121-147. TZIPRUSBOL FONTT GYÁSZ-KOSZORU NÉHAI TEKINTETES SZATHMÁRI PAP ELEK IFJU URNAK Szabad Királlyi Város’ Kolosvár’ Notariussának SIRHALMARA MDCCCXI- dik Esztendöben
Ki holt meg? Illy kérdés Kolosvár’ uttzáin
Repdesett bús hirnak gyászos vitorláin,
Mellyet a’ kérdezök adván szájrol szájra,
El-terjedt sebes szárnyal minden tájra.
Ki holt-meg? Mert sebhedtt tagjai egy Háznak
partja felett áradtt könnyeiben áznak.
Mellyet fojtó bánat lélekzeten szorit,
A’ Kupressus’ setét ernyöje bé-borít:
Melly felett maga-is a’ komor levegö’
Meg-nyiltt tömlöje könny-permetét tsepegö
Ugy tetszik, hangossabb szaporább-is százszor
A’ sürün fel-forro zokog is, mint másszor.
A’ Város oldalát nyaló kisebb Szamos
Ugy tetszik, egy ujabb Biblisnek árkot mos.
Hallom, hogy az halált hirdetö harangok’
Kontzertjein sirnak keservesebb hangok.
Látom, hogy a’ Város Kormányozó feje’,
Birói székének porban szállott helye.
Nézem, hogy egy gyászos hirdetmény kerüle,
Mellyre a’ figyelem’ füle’ meg-tsendüle.
Ki holt-meg hát?-mikor a’ borzasztó jelek
Mind rend kívül valók – SZATHMÁRI PAP ELEK
[122] Oh égi tsattanás! rémitö felelet!
Melly által-lött minden érzékeny kebelet.
Az az ifju, kinek kegyes tekintete
Arannyal ragyogo tiszta súgárt vete,
Szelid ortzájárol ártatlanság fénylett,
A’ Köz-jó belölle oszlopot reménylett,
Elötte járt minden ösvényen kedvesség,
Hátul a’ ditséret kisérte ’s tisztesség,
Szemérem tüköre, az ifjuság dísze,
A’ nyájas társaság’ füszerezett ize:
Ez az Ifju, kinn már, mint el-veszett kintsen,
Búsango közönség igy kesereg: Nintsen!
Mikent villamjai egy meg-gyuladott háznak
A’ meg-remültt szomszéd’ szemében szikráznak
Igy tünt e’ fel-lobbant tsapás-is szememben,
Hogy könnyezzek siró Barátommal szemben.
Hol az atyai mély bánatnak özöne
Szunnyadó Mú’sámnak ébresztö ösztöne.
Talám bánatjábol egy részt el-árkolok,
Ha kedves ELEKÜNK’ sirhalmán lantolok.
***
Kit-is eredeti származása táján,
Mint drága gyümöltsöt az életnek fáján,
Ugy szemlélek: hol a’ természet-is tsudállom,
A’ Fát-is isteni plántának találom.
Büszke még Kolosvár SZATHMÁRI PAP Nével,
Amaz halhatatlan SIGMONDnak hirével,
Kinek Magyar ékes