mezőt, mentse-meg eggy kő nevem’ az éjtől; ’s a’ később nyom halljon Kalmárnak híre felől! Örömmel lássa-meg a’ vad’ ösvényén fijának porát az anya!

Mathának fija, mond’ a’ hős, én téged soha nem hagytalak, ’s nem foglak most is. Öröm nekem a’ harcz’ veszélye. Nem futottam, ’s nem futok. Te Konál, és te Karil, fijai a’ mult éveknek, vezessétek feleimet, a’ kardok’ Érini gyermekeit, végig a’ téren. Ha majd elhallgatand a’ harcz, halva fogtok két vitézt a’ téren találni: ők eggyütt rohantanak a’ viadalnak

vidalnak

közepette ezrek ellen. Fithil’ fija a’ szárnyalló lábakkal, siess-el Moiléna felett a’ tengerhez. Jőjön tüstént Fion-ghal, jőjön késedelmetlenül, mint a’ nap jő a’ megszűnt vész után megújult ragyogásban a’ néphez.

A’ reg szürkűl Kromla felett. Lochlinnak fijai feltorlódnak a’ tengertől. Vélek Kalmár száll szembe. Haragja erőtelen, erős lelke, ’s színe a’ viadal’ fijának halvány. A’ tikkadtat nemzője’ dárdája tartja, nemzőjének dárdája, ki őtet a’ bajnokokat szűlő Lárából vezette ütközetekbe, midőn anyja Alklétha búsan maradt magányában, ’s éjeit aggásban tölté. E’ dárdát ragadta-meg most; de az hull, a’ hogy’ a’ szép hárs döl-el a’ tetőn. Szemónak fija egyedül áll a’ viadalban, hasonló a’ szirthez a’ fövenyes parton, azon szirthez, mellyen a’ tenger keresztülcsapja hideg hullámjainak erőjét; főjét körüljátsza a’ fejér tajték, ’s messze zeng a’ sírboltos fenyér. A’ habok’ sűrü ködjein által kitüntek a’ vitorlás hajók, a’ bajnok Fion-ghal’ hajóji. Magas árboczok inognak, mint sötéten eggy erdő’ a’ szélben a’ vizek’ síkján.

Szvárán meglátta a’ szarvasok’ halmáról, ’s megszűnt űzni az Érin’ hadait. Mint a’ láz habok rontanak ordítva keresztül a’ Torki ezer szigeteken, olly fortyogva, olly dühhel, úgy zajogva torlódnak Lochlinnak emberei a’ hős felé. Sírva, lassún, öszverogyva, maga után húzva a’ dárdát, dől-el Kuchullin az erdőben, mint eggy tűz, melly halál előtt lobban-fel. Feleit kesergi a’ bajnok, kik a’ harczmezőn alszanak; ’s átallja a’ király’ feddését, a’ ki őtet gyakorta köszönté győztesnek.

Sokan fekszenek itt halálban az én hőseim, Érinnek dicső-alaku Vezérei, ők, kik midőn a’ kürtök’ szózatja megszóllala, olly vígan űltek hajlékomban. Nem látom-meg őket többé délczegen lépdelleni a’ fenyéren; nem hallom többé kiáltásaikat a’ vadászaton, a’ szarvasok’ folyóji mellett. Szótlan’, elsápadva, földre terítve nyugszanak ők az én kedveseim, a’ vérnyoszolyán. Árnyalakjai elhullott bajnokimnak, lebegjetek felém a’ balkányokon, mikor a’ tölgyek Túrának üregei felett rezegve zúgnak majd a’ szélben. Fény nélkül fogok én távol fekünni itt nem említve a’ Bárd’ énekétől. Híremnek nem kél semmi sír, semmi emlék a’ tenger’ szélén ’s völgyekben. Sirass mint holtat engem Bragéla a’ gyönyörü hajfürtökkel, sirass engem; oda nevem! Igy szólla a’ bajnok, midőn Kromlát maga megett hagyá.

A’ fejedelem messzére kinyujtá dárdáját a’ part felé. Kardja, halál’ hirdetője az harczokban; ollyan mint a’ szirtek felett a’ láng, midőn eggy rémje az égnek a’ téres Málmoron gyönge villámokat lövell. Félve ballag a’ magányos vándor; sötét a’ hold az egen.

El van vesztve a’ csata, mond’ Fion-ghal; látom munkájokat a’ síkon. Feleinknek vére festi az erdőt. Gyászol a’ Lénai tér, gyászolnak a’ Kromlai tölgyek. A’ vadászok erője elesett, ’s velek Kuchullin a’ harcz’ fija. Fillán és Roíne, gyermekeim, hagyjátok rezegni atyátoknak hadi-kürtjét; hágjatok-fel a’ tetőken, ’s szóllítsátok-el Lavjárgnak sírja mellől az ellenséget. Szavatok légyen mint atyátoké vala, midőn benne a’ küzdés’ vágya felserkent. Várni fogom a’ bajnok Szváránt Lénának mezején, akár egyedül jő nekem, akár körülriadva számos táborától. Ha öszvegyülve jőnek reánk, mondjátok, mi erősek vagyunk!

A’ piros Roíne, eggy villám, röpűl. Röpűl Fillán is, az őszi árny. Messzére zeng a’ tengerhozta Fion-ghal’ kürtje. Mint midőn a’ havas Lochlin’ partjaiba bőgve csapódnak a’ világtenger’ hullámjai, úgy omlanak zajgó morajban a’ tenger’ bosszús férjfijai

ferjfijai

. Szvárán, nagy és erős, elől; kevély pajzsában, fegyverében. Harag lángol az ádáz arczon, szeme mint a’ tűz a’ halmokon a’ zivatar között.

Fion-ghal látá Sztarnónak fiját, ’s emlékezék a’ hó’ leányáról. Midőn ez elhala, Szváránnak köny folyt-le orczáján a’ kellemes képü testvér miatt. Hozzá méne az énekek’ Ullinje, ’s áldomáshoz hívta-ki a’ parthoz. Kedves vala a’ bérczek’ királya előtt első szerelmének emlékezete.

Ullin az ősz kor’ lépteivel jő, ’s így szólla a’ Sztarnó’ gyermekéhez: Te a’ távolból, erős bajnok, hasonló fegyveredben a’ szirthez a’ hullámok köztt, jer Fion-ghalnak ebédje vár; töltsd lakomában a’ napot. Tördeljünk holnap paizsokat, vívjunk-meg, ’s hányjunk láncsát és gerelyt.

Még ma, még ma tördelek én pajzsokat, monda Szvárán; holnap királyod győzve lészen, ’s én, és vélem az erősek, vígadni fogunk.

Hadd vígadjon a’ fejedelem! mondá hahotával a’ Morvai hős. Ma megverem a’ hadat a’ téren ’s megtördelem a’ paizsokat. Osszián, ott, fenn állj közel hozzám, Gaul, te hatalmas, rántsd-fel pallosod’. Fergusz, lövelld-el a’ sebes nyilat, ’s te Fillán, a’ hasító láncsát. Emeljétek-fel pajzsaitokat, mellyek mint az elsötétült hold. Láncsátok légyen halálnak jelentője. Kövessétek a’ hírt ’s engemet, ’s légyetek mint eggy sereg a’ tusában.

Mint a’ szelek’ száza a’ hegyerdőben, mint a’ folyók’ száza a’ szirtes tetőkről, mint a’ balkányon a’ felleg’ éjszakája, mint az ordító hullámok a’ széleken: úgy elszéledve, olly bosszúsan, olly rettenetesen ütődtenek-öszve Lénán a’ hősek. Zajg a’ sereg a’ hegyek’ aljain, mint a’ fergeteges éjeken a’ menny’ dördűletei, ha Kónán megszakad eggy felhő, ’s ezrenként jajognak a’ rémek a’ sírboltok’ viharjai köztt.

Hirtelen költ-fel a’ maga erőjében a’ király mint a’ Trenmor’ rettenetes lelke, ha a’ fuvalmak Morvába tolják, melly még most is kedves hon neki. Bérczeiken zörögnek a’ tölgyek, ’s kőszálak hengeregnek előtte. Körülvilágítva a’ lobogó villámtól messze kinyujtja az eggyik sírtól a’ másikiglan lépteit. Vért fakaszt Fion-ghal az erdő mellett, ha erővel rántja-fel vasát. Ifju korára emlékezék a’ hős, midőn most a’ völgyben küzde.

Roíne előlhágdal mint eggy tűzszobor; sötéten Gaul, mint az éj; Fergusz mint a’ hegyfergeteg, ’s Fillán mint a’ tetőken a’ köd. Eggy szirt álla Osszián a’ kardküzdésben, ’s lelkem kevély volt Fion-ghalra. Sokan voltanak a’ holtak sarjamnak villongzása alatt. Még akkor nem vala ősz hajam, ’s karom nem renge a’ nagy kor miatt; szemem’ homály nem fogta volt be, ’s lábam a’ futásban meg nem zsibbadott.

Ki számíthatja-meg a’ nép’ elhulltjait? ki tetteit a’ hős Vezéreknek? midőn Fion-ghal, égve haragjában, Lochlinnak fijait pusztítgatá. Kiáltás érte a’ kiáltást a’ seregben míg éj szálla-le a’ vizekre. Erőtelen’, reszketve, sápadtan, mint az őzollók, úgy torlódék Lochlin a’ téres Lénán. Mi lantzengésben űlénk a’ kedves-csevegésü Lúbárnál. A’ király, közel a’ halomhoz, hallja a’ Bárdok’ nyájas énekét. Az atyák’ tetteit dallá a’ dal, az elmult idők’ nagy harczolójiét. Előre-hajolt ő a’ nehéz paizson, ’s úgy szívta az édes hangzatot. A’ rengeteg’ szele süvölte öregsző fürtjeiben. A’ napokat gondolá a’ midőn Vezérjei diadallal küzdöttenek. Mellette eggy tölgyhöz támaszkodva állott Oskár a’ dicső bajnok. Szemét a’ királyra fordítá, az ő tettére lelkét.

Fiamnak fija, monda Fion-ghal, Oskár, ifju ’s már küzdés’ hőse! Láttam dúló vasadat, ’s kevély valék nemem’ felett. Űzzed az elhunytak’ fényét, ’s légy te is a’ mik ők voltanak, mint Trenmor a’ hősek’ elsője, mint Trathál, törzse az erőseknek. Megverték tele ifjuságokkal a’ csatát, ’s Bárdok’ dalában élnek. Légy az erősnek hatalmas folyam, de a’ gyöngéhez a’ fegyverben szelíd, mint a’ ligetben a’ tavaszi lebel. Illyen vala a’ pajzsos Trenmor, ’s Trathál, feje a’ Vezéreknek. Illyenek az én tetteim is a’ tetőken. Gyámol voltam a’ bántottnak; pajzsom bátorrá tette a’ gyöngét.

Mint te vagy, én is ifju voltam, midőn a’ nyájas Fejnaszolisz ide jöve, a’ szerelem’ szép napfénye, leánya a’ Krákai királynak. Kevesed magammal tértem hon a’ Gulbúni tetőkről. ’S ím fejér vitorláival megláték eggy hajót, mint eggy köd a’ tenger’ fuvalmában. ’S a’ mint közelebb jött a’ parthoz, eggy tündöklő-mellyü lyányt láték-meg; feslengő barna hajában szél űlt, pirúló orczájin könyek folytak. Szépség’ gyermeke, mondám neki, mirét tölti sóhajtás e’ mellyet? Lehetek e, bár még ifju, véded neked, tenger’ leánya? Sokak karja ér-fel karommal a’ harczban, de szívem bátor és erős.

Én hozzád futok, sereg’ Vezére, hozzád, legszebbhez, legjobbhoz! hozzád, Komhál’ nemzettje, kinek karja a’ gyöngét védi! Krákának királya bennem nemének fényét látá. Sokszor hallának a’ Galmhál’ tetőji sóhajtást Fejnaszoliszért. Szórának fejdelme megláta engemet, ’s szerette a’ Krákai lányzót. Kardja, eggy villángzó tűz, szüntelen oldalán függe; de komoly az ő homloka, ’s lelkében fergeteg űl. Előtte futok a’ tengeren, de ah, ő nyomomban jő!

Nyúgodj paizsom megett, mondám, szépségnek virága! ’s ha karom felér lelkemmel, én őt elröpítem Fejnaszolisz mellől. Üregbe rejthetnélek-el, de senki nem hallá hogy a’ Komhál’ fija rettegett. A’ hol veszély rémít, én ott elébe mégyek a’ láncsáknak.

Hegyek’ gyermeke, mondá a’ leány, engem ijedéssel tölt-el a’ haragos bajnok’ erője. Mint a’ haraszt’ leveleit a’ szél, úgy halmoz ő testre testet a’ csatákban.

Könyet láttam a’ lyány’ arczán, ’s szánás ’s lágy tűz elragadának. Mint eggy távolról rettegtető hullám, előjön a’ bosszús bajnok’ sajkája; magasan nyultanak-fel hófejérségü vitorláji megett az árboczok, ’s a’ hajó’ oldalát tajtékos hullámok csapkodták. Messzére zajgott-el a’ torlakodó vízdagály.

Jer, mondám, jer a’ tengerről, bátor nyargalója a’ vad haboknak; végy részt a’ vendéglő palota’ örömeiben. De ha kemény küzdést kívánsz; vívjunk-meg Fejnaszoliszért.

Reszketve álla mellettem a’ leány. A’ király látja őtet, ellövi nyilát, ’s ő elhull.

Karod, mondám Borbárnak, nem hibáz, midőn az ellen gyenge volt. Rám intézzd láncsádat, kardodat. Népem a’ te népednek áll.

Kezdődék a’ küzdés, ’s könnyü nem volt. A’ hős eldőlt kardomnak. Kövek alatt leltek nyugtot a’ ki szerelmet ada, a’ ki szerelmet veve. Borbárnak kardját bétevém a’ szűkhajlékba a’ tengernek szélén. Az elhullott Fejnaszoliszt sokszor dallja a’ Bárd’ éneke. Kevélyen mégyek-el mindég sírboltjok mellett. Mindég becsültem az érdemet; útáltam mindég a’ csatát melly a’ bajnokot ledönti. Oskár, illyen volt Fion-ghal; kövessd őt öreg korodig. Ne keressd a’ paizstörést; ne kerüld, ha önnként jön.

Fillán, és Oskár a’ barna fürttel, harcznak fijai, ’s nem renyhék a’ fenyéren szemeim előtt fel a’ tetőkre, s’ nézzétek a’ csatázó Lochlin’ gyermekeit! Vonulnak előre; hallom zugásokat, mint messzéről a’ tenger, mint az erdők a’ tetőn. Iramodjatok, hogy el ne érjék’ a’ tengert, és sarjamat el ne kerüljék! Sokan hulltak-el az Érin’ fejedelmei ’s harczolóji közzül. Soha nem kelnek-fel a’ csata’ fijai kiket a’ mennydörgő Kromla nemzett.

Bosszús képpel költek-fel a’ bajnokok mint a’ fellegek, a’ Lelkek’ szekerei, midőn a’ lég’ fijai fuvallanak, halálgyászt hozván a’ népre.

De titkon felkele a’ Morni’ fija, hasonló eggy szirthez az éjben. Szózatja mint a’ hegypatak’ harsogása, feje körülragyogva dárdájától.

’S a’ Vezér mond: Te, csaták’ fija, fejedelme a’ kardok’ ’s csigák’ Morvájának, hagyjad hogy a’ sokdalu Bárdok a’ bajnokokat-szülő Érin’ feleit magasztalják. Told hüvelyébe kardodat, o király, ’s népednek add-meg a’ mi azt illeti. Mi elhervadunk, ’s enyész dicsünk, ha csak te tördössz pajzsokat. Ha feljő a’ fény e’ tetőkre, nézzd távolról tetteinket. Érezze azt Lochlin a’ tenger’ szélén; félelmetlen űzi Gaulnak éle az ellent. ’S akkor a’ Bárd énekelni fog rólam. Igy kívánta ezt mindég a’ szokás Morvának bajnoknépe között; így volt ez szokásban tenálad is, hős, kinek hódolnak a’ dárdák.

Morninak fija, felele a’ hős, dicsed engem kevélységgel tölt-el. Te intézzed a’ csatában a’ népet. Hátad megett álland dárdám. Dalra, éneknek gyermekei! zárjátok-be nékem szemem’! Nyugodni fogok a’ víz’ zajgása mellett ’s a’ homályos éj’ szeleiben. ’S ha te az ormon lebegsz, Agandéka, közepette sergemnek, ha te, a’ mint szemeimnek látszik, a’ tenger’ árboczai köztt lebegsz a’ szélben: jelenj-meg álmomnak, te hókar! lebegd-körül álmomban lelkem’!

Sok szózat és sok lant ömle az ének’ tusája közzé. A’ király’ tetteiről folyt az, ’s ősei felől a’ hőstörzsnek. Ollykor a’ szép zengzet között Ossziánnak is hallatszott neve.

Sokszor küzdöttem én, sokszor kergettem az ellent. Most vak, csüggedt erőben ’s síránkozva, a’ gyönge nem köztt fetrengek! Téged! nagy Fion-ghal, téged többé meg nem látlak! nem látom-meg többé bajnokidat! Félénk őzek legelnek, Morvának fejedelme, a te zöld sírod körül! Vídítsa lelked’ fejdelme a’ győzelemnek ’s bajnokoknak, a’ szirtes Kóna’ tetőjin dicséreted!

NEGYEDIK ÉNEK.

Ki jő énekkel az ormokról, mint a’ Lénai záporban a’ kegyelet? Az a’ szerelem’ szózatjának leánya, Toskárnak gyermeke, a’ fejér kezekkel. Gyakorta hallgatád te az én dalomat, gyakran hullatád bérűl nekem a’ szépség’ könyűjit. Az erősek’ tusájihoz jősz e, Oskárnak, a’ küzdés’ fijának, tetteihez? Ha hagyja-el homály a’ zajgó-folyamu Kónát? Csatákban multak-el nékem a’ napok; bánat borítja el vén koromat és éjszaka!

Lyánykája a’ gyönge kezeknek Malvína, nem voltam én illy bús, nem illy vak; pillantatom nem volt illy zavart, mikor engem Evirallín még kedvelt; Evirallín a’ sötétfürtü, a’ hókeblü

hőkeblü [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

lyánya Bránónak. Ezer hős kérte szerelmét, ’s ő azt ezer hősnek megtagadta. Elhárítá a’ kard’ fijait; a’ legszebb neki Osszián volt.

Mentem elnyerni a’ Szépet a’ sötéthabu nagy Légóhoz. Kétszer hat bajnok volt velem, Morvának szültjei, az ormok’ ’s folyók’ országáé. Látánk Bránót a’ csengő vértűt.

Honnan az aczélfegyverü ifjak? kérdé a’ nagyszivü Bránó. Nem könnyü elnyerni a’ leányt, ki az Érin’ fejdelmeihez kemény volt. Légy áldott, fejedelme a’ népnek, a’ dicső Fion-ghal’ nagy fija! Oh boldog lyány a’ ki téged választ, dicső tettek’ erőstevője! Volna nékem bár tizenkét lyányom, a’ választás közöttök tiéd lenne.

’S Bránó megnyitá sötétfürtü Evirallinjának hajlékát. Öröm támada kísérőimnek lelkekben ’s áldák a’ tengerbíró Bránó’ gyermekét.

’S lássd, fenn a’ szarvasok’ bérczén álla Kormák, a’ fejdelem, és az ő népe. Nyolczan voltak hősei a’ fejdelemnek naptól-ragyogó vértekben: Kolla ’s a’ forradékos Dúra, Tágó és Fresztel a’ diadalt-állók, Dákra, kinek tettei nem kevesek, és Dáol, a’ harcz’ erőse. Villáng az ő kezében a’ kard; olly szép ő a’ bérczeken!

Nyolczan voltak a’ hősek Osszián körül, kik épen költek-ki véle a’ tengerből. Ullin vala itt, a’ tusák’ haragos fija, ’s a’ kardé és nagy tetteké, Mulla, ’s Szkallág, a’ nemes-szívü, a’ bőkezü, ’s Kardál, kitől távol a’ félelem, és Oglán a’ haraggal eltölt, ’s Duthmarúno a’ Rojna’ gyermeke, kinek pillantata halált szikráz. ’S miért volnál te utolsó, Ogár, ki nagy hírü Ardvának ormain?

Ogár homlokkal ötlött a’ bosszús Dáolra a’ bajnokok’ mezején. A’ fejdelmek’ tusája hasonló vala a’ zivatarhoz a’ tenger’ tajtékos habján. Ogár nem feledé gyilkát, melly jobbját gyakorlotta, ’s a’ gyilok kilentszer suhant Dáolnak oldalába, ’s leteríté a’ csaták’ fergetegét. Én háromszor törtem-meg a’ Kormák’ paizsát, háromszor tört-meg a’ fejdelem’ dárdája. A’ tetőn hullt-el feje; ’s kísérőji megszaladtanak. Mondotta volna eggy nekem akkor, midőn a’ nap vígan ragyogott küzdésünknek, hogy eggykor bánatokban fogom tölteni ’s világtalanúl napjaimat ’s a’ hosszu éjeket: úgy az ő pánczélja álthathatatlan volt volna, ’s erős a’ csatában karja!

’S Lénának bús lapályán elholt a’ zengő dal. Erővel fútt az egen a’ csapatos szél, ’s körűlem izmos tölgyek rázták-alá lombjaikat. Szemem meglátta Evirallínt. Fenntebb fényben lebegett ő, lágy könyűkkel a’ szép szemekben. Megállott a’ felhő’ prémjén ’s gyönge szózattal ezt mondá:

Fel, fel, Osszián, fel, hamar! védd a’ kardok ellen a’ dics’ fiját! védd Oskárt, a’ nép’ vezérét! Lochlinnal küzd ő a’ lassu Lúbár’ völgyében.

’S visszaroggyant felhőjébe. Engem tüstént fegyver ’s pajzs foga-körül. Fenn tartám kezemben a’ dárdát, ’s csengő vértemben lépdelék. Ajkam mint mindenkor szoktam dalt dönge; eggy dalt, melly a’ hajdani kor’ erőseit magasztalá. Lochlin messzéről hallotta azt, ’s hátrál, ’s nyomja vitéz fiam.

Vonva kiálték reá, de hangosan mint eggy folyam: Oskár, jer-vissza Léna mellől. Ne űzzd tovább a’ futamlást, noha kardom közel hozzád.

Oskár jött, ’s aczéljának csöngése kedves vala füleimnek. Miért akasztád-meg karomat, atyám, kérdé, míg mindenikét elboritá a’ halál? Dühhel, elsötétedve estek Fillánnak és nekem a’ sírboltok’ csermelyinél. Ébren valék az éj’ rémítései miatt; ’s soknak elhunyt világok az erdőben.

Mint az éjfuvalmak a’ tenger’ arczán, ha pusztítva röpűlnek-végig Mórának siványain, azonként jöve mély hallgatásban Szváránnal serge a’ Léna’ ormairól. A’ rémek’ jajogása távolról hallék, halotti-tűz fénylett Lórán. Hagyjátok felköltenem a’ Morvai Vezért, a’ ki mosolyg a’ csaták’ riadása köztt. Hasonlatos ő az ég’ napjához; ez előtt lohad a’ széldüh’ dagálya.

Fion-ghal felserkene álmából, ’s Trenmornak hadi-pajzsára támaszkodék; azon pajzsra, a’ nagyra, szélesre, barnára, mellyet a’ csatákban atyja szokott volt hordani. Altában jelent-fel a’ hősnek az Agandéka’ árnylelke. Lebegve jön ő a’ tenger felől; magányosan jő, ’s lassu léptekkel. Alakja szomornak látszott a szemnek ’s bús köny futa-végig orczájin. Gyakran vonta-ki homályos jobbját lepléből, a’ pusztának felhőjéből, ’s kinyujtá azt Fion-ghal felett, szótlan, ’s elfordult tekintettel.

Miért könyűkben, Sztarnó’ szép gyermeke? mondá Fion-ghal döbögő mellyel. Miért színetlenűl most, bajnokok’ szerelme, ki a’ magas felhőkön illy szépen lehegsz?

A’ leányt elölelte a’ Léna’ szele, ’s a’ király az éj’ prémjében maradt. Nemzetének fijaiért búsúla itt a’ Szép, kiket a’ nap halálra hív.

Eggyszerre szökött-fel álmából a’ bajnok’ ’s szeme meglátta a’ leány’ árnyalakját. Gyors léptekkel érkezék Oskár, a’ czirmos vérttel jobbjában. Keletben felemelkedék a’ fény, ’s kékké festé a’ vizek’ színét.

Ijedtében mit tészen a’ nép? ezt kérdé felszökve a’ király. A’ tetőkről lement e a’ vízhez? fegyverben kés e Lénának fenyerén? De mit kérdjem én ezt, midőn hallom a’ korány’ szeleiben? Fuss-végig a’ Léna’ térén, én Oskárom, ’s költsd-fel harczolóinkat.

A’ király megálla a’ Lúbár’ szirtjénél, ’s három ízben hagyta zengeni rettenetes szavát. A’ vad felszökelle a’ Kromlán; rengtek ormok, szirtek, patakok. Mint száz folyamnak zuhanása mikor tajtékkal ’s ordítva szakad a’ hegytetőkről, mint a’ fergeteg’ tornyozatjai mikor visítva futják-végig az eget: úgy rohantak-eggyüvé a’ pusztás Morva’ harczolóji a’ királynak szava ’s fegyvere körül. Kedves volt a’ hon’ seregének az erős-karu Fion-ghal’ szava. Gyakran követték ezt a’ harcz’ mezejére, ’s zsákmánnyal gazdagon tértek-vissza a’ csatából.

Fel! a’ vér’ csatájára, vitézek! ti a’ palotás Szelmának gyermekei! mond a’ király. Fel, ezreknek vesztére! Fion-ghal a’ tetőkről fogja nézni a’ viadalt. Kardom megettetek fog villángzani, ’s paizsa lészen népemnek. Nem szorultok ti e’ kardra, mert Gaul övedzé-fel fegyverét, ő, ki fő a’ hősek’ küzdésében, ő, kit a’ Bárd’ dala zeng. Ti árnylelkei Vezéreinknek, ködök’ szekerzőji a’ szélben, vegyétek-fel az elhullókat, ’s vigyétek a’ bajnokokat-elfogadó Kromlára! Ti hideg fuvalmai Lénának, vigyétek túl a’ tengeren honjaikba! lebegjék-körül álmaimat, ’s vidítsák lelkem’ békémben.

Fillán, ’s a’ sötétfürtü Oskár, ’s te Roíne a’ sullyos fegyverben, keljetek-fel erőtöknek telje között, ’s kövessétek Gault, ki az űzésben nagy. Kardotok légyen mint az övé: figyeljetek tetteire a’ küzdés köztt. Védjétek feleiteket az erdő körül, ’s emlékezzetek a’ régi kor’ nagyjaira. Nézni foglak eggykor benneteket, ti dicső ifjak, ha eldőltök az Érin’ diadalában; nézni fogom boltjaitok körül árnyaitokat a’ Kónai ködben ’s az éji fuvalmak köztt.

Mint a’ rettenetes fellegborúlat, mellynek széleit villámok prémzik, a’ reg’ szép fénye feltünvén hirtelen enyészet felé röpűl: úgy hágdalt Fion-ghal a’ hegy’ oldalain, ’s tündökle vasában mint eggy Lélek. Két dárdát markola kezébe ’s ősz haja a’ szélben szállonga. Három Bárd mégyen vele, jelt adni a’ csatázó dandárnak. Fenn ült Kromlán a’ király; ’s a’ merre kardja szórta villámjait, mi a’ felé tolakodánk előre.

Öröm költ-fel Oskár’ lelkében; lángoltak orczáji, szemében könyűk gyűltek-meg. Kardja kezében tűzsugár volt. Vígan szólla Ossziánhoz:

Intézője a’ vér’ tusájinak, bölcs atyám, halljad szavamat! Menj Fion-ghálhoz, a’ hős fejdelemhez, ’s add nekem fényed’ eggy részét. ’S ha itt eldőlök a’ csatában, emlékezzél a’ hómellyről, bús napsugaráról a’ szerelemnek, Toskárnak hókaru gyermekéről. Messzére tündököl-ki az ő orczája a’ szirtről, midőn bánatjában előre hanyatlik a’ folyam felé. Felszállong feje körül lágy hajazatja; Oskárt kiáltják-elő fohászkodásai. Mondjad neki hogy én a’ dombon lebegek, eggy árnyalak a’ szelekben, ’s eggykor elébe jövök neki a’ felhők között, a’ Toskár’ magasztalt leányának.

Te tégy inkább engem sírbe, felele Oskárnak az atyja. Nem hátrálok én ha veszély fenyeget. A’ kard’ tusájiban én állok elől; tanúlj vívni éntőlem. Oskár, halljad a’ mit hagyok: Tedd kardomat, tedd ívemet, tégy eggy szarvas türköt oda, a’ hol fejemnél czirmos kő fog sírboltomban állani. Nincs nékem nőm kit fiamra bízzak; Everallín, Branónak mosolygó leánya, többé nincs.

Ezek valának beszédeink az ormon, midőn Gaulnak rettentő szava hangosan zenge-által hozzánk a’ szélben. Egeket szabdalt atyai kardja, ’s mi sietve menénk, sebet és halált osztani. Mint a’ hullám’ fejértajtéku zajgása hömbereg-elő a’ mélységről, mint midőn kőszálak vetik magokat ellenekbe a’ harsogó hullámoknak: úgy támadtuk-meg, úgy öldöstük az ellent. Kard kardot ért, ’s aczélt az aczél; csattog a’ paizs, ’s hullanak a’ vitézek. Mint a’ kohoké a’ pőröly’ fiján, ollyan volt a’ kardok’ csattogása.

Gaul rohan, mint Ardvának mezejin a’ tekergő vihar. Kardja a’ legvitézbbeket szabdalja. Szvárán pusztít, mint mikor tűz pusztítja Garmálnak harasztjait. Mit számlálja-elő a’ dal mind a’ kik elhulltanak? Felrándult kezemben a’ villángzó kard, mint az ég’ szikrázó nyila a’ mezőben. Oskár te rettenetes valál, kedves fiam, te olly jó, olly nagy! Lelkem repesve nézte a’ tetőn mint verted az ellenserget. Megfutának Moilénán; ’s mi űztük, öldöstük a’ hadat. Mint a’ kő hull szirtről szirtre, mint a’ balták a’ hangzó ligetben, mint az ég’ dördűletei hömberegnek oromról oromra, rengetve, rontva, iszonyu csapásokban: úgy érte ütés az ütést ’s halált a’ halál Oskárnak ’s Ossziánnak karjokból. Azonban Szvárán megkerűlé a’ fejdelmet, a’ had’ fejét, Morninak fiját, a’ hogy a’ partokat kerűli-meg az Inisztórei tenger, ha felduzzad a’ habok’ ereje. A’ király az ormon most felnyúl, most dárdáját ragadozza.

Fel, fel, Ullin! mondá a’ király; vidd-meg parancsom’ a’ seregnek. Gault emlékeztessd a’ csatára, ’s atyájira kik porban nyugszanak. Buzdítsd az harczot énekeddel, azon énekeddel mellytől serken a’ tusa.

A’ Bárd ősz kornak léptein indult, ’s így szólla az harczok’ fijához: Délczeg paripák’ intézője, fejdelme a’ kardnak s’ a’ meghegyzett dárdáknak! erős kar a’ veszély között, nagy szív ott a’ hol vívni kell: nagy hős, kinek aczélja éles, tipord-öszve az ellenséget; ne hagyj eggy vitorlát is neki melly tengerre szálljon! Karod, nagy fejedelem, mint a’ villám; szikrázz tüzet veres szemedből. Szíved legyen mint a’ sziklák, ’s kardod mint az ég’ lobogása! Emeld-fel pajzsod’, mint halálnak csillagát, ágaskodó paripáknak intézője!

Dobogva vert a’ hősnek szíve. Szvárán dúlva torlott-elő; meghasítá a’ Gaul’ sisakját, ’s Szelmának emberei a’ tetőkre futnak-el.

Haraggal kele-fel Fion-ghal immost, ’s háromszor hallatá szavát; Kromla messzére zenge belé. Megállnak a’ puszták’ fijai, földre szegzett tekintetekkel, ’s elszégyenülve Fion-ghal előtt. Úgy hágdalt ő, mint az égi-háboru száll a’ hév napokban az ormokról, mikor a’ mezők epednek az eső után, ’s a’ csermelyék a’ völgyekben kiasznak. A’ terhelt felleg csenddel lebeg oda fenn, de közel van hozzá a’ szélvész’ ordítása.

Szvárán messzéről nézte a’ királyt, ’s karját megakasztja az űzéstől. Bosszúsan támaszkodik dárdájára ’s forgatja szikrázó szemeit. Szótlan áll ott ’s magasra-vonulva, mint Lúbár mellett a’ nagy tölgy, melly bogjait elvesztette a’ lég’ tüzétől; általhajlik a’ vízen, ’s lomb helyett az ősz moh zúg rajta. Így álla a’ barna pajzsok’ fejdelme, míg lassan végig-vonult a’ Léna’ vérmezején. Ezrei körülömlik Vezérjeket, ’s búsan torlódnak a’ fenyér felé.

Hadainak közepette úgy fényle Fion-ghal, körülfogva hőseitől mint az ég’ villámjai, ’s kél bátorító riadása:

Szegezzétek-ki Fion-ghalnak zászlóját, hadd nyiljon-meg a’ Léna’ szeleinek; hadd röpdessen mint száz halmoknak lángjai. Lobogjon Érinnek fuvalmai köztt! Magzatjai a’ zajgó vizeknek mellyek ezer halmokról folynak-alá, halljátok-meg szavamat, hős férjfiak! Te Gaul, kinek erős karod, Oskár, jövendő harczok’ fejedelme, Konál a’ domboru pajzzsal, sötétfürtü vitéz Dermid, Osszián, dalok’ ’s kardok’ királya, te légy közel a’ te atyádhoz, ha majd sergeket szabdal!

’S kiszegzénk a’ napsugárt, a’ királyi lobogót. Eltölt örömmel minden midőn az széllyelfolyt az égben. Kék volt, de kitűzve arannyal, mint az éjjeli bolt’ domboru csigája, mikor letekintenek a’ csillagok. Minden Vezér kisded zászlót vitt, ’s erősek vevék-körül kardját.

Lássátok, mondá a’ vendéglő csigák’ királya, lássátok megszakasztva Lénán a’ Lochlini serget. Úgy vonulnak mint a’ megtépett felleg, mikor Érinre eső hulla; ollyanok mint az elégett erdő, mikor annak lombatlanságai köztt csapongva méne-keresztül a’ villám. Ha ki barátja Fion-ghalnak, válasszon magának ellent. Ne engedjétek a’ tetők’ gyermekeit visszatérni honjaikba.

Nekem, mondá Gaul, hagyjátok azt a’ hetet, kik Lochlán’ tavától jöttek-elő. A’ bosszús-üstökü Ériket hagyjátok az Osszián’ fegyverére. Enyém, úgy monda Konál, legyen Iniszkonnak kegyetlen királya. Vagy én vagy Mudán, kiálta Dermid, terüljünk-el a’ tenger’ szélén! Én, vak most és erőtelen, Tormannak csatában-híres fejdelmét választám, zsákmányaként a’ küzdésnek, kék pallosát és a’ nagy paizst igértem magamnak.

Győzzetek fejedelmeim monda Fion-ghal, eltelve lelkében keggyel. Szvárán, te harsogó vizek’ királya, téged Fion-ghal választ-ki.

Mint száz szelek száz tetőkről, száz völgyeken keresztülrontva félelmesen zajognak, ’s lehullanak a’ mélységbe: úgy ömle most Szelma reájok. Körösded zajgott a’ Lelkekkel-bétölt Kromla.

Ki tudná megszámlálni a’ holtakat midőn az erdő’ szélein egymásba ütődénk? Nemes leánya a’ kardforgató Toskárnak, véresek voltak markaink. Lochlinnak sötét rendei úgy hullottak-alá mint a’ folyamos Kóna’ partjai. Teljesítve volt a’ hősek’ fogadása; a’ győzelem miénk lön, halál az övék!

Bránnak zengő halmain ültél te gyakorta, hókaru, eltikkadva az őzek’ kergetéseiben! dagadozó fejér kebleddel, mint a’ hattyúé, midőn a’ tengereken úsz; lassan nyujtogatja-ki ő szárnyait, ’s örvend a’ hanyag lengzet’ játékának. Láttad a’ hegyek’ ormairól veresen szállani-le a’ felhők közzé a’ szép napot; láttad sötétbe borulni a’ hőseknek sírboltjait, ’s a’ gőzt széllyeltépve a’ szelektől; ’s leömleni az égnek záporát, ’s eggy dombról más dombra lövelleni az ég’ tüzét, ’s ordítva zuhanni a’ hegy’ patakjait a’ tengerbe. Illyen volt a’ küzdés’ zaja, te kedves a’ hókezekkel!

Miért suhan szemeidből e’ köny, lyánya a’ népvezérlő Toskárnak? A’ sírás Lochlinnak leányait illeti. Az ő honjok’ népe hátrált, az ő honjok’ népe hullt-el. Véres volt fent kék aczélja a’ Kónai hős-seregnek. Én vagyok feledett, vak és szomor, ’s nem vár Vezéreink’ kísérője. Hagyd nekem a’ könnyet, te hókaru! Mindenikét én temettem-el!

Akkor dőlt-el a’ király’ keze alatt ’s keseregve általa, eggyike a’ hőseknek. Ősz hajakkal fetrenge az a’ porban, ’s szemét a’ királyra felveté.

’S te vagy, barátja a’ fejérkeblü leánynak? kérdé a’ Komhál’ nagy gyermeke. Láttam folyni könyűidet midőn a’ piros-arczu Szép elesett. Ellenje a’ kedves’ ellenjeinek, ’s te az én kardom alatt döltél-el? Ullin, magasztald a’ bajnokot, ássd-meg Mathonnak sírját a’ völgyben. Add dalnak az öreg’ dicsét; ő szánta a’ hősek’ magzatját. Kedves nékem a’ tenger’ Szépje, ki az Ardvai ormon nyugszik.

Kuchullin a’ Kromla’ ürében meghallá a’ küzdés’ mennykövét, ’s előkiáltá Konált, a’ rettenetes fegyverűt, ’s Karilt, a’ régi kor’ énekesét. ’S a’ két agg előjöve, felnyujtván a’ mező felé pajzsát; előjöve ’s távolról látá harsogni a’ csata’ folyamját, mint a’ tengerek harsognak midőn az ádáz éjszaki szél-düh felröppen, ’s a’ habokat kavicsos völgyekre fercsegteti.

Kuchullin felgyúlada, rettenetest öszveredőlvén homlokát. Keze őseinek kardján függött; szeme nagy haraggal az ellenen. Háromszor nyujtá-ki lépteit a’ bajnok, ’s Konál háromszor tartóztatá.

Fejdelme a’ gőzszigetnek, úgy mond, Fion-ghal az, kinek kardja az ellent vagdalja. Ne osszd meg a’ király’ dicsét. Ő fergeteg a’ bérczeken.

Menj tehát, Karil, mond’ a’ Vezér, menj tehát Morva’ urához. Mondj idvet a’ völgy’ fejdelmének a’ ki veri ’s emészti a’ hadat. Ha Lochlin elaszand, mint a’ hegyek’ csergetege a’ zápor után, ha elnémul a’ viadal’ lármája: szavad legyen kedves az ő fülének, ’s magasztald a’ kardok’ királyát. Adjad neki a’ Kathbád’ kardját, melly a’ hőseknek fegyvereiket elnyeré. Kuchullin nem méltó többé viselni atyájinak fegyverét, mellyet senki meg nem győze! –

Lelkei Kromlának a’ magányos tetőken, királyok’ árnyai, a’ kik immár nincsenek, oh lebegjétek-körül bánatomat! Szólljatok hozzám sírboltjaitokból! hozzám, ragyogott ’s elaludtt fényhez! Mint a’ köd a’ tetőken, ollyan az én nevem; midőn a’ szellő felkél a’ korányban, ’s a’ szarvasok’ halmát fény veszi-körül. Konál, ne többet fegyverről! Nevem el van törölve a’ hősek köztt! Búsan töltöm napjaimat a’ fergetegek’ Kromláján, míg lépteim a’ mezőn elsippadnak. Te Braghéla, szép alak, gyászold az én dicsemet! Meggyőzve én nem térek hozzád, te fénysugár, te én szerelmem!

ÖTÖDIK ÉNEK.

Kromlának zengő alján így szólla Konál a’ fényes szekér’ fejdelméhez: Miért illy búsan, Kuchullin, midőn feleink előtt megfutamlott az ellenség? Te híres vagy, nagy bajnok. Karod sok hőst teríte-le. Sok ízben néztek a’ te szép Braghélád’ szemei néked ellenedbe, midőn vitézeid köztt hozzá visszatértél, midőn ellenségeid elnémultanak a’ sírben, ’s őt a’ kedvest győzedel fogá-körül. Kénnyel hallá füle a’ dalok’ fiját ha énekeikben a’ te tetteid zengettek. Nézzed aczéljában a’ királyt! úgy ballag, mint eggy tűzszobor. Ereje mint a’ harsogó Lúbár, mint a’ széldüh Kromlán, ha a’ tetők’ bogas tölgyeit feszítgetik gyökereikből.

Melly boldogak a’ te népeid, hatalmas fejdelme a’ kardoknak! Karod megver minden hadat, te legvitézebb a’ csatában, ’s bölcseség’ fija a’ béke alatt! Szóllasz, ’s ezrek engednek; bátor sergeket ront-öszve vasad. Melly boldogak a’ te népeid, kardok’ fejedelme, ki a’ völgyes Szelmából jösz!

Ki amott a’ dombon az a’ komor, futása’ tompa dörgésében? Ki volna más mint Sztarnónak fija, hogy Morva’ királyával megküzdjön? Lássd a’ két hatalmas’ küzdését; mint a’ hánykodó tenger’ harsogása, ha két Lélek egymást leli a’ szélben, ’s versenyg, mellyike parancsoljon a’ vizeknek. Messzéről hallja a’ vadász az undok morajt, ’s az emelkedő habokat Ardvának partjaihoz látja verdestetni.

Ez vala, szelíd Konál, a’ te szód, midőn Morva Lochlinra ütött. Irtóztatóan dörg a’ fegyverzaj; dühödve csattogtak a’ kardok; minden csapás száz pőrölyök’ pattogásához hasonlíta. Irtóztatóan küzdöttek az Uralkodók; fenék az ő tekinteteik a’ bajban. Kardjaik alatt hasadoznak a’ pajzsok, ’s kezekben széllyelpattan az aczél. Elveték magoktól a’ fegyvert, mindeggyike megmarkolni igyekezék bajtársát. Inas karjaik szorosan szövődnek egymásba; eggyik oldalról a’ másikra fordulnak, merengetik, nyujtogatják tetemiket, lábaikat a’ fövénybe fúrják. Midőn erőjök’ délczegsége felkele, rengettek sarkaik alatt az halmok, ki szöktek helyeikből a’ kőszálak, ’s a’ zöld bokrok el voltak

elvoltak

taposva. Végre Szvárán elterült, ’s megadta magát a’ győző királynak.

Igy láttam én eggykor Kónán – ah, Kónát többé meg nem látom! – kimozdulni helyeikből két fekete dombokat eggy hegypatak’ nagy erejétől. Eggyik oldalokról a’ másikra fordultanak ők; tölgyeik egymásba fonakodtak boglyaikkal, ’s a’ síkra zuhantak-alá. Ott kitolták medréből a’ folyót; távolra tüntek-ki a’ veres partok.

Magzatjai a’ távol Morvának, monda Fion-ghal, őrizzétek a’ tengerek’ királyát. Erős ő, a’ bajnok, mint vizeinek hullámja, midőn a’ part’ kőszálait verdesi. Nem gyönge a’ tusákban az ő keze; neme régi korból eredett. Gaul, Vezére a’ vitézeknek, Osszián, énekek’ fejdelme, ő barátja az én első szerelmemnek. Toljátok-el tőle bánatját. Oskár, Fillán, ’s piros Roíne, fel! űzzétek őket Lénán, ti, kik megelőzitek futástokban a’ szeleket, üzzétek őket az Érin’ lapályain! hogy többé ne hágja-meg a’ habokat a’ kanok’ honjának semmi hajója!

’S ezek mentek, mint villámok, a’ fenyéren. Maga a’ király lassandan hágdalt utánok, hasonló a’ mennykőhöz lépteiben, midőn alatta enyhén omlik zápor az égő néma mezőkre. Aczélja hasonló a’ napnak sugarához, kardjához az éj’ rémjeinek. Eggyik Vezérét lelvén Lochlinnak, így szólla a’ tenger’ erőséhez:

Ki áll itt elborulva bánatjában a’ harsogó folyam’ szirtjénél; melly néki tiltja az áltszökést? Alakja szép és feddtelen! Oldalán a’ dombor paizs, ’s dárdája mint a’ rengeteg’ fenyője. Ifja a’ bús tekintetnek, te nékem ellenségem vagy e?

Lochlinból jöttem, hős Vezér. Paizsom erős a’ küzdésben. Hitvesem honjában zokog. Nem lát-meg engem többé az aranyfürtös!

Megadod magad’? bajt kívánsz e? kérdé a’ nagy tettek’ tevője. Elleneim soha nem győztek még eddig. Feleim nem gyöngék, o vitéz! Jer a’ tetőkre velem, ’s végy áldomásom’ örömeiben részt. Űzzd a’ tetőken a’ barnahátu szarvasokat; légy hatalmas fele Fion-ghálnak.

Soha nem, nem soha! mondá a’ vitéz. Karom mindég kész volt az erőtlenért küzdeni. Kardom mindég győzött a’ tetőn. Mért nem térsz-ki fegyverem előtt, te hős?

Ifju bajnok, én azt nem szoktam! mondá neki a’ Morvai király. Nincs az élők köztt a’ kinek kitérjek! Válassz eggyet nemzetemből. Törzsöm nékem nagy és erős.

’S a’ király tőlem megtagadja a’ tusát? mondá a’ harczoló Orla. Egyedül Fion-ghal méltó énhozzám, ifjúhoz, egyedül ő a’ maga törzsében. Morvai király, kinek híre ’s fénye nagy, ha te engem a’ bajban meggyőzsz, emelj sírboltot Lénán; az légyen a’ tájon legnagyobb. Küldjed-által a’ kék habokon a’ hajók’ szigetéhez kardomat, nőjéhez szerelmemnek, a’ ki, a’ szépszemű, a’ hókezü, bánatjában elalél; hogy fijának mutassa az aczélt, könyűt öntvén gyönyörü arczára.

Szomor beszéd’ gyermeke, miért serkeszted te az én könyűimet? A’ vitézt várja az ő napja. Gyermekei eggykor porral ’s rozsdával ellepve látják-meg termében fegyverét. Orla, magasra keljen boltod, ’s nőd, a’ szépkeblü, sírni fog, visszatérni látván kardodat.

Moilénán elkezdődék a’ viadal. Gyöngék voltak az Orla’ csapdosásai. A’ király eggyszerre vágta-széllyel az ő pajzsának minden szíjait. Úgy hulla le a’ földre a’ paizs mint a’ hold süllyed-alá az éj’ vizeibe.

Morva’ királya, emeld-fel karod’; fúrd-által, erős bajnok, mellyemet melly el van fedve sebekkel, ’s eltikkadott a’ küzdésben. Körűlem elhultak feleim. A’ gyászhírt hallja-meg kedvesem a’ Lótha’ lassu zajgásánál, ha körűle lengeni fognak a’ fenyér’ hanyag leblei.

Nem, felele a’ király, nem, én tégedet meg nem öllek. Hölgyed lássa a’ kedves bajnokot épen ’s séretlenül térni-meg a’ Lótha’ lassu zajgásához; nemződ, az agg hős, ha a’ kardok’ fiját nagy kora megvakítá, hallja lépteid’ dobogását, hallja közelítésed’ kiáltását lakjában. Dagadozzon örömében víg lelke, ha keze a’ vártat keresni fogja!

Keze engem megtalálni soha nem fog, így szólla a’ királynak a’ Lóthai ifju. Én az erdős Lénán dőlök-el. A’ Bárd dallja melly erős vagyok én a’ csatában! Hevederem alatt van a’ halál’ sebe; félre a’ hevederrel! azt én ellököm.

Oldalából kibuggyana a’ vér, ’s ő halványan nyúla-el Léna’ fenyerén. Fion-ghal felibe borult az haldoklónak, ’s előkiáltá ifju hőseit.

Oskár és Fillán, ifju bajnokok, magasztaljátok az elhaló Orlát. Tegyétek kő alá a’ vitézt. Távol nemes hölgyétől a’ Lótha mellett, itt nyúgodjon ő szűk hajlékában, itt, hol örök éj ’s gyász lakik; távol Lóthának zajgásától, termeitől, bajnokjaitól, ’s dicsétől távol! Eggykor tágság lepi-meg ívét; azt felrántani a’ gyöngeség igyekezik; vinnyognak ebei a’ hegyvápában; örülnek vágyai, a’ kanok. Elhullt az harczok’ fija! a’ Vezérek’ fejdelme elesett!

Fel! Hallassátok szózatjaitokat ’s a’ kürt’ hangját, Morvának feddtelen fijai! Én éjente Szváránhoz mégyek, ’s elhárítom dallal bánatját. Oskár, Fillán és Roíne, menjetek gyorsan a’ Lénai térre nyájas szemmel fordulva az ellen felé. Hol vagy te Roíne, ifju fija a’ dicsőségnek? Nem voltál te soha rest a kard’ fejedelme’ kiáltására.

A’ te Roínéd mondá a’ Bárd, ott vagyon hol a’ dics’ Lelkei laknak; ott vagyon hol a’ pajzsok’ királya Trathál, ’s a’ nagy tettek’ tevője Tronmor. Az ifju, sápadt színnel ’s elmerevedve, a’ Lénai tetők’ alján fekszik.

’S eldőlt a’ leggyorsabb a’ vadászatban? kérdé Morvának dicső királya. Te olly szépen vontad-fel az ívet, ’s én téged még kevéssé ismertelek! Miért estél-el, o Roíne, a’ küzdésben! Nyugodj, deli hőse Lénának! Csak még kevés időt, ’s meglátlak. Szóm többé nem fog hallatszani, lépteim nem sietnek a’ szirttetőn! Bárdok fognak szóllani rólam, ’s a’ tér’ és az erdő’ kőrakásai. Elesett az ifju Roíne; dicse nem kelhete magasra! Ullin, verd lantodnak idegeit, ’s magasztald az elesett fiatal hőst. Nyúgodj békében, mezők’ elsője! Én ezután nem intézem gerelyedet, te, a’ ki tovább’ fő dísze lettél volna az ifjuságnak! Én téged többé meg nem látlak!

Könyűkbe lábadt a’ király’ szeme. Fiam rettentő vala a’ hadban; hasonló az ég’ villámához, melly az éj’ sötétében csap a’ tetőkről a’ völgybe; erdő meghajol neki, ’s borzanat ragadja-meg a’ magányos útast. A’ hősek’ sírboltjai megett elfúl a’ szél, ’s a’ földet éj és tűz borítja-el.

Kit említ amott a’ körülzöldellett sír? kérdé a’ csigákat-adó Fion-ghal. Négy kő áll mohhal elborítva a’ halmon a’ szűk terem körül. Ott aludja Roíne az álmot eggy régibb bajnokkal eggyütt. Az nagy tündöklésü Vezér, ’s nem járja egyedül a’ felhőket. Ullin, hozzd emlékezetbe az elmult korok’ bajnokjait kik e’ sírben feküsznek; és ha nem kerülték a’ derekak’ mezejin a’ veszélyt, nyúgodjon mellettek fiam, távol Morvának hegytetőjitől, a’ Léna’ zengő lapályában.

Igen is, itt, monda a’ dal’ ajka, hősek’ magzatjai feküsznek porban. Szótlan nyugszik a’ sírben Lavjárg, ’s Ullin a’ kardok’ fejedelme. ’S ki tekint-le amottan a’ felhők közzül, körülöntve deli tetemit gőzökkel? Miért illy halvány a’ szép hölgy, ő a’ ki szebb vala mint minden más hölgy Kromlán? Hókéz, te éjbe süllyedél e, mint a’ vér’ mezején a’ dölyfös ellenség? Oh fenn szépségü lyánya Tuathálnak, téged ezer hős kedvelt! de te senkit mást mint Lavjárgot. Eljőve Túrához a’ hadvezér, megcsapkodta domboru barna vértjét, ’s így szólla a’ bátor hős: Hol van Gelsossza az én kedvesem, a’ bajnok Tuathálnak szelíd gyermeke? Ő a’ bástyás teremben maradt midőn én Ulfáddal megvívtam. Térj-vissza, úgy mond, o Lavjárg, mert engem bánat aggaszt. Fejér keble sóhajtásoktól dagada, ’s köny borítá-el a’ rózsaorczákat. Nem jön ő nékem ellenembe, hogy a’ harcz’ munkája után örvendtesse lelkemet. A’ dalok’ hajléka csendes, ’s Bárdok’ éneke sem az ormon sem a’ lapályon nem hallatszik. ’S Brán nem rázza, mint egyébkor szokta, a’ küszöben nyaklánczát. Hol Gelsossza az én kedvesem, a’ bajnok Thuatálnak szelíd gyermeke?

O Lavjárg, mondá Fergusz, Gelsossza a’ fergeteges Kromlán lakik. Ő és a’ választott szűzek a’ szökevény gímet üzik.

Fergusz, felele néki a’ fejdelem, én lármát nem hallok az erdőben, nem a’ tetőken, nem Lénán. Előttem nem méne-el semmi vad, semmi csiholó agár. Gelsosszát nem látom a’ kedvest, ki nem kevésbbé szép mint a’ lenyugvó új hold. Menj te őszhaju Alládhoz; ő szeret múlatni a’ tetős ravatalok

ravatagok

körül; tudd-meg, nem hallá e zengni Gelsosszának kürtölését.

Fergusz indult, ’s így szólla a’ ravatalok’ lakójához: O Allád, tetők’ lakozója, mit láttak öregsző szemeid?

Én Ullínt láttam, felele az öreg, a’ bajnok Kairbár’ gyermekét. Lejött Kromla’ bérczeiről, ’s tompa hanggal dallá dalát, mint midőn a’ szél a’ lombatlan erdőn megy-végig, ’s elért a’ tornyos várhoz. Lavjárg, monda, te félelme a’ férjfiaknak, adj viadalt nekem, vagy add nekem dicsőséged, te legerősbbje az erőseknek!

A’ harczok’ erőse Lavjárg, felele néki Gelsossza, nincsen hon. Ulfáda viv vele a’ tenger’ szélén, a’ hatalmas fejedelem. Az én Lavjárgom senkinek nem hátrált. Ő meg fog küzdeni Ullínnal.

Kies a’ te alakod szép hölgy, deli leánya a’ bajnok Thuatálnak, mondá a’ tetteket-tevő Ullín. Én téged elviszlek a’ Legó’ tetőjire, a’ dicső Kairbár’ hajlékába. Ott lakjál te az erőssel. Három nap késni fogok Kromlán, ’s bevárni a’ harczoló Lavjárgot, hogy velem küzdésbe szálljon; a’ negyediken enyém Gelsossza, ha férje előttem megfut.

Allád, mondá a’ hadvezér, aludj csendesen a’ sírboltok’ völgyei köztt. Te Fergusz, hagyd hallatni a’ hadi-kürtöt, hallja azt Ullín a’ palotában; harsogjon az neki mint a’ völgyek’ fergetege.

Lavjárg a’ Túra’ ormaira méne-fel. Lassú dalt dalla magában, ’s elbúsúlva álla-meg a’ tetőn. Igy áll a’ bérczen eggy felhő, ’s változtatja alakját a’ szélben. Eggy követ dob-el, ’s jelt ad hogy küzdeni kíván. Ullín hallá a’ kő’ hengergését. Szívét öröm dagasztgatá. Tűzzel kap ősei’ láncsájához. Kedv mosolyga az elsült arczon, midőn a’ hős kardját ragadta. Gelsossza látta tünni a’ hőst, mint mikor a’ gőz tün a’ halmokon. Verte a’ kelő keblet, melly fejérbb mint a’ tetők’ hava, ’s csendes könnyeket sírt Lavjárgért.

Kairbár, te ősz fejdelme a’ csigáknak, mondá a’ puha kéz’ leánya, ívet fogok feszíteni Kromlán. Barna őzet láték a’ ravatal körül.

’S felsietett a’ halmon, de későn ért-el a’ czélhoz; vége volt a’ veszélyes bajnak. Mit beszéllje az ének, Szelma, a’ te királyodnak, mint küzdenek bátor bajnokok? neki, a’ ki százakat látott kardok’ viadalában! A’ vad Ullín megbukott! Halvány színnel tére az ifju Lavjárg az erős Tuathál’ leányához.

„Mi vér ez, te én szerelmesem? mi vér foly itt az én hősem’ véknyából?”

Ullínnak vére, felel ez neki, oh Gelsossza, a’ ki szebb vagy mint a’ Kromlai hó. Hagyj itt eggy kisség pihennem, te kedves! Éltem tűn, de fenn marad dicsem! – ’S a’ hős elholt.

„’S te illy korán alszod az örök álmot fejdelme a’ sivataghegyü Túrának?” Három nap gyászola a’ tetőn. Halva lelte őt a’ vadász. Eggy sír fedi mind hármokat. Nyúgodjon itt a’ hősek mellett a’ te fiad is, Morvának bajnok királya! járjon Roíne itt a’ tetőn!

Nyúgodjon! monda Fion-ghal bágyadt kínos szózattal. Fülemben zengett az ő dicse. Fillán, Fergusz, hozzátok ide Orlát, Lóthának elsápadt szép ifját. Ha Roíne eggyüt fekvend Orlával, társat talál örök dicsében. Sírjatok, leányai a’ szirttetős Morvának! sírjatok Lóthának szűzei, vizeiteknek szélein. Mint a’ folyamok’ fiatalai, akként nevekedtek a’ hősifjak: úgy estenek-el mint a’ tér’ tölgyei, kik, általhajolva a’ hegyek’ patakjain, dölve sorvadnak a’ ravatalok’ szeleiben. Oskár, fejdelme az ifjaknak, láttad mint hulltak-el ők, a’ hősek! Légy híres mint ők a’ hadban, légy, mint Roíne, Bárdoknak éneke! Rettenetes volt a’ te karod az ütközetekben, o Roíne; szelíd valál a’ béke’ napjai alatt, mint a’ permetes esőben az égnek színes íve, midőn az a’ távol vizek felett meggörbül, ha Móráról visszanéz a’ nap, ’s a’ vadak’ halmán nem leng szellő. Nyúgodj enyhén Léna felett, te legifjabbja gyermekeimnek! nyúgodj itt, a’ Léna’ kövei alatt! Eggykor mi is elhalunk, bölcsek és nagyok; eljön eggykor az erősnek is napja!

Igy szóllala-meg

szólla-meg [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

a’ te bánatod, kardok’ fejedelme, midőn a’ ravatal befogta Roínét. Melly bánatnak kell Ossziánt nyommasztani, íme, te első, te is eltüntél! Többé nem hallom Kónán szózatodat! elhunyt szemeim téged többé meg nem látnak! Éjjel nappal ülök sírod’ boltja mellett, tapintom azt kezeimmel, magasztalom tetteidet énekemben, ’s ollykor szódat vélem hallani; ah, az a’ puszták’ fuvalma! Régen mély álomba süllyedél te, dicső Vezére a’ vér’ csatájinak!

Gaul és Osszián eggyütt ültenek Szváránnal a’ Lúbár’ szelíd zöld szélén. Én vertem a’ hárfát Szváránnak. De az ő homloka bús volt. Léna felé forgatta véres szemét; az elhullt nép után keserge.

’S Kromlára vetém szememet, ’s megláttam a’ dicső Kuchullint. Búsan, lassú léptekkel méne-vissza halmáról a’ Túrai üreg felé. Diadalban látá Komhálnak fiját, ’s öröm vegyűle bánatjába. A’ nap csillogott aczél fegyverén, ’s Konál csenddel lépdele utána. Leszállának a’ halom megett, mint a’ tűz a’ dombok’ avarján mikor az égés elhömbereg az éjben, melly egyedül ettől vészen világot, ’s a’ tűz megett szállong a’ szél.

Kuchullín eggy szirt’ üregében ült-le eggy tajtékzó folyam mellett. Árnyas nyilását eggy tölgy fedi-el. A’ kóbor szelek üvöltve röpdeznek a’ magas szirt’ és ravatal’ tetőjin. Itten ült Érinnek erős bajnokja ’s a’ bús küzdést emlegeté. Könyűk borítják-el orczáját. Braghéla, melly távol vagy te megvígasztalni az hős lelkét! Most erős karját nem magasztalnád. Jelenjen-meg álmának fényalakod, ’s lelke bátorodva tér-meg hozzá. Akkor ismét meg fog emlékezni dicsőségéről ’s a’ szép fényről melly őt szerelemmel tölti-el.

Ki jő amott az agg kor’ fürtjeiben? Ki más mint a’ magas ének’ bajnokja? Te régi kor’ fija, Karil, kinek éneke mint a’ koboz’ zengése Túrának vendéglő termében. Kies a’ te szózatod, mint a’ harmat melly a’ tetők’ oldalait elhinti, midőn a’ nap keresztültör a’ ködön. Régi kornak gyermeke, mért jösz te Szemónak fijától?

Osszián, erős karja a’ fegyvernek, a’ Bárdi dalnak mestere, rég olta ismerlek én tégedet, te hősek’ intézője a’ csatában; úgy monda néki Karil. Gyakorta vertem én Evirallinnak nyájas lantját néki, a’ Szépnek, dicsöítésére; gyakorta te hagytad zengeni, nagy örömére a’ népnek, a’ Bráno’ álmodásai mellett. Evirallin eggykor az ifju Kormák’ halálát énekelé. Bánatosan éneklé a’ bajnokot, ki szerelmében holt-meg a’ tetőn. Könyűk fereszték az ő orczáját és a’ tiédet, hősek’ hőse. Ködben úsz vala lelke; pedig ő nem szerette az ifjút. Ezrek felett ragyogott az ő szépsége, a’ csigát-adó Bránó’ leányáé.

Ne szóllj nekem, Karil, a’ hókéz felől! ne hozzd-elő nékem éke’ emlékezetét! Az engem bánatban süllyeszt; könyűk töltik-el szemem’, o hős! Sápadt vagy te, én szerelmem, a’ sírban! – Itt űlj-le mellém a’ mohon, kedves énekelő, ’s hagyd hallanom magasztaló dalodat, melly nékem nyájas mint a’ kikelet’ enyhe lengzete, midőn a’ tetők’ vadászának fürtjei köztt sohajt, ha a’ tetők’ üregeiben felébred víg álmaiból, ’s a’ rémek’ örömeit hallja, lassú zajogását a’ hegyek’ öbleinek.

HATODIK ÉNEK.

Lebegve szállák-meg a’ tengert az éj’ felhőji; sötét torlódott Kromla’ ormaira. Csillagok gyúladoztak éjszak felé, ’s fényt öntöttek-el Érin’ habjain. Szépen ragyogtak tüzes üszkeik a’ csendesen-hömbergő gőzdagályon. A’ szél végig-ordítá az erdőt. Fekete volt ’s csendes a’ halál’ fenyére.

Lénának hallgató altában fülembe jő Karilnak szózatja. Ifjuságunk’ feleiről énekle ő, az eltünt kedves évekről, midőn Légónak szélein járánk, ’s a’ csiga vígan forgott markainkban. Kromla vígan zengé utánunk az örömkiáltozást, a’ rémek előjőnek suhogó szeleiken, ’s örülve hajoltak-alá az őket magasztaló szózathoz.

Öleljen-körül tégedet a’ kedv, o Karil

o o Karil

, a’ hegyeknek kerengő lélegzeteiben! Mért nem ereszkedel te az én hajlékomba midőn egyedül ülök az éjben? Oh, ereszkedik! ő az én bíztos felem; gyöngén hallom kezét hárfám’ idegein, melly a’ terem’ falán függ. Oh zengj sokáig füleimben! Miért nem szóllasz bánatom között hozzám? Ha fogom meglátni társaimat? Ah, te elenyéssz a’ széltorlatban! fürtjeimen keresztülfuval az ősz. Bajnokok’ éneklője, idv neked!

Mórának tágüregü tetőjin jőnek-eggyüvé a’ győztes bajnokok. Ezer agg tölgy gyúla lángra. Kézről kézre forgott a’ csigák’ ereje, ’s a’ hőseknek lelkeik örömben ragyoglának. De a’ Lochlin’ királya szótlan őlt. Léna felé fordítá veres szemeit, ’s hatalmasan lobbant-fel haragja, hogy ő a’ csatában megbukott. Fion-ghal, atyájinak pajzsára támaszkodva, szélnek eresztett ősz fürtjeiben, ragyogva az éjnek fényétől, látta Szváránt bánatjában, ’s szelíden ezt mondá a’ Bárdnak:

Add a’ béke’ dalát, Ullin! mentsd-meg lelkemet a’ harcztól, a’ tusától! fülem feledje a’ paizsok’ csattogását! Száz hárfát elő, felvidítani a’ tengerek’ fejdelmét! Váljon-el örömben tőlünk. Fion-ghaltól búsan, senki nem megy-el. Oskár, az én karom villámokat szikráz küzdő ellenségem’ szemébe; de fegyverem békésen függ oldalamon, ha az erős a’ harczban meghajol.

„Trenmor régi éveknek napjaiban éle, így kezdé az énekek’ ajka. Éjszak felé hasítá a’ tengert, ő maga is fergeteg a’ habok felett. A’ Lochlin’ magas kőszálai, a’ tompazugásu erdők ’s ravatalok általtüntenek a’ megtépdelt ködön. Felkötteté a’ vitorlák’ szijait; űzi a’ hegytetők’ damaszát, ki a’ surjányos Gormált lakja. Az már sok ifjat teríte-le; de most vérében fetrengett, ’s zsákmánya lőn Trenmor’ láncsájának.

Három fejdelem látá a’ tettet, ’s hirdeté a’ hatalmas idegent, ’s úgy mondák felőle, hogy ő a’ szerént álla ott mint eggy tűznek szobra, erejének ragyogó fegyverében. Lochlinnak fejedelme áldomást ütött, ’s meghívá innepére a’ vitéz Trenmort. Három nap’ múlata ő Gormálnak régi tornyaiban, csigáknak zengése között, ’s megengedtetett neki, választana ellent tusára. ’S a’ tengeres Lochlinban nem vala hős ki neki állhasson. Vígan kerenge ismét a’ csiga az öröm’ tüze ’s a’ Morvai királyt magasztaló dalok alatt; azt, a’ ki keresztülhasgatá a’ tengert, azt, a’ ki első a’ hősek köztt.

’S a’ mint a’ negyedik reg felszürkült, Trenmor felrántatá a’ vitorlákat. Hallgatva lépdelt a’ csigás széleken, ’s várja az éjszaki lengzést. Tompa morajt halla az erdős völgynek közepéből.

’S íme aczél fegyverben jőve eggy délczeg ifja Gormálnak. Szépek fürtjei, orczáji piroslók, bőre fejér, mint a’ jeges tetőken a’ hó. Halkkal görgette enyhe kék szemét, ’s így szólla a’ kardok’ királyához: Állj-meg, Trenmor, fene győzője az erőseknek!

fene győzője erőseknek! [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

Lonválnak még nem győzted-meg fiját. Az ő kardja sok ízben verte-le a’ hatalmasokat; ívét rettegi az okos.

Kellemes ifja a’ szög üstöknek, mondá Trenmor, én Lonválnak fijával nem csatázom. Félénk ’s gyönge a’ te kezed. Térj-vissza Gormálnak barna gímeihez, te fénysugára az ifjuságnak!

Ha visszatérek oda, felele az ifju, úgy Trenmornak fegyverével térek-vissza. Hírem örömmel fog dagasztani, ’s a szűzek’ szerelmét nyeri-meg nekem. Elő fognak jőni, ’s arra gördítik szemeiket a’ ki meggyőzte a’ harczok’ szülöttét. Eljajdúl szerelemben lelkek, ha meglátják Trenmornak kardját. Ezreknek jövök ajkára; becsültetni fogok a’ csigák’ áldomásainál.

Kardomat te el nem nyered, mondá Trenmor, ’s lángolt haragjában. Halványan lát-meg anyád a’ tenger’ fövenyén, ’s nézni fogja mint mégyen a’ habokon az a’ ki megölte fiját.

Dárdát reád én nem fogok, ugymonda a’ szépalaku ifju; karom még nem elég erős; de hüvelykem ügyesen pattantja-el a’ tollas nyilat; keménysodrásu idegem gyakorta leverte már a’ hőseket. Menj, vessd le hamar vértedet; téged csak az menthet-meg a’ haláltól. Én itt vetem-le a’ magamét. Rántsd-fel íved’, Morva’ királya!

Fürtök lebegték-körül keblét. A’ királynak húga volt, Terméből látta vala meg a’ hőst, ’s láng lobbant-fel szívében. Trenmornak kezéből kihullt a’ dárda, ’s megzavarva néze a’ földre. Ollyan vala mint keletben a’ fény melly a’ szirtüreg’ lakójának világít; lesülyeszti az tekintetét, elvakulva a’ fényár által.

Királya a’ zengő tetőknek, úgy mondá a’ hókar’ leánya, adj helyt nékem öblös sajkádban, ’s védj Korló ellen, kitől szívem félre hajol. Rettenetes ő nekem mint a’ puszta’ vándorának az ég’ dörgő nyila. Ő kevélységben szereti a’ hősek’ leányát Inibákat, ’s tízezer láncsákat rázat az harczban.

Nyúgodj itt, mondá Trenmor, a’ bajnok, nyúgodj e’ paizs alatt nekem, te hókéz! Én soha még nem futottam, ’s futni soha nem fogok, ha az ő tízezreit, láncsájikat rázva, közelítni látom is.

Három napot kése a’ bajnok, ’s rezegteté atyájinak harsány kürtjét bajra szóllítván Korlót a’ szirtekről ’s a’ tetők’ tölgyei közzül. De Korló nem jöve a’ bajra. Lochlinnak ura leszállott bástyájíról, ’s Trenmornak adá a’ hókéz’ leányát, ’s megújítá áldomását a’ szélen.”

Lochlin’ királya, mondá Fion-ghal, a’ győzelem’ hőse, az én ereimben a’ te véred foly. Atyáink harczoltak túl a’ tengeren; tusájokat a’ dal hirdeti

hirdetí

de a’ csigák’ termeiben sokszor körüljárta őket a’ kürt. Fordítsd-el tekintetedet a’ láncsák’ viadalától; hárfa múlassa füledet! Mint a’ zivatar a’ tenger’ arczán olly dühhel zajdult-fel a’ te vitézséged. Szavad hasonló vala ezreknek szavokhoz midőn a’ halál’ mezején öszvekelnek. Rántass holnap vitorlákat, te bátyja annak a’ kit én szerettem. Ragyogva száll ismét, mint a’ nap’ fénysúgára, lelkembe az ő szépsége. Láttam könyűidet, a’ szép hókezűért midőn Sztarnónak mértem a’ vasat. Én tégedet akkor védtelek a’ veszély ellen, ’s mellyem sóhajta a’ deli szűzért. De ha inkább tetszik a’ baj, ám légyen az neked, mint a’ Trenmoré Lochlinban, hogy te fénnyel térj-meg honodba, mint midőn a’ nap a’ hegyek megé leszáll.

Királya a’ Morvai törzsnek, mondá a’ Lochlini uralkodó, Szvárán ellened soha többé kelni nem fog, fejdelme ezreknek, ’s a’ csatákban nagynevü! Én téged távol földön láttalak; éveim akkor még nem voltanak számosak. Mikor fogom én a’ gerelyt, ezt kérdém az én lelkemtől, a’ szerént röpíteni, mikor akként felrántani a’ kardot, mint Fion-ghal, a’ harczok’ dicső fija? Mi már elébb vivánk viadalt a’ sírboltos Malmor’ térjén; dárdámat akkor a’ habok elvitték a’ terembe, hol csigák csengenek, hol Vezérek innepelnek áldomásokat. Hirdessék ottan Bárdok a’ közelítő kor’ győzteseit. A’ bajokat-látott Malmor’ viaskodójit magasztaló énekek dicsöítették. Az erdők’ országának sok hajóji elveszték Lénán magok’ ifjaikat. Vedd őket királya Morvának, ’s légy az Érin’ megtámadójinak barátja. ’S ha gyermekeid Gormálnak mohosult bástyájihoz jőnek, fogadja őket csigáknak öröme, ’s válasszanak társat megmérkezni karddal a’ völgyben.

Sem hajót sem sokhalmu földet nem vészen-el tőled Fion-ghal. Pusztáim elegek énnekem erdejikkel ’s vadas völgyeikkel. Feszítsd az haboknak vitorláidat barátja annak a’ kit szerettem; feszítsd a’ haboknak fejér vitorláidat, ha feljő a’ korány’ sugára, ’s térj-vissza a’ soktermü Gormálhoz.

Béke néked, királya a’ csigák’ szarujinak! mondá Szvárán a’ kékpaizsu. Te a’ békében tavaszi lengzet vagy, de vésszel-küzdő szirt a’ csaták között. Vedd a’ barátság’ jobbját, oh te, fejdelme a’ hideg Szelmának! Hagyjad keseregni Bárdjaidat az elhullott bajnokok felett. Érin rakja földbe férjfiaimat, ’s állítsa-fel nekik a’ dics’ kövét, hogy az éjszak’ elholtjainak maradéki lássák eggykor a’ helyet hol az ő atyájik vívtanak. A’ vadász, lelépvén a’ bérczekről ’s telepvén a’ ravatal mellett, így fog majd szóllani: Itt vívták seregeikkel a’ tusát Fion-ghal király és a’ bajnok Szvárán. Igy szólland eggykor a’ Vadász, ’s hírünk örökké fenn marad!

A’ hír nekünk ma virít legszebben, mondá Fion-ghal, a’ tenger’ királya. Eltűnünk díj nélkül a’ bajnokok’ mezejéről, mint az álom. A’ Vadász a’ sírt nem ismeri; nem zeng énekben nevünk. Mit ér hogy bennünket akkor dall a’ Bárd, midőn halványan ’s erő nélkül nyugszunk sírban? Osszián, Karil és Ullin, ti kik ismeritek a’ régi kor’ bajnokit, kezdjetek dalt az erőnek napjai felől, azon bajnokokról kiket lesarlott a’ halál. Hagyjátok énekben tűnni-el az éjt, gyorsabban jőjön a’ reg reánk.

’S az ének zenge a’ királyoknak, ’s száz lantok kísérték szózatinkat. Kiderűle Szvárán’ homloka mint az ég’ megtölt szép fénye, midőn elenyésztek a’ felhők, ’s őt tisztán hagyják ragyogni az éjben.

’S Karil monda: Kuchullin most Túrának szirtüregében ül, megmarkolva tartván az erő’ kardját. Elméje az elvesztett csatán függ. Bús a’ hegyben a’ dárdák’ fejedelme, ő, a’ ki eddig erős volt viadaljaiban. Néked, o hős, békéül küldi kardját; néked, a’ ki, hasonlatos a’ hegyek’ fergetegéhez, elszórtad ellenjeit. Vedd az ő kardját, o Fion-ghal az ő dicse ködgőzlet, lebeg ’s elfut a’ szél előtt, ’s nem hagyja nyomát a’ mezőn.

Fion-ghal békéül el nem fogadja a’ kardot, úgy monda a’ fejdelem. Teljes ő erővel a’ tusában, ’s híre ollyan mint karja. Sokan vagynak, a’ kik győztesek a’ vívás között, de ollykor visszatolattak. Szvárán, királya az erdős ormoknak, lökjed-el megéd fájdalmadat! A’ meggyőzettek is nagyok, ha vitézűl álltak a’ bajban. Hasonlók akkor a’ naphoz, melly a’ nyári hév napokon felhők közzé rejti magát, hogy majd tetőken tündököljék.

Hajdan Kóna felett Grúinál uralkodék

uralkoda [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Minden partokon kereste a’ csatákat. Lelke gyönyört lelt a’ vészben, füle a’ fegyver’ csattogásai köztt. Eggykor Krákán árasztá-el táborát. A’ megtámadott fejdelem az erdőkből szálla-le, Brúmónak gömbölyegéből a’ tetőn, hol a’ rém’ kövénél ígélt. Ádáz volt a’ hősek’ tusája a’ hókebel’ leánya miatt. A’ leány’ híre elhatott Grúmálhoz a’ Kóna’ vizei mellett. Megeske hogy a’ leány övé leend, vagy elterűl a’ csatában. Három nap’ tarta a’ viadal, Grúnál a’ negyediken bilincsen volt. Távolra szakasztva-el társaitól, Brúmónak rettentő körébe vitetett. Ott a’ megöltek’ rémalakjaik írtózattal nyavalyganak. De a’ fejdelem mint az ég’ villámja ragyogott később’. A’ bátor előtt megbukott az ellenség; Feltalálta ismét magát, fel az elenyészett hírt.

Bárdjai az eltűnt éveknek, mondá most a’ Morvai király, hirdessétek a’ nagy elestek’ nevét; távoztassátok-el Szvárántól a’ bánatot!

’S a’ nép leheveredett a’ király körül; bús szelek suhogtak hajaikban. Száz szózat emelkedék-fel eggyszerre ’s száz lant önte közzé kedves rezgést. Azon idők felől dallának mellyek már eltüntenek, a’ régi kor’ fejdelmei felől.

Ha fogok én ismét Bárdot hallani? ha ölel-körül engem ismét öröm? Nincs többé ideg a’ Morvai lanton; nincs zengzet, nincsen dal Kónán. Oda a’ király, oda a’ Bárdok! eltünt a’ hír a’ rengetegben!

A’ korány reszketni kezde a’ tengeren ’s Kromlánnak ormain. Lénán hangzott a’ Szvárán’ kürtje, ’s a’ tenger’ fijai felgyülekeztek körűle. Néma ’s bús volt a’ nép körűle midőn a’ vitorlák dagadozni kezdének. Utánok éles szél fuvall; fejéren mennek a’ vitorlák, mint Morván a’ köd.

Szóllítsátok-elő, monda Fion-ghal, a’ vadászat’ messze-szökellő fijait, Bránt a’ fejérmájút, Nártot, Kiárt, ’s Luáthot a’ hegyes fülekkel. Fillán és Roíne – De ő nincs többé! fiam a’ holtak köztt nyugszik már! – Fillán, Fergusz, fújjátok a’ kürtöt, keljen az öröm völgyen hegyen. Hallják-meg azt Kromlának vadai, ’s a’ kan ocsódjék-fel a’ turjányban.

Éles hang terjed-el az erdőségen; a’ vadásznép mássza már Kromlát, ’s ezer agár röpűli-végig a’ fenyért. Mindenik eggy szarvast fog-el, de Brán maga hármat, ’s Fion-ghalhoz viszi, hogy urát örvendtesse. Eggy a’ Roíne’ boltja mellett esik-el. Borult vala a’ király’ elméje látván melly csendes annak köve ki olly gyors volt vala a’ vadászaton.

Fiam, monda, te többé fel nem kelsz az én áldomásaimhoz ’s a’ küzdéshez Kromlán! Majd be lészen nőve sírod, ’s halmodat fű rejti-el. A’ gyöngék’ fijai elmennek ott, ’s eggyike sem tudja hogy itt erős fekszik!

Osszián és Fillán, gyermekei az én erőmnek, ’s te Gaul, kék fegyver’ fejdelme, hágjatok-fel a’ tetőken, ’s hozzátok-elő nékem a’ hőst Túrának üregéből, hozzátok-elő nekem az Érin’ megszabadítóját. Nem Túrának látom e ott kőfalait? Bánatjában ül ott a’ csigák’ fejdelme. A’ csigák’ terme pusztán áll. Hozzátok-elő nekem a’ győzni-szokott Kuchullínt, hogy ő és népe örvendjen. Fillán, Kuchullin e az ott? vagy gőz talán, a’ ravatalok körül? Kromla’ szele szemembe jött; nem ismerem-ki barátomat.

O király, felele ez neki, az Szemónak fija, a’ dicső Vezér. El van csüggedve bánatjában, de jobbja markolatját kapkodja.

