Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Alsó Regmecz Abaujban.

Búsan múlt el az egész nap. Magunkban valánk; az anyám, József öcsém, és én. Ma éjjel kezdett fagyni, ’s huszonnégy óra alatt keményen béfagyott. Én az egész napot az Abel’ halálának fordittásában töltöttem. Vacsora után hamar lefeküdtünk.

Az anyám már szendergett s csak a’ mellette lévő szobában volt gyertya; két szobaleánya ott vetkeződött. Az ő ablakokon meg koczczantották a’ rostélyt. Az anyám kikiáltott, hogy mi az? Vendég jött, felelének a’ leányok; az Urat tudakozzák. Az anyám parancsol, hogy nyissanak ajtót, ’s lássanak a’ vacsora-készítéshez. A’ két leány kimegy, megnyitja a’ pitvarajtót, ’s egy zöld kurtkás tiszt, két nyomában lévő közemberrel, belép. A’ lyányok, minthogy az Úr^* után tudakozódott, bévezették a’ jobb kézre lévő szobába. – Az épület Regmeczen, a’mellyben az anyám akkor lakott, igy feküdt:

N[umer]o 1. volt a’ pitvar. – N[umer]o 2. az a’ szoba a’ hol Jósef öcsém feküdt; – ágya’ helyét feljegyzettem; mint a’ magamét, a’ N[umer]o 3-ban, és az anyámét a’ N[umer]o 6-ban. – A’ lyányok N[umer]o 5. voltak a’ tüzelőnél, Horváth Ferencz 70. esztendős gazdánkkal.

A’ tiszt csörtető karddal az öcsém felé ment. Én jól láthattam, és hallhattam, mert az ajtó a’ közfalon nyitva volt. Sok complimentek közt ezt mondá nékie: Ich bedauere, in einem so unangenehmen Geschäft zu kommen. Ich habe Befehl von S[eine]r Königl[ichen] Hoheit den Palatin, Sie nach Ofen zu begleiten. – Az öcsém elrémülve: Wen denn? – A’ tiszt: Sie! – Az öcsém: aber wen doch? – A’ tiszt: Sie, Herrn Franz von Kazinczy. –Az öcsém: das bin ich nicht. Erre a’ tiszt elholt; mert a’ parancsolat ugy volt kiadva, hogy a’ ki a’ rabját elszalasztja vagy elmellőzi, a’ legkeményebb büntetést ’s cassirozást várjon magára. – Und wo ist denn Ihr Herr Bruder? kérdé a’ tiszt. – da! felele az öcsém, ’s mutata az ujjával. A’ tiszt felém jött, ’s a’ két közember nyomban követte. Itt elmondotta könyvnélkül tanúlt Complimentjét. Ich unterwerfe mich den Befehlen S[eine]r Königl[ichen] Hoheit; mondám. Und wann werden Sie gehen wollen? Alsogleich! monda a’ tiszt. Kleiden Sie sich nur an, ich habe Befehl Ihre Schriften mitzunehmen. – Én eléggé jó kedvű voltam, noha ez a’ jó kedv csak az ijedtség’ paroxysmusa volt, azt kérdeni tőle, hogy hány szekere van? – Miért az? – Az én irásom nem kevés. – Tehát tessék azt félre tenni, a’ mit az Úr ott kérdésben foroghatónak gondol; hogy által vehessem, ’s Budára vihessem, a’ többit elpecsétlem itt; ’s majd elküldik felhányni azt, a’ kire az bizva van. – Azonban az anyám mint az orditó oroszlán, a’ kinek szedik a’ kedves fiait, megnyitja a’ 2-dik szoba ajtaját, ’s onnan kiáltja ezt: Fiam Ferencz, az Istenért… Irtóztató hang! hányszor nem hallám azután is álmaimból felriadván! hányszor nem olvadtam emlékezetére könyükké! – Az anyám az ágyamig jött, a’ hol én öltöztem. Édes asszonyám, mondám; látja asszonyám, hogy én csendesen vagyok; hogy nem rettegek. Esküszöm az Istenre, hogy nem csináltam semmit; és hogy azt hiszem erőss hittel, hogy nem sokára ismét itton leszek. – A’ szoba fütetlen volt; én nem vettem volt felső ruhát magamra, ’s általfáztam mig a’ tiszt az irásaimat elpecsételte, ’s én egy csomó irást kiválasztottam, hogy magunkkal elvigyük. – Sie dürfen^* alles mitnehmen, was zu Ihrer Gemächlichkeit dienen kann; mondá a’ tiszt; geben Sie mir nur das Geld über; ich gebe Ihnen davon einen Schein; und das Geld wird hier versiegelt. – ’S hát hogy mégyünk? kérdém. – Forsponton; itt mindjárt lovat kell parancsolni a’ faluban, ’s szekeret ha az Úr a’ maga kocsiján nem akar jönni. – Itt nincs ló a’ faluban; tehát háljunk itt, ’s tiszt Úr rendeljen lovakat a’ szomszédból. – Az nem lehet! ha nincs, az Úr lovait fogják, mert nékünk még ma Ujhelyben kell lennünk. – – Általmentünk a’ kandallós szobába. Az anyám a’ 13. közembernek, a’ ki dzsidásan az Udvaron várt, bort adatott; a’ tiszt nem akart sem bort, sem kávét, sem vacsorát. Mig befogtak, én búcsúzó sorokat irtam Teréznek, Bárczay Ferinek, Laczi öcsémnek; ’s fél óra alatt mennem kellett. Minden sírt Horváth Ferenczen kivül, a’ ki nem sirt soha. Az a’ konyha szolgáló, a’ kit az összel kegyetlenűl megvertem magam, hogy egy vén ember^* a’ beárúlása miatt megvágattatott, sírva csókolta kezemet, mikor a’ szekérig mentem. A’ szegény anyám oda lett. Felültem, bátran, hogy másokat biztassak példámmal: de állapotom irtóztatóságát jól érzettem. A’ dajkám Brevákné közöttök volt a’ síróknak.^*

