Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Vitellia. ’S mi lessz ebből? Azt hiszed é, hogy üress fogadásokkal hagyom magamat megnyugtatni? Hogy Lentulus részedre tért-által, hogy társai csak intésedet várják, hogy a’ lángra lobbant Kapitólium lessz jel a’ felkelésre, hogy Pártosidnak vállaikról piross fonadékok fognak csüggeni, ezt mind tudom. Ezerszer hallottam már tőled. De hol, hol egyszer az ígért bosszú? Talám ugyan azt várod még, hogy az elrészegűlt Títus szemem’ láttára nyújtsa jobbját és az atyám’ királyi székét Berenicsének? Szóllj! mi késleltet még? mit vársz?

Szextus. Oh Istenek!

Vitellia. Szót vártam, nem néma sóhajtást. – (elkeseredett hanggal) Nem értelek. Valamikor tőlem elmégy, bosszút lihegve, vért szomjúzva mégy-el tőlem; valamikor visszajössz, gyáván, semmit nem merve térsz-vissza. Mi szűli ezt a’ habzását szívednek? ezt az egymást nyomban követő örök felhevűlést és csüggedelmet?

Szextus. Ah, Vitellia! hadd fessem elődbe szívem’ állapotját. Ha téged látlak, nem tudok egyebet akarni mint a’ mit te akarsz; fellobbanok haragodra, szomjúzom a’ véres bosszút, Títust ezer halálra kiáltom érdemesnek: de viszont ha őtet látom, egyszerre – megbocsáss! – ártatlan barátom!

Vitellia. (gőggel) No’ s?

Szextus. Halljad elébb, melly viaskodások köztt roskadozik szívem, ’s úgy piríts! –Te tőlem bosszút, Títus hűséget vár; Te jobbod ’ ígéretével tüzelsz, Títus jótéteivel tartóztat; éretted a’ szerelem, őértte a’ kötelesség szóll. Valamikor hozzád jövök, mindenkor új szépséget lelek benned: valamikor hozzá megyek, új szép tetteit kell csudálnom nagy lelkének mindenkor. Örömest fogadnám hagyásaidat: de hogy őellene keljek, arra nincs erőm. Nem élhetek, ha tőled esem-el; ha pedig úgy nyerem-meg bírtokodat, örök gyűlőlségben kell élnem magammal. Imé, ez szívemnek küszködése – most piríts!

Vitellia. Gyáva lélek! nem érdemled, hogy haragom által tiszteltessél !

Szextus. Sőt szállj magadba, oh szállj magadba, Kedves! Ah, ne fosszuk-meg Títusbann a’ világot legfőbb diszétől, Rómát atyjától, magunkat leghűbb barátunktól! Lelj bár a’ Régiség’ Nagyjai között hozzája hasonlót; képzelj nálánál szeretetre méltóbb kegyesbb Fejedelmet, ha képzelhetsz. Ha jutalmaznia kell, szegénynek tartja kincstárjait: ha büntetnie kell, minden vétségbenn a mentséget keresi. Majd a’ fiatalság’ elhevűlésének tulajdonítja azt, majd az öreg kor’ gyarlóságának. Ha gazdag vétett, a’ fő születést kímélli-meg: ha szegény, alacsonysága indítja szánakozásra. Szerencsétlennek nevezi a’ napot, ’s azt mondja hogy használatlan, folyt-el neki, mellyen nem tett valakit boldoggá.

Vitellia. De Úr!

Szextus. Úr, az igaz! de csak annyi szolgaságot kíván tőlünk, a’ mennyi arra szükség, hogy a’ zabolátlanság fojtathassék-el. Úr ugyan, de széles bírodalmának, – kivévén a’ koronát ’s bíborpallástot – egész terhe az övé, egész haszna a’ miénk!

Vitellia. (boszszúsan) Értelek! Azért jövél, hogy szivemet Ellenségem’ magasztalásai által ingereld. Elfelejtetted é tehát, hogy ez a’ te imádott Fejedelmed olly koronát hord, mellyet az atyja az én atyámtól rabla-el? hogy engem megcsalt, s’ édes csapodárkodásai által csaknem arra vive, – ah, elfelejthetném é azt neki? – hogy szeressem! Osztánn nem hozta é vissza kőfalaink közzé Berénicsét? – ’S ha még is a’ Róma’ leányai közzűl választott volna valakit megszégyenítésemre. De eggy Idegent, o Szextus! eggy Számkivetettet!

Szextus. Avvagy nem magától jött e vissza a’ Tiberishez Berénicse?

Vitellia. Beszélld gyermekeknek e’ mesét! – Tudom én, mint szerették egymást; láttam mint hullottak mind kettőjüknek könyvei midőn Berenicze elhagyta volt Rómát; láttam, mint részegűlt-el szerelmétől Títus, miólta ismét itt vagyon. Ah, a’ hitetlen, még most is szereti!

Szextus. (csüggedve) Vitellia, – belőled – nem harag szóll!

Vitellia. (meglepettve) Szerelmet gyanítassz? – (a csüggedés kaczagásával) ’s Títus eránt szerelmet?

Szextus. Látom én szíved’ hánykódásait! haszontalan minden tettetésed!

Vitellia. (elszégyenűlve áll; – fellobbanva) Fel vagy óldva ígéreteid alól! Nem mersz boszszúmra kelni. Haragom lél bátrabb teljesítőt. Isten hozzád! – (el )

Szextus. Vitellia! – állj-meg, kérlek! – hová sietsz? hallgass-ki! Im’ esküszöm, mindent megteszek! mindent! mindent, csak parancsolj! Örömmel teljesítem akaratodat, akármelly iszonyú legyen. Életemnek minden sorsa tőled függ.

Vitellia. Értsed hát: Minekelőtte a’ nap tengerbe száll, a’ Títus undok vére…

Annius. (sietve) Barátom, régen kereslek; a’ Császár hívat.

Vitellia. Oh, siessetek e’ kevés pillantatokat magatokévá tenni. Becsesek azok! Berenicsétől vannak el szakasztva.

Annius. Igasságtalanúl vádlod nagy Fejedelmünket, Vitellia! Ő mind a’ világnak Ura, mind Magának. Berenicse elhagyta Rómát; ’s Títus tudta hogy megyen – ’s akarta azt.

Szextus. Mit beszéllsz?

Vitellia. Az lehetetlen!

Annius. Nem ok nélkűl csudálkoztok. Én magam is alig hihetem, pedig jelen valék elválásokonn.

Vitellia. (magábann) Ah, édes remény!

Szextus. Dicső Fejedelem!

Vitellia. Be óhajtottam volna hallani szidalmait!

Annius. Sőt alig voltak valaha szíveik így öszv’olvadva. Ment, de érzette, hogy imádtatva megyen; de látta, hogy ez az elválás nem okozott kevesebb gyötrelmet Kedvesének, mint magának.

Vitellia. Melly igen kész a’ szerencsétlen hinni, a’ mit óhajt!

Annius. Kiki látta, hogy Títusnak minden erejét öszve kellett szedni, hogy magát meggyőzhesse. Nem volt elnyomva, de csendes sem volt, ’s képe mind diadalmat mutatott, mind viaskodást.

Vitellia. (magábann) Hát ha Títus nem olly háládatlan erántam, mint gondolám. – (Szextushoz) Barátom, halasszd-el egy kevéssé a’ mire kértelek! a’ dolog még meg nem ért.

Szextus. Ah, Álnok! ’s azt hiszed hogy nem látom…

Vitellia. ’S mit látsz? Mit látsz?

Szextus. (elkeseredve) Semmit! – – – Nagy Istenek, ki’ az a’ ki illy kínt szenvedett, ’s le nem roskadt terhe alatt?

Annius. Barátom! imhol a’ pillantat, mellyben boldoggá tehetsz. Régen megígérted szerelmemnek Szervíliát. Csak Fejedelmünk’ engedelme vagyon hátra. Most nyerheted-meg azt!

Szextus. Szívednek minden óhajtása törvényem nekem, kedves Annius! Nyugtalanúl várom én is az órát, melly lelkeinket, a’ régi barátság’ szent láncán felűl a’ vérségnek újabb kötelével fonja szorossann eggyüvé.

Annius. Tudod, hogy birtoka nélkűl boldog nem lehetek.

Szextus. ’S nem vagy é eránta bizonyos? A’ húgom híven szeret, felőlem nincs kérdés, Fejedelmünk, tudod, kegyelmes.

Annius. Ah, bízom, és még is reszketek! A’ ki úgy szeret mint én, örök játéka a’ csüggedező reménynek.

Szextus. Segéljetek, nagy Istenek! – Oda vagyok! Nem bírok többé magammal! – A’ Vitellia’ homlokánn olly csillag űl, melly maga intézi sorsomat. A’ Kegyetlen tudja azt, vesztemre él-visszá vele, ’s még sem merem vádolni. – – – Ellentállhatatlan hatalma a’ Szépségnek! oh ti, kik ezt ajándékban kaptátok az egektől! oh, ne kövessétek az én Gyötrőm’ példáját. Uralkodjatok híveiteknek szívekenn: de uralkodástok legyen szelíd ’s, kedvelt uralkodás! Az ellen kegyetlenkedni, a’ ki elvetette a’ fegyvert, ’s önnként teszi-fel a’ bilincset – az ellen, a’ ki a’ hatalmas Győző előtt irgalomért esedezik, vad öröm, kegyetlen gyönyörködés!

Publius. Győzhetetlen Fejedelem, tégedet ma Haza’ Atyjának nevez a’ Tanács; ’s végzésében még soha nem volt igasságosabb.

Annius. Nem csak Atyja, de Védistene is vagy nékie. ’S minthogy tetteid azt mutatják, hogy több vagy mint ember, szokj nagyobb tisztelet’ elfogadásához. Pompás Templomot emelünk Nevednek, ’s ott akarjuk hogy a’ Títus’ Istenségét isteni áldozatokkal tisztelje a’ Tiberis.

Títus. Rómaiak! A’ Títus’ óhajtásainak eggyetlen tárgya a’ ti szeretetetek. De vigyázzatok, hogy ez a’ szeretet annyira ne múlja túl a’ határt, hogy miatta mind Títusnak kellessék pirúlni, mind magatoknak. Szebb nevezetet annál, a’ mellyet nekem nyújtatok, nem ismerek; rajta leszek hogy megérdemeljem, de elnyerni nem vágyok. Az az esztelenség hogy magamat Istennek véljem, nem fog soha hozzám férni. – Ajánlt kincseteket köszönve fogadom-el; de felcserélem a’ célt, mellyre nyújtottátok. Értsétek szándékomat: Gyomrából szokatlan dühösséggel okádta-ki tüzét legközelébb a’ Vezúvius. Köveivel ’s hamujával a’ lábainál fekvő Városok el vannak boríttva. Éh lakosaik csoportosan hagyták-el pusztúlt honjaikat. Barátim, forditsuk ezeknek felsegéllésekre e’ kincset. Ez legyen az a’ dicső Templom, mellyet nevemnek szándékoztok emelni.

Mindenek. (elragadtatva a’ legforróbb öröm által) Éljen Títus! éljen, éljen Títus!

Annius. Oh nagyszívű Fejedelem!

Mindenek. (mint elébb) Éljen, éljen Títus!

Publius. Oh mennyivel kissebb náladnál minden magasztalás.

Mindenek. Éljen Títus! éljen Rómának imádott Fejedelme!

Títus. (könnyekre fakadva) Barátim! Testvéreim! kell é annak Templom, a’ ki magát így látja szerettetni! – – (Csendesség. Títus ellágyúlva fordúl-el. Vissza hozzájok.) Szextus közelít. Annius maradj velem; ti mások, kérlek, távozzatok!

Annius. (sugva Szextusnak) Barátom, most szóllj erántam!

Szextus. Uram, hogy’ lehetett szép Királynédat…?

Títus. Oh, Szextus, melly iszonyú elválás! Nem hittem, hogy kiállhassam. De, hálá az Isteneknek! győztem magamonn. Most már illő, hogy győzedelmemet tökélletessé tegyem. Megtévén a’ legnagyobbat, azt is meg fogom tehetni a’ mi még hátra vagyon.

Szextus. ’S mi’ volna még hátra?

Títus. Rómának minden rettegését, hogy őtet valaha thrónusomon látja-meg, egészenn eltörleni.

Szextus. Elmenetele ezt a’ rettegést egészenn eltörlötte.

Títus. Nem ment é el ezelőtt is? és még is visszajött! Méltán retteghet Róma, hogy másodszor is visszajő falai közzé; ’s valamíg mást nem ültetek magam mellé thrónusomonn, azok, a’ kik szívem érzékeny voltát ismerik, azt gondolhatják, hogy jobbomat Berenicsének tartom-fel. Róma irtózik a’ Királynéi nevezettől, ’s thrónusomon leányai közzűl óhajt eggyet szemlélni. Teljesíteni fogom e’ kívánságát. A’ te véreddel eggyesűljön a’ Cézari vér, Barátom! Még ma teszem a’ húgodat mátkámmá.

Szextus. (elhűlve) Szervíliát?

Títus. Igen is, őtet!

Annius. Oh én szerencsétlen!

Szextus. (magábann) Istenek! Oda az én szegény Anniusom!

Títus. Hogyan, Kedves? ’s nem felelsz? semmit nem mondassz végezésemre?

Szextus. (remegve) Mit lehetne illy reménytelen kegyességre mondanom, Uram? Jóságod nagy volta annyira megszégyenít, hogy azért…nem merem…

Annius. (titkonn) Ah! Szextus az én szerelmem miatt retteg.

Títus. Mérsékeld örömödet, Barátom, ’s szóllj bátrann. Homlokodonn örömet, de egyszersmind valamelly aggódást is látok. Nyissd-fel szívedet nekem, ’s kérdezzd önnmagadat, ha Títus akarhat é valamit, a’ mi szerencsédnek útjábann áll.

Szextus. (elfordúlva) Éledni kezdek! Így az én Anniusom nem veszti-el Kedvesét!

Annius. (magábann) Ah, emelkedj-fel, nyomorúlt szív!

Szextus. (térdre hullván) Nagy Fejedelem…! –

Annius. (elijedvén, hogy Szextus felfedendi a’ titkot) Uram! hadd szólljak én helyette! Én ismerem az ő szívét, bölcsőnk ólta tart öszvecsatolva a’ legforróbb szeretet. – – Szemérmes becsűlője magának, attól tart, hogy húgát nem fogja hozzád illővé tehetni kegyességed. De ne hallgassd kétségeit. Nem lelhetsz te sehol érdemesbb társat, sem szívedre, sem thrónusodra. Minden pillantásai azt mutatják, hogy a’ Természet főbb székre szűlte őtet, mint egyéb gyermekeit. Rég ólta sejdítgetem ezt; ’s ímé itt a szerencsés teljesedés!

Szextus. Annius szóll így? – – Ébren vagyok é, vagy álmodom?

Títus. Vidd te ezt a’ kedves hírt Szervíliának, jószívű Annius. – (Szextushoz) Te pedig szeretett Barátom, Sógorom! kövess engem, ’s tedd-le igasságtalan kétségeidet. Én téged közel foglak állítani thrónusomhoz, ’s olly magossra emellek-fel, hogy az a’ nagy hízak, mellyet az Istenek Títus és Szextus közzé vetettek, alíg fog szembe ötleni.

Szextus. (ellepve a’ Títus ’kegyessége által) Mérsékeld jótételeidet, nagy kegyelmű Fejedelem! ha bennünket háládatlanokká tenni nem akarsz.

Títus. ’S mit hagytok úgy nekem, ha azt sem engeditek, hogy jótéteket oszthassak? Ez egybenn áll a’ királyi székeknek egész becse; minden egyéb elsőségek hiú csillogás, háládatlan fáradság. – Mi’ volna továbbatt enyém, ha azon szerencsés óráktól fosztanátok- meg, midőn az elnyomottakon könnyíthetek, barátimat segéllhetem, ’s az érdemnek és virtusnak méltó jutalmat nyújthatok? – (el)

Annius. Keményedj-meg, szegény szív! Ezt az áldozatot tőled a’ nemesebb szerelem kívánta! Ha, hogy enyém maradhasson, elvontam volna a’ thrónustól, magamat szerettem volna nem őtet. Szerencsétlen Annius, felejtsd-el szívednek elébbi érzéseit! Fejedelmed’ mátkája az, a’ ki Kedvesed vala. Szerelmedet tiszteletté kell változtatnod. – Imhol jő. – Ah, látták é szebbnek valaha szemeim?

Szervília. Kedvesem…!

Annius. Ne nevezz így, Szervília! Ez a’ nevezet vétekké válik ajakidonn.

Szervília. (elijedve) Nem értelek!

Annius. (akadozva) Tégedet… – ah! mint mondjam-ki? – a’ Császár – Hitvesének választ. – – meghasad szívem! – ’s nekem parancsolá…. – hol leljek szót? – hogy akaratját béjelentsem. – – – (térdre esik) Augusta! – (elakad szava; hirtelen felkél, ’s megyen) Isten hozzád!

Szervília. (karon ragadja) Végy erőt magadonn, Kedves , ’s felelj; mi’ ez? hogyan juthatott e’ gondolatra Títus? Ő kűld é igazánn, vagy inkább csak valamelly vakon tébolygó hír csala-meg?

Annius. Maga parancsolta hogy végezését neked béjelentsem. Érzi ő, hogy magához nem lelhet méltóbbat.– – Ah, eressz! –– mindent elmondottam! – (el)

Szervília. (búsann) Illy zavartan hagynál el, Kedves? –– Múlass, ’s beszélld-elő….

Annius. Öszverogyok, ha el nem hagylak, imádott Szervília! – (által akarja ölelni, de visszadöbben) Ah, bocsássd-meg a’ szerencsétlennek e’ mérészséget. – (megyen)

Szervília. Én a’ Cézár’ mátkája? Én cserélném é fel szívemnek kedves láncait? én felejthetném el Anniusom’ hűségét? Nem; annyit nálam nem tehet a’ thrónus csillogása. Hágjon rá, a’ kit az elszédíthet; én minden boldogságomat a’ hív Annius’ karja köztt keresem. – (el)

Títus. Publius, írásokkal.

Títus. Mit hozsz e’ papirosonn?

Publius. Azon foglyok neveit, kik a’ megholt Fejedelmek’ emlékezetét szidalommal mérészlették illetni.

Títus. Vért szomjúzó bosszú, melly a’ Megholtaknak nem használ, az álnokságnak pedig ezer útat nyit, ártatlanokat buktatni. Véget szakasztok neki örökre; és hogy ezutánn az álnokság büntetlenűl ne hányja a’ kelepcéket, akarom, hogy a’ Bevádlottakra szabott büntetést a’ Bevádló szenvedje.

Publius. De a’ törvény’…

Títus. Ha a’ törvény’ sanyarúságát mindenkor, kellene követnünk, kevés idő múlva puszta lenne a’ föld. Kicsoda az, a’ kiben nagyobb vagy kissebb vétséget nem találhatunk? Vizsgáljuk-meg bár önnmagunkat. Higyjed nekem, kedves Publiusom! ritkán tiszta egészenn a’ bűntől, mellyet büntet, kárhoztató Bírája!

Publius. Úgy a’ fenyíték…

Títus. A’ fenyíték sikeresebb, ha vele rítkánn élünk; ha sűrűk, hozzája szoknak a’ gonoszok, ’s megszünnek tőle rettegni. Ezen felűl még észre veszik, melly sokan vannak; pedig alíg van valami veszedelmesebb, mint azt éreztetni velek, hogy a’ jók’ száma kevés.

Publius. Uram, de ezek köztt ollyak is vannak, kik a’te nevedet szidalmazták.

Títus. Osztánn? – – Ha vásottságból szidalmazták nevemet, nem gondolok vele; ha esztelenségből, szánom miatta; ha méltán támadtak-meg, köszönöm intéseket; ha rosszaságból, megbocsátok nekik.

Publius. Legalább azt engedd-meg, hogy őket…

Szervília. Títusnak lábaihoz… (térdre esik előtte)

Títus. Szervília! Augusta! (felemeli)

Szervília. Ah Uram! ne add még nekem e’ felséges nevezetet! Hallgass-ki elébb! Eggy titkot kell előtted felfedeznem.

Títus. (Publiushoz) Hagyj magunkbann. De ne távozz messze. – – (Publius ki)

Szervília. Hogy engemet te méltóztatsz jobbodra, nagy Fejedelem! az eggy olly váratlan reménytelen szerencse, melly réműléssel tőlti-el hűledező szívemet. E’ kegyelemnek egész becsét nem tudom a’ maga nagyságában megfogni. Háládatos akarnék lenni érette, ’s érzem mennyire kell az lennem; engedd tehát, hogy úgy legyek az, a’ hogy’ nem vártad. Nem ismérsz, ’s Hitvesednek választottál. Ímé, látom, megcsallak ha fel nem fedem titkomat, ’s azért jövök, hogy szívemet lábaid előtt nyissam-fel.

Títus. (ütközve) Hallak; szóllj!

Szervília. Nincs senki a’ föld’ színénn, a’ ki isteni szívedet nálamnál inkább csudálja. Mellyem szüntelenűl táplálja tiszteleted’ lángjait – – de szívem… Ah, bocsáss-meg!

Títus. Szóllj bátrann, szép Szervília.

Szervília. A’ szív, Uram, többé nem enyém! Rég ólta Annius bírja azt. Még nem tudtam mit teszen szeretni, midőn már szerettem; ’s őtet szerettem; mind ekkoráig egyedűl. A’ Természet ’s eggyüvé szokás köté-öszve szíveinket. Érzem, nincs erőm elfelejthetni. Még a’ thrónusonn is őfelé fogna vonszódni lelkem. – Hogy magamat Fejedelmem’ kegyességgel teljes választásának ellene szegezni háládatlan vétek, azt jól tudom: de legalább azt vala kötelesség megtennem, hogy ismerje a’ szívet, mellyet kíván. Ha osztánn is akar mátkájának, imhol van kezem.

Títus. Hálá tinéktek, nagy Istenek! Végre láthatám egyszer alak nélkűl az igazságot; végre találtam eggyet, a’ ki elég nagyszívűséggel bírt, nem gondolni azzal, hogy igaz volta előttem nem lessz kedves. Oh Szervília, melly édes gyönyörűséget kóstoltatál te meg velem! mint ragadád csudálásodra szívemet! Annius a’ te nagyságodat elibe tette tulajdon szerencséjének; te pedig lemondassz a’ thrónusról, hogy nékie híve maradhass. ’S én oltanám é el az illy szép lángokat? Ah, illy nemtelen érzést nem szülhet a’ Títus’ szíve! – – Leányom, a’ ki’ bennem férj helyett atyát lelél, űzz-el minden rettegést szívedből! Annius a’ mátkád; én magam adlak benneteket eggyüvé! Az Ég esküszik-öszve velem boldogítástokra, ’s a’ Haza nem fog szerencsésebb párt szemlélni Polgárai köztt, mint ti lesztek.

Szervília. O Títus! o kifogyhatatlan kegyelmű Fejedelem! o igaz gyönyörűsége a’ Halandóknak! Hol leljen eltőlt szívem szót…?

Títus. Ha háládatos akarsz lenni, szép Szervília, lehelld más szívekbe a’ tiéd’ egyenességét, ’s hirdessd-el, hogy én inkább szeretem a’ tetsző hamisnál a’ nem-tetsző igazat. – (kiindúl) Oh, ha a’ Fejedelmek’ székei körűl minden szívhez úgy nem férhetne a’ tettetés, melly édes volna koronát hordani! Nem volna úgy olly nehéz az Uralkodóknak az álnokság’ tőrei közzűl kiismerni a’ megtévedt jámborságot! – (el.)

Szervília. Vitellia.

Szervília. Ki’ volt valaha boldogabb nálamnál? Íme…

Vitellia. (magábann) És így csakugyan igaz? Mátkájának őtet választotta! – (hangosann) Szabad é megbuknom azon Szépség előtt, melly szép jobbját édes jutalmúl nyújtja Títusunknak?

Szervília. (félre fordúlva) Melly fúlánkos szók! Azzal állom bosszúmat érettek, hogy csalódásában hagyom. – (Vitelliához) Isten hozzád! – (el.)

Vitellia. Én tűrjek-el illy megvetést? Micsoda gőggel tekintett-le már is reám! – – Érzéketlen Títus! kevésnek tartottad é tehát, csupán Berenicsét tenni előmbe? Mintha ugyan én volnék az utólsó minden élők között. Akárki’ is méltóbb é kezedre, mint Vitellia? De reszkess, Háládatlan! reszkess a’ megbántott leány előtt! Vérednek folyni kell!

Szextus (belép; még messzéről) Vitelliám!

Vitellia. – – Te itt? – – (epével) Értelek. Tudnillik a’Kapitólium meg van gyújtva; Lentulus körűlvevé a’ Palotát; Títus által van verve. – (Szextus elszégyenűlve áll)

Szextus. Még nem fogtunk hozzá.

Vitellia. Úgy é? – Mi’ tesz tehát olly merésszé hogy előmbe jöjj, ’s magadénak szóllíts?

Szextus. (bátorodva) O szép Vitellia, mely igen óhajtanálak arra bírni, hogy végezéseidtől elállj. – (elretten a Vitellia’ büntető tekintetitől.) Nem te magad parancsolád hogy halasszam továbbra?

Vitellia. Haszontalan’ fedezgeted gyávaságodat: Avvagy nem hallottad é miként bántott-meg ismét? Újabb tüzelésre volt é szükséged? Ah, háládatlan! azt véltem hogy szeretsz!

Szextus. Csak eggy okomat hallgassd-ki!

Vitellia. Eggy helyett ezret mondok, a’ mi gyors teljesítést parancsol. – Dicsőségre törekedel? Imhol az út hozzá! szabadítsd-meg Hazádat! törd-öszve láncait! tiszteld-meg nevedet, ’s adj a’ mi Századunknak is eggy Brútust. – Fényre vágysz? Kimutatom mint érheted-el. A’ thrónus vár! Rokonaim, barátim, erszényem segíteni fognak; ’s jusson eszedbe hogy eggy Császár gyermeke vagyok. – Jobbom’ birtoka tehet szerencséssé? Imhol az; nyújtom! menj, fuss, állj bosszút érttem,’s tiéd lessz. Jöjj-vissza undok vérével bémocskolva, ’s te lészel gyönyörűsége ’s minden kincse életemnek. És, ha még mind ez sem elég, jer, hallj tovább, ’s késs osztánn ha késhetsz: tudjad, hogy mind ezideig Títust szerettem; hogy tégedet jobbom’ elnyerésétől ő tolt félre; hogy, ha életben marad, elaludt szerelmem ismét fel fog ébredhetni. És, ha így a’ dicsőség, a’ szerencse’ kecsegtetései, a’ szerelem, a’ megbántott büszkeség sem tőlti-el lánggal mellyedet, ha még most sem repűlsz bosszúmra, kikiáltom a’ világnak, hogy a’ leggyávább teremtés te vagy.

Szextus. (magábann.) Hány oldalról támad-meg egyszerre az Álnok! – (fenn szóval) Már lángolva ég szívemben dühöd. Kevés szempillantás alatt tűzben látod a’ Kapitóliumot, ’s ez a’ kard a’ Títus mellyét…… (elrettenve) – Ah, nagy Istenek! micsoda jég fagylalja-öszve ereimet.

Vitellia. Mit végzel tehát?

Szextus. Ah, Vitellia!

Vitellia. Nem megmondám hogy semmit nem mersz? Látom, oh látom, Háládatlan! hogy nem szeretsz! – Oh én balgatag! Már hittem neked, már tetszettem magamnak, már minteggy kezdélek szeretni! – Menj szemeim elől, ’s felejts-el örökre. – (el)

Szextus. Megyek, ’s meg nem nyugszom, míg véres fegyveremet párázva nem vethetem lábaidhoz. –– (el.)

Vitellia. továbbatt Publius.

Vitellia. (fel ’s alá jár ; örűlve nevet; végre megszóllal.) Meg fogja – oh, meg fogja látni, hogy ez a’ megvetett szegény leány, a’ kit kevélyen tola-el magától, nem éppenn olly tehetetlen a’ mint gondolta.–Ha tehetetlen volt szerelemre gyúlasztani, Háládatlan! nem tehetetlen elvonni barátidat. Nem sokára eszedbe jut…

Publius. Te itt, Vitellia? – Siess hamar; Títus házadnál keres.

Vitellia. Títus keres? ’s mit akar énnálam?

Publius. ’S még nem tudnád? – Mátkájának választott.

Vitellia. Kímélj-meg az illy évődéssel.

Publius. Ki is merné azt? Szándékát ment neked bemutatni, ’s megeggyezésedet várja.

Vitellia. (elmerűl) – – Hát Szervília?

Publius. Szervíliáról – az okát nem tudom – lemondott.

Vitellia. (keseredve) Most tehát rajtam a’ sor?

Publius. A’ mint mondom, neked nyújtja jobbját. – De jer, menjünk; várni fog.

Vitellia. Engedd, hat térjek magamhoz. – (magábann) O Istenek! – – (lekiált Szextus utánn) Szextus! Szextus! – én boldogtalan! – – Szextus! – Oda vagyok! – (Publiushoz) Barátom, menj kérlek. – Szaladj, érd utól – mondjad hogy mindjárt… – Ah, még is itt vagy! – (elfordúlva) O szerencsétlen elhevűlés! mért hagytam magamat elvakítatni? – (Publiushoz) Oh menj, menj!

Publius. Hová?

Vitellia. Szextus utánn.

Publius. ’S mit mondjak neki?

Vitellia. Hogy várom, siessen; hogy szakassza félbe munkáját.

Publius. Tüstént itt leszek vele.– – Oh, mint zavarta-öszve szegényt a’ reménytelen öröm! – (el)

Vitellia. Melly irtóztató hánykodások! – Imádott Títus, meg vallom, igasságtalan, háládatlan valék erántad. – Jaj nekem, ha Szextus hozzá fogott a’ munkához! Esetemnél úgy nem lehet rettenetesebbet gondolni. – – Szív, ne ijesszd magad’ illy rémítő képekkel. – Hát ha Títus még megbánja…. De hogy’ bánná meg? hogy’ bánhatná-meg? Mennyi rettentő gondolatok gyötrik lelkemet! Víg vagyok és szomorkodom, örvendek és rettegek, fázom és olvadok – ah! – (el.)

Szextus. (vállán piross fonadékú pallást függ) Istenek! melly iszonyú hánykódás ez! melly képzelhetetlen hűledezés! Minden szellő, minden árnyék elrémít! Ah, nem hittem, hogy illy nehéz, gonosznak lenni! – – De miként hagyjam abba? ’S abba’ hagyhatom é? – –Elkezdettem ’s elvégzem! – – Lentulus a’ Kapitólium felé már nyomúl, én itt leselkedem utánna…. (elborzad.) – Reszkető lábom irtóztató meredekség felett tántorog. – Nem kerűlhetem-el immár vesztemet. – – Legalább tehát bátran veszek-el! – Bátrann? Bátrann é, Szextus? Veszhet é bátrann eggy Hiteszegett? eggy Árúló? – – Boldogtalan Szextus, te é Árúló? Melly fertelmes nevezet! – és még is sietsz azt érdemleni! – – ’S oh, kinek Árúlója? a’ föld legigasságosabb, legkegyelmesebb, legnagyobb Fejedelmének! annak Árúlója, a’ kinek magának köszönheted a’ mi’ vagy és a’ mid van! – Oh, szépen hálálod-meg neki! – Azért emele-fel, hogy hóhért neveljen magának. – – Minekelőtte azt tegyem, nyeljen-el a’ föld! – – – Nem, nem, Vitellia! piríts, a’mint akarsz; nevezz gyávának, kacagd szívem’ gyengeségét, de azt nem cselekszem! Készebb vagyok lélekzetemet előtted kilehelleni! – – De mit csinálok? Nincsen é minden elintézve? – Ah, szaladok! visszarántom Lentulust, ’s kérni fogom társait, fordúljanak-vissza, álljanak-el a’ pusztítástól, – – (zajt hall, elréműl) – Mi’ ez? mit hallok? Ég a’ Kapitólium! Oda vagyok! Késő a’ tartóztatás! – Örök Istenek, viseljetek ti gondot Títusra. – (el.)

Annius. Szextus.

Annius. Barátom, téged kereslek; hová indúlsz?

Szextus. O Istenek! ne tartóztass. – (megyen.)

Annius. Állj-meg hát; felelj, hová mégy?

Szextus. (elsápadva) Örök gyalázatomra nem sokára megtudod.

Annius. azután Szervília. továbbatt Publius. Katonaság.

Annius. (csudálkozva) Örök gyalázatjára nem sokára megtudom. Micsoda titok fekszik e’ szók’ homályábann? – Szextust valamelly nagy veszély várja. – – Pirúlj, pirúlj, Annius! Illy esetben nem kellett vala eggy kedves barátodat magára hagynod. – – Utánna indúlok.

Szervília Melly kedves történet ez nékem, Kedves! Teutánnad óhajtoztam, ’s véletlenűl akadok reád.

Annius. (megölelvén) Imádott Leány, mennyit köszönhetek szerelmednek! De most nincs időm veled múlatni; hagyj eltávoznom.

Szervília Hová mennél? Oh ne menj! Csak kevéssé múlass!

Publius (hirtelen lép közzéjek) Annius, kérlek az Istenekre! mit csinálsz? Róma öszvezúdúlt, a’ Kapitólium lángba van, ’s te szerelemről enyeleghetsz!

Annius. Most kezdem érteni a’ Szextus’ szavait – (fel)

Szervília (karon kapja) ’S tudnád illy veszély köztt hagyni Kedvesedet?

Annius. (Publiushoz) Barátom, maradj te vele, ’s tartsd szemed előtt, hogy őbenne életemnek minden örömeit tettem-le kezeid közzé. – (el.)

Szervília. Publius.

Szervília. O Publius! melly iszonyú csapása ez a’ vak törtenetnek!

Publius. Adják Isteneink, szép Szervília! hogy vak történeté legyen: de nekem úgy látszik, a’ tüzet valamelly gonosz…

Szervília. Annak csak képzelése is öszvefagylalja véremet.

Publius. Menj egyenesen házadhoz, ’s ne tarts semmitől. Katonáim védelmedre lesznek; én magam Vitelliát keresem-fel; úgy hagyta Títus, hogy mind-kettőtök’ bátorságáért gondoskodjak.

Szervília. ’S Títusnak még e’ veszély köztt is volt gondja reánk?

Publius. Sőt azt kérdd, ha elfelejthette volna é azokat, a’ kik legkedvesebbek szívének? Oh, láttad volna csak, mint futott mindenüvé a’ hol jelenlétét látszott kívánni a’ pusztítás. Ő tüzelte munkára az elalélt Népet, a’ félénkbe bátorodást öntött, a’ bontakozó serget rendbe hozta, a’ prédára ásítókat elszélesztette; eggy szóval, őbenne szemlélte Róma a’ maga védelmezőjét, barátját, leghűbb fiját, ’s Fejedelmét.

Szervília. De hogy’ tudott eggy illy váratlan szerencsétlenségbenn…

Publius. Títusnak semmi szerencsétlenség nem jő váratlanúl, bár még annál váratlanabb is. Nagy szíve elkészűlve néz minden változást. Ollyan ő mint a’ bölcs Hajósmester, a’ ki nem akkor foldozgatja kősziklához vert hajója’ oldalait, mikor már a’ dühödt szelek hullámokat hánynak a’ tenger színénn, hanem midőn még csendes a’ víz, ’s szunnyadó társai a’ veszélyt távolról sem sejdítik. – (el.)

Szervília. Attól maradni-el, a’ kiért szívünk lángolva ég; tudni, hogy veszélyek közzé veti magát; érezni az érette döbögő szív’ veréseit, ’s nem mehetni eggyütt vele; ez minden kínnál nagyobb kín! ez annyi, mint szenvedni a’ halált ’s még sem halni!

Vitellia. továbbatt Szextus.

Vitellia. Ah, kinek esik-meg rajtam szíve? ki’ mondja-meg nekem, hol Szextus? Oh én boldogtalan! Mindenütt keresem, ’s sehol sem akadok reá! – Bár csak Títust találhatnám.

Szextus. (nem látván Vitelliát. csüggedten.) Hová rejtezzem-el? hová szaladjak, én boldogtalan?

Vitellia. Te vagy, kedves Szextus? Oh, mint örűlök hogy láthatlak! Jer, jer, ’s engedd hogy…

Szextus. Örvendj; Kegyetlen! megvan a’ mit kívántál.

Vitellia. Oh, mit mondassz?

Szextus. Örvendj, mondom! Títus… ah, hogy’ kell mondanom – nem él többé!

Vitellia. Istentelen! mit cselekedtél?

Szextus. (magához térvén) Hálá legyen az Egeknek, nem én cselekedtem! Nem én, Vitellia! nem én cselekedtem azt! Felriadott lelkem segédjére űzött; szaladtam, nem hogy, a’ mint parancsolád, általverjem: hanem hogy kiragadjam az elibe vetett tőrből. Futottam, s’ láttam hogy a’ Pártosoknak eggyike néki mérte gyilkos vasát. Állj-meg! így kiáltottam reá; állj-meg, Gyilkos! de a’ döfés meg vala téve. Az Istentelen elrettent, hátában hagyta fegyverét, ’s futott. Ő arcra rogyva feküdt, ’s gyötrelmesen fetrengett vérébenn. Segíteni akartam rajta, ’s azt véltem, hogy ha kivonom a’ vasat, könnyíteni fogok kínjainn, ’s kihúztam azt. Kifeccsent vére, lássd, mint mocskolta-be pallástomat. – Örvendj magadnak; ő örökre oda van!

Vitellia. Ah! véle halok-meg én is!

Szextus. A’ felébredt hűség bosszúra tüzelt; utánna szaladtam gyilkosának: de hirtelen’ eltünt szemeim elől. Haszontalan’ igyekeztem általverni. O Vitellia, hol leli-fel lelkem örökre elvesztett nyugodalmát. Tudnád csak, mennyibe kerűlt nekem, néked tetszeni!

Vitellia. Háládatlan, undok lélek, nékem é tetszeni? Sőt irtózom látásodtól. Van é fenébb teremtés az erdők köztt náladnál? Hallhatni é iszonyatosbb gonoszságot? Attól fosztád-meg a’ világot, a’ minél nem volt becsesebbje, attól Rómát, a’ minél nem volt nagyobbja! ’S ki tett bírájává napjainak? ’S micsoda vétket büntettél-meg benne? Azt é, hogy téged szeretett? az igaz az nagy vétke volt: de miatta mindentől érdemlett büntetést, csak tőled nem!

Szextus. Halhatatlan Istenek! ’S Vitelliától kell é hallanom e’ pironságokat? ’S nem te voltál é…?

Vitellia. Oh hallgass, Istentelen! hallgass! ’s ne fogd reám gonoszságodat! Te vagy mind kezdője, mind teljesítője! Hol tanúltad azt, hogy eggy megbántott Szerető’ dühének teljesítő kart kellessék nyújtani? hol az az érzéketlen lélek, a’ ki haragombann a’ szerelem’ őrűlését nem látta volna? Ah, boldogtalan! téged csak azért szűlt a’ Természet, hogy az én örömeimet ölhesse-el! Most én volnék a’ legboldogabb a’ föld’ színénn, ha te nem születtél volna. Még ma lett volna enyém a’ Títus’ jobbja, törvényt szabtam volna a’ Kapitóliumról a’ világnak, ártatlannak mondhattam volna magamat. Te lerántál boldogságom’ tetejéről, ’s Títus nincs többé. – (el.)

Szextus. Üldöző Isteneim, hálá nektek! Nincs többé mitől tartanom! Az emberiség nem juthat nagyobb inségre. Mind elvesztettem a’ mit elvesztenem még lehetett! – Én Hiteszegett! A’ szerelmet és barátságot, Vitelliát és Títust, Mátkámat és Fejedelmemet árúltam-el! – – Vérengező Fúriák, kik e’ szívet mardossátok, szánjatok-meg végre! Eleget szenvedtem! Szakasszátok-ki azt valaha e’ mellyből! – – Nem é? Ezt az eggy jótétet sem nyerhetem é meg, én boldogtalan! tőletek? – Úgy magam vetek véget gyötrelmimnek! – (kardjához nyúl, hogy magát általverje; de Annius belép.)

Annius. Oh mint örvendek, kedves Szextusom! hogy reád akadhaték. Rég ólta kereslek már. Jer; Títus kiált.

Szextus. Tudom! véremet kiáltja. Örömmel ontom-ki. Bízvást elibe vonhatsz.

Annius. Mit tesz’ e’ bomlott beszéd? – Títus látni akar. Csudalkozik, hogy seregednél nem talált,’s meg nem tudja gondolni, mi’ ok vonhatott-el eggy illy szörnyű történetben tőle.

Szextus. Mi’ ok vonhatott-el? ’S azt csudálja? Tehát nem volt halálos a’ döfés?

Annius. Micsoda döfés? hiszen Títusnak nincs baja.

Szextus. Ah, hallgass hasztalan csalogatásoddal! Láttam én midőn a’ döfésbenn öszveroskadott.

Annius. Hol?

Szextus. A’ Tarpéjus sikátoránn.

Annius. Megcsaltak szemeid. A’ füstben mást néztél Títusnak.

Szextus. Mást? ’S ki’ merne más Császári bíborba öltözni? – Haszontalan’ élesztessz –

Annius. Hagyd-el, hagyd-el! Él Títus, ’s nincs baja. Egyenesen tőle jövök.

Szextus. (térdre esik.) Kegyelmes Istenek! – Oh imádott Fejedelem! De, Annius, nem csalsz é?

Annius. Miólta érdemlek én tőled illy kevés hitelt? Jer tehát, ’s lássd önnön szemeiddel.

Szextus. Most menjek hozzá, minekutánna tőle elpártoltam?

Annius. (ijedve) Elpártoltál?

Szextus. Annius, útálj engem! én vagyok mindennek oka!

Annius. Hogyan? miképpenn?

Szextus. Nem lehet többet mondanom!

Annius. Szextus támadhatott volna é fel Títus ellen?

Szextus. Barátom, egy pillantás vesztett-el; Isten hozzád! Én örökre itt hagyom Hazámat. Emlékezzél rólam, ’s őrizzd Títust az újabbi ólálkodásoktól. Én végetlen búslakodás köztt siratom-meg szerencsétlen bukásomat.

Annius. Fontoljuk-meg elébb, Barátom, mit kezdessz. – Az Öszv’esküvés mind ekkoráig titokban vagyon. A’ gyúladást a’ város vak történetnek tulajdonítja. Ha elmégy, magad kiáltod magadat vétkesnek.

Szextus. Mit csináljak hát?

Annius. Maradj itt, tettedet tartsd titokbann, jer Títushoz, ’s ezt az eggy botlásodat a’ hűségnek ezer új próbái által hozzd helyre.

Szextus. Akármit csinálok, tettem az által, a’ kit az eggyik társam keresztűl ütött, végtére is ki világosodik.

Annius. Ne tarts semmitől, én egyenesenn oda megyek, a’ hol mondod hogy elesett, ’s végére járok, ki’ lett légyen? ’s tudatik é, ki’ ütötte keresztűl? ha tégedet látott é valaki körűltte? Ha látni fogom hogy nem vagy bátorságbann, eggyet intek, ’s mehetsz; most eltűnésed által magad árúlnád-el magadat.

Szextus. Barátom, én zavartabb vagyok, hogysem magamnak tanácsot adhatnék; te intézzed tehát sorsomat; én azt fogom cselekedni a’ mit te hagyandassz. De halhatatlan Istenek! miként lépjek Títus elibe? nem fogja é homlokomonn olvasni hűségtelenségem’ megvallását?

Annius. Tedd-le habozásodat, ’s kövess.

Szextus. Követlek! – – (menni akar; eszébe jut hogy pallástja el van a’ vér által mocskolva, ’s meghökken.) – Ezzel a’ pallásttal akarod é hogy elibe lépjek?

Annius. Micsoda vér ez?

Szextus. Azé a’ szerencsétlené, a’ kit Títusnak néztem.

Annius. Vond-be véres szárnyát, s’ vigyázz hogy el ne árúljon.

Szextus Ah, nem merek!

Annius. Add hát reám, s’ fogd helyette az enyémet. – – (elcserélik a’ pallástot.) Most már menj minden késés nélkűl; nem sokára én is ott leszek. – – (kétfelé el.)

Títus. Szervília.

Títus. Énellenem pártütés? Ki’ hitette-el azt veled?

Szervília. Tisztelem e’ hihetetlenkedést Uram! mert tanúja nagyszívűségednek, melly miatt Róma olly méltán imád; de a’ dolog nincs másképpenn. Az, a’ kinek nevébenn előtted esedezem, mindent elbeszéllt, ’s megvallotta, hogy Lentulus volt fejek.

Títus. Lentulus a’ fejek? – – Ah, Szervília! várhattam én ezt Lentulustól?

Szervília. Háládatlansága semmi mentséget nem talál. Azért akara letolni thrónusodról, hogy maga léphessen-fel reá, s’ hogy a’ felzúdúlt Népet megcsalhassa, bíborpallástba öltözve ment a’ Templom felé, hol tégedet öszvegyülekezve várt a’ Tanács. De, imádd az igaz Isteneket! ugyan-az a’ pallást lett néki veszedelme ’s néked védelmed, melly által vesztedet célozta; mert eggyike a’ Pártosoknak, téged gondolván a’ bíborpallást alatt, néki ment, ’s agyon döfte.

Títus. És így elveszett?

Szervília. Ha elveszett é, az, a’ kiért esedezem, nem tudta megmondani: de hogy által volt döfve ’s leroskadt, azt szemeivel látta.

Títus. (Szörnyű háborgásban járkál.) Istenek! illy nagy készűlet, ’s én semmit meg nem sejdítheték!

Szervília. Azt is beszélli Lentulus felől, hogy Testőrzőid közzűl sokakat elszédített, és hogy Pártosainak, piross szinű fonadékokat adott Pallástjokra; ez az a’ titkos jel, mellyről egymásra ismerhettek. Vigyázz erre Uram, ’s őrizkedj azoktól, a’ kikenn azt meglátod.

Títus. (mélyenn elmerűl. Igen sokáig nagy csendesség) Ítéld-meg most magad, szép Szervília, melly boldogság thrónusomonn űlni! Áldozhat é fel valaki többet másoknak, mint én áldoztam? és még sem érhettem-el azt hogy szerettessem! és még is találkozott ollyan, a’ ki’ gyűlőlt, a’ ki’ az ízadságos fejedelmi koszorút irígy kezekkel szándékozott kitépdelni hajaimból! ’S hihetted volna é? társakat lelt! ’s hol? Rómábann! Rómában társakat! o Istenek! ellenem társakat Rómábann! ellenem, a’ ki minden gondjaimat néki szentelém! a’ ki az ő dicsőségéért sem verejtéket nem kéméllettem, sem vért! a’ ki érette majd a’ Nílus’, majd az Ister partjain hideget és meleget, éhséget és szomjúságot szenvedtem! Énellenem, a’ kinek minden óhajtása csak az ő fényessége ’s ereje volt; a’ ki az ő kedvéért szívemnek eggyetlen tüzét is elóltám, eggyetlen imádott tárgyáról is lemondék! O Hazám! o érzéketlen, háládatlan Róma!

Szextus. (magábann) Imhol az én kedves Fejedelmem! Elmerűlt lelkem oh, miként remeg csudállásában!

Títus. Szextusom! kedves jó Szextusom! lássd, mit kellett érnem. Hitted volna é…? (Szextus elfásulva áll)

Títus. Hitted volna é, hogy Róma gyűlőli Títusát? Szóllj, szóllj te, Kedves! te, a’ ki minden gondolatimat ismered, a’ ki fedelék nélkűl néztél mindég szívembe, a’ kit én is mindég mások felett szerettem, mint te szerettél engem mások felett – szóllj, mondom, várhatta é e’ háládatlanságot Títus? – –

Szextus. (elfordúlva) Általveri szívemet kegyességével.

Títus. – – mivel érdemlettem én Rómától, hogy gyűlőljön?

Szextus. Uram… (elakad.)

Títus. (nyakába borúl) A’ te karjaid köztt, Barátom, a’ te nyakadonn, minden bánatom eloszlik. – – De nem szóllassz? nem vígasztalod kesergésemet?

Szextus. Uram … hijába igyek… haszontalan’ keresek … ah, nem lehet…

Títus. Értelek, Kedves! értem némaságodat. Szerencsétlen sorsomat keserged. Oh, ölelj-meg hát! – (öszv’ölelik egymást) Így már jól van! minden jól van!

Szextus. (elfordúlva) Melly kín! melly gyalázat! Alíg fojthatom-el megvallását. Már ajakimon legebett. – (térdre bukik Títus előtt.) – Lábaidnál vallom-meg…

Vitellia. (meglátja Szextust) Ha ez csak eggy szócskát mondott is, örökre oda vagyok! – (félbeszakasztja a’ Szextus’ szavait) – Győzedelmes Fejedelem, az Istenek gondot viseltek drága életedre…

Szextus. (Vitelliára tekint, abba’ hagyja a’ szót ’s térden marad) Az vala még hátra^*, hogy ide jöjjön!

Vitellia. – – örvendek gondviselésekenn: de ha meggondolom, melly nagy veszély lebegett feletted, örvendő szívem még most is retteg drága éltedért. – (Szextushoz) – Szextus, az Istenekre kérlek! ne szóllj!…

Szextus. (magábann) Lehet é nagyobb gyötrelem?

Títus. Életemet és bírodalmomat elveszteni, szép Vitellia, nékem soha nem volt nehéz. Egyedűl azért becses nekem mind eggyike, mind másika, hogy velek másoknak szolgálhatok. Jól tudom én, hogy azok nem az enyémek; és, hogy nem érdemli-meg hogy születtetett legyen,a’ ki azt hiszi, hogy csak magának születtetett. De ha azt látja Róma hasznosnak, hogy vérem folyjon, mire való az ólálkodás? mikor nem voltam én kész azt őérette kiontani? Nem tudja é, a’ Háládatlan, hogy én is az ő gyermeke vagyok? mért akarja, a’ mit neki önnként nyújtok, tőlem rablani?

Szervília. O imádott Fejedelem!

Szextus. Vitellia. Títus. Szervília. Annius a’ Szextus pallástjával.

Annius. (belépvén magábann) Bárcsak félre vonhatnám Szextust! bárcsak két szót lehetne véle szóllanom. – – (előlépvén) Uram! a’ tűz derekasann alszik; de az nem vak történet’ munkája, a’ mint gondolnánk. Némelly Istentelenek öszv’esküdtek ellened, ’s azért gyújtották-meg a’ Kapitóliumot, hogy annál bizonyosabbann ejthessenek kelepcébe. Az Istenekre kérlek, ójjd magadat tőlök!

Títus. (nem veszi észre a’ piross fonadékot az Annius vállánn) – Mindent tudok, kedves Anniusom! (meglátja a’ piross fonadékot ’s visszaborzad) Mi ez? – – Szervília, nézzd Anniust. Nem a’ pártos jel van é az ő pallástjánn is?

Szervília. Irgalmas Egek!

Títus. A’ dolog világos! Szövése, színe azt mutatja! (Annius elhalva áll)

Szervília. Ah, a’ Hitetlen!

Annius. Én Hitetlen?

Szextus. (magábann) Oda vagyok! titkom mindjárt fel lessz fedve!

Títus. Fiam Annius! te is véremet szomjúztad é? Hogy’ érdemlettem én azt tőled?

Annius. (ijedtenn) Én a’ te véredet, imádott Fejedelem? Törűljön-el elébb a’ föld’ színéről a’ nagy Jupiter’ mennyköve!

Títus. Hiú esküvések! – E’ piross fonadék, a’ pártos seregnek címere, vétkesnek kiált.–Mondd-meg, fiam, hogy’ tehetted azt?

Annius. Ez a’ fonadék? – Azt én nem tudtam.

Szextus. (magábann) Oh, mért engedtem én az Annius’ szavainak! mért hagyám magam’ megtartóztatni!

Annius. Uram! a’ halhatatlan Isteneket hívom bizonyságúl; én semmi gonoszt nem tettem. Hogy ez vala címerek, most hallom először.

Títus. Hol vetted tehát?

Annius. – – Nékem azt – – (elfordúlva) Ha kimondom, oda Szextus!

Títus. ’S nem felelsz.

Annius. A’ mint mondom… nékem azt… nékem azt – – Ah, nem tudom!

Títus. A’ boldogtalan! Miként zavarta-öszve mardosó lelkiismérete!

Szextus. O nagyszívű barát!

Vitellia. Istenek, segélljetek! oda vagyok!

Títus. (szörnyű háborgások köztt.) Van é szerencsétlenebb Uralkodó nálamnál, kedves hív Szextus? Mások jótétel által barátokat szerzenek: én még ez által is ellenségeket!

Annius. (a’ legrettenesbb aggódások között) Ki’ mos engemet tisztára? Pedig nem ártatlan vagyok é?

Szextus. (magábann) – Én boldogtalan! ’S még az fogja nevelni vétségemet, hogy ártatlan barátomat buktatom-meg. – (Vitelliához) Megbocsáss! Szóllanom kell!

Vitellia. (Szextushoz.) Ah! el akarsz veszteni?

Szextus. (magábann) Imhol! – mellyíkét áldozzam-fel?

Annius. (elfordúlva) Föld, nyilj-meg, ’s nyelj-el eggy szerencsétlent!

Títus. Szervília, érdemel é olly szép szívet az, a’ ki illy tett által van megmocskolva, mint a’ tiéd?

Szervília. Szégyenlem megtévedésemet, Uram! De még emlékezetét is ki fogom belőle tépni.

Szextus. (magábann) Szegény Annius!

Títus. (Anniushoz) Valld-meg, háládatlan! nem borzadtál é el eggy illy csúnya tettnek csak elgondolásától is? valld-meg, mi’ támasztotta szívedbenn ezt az iszonyú szándékot?

Szextus. (magábann) Tovább nem hallgathatok! – (térdre) Nagy kegyelmű Fejedelem, engedd hogy lábaidhoz…

Vitellia. Oda vagyok!

Szextus. … borúlhassak! A’ melly vétket Anniusnak tulajdonítassz…

Vitellia. Igen is, Uram! a’ melly vétket Anniusnak tulajdonítassz, az a’ legkegyetlenebb büntetést érdemli ugyan: de a’ Títus’ szíve nem felejtheti-el annyira természeti kegyelmességét… (zavarodva) Uram! Szextus barátjáért esedezik előtted: engedd hogy az ő esedezésével én is eggyesíthessem a’ magamét! – – (Szextushoz fordúlva) Szóllassz? halálomat akarod?

Szextus. (felsóhajt) Lehet é iszonyúbb gyötrelem? – – (felkél)

Títus. Halljuk tehát mentségeit!

Annius. Uram! – – (sóhajt) – – Ah! – – mit tudok mondani?

Títus. (ellágyúlva néz sokáig reá. Szextushoz fordúl. síró hanggal) Barátom! meghasad szívem a’ háládatlan miatt! – Talám nem szintén annyira vétkes, a’ mint hallgatása mutatja; talám csak jelenlétem némította-meg! – – (a Testőrzőkhöz) Vegyétek őrizet alá. – – (Szextushoz) A’ Tanácsra bízom vizsgálását.– – – (Anniushoz) Még nem nevezlek árúlónak, szerencsétlen! még nem vonom-el örökre szeretetemet tőled! Igyekezz kitisztításodonn, háríts-el magadról minden gyanút, s’ érezzd, mennyiben külömbözik hűségtelen szívedtől Fejedelmed szíve. – (el.)

Annius. (felsóhajt, Szervíliára pillant, s’ kiterjesztett karral megyen felé) És mégis Kedvesem! Mátkám! ––

Szextus. Oda vagyok!

Vitellia. Csak ne szóllj, minden jól lessz!

Annius. –– –– Ezt a’ láncot, mivel azért kell hordanom, a’ kiért hordom, nem hordom nehezenn: de azt a’ mocskot, a’ mellyel megbélyegzett, ’s a’ Szervíliám’ megvetését – nem, Istenek! nem! azt el nem hordhatom! –– (el.)

Szextus. Vitellia.

Szextus. Reménylhetem é végre…?

Vitellia. Oh hagyd-el most kesergő panaszodat, boldogtalan! Az idő egyebet kíván! Szaladj, ’s szaladásod által mentsd-meg mind a’ magad életét, mind az enyémet!

Szextus. ’S hiheted, hogy láncai köztt fognám hagyhatni szerencsétlen barátomat?

Vitellia. Őtet én veszem védelem alá; csak menj!

Szextus. Nem, Vitellia! míg őtet szabadon nem látom, addig meg nem mozdúlok.

Vitellia. Hazád’ Istenségeire esküszöm! nem lessz baja; csak menj!

Szextus. De mit nyersz vele, hogy megyek?

Vitellia. Életedet fogod megmenteni; s’ nevemet. Melly könnyenn árúlhat-el valaki!

Szextus. Én nem irtózom a’ haláltól; magadért pedig ne reszkess. Síromba viszem-el titkodat.

Vitellia. Egészen hinnék fogadásodnak, ha Títust kevesebbé szeretné gyenge szíved. Tudom én, hogy bosszújával semmire nem fog vihetni: de rettegek kegyességétől. Ezzel meggyőz. Ah! azon első pillantásokra, mellyek szívedet nékem megnyerék, – ah, szerelmednek édes reményeire kérlek, menj, fuss, vedd-el szívem’ rettegésit! Tedd-meg a’ minél nagyobbat, kedvesebbet nékem soha nem tehettél! nyúgodalmam, becsűletem, szerencsém függ tőle! Menj! menj! – – Felelj, szóllj – jó Szextus, szóllj hát! mit végzel?

Szextus. Istenek!

Vitellia. Oh, már homlokodról olvasom, hogy megszánt jó szíved! Ismerem minden mozdúlásait. – Szextus! hasztalanúl hízelkedtem é magamnak? többet reménylek é mint kész vagy nyújtani? – Oh szollj, szóllj!

Szextus. Megyek! itt hagyom Rómát – (elfordúlva) oh minő ígézet ez!

Vitellia. Nem mondottam é?

Szextus. Megyek imádott Leány! – De, ha majd karjaid köztt Títus fog élni azzal a’ boldogsággal, a’ mellyért én mindent feláldoztam, emlékezz-meg néhánykor…

Publius. Testőrzők. Szextus. Vitellia.

Publius. Szextus!

Szextus. Látlak; mit akarsz?

Publius. Ide a’ kardod’.

Szextus. Minek?

Publius. Szerencsétlenségedre Lentulus meg nem holt. A’ többit értheted.–Jer’.

Vitellia. Ah! – – (elhal.)

Szextus. (általadja kardját) Végre kegyetlen, Háládatlan…!

Publius. Barátom, mennünk kell. Az öszvegyűlt Tanács jelenléted után várakozik.

Szextus. Isten hozzád, szép Háládatlan! Útam egyenesenn a’ bárd alá vezet: de bátrann, sőt örömmel megyek oda, mert éretted veszek! – – (el)

Vitellia. Én szerencsétlen! mit csinálok? Ez a’ boldogtalan énérettem vész-el. Títus kevés pillantatok múlva tudni fogja vétségemet, ’s véle eggyütt az egész Róma. Sem megvallani nem merem tettemet, sem elhallgatni. Ki segít rajtam? ki’ ment-meg a’ gyalázattól? – – A’ legirtóztatóbb mélységet látom magam előtt, ’s szédűlve dőlök-el. – – (el)

Publius. Uram! a’ játékhelyenn öszvegyülekezett Nép nyugtalan várja megjelenésedet, ’s előre örvendez, hogy Ellenségeid’ tőréből megmenekedve fog szemlélhetni. A’ nap hanyatlik; siess örömét teljesíteni Rómának.

Títus. Még nem mehetek. Még nem tudom, miben vagyon dolga, nem lelek nyúgodalmat. Eddig kihallgatta a’ Tanács, s’ meglátod, ártatlannak találtatik. Már nem késhetnek sokáig a’ hírhozással.

Publius. Óhajtanám: de nem merem hinni. Lentulus igen is világosan szollott felőle.

Títus. Hát ha Lentulus azért keverte-bé, hogy magán segíthessen? Tudja ő, mennyire kedves az én szívemnek Szextus. Ez a’ fortély nem szokatlan azoknál, a’ kik nem látnak magok előtt más menedéket. De nem értem, mi’ okon késik a’ tudósítás. Publiusom, menj, nézzd te magad, mit csinálnak? mért múlatnak illy soká? Minekelőtte kimegyek, tudni akarom, mint találta a’ Tanács.

Publius. Megyek, Uram! de tartok tőle, hogy szomorú hírrel kelletik hozzád visszatérnem.

Títus. Ah! ’s hiheted é Szextust vétkesnek? – Én szívemet tudakozom, ha vétkes é? ’s azt feleli, hogy nem az! azt feleli, hogy Szextushoz nem férhet hűségtelenség!

Publius. Úgy hiszem én is! De ,Uram! nem mindennek mellyében ver a’ Títus’ szíve. – (el.)

Títus. Nem! nem! – Hijába festik nekem illy gonosznak az én Szextusomat. Én őtet jobbann ismerem. Szíve nem csak eggy Alattvaló’ hűségét érzette erántam, hanem eggy barát’ forró szeretetét is. Eggy szép lélek nem változhat-el illy szertelenűl. – (Annius jő.) – Annius, mi hír? A’ mi kedves Szextusunk, úgy é, szint’ úgy ártatlannak találtatott, mint te? – – Felelj, vígasztalj!

Annius. (térdre akar esni, de Títus megkapja) Ah Uram! kegyelmet…!

Títus. (elrettenve) Kegyelmet? – – – És így csakugyan vétkes?

Annius. Azt a’ pallástot, melly engem kiáltott vala vétkesnek, én őtőle kaptam. Most értem mit jelent rajta a’ fonadék. Szemébe mondotta Lentulus, hogy ő is általa csábítatott-el, Szextus pedig hallgat. Mit lehet így várnunk?

Títus. Ne csüggedjünk-el, oh ne csüggedjünk-el egészenn, Barátom! Többnyire nem gonoszság, hanem csak megtévedés, történet, szerencsétlenség a’ megbukott’ vétsége; ’s hány ízben mutatta-meg az idő, hogy nem vala igaz, a’ mi igaznak látszatott. Nem ezt bizonyítja é a’ te példád is? Ímé, kötős pallásttal jössz hozzám; minden vétkesnek állít; tudakozlak hol vetted? elnémúlsz, reszketsz; volt é csak eggy is a’ ki vétkesnek nem tartott? És még is ártatlan valál! Ki tudja, ha Szextust is nem valamelly hasonló eset csavarta é szerencsétlenségébe?

Annius. Adnák az Egek! De, ha csakugyan vétkes…

Títus. Ha csakugyan vétkes, ha szeretetemnek ennyi bizonyságai utánn el tudott pártolni tőlem, ha illy undok tettre vetemedhetett, úgy, Annius! úgy én is el fogom felejteni tudni szívem’ elébbi érzéseit. De – nem lessz az! nem lessz az! – legalább higyjük, hogy az nem lehet.

Publius. Uram! avvagy nem mondottam é? Szextus a’ feje a’ pártütésnek!

Títus. (elhalva) Ah! – lehetséges é az?

Publius. A’ dolog túl vagyon minden kétségenn. Maga vallott-meg mindent, ’s a’ Tanács, őtet és fő társait, arra ítélte, hogy vadak elibe hányattassanak. Imhol szententziája! kemény; de igasságos. – (Títusnak nyújtja azt.) Hogy teljesedésbe menjen, neved’ aláírását várjuk.

Títus. Nagy Istenek! – (a’ székre veti magát)

Annius. Ismért kegyelmű Fejedelem! – (térdre hull előtte)

Títus. Kelj-fel, ’s hagyj most magamba’. –

Publius. Uram, a’ Nép rég ólta várja megjelenésedet.

Annius: Ah, kegyelmet, kegyelmet! Tudom én, hogy eggy illy vétség érdemli a’ büntetést: de a’ vétséget büntetéssel igazítani, nem fér-öszve szíved’ érzéseivel. Ha az én kérésimnek nem akarsz kegyelmet adni, ha azt az ő vétkének nem adhatsz, add tulajdon szívednek, ’s szorítsd őtet újobban magadhoz. – (el.)

Títus. Undok fekete tett! irtóztató szándék! iszonyatos háládatlanság! – Ah, a’ Hitetlen! Szüntelen’ oldalom mellett lenni, barátomnak tettetni magát, újabb meg’ újabb jelenségeit szedni szeretetemnek, ’s így készíteni vesztemet! így ólálkodni éltem utánn! – ’S én még azt kérdhetem magamtól, ha meg kellessék é büntetnem? ha nevemet alája kell é írnom a’ halálos ítéletnek? – Hahh! vesszen az átkozott! – (tollhoz nyúl, hogy nevét alá írja; de megint elakad) – Vesszen! – – – Hogyan Títus? ’s ki nem hallgattva küldöd é a’ halálra? – Miért nem? a’ Tanács eléggé ki fogta őtet hallgatni. – – – Hát ha valamelly titkot akarhat nékem magamnak felfedni? – – (elveti a’ tollat, ’s eggy Testőrzőt kiált-elő) – Hallgassuk-ki elébb, úgy menjen hóhérjai’ kezekbe. – (a’ Testőrző belép.) Vezessd ide Szextust! – (a’ Testőrző el) – – – Szerencsétlen sorsa az Uralkodóknak! Ímé, mitőlünk megtagadta azt a’ Végezés, a’ mit a’ legalacsonyabb sorsúaknak is adott. Az a’ nyomorúlt Koldus, kinek tomporát rongyollott daróc fedi, kit az esztendő sanyarúságai elől eggy öszvedőlt vityilló véd, rettegés nélkűl alussza álmait; bátorságosan ’s kedvére látja napjait egymás utánn elsuhanni; sokat nem óhajt; tudja ki’ szereti ki’ gyűlőli; mással vagy magában járja-bé a’ hegyet és mezőket; homlokán látja festtve mindennek a’ lelkét. Mi, udvarainknak csillogó pompája között, rettegve éljük fáradságos életünket, ’s azoknak lelkeit, a’ kik körűlttünk forganak, vagy a’ félelem vagy a’ reménylés által látjuk mindég elváltozva! – – Ki’ várhatta volna ezt őtőle, a’ hitetlentől! Ah! –

Títus. Még sincs itt Szextus?

Publius. Testőrzőid, mihellytt parancsolád, érette mentek; ’s nekem úgy tetszik, hogy nem késtek-el.

Títus. Menj te őket siettetni, kedves Publius!

Publius. Engedelmeskedem! – (megyen; – visszatér.) Poroszlóid már itt vannak, és így Szextus sem lehet messze. – – Már imhol van!

Títus. A’ Hitetlen! Szerető szívem, hallván hogy jön, már el kezdett lágyúlni. De nem; Fejedelmét lássa bennem, nem barátját. (Títus leűl; ’s Uralkodói képpel készűl elfogadni.)

Szextus. (meglátván Títust, elretten; – magábann) – Istenek! ’s ez a’ rettenetes kép a’ Títus’ képe? – Ah! hijába keresem benne szokott kegyelmét! Melly rettenetessé lett az most nekem!

Títus. (elfordúlva.) Szextus ez? Ah, melly hasontalanná tevé megához a’ vétek! – Szégyen, bánkódás, félelem űl képénn. – – (fenn szóval) Jer közelébb!

Szextus. (magábann.) Minő hangzat! Egykor be kedves füleimnek, most egészenn öszveroncsoló.

Títus. Nem hallod?

Stextus. (felsóhajtva) Oh Istenek! – (két lépéssel elébb jő, ’s megáll.) Homlokomra hideg veréjték űlt. A’ halál’ gyötrelmei nem lehetnek kínosabbak.

Títus. (magábann.) Mint reszket az álnok!

Publius. (magábann) Elnézem őket, ’s nem tudom meghatározni, Szextus érez é többet hogy Títustól elpártola, vagy Títus hogy ezt büntetni kéntelen?

Títus. (magábann) És mégis szánom! – – Publius, és ti mások, hagyjatok vele.

Szextus. (Títusra pillantván, öszv’ akadnak szemeik. – magábann.) – Nem! ezt a’ bosszúló tekintetet nem fogom kiállhatni.

Títus. (magában maradván Szextussal, leteszi uralkodói képét. – Csendesség. – Szextusra pillant. – Háborodás mind két részről. –) O Szextus! igaz é tehát…? – te tehát éltem utánn ólálkodtál? Miben bántott-meg Fejedelmed, Atyád, Jóltévőd? Ha Títusról, az Uralkodóról, felejtkezhettél-el, hogy’ nem juta eszedbe a’ barát Títus? Ez é a’ jutalom olly sok kedvezésimért? Kinek hihetek ezutánn, ha még Szextusom is ellenem kelhetett? ’S oh, felkelhettél é – felkelhettél é ellenem, Szextus?

Szextus. (kifakadva sír, ’s leborúl előtte.) – O Títus! o kegyelmes Fejedelem! ne tovább, ne tovább! Ha e’ szívet, e hiteszegett háládatlan nyomorúlt szívet láthatnád, szánakozásra olvadnál-fel eránta. Szemem előtt van vétségem’ nagy volta, szemem előtt számtalan jótéteid. Nem tűrhetem sem magamat, sem jelenlétedet. Szentséges arcúlatod, szavaid, és még kegyességed is, merő büntetésem nekem. Siettessd, kérlek halálomat; ez eggyért esedezem. Vedd-el tőlem ez útált életet, parancsold, hogy vérem – ez a’ háládatlan, hűségtelen vér, – lábaid előtt omoljon-ki. – (sír)

Títus. Kellj-fel, szerencsétlen! – (Szextus felkél. – magábann.) Alég tarthatom-meg előtolakodott könnyeimet. – (Szextushoz) Lássad most, melly inségre ragadja azt a’ vétek, a’ ki magára nem vigyáz. Valld-meg, mit reménylettél thrónusomonn? Minden boldogság’ teljességét? – Esztelen! nem látod mit nyújt nekem? – Óhajtsd hát, ha tetszik.

Szextus. (szégyennel elboríttva) Nem, Uram! engemet a’ nagyravágyás el nem szédített.

Títus. Mi szédített-el tehát?

Títus. Mi’ vitt illy fertelmes tettre? – –

Szextus. – – Csillagzataim!! Szívem’ erőtlensége!

Títus. Szóllj világosabbann!

Szextus. O Istenek! nem lehet!

Títus. Hallod é, Szextus! magunkban vagyunk; Fejedelmed nincsen itt. Nyissd-fel szívedet leghűbb barátodnak! Fogadom, hogy a’ mit neki mondassz, a’ Császár meg nem tudja. Valld-meg botlásod’ első okát. Keressünk eggyütt valamelly útat mentségedre. Én nem fogok náladnál kevésbbé örvendeni ha valamit találhatunk.

Szextus. (elijedve) Ah! az én vétkem nem lelhet mentséget.

Títus. Viszont barátság gyanánt kívánom gyónásodat. Én t’előtted a’ legrejtettebb szándékimból sem csináltam titkot. Annyi sok helyébe ez eggyet kívánom.

Szextus. Imhol eggy új neme büntetésemnek. Vagy Títust kell hallgatásom által megbántanom, vagy Vitellia lessz elárúlva.

Títus. Habozol? – (indúlatba jő) Szextus, hallgatsz? Nem látod é hogy legelevenebbjét érdekled szívemnek? nem látod é, hogy e’ bízatlankodással nekem nagyon fájsz? Fontold-meg, érdemlem é ezt? Teljesítsd kívánságomat.

Szextus. Melly szerencsétlen csillagzat alatt születtem én!

Títus. – – Még sem szóllassz? – – (elhevűlve.) Már ez sok! Ezt nem hittem! – – Így élni-vissza jóságommal!

Szextus. Uram…! –– tudjad tehát…

Títus. Hallak – szóllj!

Szextus. – – (magábann) De mikor érem valaha végét kínjaimnak?

Títus. Folytasd beszédedet. – – Mit akartál mondani?

Szextus. (habozik. – – – sokára megszóllal) Hogy az Istenek öszv’esküdtek ellenem; hogy nyomorúságomat tovább nem viselhetem-el; hogy magam nevezem magamat Árúlónak, hiteszegettnek; hogy halált érdemlettem, ’s készen várom azt.

Títus. (előveszi uralkodói tekintetét) Boldogtalan, eléred, eléred! – – Poroszlók, vonjátok-el előlem.

Szextus. (rettegés nélkűl; de felette érzékenyenn) Légyen szabad e’ végső kézcsókot…

Títus. (elvonja kezét) Menj!

Szextus. Légyen ez utólsó kegyelmed! – (Títus elkeményedve áll) – Csak ez egyszer emlékezz még, Uram, egykori barátságodra!

Títus. (rá nem nézvén) Menj! elmúlt az ideje…

Szextus. (eltüzessedve; a’ legmélyebb keserűséggel.) Elmúlt! – – – Néki készűlve megyek a’ halálnak, ’s semminek tartom csapását. Annál sokkal gyötrőbb az az emlékezet hogy tőled pártolhattam-el.

Títus. Ki’ látott illy átalkodást? Bánhat é szelídebbenn a’ legjobb atya vétkes gyermekével? –– Ha egyéberánt egészenn ártatlan volna is, maga ez a háládatlan tette érdemetlenné tehette volna az életre. – Megvetett kegyelmemnek bosszúval tartozom! – – (indúlatosan megyen az asztalhoz, le akar űlni, de állva marad.) – – Bosszúval? Ah Títus! férhet é illy alacsony indúlat a’ te szívedbe? eggy olly indúlat, melly egyenlővé teszi a’ Megbántottat a’ Megbántóval? – Igen is, nagy dicséretet érdemel a’ bosszú, a’ hol azt csak akarni kellett! – Elvenni mástól az életet, azt megteheti a legalacsonyabb is: életet másnak adni, csak az Istenek’ ’s Uralkodók’ elsősége. – Éljen Szextus! – – – Micsoda ? a’ Törvény tehát hasztalan rendszabás lessz? Én, annak Végrehajtója, így fogom é teljesíteni hagyásait? Nem tud é a’ barát Szextusról a’ Törvény ellen vétett Szextusbann elfelejtkezni a’ bíráló Títus? Lám Manlius és Brútus el tudták felejteni, hogy atyák voltanak. Kövessük e’ nagy példákat! – (leűl.) – Most minden indúlatnak, emlékezetnek, tekintetnek el kell hallgatni; bíró vagyok; a’ Törvényt kell végre hajtanom; Szextus vétett, Szextus haljon-meg! – (tollhoz nyúl, s’ alája írja nevét.) – – – Megvan! Azt tettem a’ mit a’ Törvény parancsolt. Ők a’ fijokat ölették-meg: én eggy annyira szeretett barátomat, mintha fiam lett volna. Áldozatom nem kissebb az övéknél. – De mit fog mondani cselekedetem felől a’ Maradék, ha azt látándja hogy Polgárvért ontottam, hogy barátomat hagytam megöletni? azt é, hogy Títus úgy nem tudott erőt venni természeti kegyességénn, mint Szulla és Augusztus nem a’ magok’ vérengzőségekenn? azt, hogy igen is könnyen hajlottam a’ bosszúra! hogy a’ Megbukottnak mentségére lehettenek vala elébbi érdemei ’s ifjú kora! hogy első vétkét nem kellett vala megbüntetnem! hogy a’ bölcs Kertész nem nyesi-le a’ beteg ágat, míg gyógyítgatása egészen ki nem fárasztotta! – azt végre, hogy Títus vala a’ Megsértetett, ’s hogy így azt a’ vétket, melly egyedűl őellene volt elkövettve, a’ törvénynek sérelme nélkűl felejthette volna el. – – – (gondolatokba merűl.) – – – Mit nyerek hát vele, hogy szívemnek érzéseit elfojtom, ha még csak a’ felől sem vagyok bizonyos, hogy tettemet javallani fogják mások? – – Oh, ne térjünk-el ekkoráig járt útunkról; éljen Szextus! – – (eltépi a szententziát.) ámbár hűségtelen, ámbár háládatlan! és, ha a’ világ vádolni akar valamivel, vádoljon azzal hogy kegyelmes voltam. – (elveti a széljeltépett írást.) – Publius!

Publius. Győzedelmes Császár!

Títus. (indúlván a’ Játékra) Menjünk! sokáig találtam múlatni.

Publius. Szabad é tudakoznom, Szextusnak…?

Títus. (menve) Utánnam fogják hozni.

Publius. (elhalva) Sorsa tehát már…

Títus. (menve) Igen is, sorsa már el van intézve.

Publius. Szegény Szextus! – (elmarad.)

Títus. (megállapodik) Istenek! ha az uralkodás elkeményűlt szívet kíván, vagy vegyétek-el tőlem a’ bírodalmat, vagy adjatok más szívet e’ lágy helyébe! – – – Nem; ha Népemnek hűségét kegyelem és jótételek által nem tehetem magamévá: arr’ a’ hűségekre, mellyet félelem és rettegés szűlhet bennek, nem vágyok. – (tovább halad, ’s eltűnik szem elől)

Vitellia. Barátom, véled akarok szóllani; múlass eggy kevéssé.

Publius. Megbocsáss; most lehetetlen! – (megyen)

Vitellia. Csak két szóval felelj.

Publius. (menve) Másszor, másszor! Títus után kell sietnem.

Vitellia. ’S hová Títus utánn?

Publius. (menve.) A’ Játékra.

Vitellia. Hát Szextussal mi’ történik?

Publius. (menve) Utánnunk hozzák.

Vitellia. És így meghal?

Publius. Bizonyosann.

Vitellia. Oda vagyok! – Beszéllt é vele a’ Császár?

Publius. Beszéllt; és sokáig.

Vitellia. Mit?

Publius. Nem tudom, mert magokban voltak; úgy parancsolta Títus.

Vitellia. Megvan a’ mitől rettegtem! Haszontalan csalfa remény! Ah, mért hitettél-el hogy nem fog elárúlni! Megvan! Publiusnak minden szava, egész képe azt jelenté. Melly titkoló vala most! mint nem akara semmit múlatni, mintha ugyan szégyenlett volna eggyütt lenni velem! – Oh, mért nem követém mindjárt elejéntén szívem’ sugallását! Ha akkor vallottam volna meg titkomat, tettem sokat vesztett volna undokságából. Többé nincs ideje! Már tudja Títus, és bár tőlem tudná! – Hallgatásom még neveli vétségemet.

Szervília. (elibe akad) Ah, Vitellia!

Annius. (felemelt karral szalad felé) Vitellia!

Szervília. A’ szegény bátyám…

Annius. A’ mi közös barátunk…

Szervília. … meg fog halni!

Annius. …oda van! eggy két pillantat múlva a’ vadak tépik-el!

Vitellia. Kedveseim – ah, tehetünk é – tehetünk é valamit érette?

Szervília. Te mindent! Felséges Mátkád semmit sem fog megtagadni kérésidnek.

Annius. Hogy tagadhatná-meg azt?

Vitellia. Még nem mátkám!

Annius. Minekelőtte a’ nap lenyugszik, az lessz. Nem annak örömére gyűjtötte é öszve a’ Népet?

Vitellia. (magábann) A’ mint látom, Szextus semmit sem vallott reám. – – (fenn szóval) Tegyünk tehát próbát; jertek! – (magábann) De hova megyek, én gondolatlan! – (hozzájok) Menjetek ti előre; én nyomban foglak követni.

Annius. Oh ne maradj-el; ha késni találsz, oda Szextus! – (el.)

Vitellia. Csak eggy két pillantatot engedjetek!

Szervília. Oh Vitellia, essék-meg szegényen szíved! Ne hagyd korának legszebb virágábann elveszni. Tudod, hogy Títus utánn, ő vala Rómának minden szerelme, minden bízodalma! Illy iszonyú bukásra, ki’ tudja, ki’ szédítette-el? Csak te mentheted-meg a’ leggyalázatosabb bukástól, ’s azzal tartozol is; mert nem inkább szeretett é saját életénél? – Ah, sírsz?

Vitellia. (könnyeit szárasztván) Hallgass, kérlek!

Szervília. Vitellia, látod, hogy élete egészen tőled függ.

Vitellia. Mindjárt megyek; csak menj előre.

Vitellia. Imhol, Kegyetlen! a’ nagy szempillantás, melly szívedet próbakőre húzza. Lesz é erőd kiállani? El fogod é nézhetni, hogy Szextusod a’ legrettenetesebb halállal vész-el? hogy Rómának láttára tépik-el a’ vadak? És kit? Azt a’ ki hogy neked tetszhessék, kész volt még gonoszságot is elkövetni; kész, nevét Nemzete és az egész Maradék előtt bemocskolni; – azt, háládatlan! a’ ki téged a’ legforróbb szeretettel imádott; azt, kegyetlen! kit a’ halál’ rémítései sem vihettek annyira, hogy tégedet, veszedelmének okát, elárúljon! ’S te, gonoszságodnak érzései köztt, csendesen fogsz léphetni a’ Títus’ mennyegzői nyoszolyája felé. – (elborzadva; hallgatva jár.) – –Títushoz sietek; ’s lábainál vallom-meg vétségemet. Külömben nem lehet Szextust kimenteni. – –Remény, édes hízelkedés! mind a’ thrónus, mind a’ Titus’ jobbja oda van! Oktalanság volna továbbá is hinni édes szavatoknak. Hogy szívem’ faggató mardosásaitól megmenekedhessem, örömest szélnek hánylak benneteket! – (el.)

Títus. (leűl) Minekelőtte a’ játék elkezdődik, Poroszlók, hozzátok-elő a’ Pártütőt. – – (magábann) Sem a’ Nép, sem maga nem reményli többé a’ kegyelmezést; mennyivel fog tehát édesebb lenni illy váratlanúl!

Annius. Uram! szánd benne barátjait…

Szervília. Barátjait szánd benne, Uram!

Títus. Kéréstek késő, sorsa el van intézve, ’s tántoríthatatlan maradok végzésembenn.

Annius. Ah, Títus! hogy’ nézhetnéd te őtet veszni?

Szervília. El tudná é ez egyszer felejteni szíved azt a’ szelídségét, mellyről eddig le nem szokhatott?

Títus. Hozzák; hallgassátok.

Annius. Szerencsétlen barátom!

Szervília. Oh szerencsétlen testvérem!

Títus. Mit érdemel cselekedeted, Szerencsétlen! érzed, tudod. Vesztedet a’ felzúdított Nép, a’ meggyújtott város, a’ Fejedelem’ megsértése, a’ Törvény’ általhágása^*, az elárúlt barátság, menny és föld kívánja. De a’ Pártütés egyenesenn énellenem vala intézve; én vagyok a’ Megbántott; értsed tehát – –

Vitellia. (előtolakodik ’s térdre hull) Nagy szívű Fejedelem! légyen szabad eggy szégyennel elborított szerencsétlennek…

Títus. Vitellia, mi’ ez? kelj-fel kérlek! A’ Szextus’ sorsa el van intézve.

Vitellia. Oh, vond-vissza végzésedet, Uram! Én fogom lábaid elibe vetni a’ legundokabb tett’ Indítóját.

Títus. Avvagy nincs é kezembenn? Vagy talám még másnak is van benne része?

Vitellia. Nem fogod hinni, ha kinevezem.

Títus. Miért?

Vitellia. Mert az – én vagyok!

Títus. (elréműlve) Mert az – te vagy?

Szervília és Szextus. Nagy Istenek!

Publius és Annius . O gonoszság!

Títus. (mély szomorúsággal) ’S mennyin vagytok még a’ kik gyűlőltök?

Vitellia. – – Haragodat senki nem érdemli úgy mint én. Énbennem támadott-fel a’ pártütés’ gondolatja; én szakasztottam-el tőled leghűbb barátodat; én fordítottam megtámadásodra szívének érettem égő vak szerelmét.

Títus. ’S mi’ vitt erre?

Vitellia. Kegyességed és büszkeségem! elébb azt hittem, hogy a’ szeretet! Jobbodat és thronusodat óhajtottam bírni, ’s két ízben látám megjátszatva reményemet. Ez ragadott-el.

Títus. Minő ígézett nap ez énnekem. A’ melly pillantásbann eggy vétkesnek kegyelmezek-meg, ugyan-abbann újabbra találok. Lelek é végre eggy hívet, eggy álnoktalant? Látom, öszv’esküdtek csillagzataim; hogy akármit csinálok, kegyetlenné tehessenek. De nem érik-el a’ minn igyekeznek. Kiállom csatámat! Lássuk, mellyíke győz, barátim’ hűségtelensége é vagy szívem’ szelídsége? – – (a’ Poroszlókhoz) Szedjétek-le Szextusról a vasat; Lentulus és a többiek bocsátassanak szabadonn; tudja-meg Róma hogy én nem szűntem-meg Títus lenni, hogy mindent tudok, mindent elengedek, mindent elfelejtettem.

Annius és Publius. O kifogyhatatlan kegyelmű Fejedelem!

Szervília. Kővé válok.

Vitellia. Ki fojthatná-meg sírását?

Títus. Szép Vitellia, jobbom ugyan neked vala ígérve; de…

Vitellia. Hogy reá nem vagyok érdemes, önnként vallom.

Títus. Legalább abban töltöm kedvedet, hogy ímé, bizonyossá tészlek az eránt, hogy azt többé senki nem fogja bírni. Egyedűl Róma lessz Hitvesem, az ő fijai lesznek gyermekeim, ’s ők fognak bírni szívemnek minden indúlatjaival. Te, ha tetszik nyújtsd Szextusnak jobbodat. Szíve’ jóságát ’s szerelme’ hevességét ismered; – azt tőled jutalom gyanánt kívánhatja.

Vitellia. Akaratod, nagy Fejedelem, utólsó lehelletemig törvénye lessz szívemnek, ’s jobbomat örömest nyújtom Szextusnak.

Szextus. (térdre veti magát. A’ legindúlatosabb örömmel.) Ah Uram! ’s még is ellenzed, hogy Istenségei közzé számláljon a’ föld, ’s nevednek a’ Tiberis’ partjain Templomok emelkedjenek? – Oh, bár azt volna szabad reménylenem, hogy gyalázatos botlásom’ emlékezetét úntalan igyekezeteim el fogják moshatni; hogy te engemet…

Títus. Ne többet, Kedves! Felejtsük-el a’ mi történt, ’s térjünk vissza mint régi hív barátok. A’ Títus’ szívében botlásodnak nincs többé semmi nyoma. Kitörlöttem azt belőle, megölellek, ’s benned ismét szeretett Szextusomat érzem mellyemre szorúlni!