Idv neki, idv a’ nagy tusaintézőnek! idv annak a’ ki erős karddal tördeli ellenjeinek pajzsaikat! – Néked, néked idv! monda Fion-ghalnak Kuchullin. Örvendetes nékem a’ te jelenésed! Ollyan az mint Kromlán a’ nap midőn a’ vadászt gyász borítja-be, ’s ismét kiderülni látja az égen a’ ragyogót. Mint azt a’ csillagok, úgy fognak körül téged hőseid; a’ te dicsed besugárolja az ő futásokat, ’s fényt vet az éj’ homályára. Fion-ghal, nem így látál te engem, te hatalmas, a’ te földeden, midőn a’ tenger’ urai elfutottak az halmokról, ’s vígság tért-vissza a’ tetőkre!

Sokak a’ te szavaid, Kuchullín, mondá Kónán, a’ kevéshírü, de hol vannak fegyvertetteid? Minek jöttünk-által a’ tengeren, hogy fegyverrel segélljük a’ futást? Elsötétülve rejtezél te odúid közzé, ’s Konánnak hagytad a’ csatát. Nékem add villángzó fegyveredet, nekem add azt, Érin’ gyermeke.

Fegyveremet még soha nem kívánta harczoló, felele Kuchullin, ’s ha kívánta volna, nem kapta volna meg soha. Nem futottam én a’ bánat’ üregéhez míg Érinnek fijai még éltek.

Konán az erőtlen kezekkel, monda Morvának fejedelme, negédes ember, ne légy szókban illy merész míg magadat tettekben nem bizonyítod annak. Kuchullín híres a’ küzdésben, ’s rettegik valahova megy. Gyakran hallám én az ő nevét; bátor harczolók hirdették az ő tetteit. – Rántassd-fel vitorláidat, bús fejdelme Iniszfailnak, ’s térj-vissza ködlepte szigetedbe. Braghéla könyűkre olvadva vár a’ ravatalok’ ormai köztt. Szelek emelintik hosszu hajzatját, ’s körüljátszák vele a’ szép keblet. Felfülel az éjben lapátjaid után, ’s a’ tenger’ dalát vágy megérteni. Úgy hiszi, dalodat hallja, ’s a’ zengő hárfát a’ habokról.

„Sokáig fog hijába fülelni! Kuchullín vissza nem térend! Mért lássalak én téged, nyájas Braghéla, nehezen sóhajtozni-fel érettem? Te Fion-ghál, másszor győzni látál engemet a’ kardok’ ’s dárdák’ viadaljai köztt.”

’S ezután ismét fogsz győzni, mondá a’ csigák’ királya. Híred az ellen’ űzése által nőni fog, mint a’ tölgy nő a’ tetős Kromlán. Reád még sok tusa vár, ’s öklöd még sokat fog leverni. Oskár, hozzd-elő a’ vadakat; készítsétek az áldomást csengjenek a’ csigák, ’s a’ királyt ’s harczoló feleit fogja-körül öröm ’s vígadás. –

’S eggyütt-ülénk étkek köztt. Kuchullinnak lelke felkölt, arcza felderült ’s visszatért karjába az erő. Ullín nékünk énekét adá, ’s Karil hallatá zengzetét. Közzéjek vegyültem én is, a’ Bárdok közzé, ’s a’ dárdak’ csatájit éneklém, mellyekben az én aczélom is villángzott. Tetteim’ dicse elröpült! Bánatban ülök a’ sírok mellett, feleimnek sírjaik mellett, kik többé nincsenek! –

Dalok köztt múla-el rajtunk az éj. Öröm köztt közelíte felénk a’ tenger’ habjain a’ reg. Fion-ghal felhágott a’ tetőre, ’s karja rázta a’ villongó dárdát. Erős léptekkel lépdelt Lénán; mi fegyverben követtük a’ királyt.

Feszítsetek vitorlákat, mondá a’ hős, kapdossátok-fel az Érin’ erdejinek fuvalmait. Dalok köztt léptünk a’ habokra. A’ harczolók’ öröme nagy volt a’ kék tenger’ fejér habjain.

KATH-LÓDA.
HÁROM ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Fion-ghal, két évvel azután hogy Roszkránát, Kormák Érini királynak leányát, elvevé, meglátogatta Karrik Thurában Kathult, az Inisztorei királyt. Midőn innen visszatérne, a’ szelek őt az Uthornói révbe verék, nem messze Gormáltól, hol Sztarno, az ő ellensége, lakott. Ez, megértvén hogy Fion-ghal ottan vagyon, öszvegyűjté a’ szomszéd törzseket; de ismervén a’ Morvai király’ erejét, orozva akará megölni, ’s e’ végre ebédjéhez hívatá. A’ király nem feledte az ő orozságát (l. Fion-ghal III. Ének), ’s a’ hívást el nem fogadta. Sztarnó lopva ment a’ királynak, ’s megkötöztetett. Ez emlékezett Agande kára, ’s a’ foglyot szabadon ereszté.

Az ének hézakokkal jött-által az illy késő időkre.

ELSŐ ÉNEK.

Regéje az hajdan időnek!

Miért hagyád-el illy hirtelen füleimet soha nem látott bujdosó, te, ki Lórának barcsájit ingatod? Nem hallom én távol folyamoknak harsogását, nem a’ lant’ zengzetét a’ bokros ravatalokról. Malvína, jer, Bárdod kiáltoz; hozzd-vissza néki lelkét, hozzd-vissza, o te hókéz!

Kinézek a’ habbal-gazdag Lochlin felé, az Uthornói fekete-szirtes rév felé. Ott kél partra az én bajnokom az enyészet’ habjain. Ordít a’ széllel-küzdő tenger. Kevesek a’ Morva’ gyermekei ez ismeretlen földön.

Eggy vakmerész, kit Sztarnó Loduinhoz szóllíta-elő, áldomáshoz hívá Fion-ghalt. De a’ király említé a’ múltakat, említé a’ szép szűz halálát, ’s haragra lobbanva dárdához kapott. Fion-ghal, ugy monda neki, Gormálnak tornyait, Fion-ghal Sztarnót meg nem látja. Sötéten, mint az árny, lebeg ennek kevély lelkén a’ halál. Nem feledem én soha az ékes napsugárt, nem soha a’ királyi hókezü leányzót. Loduin’ fija, félre tekintetem elől. Csak szél nekem az ő szava; szél, melly a’ felleglepte völgyben bokron hintál ’s elröpül.

Duthmarúno, halál’ fegyvere, Kromglász, te bátor paizsrántó, Sztruthmor, ki szüntelen a’ csaták’ szárnyait lakod, Kormár, kinek hajóji tengereket hasgatnak, te, ki rettegést nem ismersz, mint az ég’ tüzének futása a’ sötéten-zúgó fellegeken, rajta, vegyetek-körül engemet ez ismeretlen földön! Nyuljon kiki pajzsához mint Trenmor, a’ harcz’ intézője. Te, a’ ki hárfák’ közepette függsz, sokszínü pajzsom, szállj-alá, hárítsad-el mellőlem ez özönt, vagy sorvadj vélem a’ földben.

Igy szólla a’ király, ’s hősei sort fognak a’ Vezér körül. Mindenike haraggal ragadja-meg dárdáját. Nem hallani semmi hangot; szemeik szikrákat szórnak. Fenn kél a’ bajnok’ lelke. Cseng a’ paizsokon a’ láncsa. Minden eggy tetőt fog szembe. Szürkén körülvirradva állnak a’ vitézek a’ borzasztó éj’ barna halmain, ’s félhangon döngötték a’ dalt az ormok’ hűs fuvallatiban. Megtelve ballag a’ habok felett a’ hold. A’ nemes Duthmarúno, Rojnának gyermeke, jöve a’ surjányos szirtekről, szorgos vadásza az agyaras kanoknak. Öröm vala neki a’ fekete csolnak, mellyen a’ habokon idegen tetőkre szaguldozott, bár Kromthormónak kürtjei rezegtek a’ gyilkos honban. A’ te lelked, vitéz Duthmarúno, nem ismére félelmet.

Komhál’ fija, ne lépdeljek e keresztül a’ sötét éjen? Ne lessem e ki őket pajzsomnak széléről, a’ számtalan serget, ’s a’ tengerek’ fejdelmét Sztarnót, a’ gőgös lélekkel, ’s Szváránt, az idegenek’ gyülölőjét? Loduinnak rémköve körül az ő ígélések nem haszontalan. Ha Duthmarúno vissza nem tér, úgy az ő szép nője magányosan űlend honjában a’ Kruajlin’ térén, hol két folyam harsogva csap, lefutva a’ tetőkről, egymásba. Bérczek ’s ravatalok veszik azt körül, ’s erdő, zátony, és tengerzaj Kis-ded fiam fel-felpillant a’ visító csévékre. Adj a’ gyereknek eggy kanfőt, ’s beszélld-el örömét atyjának midőn az Uthornói nagysertéjü erő láncsájára rohant neki.

Nem feledém atyáimat, mondá Fion-ghal, ’s a’ hintáló vizeken suhinték-el. Nekik a’ veszély’ ideje örömek’ ideje vala, ’s engem sem boríta-el homály, bár arczomat ifju fürtek lebegték-körül. Fejdelme a’ tetős Kruajlinnak, az éj’ mezeje enyém.

’S előre rohant, ’s messze elszökelle a’ zajgó Turthor felett, melly az éjeken tompa harsogást küld a’ Gormál’ köd lepte völgyei közzé. A’ holdsugár eggy ravatalon tündökle. Eggy deli

dali [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

alak lebeg ott szállongó barnafürtökkel, eggy fejérkeblü lyánya Lochlinnak. Léptei rövidek ’s szaporák voltak; szélnek adá tördelt dalát, ’s hókarjait fel-felnyujtá bánatjában, mert lelke el volt merülve. Ez volt éneke:

„O Torkul, az ősz fürtökben, a’ te lépteid a’ Lula mellett lebegnek e? holott a’ te fénysugárod a’ szerént alvék-el az árnyba-ömlő folyamnál, mint a’ szén? Hol van a’ te távol lakod, atyja a’ barnafürtü leánynak? De én téged látlak körülfogva a’ Loduin’ barna alakjától, midőn a’ sötétövedzetü éj végig-ömöl az egen.

Kevély pajzsod gyakorta fedi-be a’ hold’ nyájas arczát. Búsan ’s homályban láttam azt. Tűz lobogott hajazatodban midőn, mint a’ hajó, tovább haladál.

’S én el vagyok feledve ez odvban, királya a’ nagysertéjü kanoknak. Pillants-alá Loduinnak termeiből a’ magány’ bánatos leányára!”

Ki vagy te, éj’ bús zengzete? kérdé Fion-ghal. – Hirtelen fordult-el a’ szózat. – Ki vagy te az éj’ homályában? – Elijedve sippadt üregébe. – A’ király’ feloldá kezén bilincseit, ’s kérdezte, melly hon’ leánya.

„Torkul hajdan nyugalomban lakott a’ tajtékzó Lula’ szélein. De most Loduinnak bús csornokjaiban rázza a’ csengő csigákat. Ő és Sztarnó öszvetalálkozának a’ küzdés’ völgyei köztt. Sokáig küzdének ők véres szemekkel, ’s az atyám a’ kékpajzsu Torkul elterült.

Közel eggy szirthez a’ tajtékzó Lula mellett eggy szökellő őzet vertem-által. Midőn itt félig-örülve öszveszedém fürtjeimet, melly széllyelfoszol vala a’ hegyek’ fuvalmában, fülem zörgést halla-meg. Felvetém szemem’, mellyem dagadt örömében. Szaladva mentem a’ Lula’ zajgása felé a’ tenger’ és tetők’ Torkuljához.

Ki vala ott egyéb mint Sztarnó, a’ fejedelem, szerelmet kancsalogva veres szeméből? sertés vala árnyalló szemöldje ’s mosolygása nyájatlan. Hol atyám, a’ hős, a’ várak’ fejedelme? Egyedül van ellenségei köztt az erős Torkul’ leánya!

Megragadta kezemet, vitorlájit felrántatá, ’s elzárt e’ homály’ üregébe. Néha jön, nékem eggy bús köd, ’s villogtatja előttem atyámnak vértjét. De még gyakrabban mégyen-el eggy sugára az ifjuságnak titkos rejtekem előtt. Szvárán az, a’ tetők’ járója, eggy deli ifju, kit az én szívem magasztal.

Lulának leánya, te hókéz, mondá Fion-ghal, te bánat’ gyermeke, a’ te lelkedet felleg fogta-körül, mellyet tűzcsíkok szaggatnak! Ne tekints a’ besötétült holdhoz, ne a’ villámhoz melly a’ vizeket csapkodja! Mindenszerte körűled van neked az én hős-kardom, a’ te ellenségeid’ ijedelme, te deli! Nem erőtlennek aczélja az; nem azé, a’ kinek lelke fekete. Nem sír termemben semmi szűz, nem terjesztgeti nekem eggy is elzárva hókarjait. Ékes az én szerelmem szép fürtjeinek gazdagságában, ’s a’ fejdelmi hárfát zengeti Szalmán. Szava nem sivatag pusztákra hat; szíveink mindég olvadoznak szép dalában.

– – – – – – – – – –

Fion-ghal legottan előre-lépdele a’ barna tetők’ homálya köztt. Hamar fellelte Loduinnak tölgyét, a’ küzdő szelekkel birkozót. Három kő áll itt benőve czirmos mohhal, ’s mellette tajtékzó ömléssel zuhog eggy patak; ’s a’ köveken hamvazó tűz, ’s Loduin maga köd és szél köztt. Magasról pillogott-alá a’ rém, undokúl képzve félig ködből és gőzből. Zordon ’s tördellett szózatja; a’ hegyből patak csörg-alá. Közel a’ tető lombatlan tölgyéhez zeng rezgő szózatja a’ kegyetlen harczolókhoz, Szváránhoz ’s fene Sztarnóhoz, ádáz gyülölőjihez az idegeneknek. Megdöltek feketés vértjeiken, erős markaikban tartván a’ hegyzett dárdákat. Szél sipíta a’ tengeres Sztarnónak haja között ’s vad szakálában.

Jövést halla-meg fülök, ’s felszöktenek fegyverekben. Halál az éji vándorra, o Szvárán! mondá Sztarnó dühös negéddel. Vedd az atyád’ paizsát; kemény az mint a’ völgy’ szirtje.

Szvárán elgyakta csillámló láncsáját, ’s a’ láncsa Loduinnak eggyik tölgyét érte. Ekkor a’ hősek karddal estek egymásnak, ’s váltva hinték csapkodásaikat. Fegyver csattana a’ fegyveren, ’s csengett a’ vért, a’ sisak. A’ Lúnó’ fija, a’ hős kard, ketté vágá a’ Szvárán’ pajzsának szijait, ’s a’ paizs elhengerge a’ földön. Fion-ghal fenn-akasztá a’ rántott kardot, meztelen látván-meg a’ Szvárán’ véknyát; haragosan forgatta fejében szemeit, ’s kardját lesüllyesztette. Halkkal hágdalt-le a’ tetőről, ’s elfojtott mellyében

mrllyében

eggy dalt.

Látta Sztarnó gyermekét, ’s félre fordúla a’ tetőről. Borzas szemöldje haraggal göndörödék rettenetes arczán. Megcsapkodja dárdájával a’ tölgyet, nyujtogatja lépteit, ’s elér a’ sással benőtt balkányhoz, ’s a’ kékvértü Lochlin felé veszi ő is fija is a’ lassu útat; hasonlók két folyamhoz, mellyek elborítva tajtékkal két völgyből szállanak-alá, ha zápor esett a’ hegyekben.

Turthorba tért a’ király. Szépen hasadt keletben az hajnal, ’s villángzott a’ hajnal, ’s villángzott a’ Lochlini zsákmányon a’ király’ kezében. Eggyszersmind szépen jöve-ki szirtüregéből Turkulnak szelíd leánya; öszvefogta a’ szélben nehéz fürtjeit, ’s felkölté lant’ zengése köztt a’ vendéglő Lula’ dalát, hol fejdelmi atyja lakott vala.

Meglátta Sztarnónak kardját, ’s öröm derül fel a’ leány’ arczán. Meglátja a’ Szvárán’ paizsát, ’s elfordítja szemét Fion-ghalról. „’S te a’ te száz folyamidnál elestél, ’s száz bánatot hozál reám?”

– – – – – – – – – –

Uthornó, ki habokból kelsz, körűled éjjeli villámok szikráznak. Búsan, sötéten látom a’ holdat a’ tengerben erdeid megett. Tetőn áll a’ felleges Loduin, lakjokon a’ régi kor’ hőseinek. Mélyebb hajlékaidban látja az ijedt szem a’ kardot-forgató Loduin’ képét; úgy látja azt mint ködalakot, jobbjával az árnypaizst tartva, az öröm’ csigáját baljában. Rettentő csornokjának fedelét éji villámok’ szikrázásai lobogják-körül.

Loduinnak rokon véle nemzete, bajnokai a’ közelbb időnek ’s a’ régibbnek Vezérei. Azoknak, a’ kik merészen mentek csatára, nyujtja az illatos csigát, de közötte ’s a’ renyhék köztt sötéten kél és domborúan nagy paizsa, mint az ég’ elhomályosodott fénye, vagy a’ tetők’ légtüzei.

– – – – – – – – – –

A’ szépalaku szűz előjött, hasonlatos a’ kegyelet’ ívéhez a’ csendes habok felett. – – –

MÁSODIK ÉNEK.

Hol a’ bajnokok’ királya? kérdé Duthmarúno, a’ Rojna’ vitéz gyermeke; melly orom’ ködje rejti-el Szelmának ifju sugarát? Az e a’ fejdelem a’ ki amott jelen-meg, leszállva az éj’ szárnyaitól eltakart kőszálon? A’ reg elszéled Uthornón, a’ nap fényt elő a’ gőzös tetőkre. Rántsátok-fel szemem előtt paizsaitokat, hősei a’ Vezérnek a’ ki távol vagyon. Ne essék-el ő, mint a’ villám, melly homályban szikráz a’ mezőken. Itt amott van ő, hasonlatos a’ keselyűhez, melly az ég’ fuvalmai köztt a’ bérczekről száll-alá! Lássd zsákmányt hoz kezeiben! Szelmai király, lelkem értted bús vala.

Közelít az ellensereg, Duthmarúno, monda Fion-ghal, mint a’ hullámok jőnek, midőn fejeiket kinyujtják a’ gőz’ torlatjai közzül az éjben. Rettegés szállja-meg az útast, a’ ki nem tudja mi hasznos neki. Mi nem rettegünk, mint az útas. Rántsatok fegyvert, ti vitézek. Kardom keljen e a’ tetőn? Néktek hagyjam e a’ diadalt?

Hajdan idők világitják ma szememet, felele a’ Roja’ vitéz gyermeke. Ime Trenmor a’ széles paizsal ragyog a’ kor’ Vezérei köztt. Nem volt gyönge a’ király’ lelke, szívébe nem szállt ronda félelem. A’ fenyér’ száz folyamjai mellől gyültek-öszve a’ törzsek Kónának völgyén. Vezérjeik meghágák a’ dombokat. Ki vezérli közttök a’ csatát? A’ Vezérek kiránták fél hüvelyeikből kardjaikat; lángolva délczegségekben szemeiket veresen görgetik. Külön megyen mindenike az erdő közzé ’s tördelt hangon rezgi dalát. Miért hátráljon ez amannak? Öseik egyenlők voltak hatalomban.

Trenmor bajnok a’ hegynél álla dárdájával, delin ifjusága’ fürtjeiben. Látá a’ had’ lépdelését, ’s szívét bánat fogta-el. Meghagyta hogy egymást-váltva intéznék a’ harczot. Megtették azt, ’s szégyennel tértek-vissza az ellentől. Mohhal-benőtt szirtjéről leszálla most Trenmor bajnok, ’s harczra vitte ismét seregét, a’ az ellenség verve tért-vissza. Örömben fogák-körül a’ Vezérek a’ hőst. Mint s’ nyári nyájas leblek, a’ szerént méne-ki most közzéjek a’ hatalom’ szava. Vezérek verték magokban a’ csatát míg a’ vér’ mezején még nőtt a’ veszély; akkor a’ király’ ideje vala véget vetni sarjjal az harcznak.

Öseinknek tettei tudva vannak előttünk, mondá Kromglász. Ki vezérlje közttünk a’ csatát míg a’ király tetőken múlat? Köd nyugszik sok ormokon; verje paizsát mindenikén eggy bajnok. Talán leszálland eggy Lélek

kélek [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, ’s kijegyzendi a’ Vezért.

Mentek, kiki a’ maga halmára. A’ Bárdok’ tekintetei fellelték a’ hőseket. Leghangosabban mint mindeniké, a’ te paizsod csenge, hadakat-verő Duthmarúno!

Mint a’ hullámoknak iszonyu zajgásaik, a’ szerént közelgete most a’ Tornó’ nemzete; ’s elől Sztarnó bajnok, ’s a’ zivatar-szigetének Szváránja. Úgy pillogtak-elő pengő pajzsaik megől mint a’ Loduin’ szirtjének borzasztó rémje, midőn az undok alakjával a’ hold megett pillant-alá, melly elsötétülve ballag-végig az egen, ’s körösded villámokat szór.

Mint a’ tengerek’ habzó rendei, akként torlódott hősre hős a’ Turthor’ folyója mellett. Reccsentve pattog csapás a’ csapás után; a’ harcz’ térén halál nyargal, mint eggy rivaccsal-terhes felleg, mellynek széleit a’ zivatar’ szelei emelgetik, midőn mennydörögve futnak a’ felhők, ’s a’ háborgó tenger tompán bőg.

Ádáz tusája Uthornónak, mit beszéllje-elő a’ te sebeidet az ének? Tekinteteim elől te színetlen tűnsz-el a’ múlt idők’ évei közzé.

Előjön Sztarnó, ’s vele a’ kardvívás. A’

kardvivás a’ [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

harcz’ széleit Szvárán görgeti-fel. Gyilkos sarjad nem vala erőtelen, Duthmarúnó, fija az éjszaki

azéjszaki

Rojnának. Ime, Lochlin túl szalad a’ vizen. Megzavarva állanak a’ vert had’ Vezérei. Búsan görg az ő nagy szemek felülről a’ had’ szaladására. Fion-ghal megfújja a’ kürtöt, ’s Alba megszünt öket nyomni. Sokan

nyomni, Sokan

feküdtenek a’ Turthor’ vizénél elnémulva vérekben.

Krathmó’ fejedelme, Duthmarúnó, Rojnának fija, vadásza a’ kanoknak, nem térsz te meg dicsetlenül a’ csatából; merész sas, midőn a’ bércz’ szirtjéről kevély örömben száll-alá! A’ fejérkeblü Lanúl eltelend örömmel honjának folyamja mellett, és vele a’ te kedves fiad

kedvesfiad

, Konadóne, ki a’ Krathmó’ hegyeit járja.

Kolgorm vala első nemzetemben, a’ ki Albába ment, mondá Duthmarúnó bajnok; Kolgorm, a’ tenger’ öbleinek bátor járdalója. Öccse az ő kezétől dölt-el, ’s akkor elhagyta csornokját, ’s Kruajlinban véve lakot, a’ szirtek’ siványai köztt. Nemzete megnőtt az évekkel; elmentek a’ hadba, ’s elhulltanak. Atyámnak sebek ére engem is, fejedelme a’ zengő bérczeknek!

Nyilat vont-ki oldalából, ’s halva dölt-el a’ vitéz. Lelke felszállt eldődjeihez a’ vihar’ puszta szigetjeire. Ott űzi most velek a’ ködök’ kanjait a’ szirtektől-hasgatott felhőken. Elnémúlva álltak itt a’ fejdelmek, hasonlók a’ Loduin’ Lelkeinek köveikhez, mikor azokat a’ homályban-bujdosó vándor meglátja, ’s régi kor’ rémjeinek tekinti, kik harczoknak zsákmányait lesik.

Feketén szállt az éj Tornóra. Búsan állának az eldölt hős körül; zagyvás szél üvölté-keresztül minden Vezérnek fürtjeit. A’ király felocsódott keble’ mély gondolatjából, előkiáltá a’ dalok’ ’s kobzok’ Ullinját, magasztalni hagyta a’ hőst. Ez vala hozzá szava:

Duthomár nem vala tűz melly fellobban és elalszik, melly kél ’s eltűn a’ szem előtt; nem vala villám melly az egen elhal. Hasonló vala a’ fejdelem az erővel-tündöklő naphoz, melly halmai felett soká díszeskedik. Szóllítsd-alá vitéz öseit az eltűnt idők’ lakjából!

Tornónak szigete, mondá a’ Bárd, melly fenn kelsz-ki a’ tenger’ habjai közzül, én a’ te fődet bús felhőkben látom. Völgyeidből úgy keltek-elő a’ had’ Vezérei, mint az erős-szárnyu sasok, mindeggyig maradéka a’ kékpajzsu Kolgormnak, ki Loduinnal eggy teremben lakik.

Tornónak, a’ szelek’ szigetének, közepében emelkedik Lurthán, a’ patakokkal-gazdag hegy; tar és czirmos az ő erdőtlen feje; völgye sivány ’s el van telve sással. Rurmár, kinek vad-kan vala öröme, a’ Kuruth’ zajgó forrása mellett lakott. Szép volt az ő leánya, mint eggy fénye a’ napnak, Sztrinadóna a’ hókebellel.

Számos nagyeredetü királyok számos sötétpajzsu Vezérek, számos ifjak sűrü hajfürttel, jöttenek a’ Rurmár’ hajlékába, elnyerni a’ szép leányzót, az agyaras vad’ tanyájához, a’ legszebb szűzéhez a’ népnek. De te figyelem nélkül menél-el könnyü lépteiden előlök, Sztrinadóna a’ dagadt mellyel.

Mikor a’ fenyéren járdalt, keble fejérbb volt mint a’ kána; mikor a’ tengerszéleken, fejérbb mint a’ hullamzó tenger’ tajtékjai. Mint a’ csillagok, úgy ragyogott szép szeme. Nyájas arcza szebb volt fekete üstökének lebdesései alatt mint eső után a’ kegyelet’ szép íve. Te a’ hőseknek szíveikben lakál, Sztrinadóna a’ gyönge kézzel!

Most Kolgorm jőve, a’ hajók’ királya, ’s Korkul-Szúrán, a’ vendéglő csigáké, testvér fejdelmei a’ csaták’ Tornójának, elnyerni a’ királyok’ fényét. A’ leány meglátá őket csillámló vértjeikben, ’s lelke Kolgormot tartá méltónak választására. Mosolygva pillanta-le a’ Lochlini szép csillagzat a’ kecses leányra a’ tündöklő kebellel, ’s látá mint terjengeté szerelmében karjait

kardjait [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

Sztrinadóna a’ kékszemü.

Haraggal tekinte egymásra a’ két testvér; némán akad eggyüvé szemek. Bosszúsan fordulnak félre. Verték küzdés’ jeléül a’ paizst. Mindenike reszkető kézzel nyúlt kardjáért, ’s kezdődik a’ véres baj Sztrinadonáért a’ nagy hajjal.

Vérben dőle-el Korkul-Szúrán az ormok’ és habok’ földén. Kolgormot elküldi az atyja, a’ czethalas sziget’ fejdelme, bujdosni a’ kétes szelek köztt. A’ Kruajlin’ téreiben lelte-fel nyugtát a’ nemeslelkü bajnok. De a’ nemeslelkü bajnok nem éle ott magányosan. Vele volt a’ fényvilág, a’ hangzó Tornó’ gyermeke, Sztrinadóna a’ gyöngéd arcczal.

HARMADIK ÉNEK.

Honnan a’ történtek’ özöne? ha apadnak-el az enyésző idők? hol rejti-el ikerfejét a’ nap? Sűrü lassu ködfellegben mellynek oldalai tarkák a’ hősek’ tetteiktől. Tekintetem ellehellt nemfajzásokon nyugszik. Gyéren jelennek előttem mint a’ hold’ virradó fénye a’ völgyhasgató vizeken. Itt emelkedik a’ kardcsaták’ zivatarja, ott lakik vídítlan a’ galád. Nem küld ő soha tetteket a’ később kornak, melly őtet dalban emlegesse.

Te a’ ki paizsok között lakol, ’s Vezéreknek tolod-el bánatjaikat, fergeteges Kónának hárfája, szállj-le faladról énhozzám. Siess három idegeiddel, ’s vess fényt nekem a’ régi kor’ nemére. Költsd-fel a’ hősek’ képeiket az elröpült idők’ ködéből.

Viharok’ ’s szirtek’ szigete, Tornó, én a’ te széleiden látom nememet. Fion-ghal bánatra van borulva a’ bátor Duthmarúnó’ sírjén. Hőseink ott mentek-el, vadászai az agyaras kanoknak. Turthor mellett fekvék ködben Lochlinnak fegyveres tábora. A’ két fejedelem két halomról haraggal néz pajzsaik megől alá; az éj’ csillagaira tekintenek-fel, kik veresen ballagnak enyészet

enyeszet

felé. Magasan hajlik-alá Kruthlóda, hasonló a’ fellegek’ elhaló tüzökhöz. A’ Lélek előtt szelek nyargalnak, halálnak hirdetőji, ’s tüzeket szórnak magok megett. Sztarnó elértette hogy a’ király nem fog kitérni őelőtte.

Háromszor csapá-meg haragjában a’ tölgyet ’s sietve méne fijához, ’s eggy lassu dalt mormoga, ’s figyelt hajában a’ szelekre. Elfordulva állanak ők a’ bajnokok, mint két izmos tölgyei a’ bérczeknek, ha elhajolnak a’ szél előtt ’s ledölnek az hegyről a’ vizek felett. Ágaik rengnek a’ viharban melly a’ völgyből kél-elő.

Annir bajnok, mondá a’ vizek’ fejedelme, öseinknek korában hasonló volt a’ pusztító tüzekhez. Szeme halált áraszta a’ kardok’ ’s pajzsok’ csatájiban. Neki múlatság vala öldösni a’ harczolókat, ’s kedves a’ vér, mint nyárban a’ hűs patak, melly a’ fennt sziklák’ repedéseiből enyhet hoz a’ lihegő sásvölgybe. Eggykor előjöve ő a’ Vezér a’ Luthkormó’ tava’ mellől megvívni Kormánnal, a’ folyamos Urló’ fejedelmével, hol a’ had’ erősei fogtak lakást.

Kormán a’ maga fekete hajójin Gormálba jöve, ’s meglátta a’ harczvívó Annir’ leányát, a’ hókezü nyájas Fiónát. Meglátta őtet ’s a’ kék habokon jöttet elragadák a’ leány’ ékes’ szemei. Titkon sietett éjenten az ő fekete hajójihoz, szép mint a’ völgyvilágító hold. Annir király a’ tenger felé gördíté szemeit, ’s vitorlájiba szedé a’ szeleket. Nem vala egyedűl a’ bajnok; vele volt Sztarno, a’ fija. Mint a’ Tornó’ ifju sasa nézi atyját, úgy én az erőst a’ harczokban.

Elérénk a’ harczoló Urlorhoz, ’s Kormán dandárostúl jöve ellenünkbe. Küzdénk, ’s győze az ellenség. Ádázan álla vértében az atyám, öszvevagdalta a’ surjányt haragjának vad tüzében. Vérrel görgött bosszús szeme. Értettem a’ király’ tüzét, ’s rettegve vonám-vissza magam’ az éj’ homályában. Felvettem eggy elhult sisakot és eggy meghasított paizst, ’s így mentem az ellenségnek eggy tompa dárdával

dárdájával [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

jobbomban.

Eggy szirten űlt Kormán, a’ hős, eggy magasan-égő tölgy’ tüze mellett, ’s áltellent vele nem távol a’ tölgy’ tüzétől süllyedt szemekkel ült Fióna. Elébe dobtam a’ paizst, ’s békének szavait mondtam ravaszúl neki: A’ tenger’ habzó szélein fekszik Annir a’ bátor hős. Dicsetlen fekszik a’ király, ’s Sztarno neki ravatalját készűl emelni. Engem Loduinról küld ide a’ lassan-görgő szemü hókézhez, hogy szép fürtjei közzül vigyek eggyet, ’s az szálljon a’ sírba vele. Te királya a’ völgyes Urlornak, hagyd megszünni a’ kardott és vészt, míg Annir a’ tűzszemü Loduintól elfogadandja az illatos csigát.

Sírva kelt-fel ültéből a’ leány, ’s kitépte hajából a’ szép fürtöt, melly az ég’ szelíd leblében hómellye körül szállongott. Kormán csigát nyujtata nekem, hogy véle vígadjak. Leterültem oldala mellé, mélyen elrejtvén a’ sisakba képemet. Álom szálla az ellenségre, ’s én, mint eggy Lélek, felkelék, ’s áltlikasztám Kormánnak mellyét, áltlikasztám a’ Fionáét is, ’s a’ hókebel vérben költ. Hősek’ leánya, miért ébresztéd-fel haragomat? Feljött a’ reg, ’s az ellenség’ hada futott, mint a’ köd, melly a’ szirteken vonódik-el. Annir király verte a’ paizst, ’s kiáltá barnahaju fiját. Véresen mentem felé. Három ízben hallatá szavát a’ kardoknak fejedelme, mint a’ széldüh, ha sötét éjjelekben magasról omlik a’ völgyekbe. Három nap’ fogott-körül bennünket az öröm. Nem adtunk sírt a’ megholtaknak, ’s előhívánk az ég’ ölyveit. Ők előjövének minden szeleken az ellenség’ falására. Fiam Szvárán, Fion-ghal egyedül múlat a’ maga halmain, körülfogva az éj’ rémjeitől. Menj, ’s orozva döfd oldalába a’ dárdát. Mint Annir, úgy fogok én is örvendeni.

Fija a’ Gormáli Annirnak, mondá Szvárán, én őt sötétben meg nem ölöm. Fényben hágom-meg a’ tetőt, ’s az ölyvek, jőjenek utánam. Hogyan? én bajnok orozva? Testvérem Agandéka megakasztja léptemet.

Haragba lobbant a’ király, ’s felrántotta a’ hegyes láncsát. Három ízben rengett karja, de borzadt fijának halálától. Kirohant nagy hévvel az éjbe, a’ Turthor’ habjaihoz, hol az üreg nyil, mellybe Torkulnak gyermekét zárta, és a’ mellyben eggy derék kardot hagyott. Előkiáltá a’ Lúlai leányt; az Loduinnal a’ felhők köztt múlatoz.

Harag dagasztá a’ hős’ mellyét, ’s a’ felé hágdala most a’ hol Fion-ghal domboru pajzsán nyúgodott. Egyedül nyúgodott itt a’ király, ’s nem forrala tusát magában. Vad kergetője a’ borzas kannak, nem áll előtted hókezü leány, nem áll gyáva gyerek puhán heverészve a’ Turthor’ zajgó szélén. Itt hatalmasok’ fekve vagyon; ők itt halál’ szabdalásaihoz kelnek. Vad kergetője a’ borzas kannak, el innen! ne költsd-fel az éj’ rémjét!

Sztarnó csatajjal közelget, ’s Fion-ghal, a’ kardok’ fejedelme, felserken a’ csatajra. Ki vagy te, éjnek gyermeke? Ezt kérdé, ’s ellökte a’ jövőre dárdáját. ’S ím egymás ellen rohannak. A’ kard alatt elhullt a’ paizs, Sztarnónak meghasadt paizsa. Magát tölgyhöz fűzé a’ király.

A’ reg’ sugára felkölt, ’s Fion-ghal reá-ismert a’ tengerek’ fijára. Búsan fordítá-el szemét, mert elmult időkről emlékezék. Mint az ének szép zengése, úgy lebegett őelőtte fejér keblével a’ kedvelt leány, ’s feloldá a’ bilincset.

Fija a’ kardok’ Annirjának, el innen! el a’ Gormal’ csigájihoz! Előttem eggy tünt súgár kél-fel, a’ hókéz’ emlékezete. Véres fegyver’ királya, el, menj csornokjaid’ víg zengéséhez. Gyilkosa az én szerelmemnek, el arczom elől! Vad képedet rettegje mindég az idegen, te, kinek csak gyilkolás nyujt örömet.

Regéje az hajdan időnek!

KOMHÁLA.
DRÁMAI KÖLTEMÉNY.

FOGLALAT.

Komhala, leánya az Inisztorki királynak Zsarnónak, eggy vendégség alatt megszerette Fion-ghalt. Szenvedelme olly nagy vala, hogy vértbe öltözve, mint harczolójinak eggyike, Morvába követte a’ királyt, de Hidallán által, kinek szerelmét ezelőtt kevéssel megvetette volt; kiismértetett. Fion-ghal megilletve érzé magát a’ leány’ szerelme és szépsége által, ’s hölgyül akará venni, midőn Karakul Morvába ki szállott. A’ király ellénébe ment a’ megtámadónak. A’ csata’ napján Komhála eggy tetőn hagyatott, honnan a’ verekedést láthassa, ’s Fion-ghal megigérte neki, hogy ha győzni fog, még akkor nap’ visszatér hozzá. Győzött, de igen nehéz küzdés után. Hidallán előre küldetett a’ győzelem’ hírével, de ez, hogy megvetett szerelméért bosszút álljon, hazug hírt viszen Komhalának, ’s ez elhal. Hidallán eltiltatik a’ seregtől.

Versekben adjuk ez Éneket, minthogy ez, szorosan lyrai darab, és nem épószi, társaitól egészen külömböz.

DERZAGRÉNA.

Elmult a’ vadászat,

Hókezü leánya Morninak!

’S a’ csermely’ zajgásán kívül

Nem hallik Ardván semmi hang.

Jer Kronának széleiről!

Közelítsen dal között az éj,

S térjen öröm Morvának ormaira.

MELILKÓMA.

Közelít az éj, kékszemü leány;

A’ szürkűlő éj sötétebb

Lészen a’ fenyéren.

Eggy gímet láttam állani

A’ lassufolyásu Króna’ szélén.

Partnak véltem a’ sötétben,

De hirtelen felszökött.

Ágas szarva körül

A’ villám’ fénye lövelle;

Krónának felhőji közzül

Az atyáknak képei néztek-al.

DERZAGRÉNA.

Az eggy megholtnak árnya volt!

Eldölt a’ pajzsok’ fejedelme!

Fel, Komhála, fel szirtjeiden!

Győze Karakul!

Zsarnónak leánya, kelj-fel gyászaidra!

Eldölt kedvesed, harczainknak hőse!

Im a’ tetőken járdal szelleme.

MELILKÓMA.

Magányosan ül

ott komhála;

Két ordas ebe mellette

Gyakran rázza fülét,

’S kapkodja a’ tünő szelet.

Tenyerében nyugszik szép orczája,

’S hegyi szellő hányja fürtjeit.

A’ király’ ígéretének

Tája felé tekinget kék szeme.

Hol késsz te, Fion-ghal kedvesem?

Mindenfelé száll immár az éj!

KOMHÁLA.

Zajgó Kárun, miért kell véresen

Hömpölygeni látnom habjaidat?

Nem hallok riadást, nem csörtetést

Kerengő futásod körül.

Alszik talán a’ Morva’ királya?

Lépj-fel, te leánya az égnek!

Pillants-keresztül felhőiden!

Fel! fel! hogy lássam ragyogását

Aczél vértjének vállain.

Ha nem, te világíts, halál’ tüze;

Melly elhunyt eldődjeinknek

Éjente szoktál fényleni;

Jer Ardváról szikrázás között,

’S mutassd-ki fényben énnekem

A’ hőst, ki a’ csatában eldölt!

Ki véd most engem a’ bú’ kínjai

Ki a’ Hidallán’ gyúlongásai ellen?

Soká fog Komhalája várakozni.

Míg ő, sergének közepette,

Ragyogva, mint a’ reggeli súgár

Az esőző fellegek között,

Néki megjelen.

HIDALLÁN.

Króna’ ködjei, tünjetek-el,

Nyúgodjatok’ a’ király’ ösvényén.

Fedjétek-el szememnek lépteit.

Nincs a’ Vezérek’ fejedelme!

A’ nép többé nem tolong

Villángzó kardja körül.

Kárun, te folyók’ fejedelme,

Keverjed vérbe habjaidat,

A’ nép’ Vezére éjbe dölt!

KOMHÁLA
az éj’ sötétében.

Ki dölt-el a’ Kárun’ zöld szélén,

Hideg éj’ rémítő gyermeke?

Fejér volt e mint az Ardvai hó?

Olly szép e mint a’ kegyelet?

Üstöke mint a’ halmok’ köde,

Melly ékben kel-fel a’ tetőkön?

Ollyan e mint a’ menny’ nyila?

’S gyors, mint az ormok’ szarvasai?

HIDALLÁN
mintha nem tudná hogy Komhalától hallatik

hallattik

Oh, lelhetném-fel kedvesét

Szépen könyökölve szirtjeire,

Veres szemekkel a’ király után,

Arczát elrejtve fürtjei közzé!

Lebbenj-fel nékem, lágy lebel,

Emeld-fel gyöngén tömött haját,

Hogy láthassam a’ hókezet,

’S arczát, a’ mellynek bánat ád,

Mostan eggy fenntebb új kecset!

KOMHÁLA.

’S eldölt Trenmornak hős fija?

’S eldölt ő, bús hír’ fejedelme?

O nyil, melly a’ tetőn dörögsz,

O szikra, melly felhőt repesztesz,

Komhála nem fél titeket

Miolta a’ hős éjbe dölt!

Szóllj te, bús hírnek fejedelme,

Ledölt a’ dárdarontsoló?

HIDALLÁN.

Elszórva fut a’ nép a’ halmokon,

Nem hallja Vezére’ szavát többé.

KOMHÁLA.

Fergeteg űzzön tégedet

A’ téren, nagy király, ’s veszély!

Legyen futásod gyors a’ sír felé!

Kesergje halálodat leány;

’S mint Komhála, ifju napjait

Sírásban ’s búban töltse-el!

Mért mondtad énnekem, Vezér,

Hogy az harczban eldölt kedvesem?

Reméltem volna visszatértét,

A’ szirten látnám ’s a’ mezőben.

Szemem a’ nagylombu tölgyben

Zsákmánnyal látná jőni hozzám;

A’ tetők’ zuhogó szelében

Kürtjét hallanám rezegni.

Oh, hogy én a’ resten-folyó

Kárun’ szélén nem ülhetek,

’S elterült hős kedvesemnek

Arczát nem füröszthetem!

HIDALLÁN.

Nem a’ Kárun’ szélén fekszik ő;

Most száll-le a’ sírbe a’ fenyéren.

Nézz-le te nyájasan, o hold,

’S hagyd a’ tetőket fényleni,

Hogy lássa a’ hókéz kedvesét

Bágyadt fényében fegyverének.

KOMHÁLA.

Ne tegyétek őtet, sírnak fijai,

Ne tegyétek őtet szűk lakába!

Engem vadászni külde-ki;

Dics és hír nélkül tünt-el a’ hős.

Én, mond, megtérek éjszakára.

’S ah éjszakába tére-el!

Mért nem mondtad azt énnekem,

Te bús lakója szirtjeinknek,

Hogy el fog esni a’ király?

Te vérben láttad az ifjat,

’S nem mondtad Komhalának azt!

MELILKÓMA.

Melly zúgást hallok a’ tetőken?

Mi lövelli fényét a’ völgyben?

Ki jő, mint a’ vizek’ dagálya,

Midőn a’ hold’ világa mellett

Reszketve zúg-le a’ tetőkről?

KOMHÁLA.

Ki más mint a’ kitől Komhála retteg,

A’ tenger’ urának gyülölt fija.

Fion-ghálnak lelke, felhőiden,

Adj, adj erőt híved’ nyilának!

Essék-el az

Mint a’ tetőknek szarvasa!

Hah; Fion-ghal amott a’ Lelkek’

fellegén!

Mért jöszte kedvesem,

Vídítni, búsítni lelkemet?

FION-GHAL
meg nem sejtvén Kedvesét.

Kezdjétek a’ dalt, énekek’ fijai,

A’ Kárnunál nyert diadalról!

Karakul szaladott seregünk előtt!

Szaladott dagadása’ térjein!

Tábora villám vala a’ tetőken,

Melly lángol az éj’ homálya köztt,

Melly süllyed az ég’ felhőji köztt;

’S fény borítja-el a’ sötét erdőt.

Hallottam a’ lebel’ fuvalmát

A’ görbe völgyből ’s a tetőkről.

Komhála az, a’ szép vadászleány,

Zsarnónak hókezű magzatja?

Nézz-alá, te kedves, szirtjeidről!

Hagyd zengeni kedves szózatodat!

KOMHÁLA.

Oh, vígy nyugalmad’ rejtekébe,

Te bajnok, kit szívem szeret!

FION-GHAL.

Te jer nyugalmam’ rejtekébe!

Elmúlt a’ vész, a’ nap ragyog.

Jer nyugalmamnak rejtekébe,

Hideg tetők vadászleánya!

KOMHÁLA

most ismervén Fion-ghalra.

Megtért, ’s dicsében tére-vissza!

A’ kedves itt! itt bajnokom!

De nékem e’ sziklákon

Kell most megpihennem,

Míg rettegései közzül

Bágyadt lelkem magához tér.

Morni’ szépszemü leányai,

Verjétek a’ lantot, kezdjétek a’ dalt!

DERZAGRÉNA.

Komhála három gímet

Ejte-le bérczeinken,

’S a’ szélben magasan kél-fel a’ láng.

Komhalának jer most asztalához,

Királya az erdős Morvának!

FION-GHAL.

Dallokra, éneknek gyermekei,

A’ Kárunnál nyert diadalról!

Hogy örüljön a’ szép hókezü,

Mikor áldomása mellett ülök.

BÁRDOK.

Tolongj; te habokkal-gazdag Kárun,

Tolongj, te örömmel, örömmel elébb!

Megfutamodtanak a’ tusa’ gyermekei;

Mezeinken nem látni lovat,

’S negédjeknek szárnyaik

Más tájakon terjedeznek-el.

Most már békében kél-fel a’ nap,

Most már örömben száll-alá az est.

Vadászat zeng megint a’ bérczeken,

Falon függ a’ harcz’ vad paizsa.

A’ tengeri küzdés lesz mulatkozásunk.

Piroslani fognak markaink

A’ Lochlin’ gyermekeinek vérétől.

Tolongj te, habokkal-gazdag Kárun;

Megfutamodtanak a’ tusa’ gyermekei;

Tolongj örömmel elébb!

MELILKÓMA.

Szállj alá, köd, szállj-alá;

Holdnak sugárjai,

Öleljétek-fel lelkét!

Halványan fekszik ő, a’ szép leány!

Komhála nincs többé!

FION-GHAL?

Nincs többé Zsarnónak leánya?

Megholt a’ hókéz, kit szerettem?

Jer, Komhála, jer énhozzám,

Ha majd pusztáimon

’S halmomnak folyamjai mellett

Magányosan űlök az éjben!

HIDALLÁN.

Elnémult az Árdvai

Szép vadászleány’ szózatja?

Lelkét mért búsítottam-el!

Mikor fogom őt ezután

Örvendezni látni

A’ gímünő’ űzése alatt?

FION-GHAL.

Bosszús homloknak fija,

Te áldomásaimhoz

Ne közelíts ezután;

Vadászataimra ne kelj.

Karod által ellenségem

Többet el ne hulljon! –

Vezessetek engemet

Nyugalma’ szép helyéhez,

Hogy láthassam kecseit. –

Halványan nyúlt-el, büszkeségem!

Hideg szél emelinti szép haját;

Ivének idege nyög a’ szélben;

Tegzének nyílai törve vannak.

Zengjétek a’ lyányok’ ékét,

Zsarnónak díszes gyermekét,

Nevét adjátok a’ szeleknek.

BÁRDOK.

Lássátok! a’ leányt

Lángok ölelgetik,

A’ hold’ sugára lelkét felkapá!

Körösded a’ ködfellegekből

A’ hősnem’ Lelkei néztek alá;

Zsarnó vagyon ott a’ bús szemölddel,

Tüzes szemekkel ott Fidallán.

Ha kelend halmáról hókeze?

Ha fog ismét zengni szép szava?

Keresni fogják a’ leányok,

Találni nem fogják a’ széphajút!

Te álmaiknak megjelensz,

’S nyugtot hozz búsúlt lelkeiknek.

Éneked fülökben

Sokáig fog még zengedezni.

Vígak lesznek álmaik,

Mert síró tekinteteikhez

Visszavezérlik a’ kedvest!

Lássátok, a’ leányt

Lángok ölelgetik;

A’ hold’ sugára lelkét felkapá!

BERRATHON.

FOGLALAT.

Fion-ghal

Eion-ghal

eggyik Lochlini útjában (1. Fiongh. III. En.) igen barátságosan fogadtatott Larthmor által, ki Berrathonban, e’ Lochlini király alatt, uralkodott. Ez a’ szíves látás Fion-ghalt barátjává tevé neki. Utkál, Lárthmornak fija, fellázada atyja ellen, ezt tömlöczbe rekesztette, ’s elfoglalta várát. Sznithó, Lárthmornak ifjukori barátja, hírt vive ezek fejől

féjől

Szelmába, ’s Fion-ghal kiküldé Ossziánt és Toskárt, hogy Lárthmort szabadítsák-ki ’s Uthált bűntessék-meg. Ezek mennek, ’s eggy szigetben meghallák a’ Ninathóna’ keservét, ki megszerette vala Uthált, ’s érette megszökött atyjától, és a’ kit ez, más leányba szeretvén most, eggy üregbe zárt a’ tengerszélén. A’ leány kivétetik az üregből, ’s eggyütt megyen megszabadítójival Berrathonba, hol Osszián megveri az Uthál’ seregét ’s magát levágja. Ninathóna a’ hírre szalad, felleli kegyetlen kedveltjét. Lárthmor kivonszatik a’ tömlöczből. Még nem tudta hogy fija elesett. Akkor átkozza kiszabadulását.

Berrathon az Osszián’ énekei köztt utolsónak tartatik.

Fordítsad alá kék futásodat, o folyam, Lúthának szűk sikja felé; figyegjenek zölderdős halmok felette, ’s mosolygjon rá a’ déli nap. Ott áll a’ szirten a’ bogács, ’s a’ szélbe szórja szakálát. A’ virág meghajtja nehéz fejét, ’s ing a’ torlott fuvalomra. Mit költesz te fel engemet, tavasz’ leble? ezt látszik mondani a’ virág. Engem az ég’ cseppjei harmatoztak-el. Hervadásom’ kora közelít, közel a’ zivatar, melly levelemet szerteröpíti. Holnap

Holnam

eljő a’ vándor, a’ ki engem ékemben látott; szeme keresni fog a’ mezőn, de engemet nem talál. Igy keresendik immajd haszontalan’ a’ Kónai szózatot. Reggel itt leszen a’ vadász, ’s nem hallja-meg kobzom’ zengzetét. Hol a’ szekerző Fion-ghal’ fija? ezt kérdi, ’s orczáján bús köny fut-alá. Jer akkor, Malvína, zengő szózatidnak mindenikével; tedd-be Ossziánt a’ Lútha’ fenyerébe, ’s emlékét hagyjad kelni a’ kies tájékon.

Malvína, te Toskár’ gyermeke, hol vagy te kedves énekeiddel? hol szép hangzásival lépteidnek! Fija Alpinnak, közel vagy e hozzám? Hol ő, a’ Toskár’ leánya?

Alpin’ Fija. Elmentem vala, fija Fion-ghalnak, Torluthának mohos falai mellett. Terméből nem költ semmi füst, csendben álltanak a’ tölgyen a’ fák. A’ vadászat’ szózatja elzengett. Láttam az ív’ leányait, ’s tudakoltam hol Malvína? De eggyike sem felelt. Elfordították arczaikat; szépségeket homály fedte-be. Ollyak voltanak mint a’ csillagok az éjnek erős halmai felett, midőn a’ ködön bágyadtan pillantanak-keresztül.

Enyhe légyen a’ te nyugtod, ékes fény! te korán szálltál-alá tetőinken. Díszes vala búcsúzó

búcószó [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

lépted, hasonló a’ holdhoz a’ reszkető habok felett. De te minket homályban hagyál, te elsője a’ Luthai lyányoknak. Búsan ülünk a’ szirten. Semmi szózat ott nem zeng, nem fénylik semmi egyéb világ mint a’ légnek lobogása.

Korán szállál-le te, Malvína, te lyánya a’ nemes Toskárnak. De ragyogva

Toskárnak De ragyogva

kélsz-elő, hasonló a’ kelet’ sugáraihoz, feleinknek árnyai között, midőn fergeteges lakjaikban mulatnak, a’ villámok’ honjában.

Kóna felett eggy felhő kereng magasra fodrozott kék prémzettel. Annak alatta lebegnek a’ szelek’ szárnyai, ’s bennek a’ dicső Fion-ghal lakik. Ott űl a’ sötétben a’ bajnok, légi dárdájával jobbjában. Paizsa elrejtve félig a’ felhőktől, hasonló az elhomályosodott holdhoz, midőn félig ködben múlat, félig beteges pillantatokat hány-le a’ mezőre.

A’ király körül, ködre helyezve, kerékben ülnek felei. Ullinnak hallják énekeit. Ő veri a’ félig-látható hárfát, ’s zeng bágyadt szózatja. A’ régi kor’ aljasbb vitézei ezer fényszemekkel világítják a’ légi palotát. Malvína felkél a’ kerékben, szerényen, piruló arczával, ’s nedvesült szemét most elfordítja.

Illy korán jösz, úgy mond a’ király, leánya a’ nemes Toskárnak? Gyász lakik a’ Lúthai teremben. Az én aggott fiam búsúl. Hallám a’ Kónai leblet, melly fürtjeiddel szeretett vala játszani. Besíklott a’ palotába, de téged ott nem talált. Végig-rezgi panaszos jajával atyáid’ fegyvereit. Menj, kedves szellő, gyönge szárnyaidon, ’s nyögdelj Malvínád’ sírhalmán. Ottan kél az, a’ szirt alatt, a’ Lútha’ kék folyamja’ szélén. A’ leányok már visszatértenek sírja mellől lakjaikba; te ott magad fogsz keseregni.

Ki jő amott az alkonyodó est felől eggy fellegen? Mosolygás

Mosolygál

vidítja nedves ősz arczát. Előre-hajol légi dárdáján. Malvína az a’ te atyád.

Miért világítod illy korán immár a’ mi felhőinket, nyájas sugára Luthának! De te bús valál, leányom; elhagyának feleid. A’ gyönge nem’ fijai lakták’ az atyák’ csornokjait. A’ hősek közzül maga marada a’ dárdák’ királya Osszián. –

’S te még emlékezel Ossziánra, fija Konlochnak, szekerző Toskár? Sokak a’ mi ifju korunk’ csatáji; kardjaink eggyütt mentek a’ mezőbe. Láttak jőni bennünket; mint két tipró kőszálakat, ’s az idegen föld’ fijai szaladtanak. Amott jőnek a’ Krónai harczolók, ez vala beszédek; az ő lépteik űzik a’ futók’ ösvényét!

Lépj közelebbre, Alpin’ fija, a’ megőszült Bárd’ dalához. A’ hajdan’ nagy tettei egészen eltöltik lelkemet. Emlékem napok felett ragyog, mellyek immár elmultanak; a’ hatalmas Toskár’ napjaira, midőn útunk a’ mélyen vala.

Lépj közelebbre, Alpin’ fija, Kónai szózat’ végső hangjához.

Morva’ királya parancsola, ’s én vitorláimat szeleknek feszítém. Toskár bajnok, Lúthának Vezére, mellettem állt, segédtársam. Felléptünk a’ kék habokra, ’s futásunk a’ tengerkörülölelte Berrathon felé volt intézve, a’ dúlongó fergeteg’ szigete felé. Ott lakott az agg kor’ fürtjeiben Lárthmornak tisztes erője; Lárthmornak, ki a’ vendéglő csigát nyujtotta volt eggykor Morva’ királyának, midőn ő Sztarnónak vára felé ment vala, az Agandéka’ napjaiban. De midőn a’ fejedelem megaggott, felkölt fijának Uthálnak, a’ szögfürtűnek, az ezer leányok’ lángjának, kevélysége. Megkötötte a’ vén Lárthmort, ’s most ő lakozék zengő tornyaiban.

Sok ideig sorvadt a’ király a’ hánykodó tenger’ üregében. A’ nap nem világítá-fel az ő lakát, sem éjjel a’ lángoló tölgy. Csak a’ tenger’ szele vala ott, ’s a’ holdnak eltünő fénye. Veres tüzben néze ez a’ királyra, midőn az est’ habjain rezge.

Sznithó, Lárthmor’ ifjukori barátja, Szelmának várába jöve, ’s hírt vitt Berrathon’ fejdelméről. Fion-ghal haragra gyúladott. Háromszor ragadta-meg a’ dárdát, hogy azt Uthál ellen szegezze; de nagy tetteinek érzése felkölt büszke lelkében. Ossziánt küldé-ki ellene és Toskárt. Nagy vala a’ mi örömünk a’ habokon, ’s sokszor rántogatánk kardjainkat, mert magunkban még nem tusáztunk a’ dárdák’ viadalai köztt.

Éj szállt alá a’ tengerre. A’ szelek elfutottak szárnyaikon. Hidegen ’s sápadtan lebegett a’ hold; veresen emelinték fejeiket a’ csillagok. Futásunk késve méne Berrathonnak partjai mellett. Fejér habzatok rengik körül a’ szirtet.

Melly szózat jő felénk, kérdé Toskár, az üvöltő habok felől? Szelíden zeng az, de kesergve, mint az elköltözött Bárdok’ dalai. De amott eggy lyánykát látok. Egyedül űl a’ kőszálan, ’s fejét hókarján nyugtatja; setét hajai a’ szélben folyonganak. Fija a’ királynak, halljad panaszát; lassún zeng az, mint eggy patak’ hömpelygése.

Kiljebb menénk a’ hallgató szélhez, ’s felfigyelénk az éj’ leányára.

Ninathóna. Meddiglen zuhogtok körül engemet, kéken-szédelgő habzatok? Nem volt az én lakom mindég üregben, nem volt mindég suhogló tölgy alatt! Víg inneplések tartatának eggykor Torthóhámának boltjaiban. Szavam gyönyörje volt atyámnak. Engemet királyi ifjak látának a’ kellem’ lépteiben lebegni, ’s az ő magasztalásaik dícsérték Ninathonának sötét haját.

Eljől te is, Uthál, hasonló az égnek napjához

a’ napnak egéhez [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Mind tieid a’ lyányok’ lelkei, fija a’ királyi Lárthmornak. Miért hagy te egyedül engemet az ordító vizek’ közepette? Forralt e halált teellened az én fekete lelkem? Rántott e rád fejér karom vasat? Miért hagyál engem magamban, királya a’ magas Finthormónak?

Szemeimből könnyek csordúltanak-ki midőn a’ lyány’ szavát megértém. Hozzá léptem fegyveremben, ’s e’ béke’ szavait mondám:

Ékes lakója a’ kőszálnak; mi dagasztja sóhajtással kebledet? Szemeid előtt rántson e mostan kardot Osszián, ellenségeidnek vesztekre? Kelj-fel, Torthóma’ gyermeke; hallám bánatod’ szavát. A’ Morvai nem vagyon körűled, melly az erőtelent soha nem bántja. Jer feketekeblű hajónkba, te a’ ki szebben ragyogsz mint a’ lehanyatló hold. Berrathon felé megyen futásunk, Finthormónak viszhangu bástyájihoz.

’S a’ leány előjöve az ő minden ékeiben. Csendes öröm sugárla-le arczáról. Igy szállanak a’ tavaszi mezőkről az árnyak; a’ kék folyam csillámló fényben fut-el, ’s a’ csapkodó habok felett zölden hajlonganak a’ bokrok.

Sugárokkal kele-ki a’ reg, ’s mi a’ Róthmai révbe érénk. Eggy damasz rohana-ki az erdőből. Láncsám áltlikasztá oldalát. Elesett; örültem a’ vérnek, ’s megjósolám terjengő híremet. ’S immost a’ bástyás Finthormóról kiáltozó sokasággal jön a’ vadász Uthál. Messze széledének-el hogy meghajtsák a’ nagysertéjü kant. Ő maga két dárdát szorít markába, oldalán kardja függ. Három ifju viszi a’ bajnok után a’ kisikárlott ternyőívet; előtte öt szelindek ugrál. Vitézei távolról lépdelnek utána, ’s csudálják a’ király’ menését. Deli vala a’ Larthmor’ fija, de lelke komor, mint a’ hold’ elborult arcza, midőn homálya vészt jövendől.

A’ mezőn elébe lépénk, ’s ő futását elakasztá. Vitézei felgyűlnek körűle. Felénk eggy Bárd közelített ősz hajakkal.

Honnan, fijai az idegen honnak? Csak szerencsétlen atyák’ gyermekei közelítenek Berrathonhoz, a’ szekerző Uthál’ kardjához. Az ő termében nem páráznak áldomások. Idegenek’ vére festi folyamjait. Ha Szelmának falaitól jőtök, Fion-ghalnak bemohosult falaitól, úgy válasszatok hármat ifjaitok közzül, kik fejdelmetekhez menjenek, ’s népének jelentsék elhulltát. Úgy talán maga jön-el a’ király, ’s veresre festi kardját Uthálnak. Akkor nyúland-fel majd Finthormónak híre, mint a’ felszökellt fiatal a’ völgy’ folyamjának szélén.

Felnyúlni az soha nem fog, o Bárd, mondám haragom’ kevélységében. Uthál öszveborzadna Fion-ghal előtt, kinek szeme halálnak lángja. Komhálnak fija fellép, ’s elolvadnak előtte a’ királyok; haragjának lehellete elfujja őket mint a’ ködöt a’ szelek. Három ifju vigyen hírt neki hogy népe elhullott? Vigyen hírt, o Bárd; de az ragyogva fog elhullani!

Komor arcczal állottam ott rettentő erőben; Toskár mellettem rántá kardját. Úgy jőve nekünk az ellen mint eggy ár, ’s zajgott a’ halál’ sokféle szava. Kart ért a’ kar, paizst a’ paizs; nyilak sipítottak mindenfelé, dárdáktól csörgött a’ pánczél, ’s kardok pattogtanak-vissza a’ meghasadt vértekről. Mint az élemedett erdők’ recsegése az üvöltő fergeteg’ szárnyai alatt, midőn ezer rettentő Lelkek tördesik éjjel a’ tölgyeket: ollyan vala a’ fegyverek’ csattogása. Uthál az én kardom alatt esett-el. Berrathonnak fijai megfutamlottanak. Akkor láttam őt az ő szépségében, ’s szemeimben könnyek remegtek.

Eldöltél, ifju tölgy, mondám, eldöltél minden szépségedben. Tulajdon mezeiden döltél oda, ’s most pusztán áll a’ mező. Előjőnek a’ fenyér’ szelei, ’s nincs zugás többé lombjaid köztt. Illy ékes vagy te holtodban, fija a’ szekérző Larthmornak.

Ninathóna a’ parton űle; értette a’ küzdés’ moraját. Lethmálhoz gördíté szemeit, Szelmának őszhaju Bárdjához. Ez egyedül maradt a’ parton a’ Torthómai fejdelem’ leányával.

Hajdannak fija, mond a’ szűz, halál’ jajogását hallom. Társaid Uthálnak ötlöttek; az erős porban fekszik. Oh maradék vala a’ sziklában, környülfogva zajgó haboktól! ott lelkem bús volt volna, de halála nem öklendené fülemet. Elestél e mezeiden, fija a’ partos Finthormónak, elestél e mezeiden?

Sápadt arcczal, könnyeitől elöntve költ-fel a’ szűz. Meglátta Uthálnak véres paizsát, Ossziánnak kezében látta-meg azt. Őrjöngve szalad vad fájdalmában a’ mezőn; szalad, reá-ismér, meghal. Sohajtásban röpül-el lelke. Haja elfedé Uthálnak arczát. Szemeimből könyűk fakadtak. Sírkő emelkedett Uthál felett, ’s zenge gyászdalom.

Nyugodjatok szerencsétlen gyermekei a’ fiatal kornak! nyugodjatok a’ mohos folyam’ zuhogásánál! A’ szűzek meglátják vadászatjokon sírköveiteket, ’s kesergő szemeiket elfordítják. Híretek az énekben lesz, díjotokat zengeni fogja a’ koboz. Hallják azt Szelma’ lyányai, dicsőségtek eltölti az idegen földet. Nyugodjatok, szerencsétlen gyermekei a’ fiatal kornak! nyugodjatok a’ mohos folyam’ zuhogásánál.

Két nap múlatánk a’ tengerszélen. Berrathonnak vitéz harczolóji felgyülekeztek messzéről. Lárthmort visszavivénk tornyaihoz; meg volt terítve az áldomás, ’s az öregnek nagy volt öröme. Felpillantott atyájinak fegyverekre, mellyeket a’ falon hagyott vala midőn Uthálnak kevélysége felkölt. Lárthmor előtt mi nagy fénybe ragyogtunk. Idv Morva’ fijainak! monda. Nem tudta hogy elesett fija, az Uthál’ deli ereje. Azt mondották az öregnek, hogy Uthál a’ megbánás’ könyűivel sűrü erdőkbe rejtezett-el. Ezt mondották az öregnek. De Uthál örökre elhallgatott sírjában, Rothmának fenyérén.

A’ negyedik nap’ vitorláinkat kifeszíténk az éjszaki szeleknek. Lárthmor a’ partra jött. Bárdjai énekre költek. Nagy volt a’ király’ öröme. Rothmának tájára veté szemét, ’s meglátta sírját fijának. Lelkében felserkene annak képe. Kifekszik itt az én hatalmasaim közzül? Ugy tetszik, az királyi faj volt. Hires volt e palotáimban míg Uthálnak kevélysége fel nem serkent. Ti hallgattok Berrathonnak gyermekei? Szívem bánatba olvad-el Uthál, én fiam, bár kezedet Lárthmorra emeléd. Oh maradtam volna inkább az üregben, ’s fiam laknék a’ tornyos Finthurmó felett. Talán meghallanám lépteinek dobogását midőn kanokat űzni menne. Talán a’ szél elhozná szózatját üregembe. Lelkem akkor örvendezett volna; most váramat homály fedi. –

Ezek voltanak tetteim, Alpinnak fija, midőn karomat még ifjúi erő edzette; ezek voltak a’ Toskár’ tettei, a’ szekerző Konloch’ fijáé. De Toskár felhőken lebeg; én Lúthánál magam vagyok. Hasonló szózatom a’ szél utolsó fuvalmához, midőn az kiszáll az erdőből, Osszián nem lesz soká maga. Már látja a’ ködfelleget, mely el fogja fogadni árnyalakját; már látja a’ ködfelleget, melly köntösevé lesz, midőn ama’ tetőkre jut. Engem látni fog a’ gyenge nyom, ’s csudálni az elmult kor’ hőseinek deli alakjaikat; el fog futni barlangjaihoz, ’s ijedve pillant-fel az égre; mert az én lépteim a’ fellegeken leendnek, ’s az éj’ rémítései környül fognak mindenszerte.

Vezessed

Vezzessed

, Alpinnak fija, vezessed az öreget az ő erdejeihez. Kelni kezdenek a’ szelek, a’ tenger’ bús hullámjai zajognak. Nem hajol e le Morváról eggy tölgy lombatlanná lett bogaival? Hajol, Alpinnak fija, a’ vihar’ zúgó torlataiban. Aszott ágán függ kobzom; annak idegei búsak. Szél illent e téged, koboz? vagy eggy itt elsíkló Lélek? Ah, az Malvínám’ keze!

Hozzd-elő, Alpin’ fija, nékem a’ kobozt: keljen más zengzet belőle. Lelkem dalban szálljon-el. Hallják-meg az atyák a’ hangot a’ felhők’ légi termében; derűlő arczaikkal hajoljanak-alá felleges öltözetekben, ’s karjok fogadja-el fijokat.

Álthajlik a’ siető folyam felett a’ vénhedett tölgy. Sóhajt őszülő mohával. Közel zizeg a’ fakúló páfrány, Ossziánnak hajai közzé szövi magát.

Verjed a’ hárfát ’s hagyd kelni a’ dalt. Jertek-elő minden szárnyaitokkal, fuvalmak, ’s vigyétek a’ bánat’ zengzetét Fion-ghalnak légi termeihez. Vigyétek-fel azt az ő termeihez, hogy hallja fijának szavát, annak szavát, a’ ki hőseket magasztala.

Kapuidat megnyitja az éjszaki-szél, királya a’ liegetes Morvának. Ülni

Űlní

látlak téged ködszékeden fegyvereidnek bágyadt fénye köztt. Alakod többé nem az a’ mi volt, hatalmasoknak rettentése. Hasonlatos a’ vízi felhőkhez, midőn megettek a’ csillagokat síránkozó szemekkel látjuk. Pajzsod öregsző hold; kardod csak félig világítva a’ tűztől, gőznek torlatja. Bús és erőtlen a’ király, a’ ki eggykor ragyogásban járdalt. Te a’ puszták’ szelén nyargalsz tenyeredben elhomályosodnak a’ fergetegek. Haragodban megragadod a’ napot, ’s felhőid közzé rejted-el. Remegnek a’ gyávák’ gyermekei, ’s borzongások szállnak-alá. De ha szelíden jelensz-meg, úgy koránynak leblei repdesnek-körül, ’s a’ nap mosolyg kék ösvényén. Szőkén csapongja keresztül a’ völgyeket a’ folyam, ’s zöld fejeiket ingatják a’ szélben a’ bokrok. Az őz a’ pusztába rejtezik.

Halld, tompúlt moraj a’ fenyéren! A’ röpdeső vad szél elsuhintott. Hallom Fion-ghalnak szavát. Soká vala az távol Ossziánnak fülétől.

Jer, Osszián, ugy mond, jer felém. Fion-ghal elvette dicsét. Mint lángok, úgy tüntünk-el, mellyek csak ideig ragyognak. Elmultunkat dics vette-körül. Tusáink’ mezejit homály fedje bár, de hírünk négy mohbenőtte czirmos kőben élni fog. Ossziánnak szózatja hallatszott eggykor, zengett Szelmának hárfája. Jer, Osszián, ugy mond, jer hozzám, röpülj eggyütt azzal, a’ ki nemzett, a’ felhőken.

Osszián. Mégyek, megyek, bajnokok’ fejedelme. Ossziánnak lelke már hanyatlik. Én Kónán enyészni kezdek. Lépteimet Szelma meg nem látja. Mórának szirtjén fogok elszunnyadni. Végig suhintván ősz hajamon, fel nem költnek e’ szelek. Röpülj-el szárnyaidon, o szél. Te meg nem háborítod a’ Bárd’ nyugalmát. A’ sírnak éje hosszu, de szemei nehezek. Röpülj-el zúgó széldüh.

Miért vagy szomor, Fion-ghal’ fija? miért fellegzi bánat lelkedet. Eltüntek a’ hajdan’ Vezérei; az ő hírek nélkül tüntenek-el. A’ jövő évek’ gyermekei elmulnak, ’s új nemzetek kelnek nyomokba. A’ népek hasonlók a’ tenger’ árjaihoz, ’s mint az erdős Morva’ lombjai. Eltűnnek a’ süvítő szélben, ’s más lomboknak nemzetsége emeli-fel zöldellő fejét.

Tartós vala e a’ te deli alakod, Roíne? erőd megmarada e, szekerző Oskár? Maga Fion-ghal is elhult, ’s öseinek hajlékaik feledték a’ bajnok’ lépteit. ’S te maradnál-meg, öreg éneklő, ha ők, a’ hatalmasok elmentenek? De fenn fog maradni dicsőségem, ’s nőni fog mint Morvának tölgye, melly széles fejét vésznek szegzi, ’s a’ szél’ fújtában zúg.

KÁRTHON.

FOGLALAT.

Klesszamórt a’ szelek Balkluthára verik. Rurmár király szívesen látja, ’s hozzá adja leányát, Maónát. Reuda, eggy Brit fejedelem, a’ szerencsésbb szeretőt bajra hívja-ki, ’s eldől. Hősei reá esnek a’ győzőre, ’s ez kénytelen hajójához úszni; ’s mivel a’ szél nem engedé hogy nőjéért, kit viselősen hagya, visszatérjen, Morvába evez. Maóna megszűli Kárthont, ’s elhal. – Nem sokára azután Romhál földig égeti Balkluthát ’s királyát levágja. Kárthon, kit gondviselője a’ Britek köztt nevele-fel, most bosszút akara állani honjának elpusztításáért, ’s kiszáll Szelma mellett, ’s bajra hívja-ki Morvának hőseit. Már két erőst teríte-le; de végre atyjától, a’ kit nem ismér és a’ kitől nem ismertetik, veszi a’ halált.

Dala az hajdani tetteknek. Elmúlt időknek regéje.

Habjaid harsogása, o Lóra, múltaknak emlékét költi-fel bennem; Garmallér, a’ te erdeid kevesen suhognak fülemnek. Hősek’ Malvínája, látsz e te a’ pusztán eggy sziklát, magasra-költ tetőjével? Három fenyv lövell-ki szirtjeiből. Lábait kies tér keríti-be. Ottan virít a’ völgy’ ékes virága ’s rengeti ragyogó fejét a’ szélben. A’ ravatal’ őszült barcsája hullatja vénhedett szakálát. Félig-elsippadott köveit moh feketíti és a’ mező’ felszállt pora. Szalad a’ szarvas a’ ravatal mellől; elterítve fekszik ott eggy hős. Eggy árnyalak, légi, erőtlen és hideg, száll lassandan a’ bajnok’ sirjére. A’ vitézeket, o Malvína, a’ tenger’ szélén fedi a’ sír.

Dala az hajdani tetteknek. Elmúlt időknek regéje.

Ki jő az idegenek’ földéről, környülfogva ezrei által? A’ nap körülönti ragyogó árjával, fürtjei a’ tenger’ szélével küzdenek. Arczát békére derítve, nyugalmat pillant a’ szelíd, hasonló az esthez, midőn a’ fény’ sugára az erdő felett száll-alá, ’s Kónának folyamos völgyére búcsúzva tekint. Ki más mint a’ merész Komhál’ fija, a’ diadalok’ ’s nagy rények’ fejdelme? Örülve látja ő ismét sivatag országát, és az el nem gyengült vitéz népet.

Emelkedjetek, szózatok! monda a’ Bárd. Ijedség űzte-végig a’ téren az ellenséget, az enyészet’ távolának gyermekeit

gyermekei [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Bosszankodik a’ pajzsok’ várának fejedelme; negédben forgatja tüzes szemét, ’s Királyok’ kardjához kap. A’ tettek’ mezején végig-futott az enyészet’ távolának kevély’ fija!

Igy kele a’ Bárdok’ szózatja, midőn a’ király Szelmának kapujin beméne. Ezrenként gyúltak lángokra a’ szövétnekek, világot terjesztvén-el a’ nép között, a’ diadal’ palotája’ vendégsége mellett. Gyorsan tünt-el nagy öröm között az éj.

Hol a’ nagy tetteknek Vezére? kérdé Fion-ghal a’ szép fürtökkel; hol van harczolóimnak örömei mellől a’ szép Morvának bátor testvére. Búsan, lomhán csúsznak az ő napjai Lórának záporjárta völgyében. De ím leszáll a’ halmokon, hasonló a’ délczeg ménhez a’ maga ereje köztt, midőn a’ téren társaira talál, ’s a’ szél orrába hozza szagjaikat. Idv, Klesszamór! idv, te erős, neked! Melly régen vagy oda a’ vendéglő Szelmától!

Diccsel tér e’ vissza a’ szarvasok’ halmaira a’ király? kérdé a’ fejedelem. Úgy tér e vissza mint a’ lovag Komhál, az öszvetömült sisakok’ küzdéséből? Sok ízben csaptunk mi által a’ Kárunon az idegenek’ földére és vadaira, ’s a’ kardok fejedelme nem örvendett általcsapásunknak. De mít említsem a’ tusák’ napjait? Hajaim megfejéredtenek, karom az íjat felejti feszíteni, ’s most már könnyebb gerelyem, könnyebb karomon a’ paizs. Oh, térne úgy vissza az öröm, mint midőn elsőben látám az idegen föld’ hókeblü leányát, a’ bájoló szépségü Maónát, a’ fekete szemekkel!

Szóllj nekünk a’ szép szűz felől, mondá nyájas kéréssel a’ király. Téged bánat borít-el, mint a’ felleg a’ napfényt; lelked kesergésben úsz

úgy [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, ’s gondolatod’ éjjeles, te magányos lakója a’ széptermü Lórának. Nyissd-fel előttünk ifju korod’ aggodalmát, nyissd-fel az éjt, melly vénséged’ elsőtétíti.

A’ béke’ napjai boldogíták a’ tartományt, mondá Klesszamór, a’ kardok’ fejedelme, ’s én fekete hajómon közelíték Balkluthának magasra-költ falaihoz. Vitorláimat a’ szél a’ Klútha’ vizeire tolta. Három napig költ víg vendégeskedés Rurmárnak palotájában. Ott látám-meg én a’ szerelem’ keblét, Maónát, a’ vár’ és terem virágát. Vígan kerenge körűlünk a’ csigák’ öröme ’s Rurmár nékem adá a’ leányt. Mellye ollyan vala mint a’ vizeken a’ tajték, szeme mint a’ csillagok’ ragyogása, fürtjei mint a’ holló’ tolla, ’s lelke szebb mint mind ezek. Mint szerettem a’ fejedelmek’ sudarját, Maónát, a’ halmok’ ’s völgyek’ legszebbjét!

’S eggy fija az idegennek megjelene, Maóna felé intézte lépteit. Bátor vala szava a’ palotában, ’s kardját a’ szélest, félig rántogatta-ki. Hol van Komhál, a’ fegyver vitéz fija? úgy mond’. Itt van e ő, itt a’ serge, hogy te illy merész vagy, illy paczkázó?

Az én lelkem, férjfi, ez vala feleletem, saját tüzétől lángol. Én félelmet nem ismerek, ha ezrenként fognak is körül az erősek. Te azért beszéllsz illy merészen, idegen földnek fija, mert Klesszamór magában vagyon; de pallosom reszket oldalomon, ’s villogni óhajt markomban. Ne többet semmit Komhál felől, Klúthának gyermeke!

Fellobbana ifju erejének tüzében, ’s hozzám vágott, ’s kardom eldöjtötte. Klúthának szélei hallák vitézinek lármáját. Ezer dárda villogott minden felé. Én hirtelen a’ Klútha’ folyamjába szöktem-le. Szélnek eresztettem vitorláimat, ’s keresztül-hasgatám a’ sötét tengert. Maóna könyűkben jöve-elő, ’s görgette bánatos szemeit. Búsan hangzott kesergő szava. Sok ízben akarám megfordítani hajómat, de győzött a’ tenger’ ’s a’ kelet’ szele. Azolta nem láttam Klúthát, sem Maónát a’ szépfürtűt. Sápadtan alélt-el Klútha’ szélén; borzasztva jelene-meg nekem halmomon árnyalakja. Sötét éjjel is kiismertem menését a’ záporjárta Lórának szélein. Ollyan vala ő mint az új hold, ha sűrü ködön pillant alá, midőn az ég szemes havakat hint, ’s a’ világ elnémult ’s sötét.

Kedves-zengzetü Bárdok, kezdjétek a’ dalt, monda Fion-ghal, a’ paizsok’ viselője; magasztaljátok a’ nyájas Maónát. Hadd szunnyadjon a’ tetők’ énekei alatt! Hívjátok lassu dalaitokkal képét a’ tengermosta tartomány mellé. Légyen csendes az ő járása Morvának szirtbérczein, Morvának, melly szép szűzeket nevelt, fénysúgárait a’ múlt időknek, a’ hajdan’ hőseinek szerelmeiket.

FION-GHALNAK ÉNEKE
maóna felett.

Láttam kőfalaidat, o Balklútha; de azok öszveomolva voltak és puszták. Hajlékidon keresztülcsaponga a’ tűz. A’ nép’ örömkurjongása ottan többé nem hallatszott.

Klúthának vizei elhagyták medreket a’ dőlöngő falak’ romjai miatt. Bogács ingatta fejét rajtok ’s szél sipíta mohai között.

Róka néz-ki a’ bástya’ ablakain, ’s fejére szálas gyom nyúl a’ röpedésekből. Nincs a’ terem, hol az énekes Maóna lakott! öseinek palotájokat néma csend fogta-el!

Zengjétek a’ gyászdalt, Bárdok, a’ leomlott terem felett. Mielőttünk hulltak-el ők, az erősek! Lesz eggy nap, ’s elhullunk mi is. Oh, mit építesz te kevély hajlékokat, szárnyaló időknek fija? Még ma büszkén nézsz-alá tornyaidról, ’s holnap elfed a’ hegyek’ ravatala. Nem kell sok év, ’s előjön a’ puszták’ szele, ’s végig-üvölti a’ kiürűlt udvart, ’s félig elporlott paizsod körül szállong.