Feljött a’ fogyó hold, mikor indultam. Széphalmon Tímár Jánost felverte az álomból a’ lovak’ kopogása. Megértvén inasomtól, mi történt légyen, azonnal szaladt az anyámat vigasztalni. Meglássa a’ Tek[intetes] Assz[ony] micsoda következése lessz még ennek a’ veszedelemnek. A’ mi szegény Urunk most fogja igazán megmutatni, ki volt légyen. – –

Több volt éjfélnél, midőn Ujhelybe értem. A’ Baksi malom felé, az az a’ Csörgei töltésre kelle kerülni, mert a’ Torzsásnak menni lehetetlen volt. – A’ tiszt egy fertelmes korcsma szolgáló mellett maradt az alsó szobában, engemet pedig a’ felső szobába külde fel katonáival, kik a’ szobában ki vont fegyverrel strázsáltak. Ez a’ ház a’ Paulinusok vendégfogadója volt.

1. Vendégfogadó

2. Az én szállásom fölűl.

3. Szekér, és ló állás.

4. Udvar.

Az érettem kiküldött tiszt Mészáros, (:azután Herczeg Koburg, most Gróf Meerfeld:) Regementjebeli Uhlanus Föhadnagy Ehrenstein volt; Linczi Postamesternek fia; egy káplárral, ’s 12. közemberrel, Terebesről, Zempl[én] V[árme]gyében.

Elfogattatásom előtt egynehány nappal egy gubás kém iddogált a’ Regmeczi korcsmán, ’s tudakozta, ha itthon vagyok-e? ha nincs-e valamelly utam? nem tartok-e töltött fegyvert?

