Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Első boszorkány.
Taopp! de vieradta feléHol tsapunk majd eggyüvé?

Második boszorkány.
Ha moajd a’ varju dögre száll,
’S az uotasokra jajt kiabál;
Ha moajd az akasztó fáról krákog,
’S a sűlt koponyákon vákog;
A’ baglyok ha kezdik a’ húhogatást,
A’ rusnya motsárban fel leljük egymást!

Harmadik boszorkány.
Addig ugyan eggyet mondok még Makbethnek!

Első boszorkány.
Lidértzke! lobogsz már?¹ )…

Harmadik boszorkány.
…Oszoljunk! kergetnek!

Második boszorkány.
Kakaskám! te is hívsz?² )

Harmadik boszorkány.
…No, rajta! kezet!
No rajta! Szemünk, szánk a’ merre vezet!

Mindnyájan.
Meleget tőltünk a’ hidegbe,
Hideget tőltünk a’ melegbe,
Vért a’ fejérbe,
Fejéret a’ vérbe,
S-s-s-szt! ’s valamit akarunk
Öszve meg’ öszve-habarunk.

Testőrző. Hé, ki vagy itt a főldön?

Katona. Fennt éljen a’ Skót Király!

Testőrző. Ellenség vére ez vagy a’ magadé?

Katona. Ez is, az is.

Testőrző. Hát miként üte-ki a’ csata?

Katona. Úgy, hogy későn jössz megnyerni segíteni.

Testőrző. jaj!

Katona. De Nem jaj ám! – miénk a’ Győzedelem!

Testőrző. Miénk? E’szerint nyargalva futok a’ Királyhoz. Nem messze van, ’s engem külde-ki hírért. Csak egy pár fecske szárnyat ez egyszer! Isten hozzád (megrugaszkodik)

Katona. Hé, hé! ne olly hirtelen!

Testőrző. No? mi dolog?

Katona. ’S mit mondana az Uram a’ Királynak?

Testőrző. Hogy mienk a’ gyözedelem.

Katona. Igen; de hazudtam!

Testőrző. Hazudtál? Úgy ennyi vér mellett veszett egy ficzkónak kell lenned.

Katona. ’S ha nem hazudtam is, az Uram fülébe lehetne talám annyi tűrés, hogy csendesen hallgassa végig a’mit eggy derék Legény az ő általa is nyert győzedelem felől beszélleni akar. ’S osztán, ha bővetskébb hírt akar vinni a’ Királynak, meg-menti magát attól a’ fáradttságtól hogy ezt az útat kétszer mérje végig.

Testőrző. Beszélld elő hát barátom, de csináld kurtán, kérlek.

Katona. Egy hajszálnyival se kurtábban mint a’ hogy van. Eggy darabig, Uram, bizony tsak imígy-amúgy állott a’ dolog. A’ csata sem akart helyéből mozdúlni; mint az a’ csolnak, mellyet révésze ellenébe hajt az áradó víznek. A’ nyakas Macdonnell, a’ ki még az anyja’ hasába pártosnak készűlt, győzni akart erőnek erejével. Úgy is látszott, hogy Fortuna Komám-Asszony az ő ringyója. De haszontalan! a’ győzedelmes Makbeth nem gondolt se magával, se ringyójával; párázó véres karddal vágta magát keresztűl a’ gyalázatosig, ’s meg nem szünt, valamig egy szabással ketté nem szelte a’ fejét.

Testőrző. Hm, ha Makbeth nem vólna…

Katona. De ezzel még korántsem volt vége. A’ dühös sárkánynak új meg új körmei nőttek. A Norvégyek királya Svenó nem volt bolond, ’s szépen félre vonta magát ’s úgy nézte-el hogy a’ Haza árulói a’ győzedelmet mint veszik meg a’ magok vérén. De a’ mint látták hogy Macdonell el-esett, kéntelen vólt elő állani. Mint az Isten fergetege úgy pergett egy futással ránk.

Testőrző. Akkor tudom meg rezzent Makbeth vagy Bankó?

Katona. De meg ám! – mint a’ sas a’ veréb,^* ’s az oroszlán a’ nyúl előtt! – Ha legényesen dolgoztunk annakelőtte, most annál tüzesebben fogtunk az aprításhoz, ’s a’ Vitézség tsak arra is nehezen engedett időt magának, hogy lélegzetet vegyen. Az a’ marok nép, mellyet el nem nyelt a’ halál, nem tudta életét torkától másként mint véreresztéssel meg-menteni.^* De most én is kezdem érzeni, hogy sebet kaptam; a’ csata hevében nem értem reá. Seborvos után kell körűlnéznem magamat. Az Uram már most Isten hírével mehet, ’s meg-mondhatja a’ Királynak, hogy ezt Haroldtól tudja, a’ ki, ha nem Generális is, de a’ maga részét nem bízta másra.

1. Cimbora, hol kóválygál?

2. Gyesznót fojtogattam.

1. Hát te Társ, honnan csöszögsz.

Majd meglátd!

Amott a’ kofák köztt láték eggyet,

tekenőkkel árúlá a’ meggyet

Csak csámcsog, csak csámcsog, csak csámcsogatja.

Mi tagadás? biz azt megízelítém!

Kofácska, mondám, hottszi csak vagy eggyet!

Lófánkot te Gérbic, nem meggyet

Ezt feleli ’s a’ kanfogát rám vicsorgatja.

Huhh Csikorgós Csattogós. Megpergelem. Megczibálom.

Egy meg kettő hármat tesz

Ha magához hármat vesz

Meg meg hármat szent szám lessz

Mind a’ 3. Szent szám szent szám szent szám lessz.

Macbeth. Huhh! be fertelmes zivatar! De, miénk a’ győzedelem! Illy szép és otsmány napot egyszersmind még nem láttam soha.

Bankó. Mennyire lehetünk még Foriszhoz? – Nézd, nézd! Kik azok amott, olly csudásan beburkolva szurtos lepleikbe? Nem hasonlítanak föld’ lakosihoz, és még is azon vannak. Hó! Éltek é, vagy ollyan valamik vagytok, a’ miktől a’ halandók ki-tudakolhatnak eggyet mást? A’ mint látom, értitek mit akarok mondani, mert ujjaitok’ hegyét egyszerre teszitek mind a’ hárman le-fittyenő halvány szájaitokra. Asszonyoknak vélnélek benneteket, ha egyébnek nem mutatna szakállatok.

Macbeth. Szólaljatok-meg hát, kik vagytok?

Első boszorkány. Sok szerentsét Makbeth! Sok szerentsét Glámisi Gróf!

Második boszorkány. Sok szerentsét Makbeth! Sok szerentsét Cawdori Gróf!

Harmadik boszorkány. Sok szerentsét Makbeth! Sok szerentsét egykori Király!

Bankó. Miért borzadsz-meg, barátom eggy illy szépen hangzó köszöntés elől? – (A’ Boszorkányokhoz) Kérlek az Igazság’ nevében, szólljatok! Elmekáprázatok vagytok é, vagy valóban az a’ minek látunk? Nagy tekintetű Társamat jövendölőképpen köszöntitek illy tetszetős nevezetekkel, ’s még a’ Királyival is; de hát engem üressen hagytok é? – Ha bé-tudtok nézni az idő’ vetésébe, ’s láthatjátok mellyik gabona nő magosra, ’s mellyik marad alant, mondjatok nékem is valamit, a’ ki sem kedvezéstekért nem esdeklem, sem haragtokkal nem gondolok.

Első boszorkány. Sok szerentsét Bankó!

Második boszorkány. Sok szerentsét Bankó!

Harmadik boszorkány. Sok szerentsét Bankó! Sok szerentsét Bankó!

Első boszorkány. Kissebb Makbethnél, és nagyobb!

Második boszorkány. Szerentsétlenebb, de bóldogabb.

Harmadik boszorkány. Királyokat fogsz nemzeni, ha nem vagy is az.
Sok szerentsét hát Macbeth! Sok szerentsét Bankó!

Macbeth. Múlassatok titkot oldozó Nőstények, ’s mondjatok többet nekem! Az Atyám halála által, Glámisi Gróf leszek, tudom. De miképpen Cawdori? A’ Cawdor Grófja él, még pedig a’ szerentse kebelében. A’ meg-ígért Királyság egészen túl van a’ Lehetőség horizonján. Szóljatok, hol vettétek ezt a’ tsudálatos előre-tudást? ’s e’ sivatagságon útunkat mért tartóztatjátok illy jövendölő köszöntések által?^* Kénszerítelek, szólljatok. –

Bankó. A’ főldnek is vannak, látom, búborékjai, mint a’ víznek. Imé ezek főldi búborékok! hová lettek előlünk?

Macbeth. El-tüntek a’ levegőbe. A’ mi testinek látszott rajtok, úgy enyészett-el mint a’ füst a’ szélben. – Bár tsak oda ne lettek vólna illy hamar!

Bankó. De volt é inkább igazán a’ miről beszélünk? Vagy talám csak húnyort találánk enni, ’s elménk még sem tért-meg részegségéből?

Makbeth A’ te gyermekeid egykor Királyok lesznek.

Bankó. Te magad leszessz Király.

Macbeth. ’S még Cawdori Gróf a’ mellett. – Nem így vólt?

Bankó. Eggy betűig így. – De ki jön itt?

Rossze. Idvezlek benneteket, diadalmas Vitézek! – A’ Király, o Makbeth, már meg-értette győzedelmedet. Vitézségednek örvendő tsudálása annyira el-töltötte szívét, hogy magasztalásiban nem tudott sem véget érni, sem határt. Képzeld azt onnan, hogy tégedet a Norvégyi fene sereg köztt tulajdon szemeivel láta szabdalkozni. Egymást érte a’ menő ’s jövő Hírhozó, rakva mindenik a’ te dítséreteddel. Nem lelte nyugtát. Királyi kezének ezen soraival kelle tüstént sietnem hozzád: Zálogáúl azon tiszteleteknek; mellyekkel téged felruházni készül, megparancsolá, hogy Cawdori Grófnak köszöntselek. Köszöntelek tehát, diadalmas Grófja Cawdornak.

Bankó. (Magában) Mi ez? Mondhat é ördög igazat?

Macbeth. A’ Cawdor Grófja él. Miért öltöztetnek engem költsönözött fénybe?

Rossze. Él, igen is; – tudnillik a’ Cawdor vólt Grófja, de ítéletnek sullya alatt. Nem tudom, titkosan tartott é Svenóval vagy eggyik feje a’ felzendülteknek; de annál nints bizonyosabb hogy a’ reá ki-világosodott és maga által is meg-vallott hűségtelenség nyakátszegte.

Macbeth. (Magában) Glamisi Gróf és Cawdori Gróf! – A’ nagyja hátra van! – (Rossze felé fordúlván) Köszönöm Nemzetes Gróf, fáradtságodat! – (Bankóhoz) Nem kezded é már reményleni hogy gyermekeid Királyok lesznek, midőn azok a’ kik engem Cawdori Grófnak köszöntöttek, ezt ígérték nekik?

Bankó. Tsak hogy a’ teljesedés arra ne ingereljen még, hogy a’ Cawdor Grófságán felyűl a’ korona felé kapj! – A’ setétség’ eszközei bennünket gyakorta igazság által is veszélybe vonnak, ’s ártatlan kitsinységek által taszítanak gyakran a’ leg-iszonyúbb következésekre. (Rossze felé fordúlván) De kérlek olvasd most a’ Királyi levelet, hogy az éles látású Rossze azzal ne vádoljon, hogy Urunk kegyelmét hidegen fogadtad. (Rosszehez) Eggy szóra, vitéz Gróf!

Macbeth. (A’ levél fel-bontása alatt magához) Két Igazság, mint ugyan annyi szerentsés Prologusa az elő-játszandó királyi Drámának már el van mondva. – – (Olvas) „Kedves Rokonom! Tetteidnek érdeme olly annyira el-haladott, hogy a’ jutalomnak leg-sebessebb szárnya is lassú annak utól érésére. – – (Szól) Ez a’ példátlan unszolás nem lehet vétkes. Hogy adná biztató zálogát a’ bóldog ki-menetelnek, az által hogy igazan kezdi, ha vétkes vólna? – (Eggy pillantatig el-merűl, azután olvasni kezd) „Óhajtanám hogy kevesebbet érdemlettél vólna, hogy szóval és tselekedettel jutalmazhatnálak-meg. Igy tsak azt a’ nyomorúltt vallástételt tehetem, hogy többel vagyok adósod, mint a’ mit egész birtokom fizethet-ki. – (Szemei el-tévednek a’ papirosról ’s eggy rövid Pausa után meg-szólal) (Szól) Ha pedig nem vétkes, hogy adhatnék helyt annak az iszonyatos késértésnek, mellynek tsak el-képzelésétől is fel-berzednek hajam szálai, ’s öszve-szorúltt szívem olly szokatlanúl kalapátsolja bordáimat? – Nem! – maga a’ tett nints olly undok, mint a’ képzelés ábrázolatja. Ez az ölés, ha szintén tsak káprázolat is, úgy futja-el Valóságomnak minden részetskéit, hogy éltető ereimnek minden míve fel-akad, és nékem semmi sints egyéb jelen a’ Jövendőnél. –

Bankó. Nézzd vitéz Gróf, nézzd, mennyire el-van ragadva Társam a’ Királyi Levél által.

Macbeth. (el-merűlve ’s magában) De – Ha ezt akarják az örök végezések hogy Király legyek, úgy igyekezetem nélkűl is koronát tesznek fejemre. – (Olvas) „Meg-hagytam a’ Rosszei Grófnak hogy tégedet Cawdor Grófjának idevezzeljen. – (Eggy kevessé meg-szünvén Bankó felé) Édes Barátom itt a’ dolog téged is illet, hallgasd: „A’ mint el-kezdtelek téged által ültetni, úgy igyekszem azon hogy fel is neveljelek. Mondjad vitéz Társadnak Bankónak, hogy őt nyughatatlanúl várom, hogy szívemre szoríthassam, és az ő nevelését is munkába vehessem.”

Bankó. Ha nevekedni fogok, jó Király, tiéd lessz az aratás!

Macbeth. (Olvas) „Azonnal indúlok Inverneszbe, hogy tulajdon házadnál, Hitveseddel eggyütt mint a’ leg-tiszteletesebb Vendéget az öröm leg-vígabb jelenségeivel fogadhassalak. Reménylem hogy Híveimnek Elsői öszve-gyűlve lesznek ott körűltem, ’s alkalmatosságom lessz példáját adni, hogy Király is tudja betsűlni az érdemet.”

Hogyan? tulajdon házamnál akar é el-fogadni a’ Király? Meg kell őt előznöm. Ha olly gyorsan nyargal az öröm felé lovam, a’ melly vágtatva a’ halál veszélyébe rohant, én leszek az első, a’ ki őt el-fogadja. Isten hozzátok, Barátim! – Rossze a’ te fáradttságodat abba a’ könyvembe írtam, a’ mellyet mindennap végig forgatok. (Késérőivel eggyütt el-megyen)

Rossze. Egészen el-ragadtatott a’ Király Kegyelme által.

Bankó. Az új méltóság ollyan mint az új ruha. Nem áll addig jól, míg meg nem kopik eggy kevéssé.

Rossze. Siessünk el-érni a’ Királyt.

Lädy Macbeth. Jer e’ rejtekszobába! – Milly tsudás jelenségek! Lelkemet annyira öszve-zavarták, hogy abban úgy űzi az eggyik gondolat a’ másik gondolatot, mint annak háznak a’ lakosi, a’ melly előtt eggy fő Vendég váratlanúl jelen-meg. – Glámis! Cawdor! De még ezen felűl: „Sok szerentsét, egykori Király!” –talám tsak nem álomban leltt kints?

Macbeth. Annyit mondhatok, hogy többet tudnak mint más Halandók. Midőn már lángoltam többet tudakozni tőlök, levegővé olvadtak-el, ’s széllyel tüntek előttem. Ha a’ vég olly bizonyosan és olly hamar tellyesedik mint a’ kezdet, úgy örülhetsz a’ még ígért ditsőség közel lételének.

Lädy Macbeth. Hah! szavaid ki-rándítanak ebből a’ tudatlan időből; ’s a’ Jövendő már már úgy lebeg körűltem mint a’ Jelenvaló! – De – Macbeth! Macbeth! – nem bízok érzelékeny lelkedhez. Tellyesebb az emberi jósággal mint hogy a’ leg-közelebbi útra fordúlni kész légy. Szeretnél nagy lenni, nem vagy büszkeség nélkűl, de nints az az élességed, a’ mellynek azzal eggyütt járni kellene. A’ mit szív szakadva kívánsz, azt tartózkodva, kétségeskedve kívánod; szeretnél, ha bár hamisan is, nyerni; de tsalva játszani nem akarsz. Úgy é, Macbeth, szeretnéd azt a’ portékát, a’ melly ezt kiáltja feléd: ha akarod hogy tiéd légyek, ezt meg kell tenned! Ezt! a’ mellyet inkább rettegsz meg-tenni, mint az óhajtod, hogy meg ne tevödjék! –

Macbeth. Tsak eggy kis időt. Elég időnk lessz még szólani felőle. Most jer készüljünk el-fogadásához. Duncán majd itt lessz.

Lädy Macbeth. ’S mikor akar el-menni?

Macbeth. Azt tartom, hólnap.

Lädy Macbeth.

Eggy tseléd. A’ Király és a’ késerő sereg igen közel látszanak.

Macbeth. Hallottad a’ kürtölést?

A’ tseléd. Az őrt-állónak alig vólt annyi lélegzete ’s szava hogy a’ szaladva hozot hírt ki-hörögje.

Macbeth. Megyek. –

Lädy Macbeth. A’ te ábrázatod, Édes Férjem, ollyan mint eggy Könyv, mellyből veszedelmes dolgokat lehet olvasni. Hogy az időt meg-tsalhassd, úgy nézz-ki mint a’ mostani idő. Szíves idvezlést vígy homlokodon, nyelveden ’s kezeidben Duncannak elibe! Úgy nézz-ki mint az ártatlan virág; de magadban az alatta fekvő kígyó légy. Bízd rám a’ többit.

Lädy Macbeth. (magában maradván)^* Jön? jön? – Igaz hírt hörögtél é Őrt-álló? Hah! rekedjen-meg az éjjeli varjú is a’ Duncán halálos érkezése hírének krakogásában! Jertek elő lelkek, kik öldöklő szándékot lehelletek, jertek ’s fagylaljátok-meg asszonyi reszketésemet. Töltsetek teliden teli fejem tetejétől fogva láb ujjaim hegyéig iszonyúsággal! Sűrítsétek-meg véremet; fojtsátok-bé a’ meg-bánás szívárgásait, hogy a’ Természetnek semmi undorodó érzése ne borzasszon-meg irtóztató szándékomban, ’s e’ közzé és a’ tellyesítés közzé ne lépjen. Öldöklés lelkei jertek asszonyi emlőimre, ’s szopjátok epévé tejemet! Mind, mind jertek elő, akárhol kóborlotok, akárhol bontjátok láthatatlanúl a’ Természetet! Jer vastag éj, ’s rejtezz-el a’ pokol leg-sűrűbb gőzébe, hogy éles tőröm ne lássa a’ sebet, a’ mellyet ütni fog, ’s az Ég a’ homály kárpitján keresztűl ne tekinthessen, ’s rám ne kiálthassa: rettentő állj meg! (Trombita szó hallatszik. Lädy Macbeth el-megyen)

Bankó. Ez a’ Kastély^* felette kedves hellyt áll, ’s levegője tiszta és könnyű.

Rossze. A’ parti fetske leg-alább azt mutatja itt választott szállása által, hogy itt illatozó lehelletet lehell az Ég. Eggy párkányt, eggy ormózatot, eggy tágasabb szögöt sem látok itt, a’ hol ez a’ nyári vendég meg ne vetette vólna tenyésző ágyát.

Bankó. ’S igaz az, hogy Camberlandi Hertzeggé ’s a’ Korona örökösévé kiáltja-ki Malcolm fiát a’ Király?

Rossze. Úgy beszéllik közönségesen.

Bankó. (magában) Úgy bé nem tellyesedhetik a’ Jövendölő Lelkek mondása. Ez olly grádits a’ mellyet Macbeth vagy szerentsésen által ugorja, vagy rajta töri nyakát.

Rossze. Hallod? kétség kívűl most űlnek a’ vatsorához. Nem megyünk-bé?

Bankó. Én örömestebb maradnék egész éjszaka ide ki. Meg nem tudok telni ezzel a’ kedves levegővel. A’ bé menés előtt úgy öszve szorúl szívem, mintha a’ sírba kellene szállanom.

Macbeth. Vólna tsak vége mindennek mikor majd meg lessz téve a’ tett, úgy bezzeg jó vólna a’ dolog; úgy hamar meg vólna téve. – Ha az öldöklés eggy úttal a’ következéseket is el-törlené; ha annak meg-tevése egyszersmind végezete is vólna; ha ez a’ halálos döfés maga vólna az, a’ mit annak tevője teszen; ha ez az utolsó vólna – az Utolsó itt, itt az Utolsó, ezen a’ föveny feneken, ezen a’ gázlóján az Időnek; – úgy… úgy tsak reá vehetné magát az ember hogy a’ jövendő életnek szemlélése előtt szemeit bé-húnyja. De az illyetén tettekben többnyire itt esünk már a’ kárhoztató ítélet alá. Másnak adjuk véres tanításunkat, de alig tudtuk azt másnak, midőn már vissza-ugrik az Adó fejére. Az eggyeránt mérő Igasság maszlagos poharunk selejtékét önnön magunkkal itatja-meg. – – Itt ő neki kétképpen kellene lenni bátorságban, mert rokona is vagyok, jobbágya is. Mind a’ két tekintet el-rettenthetne a’ tett elől. Ezen felűl pedig még gazdája is vagyok, a’ kinek az a’ kötelessége hogy Gyilkolója előtt ajtajimat bé-zárjam, nem az hogy belé verjem a’ kést. – ’S osztán ez a’ Király olly szelíden is uralkodott, nagy hatalmát^* olly fedhetetlenűl viselte, hogy az ő érdemei meg-öldöklésnek kárhoztatását angyali trombitaként fogják ki-harsogni ’s a’ szánakozás gyermeki lágy szívét könyözönné változtatják. – Hallgass-el tehát vétkes nagyravágyás! ne ösztönözz eggy olly kerítés által-ugrására a’ mellyen túl mély meredekség vagyon!

Macbeth. No, mi dolog?

Lädy Macbeth. Már mindjárt vége lessz a’ vatsorának. – Miért jöttél-ki?

Macbeth. Talám tudakozódott utánnam?

Lädy Macbeth. Azt véltem hogy azt régen tudttodra adta valaki.

Macbeth. Ne lépjünk elébb ebben a’ dologban. Alig adott ránk új fényt.

Lädy Macbeth. Részeg vólt é tehát az a’ Remény a’ mellybe magad öltöztetéd magadat? Aludt é azólta? ’S azért ébredt é fel hogy illy sápadtan nézzen-ki józanságában annak szemlélése alatt, a’ mihez annakelőtte olly hevesen fogott. Ez után azt tartom erántam való szerelmed felől is, a’ mit el-tsuggedtt reményedről látnom kell. Hogyan? Reszketsz é ugyan az lenni szándékidban ’ s azoknak tellyesítésekben a’ mi kívánságidban vagy? Hogy élhetsz gyávaságod vádlása alatt midőn az, a’ mit az élet leg-betsesebb kintsének tartassz, mosolyogva int maga felé? Miért kell a’ nem-merem-nek nyomban követni a’ szeretném-et? úgy éppen mint az eggyügyü matskánál a’ mesében, a’ ki szeretne halat fogni, de nem akarja vízbe mártani lábait.

Macbeth. Kérlek ne szólj többet. Azt, a’ mi Férjfihoz illik, én is merem! A’ ki azon túl hat, ’s többre vetemedik, meg nem érdemli ezt a’ Nevet.

Lädy Macbeth. Meg nem érdemli? úgy tehát barom vólt az, a’ mi az elébb nékem meg-esküdt, hogy azt meg-teszed? – Akkor, akkor vóltál Férjfi, ’s nem most; úgy érdemlenéd meg ezt a’ nevet, ha szavadat meg is mernéd állani. Még nem vagyok Anya; de érzem melly nagynak kell lenni a’ szeretetnek a’ tsetsemő eránt. És még is hízelkedő mosolygásában is ki-tépném fogatlan szájából az enyímnek szívét, ’s agyvelejét ki-fetskendeném koponyájából, ha úgy esküdtem vólna meg mint te.

Macbeth. De hát ha rajta vesztünk?

Lädy Macbeth. Rajta vesztünk? – Tsak bátran neki a’ tzélnak, úgy nem veszthetünk rajta. – Majd mikor Duncán alunni fog – a’ mai fáradttság után pedig hamar el-alszik – Két komornyikjait borral és égett italokkal úgy meg-veszem, hogy emlékezetek, az agyvelő őrállója, gőzzé vál. Akkor majd midőn már le-itatott erejek baromi álomba lesznek temetve, mit nem tehetünk az őr nélkűl alvó Duncánnal? mit nem kenhetünk részeg embereire? Senki sem lesz egyéb a’ ki ennek a’ nagy gyilkosságnak gyanúsága alá vétethessék rajtok kívűl, mi pedig –

Macbeth. Minő Asszony! Lyányokat ne szülj nekem! Törhetetlen értzedből tsak férjfiaknak kell koholtatni.

Lädy Macbeth. ’S miért kellett vólna Duncánt a’ Komornyikoknak meg-ölni, ha őt nem a’ Duncán fijainak kéresekre ölték vólna meg? A’ Törvény szék kéntelen lessz őket halálra ítélni, és arra is ítéli bizonyosan. Ki gyaníthatna minket Gyilkosoknak a’ mellett a’ jajgatás ’s bánkódás mellett, a’ mellyet a’ tettnek ki-világosodásakor tenni fogunk.

Macbeth. Mindenre kész vagyok! Inaim már feszülnek ennek az irtóztató tettnek el-követésére. Készüljünk hozzá, mert nints messze az éjfél!

Bankó. (eggy kar székben aluva. Fel-riad) Félre Lelkem elől! Félre iszonyú képzelet! Előttem nem vagy egyéb eggy vért motskoló álomnál. Míg téged álmodlak, olly gyönyörűségben fürdik a’ puha Természet, melly a’ fel-ébredéskor undorodássá változik-el. – Igaz, nem igaz, nékem nem vagy egyéb hanem a’ bőlts Isten bé-fedett titkainak ördögi fel-fedése, vagy tsak gőz és tünemény, mind a’ két esetben arra arányozva hogy engemet kötelességimnek bátorságos ösvényéről el-vonj, ’s tűzzel szikrázó mélységbe tsalj. Ha nékünk hasznos vólna a’ Jövendő mélységeibe bé-tekintenünk, ha a’ születetlen dolgoknak közelgető tsudálatos alakjait meg nem rettenve nézhetnénk, ’s szédelgés nélkűl állhatnánk szemlélések alatt a’ keskeny ösvényén a’ Jelenvalónak; úgy maga rántotta vólna félre az örök Bőltseség a’ kárpitot, ’s erőt adott vólna szemeinknek hogy a’ jöldögélő esztendők sorát végig nézhessük szintén az utolsóig. – Királyok fognának lenni Gyermekeim? Ha úgy van, mi szükségem nékem azt tudni? Azért é hogy elébe kapjak a’ Természetnek, hogy a’ gyümöltsöt még éretlen korában le-rázzam, ’s halált és hideglelést egyem? Vagy azért hogy a’ békételen várás életemet meg-keserítse? hogy kötelességeimről el-felejtkezzem nappal, éjjelenként pedig az álom jóltévő meleg apolgatásait fetrengő ágyamról görgessem-el? – Bőlts El-rendelés, légy áldva tőlem, hogy el-rejtetted tudásom elől, ha azon út alatt, a’ mellyen mennem kelletik, eggy lábnyira iszonyú üreg mélység ólálkodik é utánnam, vagy ezer ölnyi aranykövek gyűltek öszve. – Enyéssz-el örökre agyvelőmből még te is Emlékezet! hogy azt a’ jelenést ’s ezt az álmot tsak úgy is mint téli mesét gyermekeimnek a’ kandalló mellett el-beszéllni ne késértessem. (Bé-fordúl a’ kar szék szárnyába el-aludni) Ti pedig Mennynek kegyelmes Hatalmai távoztassatok-el tőlem minden rossz gondolatot, minden késértő álmokat! Tartsátok őket lántzaikon hazájokban a’ pokolban, ’s ne engedjétek hogy a’ védelmetlen Természetre rá üssenek.

Macbeth. Menj, mondjad az Asszonyodnak hogy mikor kész léssz az italom, tsengessen. – Azután le-fekhetsz.

Macbeth. (magában maradván) Hahhh! – Tőr é ez itt előttem, felém nyúlva markolatjaival? Jer, hadd szorítsalak kezembe! – Mi ez? Nem tőr? és még is mindég látom! Átkozott késértés! ’s egyébnek kell é lenned a’ kéznek, mint a’ mi a’ szemnek vagy? Talám tsak a’ képzelés tőre, talám tsak el-hevűltt agyvelőm gőzi az? – ’s még is éppen olly igazi, éppen olly való, mint ez, a’ mellyet itt elő-kapok. – Ha, ha! értem mit akarsz! Útmutatóm akarsz lenni úgy é? Jó! Éppen rád vala szükségem. – Vagy a’ szemem, vagy egyéb érzéseim tesznek bolonddá. – Itt, itt, ezen a’ hellyen van még is! Még vér tseppek is vannak már nyelén? Pedig az elébb még nem vóltak! – – Nem! nem való az, a’ mit szemem lát. Vérengező szándekom tsalogatja úgy szemeimet. – Most az eggyik felén a’ Világnak meg-hólttnak látszik a’ Természet. Ördögi álmok kötödnek a’ le-eresztett kárpitok megett az álommal. Boszorkányok ’s kan ördögök kerengenek széllyel ’s űzik mesterségeket. A’ Farkas ordít, ’s fel-ordítja alvásából az otsmány fekete sárga Gyilkolást. Nézd, láb hegyen tipeg ő lassú nagy tolvaji lépésekkel fel-tételének elébe! – Tunya, el-szunnyadtt Főld, fel ne hortyanj! Ne halld lépéseit ennek a’ tipegésnek! Köveid külömben ki-fetsegnék azt, ’s félbe szakasztanák borzasztó tsendességét annak az éjféli órának, melly nekem így kedvez. – De mit fenyegetőzöm illy soká? Fenyegetéstől ő meg nem hal. – (Tsengetés hallatszik) A’ szók igen is el-hűtik a’ szándék forróságát. Rajta! Tsak három lépést, ’s meg van téve a’ tett! (Ismét tseng) Hív a’ tsengetjű! – Ne halld azt Duncán! az ő szava a’ te halotti harangodnak szava. Az Ég vagy pokol felé hív téged. (El)

Lädy Macbeth. (magában) A’ mi őket meg-részegíté, az az nékem több több bátorodást adott. A’ mi az ő tüzeket el-óltotta, az gerjeszté az enyímet. – Hall! Tsitt! – A’ halotti bagolynak, az éjjeli őrt állónak szomorú visítása! Ez kiáltá-le a’ borzasztó Jó éjszakát! – Most van Férjem a’ tett körűl. – Az ajtók nyitva vannak; ’s a’ le-itatott Komornyikok kötelességeket hortyogással tellyesítik. Olly altató italkát adtam nekik, hogy miattok bátran veszekedhetik az Élet a’ Halállal, ki kié?

Macbeth. (Vissza-térvén, még kivűlről) Ki van itt? Hé!

Lädy Macbeth. O jaj! talám fel-ébredtek ’s nem tetted meg a’ tettet. Az akarás és nem a’ Meg-tevés fog bennünket meg-buktatni. – Hall..! – Magam szedtem-elő kardjaikat; lehetetlen hogy egyszerre rá nem akadt vólna. – Ha úgy nem nézett vólna ki, mikor ott feküdt, mint az Atyám, magam döftem vólna által. – – No, Macbeth?

Macbeth. Meg-tettem azt, a’ tettet! – Nem hallottál valami zördűlést?

Lädy Macbeth. A’ halotti baglyot hallottam visítani, ’s a’ prütsköt sziszergeni. – Nekem úgy tetszik valamit mondtál.

Macbeth. Mikor?

Lädy Macbeth. Most éppen.

Macbeth. Mikor le-jöttem?

Lädy Macbeth. Igen.

Macbeth. Hall…! Ki fekszik a’ más szobában?

Lädy Macbeth. Malcolm.

Macbeth (Kezeire nézvén) Szomorú eggy látás.

Lädy Macbeth. Bollond vagy, szomorú látásoddal eggyütt.

Macbeth. Az eggyik nevetett álmában, a’ másik ezt kiáltotta: Gyilkos! ’s eggyike a’ másikát verte-fel álmából. Remegve állottam-meg, ’s néztem mit tsinálnak. De könyörgöttek ’s tsak hamar el-szunyjadtak.

Lädy Macbeth. Azt okosan tették.

Macbeth. Uram Isten légy velem! monda az eggyik, a’ másik pedig Áment monda rá, mintha ugyan láttak volna ezzel a’ véres kézzel. Reszketve pislogtam mozdúlásaikat, ’S Uram Istenekre nem mondhattam Áment!

Lädy Macbeth. Mitsoda gyermeki eszelősködés!

Macbeth. Vallyon miért nem mondhattam rá Áment? – pedig ó be nagy szükségem vala rá hogy az Úr Isten velem legyen. Torkomon akadt az Ámen.

Lädy Macbeth. Illy tetteken, minekutánna egyszer meg-tevődtek, ki eszelősködhetne így? Ez akár kit is meg-őríthetne.

Macbeth. Úgy tetszett valaki ezt kiáltja: Duncán ne aludj tovább! Macbeth meg-öli az alvást! – Az ártatlan jó alvást! Őt melly a’ gondok zsinatját meg-tsilapítja, ’s minden Napnak új éltet szül; őt, az el-tikkadt munka erőt adó ferdőjét, a’ meg-sebesített lelkek balzsamát; őt a’ második menetelét a’ nagy Természetnek, a’ leg-ízletesebb, leg-táplálóbb étkét az élet vendéglő asztalán; őt – – –

Lädy Macbeth. Őt, őt! – Mire valók ezek?

Macbeth. Úgy vólt mindég mintha valaki az egész házban ezt kiáltaná: Ne aludjatok tovább! Glámis meg-őlte az álmot! ’s e’ miatt Cawdor nem fog soha többé alunni; Macbeth nem soha többé!

Lädy Macbeth. Nos, mi vólt hát az a’ valami a’ mi így kiáltott? – Hidd-el édes vítéz Macbethem, beteg agyvelődnek illy eszelősködeseivel egész erődet el-fogod gyengíteni. Menj, tölts eggy keves vizet a’ mosdóba, ’s mossd le ezeket a’ rút tanúit kezeidnek. – De hát ezt a’ kardot minek hoztad-ki magaddal. Ezt ott kellett vala hagynod! Menj, vidd-vissza mindjárt, ’s mázold-bé vérrel az alvó Komornyikokat.

Macbeth. Vissza? Nem én, az egész világért is! El-rettenek attól a’ mit tselekedtem! Él az Isten nem megyek, nem merek vissza-menni!

Lädy Macbeth. Gyáva szívű! – Ide azt! Alvók és Hólttak nem egyebek hanem festések. Tsak a’ gyermeki szem fél a’ festett ördögtől. Ha még vérzik, bé-kenem vérével a’ Komornyikok ortzájokat ’s kezeiket. Ennél jobb bé-kenést nem lelünk tettünkre. (El)

Macbeth. (El-rettenve) Mit jelent ez a’ kopogás? Honnan van az hogy a’ leg-kissebb tsördűlés is el-ijeszt? Mitsoda körmek ezek? Hú! Szememet akarják ki-vájni. – Le-moshatja é kezeimről az egész meg-áradtt Oceanus ezt a’ vért? Nem, nem! hamarább festi ez annak minden zőld habját veresre.

Lädy Macbeth (Vissza-térvén) Az én kezem olly veres mint a’ tiéd; de szégyenlem hogy szívem még illy fejér. (Kopogás) Halld, kopognak a’ déli ajtón. Menjünk háló szobánkba! Eggy maroknyi víz az egész tettől tisztává mos bennünket. Tsak ebből is láthadd tehát millyen tsekélység vólt. O mint tsuggedtél-el egészen (Ismét kopognak) Megint hallik a’ kopogás. Jer! hamar éjjeli öltözetbe, hogy meg ne lepjen valaki ’s ne lássa hogy nem aludtunk. Térj vissza kérlek gyávaságodból.

Macbeth. (Borzasztó mély fel-sóhajtással) Oh ezt a’ tettet tudni magamra! Bár semmit se tudnék magam felől! (A’ kopogás sokkal hangosabb) Hagyd fel-költeni magadat Duncán! O ha az meg-lehetne! (El. – Tsendesedés. Szélvész, villámások, Mennydörgés, ordító fergeteg)

Macduff. Későn kellett le-fekünnetek, jó Legény, hogy még is alszatok.

A’ tseléd. Bizony, Szer, a’ második kakas szót is hallottuk még a’ kanták mellett.

Macduff. Fel-költ már az Urad?

A’ tseléd. Mindjárt meg-nézem. (El)

Bankó. Be tsúnya éj! Ötvenesztendőnél régibb időkre emlékezem, ’s illy hosszú köz alatt sok fertelmes órán mentem keresztűl: de ez az éj semmivé tette azt a’ mit előtte ki-állottam.

Macduff. Ha tsendesen tudtak ebben a’ zivatarban alunni, az Isten áldja-meg egésséges alvásokat. Azon a’ bástyán, a’ hol én feküdtem, úgy zúgott a’ kürtőkön^* le-felé, hogy a’ szememet sem tudtam bé-húnyni, ’s a’ Vártás azt beszélli, hogy halotti üvöltés hallatszott a’ levegőben. Ő eggy roskadtt, ősz-hajú Katona, ’s hánytatja magát hogy sok veszélyeken ment keresztűl, ’s ért az illy jelenségekhez. Fel-hagyja magát akasztani ha az el-múltt éj nem valamelly vérengző történet kengyelfutója, és ha nem iszonyú zűrzavart mutat.

Bankó. A’ Bagoly nem szünt huhúkolni, ’s nekem úgy tetszik hogy a’ főld hideglelési borzadással reszketett. (Macbeth jön) Nézd Macduff, imhol a’ Gazdánk. Jó reggelt édes Gazdánk!

Macbeth. Jó reggelt édes Vendégeim!

Macduff. Nem költ-fel a’ Király?

Macbeth. Még nem!

Macduff. Azt parantsolta hogy jókor fel-költsem. Már majd el-múlattam az órát.

Macbeth. Jertek utánnam, én leszek útmutatótok.

Macduff. Tudom hogy az néked kedves fáradttság vólna. De a’ fáradttság még is faradttság.

Macbeth. A’ kedves munka édessé tészi a’ fáradttságot. Imé itt az ajtó.

Macduff. Hangosan fogom meg-szólítani; mert úgy parantsolta. (El)

Bankó. El-megyen ma a’ Király?

Macbeth. Leg-alább úgy tette a’ rendeléseket.

Bankó. Tegnap igen jó kedve vólt, ’s a’ te embereidet gazdagon meg-jutalmaztatta; ezt a’ drága gyémántot pedig a’ Feleségednek hagyta adni szíves látásáért; ’s szokatlan vídámsággal tért háló szobájába.

Macbeth. Nem lévén időnk a’ hozzá készűlésre, alig mutathattuk tsak szíves akaratunkat is.

Bankó. Minden igen jó vólt. – Az éjjel a’ tegnapi Boszorkányokról álmodtam. Bár lántzon tartaná őket a’ pokol. Néked még is eggy részben igazat mondtak.

Macbeth. Bolondságok! Én egészen el-felejtettem őket.

Macduff. (bé-rohan) Ó iszonyúság, iszonyúság! iszonyúság! Nints nyelv, nints szív a’ ki meg-foghasson, ki mondhasson.^*

Macbeth és Bankó. Mi baj? mi baj?

Macduff. Az iszonyúság meg-tette remek munkáját. A’ szentségtörő Öldöklés fel-törte az Úr fel-szenteltt Templomát ’s ki-lopta belőle az életet.

Bankó. Mit lopott-ki? az Életet?

Macbeth. Kiét? a’ Királyét?

Macduff. Jertek ’s iszonyodjatok-el magatok a’ gonoszság szemlélésén! – Ne kívánjátok hogy szóljak! nézzétek, ’s szóljatok ti! (Macbeth és Bankó bé) Ki! ki! Kondítsátok-meg a’ szélvész harangját! Rossze! Hertzegek! Fel! Fel! Rázzátok-le magatokról a’ puha álmot, a’ halál képét, ’s nézzétek az ólálkodó Halált magát! – Malcolm! Donalbain! Keljetek-fel minteggy sírjaitokból, ’s lépjetek elő, mint testetlen Lelkek, szemlélni az irtóztató tettet! – Verjétek félre a’ harangot! a’ Szélvész harangját!

Lädy Macbeth. Miért űzi-fel illy siketítő zaj az alvóit ennek a’ Háznak? – Szóljatok – szóljatok, kérlek.

Macduff. O jó szívű Lädy, nem neked való ennek a’ hallása. – Asszonyi fület rettenteni-meg ezzel, második gyilkolás vólna. (Rossze ’s mások jönnek) O Rossze a’ mi Királyunk oda van!

Lädy Macbeth. Szent Isten! hogyan? ’s itt, a’ mi házunkban?

Rossze. Irtóztató akár hol történt vólna is. – Édes Macduff! kérlek, hazudtold-meg magadat! – A Király? ’s hogy van oda? meg-öletett?

Macbeth. O bár tsak eggy órával hóltam vólna meg elébb, úgy boldogúl éltem vólna. Mert ettől a’ pertzentéstől fogva nints semmi a’ Halandóságban, a’ mi betsesnek tessék szemeim előtt. Bábjáték minden! A’ fedhetetlen erkőlts oda van! Az élet bora le-van vonva, ’s a’ puszta pintze tsak seprőt mutathat. – Hol vannak a’ Hertzegek? Hívjátok-elő a’ Hertzegeket.

Macbeth. Bóldogtalanok! Véreteknek forrása bé-dugattatott, ti pedig…

Lädy Macbeth. Ki a’ Gyilkos?

Bankó. Minden környűlállások szerint Komronyikjai. Kezeik ’s artzúlatjok vérrel valának bé-mázolva, ’s kardjaikat meg-törölgetve leltük párnáikon. Iszonyú vólt tsak nézni is rájok, ’s eggyikünk sem mert feléjek közelíteni.

Macbeth. O most már bánom hogy őket fel-lobbantt haragomban öszve daraboltam.

Macduff. ’S miért is tselekedted azt?

Macbeth. Ki lehet egyszerre tsendes és fel-zúdúltt, hív és érzéketlen? – Senki! Fel-lobbantt hűségem fel-döjtötte tsendes ítélésemet. Itt feküdtt Duncán! Ezüst szín bőre arany vérrel vólt bé-szegve! mélyen tátogó sebei pedig ollyanok, mint azok a’ nyilások a’ Természetben, a’ mellyeken veszély rohan-bé. Amott Gyilkosai kézi-mesterségeknek színébe öltözve, ’s kardjaikról árúlóan tsepegett a’ szent vér. Ki az, a’ ki ha igaz hűség lakott Királya eránt szívében, ’s a’ hűség mellett bátorsága is vólt azt meg-bizonyítani, ki az, a’ ki magát ekkor meg-tartóztathatta vólna?

Lädy Macbeth. (El-ájúlását tettetvén) Vigyétek-el innen! – Oh…!

Macduff. Kiáltsatok elő valakit, a’ ki a’ szegény Lädy körűl lehessen. – (Fel-veszik ’s más szobába viszik) – Jámbor Öreg Vitéz, be hamar bé-tellyesedett jövendölésed! Rettentve gyüjti öszve az Ég bosszú-álló fergetegét e’ helly felett, mintha ez a’ gonoszság el-keserítette vólna. A’ torony-óra nappalt vér, a’ pislogó méts pedig setét éjt gőzölget.

Bankó. Az idő is ellenkezik a’ Természettel, mint maga ez az undok gyilkosság. – Gyüjtsetek-elő mindeneket ennek a’ borzasztó tettnek ki-nyomozására! – Kétség és félelem retteg bennünk. – Itt állok az Isten mindenható kezében, ’s e’ szent védelem alatt szállok szembe minden gyanúval, mellyet az irígy gonoszság támaszthatna ellenem.

Macbeth. Azt teszem én is!

Mindnyájan. Mindnyájan azt tesszük.

Rossze. A’ Hertzegek el-mentek. Az a’ gyilkos kar, a’ melly Atyánkat ölte-meg, nékünk sem kegyelmezne ha itt maradnánk. Ezt mondák a’ Kapusnak. – Onnan a’ hol a’ leg-kissebb késedelem is veszedelmes, szabad el-szökni.

Macbeth. Mitsoda? – Utánnok! utánnok nyargalva! Ez a’ szökés őket gyanúsokká tészi.

Macduff. Kiket? a’ Hertzegeket? – A’ Komornyikok tehát…

Macbeth. Lelkek kétség kívűl pénzen vásároltatott-meg az Isten és a’ Természet ellen hogy Malcolmot ideje előtt tegyék a’ Duncán helyjébe. –Átkozott nagyra vágyás, a’ ki őt életének forrása ellen fordította! – Barátim fegyverkezzünk vitéz el-szánásba, ’s gyüljünk öszve a’ Palotában.

Bankó. (maga.)

Tehát meg-kaptad a’ magadét! Glamis, Cawdor, Király, mind meg van, mind, a’ mit a’ Boszorkányok ígértek. – De tartok tőle, hogy nem jutottál igaz úton hozzá. – És még sem száll belőlök Maradékidra semmi is; én pedig Királyoknak Atyja leszek. Ha igazat jövendöltek, mint rajtad láthatni, Macbeth, miért ne lennének nékem is igaz Jövendölőim, miért ne bátorítanának engem is reménységekre? – De vége! eggy szótskát se többé felőlök! – Meg-esküdtem hogy nem adok nekik hitelt. –

Macbeth. (Bankóra mutatván) Itt a’ leg-főbb Vendégünk.

Lädy Macbeth. Az, ha ő felejtődött vólna el, ki-pótolhatatlan tsorba lett vólna mai Innepünkben.

Macbeth. Ma innepi vatsorához űlünk, Bankó; ’s téged különösen is kérlek el ne vond többé magadat.

Bankó. Az én engedelmeskedésem fejthetetlenűl a’ Felséged parantsolatjához van kötve.

Macbeth. A’ mint hallom ki akarsz valahová lovagolni.

Bankó. Ki igen is, Felséges Uram!

Macbeth. Külömben eggy bizonyos dologban tanátsodat kértem vólna ki, mellyet eleitől fogva bőltsnek ’s szerentsésnek esmerek. – De hiszen hólnap nap lessz. – Messze mégysz?

Bankó. A’ mai nap hátra maradtt részét alkalmasint reá kelletik fordítanom; ha pedig a’ lovam serényen nem viseli magát kéntelen leszek az estvétől eggy vagy két órát venni költsön.

Macbeth. De el ne maradj vatsorámtól.

Bankó. Azt ígérem kegyelmes Király.

Macbeth. Hallom, két gyilkos Ötséim Angliába ’s Hiberniába mentek által, tagadják Atyjoknak irtóztató gyilkolásokat, ’s hihetetlen költeményeket terjesztenek-el a’ Nép közt. – De arról egyéb dolgaimmal eggyütt, mellyek az országot illetik, és öszve-vetett gondosságunkat kívánják, hólnap bővebben. Most lóra hamar, ’s jöjj minél elébb vissza! – Viszed a’ fiadat?

Bankó. Viszem igen is Felséges Uram.

Macbeth. Lovaitoknak gyors és szerentsés lépéseket kívánok, ’s hátoknak ’s az Istennek ajánlak!

(A’ többiek felé fordúlván) Vatsoráig kiki Ura az idejének. Hogy az eggyütt létel édességét annál inkább érezzem, magam is egyedül akarok addig lenni. (Jelt ád az el-oszlásra. El-mennek. Eggy Tselédnek int hogy maradjon)

Macbeth. Itt van a’ két ember?

Tseléd. A’ Kastély kapujában várakoznak Felséged parantsolatja után.

Macbeth. Hívd-elő. (A’ Tseléd el-megyen) – Az lenni, még semmi sem. De bátorsággal lenni az! – Nem tsak főldszínt ereszti az én Bankótól való tartalékom gyökerét. Királyi tekintetében eggy Valami van, a’ melly rettegést parantsol. Ha arra jön a’ dolog, ő neki mer az ároknak ugratni, de meg-rettenhetetlen szívében még is annyi előre-nézés lakik a’ merés mellett, hogy szándékainak tellyesítése soha sem áll erőtlen talp köven. Bankó az tsak, a’ kitől tartok. Tsak ő az a’ ki előtt Geniusom le-tsüggeszti szárnyait. Nem támadta é meg azonnal a’ Varázslókat, midőn Királynak nevezték? Nem kért é magának is eggy szót? Nem köszöntötték é Királyok Atyjának. Fejemre meddő koronát tevének. Nékem tsak száraz sceptrumot nyújtottak, mellyet Idegen fog ki-tsavarni kezemből, ’s Maradékaim közzűl senki sem bíránd. Ha így, úgy én a’ Bankó Maradékiért motskoltam-meg Lelkemet; ő értek öltem-meg a’ kegyes Duncánt, ő értek keserítem-meg nyugalmam poharát. Hogy azokat Királyokká tegyem játékra botsátottam el-veszthetetlen kintsemet, ’s az emberiség meg-esküdtt Ellenségével nyerettem-el azt. A’ Bankó fajtájai Királyokká! – Minekelőtte az légyen-meg maga szálljon-ki ellenem a’ baj-vívó piatzra a’ Végezés, ’s kiáltson életet vagy halált reám! – Ki van itt?

Macbeth. (a’ tselédhez) Állj az ajtó elibe, ’s várj addig ott, míg elő-kiáltalak. – (A’ tseléd el-megyen) – Gondolkoztatok^* azon a’ mit tegnap mondottam? Most tehát tudjátok hogy ő vólt az a’ ki mindenkor el-akart nyomni benneteket. Azt gondoltátok, hogy én, én az ártatlan, nyomtalak. De reménylem eléggé ki-mentettem magamat, ’s eléggé világosan meg-mutattam mint bántak veletek, mint tették minden igyekezeteiteket vízzé, mitsoda eszközzel éltek ellenetek, ki vólt a’ ki mindent fel-lázzasztott; eggy szóval mind azt, a’ mi akármelly fa mankót is meg-győzhetne a’ felől, hogy mind azt Bankó tsinálta.

Az eggyik. Úgy van Felséges Uram; azt eléggé meg-mutatta Felséged.

Macbeth. Menjünk hát tovább! Tűrésből tóldozott fóldozott é hát öszve a’ Természet annyira hogy ennyi bosszantást bé-húnytt szemmel nézhettek? ’s hogy lehettek olly felette istenfélők, hogy ezért a’ jó emberért, a’ kinek ólom karja benneteket egész a’ sírig nyomott-le, ’s gyermekeiteket kóldusokká tette, még imádkozhattok?

A’ második. Felséges Uram, emberek vagyunk. –

Macbeth. Igen, igen! emberek; mert a’ közönséges Laistromba tartoztok ti is; úgy mint a’ kopó vizsla, agár, pumi, pudli, komondor, mind kutya nevezet alá tartozik; de ha hozzá fog az ember a’ válogatáshoz, ezt a’ sebes futás, vagy lomha lépés, azt a’ ravaszság vagy alamusziság, amazt a’ gazdája szeretése vagy a’ vad-űzés külömbözteti-meg a’ többitől, ’s mindenik külön hellyet kap azon ajándékok szerint, a’ mellyekkel az adakozó Természet fajtáját meg-ajándékozta. Éppen így van az ember is. Ha hát a’ Laistromban nem vagytok éppen leg-alól, szóljatok; ’s eggy szándék el-beszéllésével hiszlek-meg benneteket, mellynek tellyesítése Ellenségteket útotokból félre veri, benneteket pedig szorassan szívemhez szorít. Mert míg ő él, addig én is tsak félig vagyok egésséges. Tsak az ő halála az, a’ mi egészen meg-gyógyíthat.

Az első. Én eggyike vagyok azoknak, a’ kiket a’ Világ pufogtatása úgy meg-mérgesített, hogy kész vagyok azt fel-dúlni.

A’ második. Engem meg úgy űzőbe veve a’ szerentsétlenség hogy életemet tsak eggy gombos tőnyire is örömmel teszem-fel, hogy az által vagy jobb karba tegyem vagy el-játszam.

Macbeth. Hogy Bankó Ellenségetek vólt, azt tehát látjátok.

Mind ketten. Azt látjuk, Felséges Uram.

Macbeth. Éppen így ő az nékem is, még pedig olly ólthatatlan vérszomjúsággal, hogy mindenik pertzentés, melly az ő éltét hosszabbítja, veszedelemre teszi-ki az enyimet. Hatalmamban vólna ugyan hogy véle mindeneknek láttára éreztessem felsőségemet, ’s őt világosan törölhetném-el szemeim elől, de azt némelly Barátim miatt, kik néki is Barátjai, nem lehet tselekednem. Annak esetét, a’ kit magam ütök-le, kéntelen vagyok siratni, hanemha Rokonainak hajlandóságokat el-veszteni akarom. E’ miatt a’ ti szolgálatotokra van szükségem, hogy a’ dolog bizonyos okora nézve titokban maradjon a’ Világ előtt.

Elsőbb. Paratsolatjára vagyunk Felségednek.

Második. Örömmel tésszük azt ha életünk…

Macbeth. Tüzetek szikrázik szemeitekből. Rajta hamar! Még ma estve kell meg-lenni; de ne közel a’ Kastélyhoz. Mert arra kell mindég néznetek, hogy engem gyanú ne érdekeljen. Ki lovaglott, ’s alkonyodás tájban jő-vissza, a’ vadas kert kapuján. Azt rátok bízom hol akarjátok bé-várni. Hogy semmit se tegyünk félig, a’ setét óra sorsát eggyütt érje vele a’ fija is. Mert ezt, hogy őt is el-küldjük, nyúgodalmam nem kívánja kevesebbé. Reménylem a’ dolog hármunk közt marad.

Mind ketten. A’ leg-utolsó betűig. (El)

Macbeth A’ dolog jól indúl. – Bankó, kezemben vagy. – Ha Lelked a’ Mennyországba készűl, még az éjjel jut oda.

Lädy Macbeth. No Macbeth, mint megy a’ dolog? ’S megint magadban? – Ha kívánságainknak tzéljánál nyúgodalmat nem találunk, nem nyertünk semmit, sőt mindent el-vesztettünk. Igy lebegvén aggódás és öröm közt jobb vólna az El-öltt, mint az Ölő lenni. Ki adna illy bús képzeléseknek szállást, ki apolgatna olly gondolatokat, a’ mellyeknek azokkal, a’ kikre intézve vagynak, eggyütt kellene meg-halva lenniek? Meg nem fordítható dolgokat felejteni kell. A’ mi meg van, meg van!

Macbeth. A’ kígyót széllyel téptük, de nem öltük-meg. – Öszve nő az majd, ’s ismét kígyóvá vál; ’s előbbi foga mardosásainak lessz ki-téve a’ mi ostoba gonoszságunk. De bomoljék öszve a’ dolgok alkotványja, düljenek öszve mindenek, minekelőtte kenyerünket illy rettegés közt együk, ’s illy iszonyú álmok sulyja alatt aludjunk. Jobb, feküdjünk Holttjaink mellett, kiket magunk elől a’ nyúgodalom ösvényéről hembergetünk-le, mint hogy így éljünk a’ gyötrött lélek hánykódó aggodalmai közt. – Duncán sírjában fekszik; tsendesen alussza már most az élet fárasztó napja után a’ puha álmot. A’ gonoszság a’ leg-főbb munkáját is el-követte már rajta. Sem vas, sem méreg, sem hazai pártütés, sem kül-ellenség nem háborítja-fel többé tsendes alvásából.

Lädy Macbeth. Jer, Kedvesem, simítsd-ki öszve-barázdáltt homlokodat! Légy víg innepi estvéd Vendégei között.

Macbeth. Az leszek, Kints! ’s kérlek légy te is az, ’s mutass szíves kedvezést Banco eránt. Tsald meg őt szájjal is, szemmel is! Az idő még azt kívánja, hogy királyi felsőségünkről el-felejtkezzünk, hízelkedésre alatsonyítsuk-meg magunkat, ’s ábrázatinkat szíveinknek nyájas áll-ortzáivá tsinálujk.

Lädy Macbeth. Erről egészen el-kell szoktatnod magad.

Macbeth. O édes Feleségem! ez a’ szív teli van mérges scorpiókkal. – Tudod még, Banco, fiastúl eggyütt él. –

Lädy Macbeth. De nem halhatatlanok.

Macbeth. Éppen az az eggy vígasztal, hogy hozzájok lehet férni. – Ne búsúlj semmit. Minekelőtte a’ denevér el-végi magános repületeit, ’s a’ dongó éjjeli bogár a’ tunya éjre hortyogó alvást húz, eggy nagy tettnek kell véghez menni.

Lädy Macbeth. ’S az…?

Macbeth. Ne kívánd tudni, Kintsem! míg a’ véghez vitt Tettet öröm sikoltással hallgatod. – Jer, setét éj, kösd-bé gyenge szemeit a’ szánakozó Nappalnak! Vérbe mártott, látatlan kézzel mázold-bé ’s tépd-széllyel azt az adóssági-írást, a’ melly miatt ortzáim sáppadnak! – Már szürkül az ég bóltja; már repül a’ tsevegő bikkesbe a’ varjúk serege. – A’ Nappal jámbor munkásai szunnyókálnak ’s el-kezdenek alunni, az alatt míg az Éjnek setét Társai zúdúlva jönnek-ki zsákmánylásra. Te rémülve hallgatod szavaimat, de tsendesedj-el. Vétkes Kezdet tsak vétkes Vég által tétetődik jóvá.

Tseléd. A’ Vendégek öszve gyültek, ’s várják Felségteket. (El)

Macbeth. Jer hát, édesem!

Macbeth. Hozott Isten, Barátim, hozott Isten! Foglaljatok hellyet az elsőtől az utlsóig. Banco még sints itt?

Rossze. Még nem jött, Felséges Uram.

Macbeth. Üljetek! Én majd itt, majd ott egyvelítem magamat a’ Társaságba, mint szívesen vendéglő Gazda. – Úgy tetszik a’ Gazdasszonyunk el-felejtkezett a’ maga tisztiről. – Én leg-alább nem hallottam hogy benneteket idvezlett vólna.

Lädy Macbeth. A’ Te idvezlésed, édes Férjem, eggyütt fogadta-el az enyímmel Vendégeidet. Szívem mindeniket nyájasan idvezli.

Macbeth. Képeden vér fertsegést látok.

Gyilkos. Úgy a’ Bancoé van rajta.

Macbeth. Jobb hogy a’ tiéden, mint az övén. – Találtad?

Gyilkos. Keresztül van metszve Uram a’ torka. Ezt a’ barátságot én tettem neki.

Macbeth. Betsűletes torok-metsző vagy; de még az is betsűletes ám, a’ ki Fleansznak tette ezt a’ barátságot. Ha te tetted, úgy Primás vagy!

Gyilkos. Felséges Uram, Fleansz el-illantott.

Macbeth. Úgy megint rám esik a’ hideg. Külömben meg-gyógyúltam vólna. Kemény vólnék mint a’ márvány, mozdíthatatlan mint a’ kőszirt, határtalan és mindenütt jelenvaló mint a’ levegő körültünk. Igy pedig bé-vagyok bilintselve györtelmes aggódásaim közzé. – De Bancot leg-alább jól el-takarítottátok?

Gyilkos. El-takarítottuk é Felséges Uram? El-bizony eggy mély gödörbe, húsz ollyan sebbel hogy annak a’ leg-kissebbike is meg-ölte vólna bizonyosan.

Macbeth. Köszönöm, míg több lessz, ezt is. –Ott vitzkándozna hát a’ meg-taposott Kígyó. Az a’ féreg is mérget tenyészik ugyan egykor, a’ melly most el-ásta magát, de szerentsére még ki nem nőtt a’ foga. Lódúlj most jó Legény. Hólnap bővebben szólunk.

Lädy Macbeth. Édes Férjem, egészen el-felejted hogy Gazda vagy. Az a’ Gazda a’ ki a’ Vendégekkel a’ meg-győződésig nem érezteti hogy mindent szívesen nyujt, meg-veszi a’ vendéglés árrát. Otthon kiki leg-jobban lakik. Más hellytt a’ szíves látás az asztal leg-ízletesebb fűszerszáma, e’ nélkűl az egész asztal annyi, mintha rá semmi sem adódnék.

Macbeth. Nyájas, kedves Feddő! – Mindnyájunknak jó appetitust, jó emésztést és a’ kettő után jó egésséget kívánok.

Rossze. Méltóztatik Felséged hellyt foglalni?

Macbeth. Imé eggyüvé gyülekezve vólnának Hazánknak fényjei ha a’ mi meg-hitt Banconk is itt vólna. – Óhajtom, hogy el-késődésének oka inkább eggy kis rólunk való el-felejtkezés légyen, mint valamelly véletlen baj.

Rossze. Elő nem jövén, leg-alább nem kellett vólna meg-ígérnie, hogy meg-jelenik. – Nem méltóztatik bennünket Királyi le-ereszkedésével bóldogítani Felséged?

Macbeth (El-rémüléssel, meg-látván a’ Lelket) Az asztal székei el vannak foglalva.

Rossze. Imé itt eggy üress szék Felséges Uram!

Macbeth. Hol?

Rossze. Itt, kegyelmes Király! – Mi rántja-vissza Felségedet?

Macbeth. Mellyitek tselekedte azt?

Egynehány vendégek. Mit, Felséges Uram?

Macbeth. (a’ Lélekhez) Azt nem mondhatod hogy én tselekedtem. – O ne rázd úgy felém véres fürtjeidet.

Rossze. Uraim, keljünk-fel. Ő Felsége nem jól érzi magát.

Lädy Macbeth. Üljetek veszteg, Uraim! Az én Férjem gyakorta van így; ’s ifjúsága ólta mindég így vólt. Kérlek, Uraim, maradjatok helyjeiteken. El-távozása tsak egy pillantatig tart; magához fog térni mindjárt. Ha rá néztek, tsak nevelni fogjátok baját, és azt tészitek hogy nyavalyája későbben múlik-el. Egyetek, ’s tegyetek úgy mintha nem is látnátok. – (Sugva) Macbeth, férfi vagy é osztán?

Macbeth. El-hiszem! és ollyan;^* eggy olly mérész, olly bátor férfi, a’ ki azt is meg meri nézni, a’ mit az ördög sem nézhetne-el el-sáppadás nélkűl.

Lädy Macbeth. Ó, gyönyörű egy portéka! – Ez ismét gyávaságod képzelete; az a’ tüneményes tőr, a’ melly, a’ mint mondád, Duncánhoz vezetett. – Be illene ez a’ sok száj-vonás szem-meresztés a’ Vas-bába estveli meséjéhez a’ kandalló mellett. Pfuj! Nem szégyenled? Mit hunyorgatod rettegve szemeidet? Tapogasd, he nekem nem hiszel, az a’ mit látsz eggy üres szék.

Macbeth. Kérlek, nézz tsak emide! – Nézd! lásd! – No! mit mondassz rá! – Jó, nem bánom, legyen! – Ha inteni tudsz, tudj szólani is! Ha a’ Sírok és Kripták magokba nem tudják zárni a’ Meg-hólttakat, az ölyvök gyomrai légyenek sírjaink.

Lädy Macbeth. Hogyan? egészen meg-kábúltál é haszontalan félelmedben?

Macbeth. Úgy áldjon-meg az Ég, maga, önnön maga, állott itt előttem.

Lädy Macbeth. Pfuj! nem szégyenled?

Macbeth. Vér eleitől fogva ontatott; még addig is ontatott vér míg emberi rendelések nem tették bátorságossá az eggyütt lakozást; annakutánna is ontatott vér, még pedig úgy hogy ki-ontásokat fül nem hallhatja borzadás nélkűl. De ha máskor valakinek ki-lottsantották az agyvelejét, fel-fordúlt ’s vége vólt. Most pedig húsz halálos seb után is elő jön sírjából a’ Meg-öltt, ’s el-kerget székünkről. E’ már szokatlanabb a’ közönséges vér ontásnál.

Lädy Macbeth. Édes Férjem! Barátaid vissza-térésedet óhajtják.

Macbeth. Köszönöm hogy rájok emlékeztetsz. – Ne akadjatok-fel ezen, Barátim, ez nekem példátlan különösségem. De a’ kik esmernek keveset gondolnak vele. – Jertek, mindnyájatoknak egésségekért! – Igy osztán hellyet foglalok én is. – Bort! – Teli! – Az egész Tábla egésségéért, ide számlálván a’ mi kedves Barátunkat Bancot is, kinek itt nem létét kiki sajnálja. – Bár itt vólna már. Ti mindnyájan ’s köztetek ő is, éljetek! Mindnyájan éljetek!

Mindnyájan. Köszönjük alázatosan Felségednek.

Macbeth Félre! félre szemeim elől! – Hagyd el-rejteni tetemidet a’ főldnek! – Tsontjaid velőtlenek, véred hideg! Szemednek mellyet ennyire nekem meresztessz, nints látó ereje.

Lädy Macbeth. Úgy nézzék ezt az én kedves Uraim, mint meg szokott dolgot. Ez a’ baj gyakran fordúl elő. De sajnálom még is hogy mai eggyütt létünk örömét háborította-meg.

Macbeth. A’ mit eggyiktek vagy másiktok mer, azt én is merem. – – Jöjj úgy mint egy borzas grönlandi medve, vagy úgy mint a’ pántzélos Rhinoceros, vagy a’ dühös hyrcaniai párdutz! Öltözz akármelly alakba tsak ne ebbe; ’s erős inaim nem fognak reszketni előtted. Vagy éledj-fel újra, hívj-ki a’ baj-vívás mezejére; ’s ha el-búvok nevezz gyermekek bábjának. – Félre rémítő arnyék, félre előlem! Tsalfa káprázolat, félre! – Miért kellett így…

Hahhh! El-enyésztél? No tehát ismét férjfi vagyok. –

Kérlek üljetek veszteg.

Lädy Macbeth. Édes Férjem, Vendégeinknek minden vídámságjokat kedvetlenségre változtattad-el.

Macbeth. Lehet é érdekeltetés nélkűl nézni mint suhan-el előttünk valami mint a’ nyári reggeli köd? Utoljára magamat sem fogom meg-esmerni ha meg-gondolom, hogy az illyes jelenségeket, míg az én ortzámat a’ rettegés halaványítja, te termeszeti pirosságoddal nézheted.

Rossze. Mitsoda jelenségeket Felséges Uram?

Lädy Macbeth. Eggy szót se többet Uraim! Mind inkább inkább nyomja-el. A’ kérdezősködések egészen meg-kábítják. Jó éjszakát mindnyájatoknak. Ne várjátok az intést a’ fel-kelésre. Jó éjszakát! menjünk!

Rossze. Jó éjszakát ’s jobb egésséget kívánunk szívesen ő Felségének.

Lädy Macbeth. Jó éjszakát mindeneknek.

Macbeth. Vérért kiált! – Azt mondják, Vér Vért húz maga után. – Tudjuk hogy a’ kő járt, a’ fák szólottak. Nem most vonták először az állatok nyelvét értő Varázslók a’ varjú krákogás, ’s szarka tsergés által, napfényre a’ Gyilkost. – Késő már az éj?

Lädy Macbeth. Már tsak nem viaskodik a’ reggellel.

Macbeth. Mit mondassz hozzá hogy Macduff meg nem jelent hívatalomra?

Lädy Macbeth. ’S hívattad?

Macbeth. Hogy ne? ’s eggy hideg Nem! vólt a’ felelet, minden mentegetés nélkűl. De végére járok. Eggyetlen eggy sints a’ Jó Uraimék közt, a’ kinek házánál kémény ne legyen. Hólnap jókor a’ Varázs Nőstényekhez megyek. Akarják nem akarják többet kell nékik mondaniok. Mert már most kéntelen vagyok a’ leg-vétkesebb szerekhez is fogni, hogy eggyet ’s mást ki-tanúlhassak. Egyre üt-ki a’ dolog külömben is. Már meg van. Olly messzire bé-hatottam már a’ vérbe, hogy a’ meg-fordúlás szint olly bajos és szint olly hosszú vólna, mint a’ keresztűl gázolás. Tsudálatos dolgok hemzsegnek fejemben, de vígyáznom kell rájok, mert míg magamat észre veszem, ki-síklanak a’ kezemből.

Lädy Macbeth. Neked a’ minden élő állatok táplálójára, az Álomra van szükséged.

Macbeth. Jer, menjünk alunni! Az én hibám az új kezdő bátortalansága, kit még a’ gyakorlás meg nem keményített. Az illy tettekben még igen is gyermekek vagyunk. (El)

Macbeth. No titkot őrző, fekete, éjféli Tündérek, mint van a’ dolog? Mihez fogtok?

A’ boszorkány. Ahhoz a’ minek nints neve.

Macbeth. Kénszerítlek benneteket mesterségtekre, akár hol vettétek azt, feleljetek! Ha minden szélvészt le-kellene is bár óldani lántzairól hogy a’ Templomokat fel-döjtsék; ha szintén magasról zuhanó hullámoknak kellene is bár fel-forgatni a’ tengereket; ha vetést ’s erdőt le-kell is bár fújnotok a’ főld színéről; ha a’ Várak tserep fedeleinek Urok fejekre kell is bár le-pattogni, ha a’ leg-pompásabb Sarampóknak láb-kövekhez kell is bár hajtani súgár tetőjöket! Sőt ha a’ tenyésző Természet minden tsirázatjainak ki kellene is száradni a’ közönséges el-halásra: feleljetek arra, a’ mit tudakozok!

Iső boszorkány. Szólj!

IIdik boszorkány. Kérdj.

IIIdik boszorkány. Felelünk.

I. boszorkány. Szólj, kitől kívánsz inkább feleletet? tőlünk vagy mestereinktől?

Macbeth. Kiáltsátok-elő hadd lássam elébb.

I. boszorkány .^*

Macbeth. Köszönöm jó tanátsodat, akár ki vagy! Lessz rá szükségem. De még eggy szót –

I. boszorkány. Ő nem hágy magának parantsolni. – Im itt eggy más, az elsőnél még hatalmasabb!

A’ gyermek. Macbeth! Macbeth! Macbeth!

Macbeth. Ha három fülem vólna mindenikével hallottam vólna szavadat.

A’ gyermek. Légy bátor, ne rettegj, Irígyed el-dűlt!

Nem árthat az néked a’ kit Asszony szűlt. (El-tűnik)

Macbeth. Élj hát örökké bár Macduff! Mért kellene nékem tőled rettegni! – De nem! Kettőztetett bátorsággá teszem a’ bátorságot. Jelt kérek rá a’ Sorstól. Halj-meg Macduff, hogy a’ sárgaságban kínlódó Félelemnek bátran mondhassam szemébe hogy hazud, ’s a’ szikrázó villámoknak bosszúságára kényemre alhassak. –

Mi ez a’ mi királyi magzat alakjában kél-fel ’s kis homlokán a’ Fejedelemség tzímerét viseli.

III. boszorkány. Hallgassd tsak.

A’ koronás gyermek.
Rád a’ Makduff tsoportozatja
Fogát akármint vitsorgatja,
De a’ veszély mind addig fut,
Míg a’ Birnám bokra Dunsinánhoz nem jut.

Macbeth. O az soha sem lessz meg! Ki tsalhatná maga után az erdőt? ki parantsolhatná a’ fáknak, hogy magokat kemény ágyakból ki-fejtsék? – Derék jövendölések! – Ez mind jól megy! – Fel-zendülttek Tsoportozatja, mind addig nem árthatsz nekem míg a’ Birnámi liget Dunsinánhoz nem jut! A’ fennt űlő Macbeth tehát ki-tölti a’ Természet által ki-szabott mértéket, ’s életét, a’ Halandóknak közönséges példájok szerint, egyedűl az Idővel hagyja magától el-nyeretni. – De eggyet dobog még szívem tudni: mondjátok-meg – ha tudástok annyira terjedhet – fog é a Banco Nemzettsége valaha itt uralkodni?

A’ 3. boszorkány. Ne tudakozz többet.

Macbeth. Feleljetek! – Ha nem, örök átok érjen! – (Az Üst el-süllyed) Miért süllyed-el az üst? – (Mezei Mars hallatszik) Mi ez?

I. boszorkány. Jertek!

II. boszorkány. Jertek!

III. boszorkány. Jertek!

mind a’ hárman eggyütt. Jertek mint árnyékok ’s borzasszátok-el!

Macbeth. Te igen hasonlítassz a’ Banco árnyékához! Oszolj előlem! – A’ te koronád vérbe keveri szemem almáját. – A’ te ábrázatod pedig te arannyal körűl fontt homlok, hasonló az elsőjéhez – a’ harmadik, mint a’ két első – Fertelmes Varázsok, mért mutatjátok ezt nekem? – ’S negyedik is? – Ó vásúlj-el szemem! – Mitsoda? az ítélet napig fog é tartani ez a’ királyi sor? – Megint eggy? – Eggy hetedik? – Nem akarok látni többet, – ’s imhol még is a’ nyóltzadik eggy tűkörrel ’s még eggy nagy rakást mutat! Némellyikének kezeikben kettős arany alma, ’s három buzgány van! – Pokolbeli Lelkek! – Most látom hogy igaz! mert az öszve metéltt Banco rám mosolyog, ’s ujjal mutat rájok, mint magáéira. – ’S így lessz ez?

Első boszorkány.
Igy lessz! Igy lessz! – –
De lá, la! a’ Király mit tessz!
Társak jertek múlassátok
Aggódásit oszlassátok
Fogjunk körűlte kéz lántzot,
’S danolva ropjuk a’ tántzot.
Emlegesse kedvesen
Miként láttuk szívesen.

Macbeth. No, hová lettek? – Nintsenek sehol. – Átkozott jellel legyen meg-bélyegezve ez a’ szomorú nap a’ Kalendáriomban örökösen! – Ki jársz ott?

Rossze. Mit parantsol Felséged?

Macbeth. Láttad a’ Boszorkányokat?

Rossze. Nem láttam, kegyelmes Uram.

Macbeth. Nem mentek-el melletted?^*

Rossze. Nem, igazán nem!

Macbeth. Pestisesedjék-meg az a’ levegő, a’ mellyen el-mentek! ’s átkozott mind az, a’ ki nekik hiszen! – Valami ló kopogást hallottam. Ki vólt az?

Rossze. Hír-hozók, Felséges Uram, azzal a’ tudósítással hogy Macduff Angliába szökött.

Macbeth. Ó idő, mikor szünsz-meg már félre rántani a’ tellyesedést véres szándékim elől? Miért nem engeded hogy az mindég nyomokba lépjen ezeknek? Azok a’ mik az ő szívében elsők, az én kezeimben is elsők legyenek! Fel-tenni ’s véghez vinni Eggy legyen! – Feleségét gyermekét tsak nem vitte magával. – Minekelőtte a’ fel-tétel még meg-hül szívemben, lásson tellyesedést. – Tsak a’ Boszorkányok ne vegyenek-elő megint. – Rossze, hol vannak a’ Hír-hozók? Jer, vezess hozzájok.

Az eggyik. A’ mint mondám a’ dolgot magad is ki-találod, tsak gondolkozz rajta. Én tsak azt állítom, hogy alíg lehet tsudálatosabb történetet hallani. Macbeth, úgy beszéllik közönségesen, nagyon szánta a’ jó Duncánt, de hogy is ne szánta vólna, mikor már oda vólt – Banco, az a’ derék Öreg éppen virradtta felé kerűlt-elő. O miért ne mondhatná az a’ kinek tetszik még azt is hogy Duncánt Fleansze ölte-meg? Azonkívűl is gyanúsnak mutatja a’ meg-szökés. Nem jó dolog olly felette jókor indúlni. De még Malcolm és Donalbain sem tudom hogy tisztítják-ki magokat Atyjoknak istentelen meg-ölésekből. Iszonyú tselekedet az. Tsak Mecbethhez nem járúl semmi gánts. Ő siratta a’ szegény Meg-ölttet, ’s szent dühösséggel aprította öszve a’ két részegen alvó Komornyikot. Avagy nem mutatja é tsak maga ez a’ fel-hevűlés is a’ Macbeth ártatlanságát, és azt hogy tette nem tsak ártatlan hanem okos tett is vólt? Mert ki tűrhette vólna-el azt hogy a’ két Komornyik magát a’ gyilkosság vétke alól mentegesse, ’s azt tagadja vagy másra kenje! – Nem, nem! Macbeth okosan bánt hogy őket agyon vagdalta; ’s úgy tartom, hogy ha a’ Duncan fiait zár alatt kaphatta vólna – a’ mellyet az Ég kegyelmesen el-távoztatott – őket is meg-tanította vólna mit tégyen Atyát ölni. Hát Fleansze! – hm,… de tsitt! – Azt mondják hogy Macduff némelly szabados szólásért, ’s azért is hogy ennek a’ koronát lopónak asztalánál meg nem jelent, kedvetlenségbe esett. A’ mint hallom, meg-szökött. Vallyon hová vette magát?

Második A’ Duncán fija, a’ kit ez az Istentelen atyai örökségétől meg-fosztott, Angliában vagyon, ’s a’ kegyes Edvárd őt egész barátsággal fogadta-el. Oda folyamodott Macduff is, segítséget és erőt kér, hogy asztalinknak ismét étket, ’s éjjelinknek álmat adhassunk, víg vendégléseink mellől a’ gyilkoló tőröket el-távoztathassuk, törvényes Úrnak szolgálhassunk, ’s hívatalra igaz útakon juthassunk. Ezt Macbeth alatt hasztalan óhajtjuk. ’S ez a’ hír Macbethet annyira meg-rezzentette, hogy nyakra főre gyüjti a’ táborozó sereget.

Első. Küldött Macduffért?

Második. Küldött. de eggy rövid „Nem”mel eresztette vissza a’ bosszankodó Követet.

Első. A’ mint jut eszembe, Macduff a’ koronázás innepén sem jelent meg Sconéban.

Második. Nem vólt ott. Soha sem felejtem-el a’ mit nekem egykor mondott! „Az ótska ruhát sokkal könnyebben viseli a’ test, mint az újat!” Ezt mondta; bal kézre hagyta Sconét, maga pedig Fifre ment.

Első. Bóldogítsa az isten minden igyekezetiben! Bár lágy szívet ’s vitéz karokat találna Angliában, hogy ezt az átkozott kart, melly Hazánkat illy sullyosan nyomja, öszve tördelhesse.

Második. Arra én Ament mondok!

Lädy Macduff. ’S mit tett ő ollyat, a’ miért Hazáját szökve kellett el-hagynia?

Rossze. Tsendesedj, kedves Lädy!

Lädy Macduff. Az ő szökése esztelenség vólt. Ha bennünket tetteink nem mutatnak Gonoszoknak, ijedttségünk tehet azokká.

Rossze. De meg-lehet hogy az ő el-szökése nem ijedttség, hanem okosság vólt, ’s ha…

Lädy Macduff. Okosság? – Feleségét, tsetsemő gyermekeit hagyni-el, birtokait és tekintetét? még pedig ott, a’ hol maga nem mér maradni! – Nem szeret bennünket; ki-hóltak benne a Természet érzései! – A’ parányi ökörszem, a’ leg-parányibbika a’ madaraknak, bátran kél-ki tollatlan fijai mellett a’ rabló ölyv ellen. Minden ő néki az ijedttség;a’ szeretet semmi! ’S minek kell az okosságot az olly szökés mellet nevezni, a’ melly hanyatt homlok rohan a’ veszélybe.

Rossze. Édes Ángyom, tsendesedj kérlek. A’ te férjed eggy nemes gondolkozású, bőlts, meg-értt Férjfi; leg-jobban tudja ő mit kívánnak az idők. Ha valamit tanátslani szabad, javaslom – indúlj tüstént utánna. Ennél többet mondanom nem lehet. Elég az ahhoz hogy irgalmatlan idők azok, a’ mellyek bennünket, ámbár semmit sem tudunk benne, gonosz tévőknek kiáltanak; a’ midőn rettegünk a’ nélkűl hogy tudnánk mitől és miért félünk, ’s mint a’ fel-zúdúltt tengeren úgy hányattatunk ide ’s tová. Nekem mennem kell. Tsak azzal is kotzkára vetém éltemet hogy ide jöttem ’s ennyit mondtam. (A’ Macduff kis fija bé-lép) A’ kis ötsém! Az Isten neveljen kis fiú!

Lädy Macduff. Él az Atyja, és árva még is.

Rossze. Lädy, a’ mit javaslottam! A’ gyermekeidet magaddal vidd! Isten veled. (El)

Lädy Macduff. Szegény gyerek! az Atyád oda van! Mit tsinálsz már? Miből élsz?

A’ gyermek. A’ miből az Ég madarai, Anyám!

Lädy Macduff. Legyet eszel, meg bogarat?

A’ gyermek. Azt értem, a’ mit kaphatok. A’ madár is tsak azt eszik.

Lädy Macduff. Szegény árva madár! nem kerűlöd-ki sem a’ hurkot sem a’ lép vesszőt.

A’ gyermek. Miért nem, Anyám! A’ hurkot meg a’ lép vesszőt nem szegény madarak számára rakják-ki. Ó az Atyám nem hólt meg, hijába rettentessz.

Lädy Macduff. Vaj meg! Az Isten könyörüljön rajtad kis fiú!

Az Idegen. Isten áldja-meg az én szép Lädymat! Te ugyan engem nem esmersz; de én Téged igen is! Fejed felett veszély gyűl-öszve. Ha eggy szegény ember tanátsát meg nem veted, lódúlj innen minél elébb! Útra tüstént minden gyermekiddel. Gorombaság ugyan így meg-rettenteni; de tudtodra nem adni hogy életed veszedelemben forog, nem tsak gorombaság hanem esztelenség is vólna. Isten veled. Tovább nem múlathatok. (El)

Lädy Macduff. Isten! hová szaladjak, hova rejtsem magam? Rossze is ugyan ezt… De hiszen mit vétettem én? – Másként nem abban a’ Világban élek é, a’ hol gonoszt tenni dítséretes dolog, jót pedig büntetést érdemlő bolondság gyakorta? – Ah! miért ragaszkodom ehhez az Asszonyi védelemhez: Nem tettem semmi gonoszt. – Jer, fiam! az Isten szent óltalma légyen felettünk. – (El)

Malcolm. Keressük-fel a’ leg-magánosabb árnyékot, ’s ott sírjuk-ki el-epedtt szívünk keservét!

Macduff. De kapjunk inlább kardhoz az Istentelen ellen, ’s vijjunk vitézi módra Atyai el-rablott örökséginkért! Új özvegyek^* jajgatnak, új árvák sírnak, új panaszoktól zeng az Ég minden új reggellel, mintha bóldogtalan Hazánkkal eggyütt szenvedne.

Malcolm. A’ mit hiszek azon síránkozom; a’ mit tudok azt el-hisezm; ’s a’ mit meg-változtathatok, azt meg-változtatom, első kedvező alkalmatossággal. Könnyen igaz lehet a’ mit az elébb mondál. De ezt az Istentelent, a’ kinek neve ki-mondása is sebet ejt a’ nyelven, egykor jó szívű, derék embernek tartotta minden; te magad is szeretted őt, ’s neked leg-alább még eddig nem ártott. – Én ugyan még ifjú vagyok – de te még is nagyon le-kötelezhetnéd őt el-árúlásommal. – O Barátom, nem esztelenség eggy szegény, erőtelen, ártatlan bárányt meg-öletni, hogy a’ meg-bosszantott Istenség haragja meg-enyhűljön.

Macduff. Hertzeg! én nem vagyok pribék.

Malcolm. De pribék Macbeth! Eggy Király parantsolatja el-tántoríthatja a’ leg-jobb szívet is. – Angyalok is meg-buktak, miért ne emberek is.

Macduff. Él az Isten, én pribék nem vagyok! Hazafiú: szent hűség vezérlett hozzád, ’s az Igazság jeléűl ímé szívemre teszem kezemet. Ha hazudok, tolja-vissza azt szívem, ’s legyen az éh hollók eledele!

Malcolm. Ha a’ hamis esküvést nyomban követte vólna mindenkor a’ büntetés, úgy még soha sem tsalatott vólna-meg eggy Barát is, eggy Király sem árúltatott vólna-el, ’s soha sem szégyneült vólna-meg az ártatlanság. Eggy Tolvaj sem bírta vólna véres erőszakkal rablott zsákmányát, ’s eggy Bíró sem hozott vólna igasságtalan ítéletet. – De meg-botsáss! Az én vélekedésem téged nem tehet egyébnek, mint a’ mi vagy! Még mindég ragyognak Angyalok, ha a’ leg-ragyogóbbak meg-buktak is; ’s ha minden gonosz dolog abba az alakba öltözhetne, a’ mellyet a’ Jó viselt, a’ Jó kéntelen vólna a’ rosszal eggy köntösben járni.

Macduff. Ah! tehát minden reményt el kellett vesztenem!

Malcolm. Azt talám éppen ott vesztetted-el, a’ hol kétségeimet én találtam. – Barátom! hogy hidjem én azt, hogy te illy sietve, illy veszedelmes környűl állás közt, feleségedet, gyermekeidet, ’s mind azt, a’ mi szívedet magához vonta, bútsúzás nélkűl hagyd-el érettem? – Kérlek ne engedd magadat tartózkodásom által meg-bántani. Egyedűl bátorságra vágyódásom szűli azt. Te a’ mellett, hogy én neked nem hiszek, tökélletes szívű jó ember lehetsz.

Macduff. Vérezz tehát, vérezz, a’ mint el-kezdettél, bóldogtalan Hazám! – Erősítsd-meg székedet tolvaj Király, mert az Igazak nem merik azt meg-rázni! – Szenvedd békével inségeidet szerentsétlen Tartomány, mert azok, a’ kiknek sorsodon meg-kellene indúlni, pisszenni sem mernek! – – Isten veled Hertzeg! – Azért a’ nagy birtokért, a’ mellyet ragadozó körmei közt tart az a’ koronás Tolvaj, ha azt a’ Napkelet minden kintsével meg-tóldja is, nem lennék az a’ Gaz-ember, a’ kinek engemet vélsz.

Malcolm. Tsendesedj! – Nem tsupa erántad való hihetetlenkedés az, a’ mi belőlem szóll. El-hiszem hogy szegény Hazánk öszve rogy sulyos járma alatt; hogy sír; hogy vérzik; hogy mindenik nap neveli sebeinek számát. Azt is merem hinni, hogy ügyem igasságáért sok kar kelne-ki. Imé maga Anglia ezer gyakorlott katonával kínál. De tegyük-fel ha annak a’ fertelmes Gyilkosnak nyakára hágnék is, ha kardomon hordhatnám is fejét; Hazám még sem szünne-meg bóldogtalan lenni; új Királya alatt még bóldogtalanabb vólna, mint a’ millyen most.

Macduff. ’S ki vólna ez a’ szenvedhetetlen új Király?

Malcolm. Kitsoda? – Ki lehetne egyéb Rajtam kívűl! Én! én! Barátom! a’ kiben minden gonoszság annyira el-gyökerezett, hogy ha virágit gyümöltsre érlelhetné, hozzám képest a’ fekete Macbeth hószínű fejér vólna, és őt a’ nyomorúságban sinlődő ország, velem öszve-vetvén szelíd Báránynak tartaná.

Macduff. A’ pokolnak minden Legiói sem tudnak Macbethnél irtóztatóbb Ördögöt mutatni.

Malcolm. Az igaz ő vérengző, bosszús, dobzódó, kártékony, álnok, hitetlen, ’s büdös minden nevezhető gonoszság bűzitől. – De Barátom! – bennem a leg-undokabb feslettség kútfejét láthatod. Feleségeitek ’s gyermekeitek, minden Asszonyaitok ’s lyányaitok áldozatjává lennének ólthatatlan tüzemnek. Nem lehet olly gátlás, olly akadály, a’ mellyet zabolázhatatlan kívánságom által nem szökdös. Jobb hogy Macbeth uralkodik, mint eggy Illyen!

Macduff. A’ kényének eresztett bujaság ugyan eggy része a’ szenvedhetetlen Uralkodásnak; fel-forgatta a’ birodalmokat, ’s sok Fejedelmet le-buktatott maga királyi székéből. De e’ miatt ne bátortalankodj el-foglalni azt, a’ mi tiéd. Bőven ihatsz te a’ szerelem kelyhéből titkon, és még is bornemiszának fog nézhetni a’ meg-tsalt Világ szeme. Elég adakozó Asszonykáink vannak. Lehetetlen az hogy olly Héja legyél hogy tsak azokat is fel-fald, a’ kik készen adják-meg magokat a’ Fejedelmi kívánságnak.

Malcolm. Ennyi gyomon kívűl buján sarjadzik bennem a’ fösvénység tsemetéje is. Ha Király vólnék birtokok miatt meg-fojtatnám Országom Elsőit, ’s sorban vonnám magamhoz gazdag jószágaikat. ’S ez a’ gonosz szerzemény pedig tsak olly pép vólna, a’ melly éhségemet nevelné inkább mint tsilapítaná. Belé kapnék a’ leg-ártatlanabb Nagyokba is, ’s hogy birtokokat én nyelhessem-el, irgalom nélkűl öldöstetném-meg.

Macduff. A’ fösvénység mélyebb és ártalmasabb gyökereket botsát a’ bujaságnál, melly tsak eggy rövid nyár dudvája. Hányszor vólt már ő az a’ kard, a’ melly a’ mi Királyainkat meg-ölte! – De ne tarts ettől is, kegyelmes Hertzeg! Scotiának elég kintse van nagyra vágyásodat torkig jól tartani. Ez a’ két hibád még szenvedhető, ’s egyéb dítséretes tulajdonságaid azt velünk el-felejtetik.

Malcolm. Dítséretes tulajdonságaim? – Nékem nints ollyan. Mind abból a’ mi a’ Királyokat ékesíti, az Igasságból, Egyenességből, Igéret-tartásból, Mértékletességből, Állhatatosságból, Jóságból, Szelídségből, Irgalomból, Alázatosságból, Szeméremből, Vitézségből nékem tsak eggy szikrányi sem jutott. Ellenben eggy vétek sints, a’ minek részese ne légyek, a’ mit így vagy amúgy el-ne kövessek. Sőt ha rajtam állana a’ közönséges tsendességet öszve-zavarnám, és a’ Nyúgodalmat a’ főld színéről a’ pokolnak szintén leg-mélyebb^* rejtekéig kergetném.

Macduff. Ó bóldogtalan Haza!

Malcolm. Érdemes é az illyen arra hogy uralkodjék? Szólj! én egészen az vagyok a’ kinek magamat festettem!

Macduff. Uralkodjék? – De arra sem, hogy éljen! – Ó el-nyomatott Nép, mikor szabadúlsz-ki igasságtalan Birtokosod véres buzgányja alól? mikor derűl-fel ismét bóldogságod víg napja? ímé királyi széked Örököse önnön maga mondja magára a’ Meg-vetés átkát, ’s szidalmazza szentséges eredetét! A’ te királyi Atyád eggyike vólt a’ leg-jobb Fejedelmeknek, a’ Királyné, a’ ki téged szült, gyakrabban vólt térdein, mint lábain, ’s életének mindenik napján meg-hólt! – Maradj hát békével! Hazámból ezek a’ gonoszságok kergettek-el, a’ mellyekkel magad vádlod magadat. – Bóldogtalan szív! itt találta végét minden reménységed.

Malcolm. Állj-meg Macduff! Ez az el-hevűlés, a’ fedhetetlenségnek nemes gyermeke, ki-űzte lelkemből a’ fekete kétségeket, ’s öszve-békéltetett egyenességeddel. Az ördögi Macbeth azon vólt hogy engemet illyetén tsalfa bíztatások által keleptzéjébe vonhasson; de a’ Kétségeskedés okosan tartóztatta mindég hirtelen hihetőségemet. De az élő Isten legyen Bíró közöttem és közötted! e’ pillantás ólta a’ te vezérlésedre bízom magamat egészen, s’ eggy szótskáig vissza-vonom azt a’ mit mondottam. Esküszüm hogy azok a’ gyalázatos hibák, a’ mellyekkel magamat vádoltam vala, bennem nintsenek; sőt egészen ellenkeznek természetemmel. A’ szerelem még soha sem taszított bukásra; soha hamissan nem esküdtem; tsak azzal sem éltem mérték nélkűl, a’ mi tulajdonom; hűségem sértetetlen maradt mindég, ’s magát az Ördögöt sem árúltam-el intselkedő Társainak. Az Igazságot úgy szeretem mint az életem. Az első hazugság, a’ melly számon valaha ki-ment, az vólt a’ mellyet magam ellen most mondottam. Mind az tehát a’ mi vagyok, és a’ mim van, néked ’s öszve-rontsolt Hazámnak szolgálatjára van. Még minekelőtte ide értél, az öreg Siward tíz ezer gyakorlott embert vitt a’ Scotia szélére. Ó bár olly véggel koronázná-meg ügyünket az Igassag, a’ millyet érdemel. – De mi az hogy most egészen el-némúltál? –

Macduff. Ennyi jó és ennyi rossz egyszerre – (Rossze érkezik) De ki jön itt?

Malcolm. Eggy Hazánkfia a’ mint látom, bár nem esmerem is. – Majd osztán többet erről!

Macduff. Az én kedves Rokonom! Isten hozott, Rossze!

Malcolm. Isten hozott, itt, Rossze! Az Egek távoztassák-el minél elébb azokat az okokat, a’ mellyek miatt még most idegenek vagyunk egymás eránt.

Rossze. Az nékem is a’ leg-szívesebb kívánságom, kegyelmes Hertzeg!

Macduff. Még is úgy van é bóldogtalan Hazánk, mint ez előtt?

Rossze. Ah, az a’ szegény Ország a’ maga szemlélésétől retten-el! Nem nevezhetjük azt többé Anyánknak hanem sírunknak. Tsak az nevet ott, a’ ki nem tud semmit. A’ leg-panaszosabb nyögés, sírás, jajgatás tölti-el ott a’ levegőt, ’s már úgy neki szokott minden, hogy nem is figyelmez rá. A’ végső el-tsüggedés lehegése ’s a’ halálos hörgés ollyan, mint az új módi ájúlgatások, ’s ha a’ temetési harang bődűl is meg, nints a’ ki tudakozza, kinek vonják! A’ leg-derekasabb emberek élte hamarább van oda, mint a’ bokréták hervadnak el a’ forró mellyeken. Egymásra hal ott minden, minekelőtte még meg betegedne.

Macduff. Ó irtóztató, de valódi ábrázolás!

Malcolm. Mellyik még is a’ leg-frissebb kegyetlenség?

Rossze. A’ ki ollyat beszéll, melly eggy órával történt az előtt, nem beszéll újságot.- Újat meg’ újat szűl minden pertzentés.

Macduff. Mint van az én Feleségem?

Rossze. A’ te Feleséged? – O igen jól! –

Macduff. Hát a’ gyermekeim?

Rossze. Azok is, Anyjostól!

Macduff. Nem háborította-fel az a’ Néró az ő tsendességeket?

Rossze. Nem; mikor és el-indúltam mindnyájan tsendességben vóltak.

Macduff. Ne resteld a’ szót! Beszélld-el hogy vannak?

Rossze. Mikor el-indúltam az a’ hír futamodott-el hogy sok derék ember oda van. Azt annyival inkább hittem, minthogy látám hogy annak a’ fene sárkánynak mind táborba költ a’ serege. Ideje kegyelmes Hertzeg, hogy eszmélkedjünk. Néked néma körűl tekintésed is katonákat fog Scotiában teremteni, ’s az Asszonyokat is neki tüzeli a’ fegyver fogásnak.

Malcolm. Hadd vígasztalják hát magokat vele, hogy seregeink segítségekre kelnek éppen. Angliának jó Királya az öreg Siwardot tíz ezer katonával adott költsön. Öregebb bátrabb és tapasztaltabb Bajnokot a’ Keresztyénség sem mutathat ennél.

Rossze. Bár hasonló örvendetes hírt mondahtnék neked ezért! De az én hírem ollyan, a’ mit inkább kellene a’ levegőbe ki-jajgatni, mint fülbe botsátani.

Macduff. Mit illet az? A’ Közönséget? vagy tsak ollyan a’ mi eggy Hazafi szívét keserítheti-el.

Rossze. Eggyütt kell azt érzeni minden érzékeny szívnek, ha szintén az Egész – tégedet magadat illet is.

Macduff. Ha a’ tsapás az enyim, ne titkold-el! mond-ki hamar.

Rossze. Ne engedd hogy füleid nyelvemet örökösen útálják, hogy ha majd a’ leg-irtóztatóbb hang tőlti-el.

Macduff. Hahhh! már értem –

Rossze. Váradat fel-dúlták. Feleséges ’s gyermekeid öszve-kontzoltattak. – Ha azt beszéllném-el, miként, úgy Kedveseidnek halálokat a’ magadéval szaporítanám.

Malcolm. Irgalmas Egek! – (Macduffhoz) Nem úgy, Férjfi! ne nyomd olly mélyen szemedre kalapodat! – Adj szót fájdalmadnak! A’ néma bú el-fojtja a’ szívet, ’s meg-pattantja azt.

Macduff. A’ gyermekeimet is?

Rossze. Feleséged, gyermeked, tselédidet, ’s minden élő állatot a’ mit nálad kaptak!

Macduff. O miért nem vóltam én is köztök! – A’ Feleségemet is?

Rossze. A’ mint mondom!

Malcolm. Tsendesedj! a’ teli bosszú légyen az az ír, a’ mellyel ezt a’ halálos sebet bé-gyógyítjuk.

Macduff. Ah, neki nintsenek gyermekei! – Mindenik gyermekemet? – Mindeniket, mondád? – O pokolbeli tygris! – Mindeniket? – Mindeniket? Mindenik tsátsogó gyermekeimet Anyjostúl eggyütt eggy tsapással?

Malcolm. Viaskodj fájdalmaddal, úgy a’ mint eggy Férjfihoz illik.

Macduff. Fogok; de érzenem is kell úgy mint eggy Férjfihoz illik. Nem lehet azt, a’ mi előttünk olly igen betses vólt, olly könnyen el-felejteni. – Hogy nézhette az Ég ezt a’ szörnyű vér ontást segedelem nélkűl? – Bűnös Macduff, ezek az ártatlanok te miattad vesztek-el! – Nem az ő vétkekért, hanem az én undokságimért lettek ők a’ Macbeth dühösségének áldozatjaivá. Bár most adjon nekik az Ég örök nyúgodalmat.

Malcolm. Ez köszörülje kardodat! ez lobbantsa keservedet dühösséggé! Ne tsendesitsd szívedet Macduff; tüzeld-fel jobban, jobban!

Macduff. Ó ha arra jönne a’ dolog én szint úgy pityereghetnék mint akármelly Öreg Anyó. – De nem! – Könyörűletes Egek, szakasszatok félbe minden haladást! Homlokkal homlokba állítsátok-öszve velem Scotiának ezt az ördögi Ellenségét! Hozzátok hozzám olly közel, hogy kardom el-érhesse! ’s ha attól menekedik-meg, akkor, kegyelmes Isten! akkor te is meg-botsáthatsz neki!

Malcolm. Ezt eggy Férjfi mondá! – Jertek a’ Királyhoz; bútsúzunk tőle. Macbeth meg-ért az aratásra. El-mentek az aratók, ’s már elő rántották a’ sarlókat.

Orvos. De hogy esett ebbe a’ nyavalyába?

Az Asszony. Azt maga tudja egyedűl.

Orvos. ’S minden éjjel azt tsinálja?

Az Asszony. Minden áldott éjjel! Fel-ugrott az ágyból, magára vette éjjeli ruháját; bé-ment titkos kamarájába; papirost vett; öszve-hajtotta; írt; el-olvasta a’ mit írt; bé-petsételte; ’s le-feküdt. ’S ezt mind a’ leg-mélyebb álomban.

Orvos. Képzelhetetlen rendetlensége a’ Természetnek; egyszerre az álom ajándékával is élni, ’s a’ fenn-létel foglalatosságait is végezni! – Nem szól é néha a’ fen-járás közt?

Az Asszony. De szól bizony – de azt nem igen szeretnem el-beszelleni.

Orvos. Miért ne nekem? Az orvosnak mindent kell tudni.

Az Asszony. Sem az Úrnak, sem másnak. Mert nints tanúm, a’ kivel igaznak bizonyíthatnám beszédemet. (Lädy Macbeth aluva eggy gyertyával jön-bé) Imhol van! Most is úgy mint mindenkor egyébkor, ’s nézze bár az Úr a’ leg-melyebb álomban. De meg ne mozduljon az Úr.

Orvos. Hol vette a’ gyertyát?

Az Asszony Annak mindég az ágya mellett kell állani!

Orvos. De nézze, nézze az Asszony! Szemei nyitva vannak ’s tiszták mint akármikor másszor.

Az Asszony. Igen de látása tárva van.

Orvos. Hát most mit tsinál? – Mint dörgöli a’ kezit!

Az Asszony. Ez a’ mindennapi munkája. Mintha mosdana, azt miveli. Néha eggy fertály óráig sem szünik-meg.

Lädy Macbeth. Még itt nagy fólt van!

Orvos. Hall…! Szól. Vigyázzunk minden szavára hogy a’ mit eggyikünk el-felejt a’ másik eszébe juttassa. Igy talám nyomába akadunk nyavalyája eredetének.

Lädy Macbeth. Enyéssz-el már egyszer fertelmes motsok. Enyéssz-el mondom! – Eggy! Kettő! Jó, ideje hát hogy munkához lássunk. – Setét a’ pokol. – Pfúj, Macbeth, Pfúj! – Fő-Vezér és még is illy gyenge szívű! Minek tartunk attól hogy ki-világosodik ránk! Ki idézhet eggy Macbethet vádba? – – Ki gondolta vólna hogy eggy illyen öreg emberben ennyi vér legyen? –

Orvos. Hallja ezt az Asszony?

Lädy Macbeth. A’ Fif Grófjának eggy Felesége vólt. No, hol van most? – Mi lessz ebből? Soha sem akartok é megtisztúlni fertelmes kezek? – Eggy szót se többet felőle, Macbeth! eggy szótskát se! – Te az egész dolgot el-rontod ezzel a’ borzadással.

Az Asszony. Jöjjön, jöjjön az Úr, már többet hallott mint kellett vólna.

Orvos. Ollyanokat mondott, a’ miket nem kellett vólna mondania, az tagadhatatlan. Az Egek tudják, mit tud.

Lädy Macbeth. Még is vér szagú. – Ezt a’ kis darab kezet Arabiának minden illatjai sem tehetik jó szagúvá. – Oh! Oh! Oh!

Orvos. Be mély sóhajtás! Valami nehéz fekszik a’ szívén.

Az Asszony. Személyének minden ragyogó fényjéért sem akarnám mellyemben viselni ezt a’ szívet.

Lädy Macbeth. Macbeth, jer mosdjál-meg, mondom! Vedd rád éjjeli ruhád! – Ne nézz olly hóltt színnel. Hidj szavamnak, Bancót eggy mély gödörbe temették. Abból ugyan ki nem mász.

Orvos. Ez hát úgy é?

Lädy Macbeth. Ágyba! Ágyba! – Kopognak az ajtókon. – Jer, jer! Jer hamar, jer mondom, add-ide a’ kezed! Meg-lett dolgokat nem lehet meg-változtatni. Ágyba! Ágyba! Ágyba! – Tsitt! lassan! lassan! (El)

Orvos. Fekünni ment?

Az Asszony. Egyenesen az ágyba!

Orvos. Ezt soha sem hittem vólna! – Hóldjárókat sokat láttam, de illyet… A’ Nép a’ Városban rettenetes dolgokat suttog elébb tovább. Irtóztató dolgok irtóztató következéseket vonnak magok után. A’ meg-bántott lelki isméret még a’ siket párnáknak is el-beszélli a’ titkát. Inkább van szüksége papra, mint orvosra. – Szent Isten! ne szállj perbe velünk! Kegyelmezz-meg nekem is, más Bűnösnek is! – Az Asszony vígyázzon szorgalmatosan reá. Ne hagyja tsak eggy pillantásig is. ’S kést ’s más egyéb eszközöket, a’ mivel önnön magának ártására lehetne, szedjen-el előle gondosan! Most egyebent nem mondhatok, de látom én a’ mit látok. Jó éjszakát! (El)

Az Asszony Magam is kívánok tsendes nyúgodalmat! (El)

Macbeth; (bé-lépvén) Tsak több több újságot ne! – Hadd tolakodjanak, ha tetszik! Úr nem Úr, Paraszt nem Paraszt! Míg a’ Birnami erdő Dunsinánhoz nem jut, addig nem tudom mi a’ félelem. – Kitsoda az a’ gyermek Malcolm? nem Asszony szülte é? – Mindent előre látó Valóságok tették a’ jövendölést. Ne félj, Macbeth! Nem árthat néked senki azok közzűl a’ kiket Asszony szüle! –Tolakodjatok hát, tolakodjatok! – Gyüjtsön öszve benneteket az ördög pártos tsoportozatok! Az a’ bátor Lélek, a’ melly itt, itt ebben a’ mellyben lakik, soha sem fog tsüggedezni. (Eggy Tseléd) Égessen korom színre az ördög meszes pofájú Szátyók! No szólj, megint le-esik az állad?

A’ tseléd. Oh Felséges Uram, tíz ezer…

Macbeth. Mi tíz ezer, akasztó fára való! mi tíz ezer? Lúd?

A’ tseléd. Fegyveres katona, Felséges Király!

Macbeth. ’S osztán? – Menj, lódúlj, dörgöld-öszve ábrázatodat, ’s rettegésedet fessd veresre, Nyavalyás! Mitsoda katona? – Ördögök faragtta. Zsenditze ábrázatod eggy egész sereg embereimet is olly kotsonyává teheti mint magad vagy.

A’ tseléd. Felséges Uram, az Angliai szélekről…

Macbeth. Hord-el magad előlem, Nyárfalevél! – Seyton! – Seyton! – – Rosszúl vagyok ha rá nézek – (A’ Tseléd el-megyen) – Seyton! – – Vagy keresztűl esem mindenen, vagy egyszerre oda leszek. Eleget éltem. Életem fája harasztjai lassanként fakúlnak, ’s sorvadoznak. Azt, a’ minek eggyütt kellene járni az agg korral, betsűletet, szeretetet, engedelmeskedést, bízodalmat nem reménylhetek; de bezzeg várhatom az átkot; a’ sok titkon mondott, ’s szemszolgálat ’s üress hangzat mögé bújtt átkokat. Seyton! hé, Seyton! –

Seyton. Felséges Uram?

Macbeth. Mi újság egyéb?

Seyton. A’ mit beszéltek mind igaznak találom. Gróf Rossze, Angus, Lenox, Menteth és Cathness egész seregestűl Malcolmhoz tsatolák magokat! Hihetetlen gyorsasággal közelgetnek felénk, mert senki sem áll ellenek.

Macbeth. Elő tehát a’ fegyveremet! Életemhez tsak pántzélomon keresztűl van út. Egyébütt sehol sints. – Ide a’ fegyverem!

Seyton. Felséges Uram még rájok nints szükség.

Macbeth. Fel-öltöm még is. – Másként, míg a’ Birnámi erdő Dunsinánhoz nem jut! – Küldjetek több Lovasokat ki! Nyargalják-be az egész Tartományt, ’s öljék, vágják, akasszák azokat a’ gaz embereket, a’ kiket a’ rettegés hidege lél. Ide, mondom, a’ fegyvereimet!

Macbeth. Mint van a’ Beteg?

Orvos. Nehezen, Felséges Uram, de nyavalyája inkább gyötrő képzelődésből veszi eredetét,^* mint egyébünnen.

Macbeth. (Öltözve) Gyógyítsd hát attól! – Hát nem tudod a’ beteg lelket is gyógyítani, az emlékezetből a’ meg-gyökerezett bút ki-tépni, az elmének mélyen bé-vésett tépelődéseit ki-törleni, ’s a’ meg-terheltt szívet az El-felejtésnek valamelly édes méreg-oszaltójával, attól a’ sulytól, melly azt fojtogatja, meg-könnyíteni? Nem tudod ezt?

Orvos. Felséges Uram, ezen Betegnek eggyütt kellene velem igyekezni.

Macbeth. Úgy vessd a’ kutyák elibe orvosságodat! Nekem rájok nints szükségem. – Kardot! – Páltzát! – Seyton, Lovasokat hamar! – Orvos, a’ Nemesek tőlem pártolnak. – Siess, Seyton! – Orvos, ha Országom vizeit meg-vizsgálnád, meg-romlásának nyomába akadnál, azt el-űznéd, ’s régi egességes állapotjára vissza-helyheztethetnéd; akkor elibe rikóltanám az Ecchónak dítséretedet, hogy az Ország szazszorta zengedezze azt Országom minden környékein! –Félre ezekkel a’ habarékokkal? – Van é ollyan purgatiód, a’ melly azokat az Anglusokat el-hordja? Nem hallottál valamit felőlök?

Orvos. A’ Felséged seregeinek mozdúlások tsinálják, hogy valamit mi is hallhatunk.

Macbeth. Az illy aludtt-tej vérű emberkék, mint te, nagyon meg-szeppentek. – Engem sem Halál sem Pokol nem rettenthet-meg addig míg a’ Birnámi erdő Dunsinánhoz nem jut. (Asszonyi jajgatás) Mitsoda sikóltás ez?

Orvos. Asszonyi zaj, Felséges Uram!

Macbeth. Már majd el-felejtettem mi a’ félelem. Egykor a’ Bagoly huhogása is majd kétségbe ejtett; úgy fel-állott minden meg-rettenésre a’ hajam, mint ha élet lett vólna mindenik szálába. De most belé tsömörlöttem a’ félelembe, ’s a’ borzadás meg-esmerkedvén öldöklő készűleteimmel, nem fog rajtam. – (A’ zaj ismét hallatszik) De ezt a’ lármát tsak-ugyan nem szenvedhetik füleim. Seyton jer elő; Orvos, te pedig menj, tudd-meg mi az, ’s kergessd-el füleim elől. (Eggy belsőbb szobába)

Orvos. (A’ külső ajtóhoz jutván) Mi baj?

Az Asszony. (Ki-terjesztett karral) Az Istenért jöjjön az Úr, jöjjön az Úr! A’ Királyné – oda van.

Orvos. Hogy oda? Meg-halni tsak meg nem hólt, úgy é?

Az Asszony. Meg-hólt! Meg-hólt! meg-hólt! – Mintha valaki fojtogatta vólna úgy kiáltott segítségért, de mikor már hozzá értem alíg fuldoklott, alíg hörgött. Az Isten tudja mit tesz a’ hátán az a’ sok kék fólt.

Orvos. Kétség kívűl guta ütés lessz. Eggy ér vágással még talám segíthetünk.

Az Asszony. O már késő. Ki szállhat szembe az Isten végezésivel.

Orvos. Itt leszek mindjárt, de most szaladok a’ Királynak hírt vinni.

Macbeth. Tsak hamar, Seyton, tsak mindent a’ mint meg-parantsoltam. (Seyton el) Mi vólt, Orvos?

Orvos. A’ Királynét a’ guta meg-ütötte, sőt a’ mint mondják – meg is hólt. Szaladok hogy ha még nem késő, segíthessek. (El)

Macbeth. (Magában) Másszor halhatott vólna meg. Egykor rá ért vólna. Hólnap meg hólnap, – meg megint hólnap – tsiga lépéssel tsúsz eggy napról más napra által, a’ nékünk ki-szabott idő leg-utolsó pertzentéséig, ’s a’ mi sok tegnapjaink a’ Halál setét kriptájába Bolondoknak tartották a’ gyertyát. – Aludj-el kis kanótz, aludj-el! Az Élet tsak eggy ingó árnyék, eggy nyomorúltt színjátszó, a’ ki a’ játék rövid órája alatt dúl, fúj, azután pedig nem is esmertetik. – (Eggy Hírhozó) Neked valami űl a’ nyelveden. Mond ki egyszerre!

Hírhozó. Felséges Uram azt kellene mondanom a’ mit láttam, de nem tudom miként mondjam.

Macbeth. Mond a’ mint tudod.

Hírhozó. A’ mint a’ dombon állottam, ’s Birnám felé néztem az egész erdő ingadozni kezdett.

Macbeth. (Feléje tsap) Hazudj, gaz-ember, hogy hazudsz.

Hírhozó. (Térdre esvén) Felségednek egész haragja sulytson-meg ha egyébként van. Három mérttfőldnyire láthatja Felséged maga is, ha tetszik. A’ mint mondám, sétál az erdő.

Macbeth. Ha hazudtál, elevenen fűgj a’ leg-első fa ágain míg a’ Nap melege ’s az éhség oszve nem sorvaszt. Ha pedig igaz a’ mit mondassz, rajtam tellyesedjék-bé. – De hát ha – kettős értelem van az ördög szavaiban? ő gyakorta az igazság alakjába öltözteti a’ maga hazugságait? – „Addig a’ veszély tőled fut, míg Birnám erdeje Dunsinánhoz nem jut!” ’S imhol eggy erdő közelget Dunsinánhoz.

Seyton. Felséges Uram, a’ mit ezek a’ Birnámi erdőnek véltek, az az Anglusi Had. Minden Legény kezében nagy le-vagdaltt tölgy fiatalok vóltak, talám hogy a’ Sereg számát azzal el-titkolhassák. Már a’ Dunsinán alatt ki-költek a’ hajóból. –

Macbeth. Nyujtsák ki a’ zászlókat. – Hadd jöjjenek, jöjjenek, jöjjenek! – Váram erőssége katzagja az ő ostromokat. – Hadd legyenek itt míg az éhség ’s a’ pestis el nem kergeti. Ha velünk vólnának azok, a’ kiknek nem kellene ellenünk lenni, szakállal szakállra szállhatnánk velek öszve, ’s vissza-verhetnénk oda a’ honnan jöttek. – Hadd jöjjön a’ mi akar. Jöjjön ha tetszik a’ Birnámi erdő is. Macbeth nem fél senkitől a’ kit Asszony szült.

Hírhozó. Az Ellenség meg-mászta a’ falakat. Felségednek tulajdon Katonái vonták-fel őket kézen fogva. (El)

Seyton. Úgy itt nem tanátsos múlatnunk. (El)

Macbeth. Hahhh! vége mindennek! – Nap, meg-úntalak nézni, ’s azt óhajtanám hogy az egész Világ öszve döljön. – Kelj fel, Fergeteg! Tsörtess, Bomladás! – Mitsoda? Semmi sem akarja é fogadni szavamat? – Pokolbeli átok szálljon felitekbe! Úgy hát magam leszek minden magamnak. Magam vívok-meg Világgal, Éggel, Pokollal. Ki! ki ellenem! Még nem jött-elő az a’ kit nem szült Asszony. (El)

Macduff. Istentelen, hol vagy? Lépj-elő! – Ha más keze által dölsz-el, szüntelen fognak feleségemnek ’s gyermekeimnek véres árnyékok háborgatni. Azokkal a’ nyomorúlttakkal, a’ kik körűlte vagynak, víjjon más. Őt, őt hagyd fel-lelnem, ó Szerentse! egyebet nem kívánok tőled. (El. Verekedés zajja)

Lyukamba zártak, mint a’ borzat. El nem szaladhatok; védelmeznem kell magamat, fogom is míg tsontjaimról le nem marják a’ húst. – Vólna é eszem, ha, hogy a’ Tragoedia a’ szokott mód szerint végződjön-el, magam ütném által magamat? Nem! a’ kiket a’ kardom le-tsaphat, tsak hadd menjenek előre.

Tiszt. Mi a’ te neved?

Macbeth. Reszketni fogsz ha meg-hallod.

Tiszt. Azt nem fogom, ha a’ pokolbeli Lelkek nevénél útálatosabbat mondassz is.

Macbeth. Az én nevem Macbeth.

Tiszt. Ennél útálatosabbat az ördög sem mondhatna.

Macbeth. Rettentőbbet sem.

Tiszt. Azt mindjárt meg-mutatom néked Vérszopó!

Macbeth. Téged Asszony szült. – Katzagom a’ kardot, nevetem a’ fegyvert, a’ mellyet Asszonyok magzatjai fognak. Többet ide hozzád hasonlót. (El-akar menni. Macduff rá bukkan)

Macduff. Állj-meg, Ördögök szültte, állj-meg!

Macbeth. Minden Halandók közzűl tsak te vagy az a’ ki elől ki-térni kívántam. Vissza! Lelkem eléggé meg van a’ tiéid vérekkel motskolva.

Macduff. Nekem nints szóm, beszédem ez a’ kard. Vérengző Fenevad! Állj-ki!

Macbeth. Haszontalan minden igyekezeted. Kardod úgy nem sebheti-meg testemet, mint a’ levegőt. Tartsd azt olly kaponyákra, a’ mellyek meg-érzik tsapásodat! Én varázsló életet viselek ebben a’ testben, ’s azt meg nem sértheti a’ kit Asszony szült.

Macduff. Hahhh! légy hát oda ijedttségedben átkozott! ’s mondassd magadnak az ördöggel a’ kinek szolgáltál, hogy Macduff a’ szülés ideje előtt vétetett-ki Anyja méhéből.

Macbeth. Törjön-meg az a’ nyelv a’ melly ezt mondja! – Nem, Macduff, én veled nem vívok!

Macduff. Add-meg hát magad, ’s élj hogy az egész Világ rád mereszthesse szemeit. Eggy póznán hordoztatom majd széllyel útálatos képedet, hogy még az is, a’ ki magadat nem láthat büszhödtt sárt hányjon rá.

Macbeth. Azért adjam é meg magamat hogy a’ gyermek Malcolm lábairól nyaljam a’ port, ’s tárgya legyek a’ Nép átkozásinak? Ha Dunsinához jutott is a’ Birnám erdeje, ha téged Asszony nem szült is, tsak ugyan meg-próbálom mit tehetek. Itt vetem elődbe paizsomat. Törj-elő, Macduff, ’s átkozott a’ ki elébb kiáltja: Elég! Szűnj-meg.

Macduff. Rajta, Bosszú állásnak Lelkei! fogjátok-el a’ páráját ennek a’ Meg-veszettnek! Ti pedig, kegyelmes Királyom, jó feleségem ’s kedves gyermekeim árnyékai végyetek elégtételt, ’s nyúgodjatok-meg. Öszve töröm Gyilkostoknak kardját, ’s ereklye gyanánt aggatom-fel darabjait sírotok felett. – (Meg-ragadja a’ Macbeth kardját) Most jer már Malcolm! most, ’s hágj nyakszirtjára! Ez az első grádits melly Atyai Székedre emel. (El)

Macbeth. (haldokló szóval) Ez é a’ mit ígérél Pokol? – O miért hagytam magamat két értelmű szavaid által meg-tsalatni. – Füleimnek meg-adtad a’ mit ígértél, Reményeimnek nem! –Átkozott nagyra vágyás! – Vége a’ szemfényvesztő ragyogásnak! – A’ gyertyák el-alusznak – ’s én sűrű homályban ébredek-fel, hideg fuvalmai közt a’ pokol borzasztásinak. – Lelkem vérben gázol! Ártatlanok vérében! – Árad a’ patak – árad – árad – már fel-vét. – Nem tarthatom többé magam. – A’ sok nyögés és a’ sok átok úgy zúg utánnam mint a’ szélvész – hajt – hemberget – hemberget – le – le nyél a’ Pokol – oh! – oda vagyok! oda vagyok örökre – oh! – (Meg-hal)

Macduff. Imhol van az orv héjja, öszve-tört szárnyakkal ’s körmekkel. A’ te thronusod vissza van véve.

Malcolm. O Barátim, ha el-felejthetem a’ mit érettem és örökségemért tettetek; ha gyógyitó balzsamot nem öntök öszve-szeldeltt Hazám sebjeibe; ha azt az áldást nem igyekszem hellyre állítani, a’ mit ennek a’ Tyrannusnak vas lábai tapostak-el; a’kkor a’ korona hellyett a’ Mindenható mennykövei érje fejemet, ’s tördeljen öszve a’ főld poráig e’ mellé az útálatos dög mellé!

Macduff. Halld-meg ó Isten az ő fogadását, ’s légy áldott ennek a’ nagy napnak adományáért. Te pedig, Hazám, végy valaha ismét lélekzetet, ’s örvendezz víg sikóltásokkal! Be bóldog vagyok hogy én adhatom itt, leg-nemesebb Fiaidnak közepette szádba ezt az örvendező sikóltozást! hogy én kiálthatom az első fent-éljen!t igasságos Fejedelemnek. Fent éljen Malcolm Scotiának Királya!

Mindnyájan. Fent éljen a’ Scotia Királya!