De jőjön, hadd jőjön a’ puszták’ szele! mi híresek vagyunk a’ mi napjainkban. Fegyveremnek híre tusáimban élni fog nevem élni a’ Bárdok’ énekeikben.

Zengjétek a’ dalt, ’s nyújtsátok a’ csigát! a’ palotát hadd lakja öröm. Ha te is megaggasz, napja az égnek, ha te is elmúlsz, szép ragyogvány, ha olly tartatlan a’ te fényed is mint a’ Fion’ fénye: úgy a’ te dicsedet túléli az enyém!

* *

Ez vala a’ király’ éneke örömeinek éjjelén. Ezrenként hajlottak-elő Bárdjai üléseikről, hogy hallják

halják

az éneket. Mint a’ hárfák’ zengzete, midőn őket a’ tavasz’ fuvalmai érintik, ollyan volt ékes szózatja. Magasak voltanak a’ te gondolataid, o Fion-ghal! Miért nem bír Osszian a’ te lelked’ erőjével! De te, atyám, egyedül állál, ’s ki ollyan dicsben, mint a’ Szelma’ fejedelme?

Gyorsan múlt-el dalok köztt az éj, ’s a’ reg vígan kele-fel. A’ vizeken túl szürkűltek’ a’ hegyek’ bérczei; vígaság repkedte-körül a’ kék síkot. A’ hullámok zajogva ütődtek a’ tar sziklába, mellyet távolra látánk magunk előtt. Köd szívárga-fel a’ tengerből a’ ravatalhoz, bús képéhez eggy öregnek. Nem úgy lépdelt az mint a’ halandók, sem nem mint eggy óriás, midőn a’ tenger felől kelt-elő. Eggy szellem vitte kelet felől végig a’ fél egen. Szelma felé tartott a’ rémalak, lecsüngött feketén mint a’ vér.

Fion-ghal látá a’ rémet, ’s megjósolá harczolójinak halálokat. Lejött a’ bajnokok’ termébe, ’s megragadta Komhálnak paizsát. Erős mellyén csattogott a’ pánczél. Hirtelen szökdösének-fel hősei; az erősek némán állanak-meg körűle, ’s mindeniknek szeme a’ királyon függött. Tusa lebegett ábrázán, ’s dárdáján sergeknek elhullta. Ezerenként kapnak paizst, ezerenként ragadnak kardokat. Búsan csillog Szelmának palotája, csattog a’ fegyver, az ebek vinnyognak. A’ vitézek’ körében nem hallatszik semmi szó. Kiki a’ király’ szemére ügyelt. Ő levette válláról dárdáját.

Morvának fajzatja, bajnoki vér, nincs többé idő csigákat töltögetni ’s verni a’ lantot. Közelre feketül szemeink előtt a’ viadal, honunk’ tetőji felett halál lebeg. Fiont a’ mi dicsünknek eggy baráti Lelke inté-meg, hogy a’ tenger felől ellenség jő ránk, mert a’ ködalak tengerből kele. Ragadja-elő mindenki a’ nehéz dárdát, övedzen kardot mindenki

mindenkiki [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

oldalára, ’s a’ sisak’ éje fedjen minden főt, szórja mindenfelé villámjait a’ pánczél. Akként jő reánk a’ tusa mint a’ fergeteg; majd megértitek a’ halálnak riadásait.

Fion-ghal felkölt, ’s a’ sereg követte őt; eggy irtózatos felleggomoly, eltelve lobogással, csattogással, midőn a’ megrezzent hajós felett ropogva száll-le a’ tűz éjszak felől. A’ nép Kónának fenn-síkján állapodik-meg. Fejérkeblü leányok nézik őket, hasonlók az erdők’ ágazatjaihoz; látják a’ szeretett ifjak’ eldöltöket, ’s szorongó szívvel tekingetnek a’ tenger felé, a’ hullámok felé, melly a’ szerént közelít mint vitorlák. Könyvek áztatják az ártatlanság’ orczajit; szívek küzdésben vagyon az erősek miatt.

Tisztán költ-ki a’ súgár a’ tengerből, ’s meglátánk a’ távol hajókat. Ugy jövének-elő mint a’ tengernek ködje, ’s kirakták vitézeiket a’ parton. Vezérjek a’ csoportban mint a’ szarvasok’ hímje a’ boglyas tetők’ nyája között; paizsa boltos, erős ragyogó; ő bátor, szép, ’s dárdák’ fejedelme. Igy hágdala ő hőseiknek előtte Szelma felé a’ fenyéren.

Menj, Ullin, menj a’ bék’ szelíd dalával a’ kardok’ fejedelméhez, mondá Fion-ghal. Mondjad neki, mi erősek vagyunk a’ viadalban; mondjad neki, ellenjeink a’ rémlelkek’ számát gyaporítják; mondjad, híres a’ ki eggyütt űlt velünk a’ csigák’ és lantok’ tágas palotájában. Eggykor ő mutatni fogja unokáji előtt az idegen föld’ vitézeinek dárdájikat; csudák azok a’ baráti külföldnek, melly a’ Morva’ feleit boldogaknak állítja, ’s messze terjeszti bajnoki hírünket. A’ fejedelmek rettegik népem’ haragját, ’s bennünket dicsér, magasztal a’ világ.

Ullin ment a’ békedallal. Ő, a’ király, dárdájára támaszkodék, ’s látta az ellenserget a’ mezőn.

Idv, idv az idegen föld’ fijának! Nagyok a’ te deli lépteid a’ tenger felől! úgy mond Fion-ghal, a’ tusáknak rettentések. Kardod oldaladon hasonlatos a’ kelet felől jövő villámhoz, melly szikrázva önti tüzeit. A’ nagy hold nem nagyobb mint pajzsod, csatáknak gyermeke. Orczád piros, termeted fiatal, fürtjeid képed körül tömöttek és ékesek. Korán eldől talán a’ szép fa, ’s dicséretét nem fogja hallani a’ völgyben. Bánat fogja elsötétíteni a’ tenger’ leányát, ha majd kitekint a’ sós síkra. A’ kisded, meglátván eggy hajót ezt fogja kiáltani: „A’ király, a’ király érkezik!” Anyád’ szemeiből könyűk fognak omlani altod felett, melly reád Morvában szálland.

Ezek voltak a’ király’ szavai. A’ tisztelt Ullin elérkezik a’ fejdelemhez. Leveté a’ fenyérre Kárthon előtt dárdáját, ’s gazdás békével így kezdé a’ szelíd dalt: Jer Fion-ghalnak örömeihez Kárthon bajnok a’ tengernek völgyéről. Jer Fion-ghalnak örömeihez, vagy rántsd-ki a’ nem győztes kardot. Sokak a’ mi ellenjeinknek árnyaik, ’s mi és a’ mi feleink híresek vagyunk. Nézz-végig, Kárthon, a’ mezőn; magasra nyúlnak ama’ tetőken a’ mohhal-benőtt, fűvel körülsuhogott kövek. Ottan fekszenek a’ Fion-ghal’ megtámadóji, kik a’ végig-hasgatott tengereken jőnek-elő.

’S te azzal szóllasz, Bárdja Morvának, a’ ki rémlélek fegyverben? Elsápad, eltűn e képemről a’ szín, melly rajtam a’ harczért lángol? Azt hiszed e, hogy, az eldölt erőseket emlegetvén, éjbe fogod süllyeszthetni lelkemet? Ez ököl bajnokokat fojt-meg a’ viadalban, ’s nevem nem ismeretlen. Vidd erőtlen kezekhez énekedet! bukjon-meg az a’ hatalmas Fion-ghal előtt. Nem láttam e én a’ hajókkal-gazdag Balklúthát, ’s én űljek e harczatlanúl a’ halmokon? Vidd-meg izenetemet a’ Komhál’ fijához, o Bárd, annak fijához, a’ ki bástyáimba tüzet vete Klúthának fenn szélein, öseimnek lakjokba. Gyermek valék, ’s nem tudtam miért sírnak a’ szűzek. Szemem gyönyörködék a’ füstfelhőben, melly falainkat elfogta volt. Örömmel tekintettem-vissza, midőn feleim szaladtanak. De midőn ifjúvá serdűltem, ’s megláttam váram’ romjait, reggel kezdődtek sóhajtásaim, ’s könnyűim éjjel folytanak. Én ne vívjam e meg viadalaimat, mondám elbúsúlt lelkemhez, ellenjeimnek nemzetével? Meg fogom vívni, o Bárd; érzem lelkem indult erőjét.

A’ bajnokot körülfogja a’ dandár, ’s eggyszerre rántják az aczél’ villámjait. Ő maga úgy áll ott, mint mennykövekkel jövő felleg; könyűji előtörnek szemeiből. Balkluthának döltét forgatja elméjében, ’s kevély lelke dagad. Oldaltt tekint-fel a’ tetőkre, hol vitézeink fegyverekben csillogtanak. Jobbjában reszket a’ dárda, ’s úgy tetszik, a’ király ellen fenekedik.

Neki-menjek e az ifju bajnoknak? kérdé magában a’ király. Elakasszam e őt futásának közepette, minekelőtte dicse felkél? Úgy a’ később Bárd ezt mondhatná meglátván Kárthonnak sírjét: „Fion-ghal ezerekkel omlott tusába, ’s csak így dőlt-el a’ bajnok Kárthon” Nem, Bárdja a’ később időnek, te meg nem kissebbíted Fionnak dicsét! Küzdjenek a’ derék ifjúval vitézeim, ’s Fion-ghal csak nézője legyen küzdéseknek. Ha ő győzend, rá-rohanok egész erőmben, mint Kónának harsogó vizei. Ki száll szembe bajnokim közzül a’ hánykodó tenger’ fijával? Sokak az ő hősei a’ parton, ’s kőrösdárdája erős.

Kathul kele-fel az ő erőjében, a’ vitéz Lormár’ gyermeke. Háromszáz ifju kíséri a’ bajnokot, vizenyős honjának népe. Gyenge vala Kárthon ellen az ő karja

népe [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

. Eldőlt, ’s hősei megszaladtanak.

Kónal megújítá a’ viadalt, ’s markában darabokra töre a’ sullyos dárda. Kötözve feküdt a’ csata’ helyén, ’s Kárthon űzte népét.

Klesszamór, kiálta a’ Morvai fejedelem, hol a’ te erőd’ dárdája? Láthat’d e te Kónált kötözve, a’ te barátodat, Lórának folyamja mellől? Rajta, Klesszamór, társa a’ derék Komhálnak, rántsd-elő szikrázó pallosodat, éreztessd a’ Balklúthai ifjúval a’ Morvai nép’ erejét!

Felkölt az aczél’ erejében, ’s rázza hajának őszült fürtjeit, paizsát baljába szoritja, ’s hágdoz vitézsége’ lángjában.

Kárthon a’ fenyér’ sziklája mellett áll, ’s látja jőni reá Klesszamórt. Szerette rettentő örömét vídám arczán, ’s a’ nagy erőt aggult kora’ fürtjeiben. Előrántsam e a’ dárdát, így szólla magához, melly soha nem sebz többet eggyszernél? Vagy inkább béke’ szavaival tartsam-meg a’ hős’ életét? Melly delik öregségének léptei! elhúnyó napjai melly szépek! Talán ő vala szerelme Maónának, talán ő Kárthonnak atyja. Gyakran hallottam, hogy Lórai zengő partokon lakott.

Így szólla ő, midőn Klesszamór érkezék, magasan nyujtogatván a’ tusázó dárdát. Az ifju paizsával fogta-fel a’ csapást, ’s ez igéjit mondá a’ békének:

Bajnok ez őszült üstökkel, nincsen e tiközöttetek elég ifju, a’ ki dárdát lökdössen? nincs e neked fiad, a’ ki atyja előtt emelje a’ paizst? ki az ifju’ csapásait atyjáról elhárítsa? nem él e már szerelmednek hitvese? vagy talán az gyermekeinek sírjeiben nyögdel? Te királyok’ nemzetéből eredtél e, ’s nagy leszen e hirem, ha kardom alatt

nagy leszen ha kardom alatt [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

öszverogysz?

Nagy lészen az, büszkeség’ fija, mondá a’ nemes Klesszamór. Én híres vagyok a’ tusákban: de ellenségemnek nevemet soha meg nem mondtam. Hátrálj előttem, tengernek szülöttje! ’s azután meg fogod érteni, hogy kardom jegyeket hagya maga után a’ fegyverek’ csatájiban.

Én soha nem hátrálok, te dárdák’ királya, mondá Kárthonnak nemes kevélysége. Én is vívtam tusákban; már látom kelni híremet. Ne vélj keveset felőlem, nagy Vezér. Karom, dárdám, erős nekem. Oh térj vissza feleidhez; bízzd a’ tusát ifjabb küzdőkre!

Mit sebzed te az én lelkemet? felele sírva Klesszamór. Karom nem reszket öregségem miatt; még bírom emelni az aczélt. Megszaladjak e Fion-ghalnak szemei előtt? annak szemei előtt, a’ kit szeretek? Soha nem futottam én, te tengerek’ fija; rántsd-fel dárdádnak hegyét.

Vívtanak, mint két agyarkodó szelek, midőn azon vetélkednek, hogy a’ tenger’ síkját mellyike fogja feldúlni. Kárthon hibázni hagyja fegyverét, mert még mindég gyanítá hogy a’ küzdő szerelme vala Maonának. Azután dárdáját széllyeltördeli, ’s villámló pallosát kicsikarja kezéből. De midőn most meg akarja kötözni, ’s előre hajol felette, Klesszamór hirtelen handzsárt von-elő, ’s megsejtvén hogy a’ győzelmes ifju’ véknya fedtelen vagyon, mély sebet fúr vasával oldalán.

Fion-ghal látá lerogyni Klesszamórt, ’s íme jön fegyvere’ csöngésében. Népei szótlan állottak, ’s a’ királyra fordíták szemeiket. Úgy jöve ő mint a’ zivatar’ mély zúgása, míg még a’ szelek megérkeznek; a’ vadász hallja azt völgyében, ’s a’ szirt’ üregében keres menedéket.

Kárthon mozdúlatlan áll; vér bugyog oldalából. Látja leszállani a’ királyt, ’s nagy lelkében kél a’ hír’ reménye. De orczájit sápadtság vonja-be, ’s fesledező hajai ellepték vállait. Fején inog a’ sisak. Oda a’ bajnok’ ereje; de lelke nagy maradt és erős.

Fion-ghal látta a’ bajnok’ vérét, ’s a’ felrántott dárdát fenn tartóztatá. Add-meg magadat, kardok’ fejedelme! úgy mond; látom folyni véredet. Nagy voltál te a’ csattogó küzdésben, ’s híred soha el nem tünend.

Te vagy a’ mindenszerte híres király? felele néki a’ szekerző Kárthon; te vagy e a’ halál’ lángja, melly a’ világ’ fejedelmeit rettenti? De mit kérdi ezt Kárthon? mert ő hasonló a’ záporpatakok’ ömléséhez; erős, mint futásában a’ folyam, ’s sebes, mint az egek’ sasa. Oh, küzdöttem volna a’ királlyal, hogy hírem volna nagy a’ dalban! A’ vadász meglátná síromat, ’s így szóllana: „Itt küzde Fion-ghallal Kárthon!” De Kárthon ismeretlen vész; gyengékre pazarlotta erejét!

Nem véssz te ismeretlen! felele a’ Morvai Király. Sokak az én Bárdjaim, ’s énekeik a’ később nyomokra általhatnak. A’ jövő évek gyermekei hallani fognak a’ Kárthon’ híréről, ha majd környülűlik a’ lángoló tölgyet, ’s az éjszakák a’ hajdannak énekei alatt elfutnak. A’ vadász, leheveredvén a’ téren, meghallja a’ nyögdelő fuvalmat, ’s felvetvén szemeit, nézni fogja a’ szirtet, a’ hol Kárthon eldölt. Akkor gyermekéhez fordulván, kimutatja neki hol vívtak a’ hatalmasok, ’s ígyen szóll: „Mint ezer folyamoknak erője, úgy küzde a’ Balklúthai király.”

Kárthonnak arczán öröm élede; felemelé zsibbadó szemeit, ’s kardját a’ királynak nyujtá hogy azt függesztené-fel palotájában, ’s Morvában tartaná-fenn a’ Balklúthai hős’ emlékét.

A’ tusa véget ért a’ mezőben, mert a’ Bárdok békének énekét dallák. Kárthon körül van fogva a’ Vezérektől; felsóhajtva hallják az ő szavait dárdájokra támaszkodva, míg a’ tenger’ idegene szóll vala. Hajai nyögtek a’ szélben; szava gyenge volt ’s szakadozott.

Királya Morvának, úgy mond, én futásomnak közepette dőlök-el. Idegen sír fogadja-el a’ Rúrmár’ utolsó maradékát. Homály lakozik Balkluthában, ’s Kráthmón a’ bánat’ éjjele. Emeld-fel kövemet a’ Lóra mellett, hol öseim lakoztanak. Talán hogy a’ Maóna’ kedvese kesergeni fogja Kárthonjának elholtát.

A’ szó megéré Klesszamórnak szívét; némán rogyott-le fijára. A’ nép bús képpel álla körűlök; a’ téren nem hallatszék semmi szózat. Leszállott az éj, ’s a’ hold búsan nézett keletről a’ mezőre. Ők merevedve ’s mozdúlatlan álltanak. Igy áll a’ hallgató erdő Gormálnak bérczein, messzére nyujtván-fel fejét, midőn megnémult a’ fergeteg’ zaja, ’s hideg komor ősz lepi-el a’ mezőt.

Harmad napig tartott a’ siralom Kárthon felett; a’ negyediken meghala Klesszamór. Amott fekszenek a’ szűk téren a’ szirt alatt; búsan lebeg eggy szellem sírjaik körül. Gyakorta megjelen ott az ékes Maóna, midőn a’ szirteken a’ nap’ súgára elömöl, ’s körösded homály lakozik. Ott jelen-meg ő, o Malvína, de nem mint a’ halmok’ leányai. Egyedül jár ő ottan, ’s öltözete távolföldit mutat.

Fion-ghal szomorkodék Kárthon után. Meghagyta Bárdjainak, gyászolják a’ napot, ha azt ködjeivel előhozza az ősz. Sokszor inneplették azt, ’s hirdették a’ hatalmas’ dicséretét.

* *

Ki jön itt borultan a’ zajgó tenger felől, mint az ősznek bús fellege? Karjában halál reszket, szemei szikrázó tűzüszkök. Ki ordít végig Lórának homályborította pusztáján? Ki más mint a’ kardot-forgató Kárthon? Mint hull a’ sereg! Úgy lépdel mint Morvának rettentő Szelleme.

De ahol fekszik, eggy kevély tölgy, a’ vésztől kitekerve tövéből! Ha ébredsz-fel ismét, dísze Balkluthának? ha kelsz te fel ismét, o Kárthon?

Ki jön itt borultan a’ zajgó tenger felől, mint az ősznek bús fellege?

* *

Igy zengtenek a’ Bárdok’ szavai a’ gyásznak visszafordúló napjaiban. Osszián idegeivel követte a’ magasztaló éneket, ’s dalhoz dalt szerkeztete. Szívem búsult Kárthonért; ő ifjusága’ napjaiban esett-el. Te pedig, dicső Klesszamor, hol a’ te lakod a’ szélben? Feledi e az ifju a’ sebet, ’s eggyütt lebeg e veled a’ felhők köztt? Érzem a’ napot, Malvína; adj itt nyúgalomnak engem! Talán megjelennek ők itt álmaimnak. Úgy tetszik, gyönge szózatot hallok. Örömest ragyog a’ nap’ súgára a’ Kárthon’ fekvének helyén.

Oh te, ki oda fenn járdalsz, kerekségedben hasonló a’ Vezérek’ paizsához, honnan van a’ te fényed, o Nap, honnan tartós ragyogásod? Te hatalmas ékben jössz-elő, ’s a’ csillagok elrejtik futásokat; a’ hold elsápad az egen, ’s az

azt

est’ felhőji közzé süllyed. De te egyedül járod útadat; ’s ki volna olly merész, hogy tehozzád közelítsen?

KRÓMA.

FOGLALAT.

Malvína Oskárt kesergi. Osszián fel akarja deríteni menyének bánatját, ’s azt beszélli neki, mint ment vala segédjére Króthárnak Krómába, a’ Tromlai Rothmár ellen. Króthár megvakult, ’s a’ fija Fovargormó még ifjabb volt mint hogy fegyverhez nyúlhasson. Öszvecsapott csakugyan Rothmárral, ’s elesett. Boldogtalan atyja végig-tapintja fijának testét, ’s örül hogy a’ sebet mellyén leli.

MALVÍNA.

Ez az én szerelmesem’ szózatja volt! Mi gyéren térsz te Malvinának álmaihoz! Nyissátok-meg légi palotáitokat, Toskárnak ősei! Nyissátok-meg felhőkapuitokat! Malvína könnyeket önt.

Eggy szót hallék álmomban, ’s döbög reszkető mellyem. Miért követi azt eggy fuvatag a’ távol tenger’ habjai felől? Annak zuhogása a’ halom’ csalétja között verte-el Malvinának álmát. Lebegni látta ő kedvesét; ködlepelben volt a’ bajnok. A’ nap’ sugárai beprémzették oldalát, melly úgy csillogott mint az idegenek’ aranya. Az az én szerelmesem’ szózatja volt! Illy gyéren térsz te álmaimhoz!

De a’ te lakod az én szívem, fija a’ hatalmas Ossziánnak. Sóhajtásaim utánad a’ kelet’ sugáraival kelnek, könyveim az éj’ csepjével hullanak, melly csendesen ömöl az éj’ kebeléből.

Én, o bajnok, ékes fa valék, mellynek ágai messzére öntik illatjaikat. De nékem jön az halál, mint a’ tetőkről a’ fergeteg, ’s zöldellő főmet szárnyaival porba dönté.

Permetes esőjével előjöve a’ szép kikelet, de ah nekem nem feseltek bimbóim! szótlan néztek a’ leányok, ’s pengették a’ lant’ idegeit. Látták kesergésemet a’ szűzek: „Miért illy búsan, gyönyörü hókéz, te, elsője a’ Lúthai leányoknak? a’ te Oskárod olly szép vala e mint a’ korány’ szép fénye? olly ékes volt e ő fegyverében?”

osszián. Élesztő a’ te éneked Ossziánnak füleiben, lyánya a’ folyamos Luthának. Te rémárny’ szavát hallád mély szunnyadalmad’ álmában, midőn szemedre zsibbadás szálla a’ zajgó Morruh’ partjain? Bárdoknak hallád énekeiket leszállván a’ vadászat’ szirttetőjiről a’ magas nap’ vídám reggelén? Bús és kedves a’ te szózatod, Malvína. Lelkem bánatban olvad-el. Van

el, Van

öröm a’ bánatban is, ha a’ szomorgó mellyben béke lakik, ’s elmult a’ fájdalom’ nehéz viadala. De a’ szenvedőt megemészti a’ kesergés, Toskárnak szépalaku leánya. Úgy hervad-el az mint a’ virág hanyatlik a’ nap előtt, midőn reá hevennyel süt, ha megcsapja a’ ragya, ’s feje az ég’ cseppjétől még nehéz. Oh halld, o szép leány, a’ mult idők’ dalát. Ifju korom’ győzelmeit említem.

Vitorláim felköltek a’ Fion-ghal’ szavára, ’s kiszállék Krómán, a’ kies Érinben. Magasan költenek itt Krothárnak, a’ dárdák’ királyának, tornyai. Ifju korában meggyőzte ő ellenjeit, de az agg kor a’ király’ karját erőtlenné tette.

Rothmár fegyvert ránta a’ bajnok ellen, ’s Fion-ghalnak haragja fellobbana. Kiküldé Ossziánt, hogy támadja-meg a’ gonoszt; mert a’ Krómai fejedelem társa volt az ő ifjuságának.

Én előre küldöttem eggy Bárdot. Énekkel lépe ő a’ hősek’ termébe, hol Króthár fegyverei köztt űle elholt szemmel, megőszült hajjal. Fejér fürtjei botjára tekergőztenek, ’s akadozva eggy éneket dalla, a’ régi évek’ történetét, midőn fegyverűnk’ zörgése fülét meghatá. Ekkor felkölt, ’s kinyújtotta felénk kezét.

Idv, idv neked, nemes gyermeke a’ győzedelnek! mondá a’ fejedelem. A’ Króthár’ karjának ereje elenyészett! Oh ha most is úgy bírnám még villogtatni a’ pallost, mint a’ napon midőn Fion-ghal megnyerte a’ csatát Szruthának görbe völgyében! Ő volt a’ bajnokok’ bajnokja. De nem volt híretlen az erős Króthár is. Az én díjom magasztalás lön, ’s Fion-ghal nekem adá a’ Kalthár’ boltos paizsát, ki a’ király’ pallosa alatt esett-el a’ csatában. Látod azt magasan függeni a’ falon? Króthár világtalan, szemei elhomályosodtanak. Hasonló e a’ te karod, Osszián, atyádnak erejéhez? Nyújtsd ide azt, Osszián, az öregnek.

Oda nyujtám az öregnek, ’s az öreg azt megfogá. Sóhajtás költ küzdő mellyéből, ’s szemeiből könyűk folytanak.

Erős vagy te is, úgy monda Króthár, de nem mint a’ Morva’ királya. Ki hasonló hozzá a’ csatának minden bajnokjai közzül? Készítsétek az áldomást termemben; Bárdjaim zengjék énekjeket. Bajnok jelene-meg bástyáid között, nemzete a’ zengő-folyamú Krómának!

’S ím páráz az áldomás, dalok zengenek, öröm tölti-el a’ palotát, de sóhajtásoktól zavart öröm, mert a’ szíveket fájdalom homályosította-el; hasonló a’ hold’ bágyadt fényéhez, melly az egen végig-ömöl. Az ének elhallgata, ’s megszóllalt az agg király. Könyűk nélkül szólla a’ bajnok, de szavai sóhajtástól dagadoztanak.

Fion-ghal’ magzatja, látod e a’ bús éjszakát Króthárnak örömei köztt? Nem volt gyász az én vacsoráim körül, midőn még éltek harczom’ küzdőji. Örömem nagy vala az idegenek előtt midőn áldomásaimban még ragyogott gyermekem. De ő nekem elhunyt sugár, ’s nem hagya hátra semmi fényt. A’ sebek’ csatájiban esett-el ő, fija a’ hatalmas Fion-ghalnak, ’s énelőttem esett-el. Rothmár, a’ fűvel-gazdag Tromlán, meghallá hogy szememet homály fedi; meghallá hogy kardom gyenge, ’s hogy az a’ lantok’ palotájában rozsdásodik. Meghallá ezt, ’s negédje’ tüzével úgy jön, mint eggy fergeteg, Krómára. Népem lehullott kardjától a’ csatában. Lángolva haragomban megragadtam fegyveremet. De mit tehet a’ vak öreg? Hasztalan tapogattam az éjjelben. Jaj hogy vissza nem térnek a’ napok, az erőnek napjai, midőn megvertem a’ csaták’ mezejét, midőn hírt és dicset vontam magamra a’ küzdésben!

Vadászatjából hon tére fiam, a’ barnafürtü Fovargormó. Fiatal karja még soha sem ránta a’ csaták’ kardját, még erőtlen vala viselni a’ paizst. Magasan vert ifju szíve; szemei szikrátszóró lángok voltanak. Látta atyjának tántorgó lépéseit, ’s pirúlással költ-ki mellyéből sóhajtása.

Krómának királya, mondá, fohászkodásid azért emelkednek e, mivel neked nincsen fiad? azért e mert Fovárgormód még nem erős? Atyám, én kezdem érzeni magamat; ifjuságom’ fegyvereit már forgattam, már kirántottam kardomat, ívem’ idegét feszítettem már: férjfi-erő ékesíti gyönge koromat. Én szembe kelek a’ vér’ mezején Rothmárral. Magas tűzzel lobog lelkem.

Krothár. Menj, fiam, kelj-ki Rothmárral a’ te aczélodban; de bocsáss előre más harczolókat, hogy nekem zengjenek megtérő lépteid. Nem lát téged szemem aczélfegyveredben, barnafürtü Fovárgormó!

Ment, kikölt Rothmárral, ’s elesett. Az ellenség közelít a’ vendéglő Krómához; az közelít, a’ ki szép gyermekemet megölé, ’s felénk nyujtja dárdájának hegyét.

Nincs ideje, mondám, töltögetni a’ csigákat, ’s megragadtam a’ dárdát. Haragom’ lángját látták feleink, ’s felszökdelltek az áldomástól. Végig-menének éjjel a’ pusztán. A’ reggel szürkűle keletben. Zöldellve nyilt előttünk eggy keskeny völgy, végighasítva eggy kerengő folyamtól. Annak szélén állt a’ kevély ellenség csillámló fegyverében. Megküzdénk hosszában a’ völgynek; a’ nép megszaladt, ’s Rothmár kardom alatt esett-el. Minekelőtte a’ nap még leszállt enyészten, Rothmárnak fegyverét Krothárnak adtam. A’ világtalan hős végig-tapintá a’ fegyvert, ’s lelkét öröm vídította.

A’ nép áradva jött a’ teremhez, ’s megcsendültek a’ csigák. Felébredt a’ lantok’ zengése; öt Bárd versenyt éneklé, a’ bajnok’ fija’ dicsét, az Osszián’ dicsét, a’ nagy király’ fijaét.

Nagy volt Krómán az öröm; diadal tére-vissza és béke. Az éj csendben nőve-fel, ’s örömben a’ reg. Az éjszaka’ homályában elő nem jött az ellenség, nem rántogatta fegyverét reánk. Örűlt a’ Krómai nép hogy Rothmár elesett.

Én hallatám szavamat az elesett Fovárgormó’ dicsére, midőn őtet a’ vitézek sírba eresztették. Krothár búsan hajlott fijára, ’s sóhajtása többé nem hallatszott, mert a’ sebet mellyén kereste, mellyén lelte. Öröm tündökle bánatjából. A’ világtalan bajnok nékem jött, megfogta kezemet, ’s így szolla:

Hegyzett dárdáknak királya, fiam diccsel dölt-el; a’ fiatal harczoló meg nem szaladt a’ völgyen. Hiba nélkül ment ellenébe a’ halálnak, midőn az ellenség’ egész erejére tolakodott. Idv az ífju vitéznek, o fejedelem, kit magasztalás fog-körül a’ halál’ borzasztásai köztt! Nem látja a’ paizsok’ termében kikaczagtatni sorvadó kezét. Neve él az énekekben, ’s őtet szűzek siratják. De az öreg, kinek bátor ifjuságát elborította a’ dicsőség, távol a’ csatáktól, ellankad, ’s őtet feledik a’ kikkel eggyütt éle. Elsüllyed homályába, ’s tulajdon gyermekei sem siratják. Öröm fogja-körül ravatalát, ’s hírének kövét senki sem áztatja siralmaival. Idv az ifju vitéznek, o fejedelem, kit magasztalás fog-körül a’ halál’ borzasztásai köztt.

KUCHULLIN’ HALÁLA.

FOGLALAT.

Minekutána Fion-ghal Szváránt Érinből elverte (lássd Fion-ghalt), Kuchullin, gyámatyja a’ kisded Kormáknak, ismét általvette ennek képében az országlást. Most ellene Torláth lázada-fel. Kuchullin elébe méne a’ pártosnak, ’s vele a’ Légó mellett megviv, ’s őtet levágja. De midőn a’ megfutamlottakat űzné, eggy nyil által keresztül-veretik, ’s más nap, éveinek virágában, meghal.

OSSZIÁN.

A’ szél Fion-ghalnak zúg e pajzsán? elfolyt idők’ szózatja zeng e hajlékomban? Zengj tovább, te édes szózat; mert te kedves vagy füleimnek. Te örömben viszed-el nekem az éjt. Zengj tovább, o Braghéla, leánya a’ szekerek’ Szorglánjának.

Braghéla. Az a’ kőszál’ fejér habzatja, ’s nem Kuchullinnak vitorláji. Gyakorta képzik nekem a’ megcsaló ködök kedvesemnek hajóját, midőn valamelly rémárnyt fognak-körül, ’s szürke örvényeiket a’ szélben elterjesztik.

Mit halasztád megjöttödet, te fija a’ nemes Szemónak? Négyszer tére az ősz a’ maga szeleivel, ’s feldagasztá Tongromnak tengerét, miolta, távol Braghelától, tusák’ morajában mulatsz. Halmai a’ ködös szigetnek, mikor fogtok vissz-hangzani vadászatjától? De titeket felhő sötétít. Hijába kiáltoz a’ búsongó Braghéla. Az éj alkonyodva száll-alá; a’ tenger’ arcza eltűn. A’ fajtyúk szárnya alá rejti-el fejét. Az olló a’ rengeteg szarvasainál

szarvainál [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

aluszik. A’ reg’ tüze mellett felébrednek ők, ’s legelni fognak a’ mohos folyam körül. Nekem a’ reggel eggyütt fognak csorogni könyűim, ’s sóhajtásaim visszatérnek az estvéllyel. Ha jelensz-meg te fegyveredben, királya a’ mohos Túrának?

Osszián. Nyájas a’ te zengzeted a’ fülnek, leánya a’ szekerek’ Szorglánjának. Vond-vissza magadat a’ csigák’ terméhez, az égő tölgynek fénye mellé. Figyelj a’ tenger tompa zugására; az a’ Dunszkaich’ falai alatt hányja habjait. Hagyj alvást szállani kék szemeidre, hagyd

hagy

álmaidhoz érkezni a’ hőst.

* *

Kuchullin a’ Légó mellett ül, a’ vizek’ sötét habzása mellett. Éj fogá-körül a’ hőst. Serge száz égő tölgy körül terült-le. Messzére önti párázatját az áldomás. Karil eggy tölgy’ árnyában űl, ’s veri a’ szózatos lantot. Ősz haja ragyog a’ tűz fényében. Őtet körülsuhogják az éj’ fuvalmai, ’s emelgetik fejér üstökét. Éneke a’ kék Tongorm felől zeng, ’s annak fejedelméről, a’ ki barátja az erős Kuchullinnak.

Karil. Miért vagy te távol, o Konál, a’ vésznek bús napjaiban? A’ dél’ fejedelmei feleggyesültenek a’ szekerző Kormák ellen. Vitorláidat tartóztatják a’ szelek. Téged körülfog a’ kék hullám; de Kormák egyedül nincsen. Szemónak fija vivja csatájit, az idegen hon’ fijainak rettegése, vívja viadalait; ő, mint a’ halál’ lehellete, melly a’ hevenyeg szélben lassún lebeg; tőle veres színbe kél a’ nap, ’s körösded hullnak a’ népek. –

Igy zenge Karilnak éneke, midőn eggy fija az ellenségnek érkezék. Lefordítá a’ hegyetlen dárdát, ’s Torláthnak szavait hozá, Torláthnak, a’ bajnokok’ vezérének Légónak fekete vizei körül, ki ezreket vive harczra a’ szekerző Kormák király ellen, Kormák ellen, a’ ki Temorának zengő hajlékiban távol vala. Ottan tanúlta ő feszíteni az ívet, ottan felcsapdosni atyájinak dárdájokat. Nem sokáig csapdostad te azt, te enyhe fénysugára az ifjuságnak! A’ halál derengve álla melletted, mint a’ holdnak sötét fele nevekedő fénye megett.

Kuchullin felkölt a’ Bárd előtt, ki a’ nemes Torláthtól jöve. Vendéglő csigát nyujta neki, ’s tisztelte a’ dalok’ fiját.

Édes szózatja Légónak, ugy mond, mik a’ Torláth’ szavai. Áldomásomhoz jön ő, vagy küzdéseimhez, a’ szekerző Kentála’ fija?

Vivni jő, felele a’ Bárd, a’ dárdáknak csattogásaihoz jön. Midőn a’ reg szürkülni fog a’ Légó felett, Torláth a’ fenyéren akar megvivni. Szembe szállasz e vele, fejedelme a’ ködös szigetnek? Torláthnak csatázó dárdája rettenetes, mint az éj’ tüzképezetei; felveti azt, ’s hullanak a’ népek. Halál kél kardja villámzataiban.

’S én félem a’ szekerző Torláth’ dárdáját? mondá Kuchullin. Vitéz ő, mint ezer más bajnok, de lelkem örvend a’ tusának. Nem nyugszik a’ kard Kuchullinnak oldalán, régi kornak énekese. A’ reg engem a’ fenyéren érend, ’s ragyogni fog fegyveremnek kék élén. De te ülj-le a’ pusztában, ’s hagyjad hallanunk szavadat. Végy részt a’ vendéglő csigában, ’s értsed Temorának énekeit.

Nincsen ideje örömnek hallani zengését, felele a’ Bárd, midőn tusára kelnek a’ hatalmasok, midőn ők a’ szerént csapnak-eggyüvé mint a’ Légón a’ hullámok’ ereje.

„Miért vagytok illy sötétek, hegyeknek bérczei, elnémult-erdeitekkel? Ormaitok felett nem rezeg semmi csillag, nem világít semmi fénye az holdnak oldalaitokon. Amott halálnak égnek tüzei, ’s Lelkek kelnek-elő a’ köd’ fellegein. Miért vagytok illy sötétek, hegyeknek bérczei, elnémult erdeitekkel?”

’S dalának zengése között visszatért. Karil kísérte szózatját. A’ hangzat elmult örömek’ emlékéhez hasonlíta, felvídította ’s elbúsította a’ lelkeket. A’ hajdani Bárdok’ Lelkei értették azt a’ hegyek’ csúcsaikon. Szelíd lágy hangok folytanak-végig az erdőn; az éj’ csendes völgyei örvendeztenek. Igy mikor Osszián a’ hallgató délben a’ hűs szellőnek völgye között ül, füleihez ér a’ hegy’ méhének döngése. Ollykor a’ lég’ folyamja elkapja a’ kedves zengzetet, de az mindég vissza ’s vissza tér. Ferdén tekint a’ nap a’ térre, ’s a’ bérczek’ árnya nevekszik.

Kezdjétek a’ dalt a’ dicső Fion-ghal felől, mondá a’ hős a’ maga száz Bárdjaihoz; kezdjétek a’ dalt, melly neki olly kedves az éjszaka’ csendében, midőn reá a’ nyugalom’ álma száll, midőn a’ Bárdok’ lantjai távolról rezgenek, ’s a’ fény’ bágyadt ragyogása világítja Szelmának kőfalait. Vagy zengjétek Lárának keservét, a’ Kalmár’ anyja’ bánatját, midőn őt hijába keresték a’ tetőken, midőn ő az ívet meglátta a’ palotában. Karil, támaszd az ágnak Kathbád’ paizsát, ’s hozzá álljon közel a’ Kuchullin’ dárdája, hogy viadalomnak jele keljen a’ korány’ hajnalló fényével.

A’ hős atyájinak pajzsára hajolt, ’s zenge Láráról a’ dal. Távol állanak a’ száz Bárdok, ’s a’ Vezér mellett csak Karil áll. Övéi voltak a’ dal’ szavai; kobzának zengése bús vala: –

* *

Karil. Alklétha az ősz hajakkal, te anyja a’ szekerző Kalmárnak, mit tekintgetsz a’ puszták felé, meglátni fiadnak érkezését? Ama’ sötét folt a’ pusztában nem fiadnak kísérőji. Ez nem Kalmár’ kiáltása. Az a’ távol erdő, Alklétha, az a’ hegy’ szelének üvöltése.

Alklétha. Ki szökik ott a’ Lárán által, te húga a’ nemes Kalmárnak? Alklétha nem látja e dárdáját? De az ő szemei el vannak gyöngülve. Nem Máthának fija e, te én szerelmemnek leánya?

Az eggy elvénhedett tölgy, mondá neki az édest-síró Alóna, az eggy elvénhedett tölgy, meggörbedve Lára felett. De ki jő amott a’ téren? Serény jöttéből bánat szóll. Felnyujtva hozza Kalmárnak dárdáját. Alklétha, a’ dárda vért csepeg!

Alklétha. Ellenjeinek vérét csepegi, te húga a’ szekerző Kalmárnak. Véretlen az neki soha sem tért vissza, nem tért véretlenül soha vissza íve a’ csatából. Előtte olvadott a’ had’ népe. Az halálnak lángja, o Alóna.

Lárnir, ifja a’ bús sietésnek, barátja őneki, hol van

ran [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

az Alklétha’ szülöttje? Fényben tér e vissza hozzánk? csengő paizsának közepette tére e vissza? De te bús vagy és hallgatsz! Kalmár tehát nincsen többé? Ne beszélld nekem, harczok’ fija; mint esett-el ő; nem akarom érteni szavadat sebei felől!

Karil. Miért tekintesz a’ puszták felé, anyja az elesett Kalmárnak? –

* *

Igy zenge a’ Karil’ dala midőn Kuchullin pajzsán feküdt. A’ Bárdok’ kobzaikon nyugosznak; enyhén száll alá minden szemre az alvás. Szemónak fija egyedül vala ébren. Lelkét a’ harcz hánytorgatá. A’ tölgyek’ tüze fogyni kezde; bágyadtan terjede-el a’ veres fény. Eggy gyöngéd szózat hallatszék, Kalmárnak árnya jelene-meg. Búsan lépett elő a’ tűz’ fénye mellett; ágyékán fekete volt a’ seb. Bomlongva röpdesett haja; arczán halvány öröm ült. Úgy tetszék, intése sirjéhez hívá a’ bajnok Kuchullint.

Fija a’ felleges éjnek, mondá Érinnek bajnokja, ’s felkölt, miért süllyeszted te énreám bús tekintetedet, te, árnya a’ nemes Kalmárnak? El akarsz e rettenteni a’ Kormák’ király’ tusáji között, Mathának gyermeke? Karod nem volt gyönge a’ hadban, sem szavad mikor béket javallál. Melly igen el vagy változva, fejedelme Lárának, midőn engem most futni hagysz! De, Kalmár, én soha nem futottam; soha nem rettegtem az éjszakaknak rémjeiket. Kicsiny az ő tudások, ’s karok gyönge, ’s a’ szelek köztt van lakozások. Az én lelkem nő a’ vészben, ’s gyönyört talál a’ fegyver’ csörtetése köztt. Térj-vissza a’ te lakodba; te nem vagy rémje Kalmárnak. Neki múlatság volt a’ küzdés; karja, mint a’ menny’ dörgései.

Vígadva voná-vissza magát szelei közzé a’ Lélek, mert hallotta magasztalását.

A’ reg’ erőtlen fénye felkölt. Elszéllyedt a’ Kathbád’ paizsának zöngése. A’ zöld Ullin’ harczolóji öszveötöltenek, mint sok folyamoknak harsogások. Messze túl hallott a’ Légó’ taván a’ had’ kürtje, ’s a’ hatalmas Torláth megjelent.

Mit jösz te a’ te ezreiddel, Kuchullin? mondá Légó’ fejedelme; én ismerem karodnak erejét. Lelked soha el nem oltható tűz. Miért nem vívunk a’ síkon, hogy a’ sereg lássa tetteinket? Oh hagyd őket minket látni, mint két ordító hullámokat, kik eggy kőszál körül csapnak egymásba; a’ hajós sietve evez-el mellettek, ’s remegve tekint hátra küzdésekre.

Úgy kelsz-fel nekem, mint a’ nap, ’s lelkemet eltöltöd fényeddel, mondá Szemónak gyermeke. A’ te karod, Torláth, hatalmas, ’s méltó az én haragomra. Hátráljatok, Ullinnak hősei, menjetek a’ hegytetők’ árnyas oldalára, ’s nézzétek Érinnek Vezérét, dicse’ ragyogó nagy napján. Karil, mondd a’ hatalmas Kónálnak, ha Kuchullinnak el kell dölni, mondjad neki, hogy haragszom a’ szelekre

felekre [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, kik Tongormnak tengerén üvöltenek. Soha sem vala ő távol a’ csatától, midőn a’ dicsőség’ küzdése költ. Villángtassa kardját Kormák előtt mint az égnek ragyogó sugára; tanácsa zengjen Temorán a’ veszélynek napjaiban.

’S előre-rohant aczéljának csöngésében, mint a’ Lódai rettenetes Lélek, midőn fergeteg’ zajgásában jő, ’s szemeiről csatákat ráz. A’ felleg’ hullámjai által hordozva Lochlinnak tengerei felett lebeg az, ’s megmarkolja erős pallosát. Szelek emelintik lángfürtözetjét; a’ hanyatló hold’ fénye félvilágot önt bosszús arczára; képe, homállyal elborulva tisztán kél-ki a’ szemnek. Illy irtózatos volt Szemónak vitéz fija dicsőségének napján. Torláth az ő keze által süllyedt-el. Keseregtek a’ Légó’ harczolóji. Öszvegyülnek a’ Vezér körül, hasonlók’ a’ puszta’ fellegeihez. Ezer kard hányá villámjait, ezer nyilak repültenek. Kuchullin úgy álla mint eggy szirt a’ bőgő tengernek közepette. A’ harczolók mindenfelé hullanak; a’ Vezér vérben gázol. Messzére riadoztak a’ setét hegyormok. Előjöttek Ullin’ fijai; a’ Légó mellett elterűl a’ had. Győzött az Érin’ fejedelme. Diccsel tére-vissza a’ csata’ mezejéről, de halványan tére-vissza onnan. Arczának öröme zavarva vagyon; némán görgeti szemeit. Meztelen függ kezéből pallosa; dárdája minden léptével ing.

Karil, mondá titkon a’ bajnok, Kuchullinnak enyész erője. A’ hajdan’ éveihez repültenek-által életemnek napjai. Reg nékem többé fel nem virrad. Keresni fognak engemet Temorán, de nem fognak találni. Kormák sírni fog termében, ’s ezt fogja kérdeni: „Hol az Érin’ fejedelme?” De nevem híres, ’s dicsem a’ Bárdok’ énekében él. Érinnek ifja ezt mondandja magában: „Bár veszhessek, a’ hogy Kuchullin! Őtet mint a’ köntös vette-körül a’ dicsőség, ’s nevének ragyogása nagy.” Oh vonjátok-ki sebemből a’ nyilat! oh tégyetek engem ama’ fa alá, hogy feleim lássanak-meg atyáimnak fegyverekben!

’S elesett Szemónak hatalmas magzatja? mondá Karil, ’s mélyen fohászkodott. Szomorúk Túrának falai, Dunszkaichban bánat lakik. Egyedül van ifjuságod’ nője, egyedül van fija szerelmednek! El fog jőni a’ Szorglán’ leányához, ’s kérdeni fogja, miért sír olly keservvel. A’ falra fogja emelni szemét, ’s nézni kardját nemzőjének. Kérdeni fogja: „Kié e’ kard?” ’s anyjának lelke gyászolni fog.

Ki az amott mint a’ rengetegek’ szarvasa szaladásának zörgéseiben? Vadon pillonganak szemei, ’s keresik a’ nem lelt barátot. O Kónál, fija Kolgárnak, hol valál te midőn az erős elesett? Tongormnak vizei tartottak e fogva? a’ dél’ fuvalmai töltötték e el vitorláidat? Az erősek elhulltak a’ kard’ viadalában, ’s te távol valál tőlök. Oh ne beszéllje ezt senki Szelmában, ne senki az erdős Morva’ térein! Bús lenne értte Fion-ghal, ’s a’ hegyormok’ gyermekei keseregnének.

Légónak sötét habjai mellett emelték-fel a’ hatalmas’ sírját. Luáth nem fekszik messze tőle. Az eldöltnek zengtek a’ Bárdok’ énekei:

„Idv a’ te lelkednek, Szemo’ fija! te hatalmas valál a’ viadalban. Erőd hasonló vala a’ folyók’ erejéhez, gyorsaságod mint a’ keselyűk’ szárnyai. Rettenetes volt ösvényed a’ csatában, ’s kardod után halál lépdelt. Idv a’ te lelkednek, Szemó’ fija, szekérintézője Dunszkaichnak!”

„Te nem estél-el bajnokok’ kardja által, az erősnek dárdája nem itta véredet. Szélben jöve messzéről a’ nyil, mint a’ halál’ fúlánkja. Nem tudta azt az erőtlen’ keze, melly a’ ternyő-ívet rántotta. Idv a’ te lelkednek sírodban, fejedelme a’ ködszigetnek!”

„Eltűntek Temorán az erősek, ’s Kormáknak terme üres. A’ király búsan tölti ifjuságát; nem látja visszatértedet. Elnémult pajzsodnak csöngése; ellenségei körösded felgyülöngenek. Nyugalmad légyen csendes a’ sírben, te harczok’ intézője Érinben!”

„Braghéla nem reményli érkeztedet, nem látja vitorláidat a’ tenger’ habjai köztt. Nem lépdel a’ vizek’ szélén, nem hallgatja, ha dallnak e a’ hajózók. A’ csigák’ termében ül, ’s nézi a’ hatalmas’ fegyverét, kit a’ halál’ karja megragadott. O leánya a’ szekerző Szorglánnak! áldott légyen lelked az halálban, te királya az árnyas Turának!

DARTHÚLA.

FOGLALAT.

Uznóth Éthai fejedelemnek, Zlisszamától, a’ Szemó’ leányától ’s Kuchullinnak testvérétől, három fijai lettenek. Ezek áltmentek Érinbe, hogy ott Kuchullin alatt magokat fegyverben gyakorolják. Kikelvén Ullinban, megérték hogy bátyjok elesett, ’s Náthosz, noha még ifjú, általvevé a’ sereg’ vezérlését, ’s Kairbárt sok csatákban megverte. Kairbár gyilkosúl megölte Kormákot, ’s a’ sereg elálla Náthosztól. Ez tehát Ullinba ment, hogy onnan honjába térjen. Itt Darthúla, Kollának leánya, megszerette őtet, ’s eggyütt ment vele. A’ szelek a’ hajót a’ Túrai révbe verék, mellyet Kairbár, ki ége Darthuláért, olly szorosan körülfoga, hogy belőle kievezni lehetetlen volt. A’ három testvér vitézül harczolt, de szerencsétlenül. Darthúla is a’ csatába ment, ’s a’ szeretet’ ifju’ holt testén hal-meg.

Szép vagy te, leánya az égnek, arczodnak hallgatása kedves! Kies alakban ballagsz-elő. Kék lépteidet keletben csillagok’ villogása kíséri. Feltünteden örvendenek a’ felhők, o hold, ragyogtatva homályos oldalaikat. Ki hasonló tehozzád az egen, o lyánya a’ hallgató éjnek. Előtted megszégyenülnek a’ csillagok, ’s elfordítják zölden-ragyogó szemeiket. Hova térsz-el ösvényedről, mikor arczodon nő az árny? Vagynak e néked termeid, mint Ossziánnak? Te bánat’ homályában lakol e? Testvéreid lehulltanak az égről? A’ kik teveled eggyütt játszottanak az egen, nincsenek e már? Úgy van, szép ragyogvány, ők elestenek, ’s te gyakorta térsz-el sírhalmaidhoz

síralmaidhoz

. De lészen eggy éj, hogy te is elhullasz, ’s elhagyod az egen kék ösvényedet. Akkor felemelik fejeiket a’ csillagok, ’s a’ kik előtted pirultanak, örvendeni fognak. Most tégedet még fény ölel-körül; pillants-alá légi kapuidból, o szép hold. Szél, told-el a’ fellegeket, hogy, az ég’ leánya lenézzen, hogy ragyogjanak a’ csalitos ormok, ’s a’ tenger elcsillapodva hányogassa hullámjait.

Náthósz a’ síkon jár, és Althósz, az ifjuság’ fénysugárai. Őket közelre követi testvérek Ardán. Lépdelnek futásoknak homályában; Uznóthnak fijai az éjszakában lépdelnek Kairbárnak dühe előtt. De ki dereng bánatjában mellettek? Az éj elfedte az ő szépségét. A’ tenger’ szelében sóhajt haja

haza [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

, köntöse setét redőkben foly-széllyel. Hasonló ő a’ lég’ nyájas Szellemében az árnyas ködnek közepette. Ki volna ha nem Darthúla, elsője

elője [ld. Nyomtatási botlások, VII. kötet]

az Érin’ leányainak? Futott Kairbárnak szerelme előtt a’ kékpaizsú Nathósszal. Téged megcsalának a’ szelek, o Darthúla, ’s elvonták Éthát vitorláid elől. Náthósz, ezek nem a’ te halmaid, ez nem a’ te tengered’ tajtékzása! Kairbárnak közel vagynak palotáji; az ellenség’ vára magasra nyujtja-fel itt fejét. Zölden tolja fejét Ullin a’ tengerbe, ’s a’ hajót Túrának öble fogja-bé. Hol valátok déli szelek, midőn kedveseim megtévedtenek? A’ síkon nyargalóztatok, ’s üztétek a’ bogács’ szakálát. Oh zúgtatok volna bár a’ Náthósz’ vitorlájiban, míg az Éthai hegyek felköltenek, mig fellegeikbe nyultanak, ’s láthatták volna visszatérő Vezérjeket. Sokáig valál oda, o Náthósz; elmult visszatérted’ napja.

De téged szépnek lele az idegen hon, te szép valál Darthulának szemeiben. Arczod ollyan vala mint a’ korány’ fénye, hajad mint a’ holló’ szárnyai. Lelked nemes és szelíd, mint a’ lenyugovó nap; szavaid mint a’ sás’ suhogása, mint Lórának hömpölygései. De ha a’ tusák’ moraja költ-fel, akkor fergetegnek tengere valál. Rettenetes vala fegyverednek csattogása; futásod’ zöngése előtt tüntek a’ hadak. Illyen valál te midőn tégedet meglátott Darthúla mohos tornyának fokairól, Szelamának magas tornyáról, hol az ő nemzőji lakoztanak.

Szép vagy te, o idegen, monda ő, ’s reszketve költ-fel szíve; szép vagy te a’ küzdés között, barátja a’ megölt Kormáknak. Mit tolakszol te elő a’ te erődben, pirosló orczáknak ifja? Kevés kezeid vannak neked, hogy megvívj a’ komor Kairbárral. Oh volnék bár szabad az ő szerelmétől, hogy örvendezhetném előtted, o Náthósz! Idv, idv az Éthai kőszálaknak! ők látják vadászatjának lépteit; látják fejér keblét, midőn fekete haját lebegtetik a’ szellők.

Ezek valának a’ te szavaid, o Darthúla, Szelamának mohos tornyain. De tégedet most éj környel; a’ szelek megcsalák vitorláidat. Megcsalták vitorláidat, o Darthúla! Visítva szól üvöltő szózatjok. Némulj-meg eggy kisség, éjszaknak szele; engedd hallanom a’ szép leány’ szavát. A’ te szavad kies, o Darthúla, az üvöltő vihar között.

Darthúla. Ezek Náthósznak kőszálai e? az ő folyamjainak harsogása é ez? Uznóthnak éji termeiből pislog e ama’ fény. Köd szállong az egész tájon; távol van a’ fény, és erőtelen. De a’ Darthúla’ lelkében egyedül Náthósz a’ fény. Fija a’ nemes Uznóthnak miért e’ fuldokló’ sohajtás? Mi idegenek’ földén vagyunk e bajnokja a’ palotás Éthának?

Náthósz. Ezek nem az Étha’ kőszálai, ez nem az ő folyamjainak harsogása. Nem csillog itt fény az Éthai hajlékokból; azok innen távol vannak! Mi idegen földön vagyunk, a’ szekerző Kairbár’ honjában. Minket megcsaltanak a’ szelek, o Darthúla; itt Ullin emelinti ormait. Te Althósz, menj éjszak felé; te Árdán járj a’ tenger’ szélén, hogy az ellenség a’ sötétben ránk ne jőjön, ’s elenyésszen reményünk meglátni Éthát. Én ama’ mohos bástyára mégyek, kikémleni ki lakozik ama’ világnál. Nyúgodj te itt, o Darthúla; nyúgodj békében, nyájas fény. Náthósznak kardja véd téged, melly hasonló az ég’ villámjaihoz.

’S ment. A’ leány magában maradott; hallotta a’ habok’ torlását. Nagy köny áll az ő szemében. Náthósznak térte felé szögzi tekintetét. Minden fuvalomra reng lelke. Fülel lábainak dobogásai után, ’s lábainak dobogását nem hallja.

Darthúla. Hol vagy te, fija az én szerelmemnek? Itt engem a’ vész’ ordítása környell. A’ felhős éj olly igen bús, ’s Náthósz hozzám vissza nem tér. Mi késlel, fejdelme Éthának? Reá ötlele e a’ fejdelem az ellenségre az éjben? Visszatért; de arcza bús vala. Látta az elesett Kormákot. Ezek Turának falai voltak. Kuchullinnak rémlelke fenn járt benne. Mélyen sóhajtgatott-fel mellyéből, ’s szemeinek félig elaludt tüze rettenetes volt. Ködszobor vala dárdája, ’s a’ csillagok homályosan pillogtak-keresztül árnyalakján. Szava mint a’ szél, melly öblösen fú-keresztűl az üregeken. Szeme hasonló eggy távol fényhez, ’s bánatnak ígéjit szóllá. Náthósznak lelke bánatos vala, mint a’ nap a’ ködök’ reggelein, ha arcza nedves és zavart.

Miért illy búsan, Vezére Éthának? mondá Kollának kellemes leánya. Te fénynek folyamja vagy a’ Darthúla’ szemeiben. Az ő öröme Náthósz. Ki barátom nekem Náthószon kivül? Atyám, bátyám elestenek; Szelamában hallgatás lakik, ’s honomnak kék folyamjai körül bánat lebeg. Barátim Kormákért estenek-el; az erőseket az Érin’ harczai ölték-meg. Oh halld, Uznóthnak nemzettje, halld, oh Náthósz, bánatom’ okát.

Est szürkűle a’ térmezőn; a’ szem előtt enyész a’ folyamok’ kékje; tévedezve zúzá a’ szél a’ Szélamai tetők’ bérczét. Űlésem eggy fának alatta volt, közel őseimnek falaikhoz. Lelkem előtt elméne Truthil, testvére a’ leghűbb szeretetnek, ő, a’ ki távol vala tőlem a’ szekerző Kairbár’ hadai köztt. Dárdájára támaszkodva íme jön ősz fürtjeiben Kolla. Süllyedt képe bús, lelkében aggalom lakik. Oldalán kardja a’ hősnek, kezében atyájinak sisakja. Dagadt a’ küzdés’ óhajtása keblében; elrejteni igyekezett könyűjét.

Darthúla, leányom, úgy mond, Kollának törzsén te vagy az utolsó. Truthil eldölt a’ tusában; Szelamának fejdelme nem él. Kairbár közelít sergével Szelamának tornyos falaihoz. Kolla ki akar kelni dölyfének, ’s bosszút áll fija’ holtáért. Hol lelek én néked menedéket, o Darthúla, a’ barna hajjal? Te nyájas vagy, mint a’ nap’ fénye, ’s barátid elhullottanak.

’S eldölt ő, a’ csaták’ fija? kérdém fojtó sóhajtozással. Truthilnak nemes lelke megszünt e ragyogni a’ dicsőség’ mezejében? Ez ív nekem ótalom, Kolla; én tanultam lőni a’ vadat. Kairbár nem ollyan e mint a’ rengetegek’ szarvasa?

Öröm derült az öreg’ arczán, ’s szemeiből könyár fakadozott, ’s Kollának ajka rebegett. Ősz szakála fellebbent a szélben. Te, úgy mond, testvére vagy Truthilnak, lelked az ő tüzében ég. Vedd, Darthúla, e’ dárdát, vedd ez ércz paizst, és e’ csillogó sisakot, zsákmányait ifju napjaimnak. Ha Szelamán ragyogni fog a’ korány’ sugára, elébe megyünk a’ szekerző Kairbárnak. Tarts mindég közel a’ Kolla’ karjához, vonulj mindég pajzsának árnya alá. Eggykor téged védhetett atyád; most reszket öregségében karja. Kezének ereje oda van, ’s lelkét bánat marczonglja.

Aggásban tölténk az éjt. A’ reg’ fénye felkele. Én a’ tusának fegyverében ragyogtam, ’s előttem az ősz bajnok hágdosa. Szelamának férjfiai öszvegyültek csengő pajzsa mellé. Kevesen voltak a’ harczolók a’ csatának mezején, ’s hajaik mind fejérek. Az ifjak Truthillal hulltanak-el a’ szekerző Kormák’ csatájában.

Társai ifjuságomnak, úgy monda a’ fejedelem, ti engem így nem láttatok. Igy én nem léptem viadalra, midőn kardom alatt a’ nagy Kenfáda elesett. De titeket is bú nyommaszt. Előjön az évek’ homálya mint a’ puszták’ ködje. Pajzsomat elnyűtte az idő; kardom fenn függ a’ maga helyén. Ígyen szóllék vala lelkemhez: Csendes légyen a’ te estvélyed, kimultod eggy elhaló fénysugár. Visszatért reám a’ fergeteg, ’s lehajt mint a’ megvénhedett tölgyet. Ágazatim öszvetördelőztek Szelamán, gyökereim rengenek. Hol vagy te, én szekerző Truthilem, elhullott harczolóiddal? Te hallgatsz ’s eltűnsz a’ viharban! Atyádnak lelke keserg értted! De tovább nem fogok kesergeni. Kairbár vagy Kolla ledől. Érzem, visszatér karom’ erője. Szívem a’ csata’ zörgésére szökdel.

Kolla bajnok kirántá kardját, villogtak az élek harczolójinak markaikban. A’ víz’ szélén vala menések, ’s ősz hajaik úsztak a’ szélben.

Kairbár a’ csiga’ örömei köztt űlt Lénának hallgató síkján. Látá közelítni a’ bajnokokat, ’s jelt ada Vezéreinek. Mit beszélljem én Náthósznak, mint költ-fel a’ csaták’ moraja? Én téged ezreidnek közepette láttalak. Ollyan valál közöttök, mint a’ menny’ villámja; szépen lángol fénye, de rettenetes, ’s szikrázó csapása népeket ront. Kolla emlékezett ifjusága’ csatájiról, ’s dárdáját előragadá. De íme sipít eggy nyil, ’s áltlikasztja oldalát. A’ bajnok ledölt pengő pajzsára. Lelkem eltompúla rettentében. Felébe tartám a’ hősnek vértemet, de kelő keblem kitetszett. Kairbár előjöve dárdájával, ’s meglátta a’ Szelamai leányt. Öröm szökelle barna képébe, ’s keze elejté a’ felrántott dárdát. Megásatá a’ sírt Kollának, ’s engem, a’ sírót, Szelamába vitt. Szerelemnek szavait mondá nekem, de szívem szomoru vala. Láttam őseimnek pajzsaikat, ’s a’ szekerző Truthil’ hadipallosát; láttam a’ megholtak’ vértjeiket, ’s könyek áztaták orczáimat.

’S te akkor érkezél-meg, o Náthósz, ’s a’ komor Kairbár megszaladt, mint a’ hogy a’ puszták’ szele szalad-meg a’ reggel’ sugára elől. Vitézei nem voltak közel hozzá; ’s aczélodnak karja gyönge volt.

Miért illy búsan, Étha’ fejedelme? mondá Kollának szép leánya.

Én, felele Náthósz, ifjuságom olta vivtam csatákban. Karom még nem emelheté a’ dárdát, midőn a’ veszély jöve. Lelkem ragyog ellenébe a’ harcznak, hasonló a’ szűk zöld völgyhez, mellybe a’ nap kiönti sugárait, minekelőtte szép fejét vészbe rejti; bús örömet érez a’ vándor, ’s lassan látja közelítni a’ homályt. Lelkem lángola a’ veszélyben míg még láttam a’ Szelami leányt, míg tégedet láttalak hasonlót a’ csillaghoz, melly éjjel fényt lövell az halomra. Lassan fergeteg közelít, ’s el akarja fogni a’ szép fényt.

Idegenek’ honjában vagyunk! bennünket megcsalának a’ szelek, Darthúla! Feleink’ ereje nincs közel, nincsenek közel az Éthai tetők. Hol lelek én neked békét, leánya a’ hatalmas Kollának? Náthósznak testvérei vitézek, ’s saját kardja sokat villogott csatákban; de mik az Uznóth’ gyermekei Kairbárnak rettentő serge ellen? Oh, ha a’ szelek ide fútták volna vitorláidat, Oskár, feje a’ fejdelmeknek! Te megígérted, hogy segélleni fogod a’ megölt Kormák’ feleit. Úgy markom erős volna, mint a’ halál’ lángoló villámjai. Kairbár remegne palotájában, ’s a’ szép Darthúlát béke környellené. De miért csüggedsz-meg, lelkem? Uznóthnak fijai győzhetnek.

’S győzni fognak, o Náthósz, mondá a’ leány, visszatérő bátorságában. Darthulának szemei soha nem fogják látni a’ komor Kairbár’ palotáját. Add nekem ez ércz fegyvert, melly éjjeli tüzekben villog. Látom őket fekete hajójikon; Darthúla meg fog vívni velek. Szelleme a’ nagy Kollának, téged látlak e ama’ felhőn? Ki az a’ bús ismeretlen melletted? Truthíl e, a’ szekérnek intézője? Annak lakját lássam e én, a’ ki Szelamának fejdelmeit megölte? Nem, nem, szerelmemnek Lelkei; Darthúla látni nem akarja, nem fogja.

Náthósznak arczán öröm terjede-el, midőn a’ leány’ szavait hallá.

Náthósz

náthósz

.Szelamának leánya, te nekem szívembe ragyogsz. Most jer a’ te ezreiddel, Kairbár, Náthósznak ereje megtért. Soha nem fogod te hallani, megaggott Uznóth, hogy fiad megszaladt. Emlékezem mit mondál Éthán nekem, midőn vitorláimat szélnek eresztém, midőn vitorláimat Érin felé fordítottam, Túrának mohos kőfalaihoz. Náthósz, mondád, te Kuchullint mégy látni, a’ pajzsok’ királyát, a’ bajnokok’ fejedelmét, ki soha nem futott a’ veszély előtt. Ne hagyd gyöngének lenni karjaidat, ne szállja-meg lelkedet soha a’ megszaladás! hogy Szemónak fija ezt ne mondhassa: Gyáva az Éthai nem! Szava elhathatna az Uznóth’ füléhez, ’s lelkét elszomoríthatná. Köny csorgott-le orczáján, ’s nekem adá e’ villángzó kardot.

Elértem a’ Túrai révbe, de Túrának csornokjaiban hallgatás uralkodott. Körösded tekinték, ’s nem leltem eggyet is, a’ ki nekem Szemónak fija felől hírt adhatna. Elmentem a’ csigák’ palotájába, hol az atyák’ fegyverei függtenek; de eltüntek a’ fegyverek, ’s a’ vén Lámhor könyűkben űle.

Honnan e’ fegyverzördűlet? kérdé Lámhor, ’s felkele. Rég olta távol vagyon Túrának bús falaitól a’ dárdák’ villogása. Ti a’ tenger’ habjai felől jőtök e, vagy Temorának gyászoló palotájitól? Mi, felelénk, a’ tengeren jövünk Uznóthnak magasra-felnyult tornyaiból. Mi Zlisszamának gyermekei vagyunk, a’ szekérintéző Szemó’ leányaé. Mondd-el, fija a’ hallgató csornoknak, hogy a’ Túrai fejedelem? De mit kérdje ezt Náthósz, látván könyűidet? Mint hulltak-el az erősek, magányos Túrának fija?

Nem a’ szerént, felele Lámhor, mint az éjnek hulló csillaga, melly végig-lángol a’ homályon ’s eltűn. Ollyan vala ő mint a’ tűzképzet, melly távol tartományok felett függ; halál kíséri veres futását, ’s jele a’ vért-omlasztó hadnak. Búsak a’ Légó’ vízszélei, bús a’ pusztító Lára’ bőgése. Ott hulla-el a’ hatalmas bajnok, te fija a’ nagy Uznóthnak.

Tehát a’ csatának közepette hullott-el! kiáltám előre-tört fohászkodással. Karja erős volt a’ viadalokban; feketén lebegett kardja körül a’ halál.

Közelíténk Légónak bús széleihez, ’s reá-találtunk magasan-költ sírjére. Hadakozó társai ott feküsznek, ott édesdalu Bárdjai. Három nap keseregtük a’ bajnokot, a’ negyediken Kathbádnak paizsát megcsapkodánk. Örülve gyültek-öszve körűltem a’ bajnokok, ’s rázták fent-hegyü dárdájikat.

Korláth közel vala hadaival, a’ szekerző Kairbár’ barátja.

Nekik estünk mint eggy éji özön, ’s hőseik elhulltanak. Midőn a’ nép felébredt a’ völgyben, megláták véreket a’ reggelnek világánál. Mint a’ köd-gömbelyeg, úgy torlódánk Kormáknak zengő palotájához. Felrántánk a’ csillámló kardokat, hogy az Arthó’ gyermekét védjük, ’s Temorának hajlékai üresek voltak. A’ kisded Kormák elesett, Érinnek királya nem vala többé.

Ullinnak fijait gyász borította-el. Búsan vonúltak-vissza, hasonlók a’ homályos felleghez, melly a’ földet, sokáig esővel ijesztgeté, ’s a’ hegyek megett elhúzódik. Uznóthnak gyermekei bánattal elborítva tértek Túrának harsogó révéhez. Elmentünk Szelama mellett. Kairbár kitért előttünk, mint a’ Lánó’ ködje, mellyet maga előtt tol a’ fergeteg.

Akkor láttalak téged, Darthúla. Hasonló valál te a’ nap’ sugárához Éthán. Szép, mondám, itt ez a’ súgár! ’s mellyem’ sohajtások dagaszták. Előjövél, Darthúla, a’ te szépednek Éthának bús fejedelméhez. Megcsaltanak bennünket a’ szelek, leánya Kollának, ’s közel az ellenség!

Közel van, o Náthósznak fergeteg erője; hallám a’ fegyvercsörgést a’ parton, láttam az Érini lobogó’ homályos csikjait. Ismérhetőleg hallatszék-ki minden más kiáltás közzül a’ Kairbár’ szava, hasonló a’ Kromla’ omló folyamja’ ordításához. Látta ő a’ tengeren hajónkat, míg az éj leszállt homályában. Népe a’ Lénai térre vigyáz-fel, ’s ezer kardokat rántogat.

Rántson bár tízezeret! mondá Náthósz bosszús hahotával! a’ szekerző Uznóth’ gyermekei a’ veszély előtt rettegni nem fognak. Miért hánykodál te tajtékidnak teljében Érinnek ordítva-bőgő tengere? légnek üvöltöző viharai, miért száguldozátok ti fekete szárnyaitokon? Azt hivétek e, viharok, hogy ti itt tarthatjátok Náthószt? Nem, nem, éjnek gyermekei! őt csak saját lelke tartóztatja. Álthósz, hozzd-elő nekem atyáink’ fegyverét; látod mint villog a’ csillagok’ ragyogásában. Hozzad-elő Szemónak hadakozó dárdáját, ott áll az, a’ fekete-orru hajón.

Álthósz ment, ’s hozta a’ fegyvert, ’s Náthósz belé rejté izmos deli tetemeit. Szép vala a’ fejedelem’ menése, ’s szemének öröme rettentő volt. Nézte közelíteni Kairbárt. A’ szél végig-zúgá hajait. Szótlan áll mellette Darthúla. Tekintete a’ fejedelmen függött. Küzdött elrejteni a’ mellyfeszítő sóhajtást. Két köny csordúla-ki némán szemeiből.

Álthósz, én ama’ szirtben eggy üreget látok, mondá a’ fejedelem; menj, vidd oda Darthúlát. Hagyjad erősnek lenni védő karodat. Mi, Árdán, szembe kelünk az ellennel. Hívjad viadalra a’ fekete Kairbárt. Oh, bár jőjön fegyverének csöngésében! Csak te menekhessél-meg a’ veszélytől, Darthúla! Ne fordítsd a’ Náthósz’ eldöltére szemedet! Rántasd-fel a’ vitorlákat, o Álthósz, a’ hon’ zengő erdeji felé. Beszélld-el Étha’ királyának, hogy fija fénnyel dőle-el, hogy kardom nem rettegé a’ csatát; beszélld-el néki, a’ hősnek, hogy én ezerek között estem-el, ’s bánatjának örömét hagyjad igen nagynak lenni.

Kollának leánya, hívjad-elő a’ leányokat Éthának zengő hajlékához. Hagyjad kelni az ő énekeiket Náthoszért, midőn előjön az árnyas ősz. Bár az ő magasztalását a’ Kónai szózat zengené! úgy lelkem örvendezve sikoltozna a’ hegy’ szeleinek üvöltéseik között.

Osszián

osszián

.Magasztalni fog, oh magasztalni fog téged az én szózatom, fejedelme az erdős Éthának! Miért nem voltam én Éthán midőn a’ harcz’ ordítása felkölt! úgy Ossziánnak kardja védett volna tégedet, vagy maga is elhullott volna a’ téren.

Szelmán űltük azt az éjet a’ nagyerejü csigák körül. A’ szél tépdelte az agg tölgyeket, a’ hegy’ lelke ordítva fútt. Eggy szellő végig-méne a’ palotán, ’s gyöngén érinté-meg lantomat. A’ hang mély volt és szomoru, mint a’ síroknak éneke. Azt legelébb Fion-ghal hallá-meg, ’s mellyének torlott fohászkodásai dagadtanak.

Bajnokjaim közzül elhullott eggy némelly, monda Morvának királya. Hallom a’ hárfán az halál’ hangját. Osszián, verd a’ zengő idegeket, hogy ébredezzen a’ bánat, ’s az elhalóknak lelkeik örvendve szálljanak Morvának erdős ormaira.

Vertem a’ hárfát a’ király előtt; a’ hang mély volt és szomoru.

„Hajoljatok-alá felhőitekről, Lelkei az atyáknak! hajoljatok-alá! rejtsétek-el menésteknek rettentő ijedelmeit. Fogadjátok-el az elhulló Vezért, jőjön távol vidékekről, jőjön a’ hánykodó tengerről. Legyen közel ködöltözete és a’ felhőből-képzelt dárda. Függesszetek oldalára hősszablyájaként eggy félig eloltott tűzalakot, ’s arczát hagyjátok kívánatosnak, hogy felei örvendjenek, midőn árnya nekik megjelen. Hajoljatok-alá felhőitekről, Lelkei az atyáknak!”

Ez vala az én énekem Szelmán a’ szelídzengésű koboz mellett. De Náthósz az Érini parton áll vala, környülölelve az éj’ homályától. Megérté az ellenség’ szavát a’ harsogó habok zajai’ köztt. Csenddel hallá az ellenség’ szavát, ’s dárdáján nyugodott.

Ragyogásaiban megjelent a’ reggel, ’s Érinnek harczolóji előjövének, hasonlók a’ czirmos kőszálakhoz, körülölelve csalitjaiktól. Elszéllyedtenek a’ parton, ’s Kaírbár megálla közepettek. Bosszúsan nevetett ő, midőn meglátá az ellent.

Néki Náthósz rohant a’ maga erejében, de Darthúla hátra nem maradt. Eggyütt jöve ő, ’s felrántá a’ villángzó dárdát. ’S kik azok ott a’ magok fegyvereikben, dagadó kevélységével az ifjuságnak? Azok az Uznóth’ gyermekei, Althósz, és a’ barnahaju Árdán.

Jer, monda Náthósz, jer, fejedelme a’ ragyogó Temorának, küzdjünk-meg itt a’ vízszélen Szelamának fejérkeblü leánya miatt. Náthószt nem fogják-körül harczolóji, ők távol vannak túl a’ tengeren. Miért hozod te ezreidet ellenére Étha’ Vezérének? Te futottál őelőtte a’ csatában midőn az ő dárdája körül harczolóji elszéllyedtenek.

Kairbár. Büszke szív’ fija, ’s az Érini király teveled küzdjön-meg? A’ te atyáid nem voltanak híresek, nem eredtek ők fejedelmek’ neméből. Függnek e az ő termeikben ellenségnek fegyverei? függenek e ott elmult időknek pajzsaik? Kairbár, kit Temora fél, nem küzd-meg pulya emberekkel.

Köny csordúla-ki a’ szekerző Náthósz’ szeméből, ’s öccseire tekintett. Eggyszerre röpültek a’ dárdák, ’s három vitéz elterült. Azután fenn villogott kardok’ tüze. Az Érini sereg hátrál, mint a’ fekete felleg’ prémjei mennek a’ szél’ fuvalma előtt. Ekkor Kairbár kiálta népének, ’s ők feszítik íjaikat. Ezer nyil röpült, ’s az Uznóth’ gyermekei elhulltanak. Úgy hulltanak-el ők mint három fiatal tölgy, melly a’ halmon eggyütt áll vala. Az útas látta a’ szép fákat, csudálkozva gyönyörködött ékes növéseken, A’ puszták’ szele éjjel jött nekik, ’s ledöjté zöld fejeiket. Reggel előjön az útas, ’s ők aszva vannak, ’s a’ halom puszta.

Darthúla néma bánatban állott, ’s látta elesni kedveseit. Szemében nem remeg semmi köny, tekintete vad bánattal tel, arcza halavánnyá lesz. Rebegő ajka tördelt szókat ejt. Sötét haja szállong a’ széllben.

’S az ádáz Kairbár közelít felé. ’S hol, hol most kedvesed, a’ szekerző Vezére Éthának? Láttad e az Uznóth’ csornokját? láttad e Fion-ghalnak barna halmait? Kardom feldulta volna Morvát, ha tégedet a’ szél itt nem tartóztatott volna. Fion-ghal maga is el fogott volna esni, ’s Szelmán bánat lakoznék.

Darthulának karjáról lesíklott a’ paizs. Hómellye kilátszott, de véresen látszott-ki. Nyil vala oldalában. Mint eggy hógomoly esik-alá a’ hegyekről, úgy húlla-le Náthoszára. Haja elborítja a’ kedves’ arczát, vérek eggyüvé csorog.

„Kollának leánya, te porba hullál! Hallgatnak a’ Szelamai kék folyók. Truthilnak nemzete elaludt. Mikor kelsz-elő ismét a’ te szépedben, te legelsője Érin’ leányainak? Hosszú a’ te altod a’ sírben, ’s reged igen távol vagyon. A’ nap nem jő ágyadhoz, ’s nem mondja: „Kelj-fel, Darthúla, Elsője a’ leányoknak, ébredj-fel! Lebdes oda-kin a’ tavasz’ szellője; a’ virágok rengetik fejeiket a’ halmok’ zöldellő tetőjin, az erdők új lombbal ragyognak.” El innen, o nap, Darthúla szunnyad. Nem jön ő elő a’ maga szépjében, nem lépdel ő ismét bájoló kelleminek lépteiben.”

Igy zenge száz Bárdnak dala a’ midőn Darthulának sírját megrakák. Én azután ravatalán dallám dalomat, midőn Morvának királya a’ zöld Érinbe jöve, megvivni a’ szekerző Kairbárral.

KALTHON és KOLVÁLA.

FOGLALAT.

Dunthalmó, Althentai fejedelem, megtámadja a’ vendégleni-szerető Klúthai fejedelmet Ráthmort, magát megöli, két fijait pedig, Kolmárt és Kalthont, magával elviszi, ’s nem bízván hozzájok, midőn már felnevekedtek, eggy üregben fogva tartja. Kolvála, Dunthalmónak leánya, Kálthonnal megszökött, ’s Fion-ghalnak segédéhez folyamodtak Kolmárnak megszabadítása miatt. A’ király Ossziánt küldi-ki. – Dunthalmo Kolmárt ezeknek látokra öli-meg, ’s Kalthont, kit elfoga, hasonlóképen megölni szándékozik. Osszián megmenti, ’s a’ vértbe-öltözött Kolvalának adja.

Tiszta hangon zeng az erőseknek a’ te dalod, magányos üreg’ lakója. Mint

Mínt

a’ hegy’ csörgete, a’ szerént harsog az énhozzám a’ napragyogta szűk völgybe. Te, ki távol idegenből jövél, lelkem ébredez hajlékomban. Mint a’ múlt idők’ napjaiban, úgy nyújtom-ki a’ már gyönge kezet a’ dárda után, ’s elfojtom mellyem’ fohászkodásait. Tetszik e figyelned Ossziánnak ifjúkori tetteire? Lelkem a’ bajnokkorban lebeg; visszatér hozzám az öröm’ sugára. Így kél előttünk a’ nap, midőn ragyogva ballag enyészten, ha megjárta a’ fellegeket. Feltűnnek a’ ködbe-borult hegyormok, a’ kék folyam vígad a’ völgyben; gyámbotján csösszen-elő az aggott Osszián, ’s ősz hajai fénylenek a’ sisak alatt.