A’ tiszt mondja, hogy Mihályiban forspontot hajtatott, és azzal jött, jobbra térvén a’ falú végén a’ temetőnél, a’ Mikóházi út mellett lévő cselédek által lakott Curiára, ott tudakoztak engem is? Osztán ha a’ falusiak nincsenek-e együtt? Mellyet hogy megtudhassanak, ’s igy a’ támadható felzendülést megelőzzék, a’ káplár elment a’ biróhoz, hogy ő a’ tisztjével utazik, kereket tört, ’s szekérre van, és lóra szüksége.

A’ tiszt virradta felé jött fel, ’s lefeküdt. Jól megvilágosodott, midőn a’ város birája Dusicska (:zsidó volt, keresztyénné lett, vasas Regementben szolgált, ott hagyta mert invalidussá lett, ’s Rolynál tisztartóskodott egy ideig Felső Regmeczen:) elő jött, ’s a’ tiszt ennek parancsolta, hogy dél utánra négy szekérbe való lovak légyenek készen. Ez a’ rendelés gyanittatta velem, hogy többek is hozódnak. – A’ mint letekintettem az ablakról, meglátám Schirmer Felcsert, kit az anyámhoz vittek lóháton. Felkiáltottam. Kértem, mondaná meg, hogy én csendesen vagyok, ’s én velem szépen bánnak. Sőt meg irtam a’ tiszt engedelmével, hogy ha az anyám nem késik, még meg láthat. – Szerencsés voltam; még egyszer meglátni, ’s venni anyai áldását. O az a’ tekintet, midőn ismét elment, ’s a’ szekérböl felpillantott reám egy gránátszín bundában! Még most is sirok emlékezetére. Az öcsém Jósef vele volt; e’ szerint őtet is láttam még egyszer.

Elő jöve Julis hugom is. ’S végre öt órakor nyilik az ajtó, ’s Szulyovszky Menyhért egy juhász bundában, ’s egy fiatal ember, a’ kit nem ismertem, két tiszttel belép. Az idegen ember Tancsics Ignácz volt, Gróf Sztáray Mihály urfiának nevelője; a’ két tiszt pedig kapitány Fekete^* a Jelasics (:az előtt Pálffy János:) setét pompadour hajtókájú Gyalog Regementjéből, és Uhlánus Kapitány Sigárdy Úr, Gálszécsből, kit Kassán sok izben láttam.

Kapitány Fekete, a’ kit a’ mi elfogattatásunkra kiküldött ö Királyi Herczegsége, a’ Palatinus, Leopold Főherczeg, és a’ ki e’ szerint az egész utazási Commandót maga vitte, víg tónust adott; contramándálta a’ fegyveres strázsát, bébocsátatta hozzánk ismerőseinket; úgy hogy a’ szoba a’ hugommal, Balásházy Mihállyal etc. eltölt mindjárt. Vígan beszéllgetvén, ’s valamint vacsorálván, fogatott, és indultunk. Pedig olly setét volt, hogy minden lépten félhettünk a’ feldöléstől. Az én szekeremen ültem én, és Ehrenstein Föhadnagy. – A’ másikon Szulyovszky és Sigárdi Kapitány – a’ harmadikon Fekete Tancsicscsal. Egy szekeren négy Uhlanus előre ment szállást rendelni; és lovakat. – Leérvén a’ szekérhez, előszóllítottam egy lámpástartó Ujhelyi szemlélőt, ’s megnéztem az órámat. Postamester Farkasnénak jó éjszakát kiáltottam az ablaka alatt. – Éjfélkor értünk Liszkára, ’s a’ Birónál szállottunk meg, ’s le nem vetkezve aludtunk valamit.

A’ Postamester Wéber uram, a’ ki Ujhelyi Patikárius Kaltenstein, vagy meg-nemesedése után Hidegkövi Uramnak leányát vette el, kávéra hítt. Szemere Albert Liszkán volt, meghallotta ott létünket ’s bajunkat, ’s látni jött. Megigérte, hogy noha irgalmatlan az út, vigasztalására jő az anyámnak; és azt köszönettel jegyzem-fel itt, meg is cselekedte. Innen leveleket irtunk; én Szemere Albert által; Szulyovszky postán. A’ tisztek csak belé pillantottak a’ levélbe, és abból állott a’ levelek revisiója. – Szulyovszky valamikor hozzám férhetett, mindíg, de mindíg rimánykodott, hogy ne valljak reá; tekintsem idejét, gyermekeit, sőt magamat is. A’ ki másról nem hiszi hogy hallgatni tud, nem bizik az magához. Én azt akkor is érzettem; ’s az idő megmutatta, hogy magamat meg nem csaltam az emberemben. – Délre, de igen későn Szerencsre értünk, ’s egy szobába szállánk Báró Sennyey Kisasszonnyal, a’ ki valaha apácza volt. Ez most Budáról jött egy fiatal prókátorral, Mádra szándékozott éjszakára, Kapy Lászlóné, született Báró Meskó Annához. – Vígan, de rettenetes változások közt evénk-meg az ebédet. Északára igen késön Körömbe értünk, ’s ott háltunk. Ott nem találtunk semmi szállót.

Keresztesen a’ fütött szobában, a’ hol ebédelni lehetett, egy Egerbe menő egri sótisztet találtunk. Az ember átallva, ’s irtózva ’s szánva nézett bennünket, noha rabságunknak semmi jelét nem látta rajtunk. Mert sem vasban nem voltunk, sem legkisebben nem éreztették velünk a’ tisztek, hogy tőlök függünk. – Én ezen német ember által köszöntettem az Egerben lakó Gróf Sztáray Mihálynét, született Gróf Eszterházy Eleonórát, Cancellarius Gróf Eszterházy Ferencznek első szépségű leányát, kinek fija mellől Tancsics elhozattatott; ’s a’ német megigérte, hogy köszöntésemet megviszi.

Késő volt az idő, mikor Kályba értünk. – Szulyovszky már nem elégedett meg a’ kéréssel; már azt kivánta tudni, hogy mit, és miként fogok felelni. Elmondtam. Viszonoztam a’ kérdést. Felelete az volt, hogy ő nekem azt meg nem mondja. Éreztettem vele, mit tartok moralis érzései felől, ’s előre láttam, mi lessz a’ vége.

Az ebédet Árokszálláson ettük-meg. Fekete mindíg Belgrádi historiákkal mulattatott bennünket. Alkonyodott, midőn innen elmentünk. O gyönyörű halmok Hatvan megett a’ lemenő napnak enyhe fényében! Be sokat láttalak emlékezetemben ott, a’ hol tömlöczöm lyukán ki nem pillanthattam! be sokat látlak még most is!

A’ mint Hatvanban a’ fogadó grádicsa előtt leszállottam, a’ közönséges ivószobába mentem bé, meglátván egynehány pataki Togátust, kik Karácsoni Legatioba mentek. Köszöntettem Professor Szentgyörgyi Istv[án] barátomat, ’s megértvén hogy levelet visznek Aszalaihoz Pestre, egy két sort irtam a’ levél fejérjére az ő plajbászokkal, a’ mellyben magamat ajánlottam örök emlékezetébe. Még akkor nemis álmodtam, hogy a’ szerencsétlenség őtet is az én sorsomra fogja juttatni.

Az én tisztem, a’ ki valahol asszony teremtést látott, magán kivül volt (:ezt tette a’ szerencsétlen Újhelyben, Szerencsen, Szihalmon:) – beretválkozott, és egész gálába öltözvén, a’ miért Fekete nevetkőzött rajta, lement a’ korcsma szépjeihez. Én ezen egész hosszú útamban most felejtettem el csak bajomat egy két szempillantásig; Tancsicscsal festésről, faragásról, poesisről, Classicusokról, ’s Anglus izletű kertekről lévén a’ szó.^*

A’ midőn reggel árnyékszékre mennék, meghallám, hogy három indúlóban lévő Szálló ezt mondja; Nem megyünk addig még meg nem látjuk. Én tehát magamat vélek megláttattam; de nevemet nem neveztem.

Kerepeshez közel három Togatus gyaloglott. Édeseim! kiálték, ismertek é engem? Hogy ne ismernénk a’ Tek[intetes] Urat; hát hová megyen a’ Tek[intetes] Úr? – Nem mégyek én; kiálték; hanem menettetem.^* – Ezt a’ Tiszt’ jelenléte miatt kellett így ejtenem.

Beérvén Kerepesre, meglátom Pogány Ádám Urat, hogy a’ szekérszín alatt, a’ hol a’ mi szekerünk is állott, kocsijában fészkelődik. – A hideg irtóztató vólt, Tisztjeink és katonáink mind be mentek fütözködni. Én vizelletnek örve alatt kin maradtam; ’s az lévén legnagyobb kivánságom az egész utunk alatt, hogy ollyannal szólhassak, a’ ki Pestről jő, ’s hírt hoz, hogy ott mi történik? megszollítom Pogányt, köszöntöm. – Az nem is felel; hanem a’ nyakamba esik, ’s örvend hogy nem igaz a’ híre, hogy elfogtak. – Elfogtak? hogy’ fogtak vólna? O Pesten minden úgy beszélli, ’s ott mindennap sokat fognak. – De kit? – Mindjárt, várakozzon, Uram öcsém, itt a’ nevek az elfogottaknak, ’s itt az ellenek csinált actió. – – Elolvasom; béviszem; mutatom Szulyovszkinak mind a’ két irást. – Fekete tűzbe jő. Pogány csak akkor látja, hogy rabok vagyunk, ’s elhal. – Öszvecsókol és mégyen. – Megmagyarázta Pogány Feketének, hogy a’ Causar[um] Reg[alium] Director az Actiót mindjárt 11 Xbr, a’ mint Pesten akkor éjtszaka (:10 és 11 Xbr köztt:) sokan elfogattak, publicummá tette, és leírva széljel osztogatta. Kapitány Fekete ezt hallván elcsendesedett.

A’ Tisztek siettették az ebédet. Kapitány Fekete Tancsicsal előre ment Budára. – Szuly[ovszk]y és én ott maradánk, ’s leveleket írtunk. Bejöve hozzám Fáy János és Soós György, mind a’ kettő Abaújból, és Fáy éppen fija az Abaúji Vice Ispánnak, Consil[iarius] Fáy Ágoston Ur[na]k. Ezektől értém, hogy Locumt[entia]lis Secretarius Fodor Jósef, Báró Sághy Mihály Septemvirnek veje,^* és így feleségéről Fáy Ágostonnak sógora, a’ midőn az elfogattatása végett kikűldött Tiszt Dormándházán, az Ipája házánál, a’ parancsolatot neki kijelentette vólna, magát agyon lőtte.

Végre megindúlánk; Én Szuly[ovszky] után mintegy egy fertállyal. Nem akartak bennünket egyszerre vinni; hogy a’ nép, meglátván szekereinken a’ sok katonát, ki ne találja hogy rabok vagyunk. De a’ repűlő hídnál, a’ hirtelen támadt szél miatt, öszejövénk csakugyan, O melly kedves vólt az az öszvejövetel! Szuly[ovszky] ismét rimánykodott. – Szekereink a’ széljelszedett híd helyéhez fordúltak-le, hogy onnan csolnakon menjünk által.

A Pesti oldalon lévő nagy Kávéháznál, míg szekereinkről óldozgatták a’ párnazsákot,^* ’s bevitték a’ hajóba, én a’ Tisztemmel kávézni mentem; de az én kivánságom csak az vólt, hogy ismerősöket lássak ott. Eggy asztalnál, megszűnvén a’ kártyától az akkori Ó Budai Fiscalis Szentiványi Jósef Úr ült, ki azólta a’ Debr[eceni] Distr[ictualis] Tábla mellé jött assessornak, és a’ ki Lányinak Sógora a’ testvérnénje Szentiványi …^* után, Rátonyival. Mindketten ismerőseim. Kérdik, mit csinálok itt ’s felelek. Tudakozom, kit fogtak-el? ’s Szentiványi Abafit és a’ két Rostit nevezi. Rátonyi nem felelt. Szentiványi kezet adott ’s megcsókolt. Rátonyi sem kezet nem adott, ’sem meg nem csókolt. Utálatosabb a’ lelke, mondám, még a’ pofájánál is. – Dienes öcsémnél^* mentette magát, hogy azt az okosság kivánta úgy: Jaj annak, a’ ki illy okos tud lenni, mikor a’ sziv ellágyúlhat!

Mentünk. – A’ Budai parton sokáig várakoztattak a’ Hajósok’ vártaházába, melly tele vólt a’ nép’ német seprejével, kik sereztek, énekeltek ’s trágár dalokat dallottak. Én elszunnyadtam a’ Tisztem és Szuly[ovszky] köztt. Végre jő eggy káplár, ’s hangosan hozza a’ várból az izenetet; hogy az eggyik tiszt az eggyik Úrral jöhet; a’ másik várja ott az újabb postát. A’ Németek eliszonyodtak, elhallgattak. Szulyovszky elment.

Több vólt 12nél mikor jőnek érttem. Iszonyú út onnan a’ Franciscánusok’ vólt Klastromáig, melly a’ Várnak Bécs felé fekvő végében van. Végre a’ szekér megáll. Én megköszönöm a’ Tisztemnek az erántam mutatott szelidségét, ’s izeneteket adok szájába az Anyámhoz és Beretőre. Leszállunk a’ szekérről. Megrántjuk a’ csengetyűt. Végre csörög a’ kólcs, a’ zár. Megnyílik a’ kapu. Eggy hosszú folyosó, a’ sirok’ csendességében. Gyengén pislog benne egynehány lámpa. Minden lépten eggy katona strázsa, fejére is felvont fejér darócz köpenyegjében az irtóztató hideg miatt. Végig visznek ezen egyenest menő hosszú folyosón; itt balra hajlik a’ másik folyosó, megnyilik az ajtó, ’s két tiszt, Kapitány Novák Ignácz Gyulay Sám[uel] gyalog Reg[e]m[en]tjéből és főhadnagy Astleitner a’ Sztárayéből, Pschérer nevű Budai Polgárral ’s ezen házba rendelt Civilis Commissariussal ott állanak, ’s négy hohérinas forma közember körűlttök. – Jelentik, hogy magamat meg kell visitáltatnom. Intek szó nélkűl, hogy nem ellenzem; kezekben vagyok. Két cseléd a’ csizmáim szárát taporgatja, úgy feljebb térdeimet, czombjaimat, medvével prémzett zöld lengyel ruhámat, ’s leginkább a’ lengyel ruha alatt levő Magyar zöld mentécske’ gallérában taporgatóztak. Hihető, hogy ott valakinél plajbászt vagy kést leltek, ’s ez tette őket szemessé. Nem leltek semmit. – Megolvasták pénzemet, mellyet nékik a’ Hadnagy adott által, ’s abból 5 f[orin]tot adtak kezembe, történhető szükségeimre, azt vetvén hozzá, hogy ha ez elfogy, szólljak, minden kötekedés nélkűl ismét adnak belőle. Az idő igen nagy; monda a’ Kapitány; tessék jönni. ’S ezzel én a’ két Tiszt köztt elindultam, ’s holmimet a’ Cselédek utánnam hozták.