Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Juszt, (eggy szögben űl, szunnyadoz, ’s álmában beszél.) Szántotta rossz-ember Fogadósa! Te bánol így velünk? Állj neki, pajtás! Láss hozzá, pajtás! – (rá-méri karját, ’s felébred a’ rándulatra.) – No, no! már megint? Alig húnyom-be szememet, ’s mingyárt őtet kell tépásznom, a’ semmire-valót! ’S ha még is hátán volna már vagy fele ennek a’ mindenkori ütleknek! – De imhol felvirradt. Uram után kell látnom. Az én akaratommal ugyan bele nem lép többé, patvar szálljon a’ házába! – Vallyon hol töltötte az éjt?

Fogadós. Jó reggelt, Herr Juszt! jó reggelt! Illy korán fenn már? Vagy azt kellene talán inkább kérdenem: Illy későn fenn még?

Juszt. Mondja Ked a’ mit akar.

Fogadós. Én nem mondok egyebet mint jó reggelt; az pedig csak érdemli, hogy Herr Juszt eggy szegény Fogadj’-Istent mondjon rá.

Juszt. Fogadj’ Isten.

Fogadós. Az embernek nincs kedve, mikor annak rende szerint nem nyughattta-ki magát. Fogadjunk, Major Úr nem jött haza, ’s Herr Juszt itt strázsált egész éjjel?

Juszt. Be találós Nagy Jó Uram!

Fogadós. Csak gondolom, Herr Juszt; csak gondolom.

Juszt, (megfordúlva; menni akar.) Ked’ szolgája!

Fogadós. De ne hát, Herr Juszt!

Juszt. Akár úgy; – hát nem Ked’ szolgája.

Fogadós. Éj, Herr Juszt! Herr Juszt! Azt csak nem reméllem, Herr Juszt, hogy tegnap olta még mindég haragszik. Ki adna éjjeli szállást haragnak?

Juszt. Én adtam; ’s adok is örökkön örökké.

Fogadós. ’S illik az keresztyén-emberhez?

Juszt. Csak úgy, mint valakit, hogy mingyárt nem fizethet, az úczára kihányni.

Fogadós. ’S ki volna olly pogány?

Juszt. A’ jó-keresztyén Fogadós. – Az én Uramat! Illyen eggy Urat! illyen eggy Officiert!

Fogadós. Én vetettem volna ki a’ házból? én hánytam volna ki az úczára? Nagyobb respektem van nekem az Officíerek eránt, ’s inkább tudom szánni, a’ ki illy szerencsétlenűl járt. A’ szükség rá vitt, hogy más szobába költöztessem. Hagyjuk abba, Herr Juszt. – (a’ Szín felé.) Mellyíkünk vagyon ott? Helyre hozom más úton, Herr Juszt. (Eggyik legényéhez.) Hozz eggy glázlit. Herr Juszt akar eggy glázlit. ’S valami jót.

Juszt. Ne fárassza magát, Gazd’ Uram. Váljon méreggé mind eggy cseppig a’ mit – De nem esküszöm; még éjomra vagyok.

Fogadós, (a’ Legényhez, ki eggy üveg égett-italt ’s talpas poharat hoz.) Add ide, ’s eredj. – No Herr Juszt, valami igen igen jó; erős! derék! ez ad ám egésséget! Ez hozza rendbe a’ felvirrasztott gyomrot!

Juszt. Talán csak nem bántom. – Külömben miért vonjam-el egésségemtől azért mert ő faragatlan tőke. – (elveszi, ’s felhajtja.)

Fogadós. Egésség utána, Herr Juszt!

Juszt, (vissza-adja a’ poharat.)

Nem rossz. De Gazd’ Uram, Ked csak-ugyan goromba ember.

Fogadós. Éj ne hát! ne hát! Hamar még eggyet. Eggy lábon nem jó állani.

Juszt, (ismét felhajtván eggyet.) Azt meg kell adnom: derék! igen derék! Magunk csináltuk, Gazd’ Uram?

Fogadós. Ist’ őrizz! valóságos Danziger.

Juszt. Lássa Kend, Gazd’ Uram, ha hímezni hámozni tudnék, az illyenért hímeznék, hámoznék. De nem tudok; ki kell neki menni: Gazd’ Uram, Ked csak-ugyan goromba ember.

Fogadós. Azt nekem egész életembe’ nem mondta még senki. Még eggyet, Herr Juszt. Minden dolog hármast jó.

Juszt. Annyi mint az! – (iszik.) Derék portéka; igen derék portéka. – De a’ való is derék portéka. Gazd’ Uram, Ked csak-ugyan goromba ember.

Fogadós. Ha az volnék, elnyelném ezt?

Juszt. Oh el! mert a gorombának ritkán van epéje.

Fogadós. Még eggyet, Herr Juszt! Négyes madzag jobban tart.

Juszt. Nem. A’ mi sok, sok. ’S mit nyer Kend vele? Én szavam mellett maradok, ha az egész palaczkot magamba glázlizom is. Szégyelje Ked magát, Gazd’ Uram; illyen derék a’ Danzigerje, az embersége pedig illyen semmire-való. Illyen Úrnak mint az én Májorom! a’ ki közel esztendeje hogy itt lakik, a’ kitől annyi sok füles tallért felkapartunk, a’ ki eggy fillérrel sem maradt soha adós, hogy eggy két holnap olta nem fizet tüstént, hogy már nem költ olly bőven, kiüríteni, mikor itt nincs, szobáját!

Fogadós. De mikor nekem múlhatatlan szükségem volt arra a’ szobára; mikor láttam hogy Major Úr önkénytt oda fogta volna engedni, csak várhattak volna érkeztéig. Elhagyjak e menni megint kapum előtt eggy illyetén Uraságot? más Fogadósnak szalasszak e megint torkába illy kövér falatot? Pedig máshol nem is kapott volna szállást. A fogadók most mind tömve vannak. ’S az úczán hagyjon az ember illy fiatal, illy szép, illy főrendű Dámát? Ahhoz a’ Maga’ Ura, Herr Juszt, igen is galant. – Osztán mit veszt tehát benne? Nem kapa szobát szobáért?

Juszt. Oda hátúl, a’ tyúkketrecz mellett, a’ szomszéd’ tűzfala felé a’ kinéztét.

Fogadós. Annak a’ kinézte bizony igen igen szép volt, valamíg az a’ vízhozta bitang embere falat nem vont elébe. ’S osztán az csínos rendes kis szobácska, ’s tapeczirozva –

Juszt. Volt!

Fogadós. Éj ne hát! a’ fele még most is az. ’S az a’ Maga szobácskája, Herr Juszt, mingyárt mellette! Mi híja annak a’ szobácskának? Kandallója is van, melly, való, télben füstöl eggy keveset –

Juszt. De nyárban, rendesen jő-ki, úgy e? – Ked tán még kötődik az emberrel?

Fogadós. Úgy, úgy, Herr Juszt! Herr Juszt!

Juszt. Ked Herr Jusztnak fel ne hevítse a’ fejét, mert –

Fogadós. Én hevítem? Hevíti biz a’ Danziger.

Juszt. Illyen Tisztet mint az én uram! – Vagy talán azt gondolja Ked, hogy az eleresztett Tiszt nem tudja kitekerni a’ Ked’ nyakát, ha akarja? Míg még tartott a’ háború, bezzeg akkor csinnyán bántak Fogadós Uraimék. Akkor nekik minden Tiszt derék Úr, minden Hadi-ember becsűletes legény volt. Úgy rátartjátok e már magatokat, hogy itt ez a’ kis béke?

Fogadós. De mit heveskedik Maga, Herr Juszt?

Juszt. No’s, nekem tetszik heveskednem.

Tellheim, (belépvén.) Juszt!

Juszt, (azt hivén hogy a’ Fogadós szólítja.) ’S pajtások vagyunk, vagy hogy?

Tellheim. Juszt!

Juszt. Gondolnám, Kednek Herr Juszt lehetnék.

Fogadós, (megsejtvén a’ Majórt.) Szt! szt! Herr, Herr, Herr Juszt! De nézze körűl magát. Majór Úr –

Tellheim. Juszt! te talán veszekedel? mit hagytam, mihez láss?

Fogadós. Oh Mélt Úr! Ne adja a’ szent Isten hogy veszekedjünk. A’ Nagysád’ alázatos érdemetlen szolgája merészlene veszekedni a’ Nagysád’ emberével?

Juszt. Szabhatnék csak eggyet a’ háta’ gerinczére!

Fogadós. Való; Herr Juszt pártját fogja Urának, ’s eggy kisség hevesen. De azt jól teszi. Én még dicsérem azért.

Juszt. Hogy ki nem szabad taposnom a’ fogát!

Fogadós. Csak hogy kár hogy hijába heveskedik. Mert el vagyok hitetve, hogy Nagysád azért nem fog neheztelni rám, hogy engemet a’ szükség szükségesképen –

Tellheim. Már is sok, Uram. Én Kegyelmednek adósa vagyok. Kegyelmed az én itt nem létemben kiüríté szobámat. Kegyelmednek meg kell kapnia a’ magáét. Kénytelen vagyok más helytt keresni szállást. Az természetes.

Fogadós. Hol más helytt? ’S Nagysád engem itt hagyna, Mélt. Úr? Én vert ember! én szerencsétlen ember! Nem! soha nem! Úgy az az idegen Dáma takarodjék, a’ hova akar, a’ hova tud. Major Úr neki a’ szobát nem engedi, nem engedheti; a’ szoba a’ Major Úré. Menjen, lódúljon; én rajta nem segélhetek. Szaladok, Mélt. Úr –

Tellheim. Atyafi, bohó tettnek eggy is elég. A’ Dámának meg kell maradni szobája’ birtokában.

Fogadós. ’S Nagysád azt hihetné felőlem, hogy engem a’ fizetés miatt való gond, tartalék – Mintha én nem tudnám hogy engem Nagysád fizethet, mihelytt magának tetszik. Az a’ pecsétes zsacskó – ötszáz Louisd’or áll rajta – a’ mit az író-asztalban tarta Nagysád, az jó kéz alatt van.

Tellheim. Azt reménylem; valamint egyéb holmim is. Juszt áltveszi, ha majd kifizeti contómat.

Fogadós. Valóban ugyan megijedtem ám, mikor szemembe ötlött az a’ zsacskó. – Én Nagysádat mindég rendhez-szokott, szemes gazdának néztem, a’ ki magát egészen kikölteni nem szokta. De még is ha pénzt sejtettem volna az író-asztalban –

Tellheim. Becsűletesebben bánt volna velem, úgy e? Értem. Menjen, menjen, kérem; eggy két szót akarok mondani cselédemnek.

Fogadós. De Mélt. Úr –

Tellheim. Jere, Juszt; Ő-Kegyelme nem akarja engedni, hogy házában hagyjam-meg, mihez láss.

Fogadós. Hiszen már meggyek, Mélt. Úr. Az egész ház szolgálatjára van Nagysádnak.

Juszt, (lábával toppantva, ’s utána pökvén a’ Fogadósnak.)

Tellheim. Mi dolog?

Juszt. Nem volna csuda, ha megölne a’ méreg! ’S az Urat, Majór Úr, én az Urat többé nem ismerem. Legyek oda, ha ím e’ fortélyos húzavonának az Úr nem volt őrző-angyala. Nem gondoltam volna sem nyárssal sem kerékkel; ez a’ két kezem fojtotta volna meg, ezekkel a’ fogaimmal szaggattam volna széllyel.

Tellheim. Fenevad!

Juszt. Inkább fenevad mint illyen ember.

Tellheim. De mit akarsz hát hogy csináljak?

Juszt. Azt akarom, hogy érezze Majór Úr, melly szörnyen van megbántva.

Tellheim. ’S osztán?

Juszt. Osztán – álljon bosszút. Nem! ez a’ kölöncz nem méltó, hogy Major Úr hozzá tegye magát –

Tellheim. De hogy rád bízzam a’ bosszút, úgy e? Az volt szándékom, mingyárt a’ hogy megértettem, mi történt. Többé nem is kellett volna látatnom vele magamat; vette volna pénzét a’ te kezedből. Te, tudom, elég útálattal^* oda tudtál volna lökni neki eggy marok pénzt.

Juszt. Úgy? ez szép bosszú!

Tellheim De azt most máskorra kell halasztanom. Nincs pénzem, ’s sohol sem kapok kölcsön.

Juszt. Nincs pénze Majór Úrnak? Hát micsoda pénz az az ötszáz tallér, mellyet a’ Fogadós az asztalban lelt?

Tellheim. Az idegen pénz; eltenni adták nekem.

Juszt. De csak nem az a’ száz Pisztól, mellyet öt hat hét előtt a’ Majór Úr’ volt Strázsamestere hozott?

Tellheim. Épen az! a’ Paul Werneré. Miért nem?

Juszt. Werner megértette tőlem, mint húzzák vonják a’ Major Úr’ dolgát a’ Hadi Fő-Cassánál. Megértette –

Tellheim. Hogy okvetlenűl koldussá fognék lenni, ha az nem volnék már. Köszönöm szépen, Juszt! köszönöm. ’S ez rá bírta Wernert, hogy a’ maga szegénységét felossza velem. Annak ugyan örvendek, hogy kitaláltam. Hallod, Juszt; eggy úttal csináld-meg a’ magad’ contóját is. Mi ketten elvált emberek vagyunk.

Juszt. Mit? hogy?

Tellheim. Eggy szót se többé. Valaki jő.

Asszonyság Engedje-meg az Úr –

Tellheim. Kit keressz, Asszonyom?

Asszonyság Azon érdemes férjfiat, kivel szerencsém vagyon szóllani. Major Úr engem többé nem ismer? Én eggykori Kapitányának özvegye vagyok.

Tellheim. Az egek’ szerelméért, Mélt. Asszony! mi változás ez?

Asszonyság. Most kelek-fel eggy betegség után, mellybe férjem’ elvesztén támadott bánatom ejte. Korán kell alkalmatlankodnom Major Úrnak. Kisietek falura, hol eggy jószívű, de hasonlóképen nem szinte kényén-élő barátném továbbadig menedéket ajánlott.

Tellheim, (Juszthoz.) Eredj, hagyj magunkban.

Tellheim. Szóljon, Mélt. Asszony. Előttem nincs oka szégyelleni szerencsétlenségét. Lehetek szolgálatjára valamiben?

Asszonyság. Uram Major Úr –

Tellheim. Kesergem a’ Mélt. Asszonyt. Miben tudok szolgálni? A’ Mélt. Asszony tudja hogy kedves férje barátom volt. Barátom, mondom. E’ nevezettel én mindég fösvény voltam.

Asszonyság. Ki tudja inkább nálamnál, melly érdemes volt Major Úr az ő barátságára ’s ő a’ Major Úréra? Az^* Úr volt volna utolsó gondolatja, az Úr’ neve az utolsó hang elhaló ajakain, ha az erősbb természet e’ bús elsőséget szerencsétlen fijának, szerencsétlen hitvesének nem kívánta volna.

Tellheim. Szűnj-meg, Asszonyom. Sírnék veled, de ma nincsenek könyűim. Kérlek, kímélj-meg. Olly órában lelsz, mellyben nem volna nehéz, panaszokra fakadnom a’ Gondviselés ellen. – Szegény jó Marloff! – Hamar, Mélt. Asszony, mi lehet parancsára. Ha tudok valamiben szolgálni, ha valamiben cselekedettel, tanáccsal –

Asszonyság. Nem indúlhatok-el míg férjemnek végső akaratját teljesitendem. Kevéssel kimulta előtt említette, hogy úgy hal-meg mint adósa Major Úrnak, ’s megígérteté velem, hogy lefizetem azt, mihelyt pénz jő kezeimbe. Eladtam equipázsát, ’s azért jövök, hogy kézíratát magamhoz válthassam.

Tellheim. Hogyan, Mélt. Asszony? Azért jő?

Asszonyság. Azért, Uram Majór Úr. Engedje az Úr, hogy olvassam-fel a’ pénzt.

Tellheim. De ne hát, Mélt. Asszony! Marloff volna nekem adós? Az nem igen lesz úgy. Hadd látom. – (kiveszi zsebkönyvét, ’s keresget.) Nem lelek semmit.

Asszonyság. A’ kézírat el fogott hányódni, ’s a’ kézírat a’ dologra semmit nem teszen. Engedje –

Tellheim. Nem, Asszonyom! az ollyan nálam nem hányódik-el. Ha meg nincs, jele, hogy soha sem volt meg, vagy hogy a’ pénzt felvettem, ’s a’ papiros vissza-adatott.

Asszonyság. Uram Major Úr –

Tellheim. Minden bizonnyal, Mélt. Asszony; Marloff nekem nem adósom. Nem is emlékezem, hogy az volt volna. Nincs külömben, Mélt. Asszony. Sőt én maradtam adósa neki. Soha nem volt módom, hálát mutatni azon barátom eránt, ki hat év alatt bajt és jó napokat, becsűletet és veszélyt eggyütt visele velem. Nem fogom feledni, hogy még él fijában. Az az én fiam lesz, mihelytt neki atyja lehetek. Most az a’ rekkenés, mellybe jutottam –

Asszonyság. Nemes-szívű férjfi! De ne gondolkozzék felőlem is alacsonyúl. Végye-fel Major Úr a’ pénzt, úgy legalább meg vagyok nyugtatva.

Tellheim. Mi kell egyéb a’ Mélt. Asszony’ megnyugtatására mint az az állításom, hogy engem a’ pénz nem illet? Vagy azt akarja, hogy barátom’ neveletlen árváját meglopjam? – Igen is, Mélt. Asszony! meglopjam; a’ szó’ legtulajdonabb értelmében fognám azt. Övé a’ pénz; fordítsa javára a’ Mélt. Asszony.

Asszonyság. Értem Major Urat. Csak bocsásson-meg, hogy még nem egészen tudom, mint kell jótétet elfogadni. De honnan tudja tehát Major Úr is, hogy eggy anya többet teszen gyermekéért, mint tulajdon életéért fogna? Megyek.

Tellheim. Útazzék szerencsésen, Mélt. Asszony! Nem kérem hogy tudósítson állapotja felől, A’ hír ollyankor érkezhetnék, mikor hasznát nem vehetném. – De még eggyet, Mélt. Asszony. Marloffnak még holmi keresetei vannak hajdani Regementünk’ Cassájánál. Azok igazságosak, mint az enyémek. Ha megfizetik az enyémeket, fogják ezeket is; azt fogadom.

Asszonyság. Oh Uram! – De inkább hallgatok. Jövendő jótéteket így készíteni előre, annyi az ég’ szemei előtt, mint őket már nyujtani. Vegye Major Úr annak jutalmait, ’s könnyeimet. (El.)

Tellheim. Szerencsétlen derék Asszony! – De hogy ne feledjem eltépni e’ dibdábságot. (kikeresi a’ Marlóff’ kötelező-leveleit, ’s öszve-tépi.) Ki felel érte, hogy tulajdon szorultságom rá nem hajt, hogy eggykor hasznokat vegyem?

Tellheim. Itt vagy?

Juszt, (szemeit törölvén.) Itt vagyok.

Tellheim. Te sírtál?

Juszt. A’ konyhán írtam-meg számadásomat, ’s a’ konyha tele van füsttel.

Tellheim. Add ide.

Juszt. Légyen irgalmas szíve Major Úrnak! Tudom én, hogy az nincs az embereknek Major Úr eránt, de –

Tellheim. Mit akarsz? mi kell?

Juszt. Inkább véltem halálomat, mint hogy Major Úr kiád rajtam.

Tellheim. Nem vehetem tovább hasznodat, ’s hozzá kell szoknom, hogy ellehessek cseléd nélkül. (felbontja a’ papirost, ’s olvas.) „A’ mivel Major Úr tartozik nekem: Negyedfél holnapi bérem, holnapja 6 tallérával, teszen 21 tallért. Költöttem holmi aprólékra 1 tallért 7 garast 9 pénzt.” – Jó, Juszt, ’s illő hogy folyó hólnapodat egészen kifizessem.

Juszt. A’ más oldalt, a’ más oldalt, Major Úr!

Tellheim. Ott is áll még valami? – (olvas.) „A’ mivel én tartozom Major Úrnak: A’ Felcsernek fizetett értem 25 tallért. Tartás és gondviselés a’ gyógyítás alatt 39 tallér. Földig-égetett, kirablott atyámnak, az én kérésemre, kölcsön adott – ide nem számlálván a’ két nyert lovat, mellyeket neki Major Úr ingyen ada, – 50 tallér. Summa Summarum 114 tallér. Ebből kihúzván a’ túl-álló 22 tallért 7 garast 9 pénzt, adósa maradok Major Úrnak 91 tallérral 16 garassal 3 pénzzel.” – Tüske, elment az eszed?

Juszt. Oh, könnyen elhiszem hogy többjébe vagyok Major Úrnak. De azt is felrakni csak papiros és tinta-vesztegetés volt volna; hiszen ím ezt sem adhatom-meg. ’S ha még a’ liberiát is levonja nyakamról Major Úr, akarnám, hagyott volna meggebednem az ispotályban.

Tellheim. Minek tekintesz engem? Te nekem nem tartozol. ’S megszóllítom eggy jóakarómat, hogy vegyen szolgálatjába; annál jó dolgod lesz.

Juszt. Nem tartozom Major Úrnak, ’s még is el akar kergetni.

Tellheim. Mert én nem akarok neked tartozni.

Juszt. Azért hát? ’s csak azért? – A’ hogyan az való, hogy én vagyok adósa Major Úrnak, a’ hogyan az való, hogy Major Úr nem lehet nekem soha adósom: olly való, hogy viszont Major Úr sem fog elkergethetni magától. Tegye Major Úr a’ mit akar, én Major Úrral maradok, nekem Major Úrnál kell maradnom.

Tellheim. ’S az a’ te nyakasságod, makranczos természeted, az a’ zsembesség, feleselés, mindennel, a’ kiről azt hiszed hogy neked nem urad; az a’ fenekedés más ellen –

Juszt. Csináljon olly semmire-valónak, a’ hogy kedve tartja, én azért nem tartom magamat rosszabbnak a’ pudlimnál. – A’ múlt télen ott megyek alkonykor a’ nagy árok’ szélén, ’s valamelly nyifogást hallok. Lefutok a’ nyifogás felé, benyúlok a’ vízbe, úgy hittem, gyermeket lelek ott, ’s eggy pudlit vontam-ki. Az is jó, mondám magamban. A’ pudli utánam jött, de én nem szerettem soha a’ pudlikat. Elkergettem, hijába! elvertem, haszontalan! Éjjel be nem eresztettem, de a’ pudli a’ küszöb előtt hált. Valahol közel jött hozzám, oldalba rugtam; a’ pudli elnyikkantotta magát, rám nézett, ’s farka-csóválva csapta körűlem. Még eggy falat kenyeret sem kapott kezemből, még is csak nekem fogadja szómat, csak én vagyok, a’ kivel magához enged nyúlni. Nekem-nekem szökik, ’s produkálgatja mesterségeit, pedig soha sem hagyom. Fertelmes pudli, de mód nélkül derék kutya. Ha abba nem hagyja, még elúnom bántani.

Tellheim, (magában.) Mint én őtet. – Nem; a’ legrosszabb ember sem olly rossz ember, a’ millyennek elposhadásunkban képzeljük. – – Juszt, eggyütt maradunk.

Juszt. Minden bizonnyal! Major Úr lenne-el cseléd nélkül? ’S feledi Major Úr, hogy csak eggyik karját bírja? Hiszen felöltözni sem tud magában. Rám szüksége van Major Úrnak. Pedig én – a’ nélkül hogy magamat épen dicsérjem – az a’ cseléd vagyok, a’ ki, ha épen annyira menne a’ dolog, Uráért koldulni, lopni, kész volna.

Tellheim. Juszt, nem maradunk eggyütt.

Juszt. Jól van, jól; meglátjuk.

Cseléd. Eggy szóra, pajtás.

Juszt. ’S mi dolog?

Cseléd. Nem tudnál útba igazítani, hol találhatom-fel azt a’ Tisztet, ki tegnap még ama’ szobába lakott? (A’ felé mutat, a’ melly felől jött.)

Juszt. Azt tudnom nem volna felette nehéz. Mi jót hozsz neki?

Cseléd. A’ mit mindég hozunk, mikor semmit nem hozunk – complimentet. Az én Uraságom úgy érti, hogy kitolák miatta. Az én Uraságom tudja mit kíván a’ világ’ rendi, ’s meg akarom követni nevében.

Juszt. Hát kövessd; imhol van.

Cseléd. Mi ő? mint titulázzák?

Tellheim. Barátom, már értettem mi dologban jár Ked. Szükségtelen becsűlet Urasága’ részéről, mellyet úgy fogadok a’ hogy illik. Jelentse Ked ajánlásomat. Hogyan nevezik a’ Ked Uraságát?

Cseléd. Hogyan nevezik? Mélt. Kisasszonynak nevezik.

Tellheim. Famíliai nevét akarám hallani.

Cseléd. Azt még nem hallottam, ’s ollyan eránt tudakozódni nem szokásom. Úgy látok dolgomhoz, hogy minden hat hétben új meg új Uram akadjon. A’ Manó tartsa-meg mindenike’ nevét.

Juszt. Bravo, pajtás!

Cseléd. Ehhez la nehány nappal ezelőtt Drezdán akadtam. Úgy tetszik, mátkáját jöve hajhászni.

Tellheim. Elég, barátom. Nevét akarám tudni, nem titkait.

Cseléd, (Juszthoz.) Pajtás, az illyen Úr nem nekem való. (El.)

Tellheim. Láss hozzá, Juszt, hogy innen szabaduljunk. Ez a’ compliment engem inkább éget mint a’ Fogadós’ vadsága. – Fogd e’ gyűrűt, ez eggy drágaságomat, a’ mim még megmarada; nem hittem hogy valaha e’ szolgálatját vegyem. Adass nyolczvan aranyat rá. A’ Fogadós’ contója alig lesz harmincz; fizessd-ki, ’s takarítsd-félre holmimet. A’ hova neked tetszik. A’ legolcsóbb Fogadó, a’ legjobb. Engem itt a’ Kávéházban lelsz. Megyek; végezz jól mindent.

Juszt. Légyen gond nélkül, Major Úr!

Tellheim, (visszatérvén.) Pisztolyaimra gondod legyen.

Juszt. Lessz, Major Úr.

Tellheim, (ismét vissza.) Még eggyet! Hozzd-el a’ pudlit is. Érted, Juszt?

Juszt. A’ pudli itt nem marad; az a’ pudli’ gondja. – Hm, hogy még ez a’ drága gyűrűje is megvolt az Uramnak! – Az illyet inkább hordja zsebjében mint ujján. – Jó Gazd’ Uram, mi még koránt sem vagyunk olly meztelenek a’ millyeknek látszunk. Nála, nála vetlek zálogba, gyöngy eggy gyűrűm, gyémántocskám! Megdermed mérgében, hogy házánál nem költöttük-el. – Ah! –

Juszt. Nézzd Wernert! Jó napot Werner? Hozott Isten a’ városba!

Werner. Átkoztam a’ falusi életét! Lehetetlen hozzá szoknom. – Vígan, ficzkók, vígan! fris pénzt hozok. Hol a’ Majór?

Juszt. Nem találád? Épen most megyen-le a’ grádicson.

Werner. Én az udvarról jövök. – Mint van a’ Major? Még a’ múlt héten itt voltam volna; de –

Juszt. No’s, hát mi tartóztata?

Werner. Juszt, hallottad hírét Prinz Herácliusznak?

Juszt. Nem emlékezem.

Werner. Annak a’ vitéz embernek, Napkeleten?

Juszt. A’ Napkeleti Bölcseknek, kik új esztendő’ táján a’ csillagokkal járnak –

Werner. Ember, látom, te úgy olvasod az Újságokat mint a’ Szent-Irást. ’S te Herácliusz Herczeget nem ismered? azt a’ világszerte ismeretes nagy vitéz-embert, a’ ki elfoglalá Persziát, ’s úgy szándékozik, hogy nem sokára az Ottomanni kaput is kiforgatja sarkaiból. Hál’ Istennek, a’ világon megint van valahol háboru. Olly régen lesem magamban, hogy itt valaha már kigyúl megint. De ott űlnek magoknak mint a’ bábák, ’s gyógyítgatják bőreiket. Nem; katona voltam, ’s katona leszek! – Eggy szóval – (körűl-néz, ha nem hallja e valaki.) – magunk köztt legyen mondva, Juszt, – én megyek; Persziába, Prinz Heracliusznak zászlóji alatt eggy pár kampániát csinálni a’ Török ellen.

Juszt. Te e?

Werner. Valahogy itten látsz. – Atyáink seregestűl mentek a’ Törökre, ’s úgy illenék nekünk is, ha derék ficzkók ’s buzgó keresztyének volnánk. Azt ugyan látom, a’ táborozás a’ Török ellen koránt sincs olly múlatságos, mint azokkal a’ nyulakkal, akik ellen eddig harczolgattunk: de annál nagyobb az érdeme mind e’ világon mind a’ másikon. A’ Töröknek, hallod e, mindnyájának ollyan gyöngyös, gyémántos szablyája van –

Juszt. De azért eggy tapodtat sem megyek, hogy az illyen czifra szablya ketté hasítsa fejemet. Hiszen talán csak van eszed, ’s itt nem hagyod azt a’ szép árendát.

Werner. Oh, arról tevénk! Sejtesz valamit? Az árenda pénzzé vált.

Juszt. Pénzzé vált?

Werner. Lassan! – Imhol száz arany, a’ mit tegnap kapék előre. A’ Majórnak hozom.

Juszt. ’S mit csináljon vele a’ Majór?

Werner. Mit csináljon? A’ mit tetszik. Miattam elkoczkázhatja, eltrinkolhatja, elk – a’ hogy magának tetszik. Annak az embernek pénz kell, ’s elég rút hogy olly sokáig váratják vele, a’ mivel neki tartoznak. – Ha neki volnék! Azt mondanám: hordjon-el a’ patvar benneteket eggyről eggyig! ’s elindulnék Paul Werner Strázsamesterrel, Perszia felé. Csattogós! döröngös! Prinz Herácliusz csak hallá Majór von Tellheimnak hírét nevét, ha volt Strázsamesterének nem hallotta is. A’ Kautzenhauseni dolgunk –

Juszt. Elmondjam, mint volt?

Werner. Te nekem? – Sejdítem hogy szép dispositzió éri agyvelődet. Nem hányom én gyöngyömet disznók’ elébe. – Ne a’ száz arany. Add a’ Majórnak. Mondjad, viselje gondját ennek is. Most megyek a’ piaczra; két szekér búzát hoztam eladni. A’ mit abból kapok, az is szolgálatjára lesz.

Juszt. Werner, te jó szívvel adod a’ mid adsz; de nekünk pénzed nem kell. Tartsd magadnak ezt a’ pénzt, ’s a’ minapi aranyidat is vissza vehet’d, mihelytt tetszik.

Werner. ’S van pénze a’ Majórnak?

Juszt. Nincs.

Werner. Hát miből éltek?

Juszt. Hitelben. ’S ha hitelben tovább tartani nem akarnak, ’s kihánynak a’ házból, zálogba vetjük a’ mink még van, ’s tovább állunk. – Hallod e, Paul? Itt ezen az átkozott Fogadóson csínyt kell ejtenünk.

Werner. Teve valamit a’ Majórnak? Oh úgy –

Juszt. Ha majd estve haza kullog, lessük-ki a’ sikátoron, ’s döngessük-el.

Werner. Estve! – kilessük! – Kettő eggyet? Ez nem ér semmit.

Juszt. No tehát gyujtsuk fejére a’ házat.

Werner. Tüzet vetni, gyujtogatni! – Kölyök, be kilátni rajtad, hogy ólsepregető voltál, nem katona. Pfuj!

Juszt. No jó, hát csináljuk motyóvá a’^* lyányát. Igaz, hogy átkozottúl csúnya.

Werner. Azon régen túl lesz már. Osztán ha az kell, arra nem kell társ. – De mi lele hát benneteket? mi történt?

Juszt. Jer csak; majd hallasz világ’ csudáját? Szemed szád eláll belé.

Werner. Itt hát felszabadúlt az ördög?

Minna, (öltözetlen’; óráját nézve.) Francisca, igen korán kelénk-fel. Hosszú lesz az időnk.

Francisca. Ki alhatik a’ veszett nagy városaiban! A’ sok hintó, az éjjeli strázsák, a’ sok dob, a’ sok macska, a’ sok Káplár – meg nem szűnhet zörögni, ordítani, peregni, nyivákolni, káromkodni; szakasztott úgy, mintha az éj azért volna teremtve, hogy az ember rajta ki ne nyughassa magát. – Eggy findzsa théet, Mélt. Kisasszony!

Minna. A’ thée nekem nem italom.

Francisca. Hát csokoládénkból adok-ki, hogy készítsenek.

Minna. Készítessd – magadnak.

Francisca. Én épen olly örömest innám magam, mint petyegnék magam. De való; így nagyon hosszú lesz időnk. Kénytelenek leszünk unalmunkban öltözködni, ’s felpróbálni az új ruhát, mellyben az első attakot akarjuk tenni.

Minna. Mit beszéllsz te attaque felől, holott capitulatióhoz tarthatjuk magunkat?

Francisca. ’S az a’ Herr Officier, a’ kit innen kikergeténk, és a’ kinek azt a’ complimentet téteténk miatta, az ugyan nem a’ legfeinabb ember lehet; külömben engedelmünket kérethette volna, hogy udvarolhasson nálunk.

Minna. Nem minden Tiszt Tellheim. – Hogy igazat valljak, a’ complimentet nem is egyébért tétetém, mint hogy alkalmam legyen Tellheim eránt tudakozódni. – Francisca, nekem e’ szív azt sugja, hogy útam szerencsés lesz, hogy itt őtet feltalálom.

Francisca. A’ szív, Mélt. Kisasszony? Ah, hogy az ember olly sokat hiszen szívének! A’ szív rettenetesen szeret a’ száj szerint beszélni. Beszélne csak viszont a’ száj is olly örömest a’ szív szerint, régen lakaton hordanánk a’ szájat.

Minna. Hahaha! azzal a’ te lakaton-hordott száddal!

Francisca. Inkább elrejtve tartani a’ legszebb sor fogat, mint hogy a’ szív minden pillantatban ált-szaladjon rajtok.

Minna. ’S te olly titoktartogató volnál?

Francisca. Nem vagyok. De szeretném, ha az volnék. Az ember ritkán emlegeti a’ mi jót bír: bezzeg igen; a’ minek hijával vagyon.

Minna. Látod, te itt felette derék megjegyzést csinálál.

Francisca. Csináltam? ’S csinálja az ember, a’ mi magától szökik eszébe?

Minna. ’S tudod e, miért találom olly felette jónak? Az Tellheimra emlékeztet.

Francisca. Mi is nem emlékeztetné Nagysádat őrá.

Minna. Barátjai, irígyei úgy vallják, az én Tellheimom derék katona. De ki hallá valaha, hogy ő vitézséget, bátor lelket emlegete? Tellheimnál szebblelkű férjfit nem gondolhatni. De a’ széplelkűség, a’ rény, olly szók, mellyet ő soha nem vesz nyelvére.

Francisca. De még is, melly tökély felől szeret szóllani?

Minna. Eggyik felől sem; mert eggyiknek sincs hijával.

Francisca. Épen ezt akarám hallani.

Minna. Várj, Francisca; emlékezem eggyről. A’ takarékosság felől szóllott néha. – Igazán, Francisca, félek, Tellheim nem gazda.

Francisca. És még eggy másikról, Mélt. Kisasszony. Jut eszembe, Nagysád körül az állandóság, a’ hűség felől is ejte ollykor szót. Hát ha az az édes Úr nem találna sokkal jobb lenni azoknál a’ kedves társainál?

Minna. Te szerencsétlen! ’S igazán tartasz ettől, Francisca?

Francisca. Mennyi ideje már, hogy Nagysádnak nem írt?

Minna. Ah, miolta a’ háború elmúlt, csak eggyszer írt!

Francisca. Ismét eggy sohaj a’ béke ellen. – Csudálatos! A’ békének azon kellene iprakodni, hogy helyre hozhassa a’ mi rosszat a’ háború okozott; ’s imhol az azt a’ jót is felforgatja, a’ mit ez az ő ellenkezője szűle. A’ makacsnak nem kellene olly makacsnak lenni. – ’S miolta van már béke? Olly rettenetesen hosszú az idő az emberen, mikor semmi újat nem hall. A’ posták hijába járnak; nem ír senki, mert senkinek nincsen mit írni.

Minna. Meg van a’ béke, ’s közelítek óhajtásim’ teljesedésekhez. De hogy csak eggyszer írta ezt –

Francisca. Hogy bennünket ezen óhajtások’ teljesedésének elejébe menni kényszerít – leljük-fel csak, azért ugyan meglakol. – ’S hahogy azalatt bizonyos más óhajtásokat teljesített volna, ’s most megértenénk –

Minna, (elijedve.) Hogy megholt?

Francisca. Hogy megholt – Nagysádnak; eggy más valaki’ karjaiban.

Minna. Gyötrő lélek! – Várj, Francisca; ezt ugyan neked nem fogja felejteni. – Külömben csak petyegj, hogy el ne aludjunk. Az a’ sereg, mellynél szolgált, széllyel^* van bontva. Ki tudja, számadásai ezen eloszlatás által melly bomladékba jutottak? ki tudja, melly más Regementhez, melly távol tartományba vettetett? ki tudja, melly körülmény – Valaki kopog.

Francisca. Szabad.

Fogadós, (előre-nyúlt fővel.) Bátorkodjam, Mélt. Uraság –

Francisca. Ah, a’ mi Gazd’ Urunk? – Csak be hát, be, tetőtől fogva talpig.

Fogadós, (füle mellett író-toll, kezében papiros, tinta.) Eggy alázatos jó reggelt jövök kívánni Nagysádnak, Mélt. Kisasszony. – (Franciscához.) Magának is, édes szép gyermekem.

Francisca. Becsűlet-tudó ember!

Minna. Köszönjük szépen, Fogadós Uram.

Francisca. ’S kívánunk hasonlót.

Fogadós. Szabad e tudakoznom, miként tölté Nagysád szegény fedelem alatt az első éjt?

Francisca. A’ fedél nem szinte olly rossz, Gazd’ Uram: de az ágyak lehettek volna jobbacskák.

Fogadós. Mit hallok! Nem jó volt volna a’ nyugvás? Talán hogy a’ nagy eltörődés az úton –

Minna. Meglehet.

Fogadós. Az lesz! bizony az lesz! mert külömben – Azonban hahogy’ valami nem egészen tetszése szerint találna lenni Nagysádnak, méltóztassék parancsolni bátran, tartalék nélkül.

Francisca. Jó, Gazd’ uram, jó. Nem is vagyunk mi olly felette szégyellőskék, ’s tudjuk, hogy annak a’ fogadókban nincs helye. Megmondjuk mi, mint szeretnénk.

Fogadós. Eggy úttal azonban azért is jönnék, – (elővevén füle mellől a’ tollat.)

Francisca. No’s, mi akar ez lenni?

Fogadós. Nagysád nem kétlem, fogta hallani a’ mi Polizeyunk’ bölcs rendeléseit?

Minna. Épen nem, Fogadós Uram.

Fogadós. Mi Fogadósok oda vagyunk útasítva, hogy semmi idegent, akármelly rangú ’s nemü legyen, ne engedjünk huszonnégy óráig tartózkodni házainknál, a’ nélkül hogy nevét, laktát, characterét, itt való dolgait, múlatásának szándéklott idejét ’stbb, a’ maga helyén írásban benyujtanánk.

Minna. Igen jó.

Fogadós. Nagysád tehát méltóztatni fog – (eggy asztal mellé lépvén, ’s neki-készűlvén az íráshoz.)

Minna. Szívesen! – Az én nevem –

Fogadós. Eggy parányi várakozáskával. – (ír.) – Datum Aug. 22d. a. c. itt Berlínben, a’ Spanyol-Király Fogadóban megszállott – Mostan már tehát Méltsás Úri-nevét, Mélt. Kisasszony.

Minna. Fräulein von Barnhelm.

Fogadós (ír.) Fräulein von Barnhelm. – Jővén – honnan, Mélt. Kisasszony?

Minna. Jószágimból, Saxoniából.

Fogadós. Jószágaiból, Saxoniából. – Saxoniából! – Áj, Áj, Saxoniából, Mélt. Kisasszony? Saxoniából?

Francisca. No’s, miért ne? E’ földön talán csak nem vétek, hogy valaki Saxoniából való?

Fogadós. Vétek? – Ist’ őrizz’! Hiszen már az egészen új-formájú vétek volna. – Saxoniából tehát? – Áj, áj, Saxoniából? abból a’ drága szép országból? – De, ha jól említem, Mélt. Kisasszony, Saxonia nem parányi, ’s nehány – minek is nevezzem? – Districtusa, Provinciája van. A’ mi Polizeyunk felette pontos, Mélt. Kisasszony.

Francisca. Értem; jószágimból, – Thuringiából tehát.

Fogadós. Thuringiából tehát. – Ez így jobb, Mélt. Kisasszony; így világosabb. (ír, ’s olvassa a’ mit írt.) Fräulein von Barnhelm, jővén Saxoniai jószágaiból, Thuringiából, eggy Kammerfrauval és két Inassal.

Francisca. Kammerfrauval? – Az nyilván én volnék?

Fogadós. Igen, édes szép gyermekem.

Francisca. Úgy, édes Gazd’ Uram, tegyen tehát Kammerjungfert a’ Kammerfrau helyébe. A’ Polizey itt, a’ mint hallom, felette pontos; belőle megtévedés támadhatna, ’s csak bajom találna lenni mikor kihirdetnek. Mert én ugyan még ekkoráig, szolgálatjára Gazd’ Uramnak, Jungfer vagyok, ’s nevem Francisca, vezeték-nevemmel Willig, – Francisca Willig. – Thuringiából vagyok magam is. Az atyám Molnár volt a’ Mélt. Kisasszony’ eggyik falujában Klein-Ramsdorfon. A’ malomban most a’ bátyám űl. Kis koromba vettek az udvarhoz, ’s eggyütt neveltek a’ Mélt. Kisasszonnyal. Mi ketten eggykorúak vagyunk; jövő Februáriusban huszoneggy esztendősök. Én mind tanultam a’ mit a’ Mélt. Kisasszony. Szeretni fogom, ha a’ Polizey voltaképen ismer.

Fogadós. Jó, édes szép gyermekem! Megjegyzem magamnak a’ történhető bővebb értekezés végett. – De most hát tovább, Mélt. Kisasszony. – Nagysádnak itt való dolgai?

Minna. Dolgaim?

Fogadós. Ő Felségénél a’ Királynál keres e valamit?

Minna. Oh nem!

Fogadós. Vagy a’ Fő-Törvény-Székeknél?

Minna. Azt sem.

Fogadós. Vagy –

Minna. Nem, nem! én általjában tulajdon dolgaimban jövök.

Fogadós. Igen jó, Mélt. Kisasszony. De mi a’ nevek azoknak a’ Nagysád’ tulajdon dolgainak?

Minna. Mi a’ nevek? Francisca, a’ mint látom, itt bennünket kérdőre vonszanak.

Francisca. Gazd’ Uram, reményleném, a’ Polizey tekintettel lesz eggy Dáma eránt, ’s nem fogja titkait tudni akarni.

Fogadós. Sőt igen, édes szép gyermekem. A’ Polizey mindent akar tudni; leginkább pedig a’ titkokat.

Francisca. Úgy tehát, Mélt. Kisasszony, mit tudunk tenni? Hallja hát Gazd’ Uram. – De hogy igazán közttünk ’s a’ Polizey köztt maradjon –

Minna. Mit fog neki mondani a’ bohó?

Francisca. – Eggy Tisztet jövünk elkuporítani a’ Királytól.

Fogadós. Hogy? Mit? – Édes szép gyermekem! édes szép gyermekem!

Francisca. Vagy – magunkat kuporítatni-el eggy Tiszt által.

Minna. Francisca, elment az eszed? Fogadós Uram, a’ nyelvpritty^* kötődik.

Fogadós. Azt nem reményleném. – Külömben velem kötődhetik, a’ mint kedve tartja. De eggy Nemes Polizey eránt –

Minna. Tudja mit, Fogadós Uram. Én a’ dologhoz nem értek. Úgy vélném, halasztanánk ezt az egész írogálást az onkelem’ elérkeztéig. Tegnap már megmondottam, miért marada-el. Két órányira innen baj érte szekerét, ’s általjában nem akarta, hogy e’ történet eggy éjemmel tovább késleljen. Így tehát előre kelle jőnöm. Ha huszonnégy órát talál késni, az leszen a’ legtöbb.

Fogadós. Igen tehát, Mélt. Kisasszony; halasszuk-el hát.

Minna. Onkelem inkább fogja tudni mit feleljen; tudni fogja, kinek mit és mennyit nyilatkoztasson-fel dolgaiból, mit kellessék bejelentenie, mit hallgathat-el.

Fogadós. Annál jobb! annál jobb, Mélt. Kisasszony! – Való, eggy fiatal lyánytól – (jelentős szemeket vetvén Franciscára.) nem kívánhatni, hogy értelmes dolgot értelmes emberrel értelmes módon végezzen.

Minna. ’S számára már készen vannak a’ szobák?

Fogadós. Mind, Mélt. Kisasszony, mind! – eggynek híján.

Francisca. Mellyből ismét kirúdal Gazd’ Uram eggy becsűletes embert?

Fogadós. Azok a’ Saxoniai Kammerjungferek, Mélt. Kisasszony, igen könyörűletes szívüek szoktak lenni?

Minna. De valóban azt nem jól tevé Fogadós Uram. Inkább nekünk ne adott vala szállást.

Fogadós. Hogy azt, Mélt. Kisasszony?

Minna. Úgy hallom, a’ Tiszt, a’ kit innen kitolánk –

Fogadós. Úgy is csak eggy elobsitolt Tiszt.

Minna. Ha bár!

Fogadós. A’ ki fogyatékján vagyon.

Minna. Annál inkább. Úgy értem, érdemes ember.

Fogadós. Mondom, el van obsitolva.

Minna. A’ Király minden derék embert nem ismerhet.

Fogadós. Oh, a’ Király ismeri, mind ismeri, eggyről eggyig ismeri őket!

Minna. Tehát nem mindent jutalmazhat.

Fogadós. Mindenike megkapná a’ mit érdemel, ha e’ szerint élt volna, hogy valamit érdemelhessen. De az Urak úgy éltek a’ háborúban, mintha annak a’ háborúnak örökre kellene tartani, mintha az az Enyém és az a’ Tiéd örökre megszűnt volna. Most tele velek minden fogadó, minden korcsma, ’s szemes legyen a’ Fogadós, a’ ki velek felteszen. Én ím ezzel még alkalmasan kijöttem. Ha kikopott is a’ pénzből, de még volt pénzt-érője, ’s való, két három holnapig még békét lehetett volna hagynom. De a’ mi jobb, jobb. – Nagysád érteni fogja magát kövekben?

Minna. Nem mondhatnám.

Fogadós. Mit ne fogna Nagysád? – Eggy gyűrűt kell előmutatnom, eggy nagyárú gyűrűt. Való, a’ Nagysádé is, íme itt, az ujján, igen szép; ’s minél tovább nézem, annál inkább kell csudálnom, hogy úgy hasonlít az enyémhez. Oh, lássa, lássa Nagysád – (kiveszi a’ tokból, ’s Minnának nyujtja.) Minő tűz! A’ középső brillant maga is többet nyom öt karátnál.

Minna, (nézvén a’ gyűrűt.) Hol vagyok! mit látok! Ez a’ gyűrű –

Fogadós. Testvérek köztt is megér tizenötszáz tallért.

Minna. Francisca, nézzd, kérlek.

Fogadós. Eggy pillantatig sem is késtem, nyolczvan pisztólt adni rá.

Minna. Nem ismered, Francisca?

Francisca. Tulajdon az. – Gazd’ Uram, miként jő e’ gyűrűhöz?

Fogadós. Nu, nu, édes gyermekem, just talán csak nem tart hozzá?

Francisca. Nem tartunk hozzá? – Belől az üstjén a’ Mélt. Kisasszony’ öszvefont neve áll. – Kérem, engedje Nagysád.

Minna. Az, az! – Miként jövünk e’ gyűrűhez, Fogadós Uram?

Fogadós. Én e? a’ legbecsűletesbb módon. – Mélt. Kisasszony! Mélt. Kisasszony! azt csak nem-teszem fel a’ Mélt. Kisasszony felől, hogy eggy becsűletes embert kárba akarjon ejteni. Mit tudom én honnan került? Míg a’ háború tartott, sok került Urának hol hírével, hol híre nélkül, más meg más kezekre. ’S a’ háború háború volt. Saxoniából nem ez az eggy fogott túl menni a’ határon. – Adja-vissza, Mélt. Kisasszony!

Francisca. Elébb feleljünk; hol vette Gazd’ Uram a’ gyűrűt?

Fogadós. Olly férjfitól, a’ ki felől nem szabad, nem lehet semmi illetlent gyanítani; eggy külömben derék jó férjfitól –

Minna. A’ legjobb férjfitól a’ nap alatt, ha birtokosától vette. – Hamar hozza hozzám Fogadós Uram. Ő az! tulajdon ő! Vagy ismeri legalább.

Fogadós. Kit hát? kit hát, Mélt. Kisasszony?

Francisca. Hát nem hallja? a’ mi Majórunkat.

Fogadós. Majórunkat? – Igen; az Majór, a’ ki e’ szobában lakott, a’ kitől a’ gyűrűt vettem.

Minna. Majór Tellheim.

Fogadós. Majór Tellheim; igen. – Ismeri Nagysád?

Minna. Ha ismerem e? – Ő itt van! Tellheim van itt. Ő, ő, e’ szobákban lakott! Ő, ő, vetette zálogba e’ gyűrűt! Miként jut ő ez elakadásba? Hol van? Ő adós Fogadós Uramnak? Francisca, ide a’ schatullt. – Nyissd-fel. – Mivel adós? Kinek még adós? Hozza ide mind, a’ kinek adós. Itt a’ pénz, itt a’ Wechsel. Övé minden.

Fogadós. Mit hallok?

Minna. Hol van? hol van?

Fogadós. Eggy óra előtt még itt volt.

Minna. Utálatos ember, hogyan tudott vele illy kíméletlen’, illy keményen, illy kegyetlenűl bánni!

Fogadós. Bocsásson-meg Nagysád.

Minna. Csinálja Gazd’ uram, hogy legyen itt.

Fogadós. Cselédje még talán itt van. Akarja Nagysád, hogy érte menjen.

Minna. Ha akarom e? Siessen, szaladjon. Ezen eggy szolgálatjáért felejtem, melly rútúl viselte magát eránta.

Francisca. Fürgén, Gazd’ Uram, fürgén! Virgoncz legény’ módjára. – (kitolongatja.)

Minna. Imhol, enyém megint! Francisca, lát’d, enyém megint. Nem tudom, hol vagyok örömemben. – Örülj te is, jó Francisca! – De való, miért te? – Örülnöd kell neked is, örülnöd kell velem. Jer, lyányka, hadd ajándékozzalak-meg, hogy örülhess velem. Szólj, Francisca, mit adjak? Mit szeretnél holmimból? Vedd a’ mit akarsz, csak örülj. – Látom, semmit nem akarsz. Várj, – (bemarkol a’ schatullba) – ne, édes Francisca! – (pénzt ad neki) – végy rajta a’ mit szeretnél. Kérj többet, ha nem elég. Csak örülj velem. Egyedűl örülni olly felette szomorú! No, de fogd tehát!

Francisca. Én ezt lopom Nagysádtól. Nagysádat elrészegítette az öröm.

Minna. Lyány, én garázda részeg vagyok. Fogd, mert – (rá-tolja a’ pénzt.) ’S bár próbáld megköszönni. – Várj még; jó hogy eszembe jut. (Még eggyszer a’ schatullba nyúl.) Ezt, kedves Francisca, vedd magadhoz, az első öszve-lövött, öszve-vagdalt katona’ számára, kit előtalálunk.

Minna. Hát eljő?

Fogadós. Az akaratos, bárdolatlan tőke!

Minna. ’S ki az?

Fogadós. Az inasa. Nem akar Uráért menni.

Francisca. Hozza ide, Gazd’ Uram, a’ kamazt. Ismerem én a’ Majór’ embereit. Mellyíke volna az?

Minna. Hozza ide Fogadós Uram. Ha minket meglát, majd érte megyen. –

Minna. Nem várhatom a’ pillantást. – De Francisca, te még mindég olly hideg vagy; te nem akarsz velem örülni.

Francisca. Szívesen örülnék; csak hogy –

Minna. Mit akarsz mondani?

Francisca. Megtaláltuk megint. De hogyan találtuk! Azok szerint a’ miket hallánk, rosszúl van dolga. Szerencsétlennek kell lennie. E’ gondolat egészen elfogott.

Minna. Elfogott. – Hagyd öszve-ölelni magadat érte, kedves barátném! Ezt neked soha el nem felejtem. Én csak szerelmes vagyok: te jó vagy.

Fogadós. Alig tudom nagy veszekedve ide rángatni.

Francisca Idegen arcz; nem ismerem.

Minna. Barátom, Kend Majór Tellheim’ szolgálatjában áll?

Juszt. Igen.

Minna. Nem akarná Kend előszóllítani a’ Majórt?

Juszt. Nem.

Minna. Kend nekem vele nagy kedvem’ töltené.

Juszt. Dehogy?

Minna. ’S nagy szolgálatot teszen Urának.

Juszt. Talán nem is.

Minna. Honnan gondolja Kend?

Juszt. Hiszen talán Nagysád az az idegen Uraság, a’ ki ma reggel Majór Urat megköszöntette?

Minna. Igen.

Juszt. Oh, úgy jó helytt járok!

Minna. Tudja az én nevemet a’ Majór?

Juszt. Nem tudja. De az én Uram épen úgy nem szenvedheti az igen höflich Dámákat, mint az igen grób Wirtheket.

Fogadós. Ez nyilván nekem szóll?

Juszt. Minden bizonnyal.

Fogadós. No, de ne kéresse hát magát hijába a Mélcsás Kisasszonnyal, ’s fusson hamar érte.

Minna, (Franciscához.) Francisca, adj neki valamit.

Francisca, (pénzt akarván nyomni kezébe.) Mi a’ Maga’ szolgálatját nem kívánjuk ingyen.

Juszt. Én sem ingyen a’ Magok’ pénzeket.

Francisca. Eggyiket hát a’ másikért.

Juszt. Nem lehet. Az Uram azt hagyta, pakkoljak. Azt cselekszem, ’s kérem, ne gátoljanak benne. Ha kész leszek, hiszen csak megmondom hogy jőjön, ha kedve tartja. Emitt van a’ Kávéházban, ’s ha ott nem tud jobbat csinálni, tudom, el is jő. (Menni akar.)

Francisca. De várjon hát. – A’ Mélcsás Kisasszony Majór Urnak – húga.

Minna. Igen, én a’ Majórnak húga vagyok.

Juszt. Jobban tudom én, hogy a’ Majórnak nincs húga. Engem a’ Majór hat holnap alatt két ízben küldött a’ szüléjihez Kurlandba. – Való, az embernek sokféle húga van a’ világon.

Francisca. Orczátlan!

Juszt. Nem kénytelen vele az ember, ha az alkalmatlant le nem tudja rázni nyakáról? – (Megyen.)

Francisca. Ez eggy korhely.

Fogadós. Megmondtam. De csak hagyja Nagysád; hiszen hogy már tudom, hol az ura. Mingyárt érte megyek magam. – Csak hogy Mélt. Kisasszony, alázatosan kérem, mentsen-ki Majór Úrnál, hogy olly szerencsétlen találtam lenni, hogy illy nagyérdemű Uraságot, akaratom ellen –

Minna. Csak menjen hamar Fogadós Uram, én mindent jóvá lesz csinálok. – (A’ Fogadós el.) – Francisca, szaladj utána; meg ne mondja neki nevemet.

Minna. Megint enyém! – Egyedűl vagyok e? Nem leszek hijába egyedűl. – (öszve-redőli ujjait.) – És nem is vagyok egyedűl. – (feltekint.) – Eggy hálás gondolat az ég eránt a’ legteljesbb imádság. – Enyém ő! enyém ő! – (kiterjesztett karokkal.) – Boldog vagyok! víg vagyok! Mit láthat a’ Teremtő örömestebb mint a’ maga víg teremtését? – (Francisca jő.) Itt vagy már, Francisca? Te őtet szánod? Nem én, Francisca; én őtet nem szánom. A’ szerencsétlenség is jó néha. Talán hogy az ég mindenét elvette, hogy bennem adja-vissza mindenét.

Francisca. Megeshetik hogy mingyárt itt lesz. – Nagysád még pongyolában vagyon. Hát ha hirtelen felkészülnénk?

Minna. Kérlek, menj. Ezután többet lát így, mint czifrán.

Francisca. Ah, Nagysád érzi a’ maga becsét.

Minna (rövid eszmélet után.) Nézzd, lyány, most megint találád.

Francisca. Ha szépek vagyunk, a’ czifra nélkül legszebbek vagyunk.

Minna. De szükség e, hogy szépek legyünk? Hogy magunkat szépeknek véljük, talán csak az volt szükség. – Nem; ha neki vagyok, ha csak neki vagyok szép – Francisca, ha illyen minden leány, mint a’ millyennek most érzem magamat – úgy különös portékák vagyunk: lángolók és kevélyek, jók és hiúk. Te nem értesz? Én sem értem magam’. – Az öröm kerengőssé teszen, szédűltté.

Francisca. Szedje-öszve magát Nagysád. Jőni hallok.

Minna. Szedjem-öszve? Én fogadhatom őtet csendesen?

Tellheim, (belép, ’s meglátván Minnát, felé szalad.) Ah! – Minna! Minna!

Minna, (Tellheimnak elébe reppenvén.) Ah! Tellheim!

Tellheim, (magához tér, ’s visszalép.) Bocsásson-meg Nagysád; itt lelni a’ Mélt. Kisasszonyt –

Minna. Az Majór Úrnak olly felette váratlan nem fog lenni. (Közelébb megyen Tellheim felé, a’ ki magát hátrább vonja.) Én bocsássam-meg az Úrnak, hogy még az Úr’ Minnája vagyok? Bocsássa-meg az ég az Úrnak, hogy még Barnhelm Minna vagyok.

Tellheim. Mélt. Kisasszony – (merő szemekkel nézi a’ Fogadóst, ’s vállat rándít.)

Minna, (int Franciscának.) Uram –

Tellheim. Ha tévedésben nem vagyunk mind ketten –

Francisca. Jé, Gazd’ Uram, kit hoz itt hozzánk? Jőjön hamar; keressük az igazit.

Fogadós. Nem az igazi ez? Éj hogy igen! –

Francisca. Éj hogy nem! Hamar jőjön Gazd’ Uram. Még nem mondtam jó reggelt oda le a’ Leányasszonynak?

Fogadós. Érdemetlen becsűlet. (Meg nem mozdúl.)

Francisca, (karon kapja.) Jőjön Gazd’ Uram, csináljuk-meg a’ konyhaczétlit. Mondja-meg Gazd’ Uram, mink lesz?

Fogadós. Leg is leg először –

Francisca. Lassan hát, lassan. Ha a’ Mélt. Kisasszony előre tudja mit fog enni, oda egész ebédje. Jőjön Gazd’ Uram; csak magamnak beszéllje-elő. – (erővel elviszi.)

Minna. Hát? tévedésben vagyunk e még is?

Tellheim. Adná az ég! De csak eggy Az, ’s az Minna.

Minna. Melly tartalékok. A’ mit mi mondunk egymásnak, minden hallhatja.

Tellheim. Nagysád itt? Mit keres itt Nagysád?

Minna. Semmit nem többé. – (nyilt karral menvén neki.) Felleltem a’ mit kerestem.

Tellheim, (visszavonulva.) Nagysád szerencsés, szeretetre-érdemes férjfit keresett, ’s nyomorút lél.

Minna. Tellheim, engem tehát többé nem szeret? mást szeret?

Tellheim. Nem szerette Nagysádat, a’ ki Nagysád után mást tud szeretni.

Minna. Csak eggy fúlánk van kirántva lelkemből. Ha elvesztem az Úr’ szívét, mit tesz, elhűlés fosztott e meg tőle, vagy hatalmasabb kecsek? Az Úr engem többé nem szeret, ’s mást sem szeret. Boldogtalan ember, ha senkit nem szeret!

Tellheim. Igen, Mélt. Kisasszony, a’ szerencsétlennek nem kell semmit szeretnie. Érdemli hogy szerencsétlen légyen, ha e’ győzedelt magán megvívni nem tudja; ha rá veheti magát, hogy a’ kit szeret, insége’ társává tégye. – Melly nehéz ez a’ győzedel! Miolta tőlem ész és szükség azt kívánják hogy Minnát feledjem, mennyi tusakodáson nem mentem-által! Épen kezdém reményleni, hogy e’ tusakodások nem lesznek örökké hasztalanok, ’s Nagysád előmbe lép –

Minna. Értem e jól, Major Urat? Álljon-meg az Úr; hagyja látnom hol vagyunk, minekelőtte tovább tévednénk. Akar az Úr eggy kérdésemre felelni?

Tellheim. Bár mennyire, Mélt. Kisasszony.

Minna. De akar e rá minden kerengés, minden fordúlatok nélkül felelni? Semmi egyébbel, mint eggy rövid Igennel vagy Nemmel?

Tellheim. Fogok, – ha felelhetek.

Minna. Felelhet; – jó! Mind azon igyekezetei mellett, mellyekkel engem feledni kívánt, szeret e még engem, Tellheim?

Tellheim. E’ kérdést –

Minna. Álljon-meg Majór Úr; megígérte, hogy eggy rövid Igennel vagy Nemmel fog felelni.

Tellheim. ’S hozzá vetettem: ha felelhetek.

Minna. Felelhet; mi forog szívében, azt csak fogja tudni. – Szeret e még, Tellheim? Igen, vagy nem?

Tellheim. Ha az én szívem –

Minna. Igen, vagy nem?

Tellheim. Igen tehát!

Minna. Igen?

Tellheim. Igen. – De –

Minna. Várjunk. – Az Úr engem még szeret. Ez nekem elég. – Melly tónba süllyedtem én az Úrral? Ez visszás, kedvetlen, általragadó tón. – A’ magamét veszem-elő. – No édes Szerencsétlenem, az Úr még szereti Minnát, az Úr még magáénak látja Minnát, ’s az Úr még is – szerencsétlen. Hallja csak az Úr, melly elhitt, melly bohó teremtés volt, melly elhitt bohó teremtés ez az Úr’ Minnája. Ő azt képzelte, ő azt képzeli, hogy az Úrnak Ő az egész szerencséje. Hamar, rakja-ki az Úr minden szerencsétlenségeit. Minna látni akarja, mennyit nyomhat-fel. – Hát?

Tellheim. Mélt. Kisasszony, nekem nem dolgom a’ panaszkodás.

Minna. Igen jó; nem is tudnám, mit szeretnék katonában a’ dicsekedés után, kevésbbé. De van eggy bizonyos hideg, unadékos mód, mellyel tetteink ’s szerencsétlenségünk felől szóllunk –

Tellheim. Melly, igazán, hasonlóképen dicsekedés és panaszkodás.

Minna. Kedves Versenygő! Úgy ne nevezte volna magát szerencsétlennek. Vagy épen ne szólljon, vagy ki a’ beszéddel. – Ész, kívánja, szükség kívánja, hogy engem feledjen? Én nagy barátja vagyok az észnek, én nagy tisztelettel vagyok a’ szükség eránt. De hadd halljam, millyen eszes ez az ész, millyen szükséglő ez a’ szükség?

Tellheim. Jó tehát; tehát értse a’ Mélt. Kisasszony. – Nagysád engem Tellheimnak szóllíta. A’ név találva van. – De Nagysád azt hiszi, hogy én az a’ Tellheim vagyok, a’ kit honjában ismert, – az a’ virágában való férjfi, eltelve dicsőség’ vágyával, fényre-törekedéssel, – az a’ Tellheim, a’ ki egész lelke’ teste’ erejével bírt; a’ ki előtt a’ Szerencse’ és Csillogás’ verőczéji nyilva állottak; a’ ki remélhette, hogy Nagysádnak szívére jobbjára naponként érdemesbbé fogja magát tehetni, ha még nem az is. Ez a’ Tellheim én úgy nem vagyok mint nem az atyám. Oda mind ez mind az! Én a’ haza-küldött, a’ becsűletében megsértett, a’ bénára-vagdalt, a’ koldus Tellheim vagyok. Nagysád amannak teve ígéretet: ennek akarja e teljesíteni?^*

Minna. Ez igen siralmasan hangzik. De, Uram, míg amazt ismét feltalálhatom, – minthogy a’ Tellheimokba belé-kábúltam eggyszer, – szükségből kénytelen lesz ez segélni rajtam. – Ide a’ kezed’, kedves koldus. (kézen fogja.)

Tellheim, (a’ másik kezével ’s kalapjával elrejti képét, ’s félre hajol.) Ez sok! – Hol vagyok? – Eresszen, Mélt. Kisasszony! gyilkol jósága. – Eresszen!

Minna. Mi baja? Hova akar?

Tellheim. El.

Minna. El? – (kezét melyére húzván.) Makacs!

Tellheim. A’ csüggedés holtan ejt a’ Nagysád’ lábaihoz.

Minna. Tőlem el?

Tellheim. Hogy ne lássam, hogy többé ne lássam. Vagy legalább elszánva, eltökélve, – nem tenni semmi alacsony tettet, Nagysáddal nem tétetni semmi gondolatlan lépést. – Eresszen, Minna! – (kitépi magát, ’s megyen.)

Minna, (utána.) Minna eressze? – Tellheim! Tellheim!

Juszt, (kezében levél.) Ez átkoztam-házba kell ismét lépnem! – Az Uramtól eggy levelke a’ Mélt. Kisasszonyhoz, ki húga akar lenni. – Csak még valami ne szövődjék közttök! – Úgy vége nem lesz a’ levélhordásnak. – Örömest megszabadúlnék tőle, de meg’ be sem igen mennék. Az az asszonynép olly sokat elkérd, ’s én olly örömest nem felelek. – Megnyilt az ajtó. Mintha tudnák, hogy szükségem van rájok. A’ szoba-cziczus –

Francisca, (béfelé szóll a’ honnan kijött.) Legyen gond nélkül Nagysád; lelek én valakit. – Ime, (megpillantván Jusztot); hisz itt mingyárt valaki ötöl szemembe. De ím e’ tulokkal semmire nem lehet menni.

Juszt. Szolgája –

Francisca. Illyen szolgára semmi vágyom.

Juszt. No, no; követem a’ szójárás miatt. – Imhol eggy levelke az Uramtól a’ Maga Kisasszonyához, a’ ki – húga az én Uramnak. – Mert – úgy e? – húga?

Francisca. Adjuk! – (elkapja a’ levelet.)

Juszt. Legyen olly jó, azt kéreti Uram, ’s adja-által. Osztán legyen olly jó, azt kéreti Uram; de azt ne gondolja valahogy, hogy én kérek valamit.

Francisca. No, mit hát?

Juszt. Uram érti a’ maczókát. Úgy tetszik, tudja, hogy a’ Kisasszonyokhoz a’ Komornákon megyen az út. Legyen hát-olly jó, azt kéreti Uram, ’s izenje-meg, nem lehetne e szerencsécskéje, vagy eggy fertályig beszéllgethetni a’ Jungferrel?

Francisca. Velem?

Juszt. Követem szépen, ha nem illő titulusát találám megadni – igen; Magával. Csak eggy rövid fertálykáig. De egyedűl, titkon, csak négy szem köztt. Valami felette sürgető kis dolgocskáján szeretne általesni.

Francisca. Jó! nekem is van mondani-valóm Majór Úrnak; hát jőjön; parancsolatjára leszek.

Juszt. De mikor jöhet? mikor akarja Maga hogy jőjön? Amúgy, ha bealkonyodik?

Francisca. Miként érti azt? A’ Maga Ura jöhet, mikor tetszése tartja, ’s ezzel takarodjék.

Juszt. Szíves örömest. (indúl.)

Francisca. De hallja csak; álljon-meg csak eggy szóra. – Hát hol a’ Majór Úr’ több embere?

Juszt. Több embere? – Emide, amoda, mindenfelé.

Francisca. Hol Wilhelm?

Juszt. A’ Komornok? – Útazni hagyja.

Francisca. Hát Philipp?

Juszt. Philipp, a’ Jáger? – Kosztba adta.

Francisca. Való; most nem sokat vadászhat. – Hát August?

Juszt. Auguszt, a’ Kocsis? – A’ lóval ment-ki.

Francisca Hát Fritz?

Juszt. Fritz, a’ Kengyelfutó? – Avanszírozott.

Francisca. Hát Maga hol volt, mikor a’ Majór nálunk múlata téli-quártélyban? Maga akkor nem volt a’ Majórnál?

Juszt. De igen; én lovásza voltam. De lazaréthben feküdtem.

Francisca. Lovásza! Most pedig –

Juszt. Lovásza; most pedig mindenese: Komornyikja, Jágere, Lovásza, meg’ Laufere.

Francisca. Szép; meg kell vallanom. Annyi derék emberen kiadni, ’s a’ leghaszontalanabbat tartani-meg. Ugyan szeretném tudni, mi gutát lel Magán az a’ Majór?

Juszt. Talán hogy becsűletes-ember vagyok.

Francisca. Becsűletes ember? No, nagy dolog is, mikor az ember’ érdeme abban áll hogy becsűletes ember. – Wilhelm külömb ember volt. – ’S őtet útazni hagyja a’ Majór?

Juszt. Útazni, mert nem tehet róla?

Francisca. Hogy nem tehet róla?

Juszt. O, Wilhelm tudja ám, mint kell élni a’ világon, ’s bezzeg játszik ám figúrát. Az Uramnak egész gardróbja vele van.

Francisca. Hogy a’ gutába? elszökött volna vele?

Juszt. Azt az ember nem épen mondhatja. Csak hogy a’ mint eljövénk Nürnbergről, utánunk nem jött.

Francisca. Az istentelen!

Juszt. Wilhelm legény volt a’ talpán; bezzeg tudott frizírozni, razírozni, parlírozni,– karaszírozni! nem?

Francisca. De hát a’ Jágert nem toltam volna el magamtól, ha a’ Maga’ Urának voltam volna. Annak hasznát vehette volna, ha nem vadászgat is. – ’S hova adá kosztba?

Juszt. A’ Kommandánthoz, Spandauban.

Francisca. ’S minek annak a’ Jáger? Hiszen az még kevésbbé vadászgat.

Juszt. Philipp nem vadászgat.

Francisca. Hát mit csinál?

Juszt. Talyicskázik.

Francisca. Talyicskázik?

Juszt. De azt bizony, mint annak a’ rendi. – De nem felette sokáig; csak három esztendeig még. Eggy parányi kis furcsa complótocskát csinált a’ Majór’ companiajában; hat embert el akara szöktetni a’ Vorpostról, ’s rajta vesztett.

Francisca. A’ gaz-ember!

Juszt. De az helyre legény ám! Ollyan Jáger, hogy ötven mértföldnyire minden útat tud, minden rést; erdőt, berket, posványt. ’S ha lőni kelle, ugyan tudott lőni.

Francisca. Szerencséje a’ szegény Majórnak, hogy még is derék Kocsisa van-meg.

Juszt. ’S megvan?

Francisca. Hiszen úgy mondá, hogy a’ lóval ment-ki; hát majd megjön.

Juszt. ’S gondolja?

Francisca. Hát hova ment volna ki a’ lóval?

Juszt. Mintegy tíz hete, úsztatni vitte a’ Majór’ utolsó lovát.

Francisca. ’S nem jöve-vissza? – Oh, az akasztó-fa’ virága!

Juszt. Lyányasszonykám, Lyányasszonykám! hát ha a’ vízbe talált fúlni. – Derék Kocsis volt! Tíz esztendeig kocsiskodott Varsóban. Már azt neki meg kell adni, ollyan Kocsisa nem hamar lesz a’ Majórnak. Ha a’ ló legsebesbb nyargaltában volt is, csak ezt mondotta a’ lónak: brrr! ’s úgy ott álla mind a a’ négy, mintha oda szegezték volna. Osztán kitanúlt Ló-Doctor volt a’ mellett.

Francisca. Most már a’ Laufer’ avanszmánya miatt reszketek.

Juszt. Ne reszkessen, Leányasszonykám; úgy mondom, a’ hogy történt. Dobossá leve eggy Garnizoni Regementnél.

Francisca
Nem gondolám? Ah!

Juszt. Fritz bizony eggy czafrangos asszony-emberhez csapta magát, nem járt haza hálni, adósságokat csinált Ura’ rovására, ’s száz meg’ száz efféle csinyt. Eggy szóval, látta a’ Majór, hogy erőnek erejével feljebb akar hágni, – (az akasztást pantomímozza) – ’s útjába igazítá.

Francisca. A’ gaz czölönk!

Juszt. Már Laufernek ugyan Laufer. Ha a’ Majór ötven lépést ada neki előre, a’ legsebesebb paripáján sem érhette utól. De Fritz az akasztó-fának ezret is adhat előre, még is utól-éri; életemet teszem rá. Ezek mind jó barátjai voltak a’ Leányasszonynak, a’ Wilhelm meg a’ Philipp, az Auguszt meg a’ Fritz. – No, Juszt ajánlja magát, ’s megyen. – (El.)

Francisca. E’ falatot érdemlém. – Köszönöm, Juszt. – Nagyon lennt szabám az eggyűgyű jámborság’ becsét. A’ leczke nem lesz felejtve. – Szerencsetlen Majór! (megfordúl, ’s Minnának szobája felé megyen, midőn a’ Fogadós érkezik.)

Fogadós. Várjon csak, édes szép gyermekem.

Francisca. Most nincs időm.

Fogadós. Csak eggyetlen eggy kis rövid pillantásocskát. – ’S még nem vettek bővebb tudósítást Majór Úr felől? Az, reménylem, csak nem vala vég búcsúja.

Francisca. Mellyík az, Gazd’ Uram?

Fogadós. ’S nem mondta volna a’ Mélt. Kisasszony? – A’ hogy Magát, édes szép, jó, nyájas, kis gyermekem, oda le hagyám a’ konyhában, csak elhűlék rajta, midőn akaratom ellen itt az ebédlőben találám megint magamat.

Francisca. Akaratom ellen! Hogy itt hallgatódzék? úgy e?

Fogadós. De ne hát! de ne hát! Hogy tudna rólam ollyat gondolni? Fogadósban rút dolog a’ leskelődés, hallgatódzás. – Nem sokáig valék ott, ’s hát eggyszer megnyílik az ajtó a’ Mélt. Kisasszonynál, ’s a’ Majór ki, ’s a’ Mélt. Kisasszony utána. ’S mind ketten olly hánykódásban, olly zavart tekintettel, a’ millyet gondolni sem tudtam. A’ Kisasszony megkapta a’ Majórt, a’ Majór elrántotta magát, ’s a’ Kisasszony megint megkapta. – „Tellheim!” – „Kisasszony! eresszen!” – „Hova akar menni?” – Így rántogatta a’ szegény Ő Nagyságát egész a’ grádicsig. Már féltem magamban, hogy a’ grádicson végig-rántogatja. Szerencsére még is kifejtette magát kezéből. Ő Nagysága megállott a’ grádics’ szélén, utána nézett, utána kiáltott, ’s szüntelen tördelte kezeit. Eggyszer megfordult, az ablakhoz szaladt, az ablaktól megint a’ grádicshoz, a’ grádicstól vissza az ebédlőbe, ’s ott járt fel ’s alá. Én itt állottam; itt ment-el mellettem három ízben, ’s még sem látott. Végre, úgy tetszék, lát; de; bocsáss Isten, azt gondolom, engem Magának néze, Magának, édes szép gyermekem. Francisca! úgy mond’, ’s rám mereszté szemeit; hát, szerencsés vagyok e? Osztán könnyeket törle-ki szemeiből, mosolygott, nekem nekem jöve: Francisca, hát, szerencsés vagyok e? – Igazán mondom, nem tudtam mint vagyok-el belé. Eggyszer osztán az ajtónak ment, belépett, de megfordulva ezt mondá nekem: Francisca, jer utánam; szóllj, kit szánsz most?

Francisca. Rendes! Gazd’ Uram, Gazd’ Uram azt csak álmodta.

Fogadós. Álmodtam? Nem édes szép gyermekem, illy környűlállásosan az ember nem szokott álmodni. Nem tudnám mit adnék érte – pedig nekem külömben nem szokásom kutatgatni a’ más titkait – ha ehhez meg volna a’ kolcsom.

Francisca. Kolcsa? A’ mi ajtónkhoz a’ kolcsa? Gazd’ Uram, az belőlről áll a’ zárban. Éjszakára be szoktuk vonni. Mi félőskék vagyunk.

Fogadós. De ne hát! ne hát! hiszen én egyébféle kolcsot értek; a’ kolcsát, a’ megfejtőjét a’ dolognak, azt, a’ mi értetné velem, mi? hogy? miképen?

Francisca. Úgy e? már az más dolog. – No ajánlom szépen magamat, Gazd’ Uram! Eszünk hamar, Gazd’ Uram?

Fogadós. Édes szép gyermekem! ’S hogy el ne felejtsem a’ mit igazábban akarék mondani –

Francisca. Igen, de csak két szóval –

Fogadós. Gyűrűm még a’ Mélt. Kisasszonynál van. Csak amúgy mondom enyémnek.

Francisca. A’ gyűrű jó kézben van, Gazd’ Uram; a’ gyűrű el nem vész.

Fogadós. Oh, az a’ gond nem is háborgat. Csak emlékezetbe akarám hozni. Lássa, édes szép kincsem, én a’ gyűrűre nem is vágyok. Nem vagyok én olly ostoba, ha talán annak tetszem is, hogy ne értsem, honnan ismeri azt olly jól Ő Nagysága a’ Mélt. Kisasszony, ’s hogy az miért hasonlít olly igen az Ő Nagyságáéhoz. A’ Mélt. Kisasszonynál igen jó helytt áll. A’ mint mondom, én rá nem vágyok. De azalatt a’ szász pisztólt, a’ mit a’ gyűrűre adtam, ne írjam e a’ Mélt. Kisasszony’ contójára? Jó lesz e, édes szép gyermekem?

Werner. Hisz imhol van!

Francisca. Száz pisztólt? Pedig nekem úgy látszik, hogy csak nyolczvant adott rá.

Fogadós. Nyelvem botlott volt meg; csak kilenczvent, csak kilenczvent. Megcselekszem, édes szép gyermekem, megcselekszem.

Francisca. Mind meg fog találkozni, Gazd’ Uram.

Werner, (hátúlról közelítvén feléjek, Franciscának hirtelen’ megcsapintja vállát.) Lyányasszonykám! Lyányasszonykám!

Francisca, (ijedten fordúl-meg.) Hah!

Werner. Ne féljen, ne féljen. – Lyányasszonykám, Lyányasszonykám! látom, Maga rendeske, ’s idegen. ’S az idegen rendeske ábrázatocskáknak jó barátra van szüksége, a’ ki megmondja, mitől illik őrizkedniek. – Lyányasszonykám, Lyányasszonykám, őrizkedjék ettől az embertől! (a’ Fogadósra mutat.)

Fogadós. Jé, váratlan öröm, Herr Paul Werner! Hozta, hozta a’ jó Szerencse! – Ah, ez még mindég az a’ régi, víg, tréfás, jólelkű Werner! – Éntőlem őrizkedjék, édes szép gyermekem? Hahaha!

Werner. Térjen-ki mindenütt előle!

Fogadós. Előlem térjen-ki? Énelőlem? Hát én olly igen veszedelmes volnék? Hahaha! – Hallja csak, édes szép gyermekem! Hogy tetszik Magának e’ tréfa?

Werner. Hogy ezek az őfélék mindíg tréfának veszik, ha az ember kimondja nekik az igazat!

Fogadós. Igazat? Hahaha! – Úgy e, édes szép gyermekem, mindég jobban? Ez tud ám komázni! – Én veszedelmes? én? – Húsz esztendő előtt, igen, már akkor volt benne valami. – Igen, igen, édes szép gyermekem; akkor veszedelmes voltam. Akkor nem eggy kettő tudhata róla szóllani. De most –

Werner. Oh a’ vén bonfordi!

Fogadós. Hiszen az a’ bökkenője! Ha megöregszünk, oda a’ veszedelmesség. Maga is rá jut eggyszer, jó Werner!

Werner. Csitt, ’s vége! Lyányasszonykám, annyi eszet talán csak gondol bennem, hogy én nem az illyen veszedelmességet értem. Eggy ördög elhagyta, de tíz költ belé eggy’ helyébe.

Fogadós. Oh, hallja csak, hallja csak! Mint meg tudja megint forgatni. Tréfa meg’ tréfa, ’s örökké új meg új. – Oh ez derék ember, ez a’ Herr Paul Werner! – (Franciscához, mintegy sugva.) Jól bírja magát, ’s még nőtelen, Három mértföldnyire hozzánk eggy szép kis jószágot vett arendába. Ez pénzelte-fel magát a’ hadban. – Strázsamester volt a’ mi Majórunk alatt. Oh ez ám barátja Majór Úrnak! ez ám barátja! a’ ki agyon hagyná verni magát Majór Úrért.

Werner. Igen! ’s ez ám bezzeg barátja az én Majóromnak! ez ám barátja, a’ kit bízvást agyon verettethetne a’ Majór.

Fogadós. Mit? hogy? – Nem, Herr Werner; tréfának ez nem jó tréfa. – Én nem barátja a’ Majórnak. Az illy tréfát meg nem értem.

Werner. Szép dolgokat hallék Juszttól.

Fogadós. Juszttól? Juszttól! Gondolám biz azt, hogy Magából Juszt beszél. Juszt irígy, áskálódó ember. – De imhol mingyárt eggy szép gyermek a’ ki szóllhat; ez mondja-meg, én nem vagyok e barátja a’ Majórnak, nem szolgáltam e a’ Majórnak, – ’S miért ne volnék barátja? Nem nagy érdemű Úr e a’ Majór? Igaz, az a’ szerencsétlenség éré hogy kiesett szolgálatjából. De mit teszen az? A’ Király nem ismerhet minden érdemes embert. ’S ha őket mind ismerné is, nem adhat mindnyájának érdemlett bért.

Werner. Ezt vele Isten mondatja. – De Juszt – már az való, hogy Juszt sem ritka madár; de hazudni, az csak-ugyan nem dolga Jusztnak.’S hahogy való, a’ mit mondott –

Fogadós. Én Jusztról hallani sem akarok. – A’ mint mondom, szólljon ez a’ szép gyermek. Franciscához, sugva. Hiszen tudja, édes szép gyermekem, a’ gyűrű! Beszélje, beszélje Herr Wernernek. Hadd ismerjen jobban. ’S hogy úgy ne jőjön-ki, mintha az én kedvemért mondaná, nem is leszek jelen; megyek. De Werner, mondja osztán szemembe, nem igazat mondottam e, hogy Juszt eggy ocsmány emberszólló. – (El.)

Werner. Lyányasszonyka, Maga ismerné az én Majóromat?

Francisca. Majór Tellheimot? – De igen ám; ismerem a’ derék Urat.

Werner. ’S úgy e, derék Úr? Jo e Maga hozzá?

Francisca. Szívemből, lelkemből.

Werner. Lássa, édes Lyányasszonykám, én ezért Magát még eggyszer szebbnek látom. – De mi szolgálatot nyújtott volna ez az ember az én Majóromnak?

Francisca. Én egyebet nem tudok, mint, ha talán magának akarná tulajdonítani azt a’ jót, a’ mi szerencsére gaz bánásából erede.

Werner. És így csak-ugyan való a’ mit nekem Juszt monda. – (affelé fordulván, a’ merre elment a’ Fogadós.) Szerencséd hogy elkullogál! – Kiüríté szobáját! – Illyen Úrral bánni így, mivel elhitette magával a’ szamáragy, hogy a’ Majórnak nincs pénze! – A’ Majórnak nincs pénze?

Francisca. ’S van?

Werner. Mint a’ polyva! Maga sem tudja számát. Maga sem tudja, ki adósa. Én is tartozom neki valami kevéssel, ’s imhol hozok valamit rá. Nézze a’ Lyányasszony, itt ebben (elővonja az eggyik zsacskót zsebjéből) , száz Louisd’ór, e’ tekercsben pedig, (mellyet a’ másikból von-elő) , száz arany. Mind, mind a’ Majór’ pénze.

Francisca. Csudálatos! – De miért hány tehát eggyet ’s mást zálogba? Hiszen eggy gyűrűt –

Werner. Zálogba? Ne higyje az affélét, Leányasszonyka. Talán csak meg akara szabadúlni a’ csudától.

Francisca. Az a’ gyűrű nem csuda; az nagyárú gyűrű; mellyet azon felűl igen kedves kéztől vett.

Werner. Azt még, azt! Kedves kéztől? Igen, igen! – Az illy díbdábság néha eszébe juttat az embernek holmit, mellynek emlékezetétől is szaladna, ha lehetne. Azért tolja-el szem elől.

Francisca. Hogy azt?

Werner. A’ katonának téli-quartélyában csudálatosan megyen dolga. Elúnja magát, ’s unadékból ismeretséget köt, a’ mit maga csak télére ért, de a’ szegény jámbor lélek a’ kivel köti, holtig tartónak veszen. ’S huss, ujján a’ gyűrű, hogy maga sem tudja mint jutott hozzá. ’S néha nem gondolna vele, vinné ördög az ujját is, csak a’ gyűrű is menne.

Francisca. Lehetetlen! ’S Majór Úr is így járt?

Werner. Minden bizonnyal. Kivált Saxoniában. Ott, ha minden kezén tíz újja volt volna is, minden ujját tele kaphatá vala gyűrűvel.

Francisca (magában.) Ez rendesen hangzik, ’s vizsgálatot érdemel. – Arendás Uram vagy Strázsamester Uram?

Werner. Lyányasszonykám – ha vele meg nem bántom, inkább Strázsamester. Az nekem kedvesebb.

Francisca. Hát Strázsamester Uram. Ime itt eggy levél Majór Úrtól az én Uraságomhoz. Csak beszaladok vele, ’s mingyárt itt termek. Legyen olly jó, kérem, várakozzék itt addig. Én örömest elpetyegnék Strázsamester Urammal.

Werner. ’S szeret petyegni, Lyányasszonykám? Annyi mint az, menjen hát; én is örömest petyegnék a’ Leányasszonnyal. Várni fogom.

Francisca. Várjon, várjon, kérem. (El.)

Werner. Ez nem sunda lyányszemély. De csak még sem kellett volna megígérnem hogy bevárom; mert a’ legsürgetőbb az, hogy lássak a’ Majór után. – Pénzem neki nem kell, ’s holmijét hányja zálogba! Ismerem arról. – De rá szedem. – A’ mint két hét előtt bejöttem a’ városba, oda vetődém Kapitány Marloffnéhoz. A’ szegény asszony betegen fekvék, ’s sopánkodott, hogy férje négyszáz tallérával maradt adósa a’ Majórnak, ’s módját nem ejtheti, hogy lefizethesse. Ma megint be akarék térni hozzá; azt akarám neki mondani, hogy ha Vevőm kifizeti az árendámért a’ pénzt, adhatnék neki kölcsön vagy ötszáz forintot. – Mert ha Persziába el nem sűl az útunk, a’ pénzt valamelly helyre ki kell adnom. De már hűlt helyét találtam. Ő minden bizonnyal ki nem fizette a’ Majórt. – Igy teszek, így; még pedig halasztás nélkül. – Ez a’ szép Leányasszonyka megbocsásson; nem múlathatok. (elmerülve megyen ’s majd a’ Majórba botol.)

Tellheim. Téged valami bánt, Werner?

Werner. Hiszen imhol Majór Úr. Épen oda akarék indulni, meglátogatni Majór Urat az új quartélyon.

Tellheim. Hogy tele káromkodd fülemet a’ régi’ gazdájára? Ne is hozzd-elő.

Werner. Azt eggy úttal megcselekvém vala, igen. – De igazában csak meg akarám köszönni a’ Majór Úrnak jóvoltát, hogy a száz Louisd’óromnak helyt ada. Juszttól kezemhez vevém. Szerettem volna ugyan, ha Majór Úr tovább is megtarthatta volna magánál. De új quártélyra költözött, mellyet sem eggyikünk sem másikunk nem ismer. Ki tudja mint van ott. El találnák csípni Majór Úrtól, ’s kénytelen volna megadni; az ellen nem volna kegyelem. És igy tovább vele alkalmatlankodni nem merek.

Tellheim. Miolta vagy te illy szemes, Werner?

Werner. Arra bennünket megtanít a’ szükség. Mai világban az ember nem bánhatik eléggé vigyázva pénzével. – Osztán még valami egyebem is volna a’ mivel véget kell érnem Majór Úrnál. –Kapitány Marloffnétól; épen tőle jövök. Hiszen az Ura négyszáz tallérával maradt adósa Majór Úrnak. Imhol küld most száz aranyat annak fejébe; a’ mi híja van, azt megküldi a’ jövő héten. Igen könnyen meglehet, hogy épen én vagyok oka, hogy a’ summát egészen nem küldi; mert nekem is nyolczvan tallérkámmal tartozott; ’s azt gondolván, hogy azért jövök hogy emlékeztessem, minthogy úgy is volt, felbontotta a’ tekercset, melly Majór Úrnak számára készen állott nála. – Hiszen Majór Úr könnyebben elvárhatja hét nyolcz nap a’ maga száz tallérát mint én az eggynehány garaskámat. – Fogja hát Majór Úr. – (nyujtja a’ pénzt.)

Tellheim. Werner!

Werner. Mi baja Majór Úrnak? mit neheztel Majór Úr?

Tellheim (megcsapja homlokát.) Hogy az – hogy meg nincs egészen a’ száz tallér.

Werner. De édes Majór Úr – hát nem értett Majór Úr?

Tellheim. Épen mivel értettelek! – Hogy ma a’ legjobb emberi teremtések által kell keserítetnem!

Werner. Mit mond Major Úr?

Tellheim. Az téged csak félig illet. – Menj, Werner, – (visszatolván kezét, mellyel a’ pénzt nyujtotta.)

Werner. Mihelytt ez által lesz adva.

Tellheim. Werner! ’S ha majd megérted tőlem, hogy Marloffné ma korán reggel nálam volt?

Werner. Úgy?

Tellheim. Hogy nekem többé nem tartozik.

Werner. Valóban?

Tellheim. Hogy az utolsó fillérig kifizetett. Mit fogsz majd mondani?

Werner (szégyennel.) Azt fogom mondani, hogy hazudtam, ’s hogy a’ hazugság hunczfut mesterség, mert az embert utól-érik rajta.

Tellheim. ’S pirulni fogsz érte?

Werner. De annak, a’ ki az embert kénytelenségbe ejti, hogy hazudjon, mit kellene annak? nem kellene e annak is pirulni? Lássa, édes Majór Úr, ha azt mondanám, hogy a’ Majór Úr’ velem-bánása nekem nem fáj, hazudnék; pedig hazudni többé nem akarok.

Tellheim. Ne vedd rossz neven, Werner. Én megismerem jó szívedet, szeretetedet. De nekem pénzedre nincs szükségem.

Werner. Nincs szüksége? ’S inkább eladogatja, zálogba veti holmijét, emberek’ nyelvére köti magát.

Tellheim. Hadd tudják hogy semmim nincs. Az ember ne akarjon gazdagabbnak látszani mint a’ millyen.

Werner. De miért szegényebbnek? Míg barátunknak van, nekünk is van.

Tellheim. Nem illik hogy neked adósod legyek.

Werner. Nem illik? – Mikor eggy hév nap, mellyet nyár is, ellenség is hevített, a’ Majór Úr lovásza elmaradt a’ kantinákkal, ’s Major Úr hozzám jött, ’s ezt mondotta: Werner, van eggy italod? ’s én oda nyujtottam bádog kubakomat, – úgy e, elvette Majór Úr, ’s ivott belőle? – Illett e az? Úgy segélje szegény lelkemet, ha eggy ital büdös víz akkor többet nem ért, mint mind e’ szemet, la! – (Mind az erszényt, mind a’ tekercset elővonja zsebjéből, ’s általnyújtja Tellheimnak.) Fogja, fogja, kedves Majór Úr! Gondolja úgy Majór Úr, hogy ez is eggy ital víz. Ezt is mindenek’ számára adta az Isten.

Tellheim. Ne gyötörj; hallod hogy nem akarok adósod lenni.

Werner. Elébb nem illett hogy adósom legyen, most nem akar! Már ez más! – (kifakadva.) Nekem nem akar adósom lenni! – ’S hát ha már az volna Majór Úr? Vagy annak nem volna adósa, a’ ki eggyszer magára szabatá a’ vágást, melly a’ Majór Úr’ fejét ketté akará szelni, ’s másszor lenyeste a’ kart, melly pistolyt süte a’ Majór Úr’ melyének? Mit tud az illy embernek még többel lenni adósa? – Vagy talán a’ nyakam nem olly nagy dolog mint az erszényem? No, ha ez Úri gondolkozás, ugyan nyomorú gondolkozás.

Tellheim. Kivel szólasz te így, Werner? Magunk vagyunk; szóllhatunk; ha más valaki hallaná, azt fogná mondhatni; hogy pöffeszkedünk ’s egymást pöffesztgetjük. Megvallom, két ízben köszönhetem neked éltemet. De barátom, min múlt, hogy érted ugyan-azt nem tevém én is?

Werner. Csak az alkalmon. Ki kételkedett róla, kedves édes Majór Úr? Nem láttam e százszor meg’ százszor, hogy Majór Úr akármelly közemberért koczkára vetette életét, ha közbe fogták?

Tellheim. Hát?

Werner. De –

Tellheim. Miért nem értesz te engem igazán? Azt mondom, nem illik hogy adósod legyek; nem akarok adósod lenni – tudniillik e’ körülmények köztt.

Werner. Úgy? Egyébkorra halasztja Majór Úr; valamelly jobb időre. Akkor veszen majd tőlem kölcsön, mikor nem lesz rá szüksége; mikor magának lesz, ’s nekem talán nem lesz.

Tellheim. A’ ki nem fizethet, hagyjon békét a’ kölcsönnek.

Werner. Ollyan Úr, mint Majór Úr, nem lesz mindég szűkiben.

Tellheim. Ismered a’ világot. – Leginkább pedig attól nem kell venni, a’ kinek szüksége van a’ magáéra.

Werner. ’S az ollyan épen én vagyok! De minek kell hát nekem? – A’ ki Strázsamestert keres, ád is neki miből élni.

Tellheim. Vedd hasznát, hogy elébb mehess, hogy előbb’ mozdúlhass eggy úton, mellyen pénz nélkül a’ legérdemesbb is hátúl maradhat.

Werner. Előbb mehessek? Az legkisebb gondom. Én derék Strázsamester vagyok, ’s belőlem könnyen rossz Kapitány ’s még rosszabb Generál válhatna. Látjuk példájit.

Tellheim. Ne tedd hogy rosszat kelljen rólad vélnem, Werner! Nem örömest értettem a’ mit Juszt beszéle. Arendádat eladtad ’s kóborlóba akarsz indulni. Nem örömest látom, hogy nem annyira a’ katonáskodást kedveled, mint a’ rendetlen korhely élet’ nemét, melly azzal, szerencsétlenségre eggyütt jár. Katonáskodni hazáért kell, vagy azon ügy eránt való szeretetből, mellyért a’ harcz foly. Czél nélkül ma itt, holnap másutt szolgálni, mészáros-legényi vándorlás.

Werner. Igen hát, kedves Majór Úr; szót fogadok. Majór Úr jobban tudja, mi illő és mi rendes. Megmaradok Majór Úr mellett. – De édes Majór Úr, fogja, fogja pénzemet. Ma vagy holnap vége szakad a’ Majór Úr’ dolgának, ’s akkor majd halmozva kapja a’ pénzt. Akkor majd kamatjával veszem-vissza. Hiszen én csak a’ kamat miatt cselekszem.

Tellheim. Hallgass róla.

Werner. Szegény bűnös lelkemre mondom, csak a’ kamat miatt cselekszem. – Ha néha úgy elgondoltam: Mint lesz dolgod, ha eggyszer megvénülsz? ha szégyenre aprítanak, ha semmid nem lessz, ha kénytelen lészesz koldulni? De megint ezt gondoltam-el: Nem! nem lészesz kénytelen koldulni; elmégy Majór Tellheimhoz, ő utolsó fillérér felosztja veled; ő halálod’ órájáig eltart; őnála gyalázat nélkül halhatsz-meg.

Tellheim, (kezéhez nyúlván.) Hadi-társ, ’s ezt te nem hiszed többé?

Werner. Nem, Major Úr! A’ ki tőlem nem vesz, mikor neki nincs ’s nekem van, nem ád az nekem, mikor nekem nem lesz ’s neki lesz. – Jól van! jól! (menni akar.)

Tellheim. Ember ne vedd-el eszemet egészen! Hova akarsz menni? (nem ereszti.) – Hát ha íme becsűletemre mondom, hogy még van pénzem, ha becsűletemre mondom, hogy meg fogom tudni neked vallani ha nem lesz; hogyha azt fogadom, hogy te léssz az első, te az az eggy, a’ kitől kérni fogok: – megszűnsz e haragudni?

Werner. Nem leszek e kénytelen? Adjon kezet rá Majór Úr!

Tellheim. Ne, Paul! – ’S elég róla. – Én ide olly véggel jövék, hogy eggy leányszeméllyel szólljak –

Francisca, (megnyitván az ajtót.) Itt még Strázsamester Uram? – (szemébe akad a’ Majór.) ’S Major Úr is itt? Tüstént szolgálatjára leszek Majór Úrnak. – (Hirtelen vissza a’ szobába.)

Tellheim. Im’ ez volt az a’ leányszemély. – De hiszen, a’ mint látom, ismered őtet, Werner?

Werner. Ismerem ugyan a’ szép leánygyermeket.

Tellheim. Pedig te, úgy jut eszembe, nem valál velem, mikor téli-quartélyban Thuringiában voltam.

Werner. Nem, én akkor montourt dolgoztaték Lipsziában.

Tellheim. Hát honnan ismered?

Werner. Oh, a’ mi ismeretségünk újdonnat új. Csak mai. De az új ismeretség többére igen forró.

Tellheim. Láttad már Kisasszonyát?

Werner. ’S Kisasszony az Urasága? Nekem úgy mondá, hogy Majór Úr ismeri az ő Uraságát.

Tellheim. Nem hallod? Thuringiából.

Werner. Fiatal még a’ Kisasszonya?

Tellheim. Fiatal.

Werner. Szép?

Tellheim. Igen szép.

Werner. Gazdag?

Tellheim. Igen gazdag.

Werner. Ollyan jó e a’Kisasszony Majór Úrhoz mint ez a’ leány? Hiszen az felette derék volna.

Tellheim. Hogy érted azt?

Francisca. Majór Úr –

Tellheim. Édes Francisca; én téged még nem is köszönthettelek.

Francisca. Gondolattal fogott Majór Úr. Tudom én, hogy Majór Úr jó énhozzám. Én is jó vagyok Majór Úrhoz. – De az csakugyan nem szép, hogy Majór Úr így gyötri, a’ kik jók Majór Úrhoz.

Werner, (magában.) Értem biz ezt! De már jól vagyunk!

Tellheim. Az én sorsom, Francisca – Általadád levelemet?

Francisca. Által; ’s íme hozom Majór Úrnak – (vissza adja levelét.)

Tellheim. A’ válasz reá?

Francisca. Nem; maga a’ Majór Úr’ levele.

Tellheim. Hogyan? ’s nem akarja megolvasni?

Francisca. Olvasná örömest; – de mi csak a’ nyomtatottat tudjuk olvasni.

Tellheim. Tacskó!

Francisca. ’S mi azt tartjuk, hogy a’ levélírást nem találták azok’ számára, a’ kik szóllhatnak egymással, ha akarják.

Tellheim. Melly örv! Kérd, olvassa-meg. Benne egész igazodásom, minden okaim.

Francisca. Azokat az én asszonyom hallani akarja Majór Úrtól, nem olvasni.

Tellheim. Tőlem hallani? hogy minden szava, minden tekintete megzavarjon; hogy minden pillantásában érezzem veszteségem’ nagy voltát.

Francisca. Irgalom nélkül! – Fogja Majór Úr! (általadja a’ levelet.) Három órakor várni fogja Majór Urat. Kimegyen, megtekinteni a’ várost, ’s Majór Úrnak vele kell menni.

Tellheim. Vele kell mennem?

Francisca. ’S mit ád Major Úr, ha kettejeket eresztem? Én itthon maradok.

Tellheim. Magam vele?

Francisca. Még pedig eggy szép zárt hintóban.

Tellheim. Nem, Francisca; az nem lehet.

Francisca. De igen ám! A’ hintóban Majór Úr kénytelen kiállani a’ kacczot. – Ezért esik csak. – Elég az ahhoz, hogy Majór Úr, mikor a’ hármat üti, itt terem. – Hát hogy tetszik? – De hiszen Majór Úr különösen akart velem szóllani. – Való, nem vagyunk magunkban. (Wernerre intvén.)

Tellheim. Annyi mint magunk, Francisca. De olvasatlan maradván levelem, nincs mit mondanom.

Francisca. Annyi mint magunk. Hm! hm! Majór Úrnak hát nem volnának titkai Strázsamester Uram előtt?

Tellheim. Nincs, Francisca, semmi titkom.

Francisca. ’S nekem még is úgy tetszik, van? Kivált eggy czikkelyben.

Tellheim. Mint érted azt, Francisca?

Werner. Miért, Lyányasszonykám?

Francisca Eggy bizonyos – bizonyos czikkelyben, Majór Úr! – Strázsamester Uram, hát, mind a’ húsz? (feltartván kifeszített ujjakkal a’ két kezét.)

Werner. Szt! szt! Lyányasszonykám, Lyányasszonykám!

Tellheim. Mit teszen ez?

Francisca. Huss az ujjon, Strázsamester Uram? (mintha gyűrűt tolna rá hirtelen.)

Tellheim. Mitek van egymással?

Werner. Lyányasszonykám, Lyányasszonykám, hiszen talán csak ért tréfát?

Tellheim. Werner, felejted a’ mit olly sok ízben mondottam, lyányszeméllyel soha nem kell bizonyos dolog eránt tréfálni?

Werner. Szegény bűnös lelkemre mondom, el találtam felejteni. – Lyányasszonykám, követem szépen –

Francisca. Legyen hát tréfa, ’s ez úttal megbocsátok.

Tellheim. Ha általjában el kell jőnöm, Francisca, csináld, hogy elébb olvassa-meg a’ levelet. Az megment attól a’ kíntól, hogy holmit, amiket örömest felejtenék, újra végig-gondoljak, újra mondjak. Imhol add-által. (Megfordítja a’ levelet, ’s Franciscának akarván adni, meglátja, hogy bontva van.) – De jól látom e? Ez a’ levél, Francisca, hiszen ez fel van bontva?

Francisca. Az lehet. (megtekinti.) Valóban fel van bontva. Vallyon kibonthatá-fel? De olvasni, Majór Úr, valóban nem olvastuk! valóban nem! Nem is fogjuk! hiszen eljő Irója. De eljőjön hát, eljőjön! ’S tudja e Majór Úr? öltözzék a’ Huszár uniformba; lökje-le ezt a’ kaputot. Ez most menthető; Majór Úr nem várt bennünket.

Tellheim. Jó, édes Francisca.

Francisca. Majór Úr a’ szerint néz-ki, mintha campírozott volna a’ múlt éjjel.

Tellheim. Lehet hogy találtad.

Francisca. Mi is mingyárt öltözködünk, ’s asztalhoz űlünk. Megtartanánk Majór Urat örömest, de jelenléte azt tenné, hogy nem fognánk ehetni. Pedig lássa Majór Úr, olly igen szerelmesek még csakugyan nem vagyunk, hogy ne éheznénk.

Tellheim. Megyek, Francisca. Te azalatt készítsd-el, hogy sem az ő szemében, sem a’ magaméban ne tessem útálatot érdemlőnek. – Jere, Werner, te velem fogsz enni.

Werner. Itt a’ köz asztalnál? Itt eggy falat sem esnék jól.

Tellheim. Nálam; szobámban.

Werner. Nyomban követem Majór Urat. Csak még eggy szót itt a’ Leányasszony-nyal.

Tellheim. Ez nekem tetszik. – (El.)

Francisca. Hát Strázsamester Uram –

Werner. Lyányasszonykám, ha eljövök majd, öltözködve jőjek én is?

Francisca. Jőjön a’ hogy tetszik; az én szememnek semmi kifogása nem lesz Strázsamester Uram ellen. De fülemnek, elláttam, annál inkább kell őrizkedni. – Húsz ujja mind tele gyűrűvel. Éj, éj, Strázsamester Uram!

Werner. Nem Lyányasszonykám, nem. Épen azt akarám még mondani; az csak úgy perdűlt-el nyelvemen. Ne higyje a’ Leányasszony. Hiszen eggy gyűrű mindég elég. Százszor, meg’ meg’ százszor hallottam a’ Majóromtól: hunczfut, nem becsűletes katona, a’ ki leányt ámít-el. ’S ezt mondom én is, Lyányasszonykám. Bízza erre magát. – De hadd megyek utána. – (Megszorítja, megrázza a’ leány’ kezét. – El.)

Francisca. Ez az ember talán tetszik nekem. (Midőn be akar lépni, Minna kijő.)

Minna. Elment a’ Majór? – Francisca, úgy tetszik, most ismét eléggé csendes vagyok, ’s meg lehetett volna tartóztatnom.

Francisca. Én pedig még csendesebbé teszem Nagysádat.

Minna. Annál jobb. – Az az ő levele! oh, az az ő levele! Minden sora a’ szépérzésű, nagylelkű férjfit szóllotta. Minden vonakodásai birtokom elől szerelmét magyarázták nekem. – Meg fogta sejteni hogy olvastuk levelét. – Bár! Csak jőjön! – De eljő e bizonyosan? A’ mit neki hibáúl tehetek-ki, egyedűl a’ messze-menő büszkeség. Mert még kedvesünknek sem akarni köszönni szerencsénket, az büszkeség, megbocsáthatatlan büszkeség! Ha azt nagyon fogja velem éreztetni, Francisca –

Francisca. Úgy lemond róla Nagysád?

Minna. Éj lássa az ember! – Már megint kedved jött, szánni? Nem, kedves bangó. Eggy hibája miatt nem szokás férjfiról lemondani. De eggy csinytalanság száll fejembe, hogy őtet e’ büszkeségére hasonló büszkeséggel kínozzam-el.

Francisca. Így egészen elcsendesűlve kell lenni Nagysádnak.

Minna. El vagyok. Csak jer. Neked is lesz benne eggy kisded részed. – (Bemennek.)

Francisca. Nagysád éhen fogott maradni?

Minna. Gondolod, Francisca? – Hát ha éhen nem űltem asztalhoz.

Francisca. Elvégeztük volt, hogy elő nem hozzuk míg eszünk. De azt is meg kell vala ígérnünk, hogy nem gondolkodunk róla.

Minna. Valóban én csak róla gondoltam.

Francisca. Azt vettem észre. Száz meg száz dolgot hoztam-elő, ’s Nagysád mindég fonákúl felelt. – (A’ más Inas kávét hoz.) Ime itt jő valami, a’ mi mellett inkább van helye a’ szompolygásnak.

Minna. Szompolygásnak? Az nekem eszembe sem jut. Én csak leczkémnek készűlök. – Értettél e jól, Francisca?

Francisca. O igen; de legjobb volna, ha bennünket nem fárasztana a’ leczkézéssel.

Minna. Meglátod, tökéletesen ismerem. A’ ki most minden gazdaságommal eltol magától, majd az egész világ ellen kikél birtokomért megértvén, hogy el vagyok hagyva, hogy szerencsétlen vagyok.

Francisca, (a’ legkomolybb hangzással.) Az illyes végetlenűl csiklándhatja a’ legtitkosbb önszeretetet.

Minna. Erkölcsbíró! nézze az ember: az elébb hiuságon kapott, most önszereteten! – Csak hagyd rám, édes Francisca! Miattam te is azt csinálhat’d a’ te Strázsamestereddel, a’ mi magadnak fog tetszeni.

Francisca. Strázsamesteremmel?

Minna. Oh, ha még tagadod, úgy a’ dolog bizonyos. Még nem láttam őtet, de abból a’ mit felőle beszélél, azt jövendőlöm, hogy felesége leszesz.

Rill, (még a’ Színen kívül.) Ist’s erlaubt, Herr Major?

Francisca. Vallyon mi lelte ezt? Hozzánk akar ez a’ csuda? (az ajtó felé indúl.)

Rill. Was Teufel? ich bin irre gegangen. – Mais non! ich bin nicht irre gegangen. Das ist doch sein Zimmer.

Francisca, (Minnához.) A’ mint látom, ez az Úr úgy hiszi, hogy itt még Majór Tellheim lakik.

Rill. Igen is, szép angyalom, szép lyánykám, én Majór Tellheimot keresem. Hol a’ Majór?

Francisca. Már nem itt lakik.

Rill. Comment diable? Huszonnégy óra előtt még itt lakott, ’s már nem lakik itt? Das ist wohl sonderbar!

Minna, (közelítvén Rill felé.) Uram –

Rill. Ah Madame – Mademoiselle – Nagysád! Ezer meg’ ezer bocsánatot!

Minna. Uram, az Úr’ megtévedése bocsánandó, ’s csudálkozása természetes. A’ Majór, látván hogy én, idegen, nem tudok hol szállást kapni, nekem engedé szobáját.

Rill. Das sieht ihm gleich, dem Major. Ez az én barátom Tellheim, igen derék, igen becsűletes ember!

Minna. Azonban hova költözött – megvallom pironsággal, az Úrnak megmondani nem tudom. Barátjai még e’ szobákban fogják keresni.

Rill. Oh neki nincs szorosbb barátja mint én vagyok; arról Nagysádat bizonyossá tehetem.

Minna. Francisca, nem tudnád te?

Francisca. Nem tudom, Mélt. Kisasszony.

Rill. Szorgos dolgom volna a’ Majórral. Eggy felette örvendetes hírt hozok neki, mellytől magán kivűl fog lenni, ha majd meghallja.

Minna. Annál inkább sajnálom hogy az Úr itt nem találja. De, úgy hiszem, kevés idő alatt meg fogom látni. – Ha egyenlő, ki’ szájából veszi az örvendetes hírt –

Rill. Értem Nagysádat. – Épen a’ Kriegs-Departement’ Ministerétől jövök; ott ebédeltem. Én mindennapi vendég vagyok a’ Minister asztalánál. Ő Excellentziája nekem ma azt mondotta, mert velem baráti lábon áll, ’s előttem nincsen semmi titka: A’ Majór Tellheim’ dolga úgy indúlt, hogy lehetetlen jó véget nem érnie. A Minister maga referálta a’ Királynál; ’s a’ Király hajlik teljesíteni a’ kérést. Hallja, édes Báróm, mondá nekem Ő Excellentziája, az illyes dologban minden attól függ, hogy az ember így vagy amúgy engedje látatni a’ dolgot, ’s a’ Báró ismer engem. Ez a’ Tellheim jó legény, ’s osztán tudom én, ti szeretitek egymást. A’ ki annak barátja a’ kit én szeretek, az nekem is barátom. Ez a’ Tellheim jót rándít a’ Király’ cassáján; de hát a’ becsűletes ember ingyen szolgál? Az ember csak úgy boldogúl e’ világon, ha eggyikünk a’ másikának hónja alá kap; ’s ha veszteni kell valakinek, a’ Király azt könnyebben elbírja mint a’ szegény legény. – Eggy szóval, a’ Minister nekem azt mondá, hogy a’ Majór még ma csalhatatlanút eggy Királyi Handbriefet fog kapni, ’s az minden panaszinak véget vét.

Minna. Uram, ez a’ tudósítás végetlenűl kedves fog lenni a’ Majórnak. Óhajtanám neki meg is nevezni azon barátját, ki az ő szerencséjén illy szíves részt veszen.

Rill. Én Báró Rühlenhausen vagyok. – Nagysádnak álmélkodása azt mutatja, hogy előtte ismeretes az a’ törzsökös régi família, mellyből dicsőségem van eredni. Monarchiánknak nem volt fényesbb háza hajdan; de azok az áldozatok, mellyeket öseim az Uralkodóknak tettenek, ránk homályt vontak, vagyonunkat elemésztették, ’s ezek a’ háborúk nem engedik a’ Királynak, hogy bennem jutalmazzák-meg, a’ mit famíliám az Uralkodokért tett. Másutt hűségemnek, katonai érdemeimnek ennyi bizonyításai után, most Óbester volnék: itt feljebb nem tudtam hágni Kapitányságnál. ’S eggy elobsitolt Kapitány –

Minna. Nagy szerencsétlenség!

Rill. Eggy elobsitolt Kapitány – ’s meg vagyok romolva örökre!

Minna. Egész szívemből sajnálom az Úr’ esetét.

Rill. Nagysád igen kegyes. – Itt nem tudják becsülni az érdemet. Illy embert obsitolni-el mint én! a’ ki minden vagyonát elköltötte a’ szolgálatban, hogy örök tiszteletet érdemlő öseihez hasonlítson; a’ ki minden vagyonát elköltötte, hogy – kimondom pironság nélkül – vannak napok, midőn egészen üres az erszényem, ’s nem tudom mit tegyek számba.

Minna. Az Úr’ esete engem felette érdekel –

Rill. Nagysád felette keggyes. – ’S a’ példabeszéd szerint, a’ nyomorúság soha nem jár magában. Az volt hátra, a’ mi itt ért. – Kavalliérnak lehet e egyéb reszursza kártyánál? Míg rá nem szorultam, üldözött a’ Szerencse, hogy magam is bámúltam belé: most úgy elhagya, mintha soha sem akarna visszatérni. Két hét olta eggy nap sem múlt-el, hogy ne sprengolták volna bankomat. Tudom én, hogy az nem a’ játék’ menése volt, mert poienteurjeim köztt Dámák űltek. Azok ellen galantoknak kell lennünk. Ma estve revanschot akarnak adni, ’s magokhoz parancsoltak: de – elébb tudnunk kell, miből élünk, ha azt akarjuk, hogy legyen miből játszanunk.

Minna, (ki, míg Rill a’ maga szerencsétlenségét festé, azon elmékedett, hogy neki mint adhatna, megbántása nélkül, valamit.) Uram, én ismerem a’ játékot, ’s megvallom, nagyon vágyok nyerni. Az Úr ügyes játékos, de most szerencsétlen; az mindég nem tart, ’s én örömest adom pénzemet az illyen’ kezébe. Nem engedne az Úr nekem eggy kis részt bankjában?

Rill. Tiszta szívvel, Mélt. Kisasszony.

Minna. De én nem jelenhetek-meg az Úr’ játéka mellett.

Rill. Mi szükség is arra? Mi játékosok egyenesen bánunk egymással.

Minna. Ha nyertesek leszünk, az Úr elhozza részemet; – (Pénzt vészen-ki Schatulljából ’s általadja Rillnek.) – ha pedig szerencsétlenek leszünk –

Rill. Úgy rekrutákért jövök – úgy e, Nagysád?

Minna. A’ rekruták sokára elmaradnának. Azért védje jól az Úr pénzünket.

Rill. E’ pillantat olta remélni merem, hogy szerencsém megfordúlt.

Francisca. Ha tudok e még szóllani? Ez bezzeg szép!

Minna. Piríts; érdemlem azt. – Nem, Francisca, nem érdemlem.

Francisca. Nem érdemli Nagysád? eggy tolvajt állítani lábra!

Minna. Én benne csak a’ szerencsétlent néztem.

Francisca. ’S az legrendesebb benne, hogy a’ gaz-ember pajtásának nézheti Nagysádat! – Oh, hadd menjek utána! hadd vegyem-el tőle azt a’ sok pénzt!

Minna. A’ kávé egészen meghűl. Jer, töltsd.

Francisca. Vissza kell adnia, a’ semmire-valónak! Azt mondom neki, Nagysád megbánta szándékát, nem akar lenni társa. De nem látta e Nagysád, hogy azt a’ sok aranyat eggy nyavalyás koldusnak adta! – (Minna maga tölti a’ kávét.) – Ki fog koldusnak annyit adni? ’S még elhárítani róla a’ szégyent, hogy azt koldulta! A’ nagyszívű felsegéllőt, ki a’ koldusban nem akarja a’ koldust látni, viszont a’ koldus sem akarja ismerni felsegéllőnek.

Minna, (hidegen ’s elmerűlve; kávéját hörbölvén.) Lyányka, te olly jól érted, kiismerni a’ jó embereket: de mikor fogod valaha megtanulni, hogy a’ rosszakat is tűrnünk kell? Pedig ők is emberek; ’s gyakran koránt sem olly rosszak, a’ millyeknek képzelik. Csak hogy tudni kell fellelni jó oldalaikat. Elhitetem magammal, hogy ez a’ szerencsétlen csak kevély. Csalfa játékosnak adja-ki magát; szégyenel elfogadni jótételt tőlem; nem akarja látatni hogy nekem hálával tartozik. Ki tudja, nem szalad e mingyárt, kifizetni apró adósságait, nem teszi e félre a’ mi megmarad, hogy abból csendesen éldegéljen, ’s talán eszébe sem jut a’ játék. Ha ez így találna lenni, Francisca, hadd jőjön rekrutáiért. – Tedd félre a’ findzsákat. – De mondd-meg csak, Tellheimnak nem kellene e már itt lenni?

Francisca. Nem, Nagysád; én eggyikét sem tudom; sem a’ rossz emberben nem tudom látni a’ jó oldalt, sem a’ jóban nem tűröm a’ rosszat.

Minna. Eljő e bizonyosan?

Francisca. Óhajtanám, hogy ne jönne. Nagysád benne eggy kis büszkeséget gyanít, a’ legjobb, a’ legnemesbb férjfiban, ’s illy iszonyú módra akarja elkínzani!

Minna. Megint elkezded? Hallgass; annak úgy kell lenni; úgy akarom. Ha szómat nem fogadod, ha a’ szerint nem mondasz mindent, a’ hogy’ öszve-beszélénk – magadat hagylak vele, ’s akkor – De talán itt van. –

Francisca. Nem, ez csak kedves Strázsamestere.

Minna. Kedves Strázsamestere? Kire viszed itt azt a’ kedvest?

Francisca. Mélt. Kisasszony, hogy Nagysád nekem meg ne zavarja az embert. – Szolgálója, Strázsamester Uram! Mi jót hoz Strázsamester Uram.

Werner, (Franciscára nem is ügyelvén, egyenesen Minnának megyen.) Majór Tellheim Úr Mélt. Barnhelm Kisasszony Ő Nagyságának általam, Strázsamester Paul Werner által, ajánlja kész köteles szolgálatját, ’s jelenti, hogy ezennel itt lesz.

Minna. ’S hol marada-el Majór Úr?

Werner. Nagysád meg fog bocsátani; mi még a’ három előtt kiindultunk a’ quártélyról; de imhol a’ Hadi-Számtartó útunkba akadt, ’s megszóllította a’ Majórt; ’s minthogy az afféle Urakkal soha nem ér véget a’ beszéd, Majór Úr parancsola velem, hogy ezen akadékot a’ Mélt. Kisasszonynak raportírozzam.

Minna. Igen jó, Strázsamester Uram. Óhajtanám hogy a’ Hadi-Számtartó Majór Úrnak valami kívánatost jelentett légyen.

Werner. Ollyat az afféle Urak ritkán szoktak Tiszteknek. – Tetszik Nagysádnak még valamit parancsolni? (indúlólag.)

Francisca. Hova, hova illy hamar, Strázsamester Uram? Hát mi ketten nem csevegnénk eggy kevéskét, Strázsamester Uram?

Werner, (lassú hanggal ’s nyájasság nélkül.) Itt nem, Lyányasszonyka; az a’ tisztelet, a’ subordinatió ellen van. – Mélt. Kisasszony –

Minna. Köszönöm szépen fáradságát. Szeretem hogy öszve-ismerkedheténk. Francisca nekem sok jót monda Strázsamester Uram felől.

Werner, (katonai meghajtást tévén, megyen.)

Minna. ’S ez osztán a’ te Strázsamestered, Francisca?

Francisca. E’ gúnyoló hang miatt most nincs időm, ezt a’ té-t felpittyenteni. – Igen is, Mélt. Kisasszony, ez az én Strázsamesterem. Nagysádnak ő kétség kivül gyalulatlankának tetszett. Azt hitte, parádéban kell mutatnia magát; ’s mikor a’ katona parádéban vagyon, akkor, igen is, inkább látszik drótbábikónak mint embernek. Hallaná csak Nagysád, mikor a’ maga kényén van.

Minna. Az fog hát lenni!

Francisca. Gondolom, a’ Szálában lesz. Megengedné Nagysád, hogy eggy kevéssé eltrécseljek vele?

Minna. Nem örömest rontom-el e’ kedvedet, de most itt kell maradnod, Francisca. Jelen kell lennünk beszélgetésed alatt. – Még valami jut eszembe. – (levonván gyűrűjét.) – Fogd jegygygyűrűmet, ’s add ide azt, mellyet én adtam a’ Majórnak.

Francisca. Nem értem Nagysádat. Minek az?

Minna. Jól még magam sem tudom. De úgy tetszik, adhatja-elő magát valami, hogy haszna lesz. – (Francisca általveszi Minnától a’ Majór’ jegygygyűrűjét, ’s ennek helyébe azt adja-által, mellyet a’ Majór vett jegygygyűrűképen Minnától.) Kopognak. – Ez ő lesz.

Tellheim. Nagysád ki fogja menteni elkéstemet.

Minna. O Majór Úr, olly katonásan mi az illyet nem vesszük egymásnak. Majór Úr itt van, ’s az nekem elég. Várni az örömet, az maga is öröm. – Hát? – (mosolygva néz szemébe.) – Kedves Tellheim, nem igazi gyermekek valánk e azelébb?

Tellheim. Valóban gyermekek; gyermekek, kik ellenkeznek, a’ hol engedniek kellene.

Minna. Ki kell mennünk eggy kevéssé, kedves Majór – körültekinteni a’ várost, – ’s azután a’ bátyámnak elébe.

Tellheim. Hogy azt?

Minna. Lássa Majór Úr; még a’ legfontosabbakat sem mondhatánk-el egymásnak. – A’ bátyám még ma itt lesz. Eggy baj okozta, hogy én huszonnégy órával hamarább érkezém ide.

Tellheim. Gróf Bruchsall e? ’S vissza-jött Olasz-országból?

Minna. A’ háboru elkergette, a’ béke vissza-hozta. Ne tartson semmitől, Tellheim. Ha eggykor azt rettegheténk is, hogy ő gátlásokat fog vetni öszvekelésünknek –

Tellheim. Öszvekelésünknek?

Minna. A’ bátyám Majór Úrnak barátja. Annyi jót halla annyi jóktól az Úr felől, hogy nem lehetett az Urat meg nem szeretnie. Lángol meglátni azt a’ nemes-lelkű férjfit, a’ ki az ő húgát, az ő eggyetlen örökösét kiválasztotta, ’s úgy jő, hogy ezt mint onkele, mint nevelője, mint atyja, általadja az Úrnak.

Tellheim. Ah, Mélt. Kisasszony, de miért nem olvasta-meg tehát levelemet? Miért nem akarta azt megolvasni?

Minna. Levelét? – De igen; emlékezem, vettem eggyet az Úrtól. Hogyan is volt azzal a’ levéllel, Francisca? Megolvastuk azt? vagy talán nem olvastuk-meg azt? De mit írt tehát, édes Tellheim?

Tellheim. Semmi egyebet, mint a’ mit velem a’ becsűlet íratott.

Minna. Az azt téteti az Úrral, az azt teszi kötelességévé az Úrnak, hogy eggy becsűletes leányt, ki az Urat szereti, pártában ne hagyjon. Ezt, ezt hagyja az Úrnak a’ becsűlet. Meg kell vala olvasnom levelét. De hiszen a’ mit nem olvastam, hallom most.

Tellheim. Meg fogja hallani, Mélt. Kisasszony –

Minna. Nem, azt hallanom sem szükség; azt érteni önkénytt lehet. Az Úr volna e képes illy gyalázatos tett’ elkövetésére, hogy most engem már ne akarjon? Nem érti az Úr, hogy engem olly szenny érne, mellyet lehetetlen volna magamról lemosnom? Leánytársaim ujjal mutatnának rám. Ezt fognák mondani: Imhol ez az, ez az a’ Barnhelm Wilhelmíne, a’ ki úgy hitte, hogy minthogy neki pénze van, megkaphatja a’ derék Tellheimot, mintha a’ derék embert pénzen lehetne vásárlani. – Ezt mondanák ők; mert az én hazám’ leányai mind irígyen néztek rám eddig. Hogy gazdag leány vagyok, nem tagadhatják: de azt nem akarják megismerni, hogy jó leány is vagyok, ki nem egészen méltatlan, hogy férjet kapjon. Úgy e, Tellheim?

Tellheim. Oh igen, Mélt. Kisasszony, az a’ szó nagyon jól illik a’ Saxoniai lyányok’ szájába. Ők Nagysádtól nagyon fognak irígyleni eggy szolgálatjából elbocsátott, eggy becsűletében nagyon megsértett Tisztet, eggy bénát, eggy koldust.

Minna. ’S az Úr mind ez? Már dél előtt hallottam valami illyen formát. Itt a’ rossz egyvelgen áll a’ jóval. Tekintsük közelebbről mind eggyikét mind másikát. El van bocsátva? Úgy hallom. Én azt hittem, hogy csak reducálva van serege, mellynél szolgált. Miként eshetett az, hogy az illy érdemű embert meg nem tartották?

Tellheim. Úgy esett, a’ hogy esnie kellett. A’ Nagyok meggyőződtek a’ felől, hogy a’ katona őérettek hajlandóságból keveset, kötelességből nem sokkal többet, hanem mindent a’ becsűlet miatt teszen. Hogy érhetné tehát az a’ gondolat, hogy azt higyjék, hogy a’ katonának tartoznak valamivel? A’ béke megmutatta nekik, hogy ők ellehetnek az ollyanok nélkül mint én vagyok; ’s igazábban senki sincs, a’ ki nélkül el nem lehetnének.

Minna. Az Úr úgy szóll, mint a’ ki viszont a’ Nagyok nélkül lehet-el. ’S ez az Úr soha nem volt inkább mint most. Én végtelen köszönettel tartozom a’ Nagyoknak, kik lemondottak arról, a’ kiben én nehezen fogtam volna velek osztozni. Az Úr’ Fejedelemnéje én vagyok, Tellheim; más Úrra Magának nincs szüksége. – Elbocsátva látni az Urat, e’ szerencsét meg sem álmodhattam. De nem csak elbocsátva van; az Úr ennél még több. Mi még az Úr, édes Tellheim? Eggy béna! úgy mondá – (Végig néz rajta.) Ez a’ béna még alkalmasint ép és egyenes, ez a’ béna még alkalmasint erősnek, egésségesnek tetszik. – Édes Tellheim, ha valahogy azon szín alatt indúl koldúlóba, hogy bénává van vagdalva, kevés ajtónál kap alamizsnát; hanem az olly jószívű lyányoké előtt mint én vagyok.

Tellheim. Én csak a’ dévaj leányt hallom, édes Minna!

Minna. Én pedig az Úr fenyítésében csak az Édes Minnát, Tellheim. – Abba hagyom a’ dévajkodást. Mert említem, hogy az Úr, igen is, eggy kevéssé bénácska. Jobb karja lövést kapott. De ha jól meggondolom, az sem olly felette rossz. Annál kevésbb okom van félni az Úr’ pálczájától.

Tellheim. Kisasszony!

Minna. Értem. Ezt akarja mondani az Úr: De Majór Úr félhet inkább az enyémtől. Jó, jó, kedves Tellheim; reménylem az Úr nem ád okot rá.

Tellheim. Nagysádnak nevetkőzni tetszik. Sajnálom hogy én nem nevethetek.

Minna. ’S miért nem, Tellheim? Mi szava van az Úrnak a’ nevetés ellen? Nem szóllhatni e nevetve is igen okosan? Kedves Majór, a’ nevetés bennünket gyakorta józanabban hagy mint a’ rossz kedv. A’ példa előttünk van. Az Úr’ nevetkőző barátnéja sokkal igazábban ítéli-meg az Úr’ környülményeit mint ön-maga. El lévén eresztve, úgy képzeli, hogy meg van sértve becsűletében. Meg lévén lőve karja, bénának hiszi magát. Jól van ez így? Nincs e ez így nagyítva? ’S azt én rendeltem úgy, hogy minden nagyítás nevetségessé legyen? Fogadom, ha majd azt az Úr’ koldusát veszem-elő, az is csak úgy állja-ki a’ próbakövet. Eggyszer, kétszer, háromszor el fogta veszteni equipázsát; ez vagy amaz Banquiernél el fogott tűnni eggy két capitálisa; ez ’s amaz költségét, mellyet Királya’ nevében tulajdonából teve, meg nem fogja kaphatni: de hát már e’ miatt koldus e? Ha csak az maradott volna is meg, a’ mit Majór Úrnak a’ bátyám hoz –

Tellheim. A’ Nagysád bátyja nekem semmit nem hoz –

Minna. Nem semmit csak azon kétezer pisztólt, mellyet az Úr a’ mi Rendeinknek olly nagylelkűen nyújtott a’ magáéból.

Tellheim. Csak olvasta volna meg levelemet Nagysád.

Minna. Igen tehát, Tellheim; megolvastam azt. De a’ mit e’ dologról olvastam benne, azt én, megvallom, épen nem értem. A’ legdicsőbb cselekedetből csinálhatnának e az Úrnak vétket? nem, az lehetetlen! – Fejtse-meg azt, kérem, édes Tellheim!

Tellheim. Emlékezik Nagysád, parancsom vala, azon tájékon a’ hadi-adót, ha külömben nem menne, a’ legsanyarúbb módon is, beszedni. Meg akarám kémélni magamat a’ parancsolt sanyarú módtól, ’s tulajdon erszényemből fizettem-le a’ hibázó summát.

Minna. Emlékezem. – Szerettem azért Majór Urat, még minekelőtte láttam.

Tellheim. A’ Sax Rendek e’ summáról nekem Tisztát adtak; ’s én ezt a’ Tisztát a’ béke’ megkötésekor a’ helybe-hagyandó adósságok közzé akarám felvétetni. Irások helyesnek ismértetett: de kérdésbe vala véve, ha az engem illet e. Félre vonák szájokat midőn mondám, hogy valutáját tulajdonomból fizettem-le; titkos eggyet-értésre magyarázták a’ dolgot, s úgy vették, hogy a pénz nekem kedveskedésképen nyujtatott, mivel a’ Rendekkel olly könnyen szállottam azon legalsóbb summára, mellyre a’ parancs szerint csak a’ legnagyobb lehetetlenségben kellett volna szállanom. Így méne-ki kezemből az Írás; és ha meg fog fizettetni, bizonyosan nem nekem fog megfizettetni. Ez által tartom én megsértve magamat, nem az eleresztés által, mellyért esedeztem volna, ha így nem kaptam volna meg. – Nagysád elmerűlt. Mit nem nevet Nagysád? Hahaha! Hiszen én nevetek.

Minna. Oh fojtsa-el a’ nevetést, Tellheim! kérem, fojtsa-el! Ez a’ legrettenetesbb nevetése az embergyűlőlésnek. Nem, Majór Úr nem az, a’ ki megbánhassa a’ jó tettet, minthogy érte rosszat lát. Nem, lehetetlen hogy az a’ rossz, melly abból eredett, tartós legyen! A’ valónak ki kell világosodni. A’ bátyám’ állítása, a’ mi Rendeinké –

Tellheim. A’ Nagysád’ bátyjáé, a’ Rendeké! Hahaha!

Minna. Ez a’ nevetés engem öldököl, Tellheim. Ha hiszen az Úr a’ Rénybe, a’ Gondviselésbe, ne nevessen így. Rettenetesebben káromkodni nem hallottam soha, mint e’ nevetés. – ’S tegyük a’ legnagyobbat a’ mi az Urat érheté. – Ha az Úr’ szép tettét itt meg nem akarják ismerni, megismerik nálunk. És ha Rendeinkben legkisebb érzése van a’ becsűletnek, tudom, mit fognak tenni. – De van e elmém? hova kellene az? Képzelje az Úr, hogy e’ kétezer pisztólt eggy üldöző estve kártyán vesztette-el. A’ Király az Úrnak szerencsétlen kártya volt: a’ Dáma – (magára mutat) – annál kedvezőbb lesz. A’ Gondviselés, higyjen nekem az Úr, mindég pártjára kél a’ jó embernek, ’s kipótolja veszteségét, ’s gyakorta még előre. Az a’ tett, melly az Urat kétezer pisztóljától fosztja-meg, hahogy megfosztja, engem szerze-meg az Úrnak. E’ tette nélkül nem volt volna vágyásom az Urat ismerni. Tudja az Úr, hogy meg nem híva jelenék-meg az első társaságban, hol az Urat találni reméltem. Egyedűl az Úr’ kedvéért menék oda. Olly feltétellel mentem oda, hogy szeretni fogom az Urat, hogy magamévá teszem, ha olly fekete, ha olly rút is, mint a’ Velenczei Szerecsen. Az Úr nem olly fekete, nem olly rút, ’s reménylem, nem is lesz olly féltékeny. De Tellheim, Tellheim! az Úrban sok van a’ mi hozzá hasonlít. Oh, azok az engedni nem tudó, azok a’ láng férjfiak! kik meredt tekinteteiket a’ Becsűlet’ kísértetének szegzik, minden egyéb érzés eránt megfásúlnak! Ide szemét, Tellheim! ide rám. – (Tellheim elmerűlve, meg nem mozdulva űl, ’s a’ deszkázatra szögzette szemeit.) Hova gondol, Tellheim? Az Úr engem nem ért?

Tellheim, (feleszmélve.) Szerecsen? Mint jutott az Velenczei szolgálatba? Jól esik, hogy szerencsétlen leve. Karját, vérét tartotta volna honjának.

Minna, (ijedten.) Hol van Maga, Tellheim? – No igen, ideje hogy abba hagyjuk. – Jőjön Majór Úr. (karján fogja.) Francisca, álljon-elő a’ szekér.

Tellheim, (kitépvén magát Minnának karjai közzül, ’s Francisca után menvén.) Ne, ne, Francisca! Nekem nem lehet szerencsém a’ Mélt. Kisasszonyt kísérnem. Hagyja-meg Nagysád csak még ma józan eszemet, ’s parancsolja hogy távozzam. Nagysád a’ legjobb útján vagyon, elvenni azt tőlem örökre. Eleget ellenkezem, a’ mint tőlem kitelik. – De minthogy még eszemen vagyok, hallja Nagysád, mit végeztem állhatatosan, a’ mitől a’ világon semmi nem fog elmozdíthatni. – Ha a’ játékban eggy jó vetés nem ér még – ha a’ koczka egészen meg nem fordúl, – ha –

Minna. Szavába kell esnem Majór Úrnak. – Ezt mingyárt meg kellett volna mondanunk, Francisca. De te semmire nem emlékeztetsz. Beszédünk egészen másként fogott volna folyni. ’S ha előre bocsátottam volna a’ hírt, mellyel az Urat Kapitány Báró Rühlhausen kereste itt –

Tellheim. Kapitány Báró Rühlhausen? Ki az?

Minna. Eggy hasonlóképen eleresztett Tiszt –

Tellheim. Úgy! Hadnagy Rill!

Minna. Azt állította, hogy barátja Majór Úrnak.

Tellheim. Én pedig kimondom, hogy az övé nem vagyok.

Minna. Nem tudom mellyík Ministertől úgy értette, hogy az Úr’ dolga a’ legszerencsésbb kimenetelhez közelít. Eggy Királyi Kézi-levélnek útban kell lenni Majór Úrhoz.

Tellheim. Miként jöhetne Rill és eggy Minister öszve? – Valaminek ugyan kellett érni dolgomat. Mert csak épen most értem a’ Hadi-Számtartótól, hogy a’ Király az ellenem támasztott terhelés’ czikkelyeit cassálni parancsolta, és hogy egyenesen rajtam áll, azon írva-tett jelentésemet, hogy valamíg dolgomnak eggy- vagy más-kép’ vége nem szakad, innen el nem megyek, vissza venni. – De mind-öszve is ebből áll, úgy tartom, az egész Királyi felelet. Azt akarják, hogy menjek. Nem találták; én nem megyek. Emésszen-meg itt, ellenségim’ láttokra, a’ legnagyobb inség, minekelőtte –

Minna. Átalkodott ember!

Tellheim. Nekem nincs kegyre szükségem: én csak igazságot kívánok. Az én becsűletem –

Minna. Az olly ember’ becsűlete mint a’ Majór Úré –

Tellheim, (hévvel.) Nem, Mélt. Kisasszony, Nagysád mindenben helyesen fog ítélni tudni, csak ez eggyben nem. A’ becsűlet nem lelki-isméretünk’ szava, nem némelly kevés Jóknak javalások –

Minna. Nem, nem; azt én is tudom. A’ becsűlet – becsűlet.

Tellheim. Eggy szóval, Mélt. Kisasszony, Nagysád nem engedé elmondanom. Azt akarám mondani, hogy, ha tőlem olly gyalázatosan tagadják-meg az enyémet, ha becsűletem a’ legtökéletesbb elégtétet nem kapja, úgy én a’ Nagysádé nem lehetek. Mert a’ világ’ szemeiben nem vagyok méltó az lenni. Barnhelm Minna feddtelen nevű férjet érdemel. Az semmire-kellő szerelem, melly a’ maga’ tárgyát ki tudja tenni a’ megvetésnek; az semmire-való ember, a’ ki nem átalja a’ maga egész szerencséjét eggy feleségnek köszönni, kinek vak hajlandósága –

Minna. ’S igazán ezt tartja az Úr? (hátat fordítván neki.) Francisca.

Tellheim. Ne nehezteljen Nagysád!

Minna, (sugva Franciscához.) Most ideje volna. Mit tanácslasz?

Francisca. Én? semmit. De való, sok a’ mit mivel.

Tellheim, (hozzájok közelítve.) Nagysád neheztel?

Minna, (hidegen.) Én? teljességgel nem!

Tellheim. Ha kevésbbé szeretném Nagysádat –

Minna, (még mindég visszásan.) Oh, az valóban szerencsétlenségem volna! ’S lássa Majór Úr, az Úr’ szerencsétlenségét viszont én sem akarom. – Szeretni ingyen illik. – ’S osztán jó, hogy állapotom felől többet nem mondottam. Talán szánakozásától nyertem volna meg, a’ mit tőlem – (lassan vonván-le ujjáról a’ gyűrűt.) – szerelme megtagadott.

Tellheim. Mint érti ezt Nagysád?

Minna. Nem az eggyiknek nem kell sem szerencsésbbé, sem szerencsétlenebbé tenni a’ másikat. Azt úgy akarja az igazi szeretet. Hiszek az Úrnak; ’s az Úrban nagyobb a’ becsűlet, mint hogy attól kelljen tartanom, hogy a’ szeretetet félre-érti.

Tellheim. Nagysád múlatja magát szavaimon?

Minna. Fogja az Úr a’ gyűrűt, mellyel nekem hűséget kötelezte. (által adja.) Légyen úgy! Ne ismertük légyen egymást!

Tellheim. Mit hallok?

Minna. Az Úrnak ez váratlan? – Fogja az Úr. – Gondolnám, vonakodása nem volt alakoskodás.

Tellheim, (elfogadván a’ gyűrűt.) Isten! ’s ezt Minna mondhatja –

Minna. Az Úr eggy esetben nem lehet enyém: én semmi esetben nem az Úré. Az Úr’ szerencsétlensége hihető: az enyém bizonyos. – Éljen szerencsésen! – (el akar.)

Tellheim. Hova, édes Minna?

Minna. Uram, ez a’ bíztosság megbántás.

Tellheim. Mi éri Nagysádat? Hova akar menni?

Minna. Eresszen az Úr! Könnyeimet rejteni-el az Úr elől, hite-szegett! – (el.)

Tellheim. Könnyeit? ’S én eresszem? (utána akar.)

Francisca, (tartóztatván.) Ne hát, Majór Úr! Hiszen csak nem megyen háló-szobájáig.

Tellheim. Szerencsétlensége? – Nem úgy mondá?

Francisca. Elveszteni Majór Urat – minekutána –

Tellheim. Ne kínozz Francisca; szóllj!

Francisca. Minekutána annyit áldoza-fel Majór Úrnak; azt akarám mondani. – Hallja hát Majór Úr eggy két szóval: – Adjon hálát hogy lerázhatja nyakáról. – Miért ne mondjam-ki? soká úgy sem marad titokban. – Elszöktünk. – Gróf Bruchsall kitagadta, mivel ahhoz nem akara menni, a’ kit neki ő választott. Oda hagyánk mindent, ’s annak indultunk utána, a’ ki –

Tellheim. Elég! Jer, hadd borúljak lábaihoz.

Francisca. Mit gondol Majór Úr? Menjen inkább, ’s köszönje kedvező csillagainak –

Tellheim. Boldogtalan! ’s kinek nézsz te engem? – Nem, Francisca! e’ tanács nem jőve szívedből. Ne neheztelj, hogy kifakadtam.

Francisca. Ne tartóztasson Majór Úr. Meg kell tekintenem, mit csinál. Mi könnyen érhette valami? Most menjen Majór Úr. Jőjön később, ha tetszik. – (Minna után megyen.)

Tellheim. De, Francisca, – oh itt várlak benneteket! – Nem; ez sürgetőbb. – Ha látni fogja a’ szíves megbánást, nem fogja megtagadni bocsánatját. – Most bezzeg rád szorúltam, Werner! – Nem, Minna, én nem vagyok hite-szegett! – (Sietve el.)

Tellheim. Hah, Werner! téged kereslek. Hol bujkálsz?

Werner. Én meg Majór Urat keresem. Igy jár az ember a’ kereséssel. – Mód nélkűl derék hírt hozok.

Tellheim. Ah, nekem most pénzed kell, nem jó híred! Hamar, Werner, a’ mennyid van; azután menj, keress, a’ mennyit kaphatsz.

Werner. Majór Úr! Szegény bűnös lelkemre! ’S nem mondtam? Akkor veszen tőlem költsön, mikor elege lesz.

Tellheim. Talán csak nem keressz kifogást?

Werner. Hogy semmit ne vethessek szemére, jobbjával elveszi, baljával vissza adja.

Tellheim. Ne tartóztass, Werner! Az igyekezet, hogy megadjam valaha, meg van bennem: de mikor adhatom-meg, megadhatom e, csak Isten tudja.

Werner. Hát nem tudja Majór Úr, hogy az Udvari-Staats-Kassához kiment a’ Rendelés, hogy az Úr pénze fizettessék-ki? Épen most értém –

Tellheim. De mit petyegsz? mit hagyod magad’ elámítani? Nem éred-fel hogy ha úgy volna, nekem kellene tudnom legelébb? – Eggy szóval, Werner, pénzt! pénzt!

Werner. Tiszta igaz szívből. Imhol mingyárt valami. Ez itt a’ száz Louisd’ór, ez pedig az a’ száz arany. (által adja.)

Tellheim. A’ száz Louisd’órt, Werner, add a’ Juszt’ kezébe. Váltsa-ki gyűrűmet, mellyet zálogba vetett ma reggel. De hol többet, Werner? hol többet? Többre van szükségem.

Werner. Az az én gondom. A’ ki megvette arendámat, itt lakik a’ városban. Még ugyan csak tizennégy nap mulva kellene azt letennie, de a’ pénz készen áll, ’s ha elengedek százától eggy két forintocskát –

Tellheim. Jó, igen jó, Werner. Lát’d hogy egyenesen hozzád tartom magam’. – De halld hát, mi nyom. – Ime a’ Kisasszony a’ kit látál, szerencsétlen.

Werner. O bánat!

Tellheim. De holnap hitvesem lesz.

Werner. O öröm!

Tellheim. ’S holnap-után megyek vele. Szabad mennem, ’s megyek. Készebb vagyok vesztében hagyni mindent. Ki tudja hol vár a’ jobb szerencse? – Ha akarod, Werner, jer velem. Szolgálatot veszünk megint.

Werner. De még is a’ hol háboru van?

Tellheim. Hol hát másutt? – Menj, Werner! majd bővebben róla. – (Werner el.)

Tellheim. Mi lel engem? Lelkem új rúgó-tollat kapott. – Tulajdon szerencsétlenségem komorrá teve, sandává, félénkké, tunyává: az ő esete feléleszt. Ime végre ismét szabadon tekintek-széllyel, késznek, erősnek érzem magamat, mindent kezdeni. – Mit késem? – (Minnának szobája felé indúl, ’s meglátja Franciscát.)

Francisca. Hát csak-ugyan Majór Úr? Úgy tetszék, a’ Majór Úr’ szavát hallám; azért jövök. Mit akar Majór Úr?

Tellheim. Mit akarok? Mit csinál asszonyod. – Jer.

Francisca. Épen szekérre akar űlni.

Tellheim. Magában? Nélkűlem? Hova?

Francisca. Feledi Majór Úr?

Tellheim. Nem vagy honn, Francisca! – Megbántottam, ’s megneheztelt. Meg fogom követni, ’s úgy hiszem, megbocsát.

Francisca. Hogyan? Minekutána vissza vevé a’ gyűrűt.

Tellheim. Azt zavarodásomban cselekedtem. Csak épen most említem azt. – Hová is tevém? – (keresi.) Imhol van.

Francisca. De ha az e? (Tellheim ismét elteszi.) – Csak meg tudnám tekintetni vele!

Tellheim. Rám tolta, haraggal. A’ haragot felejtem neki. Tele szív nem fontolhatja-meg a’ szókat. De vissza veszi első kérésemre. – ’S osztán nincsen e nálam az övé?

Francisca. Azt asszonyom ennek helyébe várja. Engedje Majór Úr –

Tellheim, (megszeppenve.) Elfelejtém ma felvonni. – Juszt mingyárt utánam hozza.

Francisca. Az a’ két gyűrű mindenben eggyforma. Engedje csak Majór Úr; én a’ köves-portékát nem győzöm eléggé nézni.

Tellheim. Másszor, Francisca!

Francisca, (magában.) Hogy magához nem engedi téríteni magát megtévedéséből!

Tellheim. Mit mondasz itt, a’ tévedéssel?

Francisca. Azt értém alatta, hogy Majór Úr nagy tévedésben vagyon, ha asszonyomat gazdagnak hiszi. Tulajdona csekélység; ha gyámja tud a’ számoláshoz, könnyen vizesre űltetheti. Mindent bátyjától vára, ’s keményszívű bátyja is –

Tellheim. Hadd, Francisca! Nem eléggé ember vagyok e én, szerencsémet tehetni, ’s mind kipótolni a’ mit Minna érettem elvesztett.

Francisca. Hallja Majór Úr, csenget; be kell mennem.

Tellheim. Én veled megyek.

Franciscab Az ég’ szerelméért, ne! Nagyon rám parancsolt, hogy szóba ne álljak Majór Úrral. Vagy hát később jőjön. – (Francisca be.)

Tellheim, (utána kiáltván.) Jelents-be nála, Francisca! szóllj mellettem, Francisca! Mingyárt követlek. – Mit mondok majd neki? A’ hol a’ szív szólhat, nincs ott szükség készűletre. – Ez az eggy kívánhatna előre-készűlést, – tartalékja, kétsége, hogy szerencsétlenné lévén, karjaim közzé vesse magát – az az ő igyekezete, mellyel olly szerencse által kecsegtetett, a’ mit miattam veszte-el. ezt az én becsűletembe, ezt az ő maga-becsébe való bízatlankodását – ön-maga előtt kimentenem! ön-maga előtt! – Mert előttem mentve-van. – Hah, imhol jő!

Minna, (kilépvén, mintha Tellheimot nem látná.) Gondolom, Francisca, a’ szekér ajtónk előtt vár?

Tellheim, (Minna felé közelítvén.) Hova, Mélt. Kisasszony?

Minna, (színlelt hidegséggel.) Ki, Majór Úr. – Értem miért fárasztá magát Majór Úr; nyilván hogy gyűrűmet vissza-adja. Tessék azt a’ lyányom’ kezébe adni. – Francisca, vedd-által. Nem múlathatok. (Menni akar.)

Tellheim, (elébe lépvén.) Mélt. Kisasszony! – ah, mit hallék! Nem voltam méltó ennyi szeretetre.

Minna, (Franciscára pillantván.) Úgy, Francisca? te Majór Úrnak –

Francisca. Mindent elmondottam.

Tellheim. Ne nehezteljen, Mélt. Kisasszony. Én nem vagyok hitszegő. Nagysád miattam sokat veszte a’ világ’ szemeiben: nem az enyémben semit; az enyémben vesztesége által végtelenűl nyert. Igen új vala még Nagysádnak ez a’ veszteség; úgy vélte, az visszáson fog hatni rám; titokban akará eggy ideig tartani. Mind ez azon kívánságból erede, hogy engem magáénak láthasson. Ez a’ kívánság engem kevéllyé teszen. Nagysád engem szerencsétlen környűlményekben talála; nem akara bajt bajjal tetézni. Nem gyaníthatá, melly könnyen felejtetheti a’ Nagysád’ baja a’ magamét.

Minna. Mind igen jó, Majór Úr, de a’ dolog megvan; fel van oldva kötelékeiből. A’ gyűrű’ visszavéte által Majór Úr –

Tellheim. Semmire nem szállottam. Sőt most szorosbban érzem lekötelezve magamat mint valék. Nagysád, kedves Minna, enyém! örökre enyém! – (elővévén a’ gyűrűt.) Imhol, végye másod ízben hűségem’ zálogát –

Minna. Én e ezt?

Tellheim. Végye, szeretett Minna! végye!

Minna. Mit tészen-fel felőlem Majór Úr? Én ezt a’ gyűrűt? én ezt?

Tellheim. Ezt tőlem akkor vevé először Nagysád, midőn sorsunk egymáshoz hasonló és szerencsés vala. Most nem szerencsés többé, de egymáshoz ismét hasonló. A’ hasonlóság legerősbb köteléke minden szeretetnek. Engedje, kedves Minna – (ujjára akarja vonni a’ gyűrűt.)

Minna. Majór Úr erőszakkal akarja enyémmé tenni ezt a’ gyűrűt, de nincs erő, melly azt velem vissza vétesse. Azt véli talán az Úr, hogy nagy szűkében vagyok a’ gyűrűknek? Imhol mingyárt eggy – (mutatja neki azt, melly ujján vagyon) –melly nem kissebb-árú az Úrénál.

Francisca. Ha még most sem eszmél-fel.

Tellheim, (eleresztvén a’ Minna’ kezét.) Látom, Barnhelm Kisasszonyt, de nem hallom. Nagysád vonakodik. Bocsássa-meg, hogy, példája után, e’ szóval élni merészlettem.

Minna, (a’ maga való hangjában.) Megbántá az Urat a’ szó?

Tellheim. Fájt, Mélt. Kisasszony!

Minna. Nem kellett volna fájnia, Tellheim. Engedjen-meg érte, Tellheim!

Tellheim. Hah, ez az édes hangzat azt mondja, hogy Nagysád magához tért, hogy szíve még szeret, tisztelt, édes Minna!

Francisca, (kifakadva.) A’ tréfa majd igen is messze talála menni.

Minna, (parancsoló hanggal.) Magad’ játékba nem vegyítvén, ha szabad kérnem.

Francisca, (magában.) ’S még sem volna elég?

Minna. Igen is, Uram, asszonyi hiúság volna, hidegnek mutatnom magamat. Félre azzal. Az Úr méltó, hogy olly igaznak találjon mint ön-maga. Még szeretem az Urat. Azonban –

Tellheim. Ne tovább, édes Minna! ne tovább! (keze után nyúl, hogy a’ gyűrűt felvonja neki.)

Minna, (kezét vissza rántván.) Azonban még is – és még annyival inkább nem fogom soha megesni engedni; nem soha! Mit gondol az Úr? Úgy véltem, az Úrnak tulajdon baja is elég. – Az Úrnak itt kell maradnia; az Úr kénytelen addig fejeskedni, míg a’ legteljesebb elégtétet kapja-meg. Fejeskedni, mondom; bocsásson-meg, mert hirtelen nem lelek más szót; ha ellenségeinek láttokra megemészti is az inség.

Tellheim. Azt gondoltam, azt mondtam, midőn nem tudtam mit gondolok, mit mondok. Az epe ’s az elfojtott bosszú egész lelkemet elfogták; benne maga a’ Szerelem sem tudott, a’ szerencse’ legteljesebb ragyogásában sem tudott nappalt virrasztani benne. De előküldi leányát, a’ Szánakozást, ki isméretesbb a’ busongó szenvedéssel, elszéllyeszti a’ ködöt, ’s lelkemnek minden nyiladékit az ellágyúlás’ behatásainak felnyitja. Az ön-megtartás’ ösztöne felébred, midőn valami becsesebbet kell megtartanom magamnál, ’s midőn azt magam által kell megtartanom. – Ne engedje magát megsértetni Nagysád a’ szánakozás’ nevezete által. Szerencsétlenségünknek ártatlan okától alázat nélkül halhatjuk azt. Ez az ok én vagyok; általam veszti-el Nagysád, szeretett Minna, rokonit és barátjait, birtokát és honföldjét. Általam kell azt, bennem kell azt Nagysádnak ismét feltalálni; különben a’ szeretetre legméltóbb asszonyi lélek’ megrontása fekszik lelkemen. Ne engedje Nagysád hogy olly jövendőt képzeljek, mellyben útálnom kell magamat. – Nem, engem itt semmi sem tartóztat többé. E’ pillantás olta azon igazságtalanságnak, melly engem itt üldöz, semmi egyebet nem vetek ellenébe, mint megvetést. Az egész világ e e’ tartomány? Csak ennek kél e fel a’ nap? Hova nem szabad mennem? Mellyík az a’ szolgálat, mellyet tőlem megtagadnak? ’S kelljen azt bár a’ legtávolabb éghajlat alatt keresnem, csak bátran, kedves Minna! nem lesz semmi fogyatkozásunk. Van eggy barátom, ki kész segéleni.

Francisca, (meglátván a’ Tábori-Vadászt.) Szt, Majór Úr –

Tellheim, (a’ Tábori-Vadászhoz.) Kit keres, barátom?

Tábori-Vadász. Majór Tellheim Urat. – Uram Majór Úr, szerencsém vagyon az Úrnak ím ezt általnyujtani. (Általadja a’ Királyi Kézi-levelet.)

Tellheim. Nekem e?

Tábori-Vadász. Ezt még tegnap kell vala meghoznom: de sehol nem lelhetém Majór Urat.

Tellheim. Nagyon köszönöm fáradságát.

Tábori-Vadász. Tisztemben állott, Uram Majór Úr.

Tellheim. Ah, Nagysád, mit találok ez írásban? Mi lesz itt?

Minna. Kíváncsiságomat nem szabad annyira terjesztenem –

Tellheim. Hogyan? ’s Nagysád az én sorsomat elválasztva nézi a’ magáétól? – De mit késem felbontani? Szerencsétlenebbé mint vagyok, nem tehet – nem, kedves Minna, szerencsétlenebbekké bennünket nem tehet mint vagyunk, de igen szerencsésebbekké. Engedje Nagysád – (feltöri ’s olvassa a’ levelet; azonban a’ Fogadós becsúsz a’ szobába.)

Fogadós, (Franciscához.) Pszt! Édes szép gyermekem! Ide csak! ide csak!

Francisca, (a’ Fogadós felé menvén.) Gazd’ Uram, valóban még magunk sem tudjuk, mi áll a’ levélben.

Fogadós. Éj, kinek van arra gondja? én a’ gyűrű miatt jövök. A’ Mélt. Kisasszony kénytelen azt mingyárt, mingyárt kiadni. Juszt érte jött; ki akarja váltani tőlem.

Minna (a’ Fogadóshoz közelítvén.) Mondja Jusztnak, hogy már ki van váltva, hogy általam van kiváltva.

Fogadós. De –

Minna. Én mindent magamra veszek; menjen Gazd’ Uram. –

Francisca. Osztán Mélt. Kisasszony, Nagysád is elégelje-meg már a’ szegény Majórral –

Minna. Nyavalyás kis kérlelője! mintha a’ göcs közel nem volna a’ felbomláshoz!

Tellheim, (elolvasván a’ levelet, a’ leghevesebb örvendések köztt.) Hah, ím itt sem tagadta-meg magát! – O Minna, melly igazság, melly kegyelem! Ez több mint a’ mit vártam! több mint a’ mit érdemlettem! Szolgálatom, becsűletem, minden vissza vagyon adva. – Hiszen talán csak nem álmodom? – (megint végig-fut a’ levelen, mintha el akarná oszlatni kétségét.) Nem, ez nem fényvesztő játéka óhajtásimnak! Olvassa, kérem, olvassa Nagysád!

Minna. Majór Úr, nekem nem hibám a’ tolakodás.

Tellheim. Hogyan, szeretett Minna? A’ levél nekem szóll, a’ Nagysád’ Tellheimjának, ’s azt foglalja magában, a’ mit Nagysádtól bátyja el nem vehet. Nagysádnak azt olvasni kell. Olvassa, kérem.

Minna. Ha vele kedvét tölthetem Majór Úrnak. – (Elveszi a’ levelet, ’s olvassa.)

„Kedves Majór Tellheim!
Értéstekre adom, hogy a’ baj, melly engem gondba ejtett volt becsűletetek miatt, a’ szerint világosodék-ki, a’ hogy azt Magatok óhajtátok. Az öcsém a’ dologról bővebben volt tudósítva, ’s az ő bizonyítása Benneteket teljesen tisztáknak állít. Meghagytam, hogy adassék-ki a’ Rendelés az Udvari Staats-Kassához; a’ kérdésben forgó Irás Nektek ki fog adatni, ’s ki lesz fizetve a’ mit szolgálatom’ elősegélése végett tulajdonotokból költöttetek. Meghagytam ezen felül, hogy az Ellenetek beadott vádlás’ czikkelyei cassáltassanak. Hagyjátok tudnom, engedi e egésségtek, hogy vissza-lépjetek szolgálatomba. Sajnálnám elveszteni azt a’ Tisztemet, kinek katonai bravourját ’s illy szép gondolkozását ismerem. Vagyok jól affectionált Királyotok: Friedrich.”

Tellheim. Mit mond e’ levélre Nagysád?

Minna, (öszvehajtván ’s visszanyujtván.) Én ? Semmit.

Tellheim. Semmit?

Minna. De igen: hogy a’ Majór Úr’ Királya, túl azon hogy igen nagy Király, igen jó Király is lehet. – De mi közöm nekem hozzá? Nekem nem Királyom.

Tellheim. Nem egyebet? Nem semmit ránk nézve?

Minna. Az Úr ismét szolgálatjába lép. Majór Úra Obristlieutenant lesz, talán Óbester lesz. Örvendek hozzá teljes szívemből.

Tellheim. ’S Nagysád engem nem ismer jobban? – Nem, minekutána nekem a’ szerencse annyit ád vissza, a’ mennyi elég beteljesíteni eggy eszes ember’ kívánságait, függjön egyedűl az én Minnámtól, ha kivűle legyek e még másé is. Életem legyen szentelve az ő szolgálatjának. A’ Nagyok’ szolgálatjai veszedelmes szolgálatok, ’s nem érdemlik a’ fáradságot, erőszakot, hunnyászkodást, a’ mibe kerülnek. Minna nem azon hiúk közzűl való, kik férjekben csak a’ hívatali fényt szeretik. Minna engem magamért fog szeretni, én pedig örömmel mondok-le az egész világról érte. Engem katonává nem tudom melly országlási állatások’ megkedvelése tett, ’s az a’ rendesség, hogy ez élet’ nemét minden becsűletes embernek jó próbálni eggy ideig, hogy mind azzal a’ mit veszélynek hívnak, megismerkedjék, ’s bátor lelket hideg vért szerezzen. Maga a’ legnagyobb szükség kényszeríthetett volna életem’ nemévé tenni, a’ mi csak próbám volt. De most, midőn többé semmi nem kényszerít, most az megint minden vágyom, hogy nyugalomban éljek, boldog legyek. Az leszek az én Minnám’ társaságában csalhatatlanúl, az maradok csalhatatlanúl. – Holnap kössön eggyüvé bennünket a’ legszentebb kötelék; úgy osztán széllyel-nézzük magunkat, kikeressük az egész tágas világban a’ legcsendesbb, legvídámabb, legmosolygóbb szögöt, mellynek, hogy Edenné legyen, csak eggy boldog pár az híja. Ott telepedünk-meg majd, ott legyen majd minden napunk – Mi leli Nagysádat? – (Minna nyugtalanúl forog, ’s el akarná rejteni illetődését.)

Minna, (magát öszveszedvén.) Az Úr kegyetlen, illy keccsel festvén nekem eggy szerencsét, mellyről le kell mondanom. Az a’ mit elvesztettem –

Tellheim. Elvesztett? Mit nevez így Nagysád? Mind az a’ mit Minna elveszthetett, az nem Minna. Nagysád még is a’ legédesebb, legnyájasabb, legszerelmetesebb, legjobb teremtés a’ nap alatt; merő jóság és nagylelkűség, merő ártatlanság és öröm. Néha eggy kis csintalanság is, eggy kis fejesség. Annál jobb. E’ nélkül Minna angyal volna, kit rettegve kellene tisztelnem, kit nem mernék, nem tudnék szeretni. (megfogja kezét, hogy megcsókolja.)

Minna, (visszavonván azt.) Nem úgy, Uram! Honnan e’ hirtelen elváltozás? Ez az égő, lángoló szerelmes az az előbbi hideg Tellheim e ez? Visszatért szerencséje hozhatná é e’ tűzbe? – Ha úgy, engedje hogy szökevény hevében én bírjak mind kettőnkért eszmélettel. Míg még ez a’ hév megengedte hogy maga elmélhessen, azt hallám mondani, hogy az semmire-kellő szerelem, melly a’ maga tárgyát ki tudja tenni a’ megvetésnek. Jó; de én szint olly tisztának ’s nemesnek akarnám látatni a’ magam szerelmemet, mint a’ millyen az övé. Most midőn őtet a’ Becsűlet szóllítja, midőn őtet eggy nagy Uralkodó csatolja ismét magához, megengedjem e, hogy szerelmes álmodozásoknak ereszkedjék? hogy a’ borostyánt-érdemlő bajnok rózsapártás pásztor legyen? Nem, Uram! járja azt az útat Majór Úr, mellyre jobb csillagzatai hívják.

Tellheim. Jó; ha Minnának a’ nagy világ tetszik, maradjunk a’ nagy világban. – Be kicsiny, be nyomorú ez a’ nagy világ. Nagysád azt még csak pillogó oldaláról ismeri. De, Minna, látni fogja hogy nyomorú; bizony látni fogja! Légyen tehát, míg látni fogja. Hadd csudáltassanak benne a’ Minna tökélményei. Boldogságom találni fog irígyeket.

Minna. Az Úr hamis értelemben fogta-fel szavaimat. Midőn én az Urat a’ nagyvilág felé vissza útasítom, szándékom nem az, hogy oda eggyütt menjek én is. Én elmaradok. Tellheimnak ott feddtelen hitves kell. Eggy honjából megszökött leány, ki erővel köté magát –

Tellheim, (felszökve ’s körűl-tekintvén.) Ki meri azt mondani? Ah, Minna, elijedek magamtól ha képzelem, hogy ezt nekem valaki más mondhatta volna. Dühöm túl fogna haladni minden határt.

Minna. ’S ím épen ez ejt engem gondokba. Az Úr a’ legyengébb sértő szót sem fogná eltűrhetni; pedig kénytelen volna a’ legkeserűbbeket hallani mindennap. Eggy szóval, hallja hát, Tellheim, mit végeztem; a’ mitől magamat semmi erő által nem engedem elvonatni –

Tellheim. Minekelőtte kimondja Nagysád, kényszerítem az egekre, gondolja-meg, hogy élet és halál van szavaiban.

Minna. Hadd mondjam tovább, Tellheim: – A’ melly bizonyosan vissza-adám az Úrnak a’ gyűrűt, mellyel eggykor hűségét kötelezte volt nekem, a’ melly bizonyosan vissza vette az Úr tőlem azt a’ gyűrűt: olly bizonyos, hogy a’ szerencsétlen Barnhelm a’ magánál szerencsésbb Tellheim’ hitvese soha nem lesz.

Tellheim. Nagysád e’ szerint megtöri felettem a’ pálczát?

Minna. Az egyenlőség az egyedűl erős köteléke a’ szeretetnek. A’ még szerencsés Minna eggyedűl a’ boldog Tellheim’ kedvéért óhajtott élni. Még a’ szerencsétlen Minna is reá vétethette volna magát, hogy barátja’ szerencsétlenségét maga által – vagy szaporítsa, vagy enyhítse. Megsejtheté maga is, minekelőtte ez a’ levél, melly közttünk minden egyenlőséget végképen széllyel-bont, érkezett, hogy jobbja’ elfogadásában csak tettetéssel vonakodtam.

Tellheim. Igaz e ez, Mélt. Kisasszony? – Köszönöm, hogy felettem a’ pálczát még meg nem törte. Nagysádnak csak a’ szerencsétlen Tellheim kell, ’s azt könnyű megkapni. (hidegséggel.) Épen még jókor látom, hogy hozzám nem illik, elfogadni e’ késedelmes igazságot; hogy jobb lesz el nem fogadni többé a’ mit illy gyalázatos gyanú mocskola-meg. – Legyen annyi mintha a’ levelet nem vettem volna. Ebből áll a’ mit rá felelek ’s teszek. (tépni akarja.)

Minna, (megkapván kezét.) Mit akar, Tellheim?

Tellheim. Elnyerni Nagysádat.

Minna. Álljon-meg.

Tellheim. Csalhatatlanúl el van tépdelve, ha szavát hamar meg nem másolja. Úgy osztán majd csak meglátom, van e még kifogás ellenem.

Minna. Hogyan? e’ hanggal? – Majór Úr tehát azt akarja, hogy tulajdon szememben legyek gyalázatos? Soha nem! Az gyalázatos teremtés, a’ ki nem átalja egész szerencséjét eggy férjfi’ vak hajlandóságának köszönni.

Tellheim. Mind nem való! mind nem való!

Minna. Meri meghazudtolni tulajdon szavait az én számban?

Tellheim. Kedves Sophista! Hát megbecsteleníti e magát a’ gyengébb nem mind azzal a’ mi nem illik az erősbbhöz? Hát a’ férjfi mind azt szabadosnak nézze, a’ mi az asszonyhoz nem illetlen? Mellyiket alkotá a’ másika’ gyámoláúl a’ természet?

Minna. Ne törődjék rajtam, Tellheim! Nem leszek én egészen véd nélkül, ha az Úrét el nem fogadom is. Marad annyim, a’ mennyi elég a’ szükség ellen. – Bejelentetém magam’ Követünknél, ’s még ma akar velem szóllani. Bízom benne, hogy pártomat fogja. Az idő múl, engedje Majór Úr –

Tellheim. Kísérni fogom Nagysádat.

Minna. Sőt kérem, eresszen.

Tellheim. Hamarább marad-el Nagysádtól árnyéka. Jőjön Nagysád, a’ hova tetszik, a’ kihez tetszik. Elbeszélem, ismerősnek és idegennek, a’ Nagysád’ jelenlétében beszélem-el, százszor meg százszor beszélem-el napjában, melly lánczok csatolják Nagysádat hozzám, melly kegyetlen makacssággal akará Nagysád e’ lánczokat eltépni.

Juszt. Majór Úr! Majór Úr!

Tellheim. Mi baj?

Juszt. Hamar, Majór Úr, kérem.

Tellheim. Mit akarsz? Ide hozzám. Szóllj, mi kell.

Juszt. Hallja, hallja Majór Úr – (fülébe szóll.)

Minna, (Franciscához, titokban.) Gyanítod, mi történik?

Francisca. O kegyetlen! hogy kínozza-el!

Tellheim, (Juszthoz.) Az lehetetlen! – (felgyúladva pillant Minnára. Juszthoz.) Mondd-ki fennszóval. Hallja Mélt. Kisasszony.

Juszt. Gazdánk azt állítja, hogy a’ melly gyűrűt nála zálogba vetettem, a’ Mélt. Kisasszony magához vette, ’s ki nem akarja adni.

Tellheim. Való ez, Mélt. Kisasszony? Nem, az nem lehet való!

Minna, (mosolyogva.) ’S miért ne Tellheim? miért ne lehessen az való?

Tellheim, (a’ legnagyobb tűzzel.) Légyen való tehát! – Melly irtózatos világ lobban-fel eggyszerre előttem! Most ismerek rá az állhatatlan, a’ hiteszegett leányra!

Minna, (elijedve.) ’S ki az, Tellheim?

Tellheim. Nagysád, kit ezentúl feledni fogok.

Minna. Tellheim!

Tellheim. Feledjen viszont Nagysád is! – Azért, egyedül azért jöve, hogy törésre jusson velem. Az világos! Oh, hogy a’ történet olly kész boldogítani az álnokokat! Az juttatá a’ Nagysád’ gyűrűjét a’ Nagysád’ kezébe, Nagysád pedig ravaszúl rám tolá a’ másikat.

Minna. Tellheim, melly kísérteteket lát az Úr? Csendesedjék, ’s hallja a’ mit mondok.

Francisca, (magában.) Köszönje magának a’ mit keresett.

Werner. Már imhol vagyok, Majór Úr –

Tellheim, (nem is nézvén rá.) Kinek van szüksége rád?

Werner. Pénzt hozok; imhol ezer pisztól.

Tellheim. Nekem nem kell a’ pénzed.

Werner. Holnap még eggyszer ennyi lesz. Parancsoljon bízvást Majór Úr.

Tellheim. Tartsd magadnak.

Werner. Hiszen a’ Majór Úré! Talán nem látja Majór Úr, kivel szóll?

Tellheim. Félre vele, mondom.

Werner. Mi lelte Majór Urat? Én Werner vagyok.

Tellheim. Minden jóság tettetés, minden szeretet csalfaság.

Werner. Ez nekem van mondva?

Tellheim. Ha úgy akarod.

Werner. Hiszen én csak szavát fogadtam Majór Úrnak.

Tellheim. Fogadd hát ezt is: Takarodjál!

Werner. Majór Úr, epe énbennem is van.

Tellheim. Jó; az is a’ legjobb benned.

Werner. Kérem Majór Urat –

Tellheim. Hányszor mondjam még? Nekem nem kell pénzed.

Werner, (kifakadva.) Kelljen hát a’ kinek kell. (Tellheimnak lábaihoz csapja a’ pénzt, ’s félre vonúl.)

Minna, (Franciscához.) Ah! szavadat kellett volna fogadnom! A’ tréfa messze ment. De csak hallani akarna! (Tellheim felé menvén.)

Francisca, (felelet nélkül hagyja Minnát, ’s mosolygva közelít Wernerhez.) Strázsamester Uram! –

Werner, (durczásan.)

Francisca. Huh, a’ csuda férfijak!

Minna. Tellheim! – Tellheim! – (Ez bosszúsan rágdossa körmeit, képét elfordítja, ’s nem hall.) Nem, ez sok! Hallja hát! Az Úr csalatkozik. Nem értjük egymást. – Tellheim! Az Úr nem akarja Minnát érteni. – Férhet illy gyanú az Úrhoz? – Én akartam volna törésre jutni az Úrral? Én jöttem volna ezért? Tellheim!

Az eggyik inas. Nagysád, Ő Excellentziája –

A’ másik inas. Nagysád, érkezik a’ Gróf –

Francisca. A’ Gróf! a’ Gróf!

Minna. Oh, hamar hát, Tellheim!

Tellheim, (eggyszerre magához térvén.) Ki jő? kicsoda jő? A’ Nagysád’ bátyja? engesztelhetetlen bátyja? – Csak jőjön! Ne tartson semmitől Nagysád. Előttem eggy bántó tekintettel sem fogja illetni merni az én Minnámat. Velem lesz dolga – noha Nagysád nem érdemli tőlem.

Minna. Öleljen-meg, Tellheim, ’s feledjen mindent.

Tellheim. Hah, ha remélhetném, hogy Nagysád megbánta –

Minna. Nem, Tellheim, én azt soha sem fogom megbánnni, hogy az Úr’ szép szívét legtitkosbb rejtekjeiig előmbe tétetém. – Melly férjfi Maga, kedves Tellheim! – Ölelje-meg Minnáját, szerencsés Minnáját, – de a’ ki semmi által nem szerencsésebb mint Tellheimjának birtoka által. – (karjai közzé veti magát.) Most pedig elébe! elébe!

Tellheim. Kinek?

Minna. Ismeretlen barátjai’ legjobbikának.

Tellheim. Hogy értsem én ezt?

Minna. A’ Grófnak, az onkelemnek, a’ Minna’ atyjának, a’ Tellheim’ atyjának. – Az én elszökésem, az ő haragja, az a’ kitagadás – mind merő költemény.

Tellheim. Költemény? – De a’ gyűrű!

Minna. Hol a’ gyűrű, mellyet vissza-adék az Úrnak?

Tellheim. Vissza-veszi, édes Minna? Oh úgy boldog vagyok! (előveszi.) Imhol, Minna.

Minna. Tekintse-meg hát elébb! – Oh a’ vakok, kik nem akarnak látni! – Hát melly gyűrű az? Az e, a’ mellyet én vettem az Úrtól, vagy a’ mit az Úr veve éntőlem? Ha ez nem az e, a’ mellyet nem akarék a’ Fogadós’ kezében hagyni?

Tellheim. Mit látok, Minna? mit hallok?

Minna. Hát vissza-vegyem e? Adja ide! adja ide! – (kiveszi kezéből, ’s maga vonja-fel neki.) Jól van e így?

Tellheim. Hol vagyok? – (megcsókolja kezét.) Angyal! Angyal! – Így elkínzani!

Minna. Ezt annak próbájáúl, hogy az én szeretett férjem rajtam nem ejthet semmi csínyt, hogy visszonzására mindég készen ne találjon. – ’S azt hiszi, hogy én is nem voltam eléggé elkínozva?

Tellheim, (Franciscára pillantván.) Várjatok, Komédiások! Szerencsétek, hogy így még nem ismertelek.

Francisca. Nem, a’ mi engem illet, én részemről Komédiásnak nem születtem. Reszkettem is belé, nevettem is ollykor, úgy hogy kénytelen valék számat mind két kezemmel befogni.

Minna. Hogy rollom nekem is épen könnyü volt volna, azt én sem mondhatnám. – De jőjön hát.

Tellheim. Még magamhoz nem tértem egészen. Úgy vagyok, mintha nehéz álomból ébredtem volna fel.

Minna. Elkésünk. Már hallom szavát.

Gróf. Szerencsésen érkezett-meg a’ húgom?

Minna, (elébe szökvén.) Ah, atyám!

Gróf. Itt vagyok én is, kedves Minna, minden baj nélkül. (megölelik egymást.) – De mi ez? (meglátván Tellheimot.) még csak huszonnégy órája hogy itt vagy, ’s már ismeretség? már társaság?

Minna. Találja, atyám, ki ez?

Gróf. De nem a’ te Tellheimod?

Minna. ’S ki volna más? Jőjön, Tellheim! (elébe állítja a’ Grófnak.)

Gróf. Uram, mi egymást soha nem láttuk, de úgy hittem első tekintettel, hogy kiismerem az Urat; óhajtottam ezen első tekintettel, hogy az Úr legyen az a’ mi Tellheimunk. Öleljen-meg az Úr; én az Urat nagyon becsűlöm, én keresem, kérem az Úr’ barátságát. A’ húgom, a’ leányom szereti az Urat –

Minna. Azt tudja, atyám? – ’S mondja-meg most, vak e szeretetem.

Gróf. Nem az, Minna; szereteted nem vak, de szeretőd néma.

Tellheim, (karjai közzé vetvén magát a’ Grófnak.) Engedjen időt magamhoz térni, tisztelt, szeretett atya!

Gróf. Így fiam! így! Látom, hallom, hogy ha ajkaid csevegni nem tudnak is, szíved tud szóllani. – Én egyéberánt nem mondhatnám, hogy az e’ színt viselő Tiszteknek – (a’ Tellheim’ uniformjára int.) – igen nagy barátja volnék. De az Úr nemes-lelkű ember, ’s a’ jó ember az illyet szereti, akármelly ruhát visel.

Minna. Oh ha majd mindent fog hallani, atyám!

Gróf. ’S mi ellenzhetné, hogy ne halljam? – Hol vannak szobáim, Fogadós Uram?

Fogadós. Excellentziád méltóztatik itt belépni, Kegyelmes Uram!

Gróf. Jer, Minna! jőjön Majór Úr! – (a’ Fogadóssal ’s embereivel megyen.)

Minna. Jőjön, Tellheim!

Tellheim. Követni fogom, kedves Minna. Csak még eggy szót itt e’jó emberrel. (Wernernek indúl.)

Minna. Még pedig engesztelőt. Annak, gondolnám, most helye leszen. Úgy e, Francisca? – El, a’ Gróf’ szobáji felé.

Tellheim, (az ellökött pénzre mutatván.) Fogd ezt, Juszt. Vedd-fel, ’s vidd haza. – Menj! (Juszt el a’ csomóval.)

Werner, (ki mind eddig duzzogva állott eggy szögben, ’s nem látszott semmin részt venni.) Már ez más.

Tellheim, (nyájasan lépvén felé.) Werner, mikor kaphatom-meg a’ másik ezret?

Werner, (vídám hanggal.) Holnap, édes Majór Úr; holnap, ha tetszik.

Tellheim. Nekem nincs szükségem hogy adósod leggyek, Werner: de én leszek Pénztartód. A’ pénz nem a’ ti kezetekbe való. Ti csak jobbnemű vesztegetők vagytok. – Azelébb megbántottalak, Werner.

Werner. Szegény bűnös lelkemre mondom, hogy igen. De eszemnek kellett volna lenni. Most már látom magam is. Megérdemleném, hogy százat szabasson rám Majór Úr. Szabassa rám, nem bánom; csak ne haragudjék tovább, édes Majór Úr!

Tellheim. Ne haragudjam. – (megszorítja kezét.) Olvassd szemeimből, a’ mit ki nem tudok mind mondani. – Szeretném látni a’ halandót, kinek jobb lyánykája, hűbb barátja volna mint nekem. – Francisca, úgy e?

Francisca, (magában.) Az ugyan való; ez a’ Paul Werner a’ legbecsűletesbb ember a’ kit valaha láttam. Illyet nem hamar találok megint. – Ki kell neki menni. – (félénken ’s szégyellősként közelítvén felé.) Strázsamester Uram!

Werner, (szemeit szárasztván.) Mit akar, Lyányasszonyka?

Francisca. Strázsamester Uram –

Werner. Szólljon hát, Lyányasszonyka; mit akar?

Francisca. Nézzen hát rám, Strázsamester Uram –

Werner. Még nem nézhetek; nem tudom mi, a’ szemembe ment.

Francisca. De nézzen rám hát, kérem.

Werner. Tartok tőle, hogy már is többet néztem mint kellett. – Ime nézek; mi dolog, Leányasszonyka?

Francisca. Strázsamester Uram! – (elakad.) – Mondja-el csak – nincs magának szüksége Strázsamesternére?

Werner. De nem kötődik, Lyányasszonyka?

Francisca. Melly gondolat! hogy kötődném? – Látja Strázsamester Uram, – az én Kisasszonyom Tellheim Majór Úrhoz megyen: melly rendes volna az, ha –

Werner. De eljön velem Persziába, Leányasszonykám? Mert Persziába’ –

Francisca. A’ hova Strázsamester Uram megyen, én is megyek; mert Strázsamester Uram nem hagyja-el a’ Majórt, én soha nem a’ Majórnét.

Werner. De igazán, Leányasszonyka? – Leányasszonyka! Leányasszonyka! – Hohó, Majór Úr, ne olly igen rá-tartósan! Igy ez eggyszer szint olly jó leánykám, szint olly hű barátom volna, mint a’ millyennel Majór Úr dicsekszik. – Adjon kezet rá Lyányasszonykám! topp! – No, angyalkám, Lyányasszonykám, mához tiz esztendőre vagy Frau Generálin lesz Magából, vagy elhord a’ szekermenczezett manó.