Lakosa a’ magányos üregnek, látod e te Ossziánnak termében a’ hadak’ vérfoltokkal jegyes pajzsát? Eltűnt annak csillogása, ’s domborát rozsdák feketítik. Azt eggykor Dunthalmó viselte, a’ folyamos Teutha’ fejedelme, míg Ossziánnak kardja alatt elterült. Figyelj, magányos üreg’ lakója, más éveknek tetteire.

Ráthmor bajnok Klútha felett uralkodott. Az ő házát erőtlen szegények védték. Soha sem tette-be ő annak kapujit, ’s áldomásai mindenkor készen voltanak. Eljöttek a’ külföld’ fijai, ’s áldották a’ csigák’ fejedelmét. A’ Bárdok’ dala zengett; szelíd hangon szóltak a’ hárfák; öröm deríté-fel a’ bánatos arczokat.

Dunthalmó, a’ negédes bajnok, Ráthmorra jön hadaival. A’ Klúthai fejedelem meggyőzte a’ kajánt. Dunthalmónak felserkent dühe, éjjel tére-vissza harczolójival, ’s Ráthmor kard által esett-el. A’ dalok’ termében esett-el, hol olly gyakran nyújtá az idegennek áldomásait, környülzengve az énektől.

Kolmár és Kalthon, Ráthmor bajnoknak fijai, még ifjak voltanak. Vígan ’s aggodalmak nélkül jöttek ők atyjoknak házához. Vérben láták az öreget, ’s könyűk rohantanak szemeikből. Dunthalmónak lelke elolvadt meglátván a’ híretlen gyermekeket. Altenthán, a’ fergetegek’ várában, nőttenek-fel ők, feszítették íjaikat, ’s eggyütt mentenek-el vele csatájiba.

Meglátták ösi lakjoknak romját, ’s a’ zöld tövisbokrot a’ palotában, ’s titkon csorogtak könnyeik, ’s arczaikon bánat üle. Dunthalmó megsejté bánatjokat, ’s komor lelkében halál’ gondolatja támada-fel. Eggy szirtüregbe zárta őket a’ Teutha’ harsogása mellett. Soha nem hatott ide súgáraival a’ nap, nem oda az égnek holdja. A’ deli ifjak’ lakása éj volt, éj fáklyák és világ nélkül. Várták a’ titkos halált.

Elrejtve síránkozott a’ fejedelem’ leánya, Kolvála a’ lassan-görgő szemekkel. Lopva pillongott ő Kálthon után. Az ifju deli alakja eltölté lelkét. Nagy aggódásban volt a’ bajnok miatt. De mit tehetne Kolvála? Karja nem bír dárdát, oldalán soha nem függe kard; soha sem dagadt szép keble pánczél alatt; szeme nem rettenté a’ harczolókat. – Tántorgva hordák léptei, szeme vadon pillongott könnyein keresztül, ’s a’ szép leány el van veszve fájdalmában. Becsúszott éjjel a’ fegyverek’ termébe, aczél közzé rejti-el nyájas alakját; eggy ifjú hős’ aczéljába, ki a’ balkány mellett dölt-el viadalában. Igy méne most Kálthonhoz az üregbe, ’s feloldja szijait.

Kolvála

kolvála

.Fel, fija a’ bajnok Ráthmornak! fel, az éj holdatlan, sötét! Fussunk innen a’ lantok’ Szelmájába; Vezére Klútha’ hőseinek! Engem Lamghál nemzett; az ő lakja a’ te atyádnak vára volt. Megértettem hogy te éjszakában epedsz, ’s lelkem felserkent. Fel, fija a’ bajnok Ráthmornak! fel, az éj holdatlan, sötét!

Kalthon. Égnek szózatja, te felhőből szállsz Kalthonhoz. Álmaimhoz gyakorta bocsátkoznak-alá őseimnek Lelkeik a’ miolta előttem eltünt a’ nap, ’s homály fogott itten körül. Vagy valóan Lamghálnak fija vagy e, a’ fejdelemnek, kit én sok ízben láttam Klúthán? De én menjek e Szelmába, Kolmárt bánatban hagyván-el? Én a’ fergeteges Morvába fussak, ’s Kolmár itt sorvadjon az éjben? Nem, én nem futok. Add nékem e’ dárdát, fija a’ csigák’ dala’ Lamgháljának; Kalthon védeni fogja bátyját.

Kolvála. A’ szekerző Dunthalmót sok ezer harczoló fogja-körül. Mit kezdhetne Kalthon annyiknak dárdájik ellen? Fussunk a’ hegytetők’ királyához, ’s ő előjön sergeinek viadalában. Az ő karjai mindég nyitva vannak azoknak, a’ kiket az erő lesujtott. Fel, fel; fija Ráthmornak; az éj’ árnyai hasztalan’ fognak elfutni. Fel! meglátják a’ nap’ fényében lépteidet, ’s te ifju korodban véssz-el!

Sóhajtva kele-fel az ifju hős, ’s folytak könyvei Komárért. Elére a’ fergeteges Szelmába, nem ismervén a’ leány’ szépjét. Sisak rejté-el ennek hajait, ’s a’ szép mely elrejtve költ az aczél alatt.

Fion-ghal vadászatjából tére-meg, ’s látta a’ két deli idegent azonként állani csigapalotájában mint az ég’ fényének két ékes sugarát. Hallván a’ Klúthai veszély’ hírét, haragban lángoltak szemei. Ezer hős kele-fel aczéljában, ’s kívánta Theuta ellen a’ harczot. Én a’ tetőkről jöttem dárdámmal, ’s keblem magasan emelkedék örömében. A’ király hozzám szóllala-meg Vezérjeinek rendében.

Erőm’ sugára, mond’ a’ király, fija Fion-ghalnak, vedd te az én dárdámat. Menj a’ tetőkről-omló Teuthához, ’s szabadítsd-ki a’ szekerző Kolmárt. Lebegjen előre híred, mint az estvély’ kedves szellője, melly a’ völgyekben fuvall; hogy lelkem titkon emelkedjék gyermekem felett, ki Morvának fényét öregbíti. Osszián, légy fergeteg a’ tusa’ mezején; de légy szelíd, ha az ellen negéd nélkül áll-meg előtted. Igy költ ragyogva az én nevem. Légy mint a’ Morvai nép’ Vezére. Ha kevély jő paczkázó beszédével a’ hárfák’ palotájához, lesüllyesztem szememet. Karomat bajra rántom-fel, ha a’ bántott erőtlen hozzám folyamodik. Aczélom azt kész mindég védeni.

Örülve a’ király’ szaván; elővevém a’ csengő fegyvert. Mellettem az erdős Diarán lépdele, és Dargó, dárdák’ fejedelmei. A’ völgynek háromszáz harczolóji kísérték a’ mezőben lépteimet. A’ két idegen mellettem jött. Dunthalmó megérté fegyverem’ zörgését midőn felé közelíténk. Öszvegyüjté Teuthának erejét. Vitézei a’ szerént állottanak a’ tetőken, mint a’ kőszálak, mellyeket villámok vertenek-széllyel, ’s öszvetördelt, megperzselt fák vesznek-körül. El van töltve tőlünk a’ folyamok’ medre a’ csata’ romjainak sötétében.

Ordítva harsogott Teutha, a’ hatalmas folyam, a’ bosszús sereg előtt. „Fel, Bárdok, hamar oda! hívjátok csatára Dunthalmónak harczolójit!” De ő kaczagott komor délczegségében. Nagy foltban állt az ő népe a’ tetőken, mint az ormok’ fellege, midőn oldalát megszakasztja a’ vihar, ’s mindenfelé hinti a’ homályt.

Kolmárt kihozák a’ Teutha’ szélére, keményen kötözve szijakkal. A’ fejedelem búsan lepdelt, ’s szemei felpillongtanak, ’s keresték feleit. Mi fegyvereinkben állánk. Bőgtek a’ Teutha’ vizei. Dunthalmó előjöve dárdájával, ’s áltlikasztá Kormárnak oldalát. Eldőle ő a’ parton vérében, ’s mi hallánk mellyének gyakor hörgéseit.

Én előre-szökellém dárdámnak nyelén, ’s Kalthon a’ folyamba rohant. A’ Teuthai ifjúság elhullott sarjaink alatt. Éj szálla-le az erősekre. Dunthalmó a’ szirttetőn ült az agg üvöltő erdőben. Magas lángokban lángolt Klathon ellen mellyének haragja. Kalthon bajnok elsüllyedve álla bánatjában Kálmor miatt, a’ ki elesett, a’ ki ifju napjaiban esett-el, míg neve még fel nem költ a’ tusák között.

Meghagytam Bárdjaimnak, hogy magasztalják a’ vitézt, ’s Kalthonnak enyhüljön bánatja. Ő eggy magas tölgy mellett állott, ’s el-ellökte dárdáját a’ mohra. Kolvalának szemei könyben úsztak, ’s elöntötték orczájit. Látta ő hogy vagy atyja fog elesni, vagy a’ szeretett Klúthai bajnok.

A’ fél éjszaka elmúlt; ’s a’ földre homály szállott és nyugalom. Alvás fogta-el a’ hősek’ szemeit, de az ő lelke bánatba volt borulva. Szemei félig-nyitva voltanak, fülében zajgott a’ Teutha. Halványan, a’ maga sebjeiben, jött-elő Kolmárnak lelke. Alá-bocsátkozott a’ vár’ fejdelméhez, ’s ezt mondá néki lassú hangon:

’S a’ paizsok’ fija aluszik, pedig bátyja meghala! nem eggyütt serkenénk e mi fel a’ tetőken, midőn az őzeket űztük? Soha sem felejtéd-el te, Kolmárt, o Kalthon, mig őtet a’ halál ifju korában elborítá! Lássd, én színetlen fekszem a’ mohon. Kelj-fel, Kálthon, a’ korány’ fényével! Dunthalmó ravaszúl közelít.

’S legottan eltünt a’ szél’ zuhogása köztt. Kalthon látta a’ távozónak léptét, ’s siet aczélja’ csengésében. Kolvála felserkent, ’s bánatban járta-végig az éjszakát, erőtlen dárdáját maga után húzogatva. Eljutva a’ balkány’ szirtjéhez, Kalthon meglátja színetlen testvérét. Harag

testvérét Harag

kél búsult mellyében, ’s halál hergi-körül kardját. A’ bajnokot körül ömlé az ellenség; megkötöztetett, ’s Dunthalmónak adatott kezébe. Taps támada az ormokon, ’s az éj’ halmai tovább harsogák a’ hahotát.

Engem felkölte a’ csataj, ’s siettem atyáimnak fegyverekben Diaránnal ’s Dargóval a’ Teutha mellé; ’s utánam jőve a’ sereg. A’ Klúthai fejedelem nem találtatott. Lelkem eltölt aggódással. Rettegtem hírem’ enyésztét, ’s lángom’ kevélysége felserkent.

Morvának fijai, mondám, a’ mi atyáink nem valának így viadalban. Ők nem aludtak az idegen földön míg ellenjek meg nem buktatott. Erőjök ollyan vala mint a’ sas, ’s hírek Bárdoknak él dalaikban. A’ mi korunk el-elsüllyed, ’s dicsőségünk tűn mint az árny. Mit mondand a’ király Morvában, ha Osszián diadal nélkül tér-vissza a’ Teutha mellől? Rántsatok kardokat, erőnek fijai, ’s kövessétek Ossziánt a’ csaták’ morajába. Ő fény nélkül Szelmába

Selmába

vissza nem tér.

A’ korány’ fénye rezeg a’ vizeken, ’s Kolvála előjön, ’s a’ Klúthai fejedelmet beszéllé. Háromszor ejté-el karja a’ dárdát. Haragom felkölt

fekölt

az ifjúra, ’s gondolatlanúl ezt mondám neki:

Erőtlen gyáva kéz’ fija, ’s könyűkkel vivják a’ viadalt? Nem jut a’ kesergő győzéshez, ’s sóhajtásban a’ harcz’ lelke nem lakik. Menj a’ Kárun’ vadait űzni, sétálj a’ gyepes Teutha mellett, ’s vetkezz-le fegyveredből, félelemnek gyermeke. Forgassa kardodat markában küzdése között a’ vitéz.

’S válláról lekaptam a’ paizst. Hófejér keble kitűnt, ’s szemeit bánatban süllyeszté földre. Szótlan néztem-végig harczolóim’ során, ’s kezem elejté dárdáját, ’s keblem sóhajtást szalaszta-el. De midőn meghallám a’ leány’ nevét, könyűk csorogtanak szememből. Áldottam az ifjúság’ kedves fényét. Intettem, kezdődjék a’ tusa.

Mit beszéllje Osszián, fija a’ szirtüregeknek, mint

mínt

hulltanak-el Teutha’ gyermekei? Feledve vagynak honjokban, ’s sírjaik a’ mezőben nem látszanak. Eljöttek a’ fergetegek’ évei, ’s elsippadtanak a’ csalitos tetők; nem látni Dunthalmót és sírját, nem a’ helyt, hol őtet kardom megérte. Eggy harczoló, megaggva és megőszülve, ’s elvakulva félig nagy korában, regéli még az éj’ sötéte köztt a’ lobogó tölgy mellett tettemet, és hogy a’ Teutha’ Vezérei mint hulltanak-el. Előre-görbedve hallják a’ gyenge gyermekek a’ beszédet, ’s öröm ’s csudálkozás lebeg szemekben.

Kalthont eggy tölgyhöz leltem kötve, ’s kardom széllyel-metélte bilincseit. Magát a’ fejér teljes keblü leánynak adtam. Távol lakoznak ők a’ Teutha’ szélein.

MAGYARÁZATOK.

Lap 3. Üregek’ sziklája. Közel Túrához eggy kőszál állott, mellyben sok kisebb ’s nagyobb üregek.

1. 3. Csigák’ osztogatója. Ez a’ nép a’ maga vendégségeiben csigapoharakból itta a’ serforma italt. Smith’ (Gael Régiségek. l. 154) állítása szerént az nyírfalév volt.

1. 4. Idegenek’ Vezére. Idegen és ellenség eggyértelmü szók Ossziánnál.

l. 4. Hősek’ ravatala. Gael nyelven Karn. Ezek sírboltok gyakorta 50 ’s 60 lábnyi tágasságra öszvehordott ’s igen magasra emelt kőrakásból állottak. Pennant eggyet Feorlingban 124 lábnyinak is talált. Ezeknek alá vagy néha mellé tétetett a’ megholt bajnok eggy négy barnás kőből vésett koporsóban.

1. 5. Verte a’ csengő paizst. A’ csatapaizs egészen vasból vala, ’s külömböző domborságai voltak (Gael nyelven Kopan). Eggy fán vagy két leszúrt dárdán függött, ’s midőn a’ Vezér jelt akara adni a’ harcz’ kezdésére vagy elhagyására, a’ dárda’ alsó részével verte paizsát.

1. 7. Dombvölgy’ lakosai. A’ Skótziai puszták nem olly térség mint a’ miénk Tokajtól Belgrádig és Pesttől Erdélyig, hanem olly görbeség (túl a’ Rézen hátahupás) melly sem nem hegy sem nem tér.

1. 10. Szép fény. Az az: a’ ki olly szép mint a’ nap’ fénye, nap’ súgára. Így még ma is a’ francziák és németek: „Szép mint a’ nap.”

„Szép mint a’ nap.

1. 11. Bús - vagy szűk hajlék. A’ sír.

1. 16. Viadal’ szekere. Szekeren járni e’ népeknél fejedelmek’ elsősége volt; innen az Ossziánban olly gyakran előlfordúló epithet: szekerző. – Fion-ghal a’ maga csatájiban soha nem jelent-meg így.

1. 23. Vadkanpamlag. A’ Szkandinávok vad-kanoknak bőreiken feküdtek, mint a’ Germánok a’ medvékén.

1. 25. Fail-sziget. Iniszfail vagy Érin – mert a’ mai Hibernia’ legrégibb lakosai a’ Fálok voltak.

1. 27. Hadak’ szigete. Hadakat, harczolók’ seregeit, nevelő sziget. A’ Kuchullin’ Sky szigete Alba és Érin között.

1. 31. Kolgár’ magzatja. Konálnak atyja Kuthhaid vala, Kolgár neki eggyik öse volt. Innen neveztetik e’ névvel itt.

1. 37. Csata’ türökje (türke). – Csatára buzdító ökörszarvak.

1. 40. Lelkek’ halmán – A’ térség’ dombjain. A’ Lelkek, árnyalakok, megjelentek azon helyeken hol éltekben múlatni szerettek. Itt a’ Lénai (Moilénai) térség értetik, kedves helye a vadászatnak.

1. 40. Halál’ karja – öldöklő kar.

1. 43. A’ nyáj’ felet. – Innen ki lehet húzni 1. hogy a’ Celták részt adtak leányaiknak. 2. hogy nálok az elválás szokásban volt. 3. hogy azt mind férj mind nő kívánhatta. 4. hogy azt akarni elég volt. Cesarotti’ Jegyz.

1. 44. Hókar – más helyeken hókar’ leánya annyi mint hókaru hóhoz hasonló karu.

1. 47. Gyűlőlte Kómált a’ szép paizzsal – A’ szép-paizsút.

1. 47. Kit nem magasztal semmi ének. – A’ ki nem tett semmi dicséretest; ollykor annyi mint becstelen.

1. 50. elfogák Lochlinnak királyát – Úgy látszik, itt ez az öszvefüggés: Sztarnó eggyik száguldása alatt kiszálla Morván, ’s megveretett, elfogatott Fion-ghal által. Fion-ghal nagylelkűen szabadon eresztette. Sztarnó nem feledheté gyalázatját, ’s nem bízván erejéhez, orozva akara bánni, hogy Lochlinba csalván Fion-ghalt, lesben megölethesse.

1. 53. lapátok’ szigete – az evezőké, hajóké.

1. 54. tenger’ játékának – játékául, víg általvitelűl.

1. 59. tűz, melly halál előtt lobban-fel – Az égi tüzek’ fellobbanásairól, a’ csillagok’ hullásáról azt hiszi a’ babona, hogy azok halálnak jelei.

1. 69. népednek add-meg a’ mi azt illeti. – Szokás vala hogy a’ király a’ maga Vezérei közzül eggyet választa-ki, ’s arra bízta’ a’ csata’ intézését, maga pedig eggy halomról nézte a’ küzdést. Ollykor onnan adott a’ népnek jelt paizsával, ’s csak a’ legnagyobb veszély köztt jöve-le segédjéűl a’ hanyatló seregnek.

1. 81. Tedd kardomat ’stbb. – A’ holtak hat ’s ollykor nyolcz lábnyi mélységü sírba temettettek. A’ jobbkarúakat kő koporsóban eresztették belé. A’ harcz’ fijai mellé kardot, ívet és tizenkét nyilat is adtak, ’s erre eggy sor agyagot hintettek, mellyre ismét eggy szarvasbog tétetett, a’ vadászat’ czímeréűl. Igy megtöltetett a’ sír, ’s a’ megholt’ feje felibe eggy emlékkő, ollykor a’ sír’ szegleteire négy, ásatott-le.

1. 89. barátja a’ fejérkeblü leánynak – Agandékának. Fion-ghal. III. Ének.

1. 128. tenger’ dalát – Tengeren jövők’ dallásaikat.

1. 133. Soha nem látott bujdosó – A’ Szellőhöz szóll.

1. 141. A’ Lúnó’ fija. Lúnó híres kardcsíszár vala Szelmában; a’ Lúnó által csiszárlott kard.

1. 151. fejérebb mint a’ Kána, – Skótziai növevény, melly fejér pelyhet terem.

1. 158. testvérem Agandéka ’stbb. – Nem lehet ellensége annak a’ ki testvérétől szerettetett.

1. 165. Ha nem, te világíts, halál’ tüze – A’ hely’ értelme ez: Jer, éjnek villámja Ardva felől, ’s mutassd-ki nekem a’ Fion-ghal’ Lelkét, a’ hogy az a’ fellegek köztt lebeg, annak bizonyságáúl hogy a’ bajnok a’ harczban elesett.

1. 169. Bús lakója szirtjeinknek – Hihetőleg eggy itt remetéskedő Druídhoz fordúl, kinek szerzete azon hitelben álla, hogy érti a’ jövendőket.

1. 170. Hah! Fion-ghal a’ Lelkek’ fellegén – Komhála, elesettnek tartván Fion-ghalt, most, midőn őtet másokkal eggyütt látja közelíteni, azt hiszi, hogy Fion-ghalnak és elesett társainak lelkeik jelennek-meg előtte.

l. 171. Oh, vigy nyugalmad’ rejtekébe – Komhála még mindég azt hiszi hogy kedvesének lelkét látja, ’s ezért óhajtja a’ sírt. Fion-ghal a’ szót más értelemben veszi; abban, hogy Komhála most már, visszatérvén a’ hon’ békéje, nője kíván lenni.

1. 183. a’ mélyen – a’ tengeren.

1. 183. Kónai szózat – így nevezi maga magát Osszián. Lássd Kóna.

1. 184. nagy tetteinek érzése felkölt büszke lelkében – Fion-ghal maga akara harczba menni Uthállal; de látta, hogy nagy tetteihez illetlen lesz, illy gyönge ellenséggel szállani küzdésre.

1. 185. magunkban még nem tusáztunk – mint harczot intéző Vezérek, hanem még eddig csak más alatt harczolók.

1. 210. Közelre feketül szemeink előtt a’ viadal. – A’ közelítő viadal feketén, az az rettentőleg, tűn-fel szemeink előtt.

1. 218. Ellenségemnek nevemet soha meg nem mondottam – A’ kik meg akarának küzdeni, azért nem tudatták egymással neveiket, mert ha vendéglési rokonság által voltak volna fűzve egymáshoz, a’ küzdésnek el kellett volna múlnia.

1. 241. Dél’ fejdelmei – a’ déli Erinéi, a’ Bolgok.

1. 245. Támasszd az ágnak Kathbád’ pajzsát – A’ paizst és a’ dárdát közel hagyja letenni, hogy virradván a’ dárda’ nyelével verhesse a’ paizst, mellynek hangja harczolást parancsol.

[Szép Literatúra VII.]

Ossziánnak
minden énekei

három kötetben

FORDÍTOTTA
KAZINCZY FERENCZ.

MÁSODIK KÖTET.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

Karrik-Thúra.
A’ Szelmai Dalok.
Lathmon.
Ojthona.
Iniszthonai Háboru.
A’ Lorai Csata.
Ojna-Morul.
Konlach és Kuthóna.
Golnadóna.
Temora nyolcz Énekben.

KARRIK-THÚRA.

Helmeczi’ ügyelése alatt.

FOGLALAT.

Szelma innepli a’ győzelmes Fion-ghal’ megérkezését a’ Kárun mellől. Ez más nap Inisztorkra indul Kathulhoz. Nem messze a’ várostól meglátja a’ szükség’ jeleit, a’ tetőken égő jeleket; siet segédet vinni az ostromlottnak, de az ellenkező szél által eggy öbölbe verettetik. Itt neki, míg hada mélly álomba süllyedve fekszik, megjelen a’ Lódai Lélek, ’s ez rettenti őtet, hogy Fróthált, a’ Karrik-Thúra’ ostromlóját, megtámadni ne merje. Fion-ghal küzd a’ lélekkel, ’s azon nagy szabdalásokat ejt, ’s felvirradván, Fróthálnak népét elszórja, ’s magát eggyes bajban meggyőzi; de megilletve Úthálnak hűsége által, ki kedvesének segédjére jő, néki megkegyelmez, ’s mind kettőjöket a’ Kathul’ asztalához viszi-be. – Békével válnak-el harmad napi vígadozások után.

„Megfutottad e kék útadat, aranyüstökös ifja az égnek? Kapujit már nyitja az estvély. Nyugvó hajlékod készen vár. Előtolongnak a’ habok körűled, hogy lássák a’ deli hőst, kinek arcza pirost ragyog. Remegve nyujtják-fel fejeiket, csudálják melly ékes vagy nyugvásodban, ’s halványan futnak-vissza. Nyúgodj-el, o nap, csendes termedben, ’s örömek köztt térj ismét elő!

De gyújtsatok tehát ezer lángokra az ének’ és lant’ zengzetéhez. Költsétek-fel az örömet a’ tenger’ palotájiban, mert visszatért a’ győzedelem’ királya. Oda a’ küzdés a’ Kárunon, mint az eldallott ének. Dalokra, éneknek fijai! A’ király nagy fényben tére-meg.”

Így énekle a’ szelíddalú Ullin, midőn a’ fejedelem a’ hősek’ tusájából megérkezék, körüllebegve nehéz szép üstökétől. Kék sisak

Eggy kék sisak [ld. Nyomtatási botlások]

fogta-be fejét, mint a’ ragyogó napot a’ könnyü borúlat, midőn e’ köztt félig-láthatólag görög tovább. A’ királyt kísérik hősei. Készűl az áldomás. Fion-ghal az ének’ fijaira pillant ’s dalt parancsol.

Szózatjai a’ zengő Kónának, úgy mond, elmúlt időknek éneklőji, ti, kiknek lelkeik előtt kékpajzsu bajnokok’ serge kél, kedves énnekem a’ bánat’ öröme. Ollyan az mint az enyhe tavasz’ harmatja, melly meghajtja a’ tölgy’ gallyait, ’s a’ levelek’ kicsinyded fejeiket előcsalja. Dalokra, Bárdok! holnap felrántjuk a’ vitorlákat. Kék futásom a’ tenger’ völgyein fog menni, Karrik-Thúrának bemohosult bástyáji felé, Zsarnónak vendéglő’ falaihoz, az én Komhalám’ honjába, hol csigájit Kathul nyujtja. Sok kan lakja az ő erdejit. Zengeni fog majd a’ vadászat.

Krónán énekek’ fija, mondá Ullin, ’s te, Minnyóna, ki lelket adsz a’ lant’ idegeinek, adjátok nekünk a’ Silrik’ regéjét, hogy örvendjen a’ tetők’ völgyek’ fejedelme. Jelenjen-meg Vinvéla a’ maga díszeiben, mint az ég’ gyönyörü íve, mikor ékes feje a’ tengereken világít ’s a’ búcsúzó nap ragyog. – Ime közelít ő, kardoknak királya, olvasztó szózatjával ’s bánatban.

SILRIK és VINVÉLA.

Vinvéla. Az én hűm a’ felföld’ fija. Gyors szarvast űz ő a’ szelekben. Szálkás ebei mellette lihegnek. Idege hangzik a’ szélben. A’ szirt’ forrása mellett nyugszol e te, vagy a’ hegypatak’ zuhogása mellett? Zizeg a’ sás a’ balkányban; a’ köd száll a’ hegyek köztt. Elrejtve a’ ködben mégyek-el felé, ’s kitekintem a’ hőst a’ tetőről. Branónak, a’ zengő folyamnak, szélén láttam én a’ deli ifjakat először, ’s te ővelek vadászatodról térél-vissza, sugár növésedben társaidnak legszebbike.

Silrik. Kié a’ hangzat, mellyet hall fülem? mint a’ nyárnak enyhe leble. Nem ülök én az ingó nád körül, nem a’ szirtpatak’ omlása mellett. El, Vinvéla, messzére el kell mennem innen, Fion-ghalnak hadaihoz. Ebeim nem jőnek énvelem, menésem nem a’ völgy’ fenyérén lesz. Nem látlak-ki ezután a’ tetőknek bérczeiről, kiest lebegni a’ völgy’ folyamjai mellett, mint az égnek ékes íve, vagy az hold az estnek habjain.

Vinvéla. Elmenél tehát, én Silrikem, ’s én magam maradék a’ hegyek között! A’ szarvas járja a’ tetőket, ’s bátran füvell mindenszerte. Nem ijeszti immost a’ szél, nem a’ tölgy’ zörgő lombjai. Távol a’ vadász, a’ sírnek mezejin! Idegenek, haboknak fijai, kíméljétek a’ hőst a’ tusában!

Silrik. ’S ha el fogok esni a’ tusában, emeld te magasra síromat, Vinvéla! czirmos kövekből ’s hányt nyirokból, tanúját a’ te hűségednek. ’S midőn majd a’ vadász megülend halmomon, ’s tikkadva evendi Kenyerét, ekként fog szóllani: Itten bajnok fekszik, eggy fija a’ dicsőségnek, ki küzdése köztt soha nem rettegett. Említs engemet, Vinvéla, ha majd a’ szűk lakban fekszem!

Vinvéla. Említeni foglak téged, én hősöm. Eldőlend, eldőlend az én bajnokfelem! Mit kezdek én fenyéren, te kedves, ha te meg nem térsz a’ halál’ bajából? Ösvényem a’ hegy’ völgyein megyen, midőn a’ nap lesüllyed e’ felhők köztt. Távol vannak a’ nép’ halmaitól lépteim. Csendesen ’s halvány arcczal járok a’ tetőkön, elnézem a’ helyt a’ holott aludtál, midőn megtérél a’ vadászatból. Oh, eldőlend az én hősfelem! De én mindég említeni fogom őtet! –

Én is említeni fogom őtet, mondá Fion-ghal, a’ völgyek’ és tetők’ királya. Haragja nyeldesé a’ csatát. Szemem őt vadászatjaiban már nem látja. Eggykor a’ bérczeken találtam. Sápadt vala képe és borult, szemöldje bosszús, mellye sóhajtásokkal telve, léptei a’ vad bérczek felé. Nem látni őtet többé Vezéreim’ rendében, ha pajzsom csöng a’ viadalra. Ha a’ szűk ürben lakik e ő a’ sivatag bérczek’ fejedelme?

Krónán, mondá Ullin az ősz hajakkal, kezdd rá a’ dalt Silrik felől, midőn a’ tusából diadallal tért-meg, ’s Vinvéla már sírben feküdt. Megkönyökölve a’ leány’ kövénél, Silrik azt még életben hivé; egész alakban látta kedvesét a’ völgy’ kies lapályán. Melly szép vala néki még árnya is! De az árny eltűne mint a’ köd. Elszállt a’ mezőről a’ ragyogvány, ’s lelke többé néki fel nem tetszett.

Silrik. Vinvelának sirjánál. A’ mohos kútfő mellett űlök fenn a’ fergetegek’ tetőjén. Felettem magányos fa zúg. Sötét hab csapong a’ völgyben. A’ tenger fellázadott. A’ szarvas felhág a’ szirttetőn. Messzére nem látni vadászt. Dél van, ’s minden csendes. Lelkem magában eped. Felém lépdelsz e te, én szerelmesem, szállongó fürtözettel magad után, dagadó kebellel magad előtt, ázott szemekkel azért a’ kit a’ domb’ ködje zár. Én magamhoz vonzanálak téged, te kedves, én elvinnélek atyád’ lakjához. – Ő e az a’ kit ottan látok mint a’ fenyérnek eggy sugára? mint a’ holdnak őszi telje? mint a’ nap a’ nyári vészben? Felém jőnek e szirten dombon végig lépteid, te gyönyörü leány? Gyenge a’ te szózatod, mint a’ bágyadt szél a’ tó sásai köztt.

Vinvéla. ’S csatából jő az én szerelmesem? Hol hagytad te feleidet? Elestél, ugy hallám a’ szirten, úgy hallám éjbe-süllyedt lélekkel.

Silrik. Jövök, kedves, jövök tehozzád, te eggyetlenje a’ Vezéreknek! Nem látni őket többé a’ tetőn; sírjaikat a’ mezőken ástam-meg. Miért vagy te egyedül a’ hegyek’ sivatagjában?

Vinvéla. Magam vagyok, kedves Silrik, magam itt a’ téli szállásban, ’s kesergem azt a’ ki büszkeségem volt; sápadtan dőltem, Silrik, síromba!

Silrik. Ime elsiklik, elsuhint innen, mint a’ köd a’ borzasztó téren. Múlass itt körűlem, Vinvéla! múlass itt, ’s lássd mint sirok bánatomban! Szép vagy te e’ ködalakban, Vinvéla; szép voltál életedben is!

Itt fogok űlni a’ mohos kútfő mellett, fenn a’ fergetegek’ hegyén. Ha mindenszerte hallgat a’ dél, szóllalj-meg hozzám, édes büszkeségem. Jer a’ lenge nyúgati szellőn, jer a’ hegyek’ fuvalmain. Légyen közel hozzám szózatod midőn mellettem elsíklasz, ’s mindenszerte hallgat a’ dél.

* *

Így zengett Krónának dala a’ Szelmai örömek’ éjén. De keletben felhasadt a’ reg. A’ kék hullám csillámlva lökődött. Fion-ghal az árboczhoz kiáltá a’ vitorlákat. A’ szél a’ hegyekből előzúdúlt. Inisztork kiütődik a’ habok közzül, ki Karrik-Thúra, a’ vizek’ asszonya. Szükségnek jelei lángoltak az ormokon, ’s a’ lángokon sűrü füst koválygott. A’ király megdobbantá mellyét, ’s dárdáját előkapta. Most a’ part felé nyujtá komor homlokát, majd hátratekintett a’ megcsökkent szelekre. Bomlongva röpdesett haja nyakán. A’ király’ hallgatása rettentő volt.

Éj szállotta-meg a’ Róthai vizeket, ’s a’ hajó a’ hegyek’ öblébe közelít. Eggy szikla nyúl-el, ott, aláfityegve zengő erdejével, végig a’ parton. Ormát Loduinnak gömbölyegje ékesíti, ’s az erőnek

’s erőnek [ld. Nyomtatási botlások]

idomtalan köve. Völgy sippad-el a’ szikla alatt, elhintve kövér fűvel ’s aggott izmos tölgyekkel, mellyeket az éjfél’ zivatarjai a’ fekete szirtekből feszítgetnek haragjokban. Kéken suhint-el végig rajta eggy folyam, ’s a’ tenger’ bús lélegzete bágyadtan jő a’ tenger felől. A’ megvénhedett tölgy magas lángokban égett; a’ lóránt készült a’ fenyéren. A’ király’ lelkét elborítá a’ bánat Karrik-Thúrának szorongó fejdelme miatt.

Resten költ-fel a’ bágyadt hold, ’s mély alvás szállá-meg a’ népet. Messzére tündöklött a’ sisakok’ ragyogása; a’ tűz’ erője elholt a’ tetőken. De a’ király’ szemét nem lepte-meg álom; felszökött, aczélja’ csöngésében ’s a’ tengeres Karrik-Thúra felé tekingete.

Elaludtak a’ tüzek. Rőt képét elrejté a’ hold. A’ szél’ dühe előtört a’ hegyek közzül. Szárnyán űlt a’ Loduini Lélek. Réműlést terjesztve jön lakjához, ’s felcsapta erőtlen dárdáját. Undok képében mint lángok szikráztanak szemei, ’s szava mint az ég’ rendítő dördűlete a’ közelben és távolban. Fion-ghal előre-hajtá az éjben dárdáját, ’s hatalmas szózatja végig-hatott a’ téren:

El innen, éjnek gyermeke! szóllítsd vészeidet, ’s szaladj. Mit te nékem fellegfegyvereddel? Árnyod nékem semmi, semmi dárdád. Rettent e engem éjalakod, Lelke a’ Loduini körnek? Gyarló a’ te pajzsod, gyarló a’ te kardod, e’ láng fark. Eggy szélfuvallat mind öszvegyűri ’s te semmivé lohadsz. El innen, éjnek gyermeke! szóllítsd vészeidet ’s szaladj!

’S te engem elűzsz köremből? felele a’ döngő szózat. Népek térdelnek énelőttem. Én letekintek rájok a’ tetőről, ’s el vannak fúva mint a’ hamv. Orrom halált lehell. Fergeteg az én szekerem, ’s előtte villámok nyargalnak. De lakom csendes a’ felhők felett ’s nyugalmam’ mezeji kiesek.

Lakozzál tehát csendes mezeiden, ’s feledd Komhálnak fiját, felele a’ bajnok király, kardját megmarkolván. Erőtlen a’ te árnyalakod, ’s az én erőm nagy. Felhágok e én az én tetőimről a’ te csendes lakodba a’ felhők felett? szögzettem e dárdámat, melly nem gyenge, a’ te köved’ bosszús rémjeinek? Mit ránczolod reám tehát vad szemöldödet? mit rántod ellenem szellődárdádat? Szavad engem el nem rémít. Nem hátráltam én sereg előtt csatákban, ’s a’ lég’ gyermekei előtt fusson Morvának fejedelme? Soha! tudja ő mit ér a’ te fegyvered.

Fuss országodba, monda a’ tűnemény; íme fogjad szeleimet! fuss! tenyeremben

fenyeremben [ld. Nyomtatási botlások]

van lakások. Én szabom-ki a’ vész’ útját. Szórának fejedelme fiam énnekem. Erőm’ köve előtt ő meghajol. Serge Karrik-Thúrát vívja, ’s én őtet diadalra segéllem. Fuss országodba, Komhálnak fija, vagy érezzd haragom’ mérges bosszúját.

’S immost felrántá árnydárdáját, ’s rettenetest nyúla egész hosszában, előre. De a’ király neki-szabá pallosát, a’ füstös-arczú Lúno’ remekét, ’s a’ csillámló pallos ketté vágá a’ fene szellemet. Alaktalan húlla az széllyel, mint a’ füstoszlop az alvó üszök felett, mellyet a’ gyermek’ vesszeje széllyelszór.

Dörmögések köztt eggyűvé-hömberegve szállott felhőjire a’ Loduini Lélek. Egész Inisztorkot végig-járá a’ dümmögés. Meghallották azt a’ mélység’ hullámjai, ’s ijedten elakadának iramlásokban. A’ király’ hősei felszökellének, ’s markában tartá kiki dárdáját. Hol a’ király? ezt kérdé mindenike, ’s csattog mindeniken a’ pánczél.

A’ hold kibúva keletben. Fion-ghal fegyverében tére-vissza. Nagy lön az öröm az övéi köztt. Lelkeik csendesek voltak mint a’ tenger midőn a’ vész elmult. Ullin örömdalt zenge, vígadva hallák azt az Inisztork’ halmai. Nőtt a’ tölgyek’ lángja, ’s bajnoktettek említettenek.

Fróthál bajnok, a’ Szórai fejedelem bosszúsan ült eggy fának alatta. Dandárja a’ vadak’ szirtje alatt hevert. Dühödten forgatá szemeit, ’s Kathulnak vérét szomjúzá, ki őelőtte elkapá a’ küzdés’ díját. Míg Szórán még Annir uralkodék, az, a’ ki Fróthált nemzette volt, vész támada a’ tengeren, ’s Fróthál a’ tetők’ szigetében kikötött. Három nap múlata itt Zsarnónak áldomásai mellett, ’s meglátta Komhálát, a’ halkkal-gördűlő szemekkel. Megszerette fiatal hévvel a’ leányt, ’s a’ leány’ léptei néki lángok voltak. Fróthál köztt és a’ hókéz köztt Kathul lépe-fel, ’s nagy volt a’ bajnok. A’ tusa a’ nép előtt folyt. Fróthál szijakkal fűzetett-öszve. Három nap’ tartatott elzárva, kemény fogságban, nagy szégyenben; a’ negyediken Zsarnó visszaküldé a’ hőst honjába. Harag feketíté szívét, ’s bosszút forralt a’ dicső Zsarnó ellen. Midőn az Annír emléke felkölt, menten előjöve Fróthál ködben, ’s számos hadával. Tusa lángolt Karrik-Thúrán ’s Szórának régi falai körül.

A’ szigeten szürkült a’ reg. Fróthál bajnok megverte paizsát. A’ hangra megmozdúlt a’ sereg. Hirtelen tekinte a’ csöngés’ nyomára és a’ merre a’ tenger kék habjait hánytorgatja. Fion-ghalt láták közelíteni, a’ rettegett hatalmast, ’s Túbár a’ nemes Vezér, ekként szóllamla-meg:

Ki az amott, mint a’ rengetegek’ szarvasa, mellyet a’ vemhfolt követ? Fróthál, itt olly ellenség jő, a’ ki ijedni nem szokott. Dárdája előre-nyúl a’ tetőn. Ő az, ő a’ Morva’ királya, a’ kardos népes Komhál’ gyermeke. Sokak az ő tettei Lochlinban, ’s Sztarnónak csornokjai sokat láták folyni az ő ellenségeinek vérét. Kérjek e békét a’ bajnoktól? Az ő kardja rontó villám.

Ember a’ tompa fejjel ’s gyönge karral, felele nagy bosszúban Fróthál, homály éjjelezze e be ifju napjaimat? Én hátráljak e idő előtt küzdésben? én hátráljak minekelőtte enyém lön a’ díj, erőtlen fejedelme Tórának? Ezt mondja e eggykor a’ Szórai nép: Fróthál kiröpűle mint villám; de felleg jőve neki ’s oda lön szép tündöklése. Nem, Túbár, én nem hátrálok. Ragyogjon eggykor nekem a’ hír mint eggy fénysugár. Nem hátrálok, fejedelme a’ balkányos Tórának.

’S előre-omlott népe’ özönével. De szirtre talála az özönnel. Fion-ghal nem állott ingva. Ők szaladnak, de a’ király öldösi a’ szaladtakat; dárdája nyomokban vagyon. A’ futó Vezérek a’ fenyéren hulltanak-el, a’ többieket a’ szirttető menti.

Fróthál hallgatva látá a’ szaladást, ’s lelke feldagadott bosszujában. Búsan süllyeszté-le könnyező szemét, ’s előkiáltá a’ nemes Túbárt.

Tubár, ugy mond, az én népem megszaladt a’ csatában! Oda erőm, oda dicsem! Tusára nekem a’ királyt! Lelkem nagy lángokban ég. Szóllítassd-elő eggyik Bárdom által. Ne ellenzd szándékomat. De, Túbár, az én szívem, büszkeség nélkül és szabadon, eggy leányt szeret. Thanónak zöld szélein lakik az, Hermannak gyermeke, Útha, a’ fejér alakkal, a’ halkkal-gördülő szemekkel. Rettegé ő Komhálát, a’ nem régen elholtat. Az ő sóhajtása bús volt és titkos, midőn vitorláimat a’ szeleknek feszítettem. Mondjad a’ szép lantverőnek: Ő, a’ hókéz, eltöltötte szívemet.

Igy szólla a’ nép’ Vezére, ’s oldalára függeszté paizsát. Uthának nem voltak távol sóhajtásai. Vértesen kísérte ő a’ bajnokkedvest a’ fegyver’ veszélyei közzé. Csendesen görgeti szemeit a’ bajnoknak utána, ’s titkon pillonga-ki a’ vasból. Midőn a’ Bárdot indulni látja, keze kiejté a’ dárdát; hajai széllyelfolytak a’ szélben, ’s keblének hava dagadt. Szemei a’ tenger’ fejdelmére fordultanak, szóllani akart, ’s három ízben nem lelt hangot.

Fion-ghal megérté a’ Bárd’ izentét, ’s tüstént megyen vasának telje között. Buzogánya nem rest a’ veszélyben, kardja szikrákat röpít. Eggy csapása sem hasztalan, ’s Fróthál bajnok elejti a’ paizst. Meztelen állt karcsu véknya, ’s meggörbedve várta a’ halált.

Uthának lelkét homály fedé, a’ lassú szem könnyel áztatja gyengéd orczáját. Előömle béfedni a’ kedves ifjat pajzsával. De eggy tölgy’ törzse a’ gyors léptet elakasztá, ’s hókarjára dől. Messze húllt-el a’ paizs, a’ sisak; a’ fejér melly dagad, ’s sötét haja elszórva nyúl-el a’ fűben!

Fion-ghal megszánta a’ szép leányt, mellynek keze olly fejér, ’s le nem ereszté a’ felrántott pallost, ’s nem szűken omlottak könnyei. Királya a’ zajgóvizü Szórának, mondá elfojtódott szózattal; ne rettegd te az én kardomat; nem festette azt soha vér, ha az ellenség nekem magát megadta. Örvendjen a’ te néped a’ Tórai kék habok körül, vígadj, szép szűz, szerelmedben! Miért vesznél te illy korán, királya a’ vizenyős Szórának?

Fróthál hallá a’ bajnok’ szavát, ’s kelni látta a’ szelíd leányt. Némán ’s olly szépen álltanak ők a’ mezőben! Igy áll teljes virulmányában, két fiatala a’ ligeteknek, ha lombjaikról a’ tavasz’ harmatja permetez, ’s a’ dörgő vész már elnémult.

Leánya Hermannak a’ folyamos földről, mondá Fróthál, mit jősz te a’ te szépedben keresztül a’ tenger’ habjain, hogy elesve lássd a’ kit szeretsz? De ő csak az erősnek esett-el, lassan-gördűlő szemek’ leánya. Nem győzte-meg erőtelen, o te virág, a’ szekerző Annir’ fiját. Rettenetes vagy te, o király, és nagy a’ viadalban, a’ láncsák’ ’s kard’ tusájában, de a’ békében szelíd, mint a’ nap, midőn sugárait harmatra lövi; a’ virágok felnyujtják fejeiket, ’s az estvély’ nyájas leble lengve rázza néki szárnyait. Oh ha én tégedet Szórán láthatnálak, a’ csigák’ és lantzengés’ örömei között. Úgy a’ fejdelmek utánam kevélyen néznék fegyveredet, ’s örvendenének ősök’ fényén, ki a’ Morvai királyt küzdve látta-meg.

Annir’ fija, mondá a’ király, a’ mi hírünket hallani fogja a’ később nyom. Ha a’ harczoló erős vala a’ tusában, úgy erőben kél a’ dal neki. De ha erőtlenre nyujtja fegyverét, ha kardján gyávának vére piroslik, a’ Bárd’ éneke őt nem említi, ’s sírje ’s ravatala nem kél. Eljő a’ jövevény ’s elkaparja az ő porát; rozsdás kardot lát-meg a’ fövényben, meghajol felette, ’s így szóll: Ez hajdani harczolónak fegyvere; de híre nem él énekben. Jer, o Fróthál, túl a’ tetőn, ott már az áldomás! Jer, szép leánya a’ sötét hajaknak, az éjszak’ hősének szerelme! Öröm derítse-fel arczaitokat!

’S Fion-ghal előlhágdalt a’ tetők felé erejének lépteiben, ’s vivén szálas dárdáját. Karrik-Thurának kapuji megnyiltanak, ’s a’ csigák’ vendégsége messzére öntögeté illatjait. Édes zengés kele-fel, ’s a’ csornok eltölt örömmel. Zengett az Ullin’ éneke, és a’ tengeres Szelma’ hárfáji. Örömekben úsz őelőtte a’ leány, ’s bánatos dalokat kíván. Könyűk függtenek az ő szép szemeiből, midőn a’ lágyszavu Krimóra szóllott, a’ kardos Rinválnak gyermeke, Lóthának harsogó folyamja mellől. A’ dal hosszú de kedves vala, ’s tetszett a’ Tórai szép szűznek.

KRIMÓRA és KONÁL.

Krimóra. Ki jő amott alá a’ dombon mint az est’ fényébe mártott felhő? Kié a’ szózat, éles mint az éj’ szele, de kívánatos mint Karilnak kobza? Az az én bajnokom, vasának tündöklésében. De ő szomor, ’s szép homlokát bánat borítja. Hogyan? Fion-ghal a’ fejedelem elesett? Honnan ered bánatod, o Konál.

Konál. Él! Vadászatjából tér-meg ő, a’ király, mint valamelly fénypatak, naparanyozta pajzsával. Mint eggy tűzbarázda

Mint tűzbarázda [ld. Nyomtatási botlások]

, azonként száll alá a’ halmokon. Ifjainak kiáltozások messze elhallik. Közelít a’ dárdák’ viadala. Már holnap itt lészen a’ fene Dargó, ’s csatára hívja-ki a’ bajnokfajt, a’ kékpaizsu király’ népét, a’ diadalok’ és sebek’ népét.

Krimóra. Kónál, láttam árboczait; hosszan nyúltak-el, mint a’ színetlen köd a’ tengeren. Lomhán jöttek a’ part felé. Dargót sok vitéz követi.

Konál. Add nékem atyád’ paizsát, a’ dombost, mellyet Rinval viselt! mint a’ tele hold, midőn az ég’ boltján elsötétülve mégyen-végig.

Krimóra. Én a’ paizst mingyárt adom neked, de az nem ovta a’ diadalok’ fejedelmét. Ő a’ tetőken Kormár által esett-el. Eleshetel te is, o Konál!

Konál. Eleshetem, Krimóra! De te, kedves, rakd-meg síromat. Barna kövek ’s eggy földhányás a’ tenger’ szélén mondja-el a’ később kornak mi voltam. Gördítsd osztán fekvem’ helyére veresre-sírt szemeidet, verd mellyedet bánatodban, ’s tartsd életben híremet. Bár szebb vagy mint a’ fény, ’s csapodárbb mint a’ domb’ leble: én veled nem maradok itt a’ hegyekben. Emeld-fel nékem a’ halál’ kövét.

Krimóra. Adj villogó fegyvert nékem is, kardot nékem is, és láncsát; én Dargó ellen megyek, ’s védeni fogom Konálomat. Béke tirajtatok, Árdva’ szirtjei, ’s tirajtatok gímek ’s hegypatakok! Mi vissza nem térünk a’ tusából! A’ mi sírjaink messze kelnek innen!

* *

’S nem tértek vissza a’ tusából? kérdé Útha emelkedő sóhajtások köztt. Elesett a’ hős, ’s élhetett Krimóra? Oh, úgy lépte magányos volt, ’s bús, Konáljáért, az ő lelke. Nem fiatal, nem szép vala e ő, a’ hős, mint a’ hanyatló nap’ sugára?

Ullin látta a’ leány’ könyét, ’s édest rezgő lantja után nyúlt. Kedves volt a’ dal, de bús, ’s Karrik-Thúrát csend fogta-el.

KONÁL’ ELESTE.

Ősz barnítja a’ tetőket. A’ ködben szürkűl a’ halom. A’ fenyéren üvölt a’ vihar. Feketén csúsz a’ szűk völgyen a’ folyam. Magányosan áll eggy fa a’ tetőn, ’s kijegyzi Konálnak nyugtát. Szállongó levele kereng a’ szélben, ’s beszórja sírját az elholtnak. Ollykor megjelen itt eggy rém, ha a’ vadász késve ballag magányosan a’ mezőn.

Ki éri-fel, o Konál, nemednek kútfejét? ki nevezi sorban atyáidat? Nemzeted úgy nőtt, mint a’ rengeteg’ tölgye, melly légi főjét a’ dühös vésznek szögzi, de most tövéből ki vagyon forgatva. Ki pótolja-ki Konálnak ürét?

Itt csörtetett a’ kard, itt hörögtenek a’ haldoklók. Fion-ghalnak hadai vérrel vannak elborítva, Konál, te itt esél-el! Karod mint a’ fergeteg vala, pallosod mint az ég’ tüze, növésed eggy szirt a’ mezőben, tekinteted mint a’ koh’ szikráji, ’s harsányabb szózatod a’ menny’ dördűleteinél fegyverednek csatájiban. Karok a’ szerént terengeté az erőseket mint a’ barcsa’ fejét a’ gyermek’ vesszeje.

Dargó, a’ hatalmas, előjöve, mint a’ mennykövekkel terhelt borúlat. El volt durczúlva bosszujában. Szemöldjeit öszvecsikarta a’ harag. Két szirtbarlang szeme. Fenn villogott a’ kard a’ két bajnok’ kezében, ’s öldöklő csapásaik messzére elhallatszottak.

Rinválnak leánya közel vala, elrejtve tündöklő pánczélja alá. Kötetlen’ röpdesnek utána aranyszín hajai. Kézivével kísérte ő a’ csata közzé Konált, a’ híven-szeretettet. Dargóra pattantá nyilát, de a’ lövés az ő Konálját verte-keresztül. Dől ő, mint mikor a’ tölgy dől a’ fenyéren, mint mikor a’ kőszál hemberg le a’ magas tetőkről. Mit tegyen most a’ boldogtalan? Az ifju’ vére fut, Konál elhal. A’ lyány keresztülsírja a’ hosszu éjt, keresztülsírja az egész napot. „O Konál, te kedves, te hű!” Végre elhal fájdalmában.

Itt fedi a’ föld a’ táj’ legszebbik bokrát, ’s sírjának kövei köztt bőven nevekszik a’ fű. Gyakorta űlök itt a’ gyászárnyban. A’ szellő a’ fűben nyögdel, ’s szívembe az ő emlékezetét zörgi. Meg nem háborítva alusztok ti eggyütt; ti magatok fekszetek itt a’ hegy’ sírjában.

Légyen enyh a’ ti nyugodalmatok, mondá Útha, szerencsétlen gyermekei a’ folyamos Lóthának. Én titeket könnyezve foglak emlegetni, ’s magányos dalaim nektek zengjenek. Ha zúgni fog a’ szél Tórának ligeteiben, ha mellettem harsogni fog a’ folyam, oh lebegjétek-körül akkor lelkemet a’ fájdalomnak minden édjeivel!

* *

Három napig tartott a’ harczolók’ vendéglése. A’ negyediken dagadoztak vitorlájik. Éjszak felől üvölte a’ szél. Baj nélkül köte-ki Fion-ghal a’ tornyos Morva’ hegyi-erdejénél. Fróthálnak hajóji megett a’ Loduini rém lebegett, ’s tolta a’ tengeri szél’ fuvalmában a’ fejér vitorlákat. Nem feledte a’ Lélek a’ vett sebeket, ’s még mindég rettegé a’ király’ kezét.

SZELMAI DALOK.

FOGLALAT.

Szelmán minden esztendőben öszvegyültenek a’ Bárdok, ’s énekekben versenygettek egymással. Amelly dolgok megnyerték a’ Feill’ (akkornapi vendégség’) javallását, azokat az ifjabb éneklők megtanulták, hogy a’ késő maradékra által mehessenek.

A’ megöregedett Osszián’ lelkében eggy illy öröméj’ emléke támad-fel, ’s eldallja barátjainak három énekeiket.

Dísze az estvelygő éjnek, szépen csillámlasz te enyészten. Üstökös fődet felveszed a’ felhők közzül. Delik halmodon lépteid. Mit nézsz te a’ fenyérre? Elnémult a’ vihar’ zajgása. Messzéről harsog a’ hegypatak. A’ vad hullámok távol szirteket csapkodnak. Az estvély’ legyei ingó szárnyaikkal végig-dongják a’ mezőt. Mi után nézsz te, szép világ? De te mosolygasz és eltünsz! Örülve lebegnek körűled a’ habok, ’s feresztik

füresztik [ld. Nyomtatási botlások]

ékes fürtödet. Ballagj békével, csendes fény! keljen Ossziánnak lelkében világ.

* *

’S íme egész erejében kél! látom elhunyt feleimet. Lórán vagyon ismét gyülések, mint a’ hajdan’ napjaiban. Fion-ghal bajnok lebeg-elő, mint a’ tornyosodó ködfelleg, környülfogva hőseitől. Lássd amott az ének’ Bárdjait, az ősz Ullint ’s a’ tisztes Rynót; lássd Álpint a’ zengő szózattal, ’s Minyónának édes keservét! Mint változátok-el, ti én feleim, Szelmának örömnapjai olta! hol a’ szerént versenygénk a’ dal’ elsőségeért, mint mikor a’ tavasz fuvatagjai, elszállván a’ halmokon, rendre billengetik a’ lassúan-zizegő füszálakat!

Minyóna lépe-elő a’ maga szépjében, bús arcczal, kisírt szemekkel. Nehézt foly haja a’ szélben, melly a’ halmokról csapongva száll-alá. A’ hősek’ lelkeiket bánat tölté-el, midőn a’ nyájas szózat megzendűle. Sok ízben láták ők Szalgárnak sírhelyét, sok ízben a’ sötét hajlékot, hol a’ fejérkeblü Kolma lakozik; Kolma az ő édes szavával, elhagyva a’ hegyen. Szalgár megígérte neki hogy eljő, de körösded szállott az est. Oh, halljátok a’ szép Kolma’ szavát, midőn magában ült az halmon.

KOLMA.

Kolma. Éj van; ’s én egyedül űlök, elveszve a’ fergetegek’ halmán. Zúg a’ szél a’ hegyek között; a’ csermely zajogva omol a’ szirtekről. Nincs hajlék melly az esőtől védje az elveszettet a’ fergetegek’ halmán.

Kelj-ki, o hold, fellegeid közzül! pillantsatok-alá, éjnek csillagai! Vezéreljen valamelly fény oda, hol az én szerelmem nyugszik, eltikkadva vadásztában. Megeresztve áll mellette az ív, mellette vannak a’ lihegő ebek. Itt kell egyedül űlnöm a’ mohos folyam’ szirtje alatt. Zajg a’ folyam, zúgnak a’ szelek; nem érthetem a’ kedves’ szavát!

Mit kés az én Szalgárom? Mit halasztod fogadásodat, halmoknak fija? Itt a’ szirt, itt a’ tölgy, itt az omló folyam; itt akarál lenni, ha leszálland az éj. Ah, hova tévede az én Szalgárom? Én elhagynám véled atyámat, el bátyámat, a’ kevélyt. Nemzeteink régen gyülölik egymást, de mi nem gyülöljük egymást, o Szalgár!

Szünj-meg, szél, eggy kisség! lassodjál-el eggy kisség, folyam! hogy szavam elhasson a’ mezőn, hogy az én tévedtem meghalljon engemet. Szalgár! Kolmád kiált. Itt a’ tölgy, itt van a’ szirt; Szalgár, kedves, én itt vagyok! Mit késsz te érkezni? Ime kél a’ szép hold. Csillámlik a’ víz a’ völgyben; szürkülnek a’ tetőken a’ szirtek; ’s én őt nem látom a’ tetőken; ebei nem szökdelnek előtte nem jelentik érkezését. Itt kell űlnöm egyedül.

Ki fekszik amott a’ fenyéren? Te vagy az, Szalgár? te vagy e, bátyám? Szólljatok hozzám, én kedveseim! Ah, ők Kolmának nem felelnek! Aggás fogta-el lelkemet. Halva fekszenek ők; kardjaik ’vértől vannak ázva! Oh bátyám, bátyám, mért ölted-meg az én Szalgáromat? mért ölted-meg a’ bátyámat, te én Szalgárom? Én szerettelek mind kettőtöket. Mit mondjak néktek dicséretetekre? Ezrek köztt te valál a’ legdelibb az ormokon; ő a’ legbátrabb a’ tusában. Szólljatok hozzám, halljátok-meg szavamat, halljátok-meg, szerelmemnek gyermekei! De ők elnémultak ’s elnémulva maradnak mindenha! hidegek mellyeik mint a’ föld!

Oh, a’ halomnak kőszálairól, oh a’ zivatar’ ormainak bérczeiről, szólljatok hozzám, lelkei a’ megholtaknak! Szólljatok; én el nem rettenek. Hova menétek nyugodni? Melly üregében foglak a’ halomnak fellelni titeket? Nem zeng a’ szélben gyönge szózat, nem a’ hegyeknek zordon üvöltéseik köztt a’ félig-elhangzott válasz!

Itt űlök egyedül az én bánatomban, ’s siralom köztt várom a’ reget. Ássátok-meg a’ sírt, barátjai a’ megholtaknak, de ne fedjétek-be, míg Kolma megérkezend. Elsiet éltem mint az álom. Miért maradtam késve hátra? Itt fogok nyugodni az én kedveltjeimmel a’ zengő szirt’ folyamjánál. Ha éj szálland-le az halomra, ha üvöltve röpülnek a’ szelek, lelkem megálland a’ lég’ folyamjában ’s keseregni fogja a’ kedvesek’ eldöltét. A’ vadász megérti szómat a’ hegyen, ’s rettegni fogja azt ’s szeretni, mert az édes hangokban zengend az én kedveseim után. Mert szerettem én mind kettőjöket.

* *

Ez vala a’ te éneked, o Minyóna ékesen-pirúló gyermeke Tormánnak. Könyűink omlának Kolma felett, ’s lelkeink búsak voltanak.

Ullín jöve most a’ rezegő hárfával, ’s Alpínnak énekét adá. Nyájas volt az Alpín’ szózatja. Rynónak lelke tűzsugár. De ők immár a’ szűk hajlékban laktanak, ’s szózatjok Szelmán többé nem zengett. Ullín eggykor megtért vala vadásztából, míg még éj fedte-el a’ kedveseket. Hallá versenydalokat a’ tetőn; szelíd volt dalok, de bús. Morárnak keseregték elestét, a’ bajnokok’ elsőjének. Morárnak lelke mint a’ Fion-ghalé, kardja mint az Oskár’ kardja. Ő eldőlt, ’s eldöltét keseregte atyja, keseregték Minyónának, az ő hugának, könnyei. Ez félre voná magát Ullínnak gyászdala elől, mint midőn a’ hold, megjósolván a’ fergeteget, szép arczát felhőbe rejti. Vertem a’ hárfát Ullínnal, ’s költ a’ gyászdal.

MORÁRNAK ELESTE.

Rynó. Elmult mind szél mind eső. A’ dél’ ideje csendes. El vannak űzve az ég’ fellegei. A’ zöld halmok felett elszáll, változó fény között, a’ nap. Le a’ völgy’ fövenyén mormogva ömledez a’ szőke hegypatak. Édes a’ te mormogásod, o folyam! de én édesbb zengzetet hallok; Alpínnak énekét hallom, a’ lant’ és dal’ fijáét, ki holtjai után keserg. Fejét meggörbítette az öreg kor, szemei a’ sirásban veresek. O Alpín, lant’ és dal’ fija, miért te egyedül a’ csendes halmon? Mit keseregsz te bágyadt szózatoddal, mint a’ gyöngéd szellő az erdőkben, mint a’ hab a’ puszta széleken?

Alpín. Könyűim, o Rynó, az elestekért csorognak, énekem a’ sír’ lakójiért nyög. Sugár a’ te termeted, o Rynó, a’ halmokon, ’s deli a’ fenyér’ gyermekei között. De eggykor elesel mint Morár, ’s a’ gyászoló sírodon űl-meg. Az ormok téged többé nem ismernek; íved fel nem vonva függ termedben.

Gyors valál te, o Morár, mint a’ gím a’ hegyekben, rettenetes valál mint az egen a’ lángalak. Haragod mint a’ fergeteg, kardod a’ tusában mint a’ mezőben a’ villám; mint zápor után a’ hegyek’ patakjai ollyan szózatod, vagy a’ távol hegyeken a’ menny’ dörgése. Sokan vesztek a’ te karod által; haragodnak heve sokakat megemésztett. De mikor a’ harczból megtérél, melly békés volt homlokod! Arczod akkor mint eső után a’ nap, mint a’ hold az éj’ csendében. Nyugalmas volt az akkor mint a’ tengernek keble, ha már elnémultak a’ zajgó szelek.

Szűk immost a’ te hajlékod, sötét nyugalmadnak helye. Három lépés körülméri sírját annak, a’ ki eggykor olly nagy vala. Négy mohos barna kő a’ te minden emléked. Eggy fa, csaknem egészen megfosztva leveleitől, eggy rakás szálas fű, mellyben a’ szél suhog, jelenti a’ vadász’ szemének a’ vitéz Morárnak sírját. Morár, te valóan megaláztatál! Téged nem kesereg anya, téged nem tisztel szerelem’ könyűjivel leány. Megholt a’ ki szült, ’s Morglánnak leánya nem él.

Ki az amott a’ gyámboton? ki az amott a’ vénség’ ezüst hajával? Szemei veresre vagynak sírva, ’s minden léptén tántorog. Az a’ te atyád, o Morár, ’s nem atyja másnak is kivűled. Hallá tusáidnak hírét, hallá hogy az ellensereg eltöröltetett, hallá fijának nagy nevét; miért nem hallá sebeit is?

Sírj te, Morárnak nemzője! sírj; de fiad tégedet nem hall. Mély a’ megholtaknak álma; alacsony fektek a’ porban. Nem hallja-meg többé szavadat, nem ébred-fel többé hivásodra. Ha fog eggyszer a’ holtaknak virradni? hogy a’ reggel ezt mondja a’ szunnyadónak: Ébredj-fel!

Maradj békben, hőseknek nagyja, te győző a’ csaták’ mezején! De téged a’ csaták’ mezeje meg nem lát többé; aczélod’ villámlásától a’ sötét erdő többé nem villog. Te nem hagyál fiat, de neved örökké fog élni az énekben. A’ később nyomok hallani fogják nevedet, hallani, mint halt-el Mórár a’ bajnok.

* *

Mindennek felébredt bánatja, ’s Armínnak sohajtása előtört. Fijának említé halálát, ki ifju napjaiban esett-el. Kármor közel állott Armínhoz a’ csornokos Galvál’ fejedelme. Mért törnek-elő Armínnak fohászkodásai? kérdé; nincs itt helye bánatodnak. A’ dal olvasztani jő, ’s felvidítani a’ lelket; ollyan mint a’ ködök’ gőze, melly felszivárog a’ tavaszból, ’s szótlan völgyben széllyed-el. A’ virág harmattal telik, a’ nap megtér a’ maga erőjében, ’s a’ köd eltűnt. Mért vagy te bús, Armín, fejedelme a’ tengerkörűlölelte

tengerkörűlölelt [ld. Nyomtatási botlások]

Gormának.

Bús vagyok, felele a’ bajnok, ’s nem kisded az én búm’ kútfeje. Kármor, te nem vesztél fiat, nem vesztéd leányát a’ szépségnek. Néked él a’ vitéz Kolgár, él Annirának virító kecse. Kármor, a’ te törzsöd’ ágai virítanak; Armín utolsó a’ magáén.

DAURA.

Armín. Sötét a’ te fekved, o Daura, ’s alvásod mély a’ sírban. Ha ébredsz te fel a’ te énekeddel?

Keljetek-fel, ősznek szelei! keljetek-fel, ’s dúljátok végig a’ fenyért! zajogjatok folyamjai a’ hegytetőknek; zajogj, vihar, tölgyeimnek erdejökben! Járj tépdelt felhőken, o hold, ’s látassd velünk halvány képedet! Hozzd vissza lelkembe az éjt, a’ midőn minden gyermekeim elvesztenek; a’ midőn Arindál veszett, a’ bajnok, és Daura, az ék’ leánya.

Daura, leányom

léányom

, te szép valál szép mint a’ Fuára’ halmain a’ hold, fejér mint a’ szállott hó, nyájas mint a’ kikelet’ langy leble. Arindál, a’ te íved erős volt, ’s láncsád sebes a’ mezőben; tekinteted mint a’ habokon a’ köd, paizsod rőt felleg a’ vészben. Ármor, híres a’ harczolók’ Vezérei köztt, előjöve, ’s szerelme után jára Daurának. Ő néki nem álla soká ellent. Feleinek reménye szép vala.

Eráth, Odgálnak fija, bosszút forrala Ármor ellen, mert ez megölte az ő testvérét. Ál köntösben jön-elő, mint tenger’ fija. Szép volt hajója a’ vizeken. Fejérek voltak öreg korának fürtjei, de homloka csendes és komoly. Legszebbike a’ hölgyeknek, úgy mond; te Armín’ ékes gyermeke. A’ szirten, nem messze amott a’ habok köztt, látod e a’ fát? távolra pirúl termése. Ott várja Dauráját Ármor; engem külde-ki, hogy a’ kedvest vinném hozzá.

’S a’ lyány méne, ’s kiáltá Ármort; Egyedül a’ szirt’ leánya felelt kiáltására. „O Ármor, o Ármor, én kedvesem! mit gyötröd te e’ rettegéssel lelkemet? Jer, Arnárd’ fija! Daurád kiáltoz.”

’S a’ kaján, kaczagva futott a’ partra. Daura ismét hallatá szavát. Bátyját, atyját kiáltozá. Arindál! Armín! nem jőtök e megmenteni Daurátokat?

Szava álthatott a’ tengeren. Arindál lejött a’ halomról; hozza íját, hozza tegzét, nyilai csörögnek vállain. Öt ordas szelindek kíséri lépteit. Meglátá a’ kaján Eráthot, megkapta őtet, ’s eggy tölgy’ törzséhez kötötte. Sűrüen fonta-öszve tetemeit a’ szíj, tompa jajgatásban hallatszott a’ szélben kínja.

A’ fiam Arindál a’ hajóba lép, hogy Daurát hozzánk hozza. Ekkor jön a’ maga nagy bosszujában, ’s felröpíti a’ gerelyt. Röpült a’ gerely ’s a’ te szívedbe szálla, fiam Arindál! Te az áruló helyett, veszél-el. Eggyszerre megszünt az evedző, ’s Arindál kidőle az hajóbol ’s elalélt. Millyen vala bánatod, o Daura, midőn lábaid körül bátyádnak láttad vérét csorgani!

A’ sajkát széllyelverték a’ habok. Ármor a’ vizekbe szökött, hogy megmentse kedvesét vagy vesszen. A’ hegyekből ádáz üvöltéssel érkezék a’ széldüh, ’s Ármor elsüllyede, ’s többé fel nem költ.

A’ haboktól-verdesett szikláról már csak Daurának jaja hallatszék. Tartós vala kiáltása és hangos. Mit tehetett boldogtalan atyja? A’ parton állék egész éjjel, ’s láttam őtet a’ hold’ halvány fényénél. Egész éjjel hallám sikoltozását. Visítva zúgott a’ fene szél, az eső csapdosta a’ hegy’ oldalát; szava, míg felreggeledék, elgyengült. Elholt ő, mint a’ nyugoti-szél a’ szirtek’ suhintó fűszálai köztt. Megemésztve bánatjától öszveroggyana, ’s téged, Armín, magadat hagyott. Oda az én erőm a’ hadban, oda kevélységem a’ hölgyek között. Ha zivatar kél a’ hegyekre, ha az éjszak’ szelei fellázasztják a’ habokat, itt űlök a’ zajgó parton, ’s kitekintek a’ bánat’ szirtje felé. Gyakran, mikor a’ hold lehanyatlik, látom én gyermekeim’ árnyaikat. Félig-láthatólag ballagnak ők egymással bús beszéllgetések alatt. Nem szóll e könyörből hozzám eggyitek? Ah, ők nem nézik atyjokat!

Bús vagyok, Kármor, igen bús! ’s nem kisded az én búm’ kutfeje!

* *

Ezek voltanak a’ Bárdok’ szavai az énekek napjaiban, midőn a’ király a’ hárfák’ zengését hallgatá, ’s a’ mult időknek regéjit. A’ fejedelmek minden halmaikról öszvegyültenek hallgatni a’ kedves zengést. Magasztalák Kónának szózatját, mellynél ezer Bárdok’ énekei köztt sincsen édesebb. Nyelvemet immár rebegővé tette az agg kor, lelkemnek erője eltünt. Ollykor hallom a’ Bárdok’ Lelkeiket, ’s eltanúlom az édes zengést; de az emlék fesel agyamból, hallom

Hallom

az évek’ szóllítását; így szóllanak futva előlem: „Mit dall immég Osszián? nem sokára a’ szűk hajlékban fog ő lakozni, ’s nem lészen Bárd, ki az ő nevét életbe hozza.

hozza-

”

Osonjatok, homályos évek! nem hoztok ti örömet futástokban. Nyiljon-meg a’ sír Ossziánnak, mert az ő ereje eltünt. Az ének’ fijai mind nyugodalomra mentenek. Egyedül az én szavam marada hátra, hasonló a’ szellőhez, melly magányosan nyög a’ tengerkörülölelte sziklán, ha már a’ szelek elnémultanak. Zizeg rajta a’ hideg moh, ’s a’ távol hajós látja a’ lombok’ rezgését.

LATHMON.

FOGLALAT.

Míg Fion-ghal Érinben harczol, Lathmon, a’ Kárun mellől, Morvára üt; ’s már közelíte Szelma felé, midőn a’ király, kit a’ veszély eránt eggy álomlátás intett vala meg, hon érkezik. A’ megrémült ellenség a’ tetőkre vonja magát, ’s a’ király Ossziánt és Gault küldi-ki megverésére. Ezek sötét éjjel érnek a’ sereghez, ’s illetlennek nézvén nagyságokhoz hogy alvókra essenek, paizsaiknak jele által felriasztják őket, reájok rohannak, ’s irtózatos dúlást követnek-el. Reggeledvén vissza vonúlnak, ’s Lathmonnak serge ismét öszvegyül eggy halmon

halman

. Szulmath azt tanácsolja, hogy Lathmon essék a’ két hősre egész dandárjával. Ezt viszont Lathmon nézte ronda tettnek, ’s a’ helyett Ossziánt hívatja-ki bajra. Osszián elfogadja a’ kihívást, ’s kardja levágta volna Lathmont, ha Gaul a’ gyöngének elébe nem vetette volna pajzsát. Lathmon magát megadja ’s Fion-ghal által keggyel fogadtatik ’s szabadon eresztetik.

Szelma, a’ te csornokjaid csendesek. Morvának erdejit hallgatás lepte-el. A’ hab búsan reng a’ partra; néma a’ napfény a’ mezőken. Morvának szűzei előjőnek, hasonlók a’ zápor’ ívéhez. A’ zöld Érin felé tekint szemek Fion-ghalnak fejér vitorláji után. Visszajöttet ígért vala ő; de az éjszak’ szelei üvöltenek.

Ki ömöl alá amott a’ keleti tetőkről, hasonló az éjjel-jött folyamhoz? Az Lathmon és az ő serge. Megérté hogy Fion-ghal távol van, ’s bízott az éjszak’ szeleiben. Lelke ragyog az örömtől. Miért jössz te, Lathmon? A’ hatalmas nincs Szelmán. Mit nyujtod-előre dárdádat? A’ Morvai leányok kivánnak e bajt? Akasszd-el futásodat, hatalmas folyam! Nem látja Lathmon a’ vitorlákat? Mit enyéssz-el, te Lathmon, mint a’ tenger’ ködje? De megetted fú a’ dúló zivatar. Fion-ghal bajnok űzi lépteidet.

Altából felocsódott Morvának királya, midőn a’ kék habon hintálánk. Kinyujtá kezét dárdája után, ’s a’ bajnok’ hősei felszökdeltenek. Neki megjelentek atyáji. Gyakorta leszálltanak ők az ő álmaihoz, midőn kard rándúla-fel a’ honra, ’s körűlünk’ elsötétült a’ harcz. Hova szaladál-el, o szél? mondá a’ király. A’ dél’ palotájin süvöltesz e keresztül

keresótül

? más honra kergeted e a’ záporfelhőket? miért nem lebegsz vizeimnek arczaikon? Morvát ellenhad lepte-meg, ’s Fion-ghal messze van. Öltözzék

Öltözzön [ld. Nyomtatási botlások]

minden vértjeibe, a’ harcz’ paizsát ragadja-elő kiki, meressze a’ part felé kiki dárdáját, ’s kardját markolja-meg. Lathmon előttünk áll a’ maga seregével, Lathmon, a’ ki Lónán futott Fion-ghal előtt. De Fion-ghal érkezik, mint dagadtában eggy folyam, ’s harsogása kereng halmaink között.

Ezek voltanak a’ király’ szavai. Mi bémenénk a’ Kármuni révbe. Osszián halomra hága-fel, ’s háromszor csapkodá-meg paizsát. Morvának szirtjei elszéllyeszték a’ hangot; az elijedt őz felszökött tanyájában. Rezzenéssel láta engem közelíteni Lathmon, ’s bosszús hadát öszvegyüjté. Én megállék a’ halmon, mint eggy felhő, ’s sikoltozám ifjuságom’ fegyverében.

Morni eggy tölgy’ árnyában űle Szruthmonnak harsogó vize mellett, az agg kor’ fejér hajaiban, ’s botján előrehajolva. Gaul fija oldala mellett űlt, ’s hallgatja atyjának tusájit. Gyakran felszökelle ő lelkének tüzében Morninak nagy tetteire.

Az ősz meghallá a’ paizs’ csöngését; értette ő, hogy az küzdésnek jele. Eggyszerre szökött-fel ülő helyéből. Fejér hajai alágörgöttek hátán. Felkölt lelkében a’ más évek’ emlékezete.

Fiam, úgy monda a’ szöghaju Gaulhoz, hallom a’ tusa’ jelét. Morvának királya megérkezett; zászlója nyúlong a’ szélben. Menj Szruthmonnak palotájiba, ’s hozzd-el Morninak fegyverét, azt, a’ mellyet agg atyám viselt, az én karom gyengülni kezd. Vedd a’ te vértedet, Gaul, ’s omolj-ki első csatádba. Karod érje-fel őseinknek híreket. Futásod a’ harcz’ mezején legyen sasnak szárnyalása. Mit rettegnéd a’ halált? A’ vitéz becsültetve dől-el. Paizsa intézi a’ veszély’ folyamját; fény lebeg ősz fürtjei köztt. Látja e szemed, fiam, mint követi becsűlet ez öregnek lépteit? Morni fellép a’ nép között, ’s tisztelettel mégyen elébe az ifju, ’s hallgató örömmel szögzi nyomdokára szemét. Soha nem kerültem én veszélyt; kardom keresztülvillogá a’ csaták’ éjszakáját. Előttem öszveolvadt az idegen; a’ kevély el vala szórva tekintetem előtt.

Gaul elhozta Morninak a’ fegyvert, ’s a’ megaggott hőst aczél fedi. Keze megmarkolá a’ dárdát, melly gyakorta vereslett ellenjének vérétől. A’ Morvai királyhoz méne, ’s fija követte lépteit. Örömek köztt kele-fel neki Fion-ghal, midőn ősz fürtjeiben előjöve.

Királya a’ zuhogó Szruthmonnak, mondá Fion-ghalnak emelkedő öröme, te vagy a’ kit fegyverben látlak, ámbár erőd immár enyész? Sokat ragyogott csatáink között Morni, mint a’ nap’ kelő sugára, midőn széllyelveri az ormok’ fellegeit, ’s nyugalmat hoz a’ derült mezőnek. Miért nem nyugszol vénségedben? Híred már él az énekben, téged lát a’ nép, ’s ezt kiáltja: Idv, ídv a’ kimuló fénynek! Miért nem nyugszol te a’ te vénségedben? Ellenjeink tünni fognak Fion-ghal előtt.

Komhál’ fija, felele a’ fejedelem, a’ Morni’ karja elvesztette erőjét. Ki akarám rántani ifjuságom’ pallosát; ott marada az, a’ hol állott. Ellökém a’ gerelyt, ’s czélt nem ére. Érzem sullyát pajzsomnak. Fonnyadunk, mint a’ fű a’ tetőken, ’s erőnk vissza nem tér. De van fiam, o király, kinek lelke gyönyört lel atyjának ifjonti tetteiben. Még nem rántott kardot ellenre, ’s híre még nem kél. Én vele mégyek-ki csatákba, ’s intézni fogom karját. Fénye felvídítja lelkemet midőn éjembe fogok süllyedni. Oh, feledtessék a’ nép között Morninak neve, ’s mondja ezt a’ bajnok: Lássátok Gaulnak atyját!

Fejedelme Szruthmonnak, monda Fion-ghal, Gaul villogtassa kardját a’ bajban; de csak Fion-ghal előtt villogtassa azt; ifjuságát az én karom védje. Nyugodj te Szelmának palotájiban, végy hírt ragyogásunk felől. Hagyd zengeni a’ hárfákat, a’ Bárdok’ énekeit hagyjad kelni, hogy a’ kik elhullandanak, örvendjenek kelő dicseken, ’s Morninak lelke örömek köztt csillámoljon. Osszián, te vívtál tusák között, dárdád itta az idegenek’ vérét; de el ne válj Fion-ghal mellől! Az ellenség benneteket magatokban találhatna, ’s előttem enyészhet-el híretek.

Láttam Gault vértje között, ’s lelkem eggyesűle az övével. Szemében égett a’ csaták’ tüze; örömmel pillantgatott az ellen felé. Barátság’ ígéjit mondánk titokban. Eggyesülve villogtak fegyvereink. Az erdő megett vontuk-ki hüvelyeikből, ’s a’ légben próbálgatánk karunknak erőjét.

Éj szálla-alá Morva felett. Fion-ghal a’ tölgy’ fénye mellett űlt. Mellette vala Morni bajnok, hullámzó ősz hajzatjával. Beszédjeik a’ hajdan kor vala, ’s atyájiknak tetteik. Három Bárd verte cserénként a’ hárfát. Ullín közel álla énekével; az erős Komhál felől volt éneke. Akkor Morninak homlokát felleg lepte-bé; Ullínra gördíté veres szemét, ’s a’ Bárd’ dala megnémult. Fion-ghal az öreg bajnokra pillantott, ’s így szólla hozzá szelíden:

Szruthmon’ fejedelme, minek e’ komor? Feledjük a’ mult időket. Atyáink vívtanak egymás ellen, de minket az asztal eggyesít. Kardjaink ellenjeinkre vannak rántva. Olvadnak ők előttünk a’ mezőben. Feledjük a’ mult időket, királya a’ sokmohu Szruthmonnak.

Morva’ királya, monda Morni, én örömben emlékezem atyádról. A’ csatákban rettenetes volt a’ bajnok; halált hozott az erősnek bosszúja. Könyűkben dagadoztak szemeim midőn a’ hősek’ fejedelme elesett. Elesik a’ bajnok, o Fion-ghal; a’ gyávát kíméli a’ kard az ormokon. Mennyin estenek-el a’ legdicsőbb hősek közzül Morninak napjaiban! De én nem kerültem a’ tusát, nem szaladtam az erősek’ sorai előtt. Most hagytad nyugodni Fion-ghalnak barátit, mert az éj homályba boríta-el mindent, hogy erőben keljenek-fel a’ szekeren-járó Lathmon ellen.

Lathmon ellen. Lathmon ellen. [ld. Nyomtatási botlások]

Már hallom zajogni táborát, mint a’ villámok’ dörgése a’ távol fenyéren. Osszián, és te szépfürtü Gaul, ti ifjúk vagytok és a’ futásban sebesek, kémljétek-ki az ellent amaz erdős tetőről, de közel nem menvén felé; atyáitok’ pajzsa távol lesz. Eggyszerre ne tűnjön-el dicsetek, elszédítve az ifjúság’ hevétől.

Örülve vettük a’ király’ szavát; sieténk aczélunk’ csöngésében, felhágdosván az erdős tetőn. Az ég minden csillagaival lángolt, ’s halálnak tüzei hullongtanak-le a’ mezőre. Az ellensereg’ moraja messzéről ére fülünkhez. Ekkor monda lelkének érzésében Gaul, ’s karja félig rántá-ki pallosát: Fion-ghal’ fija miért lángol Gaulnak lelke? Szívem hangosabban dobog, lépteim tántorganak, karom reszket fegyveremnek markolatján. Ha az ellenre tekintek, lelkem fenn lángokkal lobog. Amott látom álomba-szenderedett dandárját. Igy remegnek a’ küzdés’ közelítése alatt az erősek? Mint fogna emelkedni Morninak lelke, ha itt reájok ömölnénk. Hírünk nagy lenne a’ Bárdok’ dalaiban, ’s mi ragyogni fognánk a’ hősek előtt!

Morni’ fija, felelék én, lelkem gyönyörködik a’ csatákban; én óhajtok egyedül ragyogni a’ verekedők között, ’s nevemet általadni a’ Bárdoknak. De mi lenne ha győzni találna az ellenség? El nem tűrhetném a’ király’ szemeit. Azok irtózatosak mikor haragszik, hasonlók az emésztő tüzekhez. De én az ő szemeit haragban látni nem akarom. Osszián győz vagy eldől. Kelend e a’ meggyőztek’ dicse? El fognak ők tünni mint az árny. De az Ossziáné kelni fog, ’s tettei ollyak lesznek mint az ő atyájinak tettei. Jer, Morni’ fija, jer, menjünk csatára a’ mi fegyverünkben. Ha pedig, Gaul, te egyedül térsz-meg a’ csatából, menj Szelmának légi tornyaihoz, ’s mondjad Evirallinnak, hogy én dicső fényben estem-el. Vidd a’ Branó’ leányának e’ kardot, hogy övedzze ezt Oskárra, ha majd ifjúvá serdűlend.

Fija Fionnak, monda felsohajtva Gaul, én térjek hon, ha Osszián eldől? Mit fogna mondani atyám? mit fogna Fion-ghal, a’ bajnokok’ királya. Reám fordítaná a’ gyáva szemeit, ’s így szóllana: Ime a’ hatalmas Gaul, a’ ki vérben hagyta barátját! Gyávák, ti engem csak ragyogva láttok-meg. Osszián, én sok tetteiket hallám atyámtól az erőseknek, egyedül viselt nagy tetteiket; mert a’ lélek nyúl a’ veszély köztt.

Morninak fija, felelék neki, ’s előtte hágdaltam a’ fenyéren, atyáink magasztalni fogják bátor tettünket, bár keseregni fognak elestünkön. Lelkeket besugárolja az öröm, ha szemek dagadozni fog is könyűktől. Gyermekeink nem hullottak-el dicstelen’; ők halált terjesztének-el magok körül, ezt fogják mondani. De mit gondolkodunk mi a’ szűk hajlék felől? Kard védi a’ bátort; a’ gyáva’ futamlását halál űzi, ’s ennek híre soha nem hallatszik.

Előre nyomultunk keresztül az éjjelen, ’s eggy folyam’ zuhogásához érénk, melly kék futásával bekeríté az ellent. Elértünk a’ folyam’ széléhez, ’s láttuk az alvó tábort. A’ róna’ tüzei elaludtak; távol voltak az őrök’ léptei. Én kiszegzém dárdámnak végét, hogy a’ vizen általszökjem, de Gaul megkapá kezemet, ’s e’ vítéz férjfi’ szavait mondá:

’S a’ Fion-ghal’ fija sötétben fog e rohanni az alvó ellenségre? úgy fog e nekik esni mint az éj’ szele, melly nem-látva röpeszti-ki az ifju fákat? Fion-ghal nem ekként szerze fényt, ’s Morninak ősz haján nem illy tettek miatt lakik becsűlet. Verd a’ csaták’ paizsát Osszián, hogy az ő ezreik felserkenjenek. Hadd rohanjon rájok Gaul a’ maga első harczában, ’s próbálja-meg mit bír karja.

Lelkem örült a’ hős’ tüzének, ’s könyűk csorogtanak szemeimből. Mérkezzenek-meg tehát veled, o Gaul, ’s a’ Morni’ fijának dicse emelkedjék. De te ne tolakodjál igen előre, ’s villogjon Osszián körül sarjad. Öldössük eggyütt az ellenséget. Gaul, látod te ama’ sziklát? Szürkén derül mohos oldala a’ csillagok’ fényében. Ha ők győzendenek, fedje hátunkat a’ szikla. Nem fognak dárdáinkhoz közelíteni, mert markainkban halál űl.

Háromszor vertem-meg a’ csengő paizst; rettenve szökött fel az ellensereg. Előre nyomultunk aczélunknak csöngésében; zavart lépteik szaladtak a’ pusztán, mert úgy hitték hogy Fion-ghal jelene-meg, ’s megzsibbadának karjaik. Iramlásoknak zúgta ollyan volt mint eggy láng, melly perzselt erdőken harapoz. ’S a’ Gaul’ láncsája ím röpűl, íme felrándúl pallosa. Krémor eldölt, el Leth, a’ hatalmas; Dunthormod reszket vérében. Aczél likasztá-meg Krothának oldalát, midőn dárdája’ nyelén felegyenesedék. A’ sebből eggy fekete folyam bugyogott, és süstörge a’ hamvadozó tölgytől. Káthmin látta az őtet-üző hős’ lépteit, felmásza eggy aszott fára, de láncsa veré keresztül. Sikoltva, hörögve zuppan-alá, ’s moh és aszott gallyak hulltak utána, ’s elteríték Gaulnak kék fegyverét.

Ezek voltak a’ te tetteid, Gaul, csatáidnak elsőjében. De a’ te kardod sem vala renyhe oldaladon, te legutóbbika a’ Fion-ghal’ nemzetének. Osszián előre tolongott erejének teljében; a’ nép hulla előtte mint a’ fűszál a’ gyermek’ vesszeje előtt, midőn fütyölve ballagdal a’ fenyéren, ’s nyakazza a’ barcsákat. Gondatlan mégyen a’ gyerkőcze, ’s léptei a’ puszták felé tartanak.

Szürkén-virradva költ-fel a’ nap körűlünk, ’s a’ fenyéren végig-csillogott a’ tekergő folyam. Az ellenhad öszvegyűle a’ tetőn, ’s Lathmonnak haragja fellobbana. Dühödten csapta-alá bosszúsan-szikrázó szemét, ’s elnémúla nevekedő bánatjában. Sok ízben verte dombos paizsát; léptei akadozva mentek a’ pusztán. Távolról láttam én a’ bajnok’ elsötétedését, ’s ezt mondám a’ Morni’ fijához: Szekerző fejdelme Szruthmonnak, látod e amott az ellenséget? Bosszúsan gyűlnek ők a’ tetőn. Térjünk vissza a’ királyhoz; ő ereje’ teljében kelend-fel, ’s a’ Lathmon’ serge el lesz szórva. Minket, bajnokfelem, fény ölel-körül; az öregek’ szemei vígadozni fognak rajtunk. El innen, Morni’ magzatja! íme Lathmon alá-száll halmáról.

Ugy eltértünk légyen lassu, mondá Gaul a’ szög fürtökkel, hogy mosolygva ezt ne mondja a’ sereg: Ahol mennek az éjjeli küzdők! irtózatosak a’ sötétben, mint a’ rémek, ’s a’ korány’ fényével széllyelfoszlanak. Osszián, vedd a’ Gormár’ paizsát, a’ ki dárdádnak alatta dölt-el. Örvendeni fognak öregeink, meglátván fijaiknak tetteket.

Így szóllánk a’ fenyéren, ’s akkor Szulmáth a’ szekerző Lathmon elébe lépett, Szulmáth, a’ Duthai Vezér, a’ feketén-hömpelygő Duvranna mellett:

Miért nem rohansz-elő hőseidnek ezreivel, Nuáthnak gyermeke? Miért nem szállasz alá egész táboroddal, míg még elszaladhatnak? Fegyverek ragyog a’ korány’ fényében; lépteik előttünk a’ fenyéren haladnak.

Erőtlen kar’ fajzatja, monda neki Lathmon, az én sergem szálljon e alá? Ők csak ketten vagynak, fija Duthának; ’s ezrek rántsanak kardot ellenek? Nuáth búsúlni fogna elfogyó hírén termében; el fogná fordítani szemét Lathmonról, midőn hozzá közelítenének léptei. Fejedelme Duthának, menj a’ hősekhez; látom Ossziánnak deli lépteit. Az ő dicse méltó aczélomhoz; hívd-ki őtet, megmérkezni bajban Lathmonnal.

’S a’ dicső Szulmáth íme érkezik. Örültem a’ király’ izenetének. Karomra vettem a’ paizst; Morninak kardját Gaul adta kezembe. Visszatérénk a’ harsogó folyamhoz. Lathmon erős lépteiben szállt-alá halmáról. Mint felhő torlódott megette a’ sereg; a’ Nuáth’ fija ragyogott aczélja között.

Fion-ghal’ nemzettje, mond a’ bajnok, a’ te híred a’ mi vesztünkkel kél. Hányan fekszenek ott a’ te karodtól népemben, te hőseknek fejedelme! Emelj most Lathmon ellen kardot, terítsd el a’ Nuáth’ fiát, terítsd-el őt népe előtt, vagy te magad dőlj-el a’ porba! Ne mondja senki csornokomban hogy népem szemeim előtt hullt-el, hogy az Lathmonnak szemei előtt hullt-el, ’s neki oldalán aludt kardja. Úgy Kutha’ kék szemeit könyűkben görgetné, ’s léptei Dunlathmonnak völgyei köztt magányosak lennének.

Azt se mondja senki, ez vala feleletem, hogy a’ Fion-ghal’ fija szaladt-meg. Léptét ha homály fedné is el, Osszián szaladni nem fogna. Elébe fogna állani lelke ’s ezt kiáltaná neki: ’S a’ Szelmai Bárd retteg é ellent? Nem, ő nem retteg semmi ellent; öröm neki a’ csaták’ moraja.

Lathmon nekem csapá dárdáját, ’s meglikasztá pajzsomat. Érzém testemen a’ hideg vasat, ’s kirántám a’ Morni’ lapját, ’s ketté szelém a’ dárda’ nyelét. A’ villogó hegy földrehullt. Nuáthnak gyermeke lángolt fene ádázságában, ’s fennre rántá zengő paizsát. Bosszúsan néze-elő szeme a’ paizs karimája alól, melly felém nyúlva a’ szerént villángzott mint eggy ércz kapu. De Osszián annak villángzó domboruságát általdöfte a’ csata’ láncsájával; ’s a’ láncsa eggy tölgybe akadt-meg, melly a’ fejedelem megett állt. Lathmon azonban előre nyomúla. Gaul látá hogy el fog esni a’ fejedelem, ’s elébe nyujtá a’ maga vértjét Ossziánnak kardja ellen, midőn az tüzet-szikrázva csapott Dunlathmonnak királyára.

Lathmon a’ Morni’ fijára pillant, ’s köny csordúla-ki szeméből. Ledobta öseinek kardját, ’s ez ígéjit mondá az erőseknek: Mit küzdjön Lathmon tiellenetek, ti dicső hőseknek elsőji? A’ ti lelkeitek fény’ sugára; a’ ti kardjaitok halál’ lángja. Ki hasonlíthat fényben a’ hősekhez, a’ kiknek már ifjuságokban illy nagyok tetteik? Ha ti Nuáthnak palotájában volnátok, Lathmonnak zöld lakásában, azt vallaná atyám, hogy az ő fija nem dölt-meg erőtlenek előtt. Ki jő amott, ezt fogná mondani, eggy hatalmas folyam, a’ hangzó fenyéren végig? A’ kisdedebb halmok rettegnek előtte; ezer lelkek lebegik-körül aczéljának ragyogását, azoknak lelkeik, kik a’ Morvai fejedelem’ kardjának általa estek éjbe. Boldog vagy te, Komhál’ fija, a’ te csatáidat magzatid vívják! Előtted mennek-ki csatákba, ’s a’ dicsőség’ lépteiben térnek-meg.

Fion-ghal a’ maga szelídjében jön-elő, titkon örülve fijának tettein. Öröm derengett Morninak arczán; öregsző szemei erőtlenül néztek-elő a’ csorgó köny’ csepjei közzül.

Megérkezénk Szelmának csornokjába, ’s kézről kézre köröngett a’ csiga. A’ dal’ leányai megjelentenek, megjelent közöttök Evirallín is szelíd pirúlattal, körüllebegett hónyakával. Szeme titkon görge Ossziánra. Verte az ideges hárfát; ’s mi magasztalánk Branónak szép gyermekét.

Fion-ghal felkölt helyéről, ’s ezt mondá a’ dárdák’ Lathmonjának; a’ Trenmor’ kardja rezgett oldalán, midőn az erő’ karját felemelte:

Nuáth’ magzatja, így kezdé szavait, miért keressz te fényt Morvában? Mi nem gyávák’ nemzete vagyunk; kardunk erőtlenre nem villog. Mikor riasztánk mi fel tégedet, Lathmon, a’ hadnak vad csörtetéseivel? Fion-ghal nem lél örömet a’ csatákban, noha karja erőnek karja. Az én hírem a’ kevély’ megbukásán kél; kardom levillámlja a’ kérkedőt. Jön a’ tusa, ’s nyilnak a’ bajnokok’ sírjai, nyílnak az én népem’ sírjai is. Atyáim, ah, én egyedül maradok! de én híres maradok utól, ’s lelkem’ kimulta fényfolyam legyen. Lathmon térjen-vissza honjába, ’s egyéb országra hengerítse a’ csatát. A’ Morvai nép híres nép; ellenjei szerencsétleneknek gyermekei.

OJTHÓNA.

FOGLALAT.

Gaul a’ Morvában megvert Lathmont honjába kíséré, ’s ott, megszerette Ojthónát. A’ leány, ’s ennek atyja Nuáth ’s a’ testvére Lathmon, örömmel fogadják-el a’ Gaul’ jobbját, ’s az öszvekelés’ napja meghatároztatik. Azonban Gaul parancsolatot vesz Fion-ghaltól, hogy őtet kísérje a’ Britek ellen, ’s így a’ menyegző elhalad. Nuáth is fiastúl hadba indúl, ’s Ojthóna hátra-marad Dunlathmonban. Ezeknek távolléteket hasznára fordítá

fordíta

Dunromáth, Kuthalmónak fejedelme, ’s Ojthónát elrabolja; ’s minthogy ez most is, mint már elébb, idegen az ő szerelmétől, a’ leányt Tromthon puszta szigetnek eggy üregébe zárja. Gaul megérti mi történt jegyesével, ’s kiszáll Tromthonon, hol Dunromáth is megjelent. Gaul kéri a’ leányt, hogy ez maradjon üregében, míg az ő szűzességén elkövetett erőszakot megbosszulandja; de ez titkon a’ harczolók közzé elegyíti magát, küzd, ’s halálos sebet kap. Gaul sirt emel neki, ’s megölvén ellenségét, Morvába visszatér.

Sötét borítja-el Dunlathmont, noha a’ hold látatja fél arczát a’ halmokkal. Búsan tekint-félre az ég’ ékes leánya, mert siralmat lát közelíteni.

Morninak fija kiment vala a’ fenyérre. A’ csornokban semmi szózat; nem reszket keresztül a’ sötéten semmi messzelövellő fény. A’ szép Ojthóna’ szózatja nem hallik-ki a’ Duvranna’ habjainak zajgása közzül. Hova menél-el te a’ te szépedben, Nuáthnak feketefürtü leánya? Lathmon, a’ bátyád, az erősek’ mezején múlat. Úgy fogadád, hogy termedben maradsz míg megérkezend Morninak fija; míg Gaul megérkezend Szruthmonból az ő szerelme’ leányához. Könyűket harmatozott szemed az ő elmenésekor, mellyedet titkos sóhajtások dagaszták; de te neki nem mégy ellenébe énekiddel, nem a’ könnyen-rezgő lant’ zengzetivel ellenébe.

Ezek voltanak a’ Gaul’ szavai, midőn Dunlathmonnak várához ért. Nyitva voltak és búsak a’ kapuk; a’ palotán végig-röpültek a’ szelek. A’ fák tele hintették leveleikkel a’ tornáczot, ’s mindenszerte az éj’ huhogásai hallatszának. Elsüllyedve bánatjában ’s búsan űle a’ sziklán Gaul; lelke eltölt epedéssel

epédéssel

a’ lyányért. Merre intézze futását? Tőle nem távolag álla a’ Léth’ fija Morló. Boglyas hajaiban zúgtak a’ szelek. De ő meg nem szóllala, mert látta Gaul’ gyötrődéseit.

Álom szálla a’ Vezérek’ szemeire, ’s az éj’ tüneményei felköltenek. Ojthóna megállott álomban Gauljának szeme előtt. Rendetlenül folytak-széllyel fekete hajai, ’s szép szemei könyűken által tekintgettenek. Vér mocskolta hófejérségü karjait. Mellyének sebét félig rejtette-el leple. Igy álla meghajolva Gaul felett, ’s lassu hanggal ezt mondá:

Alszik a’ Morni’ fija, ő, az annyira kedves Ojthónajának szemeiben? Gaul alszik a’ távol sziklán, ’s a’ Nuáth’ leánya elhal? Tromthonnak sivány szigetét csapkodja a’ tenger. Én könnyek köztt űlök üregemben. De itt nem ülök egyedül, o Gaul! Kuthalmónak fene ura ott vagyon. Ott vagyon ő, ’s keblében dühösködik a’ szerelem. Ah, mit tehet Ojthónádnak karja?

Zörögve ütődék eggy vihar a’ tölgy ágaiba, ’s távozék az éjnek álma. Gaul megragadá barkócza-dárdáját, ’s megálla bosszús haragjában. Sokat forgatá kelet felé szemeit, ’s vádlotta a’ késedelmes világot. Végre felhasadt a’ reggel, ’s a’ hős megereszteté a’ vitorlákat. Üvöltve jöttek-elő a’ tetőkről a’ szelek, Gaul röpűle a’ mélység’ habjain. A’ harmadik nap felüté magát Tromthon, mint eggy kék vért a’ tengeren. Sziklás partjai körül zajogtanak a’ fejér habok. A’ bús Ojthóna a’ parton űle, lepillantott a’ fercsegő hullámokra, ’s könyűk omlottanak szeméből. De midőn meglátta Gault az ő fegyverében, akkor felszökött, ’s elfordította szemeit. Elenyésze orczájáról a’ piros, ’s a’ hókarok reszkettenek oldalán. Háromszor igyekezett elfutni Gaulnak tekintete elől; háromszor gátolják-meg lábai futamlását.

Nuáth’ leánya, monda neki a’ hős, miért futsz te így Gaul előtt? Halálnak lángjait önti é az én szemem? harag setétíti e el lelkemet? Te nekem regnek fénye vagy az idegen földön. De te arczodat bú fedi, leánya a’ szekerző Nuáthnak! Közel e Ojthonának ellensége? Lelkem lángol vele szembe ötleni. Oldalomon reszket a’ pallos, ’s vágy villogni markomban. Szóllj, Nuáthnak leánya, látod e mint futnak könnyeim?

Szruthmonnak ifju fejedelme, mondá a’ leány, miért jősz te a’ habokon Nuáthnak kesergő gyermekéhez? Miért nem hervadtam el én titokban, hasonló a’ szirtek’ virágához? melly nem látva emeli-fel fejét, ’s elszórja aszu leveleit a’ szélben. Ah, miért jövél te, o Gaul, hallani kimultom’ fohászkodásait? Én ifjuságomban alélok-el, nevem nem fog hallatni, vagy ha hallatni fog, siralomban fog! Nuáthnak könyűji folyni fognak érettem! búsúlni fogsz Ojthonának eltünt szépsége felett, te is, Morninak fija. De ő majd a’ szűk sírben, fog alunni, távol a’ buslakodó zokogásaitól. Miért jössz te Szruthmonnak fejedelme, Tromthonnak tengercsapkodta sziklájihoz?

Gaul. Elleneddel jövök megvívni, leánya a’ szekerző Nuáthnak. A’ Kuthalmói fejdelem’ halála homályosodik előttem, vagy eldől a’ Morni’ fija. Ojthóna, ha Gaul elesik, emeld-fel ama’ sziklán síromat. ’S ha feketeorru hajók eveznek-el a’ sír mellett, szóllítsd-elő a’ tenger’ fijait, ’s add nekik e’ kardot, hogy vigyék a’ Morni’ palotájába. Akkor az ősz király megszünend kitekintgetni a’ pusztára, ’s nem várja többé fijának visszatérését.

’S élhetne é Nuáthnak leánya? kérdé Ojthóna mélyen-felfohászkodva. Élhetnék e én ha Gaul el fogna esni? Az én szívem nem e’ kőszálból való, nem hasonlatos az én lelkem a’ tengerhez, melly kék habjait akármelly széllel hányattatja, ’s dagad és lohad a’ vésszel. A’ vihar, melly tégedet eldőjt, Ojthónának ágait is öszvetördeli. Vesszünk eggyütt, Morninak szekerző fija! Kedves énnekem a’ szűk hajlék, kedvesek a’ halál’ mohos kövei. Én soha nem hagyom-el szikláidat, te tengerkörülölelte Tromthon.

Leszálla a’ maga fellegeivel az éj’ midőn Lathmon atyjának hadaihoz méne-el, Dunthormodnak mohos kőszálaihoz. Leszálla az éj, ’s én palotámban űltem a’ lángoló tölgynek világa mellett. Fegyvercsördülést hallék, ’s öröm ébrede-fel arczomon, mert a’ te visszatértedet gondolám. De Kuthalmónak fejedelme jön, a’ rőthaju erős Dunromáth. Vérben forgottak haragos szemei, ’s kardja piroslott népem’ vérétől. A’ kik Ojthónát védék vala, a’ bosszús fejedelem által estenek-el. Mit tehettem? karom erőtlen volt; nem bírtam forgatni a’ dárdát. Elragada siralmaim köztt, ’s vitorláji könnyeimmel költek-fel. Rettegte visszatértét a’ szerencsétlen Ojthóna’ testvérének. De íme jön ő ’s az ő serege; előtte hasad a’ fekete hullám. Merre akarod intézni futásodat, o Gaul? Sokak a’ Dunromáth’ vitézei!

Az én lépteim soha nem fordultak-el a’ csatától, felele a’ bajnok Gaul, ’s kirántotta pallosát; ’s mostan rettegjek e, midőn előttem az ellenség? Menj barlangodba, te kedves, míg tusánk a’ téren véget ér. Léthnak fija, hozzd-elő dicső eldődjeinknek íjaikat, ’s Morninak nyillal-rakott tegzét. Bennünket három vitéz kísérjen, ’s ők rántsák-fel a’ ternyő-ívet, mi magunk a’ harcz’ dárdájával vívjunk. Ők egész serget tesznek a’ szirten, de a’ mi lelkeink erősek a’ tusában.

Ojthóna barlangjába tért. Bús öröm költ-fel a’ leány’ lelkében, hasonló a’ villám’ ösvényéhez, melly a’ fergeteg felhőjén lángol-el. Lelke el vala tökélve. Vad pillantataiban kiszáradott a’ könyű. Dunromáth lassan közelgete ’s meglátta Morni’ fiját. Bosszu diszteleníté-el ábrázát, orczáján mosolygás lebegett. Félig láthatólag görgött szeme, beárnyalva a’ sertés szemöldektől.

Honnan jőnek a’ tenger’ fijai? kérdé a’ komor fejedelem. Szelek vertenek é ki benneteket Tromthonnak sziklás partjaihoz? Vagy talán a’ hókart keresitek? Szerencsétlenek’ gyermekei közelítenek, ti gyöngék, a’ Dunromáth’ kezeihez. Az ő szeme nem kíméli az erőtleneket; öröm neki az idegen’ vérét ontani. Ojthóna fénynek súgára, ’s titkon örül az ő kecseiben Kuthalmó’ fejedelme. Te fognád e el, mint eggy borúlat, te gyenge kar, a’ nyájas súgárt? Eljövél; de visszatérsz e atyáidnak hajlékaihoz?

’S nem ismersz engem, kérdé Gaul, Kuthalmónak rőt fejedelme? Lábaid gyorsak voltak a’ fenyéren, midőn a’ szekerző Lathmon megnyerte a’ csatát, midőn a’ Gaul’ fegyvere torlotta népedet Morvának erdős tetőjin. Dunromáth szavad azért merész, mert megetted serged tolakodik. Negéd’ fija, én rettegem e népedet? Én nem eredtem gyávák’ nemzetéből.

Gaul előre hágdalt a’ maga fegyverében, ’s Dunromáth népe megé búva. A’ Morni’ fija általverte a’ komor fejdelmet, kardja halálra csapott alá, ’s elütötte az ő fejét. Háromszor rázta-meg azt rőt hajainál fogva Gaul, ’s a’ negédes’ harczolóji megfutamodtak. A’ Morvai nyilak utól-érték a’ futamlást; tíz elesett a’ moh’ szirtjénél, a’ többi vitorlát rántata, ’s zajogva ment a’ hánykodó tengeren.

Gaul közelíte az Ojthóna’ üregéhez. Ott eggy ifju támaszkodék a’ szírtnek, általlikasztott oldallal, ’s gyöngén görgetvén sisakja alól szemeit. Gaulnak lelke elborult; hozzája méne, ’s békének ígéjit mondá neki:

Meggyógyítha e tégedet Gaul, bús-homloku szép vitéz? Én gyakran kerestem a’ hegyek köztt fűveket, ’s felszedtem őket a’ magányos partokon. A’ hősek’ sebei sokszor hegedtenek-bé kezeimtől, ’s az ő szemeik áldották Morninak fiját. Hol laktak a’ te atyáid, harczoló? A’ hatalmasok közzül valók e ők? Bánat fog szállani, mint eggy éj, honodnak folyamjaira; mert te ifju korodban estél-el.

Az én atyáim, felele, hatalmasoknak maradékai. De ők miattam búsongani nem fognak; mint a’ reggeli köd, a’ szerént mult-el az én dicsem. A’ zengő Duvranna’ partjain magas falak emelkednek, ’s látják mohos bástyájikat a’ folyamban. Megettek eggy szirt kél fityegő-águ fenyvekkel. Ottan lakik vitéz testvérem; add a’ bajnoknak e’ csillámló sisakot.

A’ sisak kihulla a’ Gaul’ kezéből. Ojthóna volt az ifju, ’s sebjében. Fegyvert vőn magára a’ barlangban, ’s halált kerese a’ tusák között. Félig vala behunyva nehezedő szeme; oldalából sertegett a’ vér.

Morninak fija, ugymond, készítsd-el nékem a’ szűk lakot. Lelkemre álom száll, mint eggy éj, szemeim homályosodnak. Oh ha lakom Duvrannán volna, a’ dicsőség ragyogó fényében! Úgy örömben siettek volna el napjaim; a’ szűzek magasztaltak volna engemet. De, Morninak fija, én ifjuságomban hullok-el, ’s Nuáth pirulni fog termében!

Halványan roskadott-öszve Tromthonnak kőszikláján. Gaul búslakodva ásá-meg sírját, ’s visszatére Morvába. Mi láttuk lelke’ bánatját. Ossziánnak kobza magasztalta a’ szerencsétlen leányt, ’s Gaulnak arcza felderült. De gyakran kele-fel barátjainak sorjában is sóhajtozása, mint a’ szellő, melly erőtlen szárnyaival fellebben, midőn a’ hablázasztó viharok elnémultanak.

AZ
INISZTHÓNAI HÁBORU.

FOGLALAT.

Annir, Iniszthonának fejedelme, segédre szóllítá Fion-ghált Kormal ellen, ki az ő két fiját, Árgot és Rúrót, orozva megölé ’s leányát lopva elvivé

lopvaelvivé

, ’s most Annírt országától ismeg akarta fosztani. Fion-ghal Oskárt küldötte-ki; ’s ez Kormált megveri, az elrablott leányt Annírnak visszaadja, ’s diadallal tér Morvába.

A’ mi ifjuságunk mint a’ vadásznak álma a’ fenyérnek halmain. A’ nap’ szelíd fényében alszik, ’s dörgő fergeteg riasztja-fel. Szikrázva hull körösded a’ villám, az ádáz szél tépi a’ fák’ lombjait. Vígadva néz vissza a’ verőfényes napokra, ’s kedves álmaira nyugtának.

Hát Ossziánnak ha tér-meg ifjusága? ha fog füle ismét gyönyörködni a’ fegyver’ csattogásában? ha járdalok én, mint Oskár, körülfogva az aczél’ ragyogásától? Jertek, halmai Kónának, a’ ti folyamjaitokkal, jertek, ’s figyeljetek Ossziánnak szózatjára. Lelkemben ének kél, mint a’ nap’ súgara. Érzem a’ multak’ örömét.

Látom tornyaidat, o Szelma, látom tölgyek által beárnyalt bástyájidat. Folyamid zuhognak fülemben. Bajnokjaid felgyülekeznek. Fion-ghal közepettek áll, Trenmornak hadi-paizsára támaszkodva. Dárdáját falnak vetette. Bárdjainak hallgatja dalát. Karjának tetteit hirdeti az, ’s ifjonti csatájit a’ királynak.’

Oskár megtére a’ vadászatból, ’s hallá a’ dicső hős’ magasztalását. Levevé a’ falról Branónak paizsát; szemei könyűkkel töltek-meg. Ifju orczájin piros szín lebegett; szózatja mély és rezgő. Villog kezében hadi-dárdám; ezt mondá a’ Morva’ fejdelméhez:

Fion-ghal, bajnokok’ királya, Osszián, te legközelbb őhozzá a’ hadban! ti ifjuságtokban csatákat vívtatok, ’s neveitek az énekben híresek. Oskár hasonló a’ Kóna’ ködéhez: alig jelenék-meg, ’s enyészek. Nevemet a’ Bárd nem fogja ismerni, a’ vadász nem keresi-fel síromat. Hagyjatok engem küzdeni, nagy hősek, az Iniszthónai harczban. Távol az én csatám’ szigete; nem halljátok-meg Oskárnak elestét. Talán eggy Bárd reám talál ott, ’s nevemet énekének adja. Az idegen hon’ szűze meglátja síromat, keseregni fogja az ifjút, a’ ki messze földről jön. A’ Bárd ezt mondja az áldomás közben: Halljátok a’ dalt a’ külhon’ Oskárjáról!

Oskár, felele Morvának királya, küzdeni fogsz, fija dicsemnek. Készítsétek sötét hajómat, hogy a’ hőst Iniszthónára vigye. Fija az én fiamnak, figyelj nevünkre; mi hősek’ nemzete vagyunk. Ne engedd hogy az idegen föld’ gyermeke így szólljon: Erőtlenek a’ kiket Morva szűlt. Légy harsogó folyam az ütközetben, a’ békében enyhe, mint a’ hanyatló nap. Mondjad a’ sziget’ királyának: Fion-ghal emlékezik ifjusága’ napjairól, midőn bajt vívánk egymással, ’s Agandéka még életben volt.

Feszültenek a’ sipító vitorlák, az árboczok’ szíjai köztt üvöltve röpült a’ szél. A’ hullámok pacskolták a’ fövenyes szirteket, bőgött a’ tenger’ erője. Fiam emelkedni látá immár a’ hánykódó habokról az erdős tartományt, ’s béevezett Rúnának viszhangos öblébe. Kardját beküldé a’ dárdák’ Annirjának. A’ megőszült bajnok felkele midőn meglátta a’ Fion-ghal’ fegyverét. Szemei könyűbe lábbadoztak; emlékezett ifjusága’ csatájiról. Kétszer lökdeltenek ők dárdát a’ nyájas Agandéka előtt. Bajnokok álltanak ott, ’s távolról néztenek, mintha Lelkek küzdöttek volna a’ szélben.

Én most öreg vagyok, mondá a’ király, használatlan függ kardom falomon. Sudarja a’ Morvai nemzetnek, Annír eggykor látta a’ dárdák’ harczait. De mostan halvány ’s elsorvadt, mint Lánón a’ megvénhedett tölgy. Nincsen fiam, ki örömmel fogadjon itt ’s őseinek termeikbe elvigyen. Árg sápadtan fekszik a’ sirban, ’s Rúró, a’ bajnok, nincs többé. Idegennek várában lakik leányom, ’s vágy meglátni síromat. Férje tízezer dárdát emel; úgy jő mint Lánójának halálfellege. Jer, végy részt Annírnak áldomásában, sudarja a’ termes Morvának.

Három napiglan lakomáztanak; a’ negyediken Annír bajnok megérté Oskárnak nevét. Vígan voltak a’ csigák’ innepében; űzték Rúrának vad kanját. Eggy forrás’ mohosult kövénél pihennek-meg a’ vadászattól a’ hősek. Annírnak szeme elöntötte könyűjét; elfojtotta a’ kelő sóhajtást.

Itt nyugszanak homályban, monda a’ hős, ifjúságom’ gyermekei. Rúrónak üregét e’ kő fedi; az Argé felett ama’ tölgy suhog. Értitek ti az én szavamat, fiaim, szűk hajlékitokban? vagy ti beszélltek eggyütt e’ lombok’ zörgéseiben, mikor a’ szél a’ fenyéren üvöltöz?

Oskár. Iniszthonának fejedelme, mint estek-el az ifjú kor’ gyermekei? Agyaras kanok szökdösnek-el sírjaik felett, ’s nem háborítják nyugtokat. Ködből alaklott őzeket hajkásznak ők, ’s légi íveiket feszítgetik. Még kedvelik eggykori múlatságaikat, ’s örömmel hágnak a’ szelekre.

Kormák bajnok, felele Annír, tízezer dárdát szólítt csatájiba. Ő Lánónak vizei mellett lakik, mellyből halálnak gőze kél. Eljött Rúnának palotájához, ’s a’ dárda’ díját kereste. Szép volt és nyájas az ifju, hasonló a’ napnak fiatal súgárához. Nem sok mere megvívni vele. Hőseim hátráltak neki. Leányom megadá magát szerelmének.

Árg megjön a’ vadászatból, és Rúró; folytak büszkeségek’ könnyei. Némán görge szemek a’ Rúnai bajnokokon, kik a’ vitéz idegen előtt hátráltanak. Három napig vígan ültek Kormállal a’ csigák’ örömei körül. A’ negyediken bajra kelt Árg ővele. Ki vívhatott-meg Árggal? Kormál bajnok meg volt győzve. Kevélység ’s bánat dagaszták mellyét. Titkon elvégzi magában, hogy fiaimat halva fogja látni. Kimentek a’ Rúnai hegyormokra, ’s űzték a’ barnahátú szarvasokat. Kormálnak nyila orozva repül gyermekeim felé, ’s ők vérekben hullanak-el. Ő szerelme’ leányához jön, a’ szép fürtözet’ leányához, ’s futottanak eggyütt a’ pusztán, Annír egyedül maradott hátra. Az éj leszállt. A’ nap feljön; nem hallék a’ Rúró’, nem az Árg’ szózatja. Végre meglátánk kedves ebeket, a’ könnyüfutású Rúnárt. Ordítva jött az termünkbe, ’s a’ hely felé látszott tekinteni a’ holott ők, a’ hősek, elestek. Követtük őt, ’s rájok találtunk, ’s e’ forrás mellett tettük sírba. Itt múlat most olly örömest Annír, midőn a’ szarvasvadászatnak vége van, hasonló a’ tölgy’ vén törzséhez. Örökké folynak könnyeim.

Ronnán, monda felszökve Oskár, ’s te Ojgár, dárdák’ fejedelme, hívjátok mellém hőseimet, a’ folyamos Morvának gyermekeit. Még ma megyünk-ki a’ Lánó’ vizeihez, mellyek halál’ gőzeit páráznak. Kormál ne örvendjen soká; gyakorta lebeg halál’ kardunk körül.

’S mentek a’ merre a’ fenyér elnyúl, mint eggy sötét felleghullám, végig-görgetve a’ szelektől a’ pusztán, ’s prémjeiken a’ villámoktól veresre festve; elbődűlnek az erdők, ’s előre érzik a’ zivatart. Zeng az Oskár’ hadi-türke; Lánó minden habjában remeg. Kormálnak csengő pajzsa körül felgyülnek a’ tenger’ gyermekei. Oskár küzd, a’ mint szokott csatájiban; kardja alatt Kormál elterül. A’ renyhe Lánó’ fijai elfutottak magányos völgyeikhez. Oskár a’ szigeti leányt Annírnak megzendült hajlékába vezette. Az öreg’ arcza ragyog örömében. Idv a’ kardok’ fejdelmének! kiáltá.

Melly nagy vala Ossziánnak öröme, midőn távolról látá fejérleni térő fijának vitorlájit! Hasonlók valának azok egy fényfelleghez, melly ragyogva emelkedik keletben, midőn a’ magányos vándor az isméretlen földön jár, ’s az éj’ borzasztó rémjei sötétet terjesztettek-el körűle.

Énekek köztt hozánk-be az ifju hőst Szelmának palotájiba. Fion-ghal készítette a’ csigák’ örömét. Oskárnak neve ezer Bárd által magasztalva zeng a’ csornokban, ’s Morvának ormai messze elzengék az éneket. Toskárnak leánya ott vala; az ő szava mint a’ hárfáé, mikor az ékes hang estve távolról lebeg a’ völgy’ lenge szellőjivel.

* *

Ah vezessetek engem, ti a’ kik még látjátok a’ nap’ fényét, bérczeimnek eggyik szirtjéhez! Légyen közel hozzám a’ mogyorócsalit, közel hozzám a’ suhogó tölgy. Zöld légyen helye nyugtomnak, ’s mormogjon körűle a’ tető’ távol csergetege. Toskár’ leánya, vedd a’ lantot, ’s zengd Szelmának kedves dalát, hogy lelkemet szállja-meg az álom, midőn öröm veend körül; hogy térjenek-vissza ifjuságom’ álmai, ’s a’ napok, mellyekben az erős Fion-ghal élt. Látom, o Szelma, tornyaidat, ’s erdődet és az árnyas bástyákat. Látom Morvának hőseit; hallom a’ Bárdok’ dalát. Oskár feltartja Kormálnak pallosát; ezer fiatal hős tolong felé, ’s csudálja a’ szíjak’ ékét. Álmélkodva tekintenek az én fiamra, ’s csudálják karjának erejét

karjána kerejét

. Sejtik atyjának tekintetében az örömet, ’s mindenik hasonló fény után eped. ’S tiétek lesz ez a’ fény, fijai a’ folyamok’ Morvájának. Gyakran ragyog a’ dal lelkemen, ’s emlékezem az ifjú kor’ társairól. De rám a’ hárfazengés alatt szunnyalom száll-alá. Már lebegnek körűlem a’ nyájas álmok. Vadászat’ gyermekei, távozzatok, ne háborítsátok-meg nyugtomat! A’ hajdannak Bárdja atyájival ered beszédbe, fejdelmeinkkel a’ régi kor’ napjaiban. Messze távozzatok innen, vadászatnak gyermekei! Ne háborítsátok Ossziánnak nyugtát.

OSKÁR KÁROSSZAL.

FOGLALAT.

Oskár Károszt balra hivja-ki Rynó által. Károsz nem mer, ’s üres izenettel ereszti vissza a’ Bárdot. Oskár és a’ Morni nép, kit ez nap’ Oskárnak vezérlésére bíza Fion-ghal, leheverednek a’ téren, ’s lángoló tölgyek mellett űlnek. Rynó meglátja a’ Komhála’ ’s Hídallán’ rémárnyaikat, ’s ezt megszóllítja, de tőle feleletet nem kap. Ekkor elbeszélli Oskárnak, mint ölte-meg Hidallánt az atyja, elborítva szégyennel, hogy őtet Fion-ghal seregéből örökre kirekesztette (lássd Komhálát az I. Kötetb.) Oskár’ a’ rege után, megmássza a’ tetőt, hogy ott őseinek Lelkeikkel tanácskozhassék

tanácskozhasson [ld. Nyomtatási botlások]

. Visszatérvén onnan, Károsznak harczolójira ötöl; később Kárósz is megjelen, verekednek, ’s Oskár fényes győzedelmet nyer.

Toskár’ leánya, hozzd a’ hárfát; az ének’ fénye kél Ossziánnak lelkében. Hasonló az a’ mezőhöz, midőn, sötét űli az ormokat, ’s a’ halkkal növő árny elterül a’ naplepte

naplette [ld. Nyomtatási botlások]

téren. Látom fiamat, Malvína, Krónának bemohosult kőszálán. Ah, az csak a’ fenyér’ köde béfestve az enyészet’ sugárával. Kedves nekem az, Malvína, midőn az én Oskárom’ alakját szövi. Távol tőle, szelek, ha végig-üvölttök Ardvának hegyoldalain!

Ki közelít az én nemzettem felé az ének’ tompa döngésében? Kezében pálcza vagyon, ’s ősz hajai a’ széllel szállonganak. Vad öröm ragyogtatja arczát. Gyakran tekint-vissza Károszra. Rynó, az ének’ Bárdja az, ki elméne, megkémleni az ellenséget.

Mit mível Károsz, a’ hajók’ királya? mondá a’ buslakodó Osszián’ fija. Csattog e kevélységének szárnya, te elhunyt időknek énekese?

Csattog, o Oskár, monda a’ Bárd, de csak feltornyozott bástyák megett. Rettegve tekint-el a’ kövek felett, félelmesnek néz téged, mint eggy rémjét az éjszakának, melly habokat verdes az ő hajójihoz.

Menj, mondá Oskár, menj elsője Bárdjaimnak, végyed Fion-ghalnak dárdáját. Tűzz

Tőzz [ld. Nyomtatási botlások]

lángot hegyéhez, ’s rázzd az ég’ szeleiben. Ingereljed énekeddel, hogy hagyja oda vizeinek habjait, ’s közelítsen-elő. Mondd Károsznak, én epedem a’ küzdést; ívem elúnta a’ vadászatot Kónán. Mondjad, eggyike sincsen itt hőseimnek, ’s karom még ifju, még erőtlen.

Rynó ment, énekének zengzetében. Nagy erővel harsogott a’ bajnok Oskár’ szózatja. Akként szólla az a’ hegytetőken az erőseknek mint a’ kőszálak’ barlangjának tompa zúgása, mikor azt a’ Tongorm’ tengere veri, ’s erdejének lombjai az üvöltő szelekkel versengenek. Felgyülekeznek ők fiam körül, hasonlók a’ hegyek’ patakjaihoz az eső után, mellyek futások’ kevélységében zuhogva ömledeznek.

Rynó elért az hatalmas Károszhoz, ’s fel-felcsapta a’ lángoló dárdát. Jer az Oskár’ tusájához, o fejedelem, monda, te a’ ki rengő habtorlatokon űlsz. Fion-ghal bajnok távol vagyon; Morván hallja Bárdjainak énekeiket; a’ terem’ szele emelinti üstökét. Nincs markában a’ szörnyü hadi-dárda, nincs karján a’ paizs, rettenetes, mint az elsötétedett hold. Jer küzdésre; a’ hős maga van.

Károsz nem jött-által a’ Kárunon

Kármon [ld. Nyomtatási botlások]

, ’s a’ Bárd visszatér az énekkel. Szürkén alkonylik az éj Kárun felett. Készítik a’ csigák’ örömét. Száz tölgy lángol a’ szelekben, gyöngén deríti a’ fény a’ tért. Tetőknek árnyai járják az ég’ piroslását ’s távolról látatják homályos alakjaikat. Félig-láthatólag lebeg a’ felhőn Komhála, Hidallán komor és homályos; ollyan ő mint az elsötétedet hold körülfogva az éj’ ködjétől.

Miért vagy illy homályos? kérdé Rynó, mert egyedül ő ismerte-ki a’ fejedelmet. Miért te illy homályos, Hidallán? Nem kaptad e meg híredet? Ossziánnak dala zengett neked; lelked tisztán fényle a’ szélben, midőn lehajolva felhőid között a’ Bárd’ dalára figyeltél.

Látja szemed a’ hőst, mint az éjnek eggy sötét alakját? kérdé Oskár. Mond-elő nekünk, Rynó, mint esett-el Hidallán, ki atyáinknak éveikben híres vala. Neve még hangzik a’ Kóna’ szirtjei köztt; sokszor láttam én tetőjinek folyójit.

Fion-ghal bajnok Hidallánt eltiltotta hadaitól, mondá a’ Bárd. A’ király’ lelke szomor vala Komhaláért; szeme nem nézheté Hidallánt. Búsan, magányos hallgató léptekkel járdala ő a’ mezőben. Használatlan függött oldalán kardja; hajai elfeselve röpkedtenek. Süllyedt szemében köny gyűle, mellyét félig-hallatszó sóhajtás dagasztja. Magában ’s senkitől nem látva három napokiglan bolyongott, míg Lámornak elére hajlékához, bemohosult termekhez őseinek a’ csapongó Balva mellett. Ott űlt egyedül eggy fának alatta Lámor; népe kiméne Hidallánnal. A’ folyam lábainál futott-el; ősz feje gyámolbotján nyugvék. El volt aluva az öreg kornak szeme, ’s régi évek’ dalait’ dallá. A’ Hidallán’ lábainak dobogásai elhatottak füleihez. Ismerte fijának lépteit.

Lámhornak szülöttje visszatért az harczból? vagy lelke közelít talán dobogó lépteken? Elestél te a’ Kárun’ szélén, fija Lámhornak az ősz hajakkal? Vagy ha Hidallánnak nyomait hallom, hol vannak a’ harcz’ erősei? Hol, Hidallán, hol van népem, melly pajzsa csöngésében tére-meg másszor? Elhullott az a’ Kárun’ szélein?

Nem felele a’ mélyet-sohajtó ifju; Lámhornak élnek népei. Ők, atyám, híresek a’ tusában; de Hidallánnak hire elenyészett! Magányban kell ezután a’ Bálva mellet ülnöm, ha felkél a’ csaták’ moraja.

Atyáid nem ültenek magányban, monda Lámhor kelő büszkeséggel; soha nem űltek ők a’ Bálva mellett, ha felkele a’ csaták’ moraja. Nem látsz te amott ravatalt? szemem addig már nem hat-el. Ott nyugszik a’ nemes Garmalín, ki nem kerülte a’ csatát. Jer, ezt mondja énnekem, jer te a’ tusáknak hírese, öseidnek sírjokhoz. Hogyan, Garmalín, én e tusáknak hírese? fiam megfutott a’ csatából!

Királya a’ folyamok’ Balvájának, felele sóhajtva Hidallán, miért sebheted te lelkemet? Lámhor, én soha nem futék! Fion-ghal bús Komhaláért, ’s eltiltott hadaitól. Menj-el a’ te szőke vizeidhez; sorvadj mint a’ lombatlan tölgy, mellyet a’ szél Balvára fektet, mellynek lombja többé nem nő.

Úgy nékem a’ Hidallán’ magányos lépteit kell hallanom? Midőn ezren ragyognak a’ kardküzdésben, ő honjának vizei mellett meghajolva álljon e? Lelke a’ dicső Garmalínnak, vezess engem nyugtom’ helyére. Szemei búsak, gyászol lelke, mert fija elveszté harczolói hírét!

Hol keressek hírt, monda Hidallán, hogy megvídítsam Lámhornak lelkét? Honnan térjek vissza diccsel, hogy vértemnek csörtetése fülében kedvest zengjen

zenegjen

? Ha a’ vadak’ űzésére megyek, soha nem fog nevem hallatszani. Ebeimet Lámhor, megérkezésemnek örvendve, simongatni nem fogja, nem fogja tudakolni bérczeimet, nem a’ szarvasokat

sarvasokat

pusztájiban!

El kell hullanom, monda Lámhor, mint a’ leveletlen tölgy; az a’ szirt mellett nőtt, azt a’ fergeteg verte-le! Lelkem elbúsulva fog lebegni az halmon Hidallánom miatt. Ti ködök midőn felmentek, rejtsétek-el őt arczom előtt! Fiam, menj Lámhornak csornokjába; ott függnek atyáid’ fegyveri; hozzd-elő Garmalínnak kardját; mellyet ellenségétől ragadott vala el.

Hidallán ment, ’s elhozta a’ kardot, gazdag tűzött kötőjével. Áltnyujtotta azt atyjának. Az ősz bajnok uja’ hegyével tapintá-meg a’ kard’ hegyét.

Lámhor. Fiam, vezess engem Garmalínnak sírja mellé, amott kél az a’ suhogó tölgynél, kiaszott gyep nőtt-el körűle, hallom szálaikban a’ szeleket zizegni. Hozzá közel eggy kisded patak ömöl, ’s a’ Balvába küldi habjait. Ott hagyj engem megpihenni; a’ déli nap mezőnkre süt.

Elvitte atyját a’ sír mellé, ’s ez keresztülverte oldalát. Most eggyütt alszanak itt, ’s régi palotájik omlonganak a’ Balva’ szélén. Lelkek tünnek-fel itt délben. Mély hallgatásban vagyon a’ fenyér; ’s Lámhornak fekvét kerűli a’ nép.

Regéd rémítő, monda Oskár, te hajdan évek’ gyermeke. Lelkem sóhajt Hidallánért. Ifju kora’ napjaiban hullott-el. Most elsuhint a’ puszta’ fuvalmaiban, ’s idegen földekre borong.

Fijai a’ harczok’ Morvájának, most nyomuljatok a’ Fion-ghal’ ellenségeire. Dalok által nyúljon-el nekünk az éj; tartsátok vigyázó szem alatt a’ Károsz’ erejét. Oskár a’ hajdannak népéhez megyen, a’ csendes bérczek’ árnyaihoz, hol az atyák bús alakokban ülnek, ’s a’ jövendők’ harczaikat tekintik. ’S ha te is ott múlaszt, Hidallán, mint a’ félig-elaludt légi-kép: jelenj-meg nékem bánatomban, Vezére a’ csapongó Balvának!

A’ hősek ének alatt mennek; Oskár lassan mász az halomra. Ép tüzek villángják-keresztül a’ fenyért. Gyöngén zúg eggy távol folyamja a’ hegynek. Felocsódva zörgött a’ tölgyekben eggy szélszesz. Félig-láthatólag száll

Félig-láthatólag. száll

a’ hold, búsan, veresen, a’ domb megett. Lassu hangok fuvallanak keresztül a’ fenyéren. A’ bajnok Oskár meztelenre rántá kardját.

Jertek, ugy mond, Lelkei atyáimnak, a’ tenger’ urainak megvivóji, adjatok jelentést nekem a’ jövendő idők felől, a’ mit üregeitekben beszélletek midőn gyermekeiteket látjátok a’ viadal’ mezejében.

Trenmor jön a’ maga halmáról hatalmas fijának hívására. Eggy felhő úgy vitte a’ bajnok’ légi tetemeit mint az idegen’ fiját víszi lova. Köntöse a’ Lánó’ ködéből, melly halált küld a’ népekre; kardja elalvó villám, arcza alaktalan ’s homályos. Háromszor sóhajtott felette; háromszor bődűltek-meg az éjszakai’ szelei. Sokak voltanak az ő szavai Oskárhoz; füleinkhez csak félig értek-el, ’s hasonlók homályaikban a’ hajdani kornak regéjihez, míg őket a’ dal’ világa felvilágítja. Lassún tűne-el mint a’ köd, melly a’ napsütötte halmon elfesel.

Akkor vala az, leánya Toskárnak, hogy bús kezde lenni fiam. Előre látta hogy hullani fog nemzete. Gyakran álla elmerülve, bánatosan, mint a’ nap, mellyet felhő rejt-el; de az majd kitörend homályából, ’s ragyog Kónának zöld halmain.

Oskár atyáji mellett töltötte az éjt; a’ szürkülő korány őt a’ Kárun’ szélén lelte. Ott eggy zöldellő völgy vőn-körül eggy ravatalt; az a’ régi években költ. Közel hozzá halmok emelték fejeiket ’s agg tölgyeket vetettek ellenökbe a’ szeleknek. Ott űltek a’ Kárósz’ harczolóji; általmentek éjjel a’ folyon: ’s a’ reg’ bágyadt világa mellett vén fenyveknek látszottak.

Oskár az emlék mellett álla, ’s háromszor hallatá rettenetes szavát. A’ szirtes halmok rengve adták-vissza az iszonyu hangot. Elszökelle az ijedt őz. Félve szaladtak a’ holtak’ Lelkei nyavalyogva fellegeiken. Olly rettenetes volt az Oskár’ hangja, midőn feleit harczra kiáltá.

Ezer dárdák nyúlnak mindenszerte; ’s velek eggyütt kele-fel Károsznak is tábora. Minek e’ köny, Toskár’ leánya? Fiam, magában bár, vitéz. Oskár hasonló a’ menny’ tüzéhez; lobban, ’s hullanak a’ népek. Karja mint eggy Lélek’ karja midőn azzal felhőjéből alányúl; látatlan marad a’ légi alak, de a’ völgyekben vész a’ nép.

Fiam közelítni láta az ellenhadat. Rettenetes marada csendes erőjében.

Én egyedül vagyok itt ezer ellenség között? monda Oskár. Itten gyapor hadi-dárda tündököl, itt gyapor veres szem görg. Szaladjak é a’ hegytetőkre? Szaladtak é valaha atyáim? Ezer csaták hirdetik az ő kardjaikat. Oskár is híres leend, mint ők! Jertek bús alakjai őseimnek, lássátok tetteimet a’ hadban. Eleshetem, de híresnek kell lennem, mint a’ palotás Morva’ dicső nemzete.

Nagy volt ő midőn dagadó erejében állt, mint a’ folyam’ habjai a’ szűk völgyben. Kezdődék a’ tusa: ők elhullának. Vérrel ázott Oskárnak kardja.

Krónánál meghallá dandárja a’ zajt; habzottak felé, mint száz folyam haboz. A’ Károsz’ harczolóji megiramodtak. Oskár maga marada, hasonló a’ kőszálhoz mellyet a’ futó tenger veszteg hagy. Most sötéten torlá-elő Károsz, és mélyen, minden lovaival táborát. Futása alatt kifogytak a’ patakok, ’s a’ föld renge mindenfelé. Harcz széllyed-el az eggyik szárnyról a’ másikig; tízezer kard eggyszerre villángzik a’ légben.

Minek énekeljen Osszián csatákat? Vasam többé nem fog küzdésben villongani. Kesergve gondolom-el ifju korom’ napjait, midőn karom’ erőtlenségét érezem! Boldogok a’ kik ifju években dícső tetteiknek közepette hulltanak-el! nem látták feleiknek sírjaikat, karok nincsen erő nélkül a’ ternyő-ívet feszengetni. Oh boldog vagy te, én Oskárom, ellebegve suhogó szeleid között! Gyakran látogatod-meg dicsednek mezejit hol Károsz fegyvered előtt futa.

Homály lökődik lelkemen alá, szép leánya Toskárnak; nekem fiam nem jelen a’ Kárunnál, nem Krónán az ő alakja. Zordon szelek kapák-el őtet előlem, ’s atyjának szíve értte bús. Vezess engem, kedves leány, erdőmnek suhogásához, ’s a’ hol e’ folyam ordít. Hagyd hallanom a’ Kónai vadászatot, ’s emlékeznem ifju koromnak napjairól. Jer, nyájas leány, hozzad nekem a’ hárfát, hogy verhessem idegeit, mikor lelkemben felkél a’ világ. Légy közel, eltanúlni a’ dalt. Úgy engem később idők is hallanak. Eggykor az aléltság’ gyermekei felfogják emelni szavaikat Kónán. Feltekintenek a’ szirttetőkre, ’s így szóllandanak: Osszián itt lakott. Csodálni fogják a’ hajdannak fijait, a’ derék nemet, melly már nincs. Mi akkor fellegünkön lebegünk, Malvína, a’ zivatar’ szárnyán. Néha hallatszani fognak a’ pusztában szavaink, ’s a’ szirtek’ lebleikben zengeni fog éneklésünk.

KATHLÍN, A’ KLÚTHAI.

FOGLALAT.

Káthlin a’ Kármuni révben kiszáll, segédet kérni Fion-ghaltól Klubának fejedelme Duthkármor ellen, ki a’ Klúthai Káthmolt Kathlinnak távollétében megölte, és ennek leányat Lánhult elrablotta. Minden Vezér kéri a’ harcz’ intézését. Fion-ghal nem nevez-ki senkit; mire nézve jósolatok tartatnak. Osszián és Oskár látást látnak, ’s így mind ketten mennek. Kiindulnak a’ Kármuni révből, ’s negyed napra Ráthkolba érnek Iniszhúnán. Duthkármor elfogadja az izent csatát. Oskár Duthkármorra ötöl, levágja, ’s elszórja táborát. – Kathlin Oskárnak akarja hagyni emlékül fegyverét. Midőn abból kivetkeznék, kivilágosodik hogy Kathlin Kathmolnak leánya, kit Duthkármor erővel vitt vala el, de a’ ki három nap múlva szerét ejté, elillantani, ’s Fion-ghalt segédre szóllítá.

Jer, magányos fénysugár, jer Malvína, a’ kivirrasztott éj után. Zivatarnak szelei üvöltenek-környül téged minden zengő halmok felől. Veresen lángol a’ holtaknak tüzes ösvénye az én száz folyamjaimon. Elsuhintva a’ szelek’ viharjain a’ szótalan éjben lelik gyönyörjeket. Semmi öröm nem lakik é a’ dalban, hókeze a’ Lúthai hárfának? Költsd-fel az idegek’ szózatját, ’s hívjad-vissza lelkemet. Az kiapadott folyam. Malvína öntsd az éneket.

Hallak téged a’ te homályodból Szelmán, Toskárnak leánya, ki egyedűl töltöd az éjt. Miért tagadád-meg a’ dalt az öreg’ költöző lelkének? Mint a’ vadász’ fülének zeng az omló csermely, melly fergeteges tetőkről siet alá naptól-perczegő vizeivel; ő felfülel, ’s rázza harmatos fürtjeit: ollyan a’ Lúthai szózat a’ hős-lelkek’ barátjának. Magasra kél dobogó mellyem; vissza tekintek a’ hajdanba. Jer magányos fénysúgár, jer, Malvína, a’ kivirrasztott éj után.

* *

Kármunnak zengző révében látánk eggykor eggy libegő hajót. Magasan függött árboczán eggy elrepesztett

elrepezstett

paizs vércsíkokkal bemocskolva. Fegyverben közelíte eggy ifju, előre-nyujtva hegyetlen dárdáját. Messze túl könnyező szemein lebegett rendetlen üstöke. Fion-ghal neki nyújtá a’ fejedelmek csigáját; felkölt az idegen’ szava:

A’ Klúthai Kathmol termében fekszik, sötét folyamjainak csavargása mellett. Duthkármor Klúbai

Klúbaí

fejedelem meglátta az ő szépkeblü leányát Lánhult, ’s általverte atyja’ mellyét. Én távol valék, a’ csátés pusztában, ’s ő az éj homálya között elszalada. Nyujtsd segédedet Kathlínnak, hogy atyja’ vesztét megbosszúlja. Nem kereslek én téged úgy, mint eggy napfényt a’ borúlatok’ honjában; ismernek tégedet, mint napot, o királya a’ palotás Morvának.

Szelmának királya körülpillanta, ’s mi fegyverben szökellénk-fel. Ki rántsa-fel a’ Vezérpaizst? Mindenikünk kívánta a’ viadalt. Leszálla az éj. Némán távozánk-széllyel, kiki a’ maga halmára, hogy megjelenjenek előttünk a’ rémlelkek, ’s jegyezzék-ki a’ harcz’ Vezérét. Vertük a’ megholtak’ paizsát, döngettük nékik az ének’ hangjait; háromszor kiáltánk lelkeiket atyáinknak, ’s lefekvénk, hogy álmokat lássunk. Az én szemeim előtt Trenmor jelene-meg a’ régi kor’ tisztes alakja. Köddandárja megette szélede-el félig-széllyelfoszlott rendekben. Küzdések alig látszatának a’ gőz miatt, mint húzamodtak előre megtenni az öldöklő vágást. Füleltem; nem volt semmi hangzat, árnyképzet vala minden alakjok.

Felriadtam a’ rémálomból. A’ csapkodó szélben üvöltöttek hajaim. Lassan zörgött a’ tölgy’ ága a’ holtak’ lelkeinek eltüntökkor. Levettem az ágról a’ paizst, ’s közelébb hallám jőni a’ csörtető aczélt. Oskár jöve, ki atyáinkat látta vala.

Oskár. Mint a’ fene vihar esik szürke habok’ arczára, olly félelmetlen légyen futásom is keresztül a’ tengeren az ellenség’ lakjához. Atyám, láttam az holtakat, örömében magasan dagad lelkem. Hírem felsugárol előttem, mint a’ fény’ csíkjai a’ fellegeken, midőn a’ nap a’ maga teljében kél-elő, az ég’ mezejének tűzi bujdosója.

Bránónak unokája, mondám neki, egyedül te nem mégy ellenébe Duthkármornak. Én is megyek veled a’ tengeren a’ bajnoknak erdős lakjáig. Csapjunk eggyesült erővel reá, fiam, mint a’ kőszál’ két sasa, midőn szárnyaikat egész szélességben a’ fergeteg’ fuvalmának feszítik.

Felrántatánk Kármunban vitorláinkat. Ragyogó hadi-paizsom három tengert-szeldelő hajónak tarta világot, midőn azokon arra vőm futásomat az éjben, hol felhőji közzül Tonthéne csillogtatá sugáros fejét.

Négy nap lengtek a’ kedvező szellők, ’s Lúmon köd köztt kele-ki. Erdejit tépdelte a’ zuhogva-repülő szél, ’s mohosult bástyájira holval ragyogó fényt vetett a’ nap. Fejéren omlottak-le messze-zengő szirtjeiről a’ tajtékzó folyamok.

Az egymásba-öltött halmoknak kebelébe eggy zöldellő völgy terült-el, ketté-szegve saját kékhabu folyamjától. Itt vala, közepette az ingó tölgyeknek, a’ hajdan’ fejedelmeinek lakások. De immár sok homályos évek olta puszta hallgatás lakott a’ fűvel-gazdag Ráthkolban. Eltűnt a’ hős nemzet a’ kiesen zöldellő völgyből. Duthkármor itt szálla-meg most népével, ádáz nyargalója a’ tengernek. Tonthéna fellegek közzé rejtette-el fejét. A’ bajnok felszedeté vitorlájit. Futása most Ráthkolnak tetőji felé vagyon, a’ szarvasok’ tanyájához.

Mi kiszállánk. Én Bárdot küldék hozzá, ki őtet bajra hívja-meg. Duthkármor örömmel látta azt. Lelke tűzsugár vala; tűzsugár, de körülfellegelve köddel, s szűnetlen’ szikráz az éjszaka’ rémítő ’homálya között. Sötétek voltak Duthkármornak tettei, noha karja erővel teljes.

Éj szálla-le a’ felleg’ dagadásával. Mi a’ tölgy’ fénye körül űltünk. Nem távol álla a’ Klúthai Kathlín. Küzdésben láttam a’ szép ifjúnak lelkét: mint midőn a’ zöld mező felett csapatonként szállanak-el az árnyak, úgy változtatá színeit az ifjúnak arcza. Szép vala ő fürtjeiben, mellyek a’ Ráthkol’ szeleivel szállongtanak. Szavam nem ostromlotta szívét; kelni hagytam a’ dalt.

Légói Oskár, mondám, tiéd legyen az éj’ magányos halma. Verd paizsodat mint a’ Morvai király; ha feljő a’ reg, te intézed a’ csatát. Én téged szirtemről foglak tekinteni, eggy rémalak, melly magasan kél a’ verekedésben, hasonlatos a’ fellegeket-járó Lelkekhez a’ zivatar köztt, melly, az ő mívek. Minek térjenek vissza szemeim azon bús időbe, melly eltünt míg az ének ömledezék, hasonló a’ zivatar hirtelen támadásához? De a’ régiség’ évei dicső tettekkel vagynak megjegyezve. Mint a’ tengerek’ éji futója tekint-fel a’ sugárokat-lövő Tonthéne felé: úgy emeljük tekinteteinket mi is Trenmorhoz, a’ királyok’ atyjához.

* *

Eggykor Karmál a’ maga táborát messze terjeszté-ki Karachának zengő mezejin. Ollyan vala az mint a’ tenger’ hullámjainak sötét torlatja, ’s a’ fejérhaju Bárdok mint a’ tajték, melly a’ hullámokon játszik; ezek tüzes szemekkel gyúlasztgatták a’ csatázó sereget. ’S ők nem voltak itt magokban, a’ szirtek’ bús lakozóji; vélek eggyütt jön Loduínnak sudarja, eggy szózat, melly a’ tetők’ Lelkeiket a’ bús honban lehívja. Lochlínban az ő lakja eggy halom volt, körülölelve lombatlan ligetétől. Öt kő közel oda emelte-fel fejét; nagy zajjal harsog itt a’ folyam’ zuhanása. Ő gyakran öntötte-ki szavát az üvöltő szelek közzé, midőn az éj’ sötétén a’ lég’ tüzei szikrázva lobogtanak-el; midőn a’ barnaleplü hold a’ hegytetők megett leszálla. ’S kiáltozását meghallották a’ Lelkek; mint sasok úgy szállongtanak-elő. Ők intézték a’ fenyér’ csatájit a’ Vezérek’ arczai előtt.

De Trenmort a’ pusztító csatától

csatátóll

el nem háríthatták; ő rettenhetetlen vítt. A’ küzdés’ sötét leplében Trathá a’ szerént lángola mint az ég’ szikrázó tüzei. Az éj szállt. A’ Loduín’ fija kiönté jegyeit az éjszaka’ rémítésein. Nem erőtlenek álltanak itt előtted, fija az idegen honnak.

’S ekkor vetélkedés támada a’ királyok között, hogy éjente mellyike tartsa a’ halmot; de a’ verseny közttök szelíd vala, hasonló két lebléhez a’ nyárnak, mellyek könnyed szárnyakkal érintik-meg a’ tenger’ síkját. Trenmor engedett fijának; a’ király híre ismertetett. Trathál az atyja előtt méne-ki a’ tusába. Kardja előtt gyarla az ellenség Karachának zengő mezejin. Fiam, a’ régiség’ évei dicső tettekkel vagynak megjegyezve.

* *

Borulva költ-ki reggel a’ nap. Az ellensereg fegyverben közelít. Egymásba ömöl Ráthkolon a’ csata, hasonlatos a’ folyamok’ zordon harsogásához. Ime most a’ királyok érnek a’ tölgy alatt eggyüvé, ’s a’ küzdés kezdődik közöttök. Az aczélnak csillogása alatt eltűnnek tisztes alakjaik. Igy jőnek-öszve az ég’ tüzei éjente a’ völgyek’ szükében; veres szikrákat hánynak a’ lángok; a’ rémült nép látja a’ közelítő vészt. Duthkármor vérében süllyed-el, az Osszián’ fija győz. Közelíthetetlen vala ő a’ küzdésben, ő nyájas leánya a’ hárfáknak.

Kathlínnak léptei nem jelentek-meg a’ mezőben. Ő a’ magányos folyam mellett álla, hol a’ Ráthkol’ tajtékjai a’ mohos köveket bészegik. Felette a’ nyír öszveboltozza ágait ’s elhinti lombját a’ szélben. Ollykor Kathlín dárdájának nyelét belé mártotta a’ vízbe. Oskár íme hozza a’ Duthkármor’ paizsát ’s a’ keselyü’ szárnyával ékes sisakot. Letette azt az idegen előtt, ’s így hangzott hozzá szava:

Meg vannak győzve atyádnak ellenségei; a’ Lelkek’ mezejében fekszenek ők. Dicsőség tér megint Morvába, hasonlatos a’ hirtelen’ támadt szélhez. Miért vagy te illy bús, Klúthának fejedelme? mi tölti-el lelkedet gyötrelemmel?

Nemzettje a’ hárfák’ Ossziánjának, az én lelkemet bánat borítja. Látom Káthmolnak fegyvereit, mellyekkel ő a’ csatákban zsákmánylott. Vedd itt Kathlínnak vértjét, ’s függesszed magasra a’ Szelmai csornokban. Emlékeztessen az téged a’ távol földön az inség’ fijára.

Fejér kebelről hullt-el a’ vért. Az a’ király’ magzatja volt, a’ szép hókéz, Káthmolnak leánya, a’ Klúthai folyam’ széleinek fejdelméé. Duthkármor a’ szép fénysugárt meglátta a’ palotában, ’s éjjel Klúthába jöve. Káthmol neki ellene méne hadával, ’s eldől pallosának. Három nap’ múlata Kathlín az ellenségnél, a’ negyediken vértesen elszökött tőle. Emlékezett a’ királyok’ törzséről. Meghasadt emelkedő mellye.

Miért énekeljem én, Luthának Malvínája, mint hullott-el Kathlín? Ő távol földön nyugszik. Az ő sírja a’ csátés Lúmon mellett áll. Ottan sétála Szulmalla bánatjának napjaiban. Gyakran dallá ő itt gyásznak dalait a’ külföldi ékes Kathlínért, ’s verte a’ bú’ hárfáját.

Jer, Malvína, a’ kivirrasztott éj után, jer magányos fénysugár!

SZULVALLA.

FOGLALAT.

Osszián és Oskár, megvervén Duthkármónak seregét a’ Ráthkoli völgyben; a’ mint azt Kathlínban látánk, visszatértek Morvába ’s kiszállottak Iniszhúnán. Szulvalla, az itt uralkodó királynak leánya, öszveakad velek vadászatja alatt, ’s őket ebédre hívja. Itt Szulvalla Fion-ghalnak Iniszhúnán-mulatását emlegeti. Előfordulván a’ beszédben Kathmor, Athának királya, ki Szulvallának atyját, Kolgormot, segédképen kísérte a’ harczba, Osszián elbeszélli, mint küzdött ő Szárdonlóval Kolgorm és Kathmor ellen.

Eggy része a’ Költeménynek elveszett.

Ki járdal illy ékben Lúmonon a’ tajtékzó vizek’ loccsanásai alatt? Haja kelő mellyére hull. Ragyog hókarja, midőn ívét lassan feszíti. Mit őgyelegsz te a’ pusztában, hasonló a’ villámhoz a’ beborult mezőn. Hörög előtted a’ gímek’ ifjusága, ’s reszket magányos tanyájához. Térj-vissza, királyi leány; közelít a’ felleges éj.

Az Lúmonnak ifju sudarja volt, Szulvalla a’ kék szemekkel. Bárdját küldé-le sziklájáról, hogy minket áldomásához hívjon. Énekek alatt űltünk-le Konmornak zengő hajlékaiban. Szulvallának gyönyörü hókeze végig-szökdele a’ rezgő idegeken. Félig-hallva zenge a’ dalban az Áthai király’ neve, a’ ki most távol vala, hogy a’ leány’ zöld tartományát védje; de távol nem volt a’ leánynak; ő volt gondolatja az éjben. Tonthéne, lepillantván a’ lég’ üreiből, látta miként terjengeté epedve hókarjait.

A’ csigák’

scigák’

zengése megszünt. Hosszu fürtökben kele-fel Szulvalla a’ Lúmoni szép. Megálla süllyedett szemekkel, ’s kérdezte merre megy futásunk. Ti királyok’ neméből eredtetek, hatalmas vándorjai a’ haboknak.

Osszián. Nem isméretlen a’ mi törzsünk’ atyja a’ maga folyamjai körül. Fion-ghal felől Klúbán vala szó, fejedelmek’ kékszemü leánya. ’S Osszián is és Oskár nem egyedül Kónán híres. Az ellenség reszketett szavainktól, ’s félve futott a’ távol’ földére.

Szulvalla. A’ Morvai király’ paizsát ismerik Szulvallának szemei. Magasan függ az az én atyám’ termében a’ múlt idők’ emlékezetére, mellyekben Klúbán múlatott. Szörnyűt síva a’ Kuldarnai kan a’ maga szirtjeinek ’s erdejinek közepette. A’ sziget kiküldé reá a’ maga ifjait; azok mind elhulltanak; ’s leányok keseregtek sírjaik felett. Ijedség nélkül méne Kuldarnára a’ hős; ’s a’ láncsa’ nyelén vérébe-keverve rázkodott az erdők’ ereje. Ragyog a’ maga fürtjeiben a’ hőseknek elsője! ezt mondá kiki. Szava az áldomás mellett nem hangzék előtte a’ másokénak. Tulajdon tettei azonként tűntenek-el lánglelke előtt, a’ hogy a’ köd’ habjai folynak-széllyel, midőn ragyogva kél a’ nap. Klúbának sok kék szemei nem nézték figyelem nélkül a’ dicső bajnok’ lépteit; a’ hókeblek dobogva vertek a’ Szelmai szép fejedelmért; ő volt nekik gondolatjok éjente; de a’ szelek elkapák a’ hatalmas idegent, ’s vadas zengő völgyei felé vivék. De ő a’ hatalmas bajnok, nem veszett-el más tartományoknak, mint az ég villangzó tüze, melly a’ fellegek közzé süllyed. Ragyogva költ ő néha az ellenség’ távol lakjához. Híre álthatott a’ Klúbai erdők’ vögyei közzé mint a’ szél’ fergetege.

Homály lakik a’ hárfás Klúbában, távol a’ fejedelmek’ faja. A’ harczban vagyon az én atyám Konmor, ’s Lormár bátyám, a’ folyam’ fejdelme, Nem egyedül borítják-el ők a’ csatát; közel eggy fény a’ távol földről, az Áthai idegenek’ barátja, a’ harcz’ paizsainak öszvetördelője. Magasról tekintik őt az Érini kékszemek a’ ködtetőkről, mert távol múlat az ifju, a’ ki szívekben lakik. Ártalmatlan’, ti leányai Érinnek, nem áll Kathmor a’ csatában. Tízezret tol ő maga előtt a’ harcz’ távol mezején.

Osszián. Láttam vala én is Karthmort, midőn elhagyta vizeit, ’s Uthornón, a’ sokhabu szigeten, népét kiöntötte. Ott jöve-öszve két király, Kolgorm és Szárdronló. Mindenik a’ maga szigetéről jöve, mindenike haragos vadásza a’ nagyagyaru kannak.

Eggykor a’ tajtékos folyam mellett az erdőnek eggy fene kanja jött neki, ’s mind a’ ketten általverték oldalát. Mind a’ ketten kivánák a’ tett’ dicsét, ’s bosszús tusa kezdődék közöttök. Szigetről szigetre küldözék vérbe-mártott öszvetördelt dárdájokat ’s öseinek feleit fegyvercsöngésben szóllíták harczra. Kathmor Érinből jöve, a’ veresszemü Kolgormhoz. Én Szárdronlónak valék segédje a’ maga kanos országában. Haragosan menénk mind a’ két szélein eggy folyamnak, melly zuhogva futott-le a’ kisült fenyéren. Körösded szirtes kőfalak voltanak alácsüggő ágakkal; ’s itt a’ fák mellett Loduínnak két kerülete állt és a’ Lelkek’ köve, hova éjente rémek szállanak vércsíkokban. Összevegyülve a’ vizek’ zuhogásával itt öregek’ szózatja költ. Az éj’ alakjait kiálták-elő, hogy az harczban lennének segédjeik.

Én figyelem nélkül állék népemmel hol a’ szirtekről tajtékosan fut eggy patak. Veresen lebegett-elő a’ hold a’ hegyek megől. Ollykor dalom hallatszott. Komor arcczal állott a’ más szélen Kathmor az ifju, ’s hallotta énekemet. Eljött a’ reg, ’s mi kirohantunk a’ mezőbe; a’ küzdés szárnyról szárnyra hömbereg. Elhulltanak ők mint a’ bogács’ fejei az ősz’ szelének reptében.

Fegyverben jöve nekem eggy deli alaku hős; vettük, adtuk a’ csapásokat. Mind kettőnknek pajzsa ált vala likasztva

likaszt va

; messze csöngett-el a’ vért’ aczélja. Sisakja hasadtan pergett földre; fényben tündökle-ki ellenségem. Szemei, két nyájas lángok, kipillantottak röpkedő hajai közzül. Reá-ismertem az Áthai Kathmorra, ’s dárdámat ellökém. Komoly szemekkel fordúlánk-el, ’s szó nélkül rohanánk egyéb harczolók’ tusájira.

De nem így a’ haragos királyok versenygve a’ csengő bajban. Igy ötöl egymásra két Lélek a’ zivatar’ sötét felhőjén; mind kettőnek mellyét által verte a’ dárda. Még így sem terültenek-el; eggy szirt megkapta esteket. Támaszkodva nyugodtak a’ halálban. Mindeggyike tartá ellenségének üstökét, ’s bosszús szemeket látszott görgetni. A’ szirtpatak csapkodta paizsokat, ’s alól vérben elegyedett.

A’ viadal elnémúla Uthornón. Békben közelítének egymás felé a’ két idegen bajnokok, az Áthai folyamok’ Kathmorja és Osszián, a’ hárfakirály. Sírba ereszténk a’ holtakat, ’s lépteink a’ Rúnári öböl felé vala intézve. Távol a’ hullámzó habokon eggy siető csolnok rengett felénk. Fekete volt a’ tenger’ nyargalója, de fénysugár lebegett rajta, hasonlatos a’ nap’ sugárához Sztromlónak emelkedő gőzében. Az a’ Szárdronló’ leánya volt, vadon-csillámló szemekkel. Mozgó lángok voltak azon a’ bomlongó hajfürtök köztt. Fejér karja előremereszti a’ dárdát; magasan kelő keble kitűne, fejér mint a’ habok felett a’ tajték, melly két kőszál között lökődik; szépek ők, de rettegi a’ hajós; szóllítja a’ szeleket ’s elfut.

Oh jertek ti, kik Loduín mellett lakoztok, így szólla a’ leány; jer te o Karchár, közepette fellegidnek! Szluthmor, légi paloták’ járója, ’s te Krochtur, rettenetes a’ vészekben! fogadjátok a’ leány’ dárdájától Szárdronlónak ellenjeit. Nem volt ő hiu rém a’ folyamok’ zuhogása mellett, nem volt szelíden-tekintő Lélek. Ha megragadta a’ rettenetes dárdát, csattogva röpültek-elő az ölyvek, mert vér patakzott a’ komolyszemü Szárdronló’ léptei körül.

Engemet ő vad tűzzel gyújta-meg, hogy lángoljak folyamjai mellett. Fénylettem mint a’ lég’ tüze, ’s öszveperzseltem Szárdronlónak ellenjeit. – – –

* *

Megilletve hallá Szulvalla a’ pajzsos Kathmor’ magasztalását. Ez az ő szívének mélyében az vala, a’ mi a’ tűz a’ magányos pusztán, mikor azt a’ szél felgerjeszti, ’s lángokra lobban. Énekek alatt voná-vissza magát a’ királyi leány, hasonló a’ nyári szellő’ szelíd rezgéséhez, midőn a’ virágok’ fejeiket emelinti, ’s búborékol a’ tavan és a’ folyamokon. Kedvesen széllyed-el a’ völgyen a’ szellő’ lassu fuvalma, ’s örömmel ’s bánattal tölti-el a’ szívet.

Ossziánhoz álom szálla az éjben; alaktalan’ álla előtte Trenmornak árnya. Homályos ködvértjét látszék verni Szelmának folyamos szirtjein. Én aczélom’ csörtetésében szökém-fel; tudtam hogy tusa közelít. Szélnek feszíténk a’ vitorlákat, midőn a’ Lúmon’ vizei fényben ragyogtanak.

Jer, Malvína, a’ kivirrasztott éj után! jer te magányos fénysugár.

A’ LÓRAI CSATA.

FOGLALAT.

Fion-ghal elvervén Szváránt Érinből, visszatér Morvába, ’s vendégli hőseit, de a’ kik közzül Maronnán és Aldó kifelejtettenek. Ezek megbántva érzik magokat, ’s általmennek Szoruchba, ’s Fergonnak szolgálatjába állanak. Itt Lomra, ’Fergonnak hitvese, megkedveli Aldót; megszöknek, ’s Aldó Lomrát Szelmába viszi. Fergon utánok megyen, megküzd Aldóval, őtet leteríti, de viszont Gaul által maga is elveszti életét. Lomra fájdalmában elhal.

Fija a’ távol tartománynak, magányos hegyüreg’ lakója, én a’ te ligetednek suhogását hallom e? vagy énekednek zengését? Nagy hanggal harsog füleimbe a’ csermelye, de harsogása közzé kedvesbb szózat egyveledik. Honod’ nagyjait magasztalod e, vagy a’ Lelkeket, kik a’ szelekben járnak? Tekints szirtek’ magányos lakója, tekints alá a’ róna fenyérre. Te ottan zöld sírokat látsz, körülfogva buján-nőtt fűvel; ’s mohos kövekkel. Te látod azokat, szirtek’ fija, de Ossziánnak elhomályosodtak szemei!

Patak omol a’ hegyekből, ’s vizeinek árját zöld halom körül önti-el. Annak ormán négy czirmos kő emelkedik, befogva fonnyadó gyommal. Két tölgy, mellyet meggörbítettek a’ szelek, messzére nyujtja-ki suhogó ágait. Ez a’ te lakod, o Fergon; ez a’ te szűk szállásod. Rég olta feledve van immár Szoruchban csigáidnak csattogása. Rozsda feketíti termedben paizsodat. O Fergon, hajók’ királya, fejdelme a’ távol Szoruchnak, mint estél-el te a’ mi ormainkon? Mint dőlt-el ő, a’ bajnok, porában?

Fija a’ magányos hegyüregnek, te lelsz e örömet a’ hajdannak énekében? Jer, értsd-meg a’ Lórai csatát. Aczéljaink’ csattogása már régen elmult. Igy dörög az elsötétedett tetőken az ég’ villámja, ’s immár nincs. A’ nap megtér csendes sugáraival; mosolygnak a’ ragyogó szirtek, ’s a’ hegyeknek zöldellő feje.

A’ Kónai öböl elfogadta hajóinkat Érinnek hömpölygő hullámairól. Lecsüggöttenek vitorláink az árboczokról. A’ csatázó szelek ordítottak Morvának felnyuló erdeji megett. A’ király’ kürtje megszóllalt, ’s a’ szarvasok felocsódtak sziklájikon. Nyilaink végig-röpkedtek az erdőkben, ’s a’ dombon készült az áldomás. Nagy vala örömünk a’ tetőn a’ rettenetes Szvárán eleste miatt.

Két hős vala feledve lakománk mellől, ’s mellyeiknek felkölt haragja. Alattomost görgének veres szemeik, ’s sóhajtások szaladoztak kebelekből. Eggyütt szóllának egymással, ’s földre lökék dárdájikat. Két fekete felhők valának ők minekünk örömeinknek asztalánál; mint két ködszobor a’ nyugalmas tengeren; ragyognak ők a’ nap’ fényétől, de a’ hajós vészt retteg.

Feszítsétek a’ vitorlákat, kiálta Maronnán, feszítsétek az enyészeti szeleknek. Hasgatni fogjuk, o Aldó, az éjszaki vizek’ tajtékjaikat. Feledve vagyunk az áldomás mellől, noha sarjaink vértől piroslanak. Hagyjuk-el Fion-ghal’ ormait, ’s szolgáljuk Szoruch’ fejdelmét. Harag lakik fene képében, ’s dárdáját harcz homályosítja. Híresedjünk-el, o Aldó, a’ viszhangos Szoruch’ csatáji között!

Előragadák kardjaikat és a’ harcz’ dárdáját, ’s mentek a’ Lumhári rév felé. Elértek a’ Soruchi ádáz királyhoz, a’ délczeg paripák’ intézőjéhez. Fergon visszajön vala vadászatából; dárdája vérrel volt bemázolva. Lesüllyeszté fene tekintetét, ’s fütyölve ment. Vacsorájához hívta az idegeneket. Ők vívtanak diadallal csatájiban.

Aldó diccsel tére-meg Szoruchnak magasra-nyult falaihoz. Bástyájiról letekinte a’ király’ nője, letekintének Lomrának nedvesen-görgő szemei. Sárgán folyt a’ tenger’ szelében haja; fejéren kél dagadó mellye, hasonló a’ fenyér’ havához, ha száguldoznak a’ szelek, ’s azt öszvehalmozzák. A’ fiatal Aldó, mint a’ leszálló nap Szoruch felett, közelít felé, ’s Lomrának lágy szíve sóhajt, szemében megtelnek a’ könyűk, fejét hókarjai tartják. Három nap űl a’ palotában, ’s örömbe rejti aggódásait. A negyediken ment Aldóval a’ tengernek sötét szélein. Elértek Szelmának tornyaihoz, a’ dárdák’ fejdelméhez.

Aldó, kevélységnek szíve mondá Fion-ghal, ’s haragra lobban, ’s én védjelek téged a’ Szoruch’ megbántott fejdelmének dühe ellen? ’S ki fogja ezután hajlékába fogadni népemet? ki fogja ezután áldomáshoz hívni az idegent, a’ miolta a’ kisdedlelkü Aldó nevemet Szoruchban megmocskolta? Menj halmaidra, gyönge kéz, ’s rejtezzél-el odúidban! Boldogtalan csata, mellyet Szoruch’ bosszús fejdelmével kell vívnunk! Lelke a’ dicső Trenmornak, ha fog eggyszer megszűnni Fion-ghal a’ küzdéstől? Viadaloknak közepette lettem én, ’s lépteim véren mennek-keresztül a’ sírig. Karom soha nem bántotta a’ gyöngét, soha nem a’ fegyvertelent aczélom. Látom, o Morva, fergetegidet, mellyek eggykor termemet el fogják pusztítatni, midőn gyermekeim elhullanak a’ csatákban, ’s nem lészen a’ ki Szelmán lakozzék. Akkor előjönnek a’ gyöngék, de nem akadnak síromra. Hírem egyedül énekben marad-fenn. Akkor Fion-ghalnak tettei álom gyanánt fognak feltünni a’ jövendő kornak.

Fergon körül felgyűl népe mint a’ zivatar a’ rémlélek körül, midőn Morvának ormairól lekiált, ’s meghagyja őnekik hogy a’ külföldre szálljanak. Igy ére ő a’ Kónai szélekre, ’s Bárdot külde-bé a’ királyhoz, hogy ezreknek viadalát kivánja vagy Morvának erdős ormait.

Fion-ghal termében űle, környelve ifju korának társaitól. Az ifju harczolók távol valának, ’s űzték a’ vadakat a’ fenyéren. Az őszhaju bajnokok elmult idők’ történeteit beszéllék, saját ifjuságok’ nagy tetteit, mídőn Nartmor jelene-meg, az ősz bajnok, a’ Lóra’ vizei mellül.

Most nincsen ideje a’ hajdan’ történeteit hallani, mondá a’ király. Fergon révünkön fenyeget, ’s tízezer kardot rántat ellenünk. Ádázan lépdel a’ király a’ maga vitézei köztt. Hasonló a’ setétült holdhoz a’ csillagos éjszakában, midőn tüzei udvara körül lebegnek, ’s karimájára vetik-vissza a’ fényt mellyet az elvesztett vala.

Jer a’ te hajlékodból, leánya az én szerelmemnek, monda Fion-ghal, jer, Boszvína, a’ te hajlékodból, szép gyermeke a’ folyamos Morvának. Nártmor, vedd a’ külföld’ lovait, ’s kísérd Fionnak leányát. Hívja-meg ő áldomásom mellé Szelmának árnyas falaiba a’ Szoruchi fejedelmet. Ajánld te neki a’ hőseknek békéjeket, Boszvína, ’s a’ vitéz Aldó’ adományait. A’ mi ifju harczolóink nincsenek hon, ’s karjainkon remeg a’ nagy kor.

A’ leány azonként ére Fergonnak ezreihez, mint a’ felleghez a’ fénysúgár. Jobbjában csínos csiga, baljában arany nyil állott; a’ csiga békét jegyezni, a’ nyil tusát. Előtte felderült Fergon, mint eggy szirt a’ hirtelen sugártól, melly széltől-tépdelt felhőken csap-alá.

Fija a’ távol Szoruchnak, monda ékes pirúlattal a’ leány, jer a’ Morvai király’ asztalához, Szelmának árnyékos falai közzé. Fogadd-el a’ hősek’ békéjeket, o fejedelem; hagyd nyugodni oldaladon kardodat. Lomra ismét görgesse ragyogó szemeit termedben, ámbár Fion szereti a’ kedves Aldót, Fion, ki soha nem bánt vitézt, noha kardja a’ fegyverben erős.

Nyájas szózatja Kónának, felele Fergon, mondjad a’ királynak, hogy áldomásaival engemet hasztalan kínál. Hajoljon-meg erőm előtt. Adja nekem őseinek pallosait, paizsait a’ hajdani éveknek, hogy gyermekeim lássák azt hajlékomban, ’s így szólljanak: „Ezek Fion-ghalnak fegyverei.”

Fion-ghalnak fegyvereit ők hajlékodban meg nem látják, mondá a’ leánynak támadó kevélysége. Azok olly hősek’ kezeiben vagynak a’ kik soha sem adták-meg magokat a’ tusákban. Szoruchnak fejedelme, amott felleg feketűl a’ tetőken. Nem látod e előre népednek elhulltát, fija az idegen földnek?

A’ leány elére Szelmának csendes tornácziba. Fion-ghal látta süllyedt szemeit. Felkölt a’ maga erőjében, ’s megőszült fürtjeit rázta. Előragadta a’ pengő pánczélt, a’ hatalmas Trenmor’ vértjét; sötétbarna paizsát öseinek. Homály fogta-el Szelmának palotáját midőn kezét kinyujtá dárdája után. Ezrenként jöttek az árnyalakok; előre-látták ők a’ nép’ vesztét. Az öregsző hősök’ arczai rettentő örömtől ragyogtak. Kirohantanak ellenébe a’ Szoruchi hadnak. Ifjuságok’ napjait gondolták-el, és a’ dicset, melly sírból kél.

’S immost Trathálnak régi emléke mellett megjelentek a’ vadászat’ ebei. A’ király kiismerte innen hogy érkeznek az ifju harczolók. Elakasztja lépteit menésének közepette. Legelébb Oskár bajnok jelene-meg, úgy Gaul a’ Morni’ fija, és a’ Némié. Ferghusz látatá bosszús alakját. Dermidnek haja sötéten úsz a’ szélben. Az utolsó Osszián vala. Én a’ hajdannak dallám énekét. Lépteimet dárdám támogatta midőn a’ patakon áltszöktem. Gondolatom az erő’ férjfijai voltanak. Fion-ghal dombos paizsát verte, ’s kezdeté a’ rettenetes küzdést. Ezer kardok vonultak-ki ’s villogtanak a’ hullámzó fenyéren. Három ősz fija az éneknek bús hangokat öntögetett. Mi sürűn öszvetömülve ’s bosszúsan ömlénk setét soraikba reájok, hasonlók a’ fergetegek’ rivacsához, midőn a’ szűk völgybe omlanak.

Fion-ghal a’ maga tetőjén űle. Messzére lobogott a’ csaták’ napsugára, elfolyva a’ szél’ fuvalmában. Közel állának hozzá ifjuságának felei, körülömölve őszült fürtjeiktől. Öröm költ-fel a’ hős’ szemében, midőn fijait a’ csatában látta, midőn bennünket kardoktól látott körülvillámolva, és a’ kik atyáinknak tetteikről emlékezünk. Fergon felénk rohan erőjének teljében mint eggy telelő folyam’ harsogása. Lábai eltapossák maga körül a’ csatát; búsan hágdas körűle a’ halál.

Ki jő mint a’ szökellő őz? kérdé Fion-ghal, ki jő itt mint a’ viszhangos Kóna’ szarvasa? A’ paizs csillog oldalán, ’s fegyverének csengése bús. Fergonra ötlel a’ viadalban; lássátok az erősek’ küzdését! ollyan az mint midőn két Lélek küzd az éjnek rettentő fergetegében. Hogyan? ’s te dőlsz, halmoknak fija? fejér kebledet vér festi. Oh sírj, boldogtalan Lomra, a’ te Aldód örökre oda van!

Fion-ghal megragadá az erő’ dárdáját, mert bús vala Aldónak eleste miatt. Szeme halált lövell az ellenre. De a’ Szoruch’ királya’ elébe Gaul lép. Ki beszéllheti-el a’ bajnokok’ vivását? A’ vitéz idegen eldölt.

Hangosan kiáltá Fion-ghal: Kónának gyermekei, tartóztassátok-fel a’ halál’ öklét. Erős vala a’ ki itt a’ porba süllyedt, ’s Szoruch keseregni fogja halálát. Terméhez eljő az idegen; ’s álmélkodni fog, mért az olly csendes. A’ király, o idegen, elesett; elnémult lakjának öröme. Fülelj erdejinek suhogására; lelke talán ottan lebeg. De ő maga távol terült-el Morvában eggy idegennek kardja alatt.

Ezek valának a’ király’ szavai, midőn a’ Bárd’ békedala szólt. Megszűntünk forgatni kardjainkat, kíméltük az ellenség’ gyengeségét. Sírba ereszténk Fergont, ’s én elkezdtem a’ gyászdalt

gyaszdalt

. Az éj leszálla fellegeivel, ’s sokan látták Fergonnak rémjét. Arcza bús volt és felleges; mellyét eggy fél sóhajtás feszíté. Idv a’ te lelkednek, Szoruchi király, karod rettenetes volt a’ csatában!

Lomra Aldónak lakjában űlt eggy lángoló tölgy’ világa mellett. Eljőve az éj, de Aldó többé vissza nem tért; Lomrának lelke szomoru.

Lomra. Mi késlel tégedet, Kónai vadász? Megígérted hogy megjösz. Távol volt e a’ vad? Fekete szelek sóhajtanak é körűled a’ fenyéren? Én idegenek’ honjában vagyok! Ki barátom nekem Aldón kivül? Jer a’ te zengő hegytetőidről, te, a’ kit én olly igen szeretek! –

Szemét a’ kapu felé gördíté, ’s figyelt a’ szelek’ zugására. Úgy hiszi hogy Aldónak hallja lépteit, ’s öröm dereng szép arczán. De a’ gond visszatért hozzá, mint a’ sötét felhők a’ holdra.

Lomra. Te nem akarsz visszatérni, én kedvesem! Hagyj kinéznem a’ tetőknek arczaikra. A’ hold ragyog keletben; tiszta és csendes a’ tenger’ síkja. Mikor fogom meglátni ebeit a’ szarvasok’ űzése után? Mikor értem szavát hangosan zengve a’ szelek köztt? Jer a’ te zengő tetőidről, vadásza az erdős Kónának! –

’S árnyalakja megjelent a’ kősziklán mint a’ ködnek nedves oszlopa, midőn felhőken tör-keresztül, ’s éjfélnek záporai öntik-el a’ mezőket. Követte a’ fenyéren az árnyalakot, mert látta hogy eldölt a’ hős. Hallottam a’ szélben kiáltozását; ollyan vala az mint a’ szellő’ bús nyögése, melly a’ szirtek’ fűvei köztt lebeg.

Előjön, ’s reá-talála a’ hősre. Szava többé nem hallatszott. Szótlan görgette bús szemét, halvány lőn és zavart mély bánatjában. Kevesek voltak Kónán napjai, ’s a’ sír’ homálya közzé süllyedt. Fion-ghal inte Bárdjainak, ’s azok kesergék elestét. Morvának szűzei napot űltenek bánatban, midőn az ősz’ sötét vészei visszatértenek.

* *

Fija a’ távol honnak, te a’ hír’ mezején lakol. Hagyd ollykor zengeni énekedet azoknak dicséretekre kik elestenek, hogy légi árnyaik öszveseregeljenek körűled nagy örömekben. Lomrának szelleme lebegjen-elő bágyadt fényén, midőn nyugalomra lefekszel, ’s a’ hold hajlékodba pillant. Te őtet akkor szépnek találod, de még mindég arczán a’ könyű.

OJNA–MORUL

FOGLALAT.

Malorchul, Furfádi király, leányának Ojnának jobbját megtagadta Tonthormód Szadronlói királytól, mert atyájik gyülölségben éltek, ’s az erővel jött a’ leányért. Osszián megvítt Tonthormóddal, megragadta, ’s általadta Malorchulnak. Ez Ojnát jutalmul Ossziánnak, Osszián pedig Tonthormódnak adja.

Mint a’ nap suhint-el a’ párában Lármonnak füves halmain, úgy szállanak-el éjente lelkem előtt a’ hajdan kornak tettei. Mikor a’ Bárdok elhagyták örömeiket, ’s a’ hárfa magasan függ a’ teremben, eggy szózat csúsz fülébe Ossziánnak, ’s felkölti elszunnyadt lelkét. Az mult éveknek szózatja; mindent visszahoz előmbe a’ mi történt. Röptében ragadom-meg a’ rege’ virágát, ’s dalomban özönlöm-el a’ később nyomoknak, Ossziánnak dala nem zavaros folyam; mikor az erdős Lútha’ hókeze veri mellé a’ vetekedő húrokat, a’ te hókezed, fenn-szépségü Malvína. Oh tisztazengésü kobzok’ Luthája, a’ te szirtüregeid nem szótalanok, midőn a’ Bárdok’ dalai mellett a’ nyájas hókezü veri hárfádat!

Te fényem nekem a’ bús gondok köztt, mellyek lelkemet éjszakával fogják-körül, leánya a’ kéksisaku Toskárnak, nyújts fület a’ szelíd dalnak! Kiáltsd-vissza hirtelen a’ homályos éveket, mellyek már elröpültenek.

* *

A’ királynak napjaiban vala, midőn hajam még fodor volt, mint a’ lyányfürtök; ’s felpillanték a’ tengerek felett csillogó Konkatlínra, Furfád felé evezvén, a’ tenger’ nagyerdejü szigete felé. Fion-ghal kiküldé erős csapásu kardomat’ túl a’ tengereken, védeni Malorchult, a’ puszta sziget’ királyát, kit a’ haboktól-jött ellenség szorongatott.

Hajóm béeveze a’ Kojledi öbölbe, ’s én beküldém kardomat a’ vendéglő fejdelemhez. Megértette a’ harczolók’ jelét, ’s kevélysége’ örömében megragadta dárdáját. Lesietett magas palotájából, ’s jobbját reszketve nyujtá.

Malorchul. Miért jő a’ Morva’ fejdelme eggy erőtlenhez, a’ ki fény nélkül esett-el? Tonthormód, a’ kardok’ ’s dárdák’ bajnokja, a’ csigák’ és innepek’ fejdelme Szadronlóban, az én szelíd gyermekemre veté, a’ hókeblü Ojna-morulra, szemeit. Megtagadtam tőle a’ leányt; atyáink gyülölték egymást. Akkor nagy haddal jőve ellenem, ’s halomra dönté népemet. Miért jösz te éjszakra, o fejedelem? miért eggy erőtlenhez, a’ ki fény nélkül esett-el?

Osszián. Én nem mint eggy renyhe gyermek jövök, nézni, nem vívni, a’ viadalt. A’ nagy király téged emleget, téged, ’s áldomásaidat a’ békének napjaiban. Fion-ghal a’ mély tenger felől jöve az erdős tetők’ szigetéhez. Te neki nem valál fergetegek’ szele, ’s őtet csigák ’s dalok fogadták termedben. Vendéglésnek rokonsága hozza hozzád kardomat; ellenjed annak élét majd fogja érezni. Nem feledjük mi barátinkat, bár tőlünk a’ tenger elszakasztva tart.

Malorchul. Fija a’ merész Trenmornak, szavaid mint Loduínnak szózatja, midőn tépdelt felhőkből szól-alá, a’ légnek erős lakója. Sok hős vígadott az én áldomásaim mellett, a’ ki most szükségem felett kardot nem ránt. Szemem kitekint minden szelek felé, de nem lát vitorlát az öbölben. Most aczél cseng hajlékomban, nem örömet-osztó csiga. Jer, hőseknek nemzetsége, jer innen lakomba; az éj feketén borítja-be az ormokat. Halljad az ének’ szózatját, melly a’ Furfádi hableány’ ajkáról zeng.

Eggy sokhúru szép lanton repkedett a’ nyájas Ojna’ sok hőstől-szeretett keze. Én elnémulva állék távolag; a’ szépfürtü leány fénynek sugára volt, a’ tenger’ szigetének éke. Gyönyörü szemei ollyanok voltak mint két csillagok, midőn a’ permeteg’ felhőjin keresztül pillogtanak-alá; a’ megtévedt bujdosó feltekint a’ rettenetes vész’ éjjelében az ékes fényre. Én reggel a’ kard’ tusájához fogék Tormulnak széles szirtfolyamja mellett. Velünk eggyütt vala ott az ellen is, ’s Tonthormódnak dombor paizsa. Szárnyról szárnyra költ a’ viadal. Én a’ küzdés közben Tonthormódra ötlöttem, ’s eltörém erőtelen aczélját. Bilincsre veretett a’ tenger’ fejdelme. Szijakkal körülfonva vittem őt Malordulnak csigaáldomásához. Öröm kele fel a’ fejedelem körül; a’ bosszu’ fegyvere meggyőzte az ő ellenét. Tonthormód elfordítá szemét a’ hókeblü leányról.

Fion-ghal’ fija, monda Malorchul, a’ fejedelem, hála nélkül tőlem el nem mégysz. Hajódban eggy fény csillogjon, íme ez, a’ hókeblü szép leány. Örömet fog ő gerjeszteni erődnek kevély szívében. A’ szerént nem lép-fel figyelem nélkül a’ tetős Szelmába.

A’ sötét éj’ hajlékában enyhen szálla alvás szemeimre. Füleimhez édes idegzengés ére, mint eggy tavaszi lebel, melly szelíden jő a’ tetőkről, ’s árnyat hintvén a’ zöld halmokra, elfújja a’ vénült barcsák’ szakálait. Kié e’ szózat? – A’ Furfádi leányé; ő önté-ki édes hangokban énekét az éjbe. Tudta ő, hogy lágy szívem folyam gyanánt szeret az ének’ zengése alatt ömledezni.

A’ leány ezt éneklé: „Hol a’ hős, ki a’ tenger’ habjaira pillant? Ki mint a’ seregek’ fürtös Vezére, kinek hajai mint a’ holló’ szárnya. Látom a’ szélben fürtjeit; szépek az ő léptei bánatjában. Szeme hijában az könnyeitől; lassan kél férjfiúi szívében fájdalmaktól rongált szive. Hagyd-el a’ partokat, hagyj engem távol tőled bánat köztt tévedezni erdeinkben. A’ király’ faja szánakozást érző, de lelkem csüggedez, o Tonthormó! Miért gyülölték egymást a’ mi őseink, szépfürtü fejedelem? te, szerelme a’ leányoknak!

Osszián. Ékes szózatja a’ folyamok’ szigetének, miért sírsz te az éj’ homályában? A’ Trenmor’ fija nem visel kemény szívet. Nem fogsz te egyedül tévedezni a’ hegyekben, Ojna-morul, a’ szép szemekkel! E’ mellyben eggy csendes hang hallatszik, ’s az keservedet szánnom hagyja. Térj-vissza, édes éneklő! Tonthormó ne senyvedjen bánatjai köztt.

Tonthormóról felreggeledvén lehulltanak a’ szijak, ’s én neki adám a’ szűz’ jobbját. Malorchul megérté békes szavamat zengő palotájában.

Királya a’ messzeterjedt-erdejü Furfádnak, miért éljen búban Tonthormó? Ő hőseknek maradéka; maga mint a’ villám volt a’ tusában. Őseitek eggykor gyülölték egymást: a’ holtak köztt vendéglátó öröm lakik. Kezekben a’ csiga vígan kereng az ádáz Loduín körül. Félre a’ hajdan’ gyülölségével, melly eggykor benneteket elhomályosíta!

* *

Ezek a’ tettei Ossziánnak, midőn még ifju kornak jára fürtjeiben; midőn az erdős sziget’ fejdelmeit, mint eggy köntös, fényragyogvány fogta-körül.

Visszakiáltánk futásokból a’ homályos éveket.

KONLACH ÉS KUTHÓNA.

FOGLALAT.

Konlách, legifjabb gyermeke Morninak ’s Gaulnak testvére, szerette Kuthónát. Toskár és Ferkuth kiszállának Mórán, a’ Konlách’ országában, ’s harmad napig szívesen látattak. Innen Ithonba eveztek, hol Toskár a’ szép Kuthónát erővel akarta elvinni, Konlách utána jött, megvítt vele, ’s mind ketten elesnek. Kuthóna a’ negyedik nap meghala bánatjában Konlachjáért. – Fion-ghal hírt vevén ezekről, kiküldé Sztormált, hogy őket temesse-el; de Sztormállal nem vala Bárd is, ki az elesteknek halotti-dalt énekeljen. Konláchnak árnya tehát ezt Ossziántól kívánja.

Az ének’ elejéhez lássd a’ Magyarázatokat.

Nem szózatot halla é Osszián? Vagy mult idők’ emléke ez? Gyakorta tér az vissza nékem elmémbe, mint az esti napfény a’ völgyek közzé. Hallom vadászatjaink’ riadásait, ’s felrántom a’ régi napok’ dárdáját. Úgy van, Osszián szózatot halla! Ki vagy te, borzasztások’ éjének fija? Mélyen alszik a’ tettetlen faj; szél üvölt-keresztül a’ bús termen. Ollykor megcsendűl a’ király’ paízsa a’ bús tetők’ szelének duzzanásaitól, a’ terem’ boltos paizsa, mellyet ujaim ollykor tapintgatnak. Oh, a’ kedvelt barátot hallom! Régen nem jelenél te meg Osszián’ füleinek! Mit ballagsz te rémfellegen, vércsatás Morninak fija? Közel e’ hozzád az agg’ kedveltje, a’ paizsvíselő Oskár? Gyakran volt ő eggyütt veled, o Konlách, a’ dárdák’ tördeléseiben.

Konlachnak lelke. Hogyan? ’s alszik a’ Kónai szózat az ordító szelek alatt a’ maga hajlékában? Alszik a’ nagy tetteket tevő Osszián? holott őtet zajgó tenger fogja körül. Nem látható a’ szigetben semmi sír. Meddig nem adatik-meg nekünk a’ mi dicsőségünk, fija a’ zengő-völgyü Szelma’ királyának?

Osszián. Jaj neked, Osszián! Az ő szeme téged meg nem lát erő nélkül űlni fellegeiden! Te ollyan vagy e mint a’ Lánó’ ködje, ’s a’ nem-ropogó villámok a’ tetőken? Miből van köntösödnek préme? miből kezedben a’ légi ív?

Elfoszla ködén, mint a’ köd’ árnyai.

Jer alá a’ te falodról, bajnokhárfa, ’s zengj nekem. Hagyd ragyogni az emlék’ fényét Ithónán, a’ tengerölelte szigeten! hagyd hogy tetteink’ barátjai engem lássanak!

Úgy vagyon, Osszián látja Ithóni barátjait, kékbe öltözve fellegeikről; nézi a’ zivataros Ithon’ üregeit, ’s a’ mohos szirt’ erdejét. Eggy folyam harsog nyilása előtt; Toskár előre hajolva figyel harsogására. Komoly arcczal áll mellette Ferguth, ’s hátrább a’ szép Kuthóna, ’s sír. A’ szél lebeg é a’ süllyedő habokon? az ő szava zeng e felém az üregből?

Toskár. Zivatarok dúlják az éjt; a’ tetőkről lombos tölgyek hömbergenek-alá. Felleg borítja-el a’ tengert. Vadan ordítnak körösded a’ habok. Csattan ’s villámlik eggyszerre, ’s fényt lök az erősek’ pajzsaikra. Ferguth te hatalmas, én eggy rémet láttam az éj’ sötétében. Némán állott a’ szirtes parton. Köntöse lebegett a’ szélben. Kínosan láttam őt sírni, a’ halvány hiu öreget, ’s mellyét fájdalmak feszengeték.

Ferguth. Toskár, az Kinféna volt, a’ te atyád. Halált szemléle nemzetében. Illyen volt eggykor alakja, midőn Ronnán bajnok dőle éjszakába.

O Érin, fűvel-körülzöldelt tartomány, melly ékesek a’ te völgyeid! Nyugalom lakik kék folyóid körül, ’s napfény ragyog mezeid felett. Édest zeng hárfád Szelmán, kurjongásod víg Kromlán a’ vadaknak űzése alatt. Mi a’ körülzajgott Ithonban vagyunk, ’s lelkeink búsak a’ tenger’ bőgése mellett, mert az vad tajtékokat fercsendez, ’s túlszöki sziklás partjait. Döbögök az éjnek ijedelmeiben.

Toskár. Hova tűne-el lelked, melly eggykor harczoknak örült, o Ferguth, az ősz fürtökkel? Én téged félelem nélkül szoktalak volt látni a’ halál körül; szemed ragyogott a’ paizsok’ játékában. Hova tűne-el bajnoklelked? Az erős nem ismer rettegést. Fel! lássd a’ tengernek kékjét. A’ zápor a’ szelek’ haragját megtöré. Rezegnek a’ hullámok, félvén hogy a’ nap alszik a’ vész’ fellegei köztt. Tekints a’ tengerre; a’ reg már virrad az egen. Majd ki fog tünni keletben a’ nap, eltelve kevélységgel, mint eggy vitéz, ragyogása miatt. – Kuthonához. Örömmel rántatám-fel vitorláimat Konlách bajnoknak lakja mellett, ’s a’ révtelen sziget felé eveztem. Akkor megláttam a’ nyájas Kuthónát, szarvasokat nyilazva; Kuthónát a’ szép sugárt, az ahhoz hasonlót melly felhők közzül lövell-elő. Haja, mint a’ sötét éj’ arcza, lebdesve szállong fejér mellyén. Meghajlik, ’s feszíti az ívet. Válla akként ragyogott mint a’ magas Kromla’ havai. „Jer szívemre, o te hókéz, te vadásza a’ puszta szigetnek!” Bánatban tölti napjait; Konláchot sóhajtozza, a’ bajnokot. – Hol lakik béke neked, Kuthóna, a’ nehéz hajakkal?

Kuthóna. Meredeken sippad eggy szirt a’ tengerre, behintve mohos tölgyekkel. A’ habok csapkodják lábát. Mellette a’ vadak’ tanyája van. Ott kél az én hűm’ csornokja. Hon tértek a’ vadászat’ lyányai, ’s oldaltt gördíték szemeiket. Hol a’ Rúmár’ leánya? ezt kérdé ő. A’ bús leányok nem feleltek. Ah, az én békem Mórán lakik, gyermeke a’ távol esti-szigetnek!

Toskár. Kuthóna térjen békjébe, Konlachnak zengő termei közzé! A’ bajnok barátja Toskárnak. Vígan űltem én innepénél. Érinből keljen a’ fúvalom, ’s lebegje Móra felé vitorláimat, Móra felé, hol a’ kedves lakozik. Fájdalmak köztt múl-el Toskárnak a’ nap! Az üreg’ árnyában fogok űlni, ’s kinézek a’ ragyogó térre. Lágyan lebeg eggy gyenge szél a’ tölgy’ lombjában, ’s annak édes zörgése köztt fogom hallani a’ szép leány’ szózatját. De ő távol van füleimtől, a’ vendéglő Konlách’ honjában.

Kuthóna. Melly felhő lebben itt reám? Rajta jőnek hőseimnek Lelkeik. Látom légi köntöseiket, mellyek hasonlók a’ ködhöz a’ magas ormokon. El kell é esnem, Rúmár, te hős? Szomor az én lelkem mind halálig! Nem lészen e szabad tégedet meglátnom, o Konlách, minekelőtte én a’ szűk lakba szállok?

Osszián. Meg fogod a’ kedvest látni, gyönyörü leány! A’ hős már a’ tengeren lebeg. Dárdáján halál alkonylik Toskárnak. Feketén bugyog sebe oldalán. Halványan áll ő az üreg’ tengere mellett, ’s látatja árnyalakját. Hol vagy te a’ te könnyeiddel, midőn a’ Móra’ fejdelme eldől?

* *

Mellyemből elenyészett az álom. Nem látom többé a’ fejdelmeket. Bárdjai az el nem mult kornak, emlékezzetek ázott arcczal Konláchra, ki napjainak határok előtt dölt-el. Éj tölté-be gyásszal a’ hajlékot. Anyja felnéze paizsára, ’s azon vércseppek tűntek-fel. Akkor megérté eldöltedet, o fejdelem; Móra hallá jajjait.

Te sápadt arcczal állsz a’ szeretett ifju mellett, Kuthóna? Jön már az éj, jön a’ nap is, ’s őtet senki nem adja sírnak. Te kergeted a’ visító madarakat; könyűk’ árja foly orczáidon. Ollyan vagy mint eggy színetlen köd, melly esősen kél a’ balkányból.

Szelmának gyermekei előjövének, ’s halványan láták Kuthónát. Eggy sírba tevék mind hármokat. Kuthóna a’ hős Konlach mellett fekszik.

* *

Ne szállj te többé álmaimhoz, o Konlách; megadtam dicséretedet. Hajlékomtól légyen távol szózatod; alvás látogasson-meg engem az éjszaka’ homályában! Vaj, nem feledhetem barátimat, míg ott fenn láthatatlan lesz ösvényem, míg vígan közelítek a’ felhőkhez, ha majd elvénhedett tetemeim az öregség miatt a’ szűklakba sippadnak.

GOLNADÓNA.

FOGLALAT.

Osszián és Toskár Fion-ghal által kiküldetnek Krónához, hogy a’ hol a’ király győze, emléket állítsanak. Karil, eggy közel lakó fejedelem, itt áldomásához hívja őket. Mennek, ’s Toskár megkedveli Golnadónát. Más nap vadászat tartatik, ’s a’ két szerelmes eggyüvé-kerűl.

Az Éneknek eggy része elveszett.

Kolavín, szőke szirtfolyam, fekete ’s bús a’ te omlásod. Szemem, midőn erdőd inog, látja Karilnak fegyvertermét. Az eggykor a’ Golnadóna’ szépségének lakja volt, a’ fejdelmek’ leányának. Szemei ballagó csillagok voltanak, karjai fejérek mint a’ magasan lökődő tenger’ tajtéka. Titkon költ mellyének kecse, hasonló a’ vizek’ fejér hullámjaihoz. Szíve fénynek folyamja volt fenn-költ gyönyörü keblében. Ki vala a’ leányok köztt mint a’ bajnokok’ szerelme?

Meghagyá a’ király hogy a’ deli Toskár, Luthának bajnokja, ’s az énekek’ gyermeke Osszián, mennénk Króna’ veres folyamjához; ’s mi menénk, három Bárdot vivén megettünk, előttünk három domboru paizst, hogy emeljünk követ a’ tetőn, melly a’ király’ nevét hirdesse. Krónának mohkoszorús folyamja mellett verte-meg Fion-ghal eggykor ellenjét. Az idegenek pusztúltak a’ kardok előtt mint a’ hullám, melly a’ part’ szirtjeinél oda lesz. Az éj leszálla a’ szirthegyről, midőn a’ dics’ mezejéhez elérénk. Kiszakaszték eggy tölgyet a’ hegy’ oldalából, ’s tűz lángolt az ormok’ ködéig.

Osszián. Tekintsetek-alá, vitéz eldődeim, tekintsetek termeitekből alá! Midőn a’ ti nemeteknek új dicsek kél, a’ kard’ bajnokjai ragyognak a’ szelekben.

Krónának medréből köveket válogattam Bárdjaimnak csengő dalok alatt; ellenségnek vérétől feketére-festett köveket a’ folyam’ színetlen mohai közzül. A’ megvert hadnak három bogláros paizsát alá tettem a’ köveknek a’ szerént a’ hogy Ullínnak éji dala változva költ vagy süllyede. A’ gyilkot Toskár tevé földbe, ’s eggy kék pánczélnak aczélját. Földet adánk a’ sziklának, hogy az a’ bajnokkornak hírt szólljon.

Ullin. Fija a’ mohos szirtfolyamnak, ki itt előttem kelsz, o kő, a’ víznek medréből! ha Szelmának nemzete elalszik is, szóllj te a’ fegyverben-gyöngékhez. A’ vándor remegve fekszik itt eggykor arczára a’ bánatos éjben; ’s a’ te mohaid csendesen fognak sírni mellette, ’s elméjébe visszahozzák az elővilágot. Tusák kelnek-fel előtte, paizsba-öltözött Vezérek, kik bátor lélekkel hágdosnak a’ küzdés felé. A’ tölt-arczu hold dereng a’ szirt megett, ’s kitekint a’ bajnokokra a’ mezőn. Felriadva sötét álmából, midőn a’ korány fényt lövell az éj’ ösvényére, a’ bajnokok’ sírjait ragyogni látja maga körül, bátor-lelkü bajnokokét; tudakozódik a’ róna’ kevei eránt, ’s eggy öreg ezt mondja neki: E’ követ Osszián emelte, eggyik fejedelme a’ múlt kornak.”

Csendes léptein jőn a’ Kolavín mellől eggy Bárd. Azt Karil, az idegenek’ barátja küldötte hozzánk, hogy hívjon-meg az ormok’ áldomásaihoz, lakjához a’ nyájas hókéznek, a’ fejedelmi-vér Golnadónának. Karil felvídult nagy korának örömében meglátván feleinek gyermekeit, mint a’ szirttetőket-szerető fák’ fiatal lombjait a’ mezőn.

O bajnokfaj, mondá Karil, te nékem visszahozod a’ múlt időket a’ mikor én kiléptem a’ habok közzül a’ tenger tölgyeseinek Szelmájokon. Én ott Dúvot űztem vala, Karglásznak fiját, kinek honja a’ tenger’ síkján van. Sokáig ellenkedtek atyáink, ’s mí a’ Klúthánál akadánk-öszve. Kardom őt habokra kergeté, ’s szemem követte futását. De az éj’ sötéte elfogta szemem elől, ’s én a’ király’ termébe értem, Szelmába, a’ szép leányok’ honjába. Fion-ghal Bárdjaival jőn felém, ’s Konlách jőn, a’ halál’ karja. Három nap vala áldomás az ormokon; megláttam az Érin’ nagy kék szemét, Roszkránát, a’ fejdelmi-vért, a’ harczban-nagy Kormák’ fénysúgárát. Emlék nélkül nem jöttem-el a’ fejdelemtől; ő nekem adá tusájának paizsát. Az idegek’ termében függ az most, ’s hirdeti az eltünt napokat. O bajnokfaja a’ tenger’ erőseinek, te nékem visszahozod a’ múlt időket. –

Karil bajnok meggyujtá az áldomás’ lángját. Paizsainknak két boglárját, alája tette eggy kőnek, melly eggykor maradékihoz szólljon. Bőg eggyszer a’ harcz, monda a’ fejdelem, ’s maradékom kardok’ csatájába rohan; úgy e’ kő békére fogja őket inteni, ’s nagy lészen erejek, midőn a’ dárdát viadalra hegyzik: „Nem voltak e barátok a’ mi atyáink? Hátra pajzsainkkal!” ezt fogják mondani.

A’ sötéthajzatu éj leszállt. Dalokkal jött-elő a’ szép királyi szűz. Kísérve a’ lant’ édes zengése által kele-fel a’ fejérkaru Golnadóna’ éneke. Elsüllyedve állt a’ leány előtt Toskár bajnok, a’ leányok’ szerelme. Az ő lelke előtt úgy jelene-meg a’ szép leány, mint a’ menny’ villámja, melly a’ tenger’ hullámjai felett lobban, midőn a’ tiszta súgár felhőkből csap-alá, a’ háborgó víz’ fejér tajtékira.

Feljőve a’ reg, ’s mi nyomoztuk ösvényeiken a’ vadakat. Hullottak azok a’ kies folyam’ szélein, ’s visszatérénk a’ Krónai zöld völgyen. Eggy ifju lépe-ki a’ csalitból; vértje kisded, ’s hegyetlen dárdája. Honnan a’ tetők’ szép súgára? kérdé Toskár, a’ Lútha’ hadainak Vezére. Béke lakik e Kulavínban, a’ lantverő Golnadóna körül?

A’ lant’ ékes leánya, mondá az ifju, Kulavínban lakott eddig; de lépte most a’ tetőken vannak, Fion-ghalnak deli magzatjával, ki a’ leány’ lelkét megragadta, midőn az áldomás’ boltjai alatt múlatott.

Toskár. Bús hírnek fija, te láttad az ő ösvényét? te láttad e arczát neki? Süllyedjen ő örök éjszakába. Add, add nekem hamar a’ paizst! –

Haraggal kapta-le baljáról a’ paizst. Ékben költ a’ szép mely előtte, hasonló a’ hattyú’ kebléhez, midőn a’ vizek’ habjain úsz, ’s a’ szelektől forgattatik. Az maga Golnadóna volt, Karilnak gyermeke, a’ fejdelmi-vér. Toskárra vetette kék szemeit, ’s szíve a’ küzdésben megbukott. – – –

TEMORA.
NYOLCZ ÉNEKBEN.

FOGLALAT.

Kairbár Borbárnak, az Áthai fejdelemnek fija, ’s feje a’ Bolgi háznak a’ déli-Érinben, az ifju Kormákot gyilkosan megölte ’s elfoglalá országát. Fion-ghal elvégzé, hogy a’ gonosz tettet megbosszulja, ’s a’ bitanglott székre Arthót emeli-fel, ki vére vala Kormáknak, ’s a’ veszély elől megszökött. Kairbár a’ hírre öszvegyüjté nehány törzseit, ’s segédjére szóllítá az öccsét Káthmort. Ez előjöve, ’s mivel Kairbár azon éjjel, midőn a’ Kaledóni nép itten kiszálla, Oskár által elesék, a’ had ezen nyolcz Énekben Fion-ghal és Káthmor között foly.

Fény sugárol Ullinnak kék habjai felett; nap mosolyg a’ zöld halmokon. A’ tölgyek’ fejei ingtak a’ szélben; a’ ravatalok’ tetőjiről zuhogva omlottak-alá a’ patakok. Két magas fákkal elborított halom öszveszorítva keríti-be a’ tért; Lassant haboz-el eggy csermely a’ völgyeken. Ennek szélén álla a’ komoly Kairbár, kezét az erő’ dárdáján pihentetve, ’s eltelve félelemmel ’s fájdalommal a’ veres szemekben.

Lelke előtt Kormák kele-fel, eldölve, ’s mindenikével még vérző sebeinek. Féligláthatólag rémlett neki homályban az ifju, ’s piros vér sertegett oldalából.

Három ízben gyakta-el Kairbár a’ dárdát; három ízben kapa kezével szakálához. Sokszor akasztá-el hatalmas lépteit, ’s fel-felnyujtá a’ bosszút-szomjazó karokat. A’ puszták’ fellegeihez hasonlíta a’ fejedelem, mellyek minden széltől változtatják alakjaikat; minden széltől változtatják alakjaikat; mindenszerte remegnek a’ völgyek az hegyek között, ’s hol ez, hol amaz féli a’ pusztító esőt.

A’ király öszveszedi bátorodó lelkét, megragadja a’ bajnokdárdát, szemét Moiléna felé veti, ’s jőni látja a’ tenger’ őrjeit. Remegő léptekben közelítnek ezek, ’s hátra tekintnek sarkaiknak nyomaikra. Kaírbár megérté hogy közel immár a’ hatalmas, ’s elbúsulva kiáltá-elő nagyjait.

Dobogó lépteken körűle termenek ők; mindenike meztelen kardjával. Amott Morlának bús képe mutatja magát, itt Dalla szélben-úszó hosszú hajzatjával. Kormák dárdájának támaszkodék, ’s haragban görgette kancsal szemeit. Vad a’ Málthosz’ nézése árnyas két szemöldjei alól. Foldáth megáll, mint a’ tenger’ szirtje, melly tajtékkal fedi oldalait. Dárdája mint a’ fenyv a’ bérczeken, melly paczkáz az erdők’ szeleinek. Pajzsa jegyes a’ harczok’ vagdalásaitól, ’s szeme mindég félelmetlen. Ezek ’s száz más hadnagyok állanak a’ szekerző Kairbár körül, midőn a’ tenger’ őrje Morannál a’ folyamos Moilénáról előjöve, képéből elődőledett szemekkel, halványan, reszketve, ’s rebegő ajakokkal.

’S Érinnek fejdelmei hallgatva állanak, ugymond, mint az estvélynek ligetei? a’ szerént állanak e mint a’ néma erdők, midőn őket gőz borítja-el? Pedig Fion az öbölben vagyon, Fion, a’ csaták’ ijedelme, a’ folyamos Morvának hatalmas királya?

’S te láttad az erő’ bajnokját? kérdé Kairbár félelemmel vad mellyében. Sokak e az ő hősei a’ parton? Dárdát ragadoz e karja, vagy békében közelít?

Békében ő nem közelít, fejdelme Érinnek! Maga elébe szögzé-ki a’ hatalmas bajnokdárdát, a’ halálnak lángjaként emelkedőt. Ezereknek vére űl annak hegyén. Ő lépe-ki első partra, erős őszült kora’ fürtjeiben. Inas tompora teljesen költ midőn könnyen hágdalt a’ tetőken. Oldalán függe a’ görbe pallos, melly másod ütést adni nem szokott. Széles paizsa rettentő, mint a’ hold’ veres karéja, midőn a’ vész köztt bátor keléssel kél. Vele jőn Osszián, a’ dalok’ királya; vele a’ Morni’ gyermeke, az elsője a’ férjfiaknak. Dárdája’ nyelén szökellt-elő a’ habokról Konál; Dermid messzére árasztá-széllyel fekete hajazatját. Büszkén feszíti ívét Fillán, a’ folyamos Moruth’ ifju vadásza. ’S ki lépdel amott előttök a’ bajnokoknak, mint a’ hegyek’ záporjainak zajgó omlása? Ki más mint az Osszián’ sudarja, ragyogva fodor üstökéből. Messzére hull-le hátán a’ hosszú haj; szemöldjét félig-fedi a’ sisak. Oldalát körüllebegi rettenetes kardja, ’s dárdája minden lépte alatt szórja a’ fényt. Futottam rettentő szeme előtt, dicső királya a’ tetős Temorának.

Fuss tehát, gyáva, a’ ki érzed, hogy mellyedben nem lakik tűz! mondá Foldáth búsult bosszujában; menj honod’ szőke vizeihez, kisded léleknek fija! nem láttam e én is ezt a’ barna Oskárt? Láttam őtet, a’ hadnak nagyját. Ha vész közelít, ő a’ bajnok; de dárdákat mások is röpítenek. Sok és vitéz fijai vannak Érinnek, Temorának erdős királya. Szóllj! ’s hagyd, hogy én keljek szembe a’ hőssel; én elakasztom a’ hatalmas folyam’ futását. Dárdám vitézeknek vagyon förösztve véreikbe, pajzsom mint a’ Túrai bástya.

’S Foldáth csak magában keljen szembe az ellennel? úgy monda a’ komor-szemöldü Málthosz. Nem számosok e ők a’ parton mint az erdők’ patakjainak habjaik? Nem ők e, a’ bajnokok, kik a’ bátor Szváránt, midőn szaladtak az Érin’ fijai, meggyőzték? Az első hőssel Foldáth küzdjön e? Oh éj-befogta negéd’ szíve! Királya Temorának, vedd öszveleg sergeidet; menjen Málthosz ’s az erősek ővele! Sebek pirosítják az én kardomat; de ki hallá kérkedésem?

Fijai a’ zöldmezejü Érinnek, mondá a’ folyamos Klonráth’ fejdelme, Fion-ghal meg ne hallja versenygő beszédeiteket. Az ellen örvendene nekik, ’s karja erős fogna lenni ez országban. Ti, o vitézek, erősek vagytok; ollyanok mint a’ hullámos tengerek felől az ordító szél’ dühe; süvöltve, zajogva röpintenek-el a’ szirteken, ’s ledöntik az erdőket. Menjünk nekik, eggyesült erőben, halkkal, mint a’ terhes felleg; ’s a’ hatalmast aggodalom ragadozza-meg, ’s kihull a’ hős’ kezeiből dárdája. „Ime, jő a’ halál’ rettentő fellege!” ez zúg majd mindenfelé, ’s szemeiket éj fogja-be. Búsan fog ülni aggó korában Fion-ghal; győzelmetlen’ enyészend-el híre a’ tenger mellett. Morva meg nem látja az erőseknek nyomaikat, ’s Szelmán éveknek moha nő.

A’ rőt Kairbár hallja a’ szót, csendesen, elhallgatva, mint a’ hegyek’ sötét záporfellege, melly rettentve függ a’ Kromla felett, míg oldalai a’ villámoktól megszaggattatnak; veres fényben ragyognak a’ völgyek, a’ zivatar’ rémjei örvendenek: illy szótlan, illy csendbe-merülve álla itt a’ Temorai király; de most hallatszék mennydörgő szava.

Készítsétek Moilénán a’ tomot; hagyjátok megjelenni száz Bárdjaimat! Olla, a’ sötétveres hajjal, vedd-elő a’ király’ hárfáját, menj a’ kardok’ vitéz Oskárjához, ’s hívd az áldomásra. Dal és lakoma légyen ma a’ völgyben, holnap láncsákat fogunk tördelni. Vidd hírül neki hogy Kathulnak sírt emelteték, hogy az ő lelkéhez Bárdok énekeltek, hogy szeleknek adtam barátját; vidd hírül neki, hogy győzelmét megértettem a’ futó Kárun’ harsogása mellett; hogy öcsém nincsen itt, hogy Káthmornak bajnokkarja távol van, hogy erőnk gyönge a’ fegyverben. Káthmor útálja az ortályt az áldomás mellett; nagy lelke mint a’ nap ragyog. De Kairbár és Oskár, fejedelmei a’ Temorai seregnek, a’ Léna’ fenyérén küzdeni fognak. Kathul miatt ő minket káromla, ’s lelkem bosszújában lángra lobbant. Aczélom őtet meg fogja találni Moilénán, ’s dicsem a’ vérben magasra kelend.

Öröm ragyogott az erősek’ arczaikon, ’s ők végig-ömölnek Moilénán. Kél a’ csigáknak vígasága, a’ Bárdok’ éneke emelkedik. Szelmának Vezérei megérték az örvendő zajgást; úgy hitték, hogy a’ nemes Káthmor érkezett-el, a’ nemes Káthmor, az idegenek’ bástyája, öccse Kairbárnak, a’ rőtüstöknek. Az ő lelkeik nem vala hasonlatos. A’ Káthmoréban mennynek fénye lakott. Az ő terme a’ tetős Athán vala. Hét ösvény vive hajlékához, ’s mindenik ősvényen eggy Bárd hívta-meg a’ vendéglátó asztalhoz a’ jövevényt. Káthmor a’ bérczek’ ligetében múlatott, hogy dicséreteinek ne hallja-meg harmadát.

Olla, a’ Bárd, énekkel jőn, ’s Oskár legott mégyen hívására. Háromszázan mentenek eggyütt vele Lénának vízkörülfolyta mezején. Agarai végigszökellék a’ fenyért; messzére elhallott vad csihogások. Fion látta menni a’ vitézt, ’s lelke bánatba süllyedett, rettegvén Kairbárt, a’ feketelelkűt, az áldomás’ csigáji között. Kormáknak dárdáját fenn vitte fiam. Száz Bárd várta a’ halomnál. Mélyen rejté-el Kairbár a’ halált, mellyet vad lelkében forrala. Gőzölt az áldomás, a’ hárfák pengtek, öröm ragyogott a’ tábor’ arczán; de örömek ollyan vala mint a’ nap midőn ferdén világít a’ völgyekre, ’s verhenyeg fejét fergetegbe rejti.

Kairbár felfegyverkezve szökelle-elő, ’s sötét homlokán halálnak éje űlt. Elnémult a’ hárfák’ zengése; mindenfelé pajzsok csendültenek-meg. Távol a’ hegynek oldalán hagyta Olla zengeni a’ jajnak énekét. Oskár elismerte a’ haláljelt, felszökött, ’s dárdája után nyult.

Oskár, monda a’ rőthaju Kairbár, szemem kezedben Érinnek győzedelmes dárdáját látja ragyogni. Fija a’ bús-erdejű Morvának, eggykori királyink’ kevélységét, a’ hajdan’ bajnokjainak halálát, engedd-által verseny nélkül; engedd-által azt a’ szekerző Kairbárnak.

Én engedjem? felele a’ bajnok, én e azt, mellyet nekem az Érin’ királya, a’ szépfürtű Kormák ada, midőn az éjszak’ férjfiait elszórtam? Elmentem vala a’ király’ vígadozó tornáczaiba, midőn Szvárán és az ő vitézei megszaladtak Fion-ghal előtt. Öröm kele-fel az ifju’ arczán, ’s nekem adá a’ Temorai dárdát. Nem adta ő azt gyávának, sem annak a’ kevélynek, kit nagy tett nem díszesít. Nem vész nekem a’ te rettentő szemed, nem villám nékem pillantásod; pajzsod engem nem ijeszt; nem rettent Olla, ki ment a’ kard előtt. Kairbár, neked reszkessen szolgád; Oskár félelmetlen áll, mint a’ szirt.

’S te nem tüstént adod nekem a’ dárdát? monda Kairbár, ’s haragra gyúladott. Azért e illy bátor szavad mert Fion-ghal közel van hozzánk, az Érini partokon? Fion-ghal, őszült fürtjeiben, a’ tetős Morva’ fejdelme? Ő mindég gyöngékkel tusáza; ám jőjjön Kairbár ellen! Mint az árny, akként fog enyészni a’ völgyben, mint a’ puszták’ lomha ködfelhője, melly leszáll, ’s görögve mégyen-el Atháról.

Volna csak jelen, ő, a’ ki mindég gyöngékkel tusáza, Kairbár neki kardvonás nélkül engedné Érint. Ne róla, a’ hatalmasról, semmit, Kairbár; szögezzd énnekem kardodat! Erőre mi egyenlők vagyunk. Híres a’ pajzsok’ Fionja, a’ hatalmasok’ hadi-vezére.

A’ két fejdelmet durczúlni látták az ő hőseik. Mindenfelől felgyülekezének ők, tűzben-lábbogó szemekkel, ’s kardjaikat félig kirántva. A’ lelket-emelő Olla’ éneke elnémult. Oskár renge örömében, azon örömben a’ mellytől mindenkor szokott vala rengeni, ha Fion-ghalnak kürtje parancsola küzdést.

Feketén, mint a’ dagadó tenger’ hullámjai míg a’ csatázó vihar felébred ’s fejét a’ part felé süllyeszti, siet Kairbár mellé serege.

Toskárnak leánya, minek e’ köny? Az erős bajnok még nem dölt-el. Sok holtak lebegék-környül a’ bérczeket míg a’ deli elesett. Lássd, elhulltanak a’ fejdelem előtt, mint a’ rengetegek’ erdeji, midőn haragos Lélek zúg-végig az éjen, ’s zöld hajaikat megmarkolja. Halva dőlnek-öszve Maronnán és Morla; lássd, Konachár reszket vérében. Oskárnak kardja előtt fut Kairbár, ’s a’ homályba vonja magát, ’s a’ rémkő mellé rejtezik. Titkon rántja-fel dárdáját, ’s Oskárnak véknyát éri. A’ hős pajzsára roggyan; térde fenn tartja a’ fejdelmet. Keze dárdáját erősen tartja. Lássd közel hozzá Kairbárt a’ dancsban! Oskár az ő fején keresztül-döfi a’ dárdát, ’s a’ verhenyeg hajat hátúl ketté osztja. Eldől, hasonló a’ megrepedt szirthez, melly a’ Kromla’ tetőjiről lehembereg, midőn a’ zöld Érin, hegyétől hegyére, tengerétől tengerére, végig-reng.

A’ barna Oskár többé fel nem kél, lehajolva csatapajzsának domborára, ’s erős markába tartva öldöklő dárdáját. Távol a’ tetőn álla Érinnek serege, ’s megzajdult, a’ miként a’ hegyek’ patakjai zajognak. A’ rémekkel eltölt Moiléna csengett a’ zajgásban.

Fion-ghal hallá a’ távol csatajt; megragadta atyájinak dárdájokat, felhágott a’ tetőknek eggyikére, ’s nyersen kiáltozá a’ bánat’ szavait:

Harcznak csataját értettem; Oskár magában küzd. Fel, fel, Morvának hősneme! segédet a’ kardok’ fijának!

Osszián. ’S én rohantam a’ mezőn, Fillán röpült a’ Moiléna’ fenyérén, Fion-ghal erőben hágdalt; félelmesen villogá-körül a’ csaták’ pajzsának fénye a’ sereg’ Vezérét. Az Érin’ harczolóji messzéről láták a’ fényt a’ halom’ tetején, ’s értették hogy a’ fájdalom’ haragja nem erőtlenűl gerjed-fel a’ kardok’ királyában. Homályosan lebegé-körül a’ lelkeket a’ halál’ érzése. ’S íme ott valánk; kezdődött a’ tusa; az Érini harczolók veszteglének dühünknek. De most a’ király érkezék sietése’ hangzásában, ’s kinek szíve volt csendes a’ pánczél alatt? Szaladtak a’ Moilénai téren ’s feketén űzte futásokat a’ halál. Oskárt pajzsára látánk roskadva; pirosan folyta-körül a’ vér oldalát. Némán homályosultak-el a’ Vezérek’ arczai, ’s ők elfordultak, ’s könyeztek. Maga a’ király is titkolá könyűjit. Ősz szakála lebegett a’ szélben; lehajtá főjét a’ bajnokhoz, ’s szavait zokogás szaggatta:

’S te szép pályádnak közepette elesél, Oskár? Atyádnak szíve meghasad feletted, ha a’ tusákat képzeli, mellyek tiéid valának, mellyek tereád várának, ’s elvagynak metszve fényedtől! Ha fog öröm lakozni Szelmán? ha fog eltávozni a’ keserv Morváról? Fiaim eggymás után hullanak-el, ’s Fionnak neme közelít a’ véghez! Az én nagy dicsem leszáll a’ tetőről! Korom barátlanúl marad, ’s gőzfelleggé vál hajlékomban. Nem hallom-meg gyermekeimnek visszatérteket a’ halmokról fegyvereiknek csillogásaiban. Sírjatok Morvának harczolóji, az ifju Oskár többé fel nem kél!

És ők sírtak, o kardok’ fejdelme! Lelkeik a’ hősen függtenek. Ha viadalra ment-ki a’ völgyekbe, dárdája előtt enyészett az ellensereg; ha békében tére vissza, melly nagy vala az ő örömek! Most nem siratá gyöngekoru fiját atya, nem testvér a’ szeretetnek testvérét; azok siratlan’ estenek-el, mert halva volt a’ sereg’ vezére. Lábainál ordíta a’ hű Brán; az ordas Luáth szomor vala. Sokszor űzték ők ővele a’ gyorslábu őzet a’ pusztában.

Oskár meglátá barátjait, ’s mellyét küzdés tépdellte-meg. Az öreg Vezérek’ fuldoklása, úgy monda, ebeimnek vinnyogások, a’ bánat’ énekének megzendülte, Oskárnak lelkét ellágyíták, azt a’ lelket, melly eddig, kemény mint kardomnak éle, ellágyulni nem tudott. Osszián, vígy engem dombjaimra, emeld-fel dicsemnek kövét! Tedd a’ szarvas’ ágazatját, tedd szűk lakomba kardomat. Eggykor a’ folyam elmossa a’ partot, ’s a’ vadász meglátja az aczélt, ’s így szólland: Ez Oskárnak kardja volt, a’ ki most por, ’s eggykor a’ hajdannak dísze volt.

Dicsőségemnek gyermeke, mondám én neki, ’s te elesél? Oskár, ’s én téged többé meg nem látlak? Ha mások hírt veendenek bajnokgyermekeikről, én terólad azt nem veendhetek? Moh fogja környülnőni köveidet, szél fog lebegni a’ kesergőknek fürtjeikben! Nélkűle lesznek megvíva a’ csaták; ő nem űzi a’ vadakat többé a’ tetőken! A’ harczoló, ha majd megjő viadalaiból, ’s más tartományokról beszéll, ezt fogja mondani: Sírt láték eggy zajgó folyamnak szélén, sötét lakát eggy fejdelemnek; az a’ szekerző Oskár által dőlt-el, a’ halálban-magasztalt bajnok által! Talán meghallom szózatját, ’s mellyem’ homályát öröm deríti-fel.

Bánatban szállott volna le nekünk az éj, nem költ volna fel örömben reánk a’ szomor’ árnya köztt a’ reggel, ’s vitézeink veszteg maradtanak volna, mint a’ harmatos sziklák Moilénán, hahogy a’ bánatot a’ király el nem szórta volna, ’s nem hallatá vala erős szavát. Eggyszerre ocsódtanak-fel a’ fejdelmek, mintegy az éjszakának elreppent álmai közzül.

Meddiglen fog még hullani a’ köny az Érini tetők’ Moilenáján? Soha nem térendenek-meg a’ bajnokok, soha nem kél-fel az én Oskárom a’ maga erőjében. El fognak hullani a’ vitézek, el fog tűnni ösvények a’ tetőken. Hol vannak az atyák’ vitéz nemzetségei? hol van az elmult idők’ bajnoknépe? Elhulltak mint a’ magasban a’ csillagok, mellyek sok tartományok felett csillogának, az éj’ homályába! Mi az ő dicsőségeknek csak utóhangjait hallánk, őnekiek, kik koroknak rettegései voltanak! Igy tűnünk-el e’ földről mi is a’ sírnak mélységeibe. Most virítson-körül a’ fény bennünket! nevünk ragyogjon utánunk mint a’ nap’ súgarai, midőn az fejét homályba rejti-el; búsan ballag tovább a’ vándor, ’s emlegeti az esti fényt.

Ullín, te én megaggott Bárdom, kelj-fel, vedd a’ király’ hajóját, vidd Oskárt Szelmának tájaira. Hadd hulljanak érte a’ Morvai szűzek’ könyűji, hadd sirassák őtet az erdők’ fennkeblű leányai. Mi vívjuk-meg az Érin’ viadalait azon vitez népért, melly Kormákért esett-el. Tünni kezdenek éveimnek napjai, ’s karom’ gyöngűlése nem kicsiny. Atyáim már alá-hajolnak felhőjikről gyöngén-lépdellő gyermekekhez. De ő el nem hagyja e’ földet, míg híre fényben nem ragyog. Lelkem fénynek folyamja légyen a’ később korok’ Bárdjaiknál!

Ullin felrántatá vitorlájit, ’s a’ déli szél felkele, ’s hajója Szelma felé evezett. Én elsüllyedtem bánatomban, ’s ajkamon elholt minden hangzat.

Moilénán innepi tom készült. Kairbárnak sírját száz bajnok rakta-meg, de a’ fejdelem felett nem kele magasztaló dal, mert lelke véres vala és fekete. A’ Bárdok emlékezének Kormákról, ’s gerjedhetett e dal Kairbárnak?

Köntösét kiteríté az éj. Száz tölgy lobog felfelé a’ felhőkre a’ tetőken. Fion eggy tölgy alatt űle a’ tetőn. Előtte az ének’ Althánja áll vala a’ Kormák’ elestének regéjével; Althán, a’ vitéz Konachár’ fija, ’s barátja a’ szekerző Kuchullinnak. Kormáknak termében múlatott vala ő eggykor a’ fergeteges Temorán, midőn Szemónak fija a’ zavarvizű Légónál elterült. Igen bús vala a’ Bárd’ éneke; szemeiből csorgott a’ köny, midőn azt ő, a’ tisztetes Bárd dallá:

„Sárgán pillanta-le Dórára a’ nap, ’s alkonylani kezde a’ szürkűlő estvély. Temorának erdeji rengtenek a’ ravatalok’ koválygó szeleiben. Sötét felleg tornyozódott napnyugot felé, ’s prémje megől veres csillag tekinte-ki. Én magányosan állék a’ hegy’ aljánál, ’s ím előttem eggy Lélek tünt-fel a’ felhőken. Halomról halomra értek léptei; pajzsa színtelen függött oldalán. Az Szemónak győzelmes fija volt. Reá-ismertem bús képén. Eggy szélszesz elkapta szemem elől, ’s mindenfelé mély sötét leve. Lelkem bánatba süllyedett-el. Elmentem a’ tenger’ hajlékába, hol az áldomás’ csigája cseng. Ezer világ szóra fényt, ’s száz lant pendűle-meg. Kormák fejdelem közepettek álla, szép mint a’ kelő csillag az egen, midőn csendes örömei köztt nyájasan pillant-le a’ reggel’ ködös tetőjiről, ’s harmatban föröszti ifju súgárait. Ragyogva kelve-ki a’ tenger’ habjai közzül, csenddel futja-meg pályáját, ’s fényét semmi irígy felhő nem fedi. Arthónak pallosát tartá kezében, ’s ifju igyekezettel vonogatta azt. Három ízben vonta egész erővel, három ízben maradt hűvelyében a’ pallos. Sötét hajzatja elömlött vállán, ’s a’ fiatal orcza piros színében lángola. Szántam az ifju szép súgárt; majd, ah! majd éjbe fog süllyedni!

Mosolygva mondá a’ szép gyermek: Althán, láttad te őt, a’ hőst? Oh, sullyos a’ király’ kardja; bizony karja, vágást tenni, erős volt. Búsulok hogy a’ harczban hasonló nem vagyok atyámhoz, mikor ő haragjában lángola. Oh, úgy szembe szállanék Kuchullinnak nagy ellenjével. De eljőnek az évek énnekem is, ’s erős leend karom a’ viadalokra. Hallád te hírét a’ Szemo’ erős fijának, a’ Temora’ nagy fejdelmének? Bár visszatérne nagy fényében, mert úgy fogadá nekem, hogy estkor itt lesz. A’ Bárdok őt dalokkal várják, várja az áldomás.

Szó nélkül hallám a’ királyt, ’s könyűim elfuták orczámat. Elrejtém azokat őszült fürtjeimmel. Kormák megsejté a’ keservet.

Konachár’ fija, tisztelt Bárd, elesett Szemónak nagy fija? miért tör-elő e’ titkos sohajtás? miért fakadnak e’ könyűk? Jön e a’ szekerző Torláth? jön e Kairbár a’ veres szemekkel? Oh, jőnek, bánatod mondja! Túrának fejdelme porban fekszik! Ne menjek e megvívni velek? De én nem bírom a’ dárdát! Oh, volna enyém a’ Kuchullin’ ereje, Kairbár remegve hagyná-el itt a’ tetőket, ’s őseimnek hírek, a’ régi kor’ tettei újra felébrednének.

Keze a’ görbe ív után kapott, arczát könyűk förösztik. Bennünket sorban elfoglala a’ szomor; a’ Bárdok’ füleiket a’ száz lantok’ rezgéséhez hajtják-alá. Gyöngén érintette-meg a’ húrokat eggy lebel, ’s a’ hang mély volt és gyászos. Távolról eggy hangzat hallék, mint a’ fájdalom’ nyögése. Ime az Karil, a’ dicső napok’ énekese; ő jőn mostan Szlimoráról. Ő hoza hírt Kuchullinnak eleste felől, ő beszéllé nagy tetteit. Tolongva gyűlt eggyüvé sírjánál a’ nép, ’s fegyvereik földön fekvének. Mindnyájan feledték a’ tusát, mert őtet, nekiek tüzöket, nem láták többé.

’S kik azok, kérdé a’ szelídszavu Karil, kik könyen-lépve jőnek itt, mint az ormok’ szarvasai? kik azok, mint a’ fiatal erdő, mellyet zápor’ árja nevelt? Kik, ha nem Uznóthnak fijai, a’ folyamos Étha mellől? A’ nép felkél minden félen, mint a’ ravatalok körül a’ tűz, midőn a’ szél’ ereje könyed szárnyakon érkezik a’ pusztákról; fényt lövell a’ szirtek’ bércze, ’s a’ hajós múlatva evez a’ vereslő tengeren. Kathbádnak megcsendült pajzsa. A’ vitézek virítni látták a’ Náthosz’ képén Kuchullinnak erejét, ’s győzelmeit. Mint ez, akként hágdosa ő a’ téren. A’ harcz megújúl Lágónál, ’s Náthosz, az ifju, győz. Majd meglátod őt, a’ dicső hadvezért, a’ te hajlékodban, királya az erdős Temorának.

Bár hamar megláthatnám, mondá a’ sötétfürtű kékszem. De keblemet bánat dúlja a’ pajzsok’ hős Kuchullinjáért. A’ záporos Dórán sokszor zenge nekünk a’ szarvasok’ vadászatja; sokszor beszélle ő nekem atyáim’ harczaikról ’s nagy tetteikről, ’s lelkemben öröm kele-fel. Űlj áldomásunkhoz, o Bárd, ’s hallassd dalod’ velünk. Szavad nyájas füleimnek. Dalld nekünk a’ hatalmas Kuchullint, és a’ minket-mentő Náthószét!

Karil. Gyorsan kele-fel a’ tengeren a’ nap az aranyos regnek minden súgáriban. Krathín, Gallamának fija, a’ díszes hajlékhoz jöve. Eggy sötét felhőt láttam, úgy monda, felkelni a’ pusztában. Úgy látszott, hogy az felhő vala, de eggy sereg lön, melly bennünket békerít. Hatalommal hágdos Vezére a’ nép között; a’ szél veresen játszik repdeső hajfürtjeivel. A’ reggel’ súgárai ragyognak pajzsán, ’s kezét harczoló dárda ékesíti.

Hívjad Temorának tomjához, mond’ a’ király, csillogva fénysúgárában. Hívjad a’ fejdelmek’ termébe, sudarja a’ dics’ és dal’ Gallamájának. Az Etha’ hőse lészen az; ő közelít hozzánk fényében.

Kormák Kairbárhoz. Idv, idv az idegen föld’ hősének, ha Kormáknak barátja vagy! De, Karil, ő nem nyájast néz, neki bosszus tekintete! ő reánk kardot ránt! Ez Uznóthnak dicső fija e, te elmult évek’ énekese?

Karil. Ez nem Uznóthnak fija; nem, Kairbár ez, a’ te bosszús ellened. – Kairbárhoz. Miért jösz te úgy fegyverben, rőthaju, borzas-szemöldü fejdelem. Oh ne ránts Kormákra fegyvert. Mért sietsz-el küzdés nélkül?

Lobbal jőve ez, ’s megfogá a’ király’ kezét. Kormák sejdíté halálát; haragnak lángja égett szemeiben. Távol tőlem, Athának pártütő fejdelme, úgy monda neki; a’ vitéz Náthosz közelít sergével. Te bátor vagy termemben, mert karom nem bírja a’ kardot.

’S a’ kard áltverte a’ Kormák’ mellyét. Elesett atyájinak hajlékában. Porban nyúlongának szép fürtjei; messzére elpárázott vére.

Karil. ’S Arthónak legnemesbb fija eldölt atyájinak hajlékaikban? Távol vala őtőle Kuchullinnak pajzsa, távol nemzőjének dárdája! Oh, gyászoljatok ti Érinnek minden halmai, nem kél-fel ő soha a’ nép köztt! Béke a’ te lelkednek, o Kormák, te ifjuságodban süllyedél éjbe!

Szavaim a’ rőthaju Kairbárnak füléhez értek-el. Ő a’ Bárdokat homályba záratá. Félt Bárdokra rántani kardját, noha lelke fekete volt. Sokáig foga-körül bánat bennünket. Káthmor érkezék, a’ nemeslelkü fejdelem, ő meghallá nyögéseinket a’ barlangból, ’s haragban gördíté szemeit az undok-gondolatu Kairbárra.

O bátyja Káthmornak, monda a’ bajnok, meddig kell kesergeni az én lelkemnek, hogy a’ te szíved, mint a’ szirt, kemény, ’s véresek ’s iszonyúk gondolatid? De te Káthmornak bátyja vagy, ’s őneki tisztje küzdeni csatáidban. Nem hasonlók a’ mi lelkeink, te fejdelem, te, kinek karjai a’ csatákban olly gyöngék. Kebelemnek világát elhomályosítják a’ te tetteid, ’s eggykor Bárdok nem fogják magasztalni dicsemet; ezt mondják majd rólam: Káthmor bajnok vala, de küzdött az iszonyu Kairbárért! Szótlan mennek-el sírom felett, ’s hírem el fog némulni. Kairbár, eresszd szabadon a’ Bárdokat! ők eltünt időknek gyermekeik. Még akkor is fog még értetni dalok, midőn nemzetünk már régen nem leend, régen nem már az erdős Temorának királyaik.

Szabadok levénk a’ fejdelem’ szavára, ’s látánk Káthmort erőjében. Hasonló vala ő hozzád, nagy hős, a’ te ifjuságodban, mikor a’ harcz’ dárdáját legelsőben emeléd-fel. Arcza ollyan vala mint a’ fénysúgár, ha felhőtlen egen a’ nap tündököl. Nem homályosítá-el homlokát az árny. Akkor a’ rőthaju Kairbárt jőve segéllni Temorához: most halálát jő bosszulni, királya a’ sokerdejü Morvának.

Hadd jőjön, felele Fion-ghal; a’ vitézzel megvívand karom! Lelke neki büszkén ragyog, karja az erő’ fényében lángol, csatájit körülöleli a’ dics. A’ kisded lélek hasonló a’ gőzhez; az a’ büzhödt balkányon múlat; nem kél-fel a’ magas tetőkre, retteg hogy őt, az erőtlent, a’ hegyek’ bérczeiről ferdén taszintja-meg eggy szélszesz; a’ hínáros tókban lakik, ’s onnan küldözi széllyel a’ halál’ nyilait. A’ mi ifju harczolóink, bátor vitézek, hasonlók nagynevü eldődijekhez; ők ifju korban vívták a’ viadalt, ’s tisztelve rogytanak-öszve, ’s hírek örökre fenn-marad. Maga Fion-ghal is közelít az eltünt idők’ éjéhez. Ne essék ő mint a’ csergeteg felett a’ tölgy! a’ vadász elmegy a’ tölgy mellett, ’s ő fekszik, ’s sorvad a’ zivatarban. „Hogy még e’ tölgy is eldőle!” ezt

eldőle! ezt

mondja magában, fütyöl, ’s tovább megyen.

Örömnek dalaira, Morvai Bárdok, hogy lelkünk a’ mi nincsen már, feledje. Kiki a’ kardok’ viadalát gondolja! Csillagok pillonganak a’ felhők közzül, ’s csendesen ballagnak a’ vizek felé. Majd közelít tüzök az est’ tájékihoz; majd kilátjuk a’ Kormák’ ellenjeinek egész sergeket. Fiam Fillán, végyed dárdámat, lépj-fel a’ feketeormu Mórára. Intézzd tekinteted’ a’ fenyér’ ösvényére, nézz-végig egész táborjokon; nézzd-ki a’ vendéglátó Káthmor’ menését. Eggy távol csatajt hallok, mintha szirt görgene-alá a’ ravatalokról a’ homályos puszta’ görbe völgyeibe. Verd néha paizsodat, hogy éjjel ne jőjenek reánk, ’s Morvának fénye el ne tünjön. Én itt egyedül vagyok; ne rogyjon-öszve dicsem a’ bús öreg korban!

Csöngett a’ Bárdok’ dala, ’s a’ király Trenmornak pajzsán nyugvék. Alvás szálla a’ bajnok’ szemére; csatáknak képei lebegtek-el lelke előtt. Alva csendesült-el körűle a’ sereg; Fillán figyelt az ellenre. Az ő léptei eggy tetőn voltak a’ tenger mellett; pajzsának hallánk ollykor csattogását.

MÁSODIK ÉNEK.

Bajnokok’ atyja, o Trenmor! fenn lakozol te a’ széldühök’ örvényében a’ lobogó villámok között, hol tűz szikráz keresztül a’ fellegeken! nyissd-fel a’ zivatar’ bús tornáczait, kiáltsd-elő a’ tisztaszózatu Bárdokat, hívjad-elő őket az elhanyatlott időkből az ő légi lantjaikkal! Nem eggy gyönge, ki gőzvölgyben lakik, nem eggy vadásza a’ térföld csörgetegének, nem, a’ szekerző Oskár jelen-meg, a’ harcz’ a’ viadalok’ dombjairól. Hamar elváltozék, fiam, a’ te alakod, ’s nem az többé, a’ mi Lénán vala! Kéje szerént forgat tégedet a’ szél, midőn a’ maga erőjében végig-zúg a’ légüren. Te atyádhoz pillantasz e alá, ki utánad az éjszaka’ rémítő sötétségében a’ harsogó folyam mellett keserg? Morvának fejdelmei nyugszanak a’ térségen; ah, nekik nem veszett fiok! De nektek, Morvának fejdelmei, eggy harczoknak erőse veszett! Ki hasonlíta a’ férjfiak közzül ez ifjuhoz, midőn őtet a’ tusák’ csatája fogá-körül, mint a’ vad folyamok’ özönlő áradása? Lángolnom kellene a’ veszély között, Érinnek serge közel van hozzám, ’s Fion egyedül van a’ seregben. Egyedül neki lennie nem kellene, míg karom bírja a’ dárdát.

’S tüstént felkelék csengő fegyveremben, ’s füleltem az éj’ szeleinek habzásaikra. Nem hallám a’ Fillán’ pajzsa’ csattogását; reszkettem a’ király’ fijáért. Mit, mondám, ha a’ barnafürtű hős eldől? mit, ha az ellen ránk üt a’ sötétben? Távol bús zúgás hallott, mint a’ Légó’ harsogása, midőn vize a’ gyönge fagyban eggy szép napnak melege alatt lohad, ’s minden jege roppan és pattog. Lórának népe az ég felé tekint, ’s sejdíti a’ közelítő zivatart.

Búsan, némán láttam alászállani Fillánt Mórának szirtes ormáról. Ő hallá az ellenség’ kiáltozását; ’s ijedség és öröm kele-fel lelkében. Most közelítő dobogásom’ is hallá, ’s elhevülve kapott csengő dárdájához.

Békben jön e az éj’ gyermeke? vesztegleni akar e haragom előtt? A’ ki itt ellen, Fion-ghalnak ellenje. Ne ingerelj, vagy érezzd sarjamat. Nem áll az a’ férjfi itt hasztalan, kit a’ Morvai népnek védjéűl külde a’ király.

Osszián. Ne állj soha hasztalan és renyhe, fija a’ szépszemü Kláthónak! Egyedül van Fion-ghal, az ősz; napjainak végsőjire szomor gyülekezik. A’ hősek’ fejdelmének két fija vagyon; azoknak ragyogni kell a’ hadban; azoknak ollyanoknak kell lenni mint a’ tetők felett a’ villámok; az ő lépte, mint a’ nyil, siet lefelé.

Fillán. Fion-ghalnak fija, még nem nagy az ideje hogy én dárdát emelgetek, kardomnak a’ harczban még kevés jegye vagyon; de lelkem tűzfolyam. A’ Bolganép’ Vezérei felgyűlengnek a’ csigás-tomu Kárthmor mellé; amott a’ bérczen van rajzások. Elmenjek e ottan feléjek? Gyorsaságban engem egyedül Oskár halada-meg midőn a’ Kónai hegyormokon versenyt futánk.

Osszián. Fillán, te őfeléjek ne közelíts; te dics nélkül eshetnél-el! az enyém élni fog a’ dalban; én elmégyek oda, ha szükség leend. Az éjnek csendes rejtekéből fogom kinézni egész sergeket. Miért emlékeztetsz Oskárra? mit költöd-fel keblem’ fájdalmát? Hagyjad őt nyúgodni, a’ bátor harczolót, míg felettünk elmúl a’ vész. Bánatnak nem illő a’ vész alatt, nem könynek a’ vitéz’ szemeiben lakni. Atyáink feledték dicsően-elesett gyermekeiket míg a’ csatának lármája elhangzott. Akkor tére osztán a’ sírhoz bánatjok és a’ Bárdok’ gyászdalaik.

Kónár testvére volt Trathálnak; dicsőbbet nem zeng semmi dal. Ezer folyamok mellett öldöste-öszve ellenjeit; híre Érinnek minden völgyét eltöltötte, hasonló a’ nyárnak csapodár lebléhez. Nagy törzseknek gyűlése hívá-meg Ullinban a’ kardoknak hatalmas királyát, a’ tetők’ nemzetéből származottat, a’ Szelma’ bajnokmaradékát.

Az Érin’ déli fejdelmei elfojtott haragban költek-fel. Múmának sötét üregében zajgott titkos csendes tanácsok. Oda gyülnek, úgy beszéllik azt, az ő öseiknek Lelkeik, ’s a’ szikláknak repedéseiken által látatják sápadt sötétveres alakjaikat, ’s őket Bolgának eggykori fényére emlékeztetik. „Mit? itten Kónár legyen e úr? a’ Morvai hadakozó idegen’ sudarja?

Mint a’ tetők’ omló patakjai, úgy jöttenek ők száz nemzetségek’ zajgása között. Eggy erős szirt álla Kónár nekik. Kardja őket öszvevágta, széllyelszórta. De ők csoportosan ’s gyakorta visszatérének, ’s a’ te néped, Szelma, elsüllyede a’ harczban. A’ király a’ sírok köztt álla, ’s búsan csüggeszté-alá arczát. Lelke ön-magába borult, ’s megjegyzé kővel a’ jegyet, a’ holott el fogna szép halálban esni. ’S íme pajzsával ’s a’ maga erőjében Trathál bajnok jön a’ felleges Morváról, testvére a’ kardszülte Kónárnak. Nem volt ő egyedül, a’ nagylelkü vitéz; jött Kolgár is, a’ királynak, ’s a’ kék-epedő-szemü Szolinkormának fija.

Mint midőn Trenmor, körülvéve villámokkal, leszáll a’ fergeteg’ hajlékiból, ’s mennydörögve pusztítást tölt-alá a’ tengereken: a’ szerént szálla Kolgár a’ harczba; pusztította, emésztette a’ tág csatamezőt. Nagy volt atyjának öröme. Alattában jött eggy nyil a’ hősnek. Emléke köny nélkül vala megásva. A’ király meg akará bosszulni fiját. Trenmor mint a’ villám lobogott az ütközetben; a’ Bolgok gyalázattal tüntek-el.

Béke tére-vissza a’ halálnak mezején. A’ kék habok Morvába vitték a’ királyt. A’ hős akkor emlékezék fijáról, ’s a’ népnek könyűji eggyütt folytanak. Három ízben kiáltá vissza a’ Bárd, közel a’ tenger’ hideg üregéhez, a’ csata’ bús mezejéről honi halmaira Kolgárnak, a’ győzelem’ bajnokjának, lelkét; ’s ő felhőjin megérté a’ hívást. Trathál bajnok az üregbe tevé-le örömére a’ megholtnak az ő kardját.

Fillán. O Kolgár, Trathálnak fija, te ifju korodban levél az erősek köztt híressé. De az én kardomat nem jegyzette-ki a’ király, noha az a’ fenyér’ viadalában most villogott. Kimégyek a’ sereggel a’ tusába, ’s győzelemmel térek-vissza, ’s fény nélkül! Közelít az ellen, o fejdelem; tőlök zajognak a’ ködfedte ormok, lépdelteik zengnek mint az ég zeng, ha neki rengve felel-vissza a’ föld; elijedve reszketnek az erdős tetőken a’ fák, semmi lassu lebel nem kél az égnek sötét hideg színén.

Osszián hirtelenséggel fordúla meg dárdáján, lángot költe a’ tölgyekből a’ fenyéren, ’s elszéllyeszti a’ szélben lobogásaikat. Káthmor meggátlá a’ maga futását. Megállott, mint eggy szirt a’ csillagok’ ragyogásában, körülkovályogva a’ fergeteg’ éje’ szeleitől, ha az éjszaki fuvalmak megkapják a’ folyamot és hirtelen jéggé higasztják. Így álla ő, a’ jövevények’ barátja; haja szállong a’ szél’ játékában. Nincs eggy is vitézebb az Érin’ férjfijai köztt mint a’ folyamos Átha’ fejdelme.

Fónár, Bardoknak elsője, mondá Káthmor, gyüjtsed-öszve az Érin’ fejdelmeit. Hívjad-elő Kormárt a’ veres hajzattal, ’s a’ durczás-tekintetü Málthoszt. Hívjad Maronnánt, a’ neki-búsultat, ’s Foldáthnak paczkázó negédét. Turlochnak veres szeme jelenjen, ’s ne feledd Hidálát, a’ vitézt. Szózatja, midőn vész fenyeget, szelíd őneki, mint midőn a’ permetes eső Athának kiaszott mezejére enyhén száll; lassan száll-alá a’ fenyérre, míg a’ mennykő végig dörgi az eget.

Csengő fegyvereikben jőnek-elő. Mindenike felé hajtja füleit, mintha őseiknek eggyik Lelke szóllott volna alá az éjszakának felhőjéről. Rettentőleg csillogtanak fegyvereik, hasonlók a’ Brúmó’ vizének vad zuhogásához, midőn a’ villám’ súgára szikráz-végig a’ réméjszakán az éjjeli vándor’ szemei előtt. Remegve áll ő útja’ közepében, ’s felpillant a’ reg’ súgára után.

Hogyan? kérdé a’ fejdelem, ’s Foldáth akarhatná e éjjel ontani ellenségnek vérét? Gyöngék e karjai a’ tusában, midőn az ég’ súgára teljes fényben ragyog? Nem sokak a’ mi elleneink a’ tengernél: mit borítnánk ködbe magunkat? A’ fény vidítja a’ vitéznek szívét, a’ ki honja’ javáért küzd. Mómának fejdelme, a’ te tanácsod sikeretlen; Morvának szemeit nem fogja-be alvás. Vezérjei ébren vagynak, mint a’ sasok a’ bércz’ mohos sziklájin. Mindenike töltse a’ seregnél az éjt, törzsének dulongó erője mellett. Ha majd felhajnalland, elébe mégyek a’ Bolgok’ ellenjeinek. Rettegett vala és hatalmas, ha elesett is, a’ Borbár’ fija.

Én, felele Foldáth, látva, becsülve léptem-elől a’ Vezérek ellen; a’ nap’ világában vertem a’ csatát Kairbárral a’ fenyéren. Az ő emléke könyezések nélkül költ, néki nem énekle Bárd magasztaló éneket. Örvendjen e az ő elestén ama’ sereg az ormok’ mohos sziklájin? Míg élt, ő felem volt nekem. Sok beszédet cserélgeténk mi titkon, a’ völgynek csendében, a’ Mómai üregekben, midőn te még kicsiny valál, ’s barcsáidnak szabdalád szakálait. Kísérve Mómának harczolójitól én az ellent küzdésre idézem-ki szirtjeinek homályos köréből. Ének nélkül essék-el a’ mezőben a’ Szelmai őszfürtü király.

’S te úgy hiszed, erőtlen kar’ fija, mondá Káthmor félig-elbosszontva, ’s úgy hiszed te, hogy Fion-ghal neked dal nélkül, dics nélkül dől-el? ’S ha a’ Bárdok a’ király’ sírja körül a’ tenger mellett el volnának is némítva, a’ szeretet megrepesztené a’ mellyeket, ’s a’ dicső hős’ nagyságát magasztalni fogná. Ha te dőlsz-el majd, a’ Bárdok feledni fogják a’ dalt. Te mindég bosszús, te mindég sötét vagy, bár karod a’ csatákban hasonlatos a’ mennyek’ dúló szeleihez. Feledem e én az Érin’ királyát az ő szűk lakában, a’ sír’ sötétében? feledem e én Kairbárt, az én szerelmem’ testvérét, kit magasztalni meg nem szűnök? Láttam én az ő öröme’ súgárjait, melly a’ tettek’ fénye miatt lelkének éjét felderíté, midőn ragyogva érkezém-meg a’ tetőkről, a’ fergetegek’ ’s folyamok’ Athájába.

A’ király’ nagy szavát értve minden Vezér törzséhez tére; azok körülfogák az erdős tetőket, mellyek felett a’ csillagok’ tüze lassu fényben ragyogott, hasonlók a’ sziklás révek’ habjaikhoz, ha fergetegeknek fuvalmai lökdösik. Káthmor eggy tölgy alatt nyúla-el. Pajzsa, eggy bús karéj, fennen függött a’ szirtfalon felette. Közel álla hozzá a’ tenger’ szép idegene a’ maga fürtjeiben, a’ szerelem’ súgára, a’ vadas Lúmon’ ékes szülöttje. Fónárnak éneke távol zengett a’ régi évek’ tetteivel. Az ének’ zengzete ollykor elveszett az ömlő Lúbár’ harsogása köztt.

Fónár. „Króthár Áthán lakott, a’ kékvizü csermelyék’ honjában. A’ hegynek ezer tölgyéből épült az ő zengő terme. Oda gyűle a’ nép a’ kékszemű király’ lórántjaihoz. Ki volt a’ győzelem’ hősei köztt nagyságban Króthárhoz hasonlítható? Égtek körűle a’ harczolók; a’ szűzek’ titkos sohajtásaik felköltek a’ tetős Alnekma’ fejdelméért, a’ Bolgok’ törzsének szekerző Vezérjéért.

Drumardónak mohlepte tetőjin űzte vala ő eggykor Ullinban az őzeket. Kathminnak leánya, a’ szép Konláma, kitekinte az erdőből, ő a’ Bárdok’ magasztalása, kék szemekkel, gyöngéd kézzel. Titkon kele a’ leány’ fohászkodása a’ hősért; lecsüggeszté bánatjában sötét hajakkal körüllebegett orczájit. Látta az éjjeli hold, mint tördelte a’ fejér kezeket. Álmainak csende között is az erős Króthárt emlegeté.

Három nap űlte áldomását Kathmin, a’ negyediken felhajházta az ollókat. Konláma követé a’ vadászokat mindenikével ékes lépteinek. Szembe ötle neki Króthár, a’ fejdelem, a’ tar tetők’ eggyik ösvényén, ’s ívét elejté a’ leány’ keze. Lassan fordítá-el arczát, mellyet félig elfedtek fürtjei. Hirtelen serkent-fel szerelem a’ Króthár’ szívében, ’s elvitte Athába a’ fejérkeblü leányzót. Bárdok zengék neki énekeiket; Kathminnak leánya körül öröm lebdese.

Ezen feldagada a’ Turloch’ kevélysége, eggy ifjúé, ki a’ hókaru leányért, a’ nyájas szemekkel lángola; ’s ő hadaival Átha ellen jőn, a’ veres vadat nevelő Alnekma ellen. Kormul kiméne küzdeni, Kormul, a’ királynak öccse. Kiméne, de elesék a’ fejdelem, ’s hadának sóhajtása felkölt. Hallgatva ’s nagy bátran jőve a’ folyón által Króthár királynak sötét erője; elűzte az ellenséget az erdős Alnekmáról, ’s visszatért az énekek’ Konlamájának örömére.

Hadra had jött, vér érte a’ vért; ezerenként látszottanak éjente az Érini felhők’ prémzetjeiken. A’ dél’ fejedelmei öszveleg gyültenek-fel Krothárnak csengő pajzsa körül, ki haláltól kísérve, lépe-fel ellenségeinek ösvényére. Ullinnak leányai síránkoztak feltekintvén a’ fergeteges bérczekre. Semmi vadász nem kele-ki a’ hegyekből, bús csend nyugvék a’ körön. Lomhán, búsan fújt a’ szél a’ ravatalok’ ritka fűvei köztt.

Mint az ég’ keselyűje jő csattogó szárnyaival, midőn vígan lepkede a’ légfolyamban: a’ szerént érkezik Kónár bajnok, Trenmornak fija, a’ karja az halálnak, az erdős Morva’ vitézeivel. Kiönté sergét a’ zöld Érinen; feketén kíséri pallosát a’ halál, csak félig-látva, ’s hatalmas lépteken. Bolgnak gyermekei futottak a’ kard’ fija előtt, mint a’ záporfolyam előtt fut a’ vándor, melly a’ rengeteg’ pusztájiból omol-alá, ’s mezőt és zengő erdőket magával hengerít.

Króthár tusának készűl, ’s Alnekmának hadakozóji búsan futamodtanak-meg. Króthár ment, de lomhán lépdelve, elsüllyedve bánatjában. Fény ragyogott a’ dél’ táján utána, mint az őszi erőtelen napé, midőn ködbe borulva jelen-meg a’ fergeteges, sokfolyamu Lárán. Harmat fedi a’ kiaszott fűvet; az ő világa erőtelen és bús.

Miért költi-fel nekem a’ Bárd megszaladtaknak emlékét? úgy monda Káthmor. Füledhez eggyike a’ Lelkeknek hajolt e le fellegéből, hogy Káthmort eldődi regék által elrettentse a’ küzdéstől? Ti, kik a’ szél’ prémjei köztt laktok, beszédetek nekem csak szellő; megragadja az a’ fekete bogács’ fejét, ’s szakálát elszórja a’ folyón. Keblemben eggy szózat lakik, ’s az senkinek nem zeng fülében. Érinnek fejdelmét saját Lelke őrzi, ’s ő a’ csata’ mezejét el nem hagyja.

Visszavonulva az éjszakába a’ folyón méne-el a’ Bárd, ’s gondolatjai Athának napjain lebegtek, midőn dalát Káthmor gyönyörrel érté meg. Könnyei omlottak orczájin, ’s hidegen zúgott-keresztül szakálán az éjeli fúvalom.

Érinnek kék szemeire leszálla az alvás, de a’ hős’ szemére nem szállott. Búsan lépe-fel az ő elméjében a’ bosszús Kairbár’ alakja, ’s ő ezt ének nélkül az éj’ vészébe látá hengeredni. Káthmor felkél, ’s búsult léptei eggyik szárnyról másik szárnyra járák-körül a’ tábort. Ollykor csattogtatá pajzsát. A’ hang elére Ossziánnak füléhez Mórának mohellepte ormain.

Osszián. Fillán, közelget az ellen; hallom a’ harcz’ pajzsának csattogását. Te állj a’ keskeny ösvényen, én kimegyek nézni vonúlásaikat; ’s ha a’ sereg engem porba tapod, akkor pergessd pajzsod’ domborát; a’ király ébren van a’ tetőn; költsd-fel midőn ideje lesz, hogy híre el ne enyésszen.

Elsieték csengő fegyveremben, ’s általszöktem a’ folyón, melly Athának fejdelmét sötéten fogá-körül. ’S ő reám felnyujtott dárdával jöve keresztűl az éjjeli fenyéren. ’S rettentő ortályt fogtunk volna itt kezdeni, hasonlók két versenygő Lélekhez, kik, két repűlő felhőkről lehajolva, üvöltő szeleket küldözgetnek, hahogy Ossziánnak szemei ki nem ismerték volna az Érini király’ sisakját körüllebegve a’ sas’ tollaitól, mellyeket az éj’ fuvatagja ingatott. Csillag pillogá-keresztül a’ tollat, ’s én nyugva tartám a’ kitolt dárdát.

Királyi sisakot látok! mondám; ki vagy te, éjnek gyermeke? Híres leend e az Osszián’ dárdája, ha téged, bajnokot, elterít?

’S ő legott alá-bocsátá dárdáját, ’s alakja magasra vonult előttem. Kinyujtá az éjbe kezét, ’s e’ nemes királyi szót mondá:

Oh te, barátja a’ hősek’ rémlelkeiknek, ’s nékem veled az éj’ árnyában kell e öszvejönnöm? Miért nem jelentenek-meg a’ te lépteid az örömnek napjaiban a’ daloknak Athájában? Én rántsak e dárdát tereád? Lássa a’ nap, ha majd két király kél a’ vércsatára nagy fényben tündökölve egymás ellen. Idővel meglátják a’ helyet a’ harczolók, ’s rettegve emlegetik a’ régi kor’ tetteit; úgy nézik azt, mint Lelkeknek lakját; melly a’ nagyokat örömmel ’s borzadással tölti-el.

’S ők a’ helyet, a’ hol mi békkel jövénk eggyüvé, feledhetnék? mondám én. Mindég annyira kedves e a’ királyok’ kevélységének a’ csaták’ emlékezete? ’S mi azt, a’ hol atyáink eggyütt vígadoztak, nem kedvvel nézzük e? Szemeinket könyűk töltik-el csatájiknak mezejiken. Magasra keljen itt eggy kő a’ ravataloknak mohai között, ’s szólljon a’ jövendő korokhoz. ’S ha te, o kő, eggykor elmállasz, ha tégedet a’ Lúbár elgördít, az eltikkadt vándor itt szunnyalomra fog letelepedni. Fője felett ellebeg a’ sötétkaréju hold, ’s ő rémlelkeket lát álmában. Oh, akkor a’ mi árnyalakunk eggyesedjék álmai közzé, ’s mutassa-meg neki tusánk’ helyét! De te, fija Borbárnak a’ görbekarddal, miért fordulsz-el te bús ábrázzal énelőlem?

Feledve mi nem leszünk, Fion-ghalnak fija, ha majd a’ szelek köztt leend lakásunk. A’ mi tetteinket fényfolyamokként látandja-meg a’ Bárd. Athát irtózatos éj borítja-be; vitéz királya dal nélkül esett-el. Tiszta fény áradt mindég énreám az ő homályos lelkéből, hasonló a’ holdhoz, melly a’ villámok barnaveres felhőji közzül pillant-elő.

Érinnek szülöttje, felelék én, haragom őt nem kíséri a’ sírig. Mint a’ sas, a’ szerént repűl-el gyűlölségem a’ porba-dőlt ellenről. Hallani fogja ő a’ Bárdok’ énekét; örvendeni fog szelei között a’ hős.

Magasra költ a’ király’ lelke; oldaláról leoldá kardját, ’s a’ ragyogványt kezembe nyujtá. Sohajtva ’s némán méne tovább. Szemeim kísérték a’ nemes bajnokot. Eltünt, mint fénylve eggy éjalak, midőn, a’ rémítő éjjeli Lélek, a’ vándorra homályban ötölt; a’ tetők’ gőzébe öltözve. Mint a’ hajdan’ regéji volt szózatja; eltűn a’ korány’ fényében, a’ köd alak eloszol.

Ki jő amott a’ Lúhár mellől a’ völgynek ködöltözetében? Főjét körülömli a’ harmat; léptei olly lassúk bánatja miatt. Ki más mint Karil, a’ hajdan’ éneklője, ki Túrának barlangjából érkezik? Látom a’ szirt’ üregét, a’ hegyen feltolongó ködben. Talán Kuchullin, a’ fejdelem az, a’ fákat-ingató szeleknek szárnyaikon. Édest zeng az ének a’ csendes korányban, Érinnek nagyhírü Bárdja!

Karil. Eltorlódnak a’ hullámok taszintva belső nagy rettegésektől, ha felköltöd’ csattogásait hallják, habokból kiszálló szép Nap. Rettenetes vagy te a’ te erődben, o mennynek fija, midőn üstököd’ sugárfürtjeiből halál száll alá, ’s te csoportosan küldöd-ki felhőidet eggy hatalmas népet törleni-el. De nyájas a’ vadásznak hajnallásod, midőn az ordító szelek köztt űl, ’s te tépdellt felhők közzül alátekintesz, ’s ragyogtatod záportól-ázott haját, ’s ő lenéz a’ tisztapataku völgybe, ’s a’ vad a’ ravatalokból előrohan. Meddiglen fogsz te csatákra felkelni, mint eggy vérrel eltölt pajzs? Vezéreknek halála megyen-el, látom azt, eggy köd gyanánt, arczod előtt. Miért hebeg a’ Karil’ beszéde? Gyász zavarja e meg a’ súgárszemet? Soha sem fedi-el éj’ homálya az ő ösvényét, ’s mindég örvend ő elborulhatatlan tüzében. De eggykor elgördülsz te is, neked jön a’ mindent-megemésztő kor, ’s szédelgve rengesz-végig a’ légüren! –

Osszián. Édest zeng a’ te szózatod nekem, o Bárd, ’s éneked kedves a’ szívnek, mint a’ korány’ szelíd nedve, melly enyhén cseppedez alá, midőn a’ nap a’ ravatalok’ gőzéből tekint-ki, lassan kelvén-elő a’ magasban. Most nincs idő az énekre, nincs hogy dalban vetélkedjünk. Fion-ghal fel van fegyverkezve a’ völgyben; ott villog a’ diadal’ pajzsa. Búsan pillant szeme keresztül fürtözetjein Érinnek mozgásaira a’ tetőkön.

Nem látsz te, Karil, eggy sírt a’ ravatalok’ vadharsogású folyamjánál. Három kő nyujtja-ki ott czirmos fejét, ’s felettek eggy tölgy hajol-meg. Eggy király nyugszik ott porban. Add lelkét a’ szeleknek. Az Káthmornak bosszús bátyja. Nyissd-meg a’ felleglakot az hősnek; hárítsd-el zavartekintetét énekeddel a’ Kairbár’ busongó árnyának.

HARMADIK ÉNEK.

Ki az amott a’ kék Lúbárnál? ki az őzek’ halma’ csúcsán, súgár alakjában, ’s a’ tölgyhez támaszkodva, mellyet az éj’ fergetege leterített? Ki más mint Komhálnak bajnok fija, ki utolsó harczában ragyogott? Hegyi fuvalmak emelgetik őszült fürtjeit; Lúnónak kardját félig rántogatja. Szemei fenyegetéssel vannak a’ Moiléna’ tére felé intézve, az ellen’ sötét sergéhez. Hallod a’ király’ hangos szózatját? hasonló az a’ hegypatak’ vad omlásához, melly zengő halmokról szakadnak-elő a’ napnak elsült mezejére.

Fion-Ghal. Messzére terjeszkednek-ki az ellenség’ szárnyai; fel, fel, erdős Szelmának sudarja! Légyetek mint honotok’ szirtjei a’ záporpatak’ barna szélein. Öröm sugárol lelkemre, ha vitézeket látok előttem. Ha felém erőtlen közelít, akkor keblemből fohászkodások kelnek-elő; rettegek, hogy a’ halál utól-ér dicsőségemben, melly most környell. Ki mégyen-ki a’ fenyérre megvívni Alnekmának vitéz nemzetével? A’ vész’ ideje ám időm nekem; éles kardom ott csillog az ő fényében. Igy tartották ezt eleink Trenmornak, a’ csata’ intézőjének, ideje olta; így lépett alá a’ viadal’ mezejére Trathál bajnok a’ kék pajzzsal.

Legott Fion-ghal felé hajolnak a’ Vezérek; mindenike tolonga intézni a’ csatát, ’s előszámlálgatá dicsének tetteit, ’s szemeit Érinre forgatá. De társainak nagy messzére előttök álla a’ Morni’ bajnok gyermeke. Szótlan állott a’ harczoló. Ki nem hallá Gaulnak győzelmeit? Tettei az ő lelkét ragyogással öntötték-el. Marka titkon kapá-meg kardját, mellyet Szruthmonból hoza, midőn Mornit az agg kor eltolá a’ tusák’ csatájából.

Pihenve álla dárdáján a’ Klátho’ deli fija, fürtjeinek habzásai köztt. Háromszor emelé-fel dobogó szívvel Fion-ghalra szemeit, ’s háromszor csökkent-meg ajkán a’ szózat. Még Fillánt soha sem homályosítá-körül a’ harcz. Most elfordítá lépteit, ’s bánattal eltelve álla-meg a’ csergetegnél, ’s orczájira könyár szakadt. Időről időre a’ bogács’ fejeit csapdosá-le dárdája’ nyelével. Nem kerűlte-el ő a’ király’ látását, ki szemeit oldalt görgeté. Meglátá fiját, ’s küzdő öröm támada mellyében. Hallgatva, eltőlt nagy szívében, az erdős Móra felé hajolva, fürtjei közzé rejté könyűjit. Ekkor hallatszának szavai:

Elsője a’ Morni’ fijainak, te szirt az ormok’ fergetegi köztt, vezessd sergemet csatába a’ hősnemzetért és Kormákért. Nem gyermeki vessző a’ te dárdád, kardod nem erőtlen csillogvány. Morni’ fija, lovak’ bírója! ott neki az ellennek! ott törd-öszve azt! Fillán, nézz te mindég a’ Vezérre, ki soha nem volt lassu a’ csatában, de a’ tusa között nem is gyúlong vad tüzekben. Fillán, te mindég a’ Vezérre nézz. Erős ő, mint a’ tetőkről-omló Lúbár, zaj ’s tajték nélkül egészen. Fion-ghal a’ felhős Móráról fog vigyázni a’ csatára. Te Osszián, állj közel atyádhoz a’ patak megett, melly soha ki nem asz. Bárdok, kezdjétek hallatni az éneket! Szelma menjen-ki a’ fenyérre! Ez utolsó csatázásom; borítsátok-el fénnyel a’ küzdés’ mezejét.

Mint a’ tengernek neki-feküdt fergeteg’ ereje kél hirtelen, midőn sötét haragjában eggy rettenetes Lélek dúlong, ’s a’ szélesen elterjedett vizek’ szirtes-ormu szigetére, homályos évek olta lakott honjára a’ sűrű ködnek, özönt záporoz: olly irtózatosan csengett a’ zaj itt, melly a’ mezőben a’ seregből kele-fel. Gaul délczeg léptein hágdas legelől; a’ csermelyék ragyogtak lépteitől. Megette Bárdok önték énekeiket, maga időről időre csattogtatá pajzsát. A’ tetőkről érkező szelek’ fuvalmában hallatszék a’ dal’ zengése.

Krónán, úgy mond’ az ének, harsogva tör-elő eggy folyam az éjjelnek homályában; dagadoz csavargó futása között míg a’ korány’ szép fénye világít. Akkor leszáll a’ tetőkről, erdős sziklákat hozván a’ ragyogás alatt. Távol légyen léptem Krónától; ott búsan ólálkodik a’ halál! Légy te mint Mórának vizei, nemzete a’ fellegektől körülfeketített Mórának!

Ki kél-fel Klúthának szekerén? A’ domb neki elsötétedik. A’ homályba-borult erdők elnyujtják szózatját, ’s villognak aczéljának tüzében. Lássd ellenjeinek közepette a’ nagy hőst, mint midőn Kolgáchnak dévaj Lelke felhőket verdes-széllyel, ’s nyargalja a’ forgó szeleket. Ki más mint Gaul, a’ nyerítő fortyogó paripák’ ura? Légy mint atyád, o Gaul!

Messzére nyílik ottan Szelma. Bárdkezek repkedik végig a’ lantokat; tíz izmos vitéz hordja a’ hegynek tölgyeit a’ tomhoz. A’ halmon fénylik a’ nap’ súgára, a’ fergeteg’ bosszús fuvalmai zöld mezőken szállonganak. Miért vagy illy szótlan, o Szelma? Királyod diccsel tér falaid közzé. A’ csata nem rettentőleg bőgött-e? a’ király’ szeme béke’ nyugtával mosolygott. A’ csata rettentőleg bőge, de a’ király győzelemmel tére-meg. Légy te, mint az atyád, Fillán!

Így vala az ének, ’s ők annak alatta előre-lépdestenek. Magosan habzott a’ dárdaerdő, mint a’ kákák mozognak az ősz’ szeleinek játékai köztt. A’ király fegyverben álla Mórán. Ködöktől körülrepkedve függött pajzsa eggy ágon Kormulnak czirmos szirtje felett. Hallgatva állék én mellette, szemeimet a’ Kromlai erdőre gördítvén, nehogy meglássam a’ nehéz tusát-vívó serget, ’s dagadó lelkem elő ne rohanjon, ’s lépteim a’ tetőkre ne vigyenek. Aczélom fénytől vala körülömölve; ollyan valék mint a’ magas Tromóról a’ folyam, mellyet a’ metsző szél a’ réméjszaka’ bús elfedésében jéggel vont-be. A’ gyermek ragyogóbbnak látja a’ kelet’ fenyétől, midőn az ormokon lenéz reá; a’ folyam’ omlása felé hajtja fülét, ’s réműlés fogja-el és hallgatás.

Káthmor nem álla kényére a’ folyamnál, mint a’ renyhe ifju szokott, midőn a’ tájt a’ kies tavasz borítja-el. Közelebbre görgeté a’ csatát, mint a’ tenger’ hánykodó sötét hullámjai tolongnak. ’S midőn a’ királyt meglátá a’ fenn Mórán, délczeg lelke felserkene:

’S Athának királya úgy vívja-meg viadalát, hogy Fion-ghal meg nem jelenend a’ tusában? Foldáth, vezessd tettre feleinket; te nem vagy hiu tűzsúgár.

Előre-hágdalt a’ Mómai Foldáth, hasonló a’ felhőhöz, melly rémlelkeket rejt-el. Kirántá hüvelyéből villámcsillogásu kardját, int hogy a’ törzsök egymást követve lépjenek-ki a’ fenyérre. Torlódott a’ sereg mint a’ tornyosodott habtetők. Tábori kevély léptein ő maga hágdosott legelől; veresen lángol oldalt-haragvó szeme. A’ tornyos Dunrátho’ fejdelmét kiáltá-elő, ’s ez érté szavait:

Kormul, előtted eggy ösvény áll; zölden csavarodik az ellenségünknek megé. Küldjed oda harczolóidat, hogy Szelma a’ sötétben markainkból ki ne sikamlhasson, ’s e’ kard el ne veszítse fényét. Bárdjai a’ zöldmezejü Érinnek, ne zengjen semmi dal a’ fülekbe, midőn majd a’ tenger’ partján Morvának emberei énektelenül, dicsetlenül rogynak-öszve kardjaink előtt, ők, ellenjei a’ vitéz Kairbárnak. Akadjon-eggyüvé eggykor az éjszakában-vándorló jövevény a’ Lénai fenyér’ gőzeivel, melly, a’ színetlen sáslepte tóból kelve, az ő árnyalakjaikat fedi. Ének nélkül ők soha nem emelkednek-fel a’ szelek’ palotájiba.

Bosszús tekintettel indúl a’ Vezér: utána sötéten höngeregnek harczolóji, lebocsátkoznak a’ kapaszkodó’ szirtjei megett.

’S Gaul mondá az ifju Fillánhoz; – lassan követték az ő szemei a’ Ráthói feketeszemü harczolót: Látod te amottan Kormulnak lépteit? Légyen dúló ’s erős karod. Ha majd letiportad az ellent, térj te vissza Gaulhoz. Én itt rontok a’ tusába a’ pajzsok’ dühös csattogása közzé.

’S zajogva költ-fel a’ halál’ jele, a’ Morni rettenetes harczpajzsa. Gaul kiöntötte szózatját. Mórának bérczein felkele Fion-ghal; csapatról csapatra látá előfeselni a’ serget az ütközetre. Ragyogva állt a’ maga saját tetőjén a’ folyamos Atha’ Káthmorja. Akként állának ők a’ hegyek’ ormain mint az égnek két Lelkei, kiknek mind eggyike a’ maga hegyén foga helyt, ’s fergeteget támaszt maga körül, ’s emelgeti a’ fercsegő tengereket. Kéken habzik nekik ellenekbe a’ tenger, végig-barázdálva a’ czetnek tajtékaitól. Hallgatva állnak ők fényekben; légi fürtjeik a’ szelek’ játéka.

Villám lobban-fel a’ légben! Hah, mi az, ha nem a’ Morni’ harczkardja? A’ halál pusztítva hágdos megetted, o bajnok, kinek kardja mély sebet szabdal, ha ellenségedet haragodnak prémjei fogják be. Mint a’ tölgy, melly az erdőkben eldől, szertefekvő minden gallyaival, úgy dőle-le Turláth, a’ legszelídebb szív. Fennkeblű nője nyújtogatja fejér karjait, hiu álmai köztt, ellenébe a’ majd megtérendő királynak, midőn elborulva szállongó szép hajazatjában, a’ fercsegő Moruth körül szunnyad. Neki csak árnyalakja tünt elődbe, szép Ojchóma; a’ te harczolód’ lakja por. Ne lessd a’ tenger’ fuvalmait, ne fülelj ha nem pajzsa’ csengését hallod e. Azt aczél szelte-széllyel a’ víz mellett; örökre megnémult csengése.

Nem vala békés a’ Foldáth’ marka; ő vérben tekerinti pusztító menését. Vele Konál ötöl küzdésbe; most ő, most az tészi a’ gyilkos vágásokat. Mit nézzem én a’ Vezéreket? A’ te hajaid, Konál, őszek. Te barátja valál az idegeneknek a’ Dunlórai mohellepte ravatalok körül. Mikor bealkonylott az ég, készültek a’ te áldomásaid. A’ jövevény örömben hallá asztalodnál a’ csatázó viharokat. Fija a’ győzelmes-fegyverű Kárthonnak, miért rohansz te ottan vérbe? Szárazon hajol fejed felibe eggy tölgy; pajzsod tördelve fekszik melletted, véred pirosra festi a’ tetők’ csermelyét, te tördelője a’ csínos harczpajzsoknak!

Haragjában Osszián dárdát kap; Gaul Foldath ellen rohan a’ fenyérre. A’ gyöngék félre-vonulnak előtte, ’s ő dühödt tekinteteit a’ Móma’ fejdelmére gördíti. Im halálnak láncsáji repülgetnek kezeikben; eggy nyil látatlan ’s nem késve jőn, ’s áltlikasztá Gaulnak karját; csengve hullt földre aczélja. Fillán a’ Kormul’ pajzsával jő, ’s tágasan kinyujtá azt a’ Vezér előtt. Foldáth hangos szózatot tola-ki, tettre buzdítván a’ mezőt. Igy gerjeszti a’ zengő-erdejü Lúmon’ fokán a’ fergeteg’ szele a’ lassu lángokat.

Fija a’ kékszemü Kláthónak, mondá Gaul, te égi sugár vagy, melly a’ tenger’ bődűléseire száll, ’s a’ fergetegek’ szárnyait megtördeli. Neked dölt-meg Kormul megettünk. Ifjonta jössz te fénybe, mint atyáink. Bajnok, ne törj igen előre; téged nem védhet pajzsom, nem kardom. Ollyanná lettem a’ viadalban, mint a’ gyenge; de szavam mindenszerte elhasson. Szelmának fijai meghallják a’ hangot, ’s nem felejtik mint győztem én.

’S szava hallatszott a’ ravatal’ szeleiben; rohant a’ nép a’ tusára. Sok ízben hallották azt ők a’ Szruthmon’ ormain, midőn őket az ollók’ vadászatjára kihívá. Felnyúlt ő a’ harczolók köztt, hasonló a’ fergeteg által körülfogott nagy tölgyhez, melly a’ sötétből is mutogatja légi főjét. Az andalgó vadász felmereszti reá szemét a’ sással-elnőtt balkányról.

Lelkem kísér tégedet, Fillán, a’ dics’ ragyogó ösvényein. Te elhengeríted magad előtt az ellent; maga Foldáth is elhagyta a’ mezőt. Lássd, éj szálla-le a’ felhőkről Káthmornak hallatszék kürtje. Szelma hallá Fion-ghalnak kiáltását az erdők’ ködös Mórájáról. Bárdok özönlék-ki énekeiket a’ forduló seregre:

Ki közelít a’ patakok’ Szruthmonjáról szép hajának habzatjaiban, ez vala az ő énekek, illy lassu, illy bús léptekkel? Érinre tekint e kék szemeivel? Honnan, o Emhír, te szelíd, e’ gond? ki hasonlít a’ dicsőség’ hőséhez? Ha a’ csata’ mezejébe lépett-le, mint a’ menny’ villáma visszajött; ha bosszúja kék kardjához hagyta nyúlni, tűnt az ellen a’ bátor Gaul’ aczélja elől. –

Öröm szálla, hasonló a’ lenge szelekhez, a’ király’ lelkébe. A’ hajdan kor’ tusáját említé, eldődijeinek vérengező tusájikat, ragyogva látván itt fiját. Mint az égnek napja örvend a’ szép tölgyre nézvén-alá, melly az ő súgárában húzalkodék illy magasra, és most a’ völgynek szélében ingatja magányos főjét: úgy örvende most a’ király az ő Fillánja felett.

Mint a’ mennyköveknek dörgéseik a’ halmokon, midőn Lórát homály fogta-be és hallgatás, úgy zengtek a’ Szelma’ léptei; nyájasak és rettentők fülemnek. Zörögve jövének a’ hatalmasok, mint a’ keselyűk a’ barna kőszálakra, mikor a’ mezőben eltépték zsákmányaikat, a’ könnyü őznek ollójit. Örülnek a’ felhőken az atyák, fijai a’ folyamos Szelmának.

Igy zengték a’ Bárdok az éj’ dalát a’ vadnevelő Mórának tetején. Láng emelkedett felfelé száz tölgyekről, mellyeket a’ zivatar’ szelei kifeszítettenek a’ Kormul’ bérczeiről. Készűlt az áldomás, ’s kerekben fogtak helyt a’ ragyogó fejdelmek. Jelen vala Fion-ghal is, a’ maga erejének teljében. Sisakján zúgott a’ sasszárny a’ nyugoti szelíd szellők’ játékában. Sokáig pillongott végig a’ király; végre hallatszának szavai:

Lelkem epedi az örömet; nagy hézag van barátim’ számában. Földre dölt eggy nagy tölgy; Szelmának esett a’ haragos zivatar’ dühe. Hol van Lórának fejdelme? Miért távol Konál asztalunktól? Mikor feledte ő az idegent vendéglő terme’ lármájában? De ti hallgattok nekem. Te, Konál, tehát többé el nem dölsz! Öröm fogja-körül lelkedet, te bajnok, ragyogó öröm, mint a’ napnak súgáraié! Gyors legyen atyáidhoz futásod, mennyköveknek ragyogása ’s a’ vihar üvöltözése köztt! Osszián, a’ te lelked nekem mint a’ villám; oh, gyúlasszd a’ tettek’ emlékezetét! Ébresszd-fel Konálnak viadalait, midőn legalább fénylett harczokban. Őszek voltak Konálnak hajai, ’s ifjuságának napjai eggyek az enyéimekkel. Iveinket a’ vadra azon-eggy nap’ rántá-fel Kárthon, a’ zuhogó-vizű Dunloránál.

Sokak az énekek, mondám én neki, a’ mi hadainkról Érin ellen, hol a’ völgyek százanként zöldellenek. Gyakran feszíténk-ki vitorláinkat a’ mély habok’ kék síkjaikon, segédet vivén az elhanyatlott idők’ napjaiban a’ Konár’ sudarjainak. Küzdés támada, nagy lármában, a’ verőfényes-tetejü Alnekmán Duthulának tajtékborította folyamjai mellett. Kormákkal eggyütt méne-ki Dubkárthon, Szelmának hőse. Nem lépett a’ fejdelem egyedül a’ viadalra; Konál is dárdát emele őmellette. Eggyütt mentek ők, o Fion-ghal, segédjére az Érin’ királyának.

Mint a’ háborgó tenger’ erője, úgy omlottanak a’ Bolgok a’ pusztító kardviadalra. Kolkulla vezeté a’ népet, fejdelme a’ vizenyős Athának. A’ csata a’ fenyéren ömle-széllyel. Kormák ragyogott a’ tusában, mint az atyák’ fénylő Lelkeik. De messze mások előtt Dubkárthon sarlózta, a’ királynak segédtársa, az ellent. ’S Konálnak karjai sem henyéltenek küzdő atyjának balja mellett. De még is győzött Kolkulla a’ mezőben. Mint a’ köd melly jön és oszol, akként futottak a’ harczolók Kormák Vezértől. ’S Dubkárthonnak lángol pallosa, lángol Konál is aczélban és a’ nagy harczpajzzsal, védni iramult barátjaikat, mint két szirt a’ magas tetőken, mellyeket fenyvek árnyaznak. Leszálla az éj a’ vészeknek Duthuláján; csendesen ballagnak végig a’ mezőn a’ Vezérek. Eggy hegyi csermelye zúg az ösvényen keresztül, ’s Kárthon a’ víz’ medrén által nem szökhetett. Mit állasz atyám? kérdé Konál; megetted van, hallom, az ellen.

Fuss, Konál, fuss a’ mezőről, felele Dubkárthon; atyádnak erője már lankad. Sebben hagytam-el a’ csatát; nyúgodja itt az éjt a’ harczoló.

Te egyedül itt nem maradsz, monda neki Konál, eltelve mellye bánattal. Pajzsom sasszárny elfedni Dunlorának fejdelmét. ’S búsan hajla-meg atyja felett; a’ nagyhírü Dubkárthon elhal.

A’ nap felkölt, leszállt az éj, ’s a’ tetőn nem jelent-meg Bárd elmerűlve gondolatjaiba. Elhagyhatá e Konál atyjának sírját, míg neki megadaték dicsősége? Ivét Duthulának őzeire feszítve, magányosan készítgeté áldomásait, hét éjekig tette fejét a’ sírra, ’s hideg álmaiban meglátta atyját. Sötéten látá őtet, színetlenűl, mint az a’ gőz, melly a’ Légóból páráz-fel. Végre Kolgárnak érkeznek léptei, a’ tetős Temora’ eggyik lantosának; ’s ő magasztalá a’ kardban-erős Duthkaront, ki most ragyogva emelkedék a’ szelek közzé.

Kívánatos az én füleimnek a’ vitézek’ magasztaltatása, mondá Fion-ghal, a’ kik fejdelmek voltanak, kiknek ívek erős a’ veszélyben, ’s meglátván a’ szomort, szelídek lőnek. Igy híresedjék-el az én nevem is, ha lelkem a’ Bárdnak éneke alatt ragyogva kelend a’ felhőkig. O Karil, fejdelme a’ népnek, vedd a’ Bárdokat, emelj sírt. Még ez éjjel hagyjad sírba szállani Konált; ne bolyongjon a’ vitéz’ lelke többé a’ szél’ bús prémzetében. Bágyadtan tündököl Moiléna felett a’ hold, keresztül a’ domb’ széles-tetjü erdejin. Emelj köveket az ő fényében mind azoknak a’ kik itt elestenek. Nem voltak ők Vezérek, de erősek voltak karjaik, mint a’ hősöké a’ küzdésben, ők voltak az én erőm a’ bajnak idejében, ők szirtem, mikor a’ nyil repült, ők hegyem, mellyről az én dicsemnek sasszárnyai felszállottak. Nekik ragyogott a’ diadal. Ne feledd sírjaikat, Karil.

Nagy zengésben kele száz Bárdnak ajakiról felfelé a’ bánatos sírdal. Elől hágdala Karil a’ hegy’ oldalán. Mint a’ hegy csergetegek’ messzére elhalló zuhogása úgy zeng az ő énekek; ők követik a’ vezérnyomot. Csend lepte-el Moilénának völgyeit, mellyek csapongó patakok által végigfutva, árnyalló erdőbérczek alatt lapulnak. Én pajzsomra támaszkodva állék. Nyájasan zenge felém a’ Bárdok’ éneke, ’s most lassúla az ének, a’ mint lépteik távoztak. Magasra lángola-fel lelkem. Fél zengésben töredezett-elő fájdalmam a’ szél’ fuvalmában. Igy hallja az árnyalló fa a’ tar hegyormok’ szűk völgyében a’ tavasz’ lágy szavát, ’s ingatja magányos fürtjeit körülzsibogva a’ rengeteg’ méheitől. Éledve látja ingását a’ vadász a’ kopár sziklás tetőkről.

Az ifju Fillán távol álla. Földön hevert a’ ragyogó sisak. Sötét fürtök lebegik körül arczát. A’ Kláthó’ gyermeke fénysúgár. Örömmel érti ő a’ király’ szavát. Dárdáján pihenve álla a’ bajnok.

Nemes fiam, monda a’ szekerző király, láttam tetteidet a’ csatának mezején, ’s fellegtelen öröm tünt lelkemre. Az atyák’ fénye, úgy mondám magamnak, ragyogva tör-elő a’ fellegekből. Vitéz vagy te, Kláthó’ gyermeke, de igen heves a’ küzdésben. Hagyd hátad megett állani hadakozójidat, ők erőjid neked a’ völgy’ téreiben. Én így soha nem mentem viadalra, bár ellenimet nem rettegém. Igy virítand sokáig híred, ’s meglátod az öregek’ porát ’s sírját. Engem körüllebegének a’ holtaknak emlékei, ’s elröpült évei a’ diadaloknak, midőn a’ tengerből előszer léptem a’ zöldvölgyü Érinbe.

Előre-hajlánk a’ király’ beszéde felé. Bús felhők közzül tekinte-ki a’ hold; körűlünk színetlen ködök vonultak-el, a’ szállongó Lelkek’ lakjai.

NEGYEDIK ÉNEK.

A’ tölgy’ árnyában űltem, monda Fion-ghal, a’ folyam’ szirtje mellett, midőn Konál kikölt a’ tengerből, Kárthonnak dárdájával inas jobbjában. Távol álla tőlünk a’ bajnokifju, ’s a’ tetőre görgeté szemét. Atyját emlegeté, és hogy az mint járdalt a’ zöld és barna tetőn. Én búsan ültem, ’s magamba borulva; irtózás’ gondolatjai kerengtek lelkem körül, mint a’ halmok körül a’ köd. Érinnek fejdelmei lebegtek lelkem előtt; félig rántogatám-ki kardomat. ’S íme hadakozók jőnek felém, ’s szótlan emelgeték szemeiket; csoportozva álltanak-meg, mint a’ tavaszi felhők, ’s várták, hogy kitörjen szavam; a’ szélhez hasonló szavam, szelíd és erős, melly az égről elhárítja a’ borúlatot.

Fejér vitorlákat hagytam feszíteni a’ szelek elébe, mellyek Kóna felől üvöltöttenek. A’ tengernek háromszáz fijai nézellék a’ harczpajzs’ domborját. Fennfügge az árboczon a’ paizs, ’s a’ bődülő vizekre szórta-le csillámjait. Midőn a’ réméj végre leszálla, megcsapkodám a’ tusák’ domborját; megcsapkodám, ’s feltekinték az Ul-Érin tűz-üstökére. A’ nyájas csillag nem soká maradt rejtve; veres futásban lebegett a’ fellegek köztt. Követtem a’ nyájas Ult, a’ mint bágyadt tűzzel lépdelt. Párában mutatá Érint a’ korány, ’s bennünket elfogada Moilenának réve, hol kéken tornyozódnak a’ hullámok, körülfogva a’ zengő erdőtől. Kormák itt titkon múlata, távol Kolkullának győzedelmes karjaitól. A’ hőst nem ő maga kerülte, vele volt Roszkrána is, a’ fejdelmi leány, a’ kék szemekkel; hibátlan, szép, fejérkezü, királynak gyermeke.

Búsan, ősz hajakkal ’s hegyetlen dárdán jöttenek felém Kormáknak léptei. Mosolygott a’ diadal’ hősére, de szívében bosszu ’s gond lakott. Trenmornak látom csörgő fegyverét, mondá Kormák. Ezek a’ királynak léptei. Fion, te

kelő súgár vagy, de mellyet had éjjez-körül. Gyorsan lépdelsz te, bajnok, a’ dicsőség felé, de Érinnek ellenségei erősek és bátrak, hasonlók nagy vizeknek zuhogásokhoz, fija a’ szekér’ és gyeplő’ Komháljának.

Bár bátrak, erősek, mond’ a’ király; karom őket visszatolja, ha felkél haragom. Nem gyönge a’ mi Vezéreink’ nemzete, fejdelme a’ kékpaizsfedte sergeknek. Miért lebegne-körül minket a’ renyhe ijedtség, mint eggy rémárnya az éjszakának? Az erős’ lelke kél, midőn ellenségeinek száma szaporodik a’ tetőken. Ne pillants illy sötéten, Érinnek királya az ifju hősre, ki értted küzdeni akar harczaidban!

Csorgott a’ király’ könyűje, ’s szótlan fogta-meg kezemet. Sudarja a’ nagytettü Trenmornak, úgy monda nekem, én mellyed’ súgárát nem kerítem-be felhővel. Te atyáid’ tüzökben égsz; látom kelő fényedet. Menésed’ jelei a’ kardok’ csatájiban hasonlók a’ villám’ menéséhez, melly végig-szikrázza a’ homályt. De várd-be Kairbárt, o hős, várd-be fiamat az erőnek pallosával. Távol völgyek’ folyamjainál Érinnek magzatait ő költögeti csatára.

Fion-Ghal. Eljutánk a’ király’ lakjához; az a’ ravatalok’ csendében költ. Alattok

költ. alattok

eggy bérczi patak zuhogott, régi nyoma a’ kiaszott folyónak. A’ tájt izmos tölgyek lepték-el, mohhal benőve, ’s terepély ágakkal, ’s szelekkel játszó hajas nyírek. Félig-láthatólag itt éneklé Roszkrána a’ hőseket. Fejéren lebegnek kezei a’ hárfa felett; lassan gördül kékellő szeme. Igy lebeg mosolygó ragyogásában eggy nyájas Lélek elrejtve félig felhőjiben.

Három nap’ vala áldomás Moilénán; a’ nyájas leány mindég előtte vala tekinteteimnek. Kormák láta búsongani Érinben, ’s nékem adta a’ szép keblet mint a’ hó. Jőn az, lesüllyedt szép szemekkel, körülhabzva nehéz hajszövedékétől. Jőn az, – ’s Kolkulla a’ fenyéren terme. Én felnyujtám dárdámat. Népem előtt csillogott aczélom. Átha futott, Kolkulla eldölt, ’s Fion diccsel tére-meg. Híres csak az lesz, o Fillán, a’ ki sergének erejében küzd. Azt kíséri a’ Bárdok’ dala a’ vitéz ellenhez távol földre. A’ ki magában lép tusába, annak tetteit ideje is alig látja. Ma fellobban mint eggy súgár, ’s holnap halál fogja-környül. Eggy dal hirdeti gyöngén hírét, eggy táj nevét; semmije marad egyéb mint eggy fűvel-elnőtt sír. –

Igy zenge a’ király’ fenn beszéde az őzek’ ’s erdők’ Móráján. Három Bárd önté énekét fület-múlatva a’ nyugalmas Kormulról. Enyhén szálla az ének alatt a’ nagy sereg’ körére az édes alvás. Visszatértek Karillal a’ Bárdok a’ Dunlórai hős’ sírja mellől. Soha nem jut a’ fény’ szava a’ bús ágyon fekvő bajnokhoz. Fija Kárthonnak a’ sötét fürtökkel, soha nem hallod te a’ vad’ topogását szűk hajlékod körül a’ fenyéren!

Mint a’ felhők’ gomolygása veszi-körül a’ közelítő alkony alatt a’ fényt; gyengén világosodik a’ felhői prémzet, melly a’ zivatar’ tengere felett lebeg: úgy omlanak Káthmor mellé az Érin’ sergei, ’s ő maga fénysúgárban nyúl-ki közöttök. Ő, legnagyobb a’ Vezérek’ csoportjában, gondok nélkül emeli dárdáját a’ hogy Fónárnak éneke a’ zengő hárfa mellett kél vagy száll. Közel őhozzá támaszkodék-meg a’ szirtnek Szulmalla a’ kék szemekkel, a’ szelíd, a’ Konmor Iniszhúnai király’ fejérkeblű gyermeke. Segédjére jőn neki kékpajzsosan Káthmor bajnok, a’ fejdelem, elakasztani az ellent. Szulmalla látta a’ delit az áldomás’ hajlékaiban. Káthmornak szemei nem lebdestek figyelmetlen a’ gyönyörü-fürtözetü leányon.

A’ harmadik nap felkölt, a’ dicsőség’ Bárdja énekkel jöve Érinnek folyamjairól ’s szirttetőjiről, hírt hozván a’ királyi Szelma’ felfüggesztett pajzsa felől, hírt veszélyéről Kairbár, a’ Bolgok’ fejdelmének. Káthmor felrántatá Klubán vitorlájit; de a’ szelek más országokban szállongtanak. Három nap’ vesztegle a’ parton; a’ Konmor’ termére merengette szemeit. Szüntelen emlegeté az idegen föld’ leányát, ’s röpülgettenek sóhajtásai. Most, midőn a’ szelek száguldoztak a’ tengeren, eggy ifju jőn-le a’ tetőkről, fegyvert rántani Káthmorral a’ küzdés’ döngő mezején. Az Szulmalla volt, a’ hókéz. Titkon fedte-el őtet a’ vért és sisak. Követte a’ deli ifjút. Gyönyörben kerengtek kék szemei a’ bajnokon ’s táborának fekvésén a’ folyam mellett. Káthmor úgy hitte, hogy a’ leány’ ékes léptei Lúmonon közelítget a’ vadak’ tanyájihoz; úgy hitte, hogy távol van a’ hó’ karja, ’s hogy ő azokat epedve nyujtogatja a’ szél felé, melly enyhén erede Érinről, nagy honjáról az ő szeretett ifjának. Szavát adta vala a’ bús leánynak a’ hős, hogy majdan visszatér vitorlájival, evezőjivel. Közel áll hozzád a’ leány, o Káthmor, az emelkedő sziklánál és aczélban.

A’ Vezérek’ magas alakjaik itten állának, egyedül Foldáth nem, a’ sötét-szemöldü. Megtámaszkodva eggy távol tölgynek, délczeg lelkébe borulva, állott ő. Haját csombokba verte a’ szél. Itt dünnyögé eggy dal’ hangját, ’s fel-fellobbadva vad negéddel csapkodott a’ fának, ’s most a’ király’ zászlója mellé siet. Szótlan ’s felfelé nyúlva állott a’ tölgynél Hidála, az ifju bajnok. Pirosló orczáji körül kereken folytak hajai habzó fénynek csíkjaiban. Lágy volt az ő szava Klonrában, atyájinak völgyeik közt; lágy volt az, midőn a’ fejdelem a’ lant’ idegeit verte ékes palotájiban, a’ harsogó folyam mellett.

Érin’ királya, monda szelíden az ifju bajnok, most van a’ tom’ víg órája. Hagyd, hogy keljen a’ Bárdok’ dala, ’s űzze-el tőlünk az éjt. Tüzesbben kél a’ lélek az ének mellől a’ dúlongó harcz’ tusájihoz. Homály lepi-el a’ zöld Érint; hegyről hegyre süllyednek immár a’ fellegek sötét prémzetben haladva. Szürkén lépdelnek a’ távol lapályon azoknak árnyalakjaik, a’ kik elhulltak a’ viadalban, ’s aláhajolnak az énekhez a’ réméj’ homálya közzül. Hagyd zengeni a’ lantokat, ’s vidítsák-fel a’ hőseket a’ vándorló szelek felett.

Oh, ne szóllj nekem holtakról! Kiáltá Foldáthnak pezsgő haragja. Nem kelle e gyalázattal vonulnom-vissza a’ mezőről? miért halljak én a’ tetőn éneket? Nem erőtlen volt az én futásom a’ mezőn; azok voltak gyávák ’s erőtlenek, a’ kik engemet követtek, ’s az ellen megfuthatod kardom előtt. Az erdős Klonrának völgyeiben pengesse Hidála a’ hárfát a’ Dúra’ csendes szélein. A’ lombos halom’ lyánykája csudálja fürtözetje’ aranyszálait. Hagyd itt te a’ Lubár’ csengő fenyérét; az bajnokok’ vérmezeje.

Erre Málthosz: Királya Érinnek, a’ te tiszted intézni a’ tusát. Te fény vagy nekünk a’ fenyéren és a’ barnán-kelő tetőn. Te, mint eggy rontó fergeteg, akként mégy végig az ellenségi sergen. Ezerek hullottak-el előtted

előttéd

vérben; de midőn diadallal megtértél, ki hallá kérkedő szavad’? Csak a’ dühödtek örülnek az halálon, ’s dicsekesznek minden csapással, mellyet kardjok a’ küzdés alatt ejte. Pusztításból van szőve szívek; negédek messze hallik-el a’ távolba. Móma’ fejdelme, a’ te futásod a’ harczban hasonló a’ völgy’ folyamjának vad’ omlásához. Mindnyájan dolgozánk mi az öldöklő vassal; gyávák ’s erőtlenek nem követénk vezérlésed; de az ellen erőst állott.

Káthmor látá a’ forró ortályt, ’s a’ vitézek’ mozdúlásaikat, ’s félig kirántva a’ fegyvert, ’s a’ némán-görgetett szemeket. ’S most rettenetes küzdésben mérkeztek volna, ha Káthmornak fel nem lobbant volna tüze; ’s ki nem rántotta volna vasát, melly az égő tölgy’ tüzében mint az éj’ villámja csillogott.

Negédnek fijai, monda a’ király, oltsátok-el, enyhítsétek dagadozó tüzeiteket! El! vissza az éjbe! Miért gerjedjen haragom? Veletek küzdjön e e’ kar? Nincs itt ideje a’ csatának. El asztalomtól fellegek!

fellegek?

Ne ingereljétek’ a’ király’ lelkét!

’S elvonultak a’ király elől a’ vitézek, mint az estvélynek két ködoszlopa, midőn a’ korány’ tüzei csillogni kezdnek a’ tetőn; közzéjek a’ nap lövell, ’s ők feketén sippadoznak a’ csátés balkányra alá.

Csendben űltek az asztalnál a’ Vezérek. Holval felpillantottak az Átha’ fejdelmére, a’ hogy ő a’ sziklákon járt, nyúgodt elmével a’ harcz miatt. Elterülve feküdt a’ fenyéren tábora. Szunnyalmak szállának-le Moilénán. Egyedül Fónár hallatá szavát eggy fának alatta, melly távol tőlök, messzére nyúlt-fel. Káthmornak zengé olly igen édesen dicséretét, a’ Lúmoni Lárthon’ vitéz fijának. Nem hallá magasztaltatását a’ király elnyulva eggy csermely’ zuhogásánál, körülzörögve az éjnek csatajától, ’s fodor hajainak lassúbb lengésektől.

Az ő álmainak Kairbár jelene-meg mostan, félig kitetszve a’ felhő’ repedésein. Bús öröm mosolygott ábrázán; már hallá Karilnak dalát. Sötéten úsza eggy felhő a’ szélben; Kairbár erős kézzel ragadta-ki azt a’ réméjnek kebeléből, ’s felhága tetteinek dicséretek alatt atyájinak ragyogó lakjokba. Öszv’elegyedve a’ csermely’ zuhogásával ekként hallatá gyönge szózatját:

Lebegje-körül öröm lelkedet, Káthmor! én hallottam intésed’ a’ mezőben. A’ Bárdok kényszerítve adák-meg nekem sírdalomat. Én szeleken hágdosok, lelkem a’ felhők’ hajlékaikban vett lakást, hasonlatos a’ réméjek’ villámához, midőn ferdén fut-el a’ magasságban, ’s éjjel üvöltve jő a’ vihar. Távol a’ te sírodtól ne legyen a’ Bárd, ha te is porba süllyedendesz! Az ének’ fija örömest magasztalja a’ vitézt; a’ te neved úgy hangoz mint az enyhe fúvalom. A’ völgyben gyászdal mormog; távolról hallik eggy zengés a’ Lúbárig. Még hangosbban, ravatalárnyak, bajnok vala a’ ki eldölt, dicsőség’ fija vala az! Lassún dagad a’ távol zaj az erdő’ hangosabb zörgésében. Hamar gyarlál te éjbe, Káthmor, most bús árnyalak!

Magába-gördülve, a’ rémárny elfutott a’ fergeteges éjen. Az élemes tölgy érzette futását, ’s zuhogó lombjai ingottanak.

Káthmor felszökött altából. Hévvel markolá-meg dárdáját. Megnyitván szemeit körültekint; semmit nem lát mint szélfelleget.

Ez a’ király’ szózatja volt, ugy monda; de alakját nem látom itt. Nyomatlan a’ ti ösvényetek a’ völgyben, koválygó gyermekei az éjnek. Gyakran sivatag pusztákon látni benneteket, mint tört súgárait a’ fénynek; de ti visszatértek szeleitekbe, minekelőtte lépteink felétek közelítenek. Menj tehát, te gyönge nem! ti nem hoztok tudást, nem hoztok erőt. Erőtlen öröm táplál, mint magatok erőtlenek, benneteket; hasonlók azok a’ virradtai álomhoz, és mint a’ könyedszárnyu gondolat, melly lelkeink előtt elszáll. ’S Káthmor illy korán gyaroljon? illy korán szálljon a’ szűk lakba, hol nem kél reggel a’ vizekből, ifju szemeit félig nyitva? El te gyönge lélekalak! Engem illet a’ királyok’ küzdése. El minden más gondolat mint a’ tusáé! Mint az erdős tetők’ sasa, úgy csapok én le a’ mezőbe, ’s nem hiu fényét ragadom-meg a’ dicsőségnek. A’ folyamvölgy’ csendes körében múlat a’ nemtelen lélek a’ gőzök köztt. Jőnek az évek és idők, ’s ő örökre porban ’s éjben marad. Zivatarral jő neki a’ halál, ’s a’ megőszültet sírba dobja fény nélkül. Lelke alkonylva a’ ravatalok körül múlat, ’s helyt nem lelve kereng a’ pocsaj körül. Nem lebeg ő légi tetőken, sem a’ szellők’ kies völgyei köztt. Te nem így süllyedsz-alá, o Káthmor, eggy becsetlen gyermek a’ mezőben, ki a’ vadak’ tanyájit lesi a’ hideg zengő hegybérczeken. Énnékem királyokkal vala menésem. Öröm nekem a’ lelkek’ mezeje, hol vert hadak tolattatának, mint a’ hullám, ha kél a’ vihar.

Igy szólla az Alnekmai hős, ragyogva pusztító haragjának teljében. Mint a’ lobogó tűz, úgy gerjedez mellyében tetté a’ hevűlet. Nemes volt délczeg hágdosása a’ mezőben. Keletben ömle már a’ világ, ’s népe felgyül a’ hajnal’ fényében a’ hegy alatt, ’s sürög ’s terjed a’ fenyéren. A’ király örül, mint az égnek eggyik lelke, melly tengereken lábol, ’s a’ habokat csendben látja, ’s még fel nem keverve az éjszaki fergetegtől. De most hirtelen felveri a’ hullámokat, ’s a’ zengő parthoz verdesi.

A’ csermely’ sásas szélein alvék a’ Lúmoni fejdelemnek leánya. Fejéről lesíklott a’ sisak; álma a’ távol honban repkede. Ott korány ragyogott a’ mezőre; szőkén omla alá a’ szirtről eggy patak. Bús de erőtlen szélszeszek játszodtak a’ víz’ színével. Hallatszék a’ vadászók’ kürtje, kijőnek a’ Vezérek a’ palotából. De fenntebbre másoknál a’ folyamos Átha’ hőse nyúla-fel. Szulmallára tűzi ő szerelmének szemeit tisztes járdaltából. A’ leány büszkén fordítja-el szemét róla, ’s ívet feszít.

Ez vala a’ leány’ álma midőn hozzá érkezék az Áthai fejdelem. Látta ő a’ szép szűz’ pirosló orczájit a’ fodor hajzat’ játéka köztt, ’s reá ismért a’ folyamos Lúmon’ ékes gyermekére. Mit tégyen itt a’ nemeslelkü Káthmor? Kelnek a’ fohászkodások, ’s elcseppennek könyűji. Hirtelen fordítja-el onnan lépteit. Nincs most ideje, o király, titkos küzdést költeni kebledben. Az erdő felől zúgott a’ csata mint a’ zúgó folyamok a’ viharok’ ormairól.

Ébresztve csapkodá-meg a’ harczpaizsnak domborját, mellyben a’ had’ szava lakott. Érin felszökdelle körűle, csattogva mint a’ keselyű’ szárnyai a’ kőszálakon. Szulmalla felriadt álmából, felvette a’ dombról sisakját, ’s remegett minden tetemében. Hogy ismérné őbenne Érin az Iniszhúnai leányt? Emlékezék királyi nemzetéről; keményen vítt szíve büszkeségével. Ellebbent a’ ravatal megett keresztül a’ mezőn a’ kékes csermelyéhez, hol a’ vadakat szokta vala a’ völgyben lesni, míg a’ harcz ide hengeredett. Oda hatott-el sok ízben Szulmallához a’ kedves Káthmor’ szózatja. Halványan, búsan befogott lélekkel árasztá-ki keservét a’ szélbe:

Oda vannak kedves álmaim! elröpültek! rettegés ’s veszély maradt velem! Nem hallom a’ vadászok’ szózatit a’ tetőken; körűlem a’ harcz’ rémítései éjjeznek. Letekintek felhőzeteimről; semmi súgár nem deríti ösvényimet. Már már látom gyarlani a’ bajnokot; már közelít szélesen-bepajzsolva a’ király, ő, ki a’ veszélyből diadalt csikar-ki, a’ sebek’ ’s dárda’ Szelmájának királya. Lelke a’ kimúlt Konmornak, lépteid a’ szél’ fuvatagjaiban járnak e? Leszállasz e te ollykor hozzánk a’ fergeteg’ ’s réműlés’ honjába, hősatyja a’ kesergő Szulmallának? Oh igen, király, te ollykor alászállasz hozzánk! Szavadat megértém az éjjel’ széldühében, midőn a’ pajzsok’ Érinjében kiszállék, a’ száz folyamok’ zöld szigetében. Az atyák’ szózatjai lejőnek a’ kesergő maradék’ lelkéhez, midőn azt ködbe borulva látják-meg. Hívj magadhoz engem, bajnok atyám, ha Káthmor meggyőzve porbe dőlend. Akkor Szulmalla is elalél bánatjában a’ kedves miatt.

ÖTÖDIK ÉNEK.

Te, ki pajzsoknak közepette lakozol, s fennlebegsz a’ sötét palota’ falán, oh szállj-le, lant, ’s hagyj édes éneket hallanom. Alpinnak fija, verd az idegeket, költsd-fel a’ tisztes Bárdnak nagy lelkét. Lórának zuhogásai eltolták a’ regék’ teljét előlem. Én az esztendők’ felhőjiben állok; kicsiny a’ nyilás, ’s homályos a’ mi elmult. Midőn a’ jelenés alaktalan érkezik, alkonylva repdes ő az eltünt idők körül. Úgy van, hallom a’ Szelmai hárfát; lelkem visszatér énekedre, hasonló a’ félénk szellőhöz, mellyet a’ nap völgybe csala-ki, a’ bús ködöknek tartó lakába.

Ime! csillog előttem a’ Lúbár, ’s csapongva ömöl-el a’ téren. A’ víznek mind két szélein a’ királyok’ magas alakjaikat látom. Körűlök a’ torlott nép hömpölyög előre-hajolva szavaik felé, mintha atyájiknak szózatjokat hallaná, kik őhozzájok a’ hideg hegyi-fuvalmaikon lépnek alá. Ollyanok mint a’ fenyv-nevelő szirtek a’ magas rengetegek köztt, mellyeknek homlokaikat köd és fergeteg környelgetik; kútfők fakadoznak homlokjaikon, ’s tajtékjaik szerte-fercsegnek a’ szélben.

Az Áthai Káthmo’ ébresztő kiáltására gyorsan omladoz Érin a’ mezőbe a’ mennykőnek harsogó zengésével. Szélesen süllyed szárnyok a’ Lúbárhoz; előtte nyersen újítja-meg Foldáth lépteit. Káthmor a’ mezőről a’ hegyre vonta magát, eggy árnyas tölgy alatt foga helyt, mellyet csevegő patakok zuhogtanak-körül, ’s fel-felnyújtá az öszveroncsoló villámot, a’ rettenetes királyi-dárdát. Az fénysúgár vala az ő népének a’ dúlongó vérengezés között. Közel vala őhozzá a’ fejdelmi szép sudar, a’ kékpajzsu Konmor’ leánya, fáradva dölvén-meg a’ szirtnek. Ez nem lelte örömét a’ harczban, a’ szelídet nem gyönyörködteté vér. Zölden nyúla-el messzére a’ róna telek a’ tisztavizü csermely’ tetőjének aljában. Enyhén sütött a’ nap a’ vízre; az őz kilépe a’ hegyből. Oda fordítá szemét a’ szép, míg mellyét gondok marczonglották.

Fion-ghal látá a’ bérczeken Borbardubhálnak vitéz gyermekét, és hogy Érin nyomatva torlódik a’ ravatalok’ homályában; megcsapkodá a’ harcz’ jelének domborját, melly a’ harczolóknak engedséget parancsol, ’s elikbe küldi-ki oda a’ hőseket, a’ hol hírnek arattatik dicsősége. Nagy számban csillognak a’ reggel’ fényében a’ dárdák, ’s mindenszerte csengnek a’ pajzsok. Nem kereng ijedség, mint eggy felhő, a’ nép’ nagy hangban-harsogó folyamja körül, mert ő, maga a’ király, közel van, a’ Szelmai tetők’ hatalmas ereje. Ragyog örömében a’ bajnok; csendben zeng és lassan szava:

Mint a’ szelek’ víg zuhogása végig a’ tengereken, úgy zúg-alá a’ palotás Szelmának bajnoknépe. Hasonló az a’ bérczeknek folyamjához; semmi sem akasztja-el mennydörgő rohanásokat. Csak őáltalok kél az én dicsem, ha nevem újobban száll távol tartományokra. Nem voltam én eltűnő fény tőletek körülfogva, kísérve. Nem voltam mint a’ gyönge rémalak, melly sötéten reppen-el felettetek. Szavam nem volt csattanó villám füleitekben; szemeim nem árasztottak reátok halált. Ha jött a’ negéd’ erőtlen magzatja, tekintetem nem látta azt; feledve a’ tom ’s dalok mellett, enyésze mint a’ hegytetők’ párája. Eggy új súgár kél előttetek; léptei nem sokak immég a’ vér’ mezeje felé; nem sokak, de bátor ő. Védjétek a’ sötétüstökűt a’ veszélytől, hozzátok-vissza örömben Fillánomat. Továbbad majd vívjon maga. Alakja mint atyájié; az ő lelke dicsnek lángja. Morninak vitéz gyermeke, te szekérintéző bajnok, hágdosson lépted az ifju körül. A’ te szavad mennydörögje-körül az ő füleit a’ vérmező’ szélén ’s hullámjain. Tudva van neked mi hasznos, te pajzsokat-tördelő.

’S a’ király felhágdalla a’ Kormul’ magasan-költ szirtormára. Időről időre fény csillámlék pajzsának csínos domborjáról. ’S a’ mint a’ néptől távozott, komoly pillantást szóra oldalt a’ torlongó vitézek’ sorjaira. Lebegve fogá-be félig-ősz hajzatja örömben-ragyogó arczát. Bosszúsan mentem én a’ király’ ösvényein, ’s ím érkezék Gaul, a’ bátor bajnok. Felbomolva függött pajzsa szijain; gyors léptekkel mondá Ossziánnak:

Fija Fionnak, kössd-fel pajzsomat, kössd-fel azt vállamra magasan. Az ellen ugy fogja hinni, ha meglátja csillogását, hogy a’ harczdárdát az én kezem emelgeti. Ha a’ tetőken eldőlök, rejtsd-el sírom’ a’ fenyéren. Karom nem rándíthatja az aczélt. Ne zengjen hiu dicséret nekem; ne végyen hírt felőlem a’ szelíd nő hogy fürtjeinek kecsei köztt piruljon. Fillán, a’ király’ szeme előtt ne feledjük a’ viadalt! Miért jőjenek ők le halmaikról segéllni futamló sergeinket?

’S Gaul a’ nép’ őrvénye közzé szökött, ’s pajzsa megcsendűle oldalán. Szavam követte a’ győzelem’ bajnokját, ki a’ harcz’ mezején dúlonga:

Mint eshetnék-el a’ Morni’ fija hogy neki dics ne zengjen Érinben? A’ hadakozók’ tettei felejtve tűnnek-el, ha ma nem magasztaltatnak. Ártalmatlan mennek-el a’ mezőn; nem hallatszik lassu szavok.

Örömmel néztem a’ vitéz’ menését, ’s felhágtam a’ király’ szirtjére. Ő fürtjeinek habzásai köztt űle az erdős ormok’ szeleiben.

Mint a’ vízpartok, úgy csaptanak-öszve most a’ Lúbárnál a’ két sergek. Ott Foldáth nyúla-fel, eggy felhőszobor; itt Fillán, a’ villám’ tüze az éjszaka’ homálya közzül. Mind ketteje a’ folyamba mártja dárdáját, harczi-kiáltást hallat mind ketteje. Gaul megcsapkodá a’ Morvai pajzst, ’s a’ sereg rohan a’ tusára. Mint két patak szakad szirtjeiről, úgy szálla lángolva aczélra aczél. Jön ő a’ hírnek fija a’ tetőről, ’s sarlózza a’ nép’ erejét. Holtak dőlöngik-körül a’ bajnokot, ’s győzelemtől megfosztott hősek fedik-be Fillán előtt a’ hadiösvényt.

Rothmár, a’ harczolók’ pajzsa, két fokos szirtek köztt álla. Két agg tölgy, birkozva a’ szelekkel, csapdossák vértjét gallyaikkal. Búsan nyitva szemeit a’ távolban, mellyeket barátjain görget, szótlan várja itt Fillánnak érkezését. Fion-ghal nézte a’ bátor küzdést, ’s félelmek nélkül költ lelke. Mint Lódának köve hömbereg alá a’ fellegekig nyult szirttetőkről, midőn eggy Lélek rázta meg a’ földet, úgy dölt földre a’ kékpajzsu Rothmár.

Hozzá közel voltanak Kulminnak léptei. Sírva jött ő szép fürtözetében, ’s dühében szeldeste a’ szeleket, míg vagdalásait Fillámon teheté, kinek itt nem könnyü a’ diadal. Rothmárral feszítgeté ő honja’ száz folyamjai mellett az íjat; ott lesegették a’ vad kanok’ tanyáját, ha a’ reggelnek első sugárai a’ páfrányon elröpültek. Mit rohansz te, fija a’ kecsek’ Kulalinjának, a’ mindent-öszverontó fénysúgárnak ellenébe? Atyáitok sem voltak egyenlők a’ fenyér’ villángzó ortályaiban.

Termében űle a’ Kulmin’ anyja, ’s lenéze a’ kéken-rengő Sztruthára. Tekergve kél a’ vízen a’ szél, ’s fekete fercsegésekkel éjjezi-be fijának árnyalakját. Ebvinnyogás hallatszik hon, függő pajzsán a’ teremben vércseppek tűnnek-fel. ’S te elestél, vitéz fiam, Érinnek boldogtalan csatájiban! ezt kiáltja zokogással anyja.

Mint lesből-megérve a’ nyiltól, az őz fekszik elterülve a’ patak mellett; vadásza nézi lábait, ’s emlékezik melly gyorsak voltanak: úgy fekszik elterülve a’ Kulalin’ gyermeke Fillánnak szemei előtt a’ tetőn. Szép hajának szélét áztatja a’ patak’ vize, vére harczpajzsára bugyogva foly. Ártalmatlan nyugszik keze markolatján, melly őt a’ veszély’ napján elhagyá.

Te elesél, monda Fillán búsulva, míg híred feleke! Atyád reád bízá sergét, ’s azt reménylé hogy újra fogja fijának nagy tetteit hallani. Már előszűlve a’ honi folyam mellett, Léna felé fordítja tekintetét; de te, bajnok, hozzá meg nem térsz, megrakva zsákmány-zsengéiddel!

Fillán a’ futamló Érint maga előtt torlá-végig a’ csattogó harczfenyéren. De hős meg hős dől-el a’ Morvai seregben a’ rettenetes Foldáth’ dulongásai alatt. Távol a’ hegy’ lába körül álla a’ komorszemü Dermid többel mint harmadával a’ Szelma’ fijainak. Foldáth ketté szabá pajzsát, ’s népe futott a’ fenyéren.

Ekkor mondá a’ negédes ellen: Futnak, ’s hírem kél. Málthosz, menj a’ tettek’ Káthmorához; hagyjad neki, őrizze a’ sötéten-rengő tengert. Hulljon-el itt kardom alatt az ellen és az ő Vezére; Fionnak sírja legyen a’ hegy’ ösvénye mellett, ’s ne hallja gyászdal’ zengését. Árnya, homályos és gyönge, lebegjen a’ pocsaj’ ködjében.

Málthosz hallá bús elmerűlésében a’ szót, ’s szótlan süllyeszté-le tűzszemeit. Ismérte Vezérje’ negédét; felpillanta a’ királyhoz a’ halmon, ’s most, éjjel-eltölt lélekkel, mint bajnok rohan a’ kard’ csatája közzé.

Klunának sötét völgyében két fa áll a’ patak mellett. Ott álla szótlan ’s bánatjában elsüllyedve a’ bajnok Duthnó’ sudarja. Vér sertegett ágyékából, ’s pajzsa mellette törve feküdött. A’ szirtnek támasztá dárdáját. Miért vagy illy búsan, Dermid? ezt kérdi tőle.

Hallom a’ harcz’ zajogását, monda ez; magában van népem a’ mezőn. Lépteim a’ fenyéren olly lassúk! pajzsom megtört a’ vívásban; mindég ő győzzön e tehát? Dermid fénnyel száll sírjába, míg a’ bús éj elnyeli. Bajra szóllítom a’ kevélyt, megvívok a’ kevély Foldátthal! ’S rettentő örömében felvevé dárdáját, ’s ím érkezik Gaul, ’s ezt mondá neki:

Duthmó’ magzatja, akasszd-el e’ sietést; nyomaid vértől jegyesek, téged nem véd dombor pajzs; fegyvertelen akarsz elesni?

Ide pajzsod’! monda Dermid; az már sokszor tolta-vissza a’ hadat. Én akasztom-el futását. Látod a’ fenyéren ama’ követ, melly a’ zizegő fűből nyúl-elő? Ott az én nemzetemnek hősei nyugszanak; ott fedjen engem is az éj.

’S lassan felhág a’ dombra, meglátja a’ keveredett csatát, ’s a’ szerte-tört hézagos rendeket. Mint az éj’ mezejin a’ távol tüzek most azsagjaikba borulva aludtaknak tetszenek, de most ismét mutatják veres csillámjaikat, a’ mint a’ szél nyugszik vagy fú: így látszott a’ csata’ mezeje a’ széles-paizsu Dermid szemeinek. Dandárjai előtt lépdell Foldáth, mint a’ hajó a’ hánykódó tengeren, melly a’ fellegektől-körülfogott hold’ világában, visszatérvén hosszu útjából, két sziget’ öblében lebeg, ’s most a’ szűk torkolat

torkalot

között előlövell.

Haraggal látja Dermid őtet közelíteni, öszveszedi megmaradt erőjét, ’s öszveroggyan lépteinek közepette; ’s görg szeméből a’ teljes köny. Megfuvá ősi szaruját, háromszor verte-meg a’ dombos paizst, háromszor kiáltá Foldáthnak nevét rikoltó hadai mellől. Foldáth oda-által meghallá a’ kiáltást dúlongó tusája között. Látta a’ küzdeni akarót, ’s csatára nyujtá-fel dárdáját a’ félig vérbe-förösztött nyellel. Mint eggy szirt, mellynél veresen zuhan az örvénybe a’ folyam, úgy vala befercsegve vérrel a’ férjfiakat-intéző bajnok. Mind a’ két sereg visszavonúla Vezérjeiknek küzdések elől. Eggyszerre emelték-fel fegyvereiket. Messzinnen eggyszerre ott termett a’ Szelmai fegyverben Fillán. Foldáth három lépetre vonult-vissza a’ fénysúgártól, melly szemét megcsapá, ’s úgy jött, mint a’ felhőkről leszikrázó villám’ tüze, hogy a’ sebhedt hősnek segédet hozzon; ’s most megálla, feldagadván büszkeségében, ’s mindnyájokat viadalra kiáltá.

Mint midőn szélesen-kiterpedett szárnyakkal két keselyü találkozik suhintó repűletekben a’ szelek felett egymásra: így csap bosszús diadalra a’ két hős itten egymásnak. Változnak a’ királyok’ léptei midőn a’ tetőkre hágdosának. Győzelemhez-szokott kardjaikra szállt a’ sötét harcz’ küzdése. A’ vitézek’ öröme vesz-körül téged ragyogó fényével, Káthmor, a’ halom’ tetőjén; az az öröm, melly titkon kél, midőn az erősöket vész fenyegeti. Nem a’ fenyérre van fordítva az ő szeme; az a’ tetőn kereng, Szelmának lángoló fejdelmén; mert őtet emelkedni látá Mórán csillámló fegyvere’ kevélységében.

Foldáth harczpaizsán terűle-el áltdöfve Fillánnak dárdájától. Az ifju nem pillanta reá, ’s torlá-előre a’ csatát. Száz szavai zengtek a’ halálnak:

Fija Fionnak, akasszad-el futásodat! nem látod ama’ bús alakot, a’ halálnak bús jelét a’ tetőn? Ne költsd-fel az Alnekmai királyt, gyermeke a’ kékszemü Klathónak!

Málthosz látta mint hullt-el Foldáth, ’s megragadta a’ nagy fájdalom. Keblét elhagyta a’ gyűlőlség. Hasonló vala a’ pusztáknak sziklájához, mellynek barna oldalából barna vizek csorganak-alá, midőn a’ lomha köd elhagyta; elasznak rajta a’ fák az ormok’ rettentő fergetegében.

Málthosz szólla a’ halál’ fijának, ’s tudni akará, hogy légyen szűk hajléka. Ullinban keljen e czirmos köved, vagy az erdőktől körülsuhintott Mómában, hol csak orozva néz a’ nap Dalruthónak kék vizeire? Ottan járdall leányod, a’ kékszemü nyájas Léna.

Azért említed őt, kérdé Foldáth, mert nekem nincs kísérő fiam, ki estemet megbosszulja? O Málthosz, én már leltem bosszút; nem voltam békés a’ csatában. Temessd sírom mellé a’ kiket karom öldöse-meg. Gyakran fogok én a’ szélről alászállani ellenségeim’ sírjaikra, ha majd elterítve látom őket körülfogva a’ szálas gyomtól.

Lelke zörgéssel futott-el a’ Mómai hegyvölgyek közzé. Színetlen érkezék-meg az Dearsa-Lénának szelíd álmaihoz, midőn ő a’ Dalruthó’ kies szélein, visszatérve a’ vadak’ űzéséből, elszunnyada. Sikárlott íve megeresztett ideggel feküdt a’ leány mellett, az enyhe szellő gyűrűkre hányta kebelén a’ szálas szép fürtöket. Az ifju kor’ ékeibe borulva fekvék itt a’ szép leány. Atyja a’ halom’ oldalán bocsátkozott-alá, halványan, elbúsulva, ’s befercsegve vérrel. Majd felhőtlen látja ez őt, majd körülfogva a’ ködtől. Fuldoklásokba fakadozva érti-meg ez az ő elestét. Ragyogva jelen-meg neki a’ Léleknek eggy súgára a’ fergetegek’ küzdései köztt. Te utolsója voltál nemzetednek, o Dearsa-Léna, a’ kékszemekkel!

Szélesen kifoszolva a’ harsogó Lúbár mellett Bolga magát a’ tetők megé voná. Fillán nem tágíta nyomdokain; elszórta holtakkal a’ fenyért. Nagy örömben örült a’ király. Kékpajzsosan költ-fel most Káthmor.

Kláthó, te a’ kékszemekkel, hagyd-el a’ hárfazengés’ hajlékát! Lássd őt amottan, a’ lángoló súgárt. Perzseli reptében a’ népet. Ne tekints tovább! Az éj itt van! Szedjetek édes hangzatokat a’ lantnak idegeiről, ékkel-diszeskedő szűzek! Nem lép-le ő, a’ vadász, a’ szökevény őz’ harmatos tanyája mellől; nem feszíti a’ szélben ívét, nem veszti-el nyilát a’ mezőken. Távol tetőled, hol a’ vér’ csatája piroslik, sűrűn fogta-körül őtet a’ viadal; előre hágdal a’ viaskodók’ rendjei köztt, ’s ezereket öldököl kardja. Hasonlít az ég Lelkéhez, melly fellegeiről száll-alá; a’ felriadott tenger érzi lábnyomait, midőn eggy habról másik habra lép; lángokat szór tüzes ösvénye; a’ szigetek rengetik száz fejeiket, ’s recsegtetik a’ dúlongó tél’ fuvalmában erdejiknek ágaikat. Kláthó, te a’ kékszemekkel, hagyd-el a’ hárfazengés’ hajlékát!

HATODIK ÉNEK.

„Ime Káthmor kél a’ szirt mellett! Fion felrántsa e Lúnónak pallosát? De mi lenne akkor híredből, fija Kláthónak, a’ fejérkebellel? Oh ne fordítsd-el rólam szemedet, hősleánya Inisztorknak! nem oltom-el fényedet, szép súgár; melly éjente lelkemben ragyog. Keljetek-fel a’ Móra’ erdején, keljetek-fel közttem ’s a’ viadal között! Mit nézzem én a’ fenyér’ tusáját, ha eldől a’ sötétfürtü hős? Karil, ontsd énekek alatt a’ rezgő koboz’ zengzeteit. Itten nyájast hangzanak a’ tetők’ szózatjai; fejéren zuhog a’ pusztából eggy folyam. Oskárnak atyja, emeld-fel a’ dárdát; vedd fegyverében az ifjú hőst. Lépteidet titkold Fillán előtt; ne gyanítsa ő, hogy karjában kételkedem. Fiam, én rád nem gördítek homályt; fiam, én nem oltom tüzedet.

A’ király leszállott szirtjén, kísérve Karilnak hangos zengzetétől. Én öröm’ teljében ragyogtam, ’s felnyujtva vittem a’ Témorai dárdát. Láttam a’ Lénai mezőn a’ harcz’ ádáz őgyelgését, ’s lassan kerengeni a’ halál’ viadalait, láttam megtöredezve a’ csillogó rendeket. Fillán mint a’ villáng csillámlott; szárnyról szárnyra repült az ő pusztító futása. Olvadtak előtte a’ harcz’ csoportjai, őelőtte, ki itt gőzbe borítá a’ mezőt.

’S immost le a’ halmon Káthmor király szálla küzdeni csillámló erős fegyverében. Feketén lobog a’ sisaknak lángja körül a’ keselyű’ sötét szárnya. Nyugalomban hányja lépteit, mintha vadászatra menne-ki honjában. Csak néha emelte-fel szózatját; Érin komorodva gyűlt-fel körűle. Lelkeik visszatértek, mint eggy folyam; álmélkodnak, hogy sápadt rettegés fogta vala el. A’ hős hasonló a’ reg’ súgárához, melly a’ Lelkek’ orma felett kél. A’ vándor csüggedő szemekkel pillant-félre a’ rémárnyak’ derengő mezejin. ’S most remegve jő a’ Moiléna’ barnás sziklájiról Szulmalla. Eggy tölgyág kirántá kezéből a’ dárdát. A’ leány lehajol hogy kifejtse azt, ’s szeme a’ repkedő hajón keresztül is a’ királyt tekintik. Nem baráti könnyü viadal az a’ mi itten készűl, itt nem lövellnek tárgyúl nyílakat, mint mikor a’ Lúmoni ifju harczolók Konmornak jöttek gyönyörködtetni szemeit.

Mint a’ Rúnói szikla, melly köntösét szállongó felhőkből szövi, ’s a’ víz körülzuhogta ormok felett magasabbra vonakodik a’ befellegzett homlokkal: úgy nyúla-fel az Áthai fejdelem Káthmor is, körülfogva vitéz harczolójitól. Valamint mikor a’ külömböző tengereken külömböző szelek repkednek, ’s mindenike más meg más hullámot taszít: azonként zenge most a’ népnek az ő szózatja, ’s elküldé sergét a’ halmokhoz köröskörül. Fillán sem vala néma halmain; messze elhallott az ő vértjének csattogása. Ollyan vala ő mint a’ sas a’ kőszálakon; vadan borzongja-fel az tollait, ’s lakjához szóllítja a’ szeleket, midőn futni látja a’ szarvas’ ollóját a’ Lúbár csátés mezején.

’S ím öszvecsapnak a’ küzdésre. A’ nagy Vezérek’ bátorsága minden felen gyúlasztja a’ népnek lelkét. Osszián előszökelle dárdáján, el a’ sziklák és tölgyek mellett, mellyek őtet a’ harcztól elrekesztve tarták. Hallá a’ kardok’ csapkodásait tulajdon vasa’ csengésében. Felmentem a’ tetőkre, ’s láttam mint hátrálgattak a’ sergek; eggyszerre fordíták-meg lépteiket, ’s ádáz szemeiket nyugtalan forgaták. A’ két Vezér viaskodva ’s kékpajzsosan egymásra ötlött. Irtóztató vala, körüllobogva a’ kard’ villángjaitól, a’ Vezérek’ küzdése. Nagy dühhel rohantam-elő Fillán mellé; fájdalom rázta-öszve döbögő mellyemet.

Én közelebb jövék; a’ fejdelem nem futott, ’s nem jött közelebbre küzdésben felém. Mint a’ jégszobor a’ rengetegekben, úgy álla-meg, hideg, bátor és erős. Szótlan menénk tovább a’ zuhogó folyamnak szélén, ’s ott eggyszerre megfordúlánk ’s magasan felemeltük a’ hegyes dárdát, felemeltük azt; ’s leszállt az éj. Az alkonyló tetőn csend volt. Már csak a’ Vezérek’ toppanásaik hallatszottak, kik elhagyták a’ tetőket.

Közelebb értem az üres helyhez, hol Fillán magát a’ küzdésben gyakorlá. Semmi szó, semmi hang a’ fenyéren. A’ földön eggy tört paizs, eggy fejdelmi sisak, eggy megpattant nyil feküdtek. Hol a’ pajzshordó Fillán? hol az ifju harczoló? Megérté szavamat a’ fenyér’ kőszirtje mellett, melly a’ folyam’ szélén megkanyult. Megérté, de bús volt ’s eltikkadt; ’s meglátám magam előtt a’ fejdelmet. Miért áll homály’ borúlatában az erdős Szelma’ gyermeke? ezt kérdém az öcsémtől. Teljes ragyogvánnyal a’ te ösvényed, o Fillán, a’ vitézek’ vérmezején. Soká tartott küzdésed. Hív a’ király’ szaruja. Fel, atyánknak fellegeihez, a’ hegy’ lábának tomja mellé! Az esti gőzben űl a’ király, ’s Karilnak hallja édes zengését. Örvendeztessd-meg korát neki, te pajzsok’ tördelője, jer!

’S örvendeztethet az a’ ki meg van győzve? Osszián, az én pajzsom nincs! romjai földön vannak elszórva. Sisakomnak sasszárnya el van tépve a’ vérmező’ csapkodásaiban. Mikor fergetegek’ sietésével fut az ellen, akkor örvendenek fijaiknak az atyák; titkon kél sohajtozások, ha népek elhullt a’ fenyéren. Fillánt a’ király nem látja-meg! Mit piruljon értem a’ király?

Fija a’ kékszemű Kláthónak, ne tépdelld-öszve lelkemet! Nem voltál e te tüzes súgár? ’s ne örvendjen e megint ő, a’ hős? Illy fény Ossziánnak nem leve, ’s a’ király nekem még is napfény volt; örömmel nézte lépteimet, arczán nem szállott árny soha. Fillán, lépj-fel a’ Mórán velem! ott készül áldomása az éj’ sötét leplében.

Osszián, add nekem pajzsomat ’s a’ szélelhordta tollakat, ’s tedd-le Fillán mellé, fejdelem. Csak kisded részét veszítse-el dicsének! Osszián bajnok, nekem enyész erőm. Tégy-be, én halok, üregembe. Ne állíts nekem sírkövet az ormon, hogy Fillán után senki ne kérdezősködjék. Én küzdéseimnek elsőjében estem-el, dicsértelen, ’s kardom szerencse nélkül. Egyedül a’ te éneked múlattassa a’ váló lelket. Mit énekelhetne a’ Bárd Kláthónak ifju fénysúgára felől?

Osszián. Örvényszeleken vagyon e lelked, pajzsoknak kékszemű leánya? Oh, hogy téged a’ hőst vígadás kísérjen keresztül a’ felhőnek sötét prémjén! Öseidnek tisztelt árnyalakjaik lehajolnak nagy fijokhoz. Lángolva vonulnak ők a’ hegytetőken; kéken terjed-el ködök a’ Móra’ forgó fellegein. Öröm lebegjen-körül téged, én öcsém; te őket, a’ dicső bajnokokat, gyászban hagyád. Az ősz király körül van öntve ellenségeitől; fénye ködben süllyed-alá. Te magad vagy a’ harczmezőn, őszfürtözetü királya Szelmának!

’S betettem őtet az éjbe, a’ harsogó folyam’ szirtodvába. Veresen pillog a’ tetőről eggy csillag, de tüze nem fénylett az ifjúra. Lassún emelte a’ szél ékes hajzatját. Füleltem; nem hallott semmi. Mély álomban feküdt a’ harczoló.

Mint a’ villám a’ felhőken, úgy reppene-el keresztül lelkemen eggy gondolat. Szemem tűzzel ége főmben; lépteim aczélom’ csengésében siettek.

Felkeresem az Érin’ királyát, mondám, felkeresem népének közepette. Miért sikamljon-el a’ felhő melly tőlünk ez égi súgárt elkapá? Lobbanjatok lángokba a’ tetőken, atyáim, lobbanjatok-fel itt előttem; hintsetek ragyogó fényt ösvényemre, hogy haragom megeméssze az ellent. De ha vissza nem térendek; Fion-ghal szorongásban vagyon, fiu nélkül, ’s ősz haja ellenség között. Karja, eggykor erős, gyönge most, nagy hire ellohad Érinben. Ne lássam én soha a’ hőst elsötétülve utolsó viadalában! ’S most mint térjek a’ királyhoz? nem fogja e kérdeni fiját? nem e ezt: Miért nem hozád-vissza Fillánt a’ tusából? Ott csapjon Osszián ellenjeinkre; ő eltér feleinek szemek elől! O Érinje a’ zöld völgyeknek, a’ te zajod az én füleimnek kedves. Majd meglátom néped’ e’ karddal, mint futja a’ Fion-ghal’ tekintetét. De mi ez? a’ király’ kürtjét hallom Mórának beködözött tetőjiről; mind a’ két fiját szóllítja. Mégyek, mégyek, atyám, bánatban; mégyek, mégyek, mint a’ keselyü, melly a’ tűzfelhőbe ötlött, midőn éjjel rengetegéből kiszálla, ’s elperzselte szárnyát a’ tűzfolyamban.

Távol a’ király körül hullámlottak Morvának megtört rendei. Elfordítva szemeiket Fion-gháltól, mindenik félre tekint-el. Csendben lépe közzéjek a’ király; gondolat meg gondolat tolódék-fel neki lelkébe, mint az erdők’ kebelébe a’ tenger’ habjai tajtékozott fejeikkel. Körültekint, ’s nem látja közelíteni fiját a’ hatalom’ dárdájával. Hirtelen kél keble’ sóhajtása, mellyet eddig némán rejte-el. Akkor elébe léptem a’ tölgy alá; ajkamról nem reppene semmi szózat. Ah, mit mondhaték midőn Fion-ghalt bánat fogta-el? Végre megtért szózatja. A’ nép megdöbbent a’ midőn szóllt:

Hol a’ Szelma’ gyermeke, ki csatába vezérlé sergemet? Nem látom lépteit a’ hegyen, visszatérve a’ tettek’ mezejéről, a’ nép’ ragyogó körében. Az ifju szarvas elesett e a’ hegyben, ő, ki halmaimon olly büszkén járdallt vala? Elesett! mert ti elnémultok. Korán tört-öszve a’ harczpaizs. Hozzátok-elő aczél vértemet, hozzátok-elő a’ Lúnó’ sötét fiját. Most ébredek-fel halmaimon; holnap bajnokcsatára szállok-alá.

Fenn a’ Kormul’ tar ormán magas lángok köztt ége eggy tölgy a’ szélben. Szürkén úsztanak-el rajta a’ ködnek prémjei. Oda ment-fel haragjában a’ király, távol messzére elterült táborától. Mindenkor a’ tetőkre hága ő, midőn lelkében csata támadott. Két dárdán függött harczpajzsa, rettentő jele a’ halálnak. Azon ismerték-ki a’ harczolók, hogy a’ csatát ő fogja intézni. Soha sem emelte-fel ő a’ paizst, mint midőn mellette költ a’ viadal. Hatalmasan hágdala ő a’ tetőn ragyogva a’ tölgy’ lángjaitól, nem kevésbbé irtózatos, mint az éjnek rémlelke, midőn fellegein, elborulva sötét leplébe, félig látatja rettentő alakját, ’s a’ fergeteg’ szekerén alácsap, ’s feldulja a’ tenger’ mélyét.

Az hősek’ Érinje sem álla nyugalomban a’ vérmező’ baja után, elterülve a’ hold’ világának fenyérén. Tompán emelkedék-fel zajgások. Káthmor magányosan járt fel és ismét alá a’ mezőn, ’s teljes fegyverében utána indult a’ megfutamlott Morvai hadnak. ’S most elére az üreg mellé, hol az ifju Fillán alvá az éjt. Ott eggy tölgy álla a’ hegypataknak szélén, melly csillámlva omlott álá a’ szirttetőről. Itt fekvék a’ hold’ szelíd világában a’ Fillán’ pajzsának romja, itt nyúlt-el a’ fűben Brán, a’ szálkás lábakkal. Ő nem látta Mórán a’ Vezért, de követte a’ szélben nyomást; úgy hitte hogy a’ kékszemü vadászt csak álom szunnyasztotta-el. Nem jőve szél a’ lapályon, hogy azt a’ könnyü Brán ne szaglotta volna.

Káthmor látta a’ fejérmáju Bránt, látta a’ fűben a’ paizs’ darabjait, ’s bánat szálla kebelébe. Feketén költek lelkében gondolatjai a’ mező’ Vezéreinek halálok felől. A’ szirtek’ patakjaihoz hasonló, úgy mond, a’ sereg; azt gyáva nemzet követi. Eggy része csak jegyzi-meg reptében a’ tetőt hatalmas tetteivel. Halmok felelnek a’ kérdésre a’ sötét évek’ futtokban; kéken kerengi-be az ő híreket a’ folyam. Övék legyen az Áthai Vezér ha földbe teendik fejét. Oh hogy eggykor ötöljön elődbe az idő’ szózatja, o Káthmor, enyhe fuvalmával, ha majd homályos örvényein lebegsz a’ fergeteg’ szárnyainak.

Érin felgyűl a’ király körül megérteni hatalma’ szózatját. Nyugtalan’ fordíták feléje örvendező arczaikat a’ tölgynek világa mellett. Elment az ellen a’ tetőkről, ’s a’ Lúbár keresztülcsavargá a’ sereg’ táborát. Káthmor bajnok mint eggy súgár tűnt-fel fényleni felgyült társainak. Tisztelve állanak ők a’ hős körül, ’s örülve néztek-fel reá. De a’ király lelkében nem volt sem öröm sem ijedelem, mert ő ismerte a’ csatákat.

Miért bús a’ fejdelem? kérdé Málthosz, vadsággal szemeiben. Van e ellenség a’ tetőkről lefutó Lúbár mellett? vannak e a’ kik dárdát emeljenek, a’ hosszú, az új dárdáját a’ halálnak? Illy békés nem volt a’ te atyád, o király, a’ csiga’ áldomásának osztogatója, a’ harcz’ dárdájának lökdelője. Az ő haragja mindég lobogó láng volt, ’s tartós az ő öröme a’ megöldöklött ellenen. Három nap’ tomoltak a’ Vezérek az őszfürtü bajnok körül, midőn Kalmár elesett, Kalmár, az Ullin’ védlője, a’ zuhogó Lóra mellett. Sokszor fogdosák az ő ujai a’ vasat, melly Kalmárt a’ csatában leterítette volt; mert szemeit rég olta éj borítá. Napsúgár volt ő feleinek, és ágaiknak nyájas lebel. Zengett terme az örömtől; szerette Bolgának vitézeit. Még ma is él neve Athán. Igy marad-fenn a’ Lelkek’ emléke; eljőnek, múlatások rémítő volt; de eltolák a’ zivatart felőlünk. Zendűljetek-meg, Érinnek kedves szózatjai, derítsétek-fel Káthmornak busongó lelkét! hasonlók a’ felhők’ tüzeihez ők felvilágítják a’ harcz’ éjét, nyugalomra kényszerítvén a’ hatalmasakat. Fónár, tölts keservet és magasztalást ott a’ czirmos kövekről; tölts azt a’ győzelem’ Érinjére, míg a’ dal eltolja a’ bánatot.

Nekem, felele Káthmor a’ bajnok, ne zengjen ideg és ne dal a’ Lúbár’ omlása mellől. Ott hatalmasokat teríte-le a’ halál. Távol, távol legyen tőlem, Málthosz, Érin a’ dallal ’s dicsérettel! Én nem örűlök a’ megdölt ellenségnek, nem annak a’ ki dárdát nem emelhet. Hajnallodva kiárasztjuk sergeinket a’ mezőn, mert Fion az ormokon fegyverben áll.

Mint a’ habok, mellyeket a’ hirtelen költ széldüh tol-vissza, úgy vonta vissza magát Érin a’ királynak intésére. Tompán dünnyögve terjed-el az az éjjelnek sötétében. A’ maga saját tölgye alatt űle minden Bárd, ’s hallatá kedves énekét a’ lágyan-zengő ideg mellé a’ néki-kedves Vezér’ magasztalására.

Eggy lángoló tölgy’ körében verte Szulmalla is a’ szelíd lantot. Szelek játszadoznak ékes fürtjeiben. Sötét éj köztt fekvék az Áthai fejdelem fejét az aggott tölgynek támasztva. Távol volt a’ hőstől a’ lobogó láng. Látta ő Szulmallát, de ez nem őt. Elömlött a’ király’ lelke, midőn bús szemeit süllyedve látta a’ leánynak. De téged szorosan környékez a’ vész, fija a’ bajnok Borbárnak!

A’ leány a’ lantzengés alatt titkon figyel, ha hőse alszik e. Ébren van az ő megindúlt lelke, ’s vágy hangot adni fájdalmának. Csendes a’ mező; lassu szárnyakon távoznak a’ zivatar’ felhőji. A’ Bárdok hallgatnak, az éjszakán veresen kerengnek a’ jelenések. Szürke fényben ballagnak-el a’ rémárnyak; az éj fekete, a’ megholtak’ alakjai lepillantanak felhőjikről. Gondatlanúl, magában űle Konmornak leánya a’ hamvazódó tűz mellett. Lelke előtt csak te lebegsz, Athának királya, intézője a’ szekérnek. Kél a’ nyájas szózat, ’s veri idegeit mellé:

„Klungála jőn; nem lelte leányát. Hol vagy te gyönyörü fénysúgár? Mohos szirteknek vadászai, látátok e a’ kék szemü szépet? Gyöngéd léptei a’ fűvös Lúmon mellett mennek e az őzeknek ágyainál? Jaj, jaj nekem! Honjában látom leeresztett íját! Hol keblemnek fénysúgára?

Hallgass, Konmornak kedvese! Nem hallak én az üvöltő mezőn, szemeim csak a’ királyon függnek. Ő töviseken halad a’ dicsőség felé; ő, kivel lelkem tele van első álmom’ alkonyodásában. Elsüllyedve a’ csatamező’ éjébe a’ hős nem látja keservemet. Miért te, napja Szulmallának, miért nem nézsz te reményt hozva énreám? Nekem itt az éj’ rémítései köztt kell múlatnom. Megettem köd szállong-el; fürtjeim nehezek a’ harmattól. Oh nézz alá felhőidből, te hős, te napja a’ fejdelmi Szulmallának!”

HETEDIK ÉNEK.

Légónak körülligetezett vizei mellől ollykor kékes ködök emelkednek, midőn a’ nap’ sasszárnyai előtt bezárúl az éj’ kapuja. A’ folyamos Lára felett messzére terjed-el sűrü sötétben eggy felleg. A’ hold, eggy feketéllő pajzs, lomhán úsz-el e’ fellegek köztt. Ezekbe öltöztetik a’ hajdannak Lelkei ragyogó alakjaikat a’ szélben, vészről vészre hágdalván az éjnek párázatos arcza előtt. Ott tolják ők a’ ködöt a’ hatalmasok’ lakjaihoz, míg az ideg a’ gyászdalt dalja.

Zúgást hallani az erdő’ térén. Ime az Érini Konár’ jelenése! Sűrűn tölti ő a’ Lelkek’ ködjét Fillánra a’ Lúbár’ vizei mellett. Búsan űlve bánatjában, a’ balkány’ ködjébe szálla-le a’ Lélek. Ollykor öszvegörgeté a’ szél, de a’ kedves alak csak hamar visszatére. Mélyen elsüllyedve, ’s feketén-fodrozott ködfürtökben tére-vissza most.

Sötét az éj! mély álomban nyugszik a’ sereg az éjszakának rémítő borulatjában, Fion-ghalnak tüze elaludt a’ tetőn; magányosan dölt-meg dárdájára a’ király. Álom fogta-be a’ harczolók’ szemeiket. Fillánnak szava megzendült neki:

Hogyan? ’s Kláthónak férje is szunnyalomba süllyede-el? atyám alhatik? Feled e ő engem? kit felleg borít, és a’ ki magányosan lebegek az éjszaka’ rémítő homálya köztt?

Miért jelensz te álmaimnak? kérdé Fion, ’s gyorsan felemelkedék. Én feledhetném fiamat a’ hősösvény tűzfutásában? A’ király’ lelke előtt nem így sikamlanak-el a’ bajnoktettek. Azok nem éji villámok, mellyek sötétben futnak-el ’s nem hagynak nyomot. Én Fillánról álmaim köztt is emlékezem, ’s haragom ébredezni fog.

Gyorsan kele-fel dárdáján a’ hős, ’s verte a’ domboru paizst, azt a’ paizst, melly magasan függe az éjben, a’ költőt csatájinak sebeire. A’ tetők bús ormai körül Lelkeknek sergei repültek-el a’ szelekben. A’ barna, soktekergésű völgyekből halál’ szózatjai emelkedtenek. –

Ismét verte a’ boltos paizst. Tusák lebegtek a’ tábor’ álmaiban. Szélesen habzó kardtusák csillogtak lelkeik előtt; Viadalra-siető Vezérek, futamlott népség, a’ csatának nagytettei, félig-látszók az aczél’ villángzataiban.

A’ mint harmadszor csattogott a’ paizs, szarvasok rohantanak-ki szirtvápájikból, madaraknak sikoltása járta keresztül a’ pusztát, a’ mint a’ szélfuvalmon mindenike ment. Álba félig ébrenge-fel, minden hadakozó elővette barna dárdáját. De a’ népre csend szálla; ismerték a’ Morvai paizst. Szemeikre visszatért az álom; a’ völgy csendes volt és sötét.

De tiéd nem vala semmi szunnyalom, kékszemü leánya a’ győzelmek’ Konmorjának. Szulmalla megérté a’ félelmes paizst, ’s felkölt a’ rémítő éjben. Káthmor felé siet menése, kinek lelkét nem rázza-meg veszély. Búsan álla-meg a’ leány, ’s szemei alásüllyedtek. Az eget környülragyogják a’ csillagok.

Midőn csenge a’ boltos paizs, a’ leány szaladt, ’s eggyszerre megállt. Szózatja költ, ’s megint megszünt; meglátta őtet vértjében ragyogni a’ csillagoknak tüzeitől; látta nehéz fürtözetjét kelni a’ szélnek fuvatagában. Ijedve fordítá félre lépteit. Minek költsem-fel Érinnek királyát? úgy monda. Nem vagy te szunnyalmában álma neki, leánya a’ kardok’ Iniszhúnajának!

Még dühösbben költ-fel a’ csattogás. Akkor Szulmallának fejéről lehulla a’ sisak, ’s legörge a’ folyó’ szirtjén. Csak félig-nyillott szemekkel az alvás után, Káthmor ébredni kezd a’ tölgy alatt; látja a’ fenyér’ Lúbárjának szirtjein a’ szép, a’ lágy leány’ alakját. Eggy verestüzű csillag pillogott keresztül nehéz fürtözetén.

Káthmor. Ki jő az éjben Káthmorhoz, az álmok’ sötét idejében? Hírt hozsz e te a’ harcz felől? Ki vagy te, éjnek gyermeke? A’ király előtt a’ hajdannak árnylelke jelent e meg? Szózat vagy e a’ záporfelhők’ lepléből, meginteni őtet Érin miatt.

Szulmalla. Nem, én nem vagyok éj’ vándorja, nem vagyok szózat a’ záporfelhők’ lepléből; de én neked Érinnek jelentem veszedelmét. Hallád te e’ csengés’ pajzsát? Nem Lélek az, Athának fejdelme, a’ ki e’ csengést az éjen végig-öntötte.

Káthmor. Bár ő önté legyen, a’ bajnok! Káthmornak az hárfazengzet, ’s lángokba gerjesztő öröm. A’ vércsata’ intézőjinek víg zengzete; az éj’ fergetegeinek ösvényein lebeg, midőn a’ hősek’ lelkei gyúlonganak, azon hősek’ lelkei kiknek örömet ád a’ vész. Magányost lakik a’ gyáva a’ lágyan-lengő leblek’ völgyei köztt, hol a’ korány’ ködjei, kikelve a’ mező’ patakjaiból, a’ tetőken telepednek.

Szulmalla. Gyávák az én atyáim nem voltanak, te bástyája az erőseknek. Az ő lakjok a’ vizek’ homálya köztt, távol a’ kard’ fijainak országában. De az én lelkem nem örvend a’ fenyér’ halálriadásain. Az jő, a’ ki soha nem hátrál. Küldd a’ béke’ Bárdját hozzá!

Mint a’ rengetegek’ szirtje a’ maga omló patakjával, úgy álla Káthmor bajnok itt könyezve. A’ leány’ szava, eggy tavaszi lebel az ő elbúsult lelkének, felébreszté tetős honjának képét, ’s békés laktának a’ völgypatak’ szélein, míg ő, a’ hős, segélleni a’ kardszülte Konmort, bosszúban jőve-ki.

Káthmor. Idegen földnek leánya, – a’ leány elfordítá fejét a’ hőstől – rég olta látom én immár vértben az Iniszhúnai szép fenyvet. Lelkem, úgy mondam magamban, bús felhőkbe van borulva. Minek lángoljon itt a’ súgár, míg békében itt hagyom a’ fenyért? Elsápada e arczom előtted, o hókéz, midőn, hogy vele elrettents, Fion-ghalt magasztalád? A’ veszély’ kora, szép leány, szívnek kora énnekem. Feldagad mint eggy áradó folyam, ’s kirohan az ellenre, lelkes sudarja a’ csatáknak.

Közel Lónának mohfedte sziklájihoz, a’ csapongó patak’ folyása mellett, a’ nagy kor’ ősz fürtjeiben lakik a’ hárfák’ királya Klonvál. Feje felett zúg a’ vén tölgy, ’s karcsu őzek szökellenek-el. Csaták’ zaját ha hall füle, elsüllyed bús gondolatjaiba. Ott légyen, Szulmalla, a’ te múlatásod, míg a’ tusák’ csataja eltompul, míg az aczélvért’ tüzében megtérendek a’ tetők’ sötét borúlatjaiból kedvesemnek lakja felé.

Fény szálla a’ leány’ lelkébe, ’s ő elváltozva ragyog a’ király előtt; Káthmorra fordítá szép ábrázát széllel-játszó hajaival.

Szulmalla. Elébb fordíthatni-el a’ harsogó szél’ folyamjától az ég’ keselyűjét, ha zsákmányát, a’ szökellő őz’ magzatit, maga előtt látja, mint Káthmort, a’ hatalmas viaskodót, a’ dicsőség’ fényes útjáról. Oh, hogy téged, kedves harczoló, megtérni láthassalak az esti köd sötét prémjében, midőn az engemet a’ folyamos Lónán körülhabz! Míg távol leendek tőled, o bajnok, csapkodd erősen a’ zengés’ pajzsát. Öröm térjen éjjel-tölt lelkembe, midőn a’ szirtnek támaszkodom. De ha eldőlsz; én idegen földön vagyok; oh küldd felhődről szózatodat az Iniszhúna’ bús leányához! –

Káthmor. Ifju sudarja a’ fűvel-gazdag Lúmonnak, miért hajt-meg téged a’ zivatar’ közelítése? Gyakorta tére-meg Káthmor a’ sötéten-hullámzó tusákból. Rivacsverés gyanánt van nekem a’ sebző dárdák’ ütése; azok lesíklanak pajzsomnak sik domborjáról. Ragyogva csapok-ki az ortályban, mint az éjvillángjai a’ felhők’ habzásaiból. El ne hagyd a’ völgyet, szép súgár, ha a’ kardküzdés közelítend, hogy az ellensereg előlem el ne futhasson, mint őseim előtt futott.

Szonmornak hírt hozának hogy Klúnár a’ kardok’ Kormákja által elesett. Három nap’ keserge a’ fejdelem az után, kit a’ harcz eldöjte. Hölgye látta bánatját, ’s ez ingerlé, hogy menjen-ki a’ tetőkre. Titkon ragadta-meg ívét, hogy kísérje a’ pajzsviselőt. Neki homály fedé Athát, midőn a’ hős kiméne nagy tetteire. Alnekmának emberei éjjel jövének-elő tetőjiknek száz folyamjaik mellől. Hallván a’ csattogó paizst, lelkét felkölté a’ vívásra. Fegyverének csengése köztt lépdellt ő az erdős Ullin felé, ’s verte, Vezére sergének, a’ messze-elhangzó paizst.

Szulallin mint az ömlő zápor követte nyomaikat. Ő fény vala a’ halmokon, midőn azok a’ völgybe bocsátkozának; deli volt járása a’ téren, ha a’ sereg az halmokra hágdosott. Rettegett ő közelítni a’ király felé, ki őtet az erdős Athán hagyá.

Midőn már zajgott a’ tusa, ’s a’ két sereg eggyüvé-csapott, Szonmor ragyogott mint a’ villám, szállongó hajakkal jőve-elő a’ szép fejdelmi leány, ’s rettegő lélekkel a’ királyért. A’ király eggyszerre elakasztá a’ kedves miatt a’ harczot; az ellen elfutott a’ sötétben. Vér nélkül fekszik Klunár, vér nélkül a’ homály’ sírjába!

Szonmor nem lángola haragban, de napjai búban tüntek-el. Gyakran méne-el Szulallin a’ folyam mellé, szemeit könnyel áztatván. Gyakran veté ő a’ nyájas szemeket a’ komoly csendes királyra, ’s ismét levonta róla, a’ sötétkedvü harczolótól. Csaták költek-fel, mint a’ felhők’ durrogásai; a’ bajnok’ lelkéről elszállt a’ bánat. Akkor látta örömmel lebegését, és hogy a’ hókéz mint szökdelt a’ lant’ idegein.

Csörtető fegyvereiben méne az Áthai király ki a’ sereghez, ’s megverte a’ boltos paizst, melly a’ széllel-küzdő tölgy’ ágán magasan függe a’ sokvizü Lúbár mellett. Hét boglár vala a’ pajzson, hét szózatjai a’ királynak, mellyeket harczolóji a’ szelekben vőnek tőle, ’s rendjeiket legott széllyel-oszták.

Mindenik boglárt eggy éji-csillag ékesíti: Kanmathon a’ fürtös-súgárú, a’ felhőről-kelő Kolderna, Julojchó, a’ ködbe-öltözött. Amott Konkathlin szórja szikrájit, Relduráth az esti-fényben bujdosó, félig elrejtve sugárait a’ vizekben, és Berthin a’ lángszemü, lenézve a’ hegytetők’ erdejiről a’ vadász’ lassu járására, midőn a’ szökellő őz’ zsákmányával esős sötét völgyen ballag. Szélesen ragyog a’ pajzs’ közepében a’ lángoló Tonthéne, az a’ ködetlen csillag, melly egész éjjel néze-le a’ világtenger’ Lárthonjára, őreá, a’ Bolgnépnek vezérére, ki legelébb bízta magát a’ szeleknek. Fejéren dagadoznak a’ király’ vitorláji Iniszfail felé, melly folyamoknak országa. Az éj kiönté magát a’ tengerre, kiönté magát a’ sötétleplü köd is. Az ég’ szele gyakorta változott; habról habra szökdeltek a’ hajók. ’S akkor kikelt Tonthéne a’ vizekből, nyájasan pillant-alá keresztül a’ meghasadt felhőkön. Öröm vala Lárthonnak a’ súgár, győzedelmet jövendőlt neki csillogása a’ zivatar’ tengerein.

A’ bajnok Káthmor’ dárdája felkölté a’ hangot, mellytől a’ Bárdok ébredeznek. Sötét csíkban omlanak ők az ormokról, jobbjaikban lantjaikkal. A’ király víg kedvvel előttök álla, mint a’ völgy’ vándorja a’ rekkenő hőségben, ha megérti távolról a’ mohos folyam’ zuhanását, melly a’ rengetegben fakad, az agyaros damaszok’ barna kőszálai között.

Miért hallom a’ király’ csattogását a’ fergeteg’ éjében, az álom’ óráji alatt? monda Fónár. Atyájinak homályos alakjaik szállottak e le álmaihoz? A’ felhőken van e hideg lakások, ’s Fónárnak kívánják e énekét? Gyakran jelennek e meg a’ mezőn, hol láncsákat röpítnek fijaik? Magasztaljuk elébb a’ bajnokot, ki többé dárdát fel nem ránt, a’ népet-emésztő bajnokot a’ sokcsalitu Móma’ völgyeiben.

Káthmor. Felejtve nincs az a’ harcz’ széldühe, fejdelme a’ hajdan’ éneklőjinek. Magasan fog kelni sírköve Moilénán, hol Foldáth alszik ’s dicse. De mostan lelkemet zengd-vissza atyáimnak idejébe, azon évekbe vissza, mikor Iniszhunának habjain lebegtek. Nem egyedül Káthmor előtt kedves a’ népek’ szigetének emléke; a’ Lúmon’ emléke a’ folyamok’ országában, hol fejérkeblü leányok nevekednek.

Fónár. Lúmon, folyamokkal-gazdag föld, te ragyogsz Fónárnak lelkében. Nap süt a’ te oldalodra a’ fityegő fáknak szirtjein. Surjányaid köztt látni a’ vadakat, a’ bogas-fejü szarvast, és a’ karcsu könnyü őzet. Látják ők a’ fenyéren a’ gyorslábu

gyorlábu

kopókat. Lassúk völgyeidben a’ leányzóknak lépteid, az ív’ és ideg’ fejérkaru leányaié; ők szelíden vetik-fel szemeiket szőke hajfonadékjaik alól a’ fejdelem’ halmára. Lárthonnak léptei nincsenek a’ hegyen, a’ zöld sziget’ királyáé. Ő a’ tölgyet költi-fel Klubának habbal-teljes révében; tölgyet, melly a’ Lúmon’ erdejiben van leszelve, hogy a’ királyt vizeken hordja. A’ leányok elfordítják szemeiket; mert ő lesikamodhatnék. Nem láttak ők soha hajót, nem soha még a’ hullámok’ fekete lovaglóját.

’S most a’ király a’ szőke habok ködje ellen kiáltá a’ szeleket. Iniszfail kéken költ-fel; hamar szállt alá a’ záporok’ éjszakája. A’ Bolg’ fijait ijedség ragadta-meg; ’s felkölt a’ tűzfürtü Tonthéne, ’s a’ Kulbini bály elfogadta a’ hajót zengő erdeje’ keblébe. Itt eggy csergeteg fakada Dubhumának vápájiból. Ott Lelkek csillogtanak szüntelenül változó alakjaikban.

A’ hajók’ Lárthonjára álmok szálltanak; atyájinak látá hét lelkeiket. Tört volt és gyönge szózatjok, nemeket ködök’ gőze fogta-be, a’ kardok’ Athajának nemét, kiknek maradéka a’ Bolg-nép felett uralkodik. Eláraszták sergeiket a’ mezőn mint a’ hegyekben költ felleg, midőn szürkén lepi-el szertehordva a’ szél’ szárnyain a’ soksurjányu Atha’ földjét.

Lárthon hárfazengzet alatt építé a’ Szelmai

Szemlai

palotát. Őtet kerülték az Érin’ szarvasai, ’s elfutottak a’ folyam’ halmaihoz. Nem feledte ő a’ zöld Lúmont, sem Flathált, a’ szépet, a’ hókezüt. Flathál a’ habok’ taposója előtt sokszor tűne-fel a’ veres-vad’ halmain. Lúmon folyamokkal-gazdag föld, te ragyogsz az én lelkemben.

Keletben felébredett a’ fény; ködös tetők tűntenek-elő. A’ völgyek’ tengerszélein látszottak a’ folyamok’ szőke futásaik. Káthmornak serge megérté paizsát, ’s öszvegyült körűle, mint a’ hullámló tenger, midőn legelébb érzi a’ szél’ szárnyait. A’ hullámok lecsüggesztik szédelgő fejér fejeiket, nem ismervén merre fognak görgeni.

Búsan ’s lassun vonta magát Szulmalla a’ folyamos Lóna felé; ment, és gyakor ízben fordítá-vissza meleg cseppeket öntő szemeit. ’S midőn elére a’ barna kőszálhoz, melly a’ Lóna felibe borúl, érzékeinek megbomlásában a’ királyra pillanta, ’s öszverogyott.

Verjed a’ kobzot, Alpinnak fija! Van e még öröm a’ felhők’ hárfájiban? Öntsd azt Ossziánnak sóhajtó lelkébe. Az sötét ködökbe van borulva. Éjjel hallak én téged, Bárd. El tőlem a’ víg dalokkal! Bánat az öröm az öregség’ sötét éveiben.

Tövis, melly a’ Lelkek’ halmán zöldelsz, ’s rázod fődet az éj’ fuvalmaiban, nem zúg az én füleimnek a’ te suhogásod, nem hallok én Lelkek, zsibongását ágaidnak rezgésekben. Ott gyakorta lebegnek vitéz holtak a’ sötét hegyösvény’ fuvalmain, midőn a’ hold keletről kél, ’s végig-mégyen, eggy fekete paizs, az ég’ boltozatján.

Ullin, Karil, és Ryno, szózatjai a’ régi eltünt időknek, bár hallhatnálak benneteket Szelmának homályai köztt! Nem hallak immár benneteket, daloknak fijai! Hol alszatok a’ felhők’ termeiben? Árnylantjaitokat a’ reg’ ködébe öltözve zengetitek ti, hol a’ nap csengve kél-elő fejérfejü habjai közzül?

NYOLCZADIK ÉNEK.

Mint a’ midőn a’ fergeteg faggyal ragadja-meg a’ hegyek’ tavainak sásos színeket, a’ midőn eggy üvöltő éjben a’ hideg habok’ éles fejeiket ragadja-meg, ’s jégköntösbe borítja; a’ vadász, fejéren pillantván-meg őket hajnalban, úgy hiszi, hogy torlódnak, hömberegnek; megholt a’ fülnek harsogások, némán csillog minden hullám, behintve lombbal és rőzsével, melly a’ szélben reng és süvölt: illy szótlan, illy sápadt volt a’ nép azon reggelen, melly most szálla-le keletről, midőn minden vitéz feltekinte sisakja alól a’ hegy’ ködjein alábocsátkozó királyra. Néha kitetszett ő, a’ hatalmas hadi-Vezér, félig-látható az aczélvért’ tündökléseiben. Gondolatról gondolatra hengeríté magát a’ tusa az ő nagy lelke felett.

Igy lépe-ki a’ küzdésre az erős bajnok. Magasan lángola markában Lúnónak harczpallosa. Hosszan nyúlt-elő dárdája a’ felhőből, pajzsa félig-látszva csillogott. ’S midőn most egész alakja kitetszék, a’ szélben szállongó harmatos ősz hajjal, eggyszerre költ-fel a’ sikoltozás a’ népnek tolongó sokasága köztt, melly a’ király körül csengő pajzsaival messzére fényt terjeszte-széllyel. Így kél a’ zöld tenger a’ szirtormoknak eggyik Lelke körül, midőn ez szélben bocsátkozik a’ vizekre. – Elijedve áll-meg távol onnan a’ vándor, kinyujtja fejét a’ kőszálan, nézi a’ zátony’ hánykódását, ’s úgy hiszi hogy a’ tenger’ és zivatar’ bődűlései köztt eggy árnyalak jelene-meg. – Körűle rengnek a’ habok; vadúl dagad tajtékjaival mindenike.

Távol álla Morninak hadakozó fija, ’s a’ Duthnóé, ’s a’ Kónai Bárd. Ott állánk az agg tölgynek alatta, mindenikünk erő ’s hír nélkül. Kerültük a’ király’ szemét; mert mi nem győzénk a’ mezőben. Eggy kisded csermely mormogott itt, ’s ezt könnyedén csapám-meg dárdámnak nyelével; de lelkem messze repkedett. Sötéten szállt eggy gondolatra a’ másikáról, ’s mellyem mélyen sohajtozott.

Morninak fija, mond’ a’ király, ’s te Dermid, vad kanok’ vadásza, miért vagytok így elkomorodva, mint a’ fenyérnek két barna szirtjei, mellyeknek repedésekből patakok csorognak? Lelkem ok nélkül nem gyúlad haragra a’ sereg’ nagy hősei ellen. Ők erőm nékem a’ csatában, a’ vívás után a’ békben örömeim. Kiáltásom nektek eggy kedves leble vala a’ reggelnek a’ vad’ űzése alatt, midőn Fillán feszíté ívét. Mit állanak a’ paizstördelők illy búsan és illy távolag?

Közelebb állánk a’ királyhoz. Ő szemeit a’ Mórára veté. Folytak könyűji a’ kékszemű ifju miatt. De most fény deríté-fel bánatját a’ csaták’ pajzsának szemléltében.

Fion-Ghal. Lássd Kromált szirtjeivel és erdejével; tusahelye az a’ küzdő szeleknek, ’s feje elfedve van a’ ködbe. Megette a’ völgyben fut-el a’ vadak’ Lávájának tiszta folyamja. Barna szirtjében üreg vagyon; ennek ormán erős szárnyu keselyűk fészkelnek, előtte pedig lombos sötét tölgyek suhognak a’ Klúna’ hegyi-szeleivel. Benn a’ sziklában űl ifju fürtjei között Artho, a’ kékszemü király, fija a’ szélesen-bepajzsozott Kairbárnak, az őzek’ Ullinja’ fejdelmének. Fülel Kondánnak szavára mikor ez az alkony’ világánál űlést fog; fülel, mert ellenjei Temorának zengő hajlékait lakják. Ollykor kikél az üregből, áltliggatni a’ ködök’ fátyolában a’ gyorsfutásu őzeket. De ha nap pillant-alá a’ térre, sem a’ szirteken nincs, sem a’ folyam körül. Kerűli Bolgának Vezéreit, kik atyájinak hajlékaikban laknak. Mondjátok neki, hogy mi dárdához nyúlunk; ellenjei talán elhullandanak.

Gaul, erős fija Morninak, nyujtsd-ki előtte pajzsodat; ragadd-elő a’ Temorai dárdát, vitéz Dermid; te pedig, tisztes ősz Karil, dalj nagy tetteket a’ bajnokok’ unokájának. Vezessd őt Moilenának fenyérére; a’ sebek’ ’s Lelkek’ mezejére. Ott én magam fogom vívni a’ viadalt a’ nagy tettek’ hegyekkel-körülvett völgyein. Még minekelőtte búsan száll-le az éj, jőjön-fel ő Mórára, s tekintsen-alá az ormok’ homálya közzül, melly a’ nagyvizü Léna felett nehezen ’s messze-elterjedve nyugszik. ’S ha zászlóm ott fog lobogni a’ szélben, a’ hol Lúbár kéken csavarodik, úgy Fion-ghal nem fogott elesni végső dühös harczmezején.

Igy zengett a’ király’ szava. Az elsiető Vezérek nem felelnek szavára. Oldalt pillantanak az Érin’ sötét népe felé, ’s alkonylva lépnek-fel a’ tetők’ ösvényein. Még soha nem hagyták magában a’ királyt a’ pajzsok’ fergetegének közepette. Megettek az őszhaju Karil vitte lassú léptekben hárfáját; látta ő hogy a’ nép el fog esni a’ völgyben, ’s dala bús volt és elfojtott. Ollyan vala az mint a’ szellő, melly, mindég változva, gyöngén rezeg a’ Légó’ vizein és a’ verhenyeg sás’ posványában, mídőn a’ vadászra mohos üregében alvás száll.

Mért hajol-alá a’ magányos csermelyén a’ Kónai Bárd? kérdé Fion. Van e most ideje busongani, atyja a’ nyugtot-gyűlőlő Oskárnak? Midőn majd a’ harcz’ rémítései a’ boltos pajzs körül enémúlandanak, akkor emlékezzél az elesett bajnokról. Akkor hajolj-meg bánatodban a’ folyam’ felibe, mellyet a’ hegyek’ szelei hidegen ostromlanak. Akkor homályosítsa-el éj lelkedet kékszemü vitézeinkért, kik sírban fekszenek. Ime Érin viadalra töműl felénk, szélesen kifoszolva, elbúsultan. Csapd-fel paizsodat velem eggyesülve, Osszián; a’ viadalban én magamban fogok állani.

Mint a’ midőn a’ zivatar’ szava száll rettenetesen az Iniszhúnai torkolat között a’ hajónak; kéjére lökdösi az a’ felfortyant habokat a’ tenger’ mély örvényein: úgy taszítja a’ király’ szava Ossziánt a’ dárda’ küzdésére. Ő magosan tartja-fel a’ csillámló paizst a’ vérmező’ sűrű fellegében; a’ paizst, melly hasonló a’ sápadt hold’ arczához, midőn azt fellegeknek sötét ködje fogta-bé, míg a’ vész dúlni kezd ’ tengereken.

Messzére elhangozva áradott-alá a’ moh-fedte Móráról a’ szélesen elszárnyallott csata. Fion-ghal bajnok vezérli a’ népet, a’ sötét-folyamu Morvának nagy királya. Hosszan felnyult sisakján a’ keselyü’ tolla; ősz hajai szerte ömlöttek széles vállain; léptei az ormon mint a’ villámok’ dörgése. Gyakran megáll ő, ’s körültekint; lángokat szikráz vértjének csattogása. Eggy szirtnek tetszett a’ bajnok, mellyet a’ csermelye’ szélén fejérre fagylal a’ jég; szél és bokrok körülzuhogják; feje ’s oldalai ragyognak a’ patak’ vizétől, ’s rajtok a’ tajték messze fercseg a’ szélben.

’S immost a’ Lúbár’ üregje mellé ére, hol Fillán örök álmát alsza. Brán még el vala nyulva a’ megtört pajzson, ’s a’ sisaktoll játszék a’ széllel. Tisztán csillámlott a’ hervadt lomb alól a’ hős’ dárdájának vasa. Bánat dúlta-fel a’ király’ elméjét, mint midőn a’ széldüh a’ tengert örvénybe keveri. Lépteit a’ tető felé intézi, elfordulván paizsától dárdája felé.

Brán, a’ fejér szüggyel, örülve szökött a’ királynak jól-ismert léptei felé. De megfordult ismét, ’s az üregbe benézett, hol a’ vadász halálnak álmában fekvék. Minden reggel megújúl benne a’ kedv hajházni a’ hegyben az őzeket. Csorgottak a’ király’ könyűji, ’s bánat fogta-el nagy lelkét. De mint a’ midőn a’ felkelő szél elveri a’ szakadó záport, ’s ím tisztán folynak a’ völgy’ patakjai, az ormokon fénylik a’ nap, zöld fű játszik a’ halmokon: így sugárla rettenetes tiszta fényt a’ közelítő harcz a’ bajnok’ lelkében. Dárdáján áltrepíté a’ Lubárt, ’s hangos csattogással hagyta harczpaizsát zengeni. ’S mozognak, mennek, torlódnak vitézei minden fegyvereikben a’ csatára.

Érin nem reszkete a’ hangra, ’s szélesen elterülve hullámzá népét a’ fenyérre. Árnyalló szemöldjei alól tekinte-ki a’ barna Málthosz a’ sereg’ szárnyán. Mellette a’ völgyben legközelébb Hidála vala, a’ Bárdok’ és Vezérek súgára, nyugalommal eltölt lélekben. Maronnán bosszúsan állott a’ hegy alatt; oldalt gördíté ő szemeit az ellenségre. Klónár, a’ kékpaizsu, dárdájának nyelén pihent; Kormár, barna üstökét a’ szélben rázta-meg. Délczeg lépteivel jőn-elő most a’ szirt megől az Áthai király’ tisztes alakja, két dárdával kezeiben. Félig tűnt-ki barna paizsa, hasonló az éjjeli villámhoz, melly a’ Lelkek’ hegyén lobban-fel. Midőn egészen kitünt a’ tetőn, a’ nép belé rohant a’ tusa’ zavarjába. Az aczél’ tündöklő hullámjai mindenfelé szikráztanak.

Mint a’ midőn két dúlongó tenger habjaiknak minden torlatjával ér eggyüvé, mert érzi Lúmonnak szirtes partjai körül a’ háborgó szelek’ szárnyait; a’ zengő szirtormokon van a’ Lelkeknek fényetlen

fényeten

futása; ők a’ hegyeknek oldalából kitépik az erdőt ’s betaszítják a’ tengerbe, hol tajtékkal-jegyes ösvényét a’ czet szeldesi: így omol bosszúsan az eggyik nép a’ másikra. Majd Fion-ghal tolja magát előre, majd Káthmor ismét a’ tetőn. A’ halál mellettek járdall. Vértjek cseng a’ viadalban. A’ Vezérek előre-nyomulnak, ’s sarlózzák a’ pajzsok’ rendjeiket.

Ime Maronnán Fion által dől-el, hanyatt terítve ott, a’ hol a’ két patak eggyüvé fut. A’ habok öszvefutnak mellette, ’s befercsegik a’ félig-elsüllyedett paizst. Aczélját Káthmor gyakja keresztül Klonáron; de ő nem dőlt-el megsápadva. Haját eggy tölgyág kapta-meg; halkkal gördült sisakja földre. Tlamin sírni fog hajlékában; kelni fog lángoló keble.

Én magam sem felejtém az erősek’ dárdáját a’ vérmező’ munkájiban. Hullott előttem az ellenség, elhullt a’ küzdő Hidála. Te nyájas szózatja Klonráthnak, miért emelted te dárdádat reám? Oh, miért nem vetélkedénk inkább dallal a’ tom’ termében? Málthosz dölni látta a’ Vezért, ’s fájdalma gyulasztá tüzét. A’ bennünket-elválasztó patak’ szélén hajlánk-által a’ bosszús viadalra. Az ég megfekvé a’ tengert; fergetegek’ üvöltései hallatszának mindenszerte. Tűzköntösben vannak a’ tetők; irtóztatólag dörög a’ felhőkből a’ villám. Homályban tolong vissza az ellensereg; a’ Morvai nép halványon ’s tikkadva áll. Általhajlottam a’ csergetegen; füleimben csengett a’ viadal.

A’ király’ rettenetes szava hallatszott, hallatszottak az iramló ellenség rikoltozásai is. Holval megláttuk Fion-ghalt, szárnyat adni lépteinek, a’ villám’ tüzei mellett. Én vertem az ébresztő paizst, ’s neki-rohantam az Alnekma’ seregének. Kerengve futott az a’ völgy’ homályába, a’ köd’ fellegének hullámzása köztt.

Gyöngén tekinte-ki fellegei közzül a’ nap; csillognak a’ fenyér’ patakjai. A’ köd lomhán görgött a’ tetőken, villogva a’ ravatalok’ szürkés falain. ’S hova lőnek az erő’ bajnokjai? Nincsenek a’ folyam mellett, nincsenek a’ hegyen, ’s az ormoknak erdejiben? Hallom a’ fegyver’ csörtetését! Az ő viadalok a’ ravatal’ körében van, a’ gőzök’ homályos keblekben. Illyen a’ Lelkeknek harcza az éj’ homálya között a’ fellegek’ ormaikon, midőn a’ zivatar’ telelő szárnyaiért ortályoznak, melly megszaggatja a’ fellegeket, ’s a’ vizekre ontja-alá. –

Elsiettem, ’s a’ köd felszállt. Bágyadtan csillámlának ők a’ Lúbár körül. Káthmor a’ pataknál eggy szirt mellett álla, homályban ’s pajzsának támaszkodva. Megette folyt-el a’ patak, melly eggy sziklának surjányai köztt fakadott. Oda sietének-fel a’ király’ léptei. Vérben látja a’ dicső vitézt, ’s karja a’ Lúno’ kardját elejti. Körülsötétült örömmel így szólla most:

Megadja magát a’ Borbár’ dicső fija? vagy még kardot ’s dárdát akar forgatni? Neved nem repked homályban a’ tetős Átha’ mezejin, és a’ tom’ bajnokhajlékában. Mint a’ puszták’ lenge szellője, úgy jött az által a’ tengeren hozzám a’ hegyek’ országába. Jer az én innepemhez nagy bajnok! Ollykor a’ had’ hőse sem győz. Nem vagyok én az ellenségnek villámsujtás. A’ vitéz nem örvend az erősek’ halálának, midőn őket a’ csatában elterítve látja. Én értem mint kell gyógyítani sebeket, ismerem a’ hegy’ ’s völgy’ füveit. Megszedtem ékes fejeiket a’ tetőn, midőn csermelyeik körül ingtanak, a’ szellővel körüllebegett ravatal mellett. Illy bús, illy néma e a’ bátor Vezér, a’ vizek’ és tomok’ Athájának királya?

A’ folyamos Athán, monda Káthmor, hol eggy sötét patak csörög, mohhal-elborítva kél eggy ripacsos szirt. Ormát lombok verdesik, midőn felkél a’ szél’ dühe. Sötét az üreg a’ szirtben a’ zuhogó tiszta forrásnál, hol én elrejtve, o király, a’ vándor’ lépteit hallám, midőn az idegek’ hajlékához ballaga, és a’ csigák’ víg énekéhez. Lelkem lángola örömében a’ belombolt sziklának. Annak odvában legyen lakozásom, a’ széles völgyben, melly ismer engemet. Onnan kelek-fel a’ szelen, melly a’ gordon’ szakálait űzi. ’S akkor nem szomorúan tekintek-alá a’ tetők’ ’s folyamok’ Athajára.

Fion-Ghal. Miért szóll sír felől a’ király? Ah, Osszián, sápad a’ vitéz! Szálljon öröm a’ maga özöneiben a’ te lelkedre, barátja az idegeneknek! Fiam, engemet környellnek az esztendők; hallom az ő hívásokat; dárdámat kicsikarják markomból; tűnnek, ’s viadalaimat felejtik. Miért nem nyugszik-meg tetteitől termében Fion-ghal? így szóllanak. Öröm e tenéked a’ csaták’ sebe? öröm e a’ köny, mellyet a’ kesergő hullat? – Őszült évek, nyugodni fogok; nincs öröm, nincs haszon a’ vérben! A’ köny hasonló a’ felleges ég’ holdjához, gyászt hoz ’s bánatot a’ szíveknek. De ha én nyúgodni térek, nekem jön a’ hadak’ szózatja; felkölt királyi hajlékomban, ’s kivonja gyönge kardomat. Kardom’ többé nem rántja-ki! Vedd atyádtól a’ dárdát, vitéz; nyujtsd-fel azt a’ bátor tusában, ha a’ kevély előjön nagy sergével.

Ösvényeimet körüllebegik őseim; tetteim szemeik előtt vannak a’ bajnokoknak. Mikor felmégyek a’ harcz’ ormaira, ők derengve szállanak-el mezeimen. Karom védje volt a’ gyöngéknek, a’ kevélyt letiporta bosszúm’ tüze. Szemem a’ bajnok’ eldöltén soha nem mutatott örömet. Eggykor ott előmbe jönnek atyáim a’ fellegeknek hajlékában, a’ fénynek súgárköntösében, ’s szelíden görgetik reám tűzszemeiket. Ők a’ gyengekaru gyávának hasonlók az éj’ tüzeitől körülvett sötét holdhoz, mellyek az ő szemei előtt szikrázva mennek-el.

Bajnokok’ atyja, o Trenmor, te, ki magányosan lakozol a’ fergetegek’ szelében, itt nyujtom Ossziánnak a’ harcz’ dárdáját. Tekints vígan alá, nagy bajnok. Sok ízben láttalak én tégedet lebegni, nagy fényben ragyogva, felhőid köztt; épen így jelenj-meg te majd fiamnak, ha pajzsát felnyujtandja. ’S ő említeni fogja a’ harczok’ fiját, ’s a’ te tetteidet, nagy viaskodó, ámbár most csak fúvalom vagy. –

’S kezemnek adván a’ harcz’ dárdáját, eggy barna követ állíta, melly a’ bajnok’ tetteiről szólljon, mohba borítván-el fejét. A’ kő alá kardját rejté-el, és eggy boglárját nagy paizsának. Elsüllyedve álla-meg itt, ’s immost így hallatá szavát:

Ha te eggykor kő, elmállasz, ’s elenyéssz az évek’ mohában, el fog menni itt a’ bujdosó, ’s fütyölve ballag melletted. Erőtlen faj, te nem tudod, hogy ez Moilénának orma, hol dárdáját Fion-ghal letevé csatájinak utolsójában. – Dicsőség a’ te szódban nincs. Te a’ tetők’ patakja mellett lakozol; gyorsan szállnak az éjszakába éveid. Téged senki nem említ, senki nem dicsér, te gyáva, kit a’ hegy’ ködje rejt-el. Az én dicsem bajnokok’ öltözetében van; fénysúgár a’ jövő karoknak. Csengő aczélban mentem-ki hogy a’ fegyverben gyöngét védjem.

Ragyogva dicsőségének teljében felment a’ tető’ tölgye’ zuhogása alatt a’ Lúbár’ harsogó futása mellé, melly a’ hegy’ oldalán kerengve önti tiszta habjait. A’ szűk mezőn a’ hegy’ ormán, hol lassú forrás fakad a’ szirtból, fel volt szegezve a’ nép’ zászlója, ’s a’ tető’ hideg fuvalmában foszlongott, kijegyezni ’ királyi ifju’ ösvényét, ki most a’ titkos völgy’ erdejében elrejtve lakozott. Tisztán tört-elő az enyészeti fellegek közzül a’ hanyatló nap. Fion-ghal látta népét a’ fenyéren, ’s vigan hallá örvendeni, midőn a’ mezőn elszéllyede. Öröm ragadta-meg szívét, mint zöld völgyében a’ vadászt, midőn megszűn a’ fergeteg; ragyog a’ kőszál a’ tetőn; a’ zöld galgonya ingatja ormán ágait; a’ gím letekint a’ mélységbe.

Ősz hajakkal mohos üregében lakott itt Klonvál, ’s elvakulva szemeiben, ’s istápján görbedezve. Közel álla a’ Bárdhoz, elöntve sűrű hajzatjával, bánatjában Szulmalla, a’ fejdelmi leány, ’s hallgatva a’ dalt, melly Athának hajdani királyait magasztalá. El volt némulva a’ küzdés’ zaja. A’ Bárd hallgat; mellye dulva van, ’s titkon repül-fel sóhajtása. Úgy mondják, hogy a’ holtak’ árnyai gyakorta tünnek-fel, mint a’ villám az ő lelkében. Terülten látta az Áthai királyt a’ hegyorom’ tölgye alatt.

Honnan száll e’ szomor lelkedbe? kérdé Szulmalla. A’ kardok’ tusája véget ért. Ha véget ért, a’ király sietni fog a’ veres folyamok mellé. A’ nap hanyatlik már az égről, kerengve kél a’ balkány’ ködje, ’s elterül sűrűn a’ fenyéren. Te ködben fogsz nekünk megjelenni, o bajnok! Im, lássd, amott jön fegyverében! Jer, oh jer a’ Klonvál üréhez, te, kit dícsér énekem? Káthmornak árnyalakja jön, fénysúgárban, lépte lassu. Eldőle a’ csermely’ medre mellett, melly bőgve zúg a’ szirten alá. Vadász közelít, mond a’ leány, ki a’ szarvasok’ fekveket nyomozza. Léptei nem küzdésre mennek; hölgye várja éjre magához. A’ barnahátu ollók’ zsákmányával fog megtérni a’ kedveshez. Szemei a’ tetőkre függesztve, ismét megláták a’ deli árnyat. Örülve szökött-fel a’ leány, a’ rémalak öszvesippadt, ’s tetemei a’ ködben szertefoszlottanak. Most megsejté hogy a’ hős elesett: Az Érin’ pajzsos királya, úgymond, nincs többé. – Ne említsük többé bánatját, melly az ősz Bárd’ lelkét szaggatja.

Mély homály szálla-le Moilénán. Szürkén görög a’ völgyben a’ csermelyék’ futása. A’ Fion-ghal’ szava hallatszék; a’ tölgyek’ lángjai nyúlongottak. Örülve gyűl a’ nép mindenfelől, de bánat zavarja örömét. Oldaltt tekintnek a’ királyra. Most lelkét nem dagasztja büszkeség.

Enyhén jő a’ rengeteg’ pusztáji közzül eggy kedves hárfazengés a’ fülhöz, mint a’ patakok’ zuhogása, midőn a’ szirtek’ völgyeiből szakadnak árnyas bokrok alatt; mint a’ szél’ fuvalma a’ tenger felől, midőn az éj’ sötétjében az ősz’ hajával játékra kél. Az Kondánnak dala volt, és a’ Karil’ hárfazengzete. Ártho, a’ kékszemü király, követi őket a’ zuhogó-vizü Morvára.

Eggyszerre költ-fel a’ Bárdok’ éneke a’ ravatalos tetők’ Lénáján, ’s a’ sereg csattogtatá paizsát a’ dal’ zengése közzé. Vígan derűle-fel a’ király’ arcza. Igy csap-alá eggy súgár az erdők’ lombos ágaira, míg a’ vihar’ dühe felkél. Fion-ghal verte az ébresztő boglárt; eggyszerre némultak-el a’ halmok. A’ nép felgyűl a’ bajnok mellé, ’s hallja honja’ szózatját:

Morvának szülöttjei, itten párázzon tomunk; dalok alatt muljon-el az éj. Ragyog körösded a’ mező, ’s a’ mennydörgés’ éje elszaladt. Én népem, im ez az a’ szirt, mellyről, én sas, felröpűlök, elsietve a’ tusára az idegen földön, ’s megragadván híremnek teljét. Dárdám, mellyet fiamnak nyujtok, az nem gyermeknek vesszeje, ki a’ barcsákat verdesi. Hatalmasoknak fegyvere az, mellyel ők halált terjesztenek. Tekints atyáinkra, Osszián, ők Lelkek’ fényében ragyognak.

Ha felszürkűl a’ fény a’ tengeren, vezessd Árthót a’ királyt a’ zengő vizek’ Temorájába. Emlékeztessd őt az Érin’ fejdelmeire, kik eggykor hírt arattanak, ’s nem felejték a’ kik a’ mezőn elestek.

Költs dalt a’ küzdés’ bajnokinak; Karil öntse, őket magasztalva, dalát. Lebegjen öröm az erősek körül a’ reg’ ködjében, melly a’ ravatalok körül szállong. Holnap kifeszítem vitorláimat az erdős tetők’ Szelmája felé, hol folyamok csapongnak-keresztül a’ völgyeken, a’ szarvasok’ ködlepte lakjaiban.

MAGYARÁZATOK.

Szükségnek jelei – Az ostromlott fél rőzsetüzeket

rőzsatüzeket

rakatott a’ szomszéd halmokon, ’s azok által tudatta barátjaival, kik segédjére jöhettek, inségét.

A’ leány’ léptei neki lángok voltak. – A’ szépen-lépdelő leány’ szemléltében csupa láng vala.

Előjöve Frothál ködben. – az az bosszús kedvvel.

Láttam Gault – Én Osszián láttam.

A’ dárda’ díját kereste. – A’ vendég hős, valamint a’ vendéglő is, egymással bajba szálltak, hogy tiszteletet nyujthassanak egymás eránt, ’s tiszteletet érdemelhessenek.

beküldém kardomat – Annak jeléűl, hogy mint barát jő, kinek nincs harczoló kardra szüksége.

Konlach és Kuthona. – Ezen Énekhez hosszasbb Magyarázat kell. – Osszián az Ének’ első sorában valamelly Léleknek szavát gondolja hallani. Úgy tetszik neki, hogy az Konlachnak Lelke. Tudakolja, miért kereng a’ felhőken. Konlach felel, hogy a’ szigeten a’ hol ő elesett, még a’ Bárdok közzül senki nem dallá neki a’ gyászdalt. A’ tünemény elfoszol, ’s Ossziánt megszállja az ihlelés; látja Ithon-szigetet, látja Toskárt ’s ennek barátját Ferguthot, és a’ síránkozó Kuthónát, ’s az ő szavok zeng az ő fülében. Toskár beszélli barátjának, hogy a’ zivataros éjben eggy öregnek rémjét látta, ’s Ferguth felel, hogy az Toskárnak atyja, ’s bús hogy szomoran kell lennie Ithomon az Érini víg múlatás után, ’s rettegések által gyötretik. Toskár álmélkodik hogy az eggykor olly vitéz Ferguth elvesztette lelkének erejét, ’s figyelmessé teszi, hogy a’ zivatar csendesedik ’s közelít a’ virradta. Ekkor beszélli Kuthonának, hogy Konlachnál volt légyen, ’s véletlenűl juta e’ szigetre; hogy az ő szépsége őtet szerelemre gyúlasztotta. Kuthóna idegen az ő szerelmétől, ő Konláchot kedveli, szíve Móra felé vágy. Toskár bátorítja, térne Mórára, Konlách barátja neki, ők vendéglési rokonságban állanak; de úgy őt meg fogná ölni a’ kesergés és szerelem. Kuthóna közelítő harczolókat lát-meg, úgy hiszi hogy atyja jő, ’s fél hogy őt meg fogja ölni ’s kérdi, ha reménylheti e hogy holta előtt megláthatja még Konlachot. Osszián vígasztalja, hogy kedveltjét látni fogja, de vele meg is fog halni; ő azért jő, hogy Toskáron bosszút vegyen. A’ Költő látványa elenyész. Visszatér a’ valóságba, ’s beszélli hogy Mórán előjelei látatának a’ Konlach’ vesztének; hogy Kuthóna kedvesének holt teste mellett bánatjában múla-ki, hogy a’ Fion-ghal’ népe őt Konlach mellé temette, és hogy az utolsó tisztelet, a’ Bárddal a’ sírnál, meg van adva a’ holtaknak. Ezt követi Ossziánnak aposztrophéje a’ Konlach’ Lelkéhez, hogy álmainak meg ne jelenjen többé, ’s nyugtát meg ne háborítsa.

Tettetlen faj – Azok az emberek, a’ kik között az öreg és világtalan Osszián élte életének vég éveit.

Megadtam dicséretedet – A’ Bárd által éneklett gyászdalt, melly nélkül a’ megholt nem mehete-fel atyájinak felhőlakjaikba.

GLOSSZÁRIUM.

Ábráz. – Tótúl obraz, és tótúl is az, a’ mi nálunk, kép. Nincs ábrázás, és így ábrázat sincs, ’s a’ szó ragaszték nélkül fordúl-elő régi Iróinknál.

Árny. – Annyi mint árnyék, ’s hangja mint a’ szárny. Megkurtítva alkalmasbb az öszveforrasztásra, p. o. árnyalak; ’s a’ közönséges szó így poetaivá vál, ’s a’ többes szám’ harmadik esetében eggy K. betűvel kevesebbet fog kapni, melly betűnél kedvetlenebb hangúnk nincs. Lássd Superint. Kis Úrnak megkoszorúzott Pályaírását.

Ádomás. – Itt vendégség helyett, mint a’ Béla király’ Notáriusánál: „Et fecerunt magnum áldomás.” – Ahlwardt és társai a’ Mahl szóval éltek a’ hol mi áldomást, lakomát lórántot és tomot tettünk.

Balkány. – Szathmár Várm. ismeretes a’ köznép előtt is, ’s sásas, csátés folyó vagy álló vizet jelent.

Barcsa. – Acanthus. Linn., németűl Lüwenklau, Distel. – Grof. Márton Úr ezt Lexiconában és a’ Bertuch’ Képes-könyvében Barcs-nak nevezi. Mi a’ nevet eggy vokállal toldánk-meg, mert a’ hang így kedvesebb, ’s általa Barcsaynkat azon szerént tisztelheténk, mint a’ Botanicusok a’ magok’ Nagyjaikat szokták.

Bék. – Annyi mint Béke. Lássd Wagner’ Phraseolog. Ha csak Béke volna, nem lehetne békesség, mert nem volna békes.

Bog. – A’ fáknál ágazat, az állatoknál sokágú türök.

Bokor. – A’ régieknél pár. Igy nálok eggy bokor kesztyü, czitrom.

Csataj. – Zaj, lárma.

Csornok. – Pompás épűlet.

Csergeteg és Csermely ’s Csermelye. – Patak.

Czirmos. – Szennyes színű, barnás.

Dereng. – Derülget; közép kép a’ fény és sötét köztt.

Éd. – Gyökere az édes szónak.

Ellen. – Verseghi után. Annyi mint ellenség. A’ szó így poetaivá lesz, noha van a’ nyelvben elég példa, hogy a’ ség végezet nem jelent csak minéműséget; illyen a’ feleség, népség.

Ev. – A’ Debr. Gramm. és Beregszászi e’ szót kárhoztatják, de a’ Debreczeni Hymnárion említi. Lássd ott a’ Szent Kateryna Legendájában az 5. levél’ hátulsó felén, sor 18. „olj mijnth mijkoron volna ijmár tijzenharmad ewij.” – A’ melly szóval az olly Iró él mint Virág, az eránt nem lehet kérdés többé.

Fenyér. – Víz által hozott ’s már fűvel ellepett földet jelent. A’ szó még most is forog ajakokon. Babocsay (Prof. Rumy’ Monum. Hung. Tom. 1.) él vele, ’s Sándor István, Toldalék a’ Magy. Szókönyvh. Bécs, 1808

Bécs, 808.

., említi. Mi vele a’ német Hajde szót jegyzettük-meg, mellyet külömben csak pusztának mondhattunk volna.

Ferde. – Az a’ mi háránt. A’ Duna’ jobbik felén ismeretes.

Fohász. – A’ fohászkodás helyett, melly frequentativ. Gróf Dezsőffy József után.

Gerely. – Régi fegyver. Nálunk annyi mint láncsa Az volt e a’ régieknél, nem merjük állítani.

Gím. – Rokonnak látszik a’ német Gemse szóval. Prof. Márton nem említi, de igen Zrínyi és mások. – Veres-vad, az az őz, szarvas.

Gyarlani, lankadni, sikamlani.

Gyengéd. – Zart, tener.

Győzelem. – Már így Gyöngyösi Istvánnál is.

Hanyag. – Veszprém táján a’ köz népnél is tudva van. Langy, lágymeleg; lau, tepidus.

Hős. – Újabb Iróinknál csak Héros, a’ régibbeknél az a’ mi németben: die Reisigen.

Idv. – Gyökere az idvezség szónak. Salus, Heil.

Kapcz. – Nyelvűnk e’ szót a’ tótoktól vette; annyi mint eggy meredekség’ tetője.

Kegyelet. – Szivárvány, Lássd Baróti Szabónak Verseit, Szótárját.

Korány. – Az igen szép szót Vandzának köszönhetjük. Die Fröhe, crepusculum matutinum.

Láz. – Gyökere a’ fellázadtnak.

Lebel. – Ennél szebb szavunk azoknak számában a’ mellyeket Neológjaink csináltak, talán nincsen. Vette azt Lexiconunk Barczafalvitól. Gyenge szellő, Lüfchen, aura.

Lég. – Öszvevonva a’ levegő-ég. használhatatlan szóból. Luft, aer.

Lóránt. – Ozsonna. Tót-szó; de lakom körül magyarban is ismeretes.

Meder. – A’ víz’ árka.

Moraj. – Zaj, csataj, lárma. Berzsenyi.

Olló. – szarvas és őz borju.

Ortály, villongás.

Permeteg. – apró-szemü ritkás eső.

Ravatal. – Deszkafedel a’ sírokon. – Berzsenyi.

Reg. – Gyökere a’ reggel szónak. – E’ szóra a’ köz életben nincs szükség, mint az est szóra nincs; de a’ Versíró tudni fogja hol veheti hasznokat.

Rém. – Az a’ mi rémít; kísértet, spectrum.

Rény. – Virtus, Tugend. Baróti Szabó ezt Erénynek nevezte-el, az erőt vévén gyökérűl. De az erőből ervény vagy erevény lett volna, mint a’ nyelőből lett nyelv. és a’ kelőből kelevény. Az idea’ kinyomására nem is szükséges az erő; ’s az erény bennünket az ér-re emlékeztethetett, és így megtévedésbe hozhatott. Barátimnak tetszett elhagyni az E betüt, ’s én kész valék követni ezeket és a’ halhatatlan férjfiút, a’ ki a’ nyelv’ szükségén, eggy szégyelhető czikkelyben, segíteni merészlett.

Rivacs. – szebbé tett neve a’ rivvancsnak, melly jégesőt jelent.

Rom. – Ruina. Wagner Phraseolog. Gyökere a’ romladéknak.

Sivány – Sovány, terméketlen föld; sivány homok. Azon eggy a’ sivataggal, elveszett gyökérből.

Szellem. – A’ szelelek, spiro, szóból, mint a’ helek-ből a’ kellem. Zrínyi és őelőtte már mások ezt Szelletnek mondották. Igy a’ lélek anima, Seele; a’ Geist, spiritus, szellem.

Szemöld. – ök végezet nélkül. Miért jobb így, lásd feljebb: Árny.

Szobor. – Oszlop, Státua.

Terem. – hajlék, szoba. – Révai az Iliász fordításában (Erd. Muz. II. Fűz. 1. 156. s. 3.) Váramnak belső teremében gyenge kezével Ott sző.

Ternyő. – Taxus baccata. L., die Eibe. – Mártonnál és Sándornál. der Schmaus, epulum.

Tom. – Mártonnál és Sándornál. der Schmaus, epulum.

Törzs. – Megcsonkítva. Az okot lássd feljebb.

Telj. – Die Fülle, teljesség.

Turjány. – Zsombékos hely. – Pest Várm.

Tusa. – Viadal, küzdés, baj, bajvívás.

Ür. – Gyökere az üresnek. – Sándor Istv.

Vért. – Dugonics’ Jolanka. II. K. l. 507. Vért a’ régi Magyaroknál paizst tett. Bélának nevetlen Irnokjánál: Dedit (Árpád Elődnek a’ Szabolcs’ atyjának) sylvam magnam, quae nunc Vertus (Vértes) vocatur propter clypeos teutonicorum inibi demissos. Turóczi, ugyan-ezt mondván a’ XLIII. Részben, ezt veti mellé: Teutonici vero locum endem Schildberg vocant. – A’ Vért szó megvan Bátorinál, Komjátinál. – Minthogy nálunk szó a’ Harnisch’ kinyomására (Zrinyinél fegyverderék – de a’ szó semmit sem ér), mi itt a’ vértet néhol a’ pánczél, karvas és lábvas helyett mertük venni.

Vihar. – Zivatar, fergeteg. – Comenii Janua Linguarum Reserata.

NYOMTATÁSI BOTLÁSOK.

I. KÖTET.

Lap 5. sor. 17 futnakl-végig. – l. 16. s. 20. tűz, – l. 23. s. 18. Kromlai – l. 27. utolsó sor. békét óhajtja, o – l. 31. a’ végelőtti sorb. szavát? – l. 40. s. 1. fokhegy. – l. 73. s. 1. hókeblü – l. 107. s. 20. szóllala-meg. – l. 116. s. 3. az – l. 123. s. 9. uralkodék. – l. 148. s. 7. kardvívás. A’ – l. 152. s. 4. karjait – l. 156. s. 17. dárdával – l. 180. s. 3. alólról búcsúzó – l. 186. s. 9. hasonló az égnek napjához. – l. 202. s. 18. gyermekeit. – l. 204. s. 11. úsz, – l. 210. s. 7. alolról mindenki. – l. 216. s. 7. az ő karja. – l. 218. s. 1. nagy leszen e hírem, – l. 240. s. 8. szarvasainál – l, 246. s. 9. hol van az – l. 249. s. 15. a’ szelekre, – l. 258. s. 17. haja, – és sor. 21. elsője –

II. KÖTET.

Lap 4. sor 4 Töröltessék-ki az Eggy – l. 11. s. 14. ’s az erőnek – l. 14. s. 4. tenyeremben – l. 23. s. 7. Mint eggy – l. 31. s. 11. feresztik – l. 41. s. 5. tengerkörülölelte – l. 50. s. 7. alólról. Öltözzék – l. 56. s. 9. Töröld-ki: Láthmon ellen. – l. 96. s. 21. tanácskozhassék – l. 97. s. 5. naplepte – l. 98. s. 11. alólról. Tűzz – l. 99. s. 6. alólról: Kárunon, –

Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Digitalizált kötetek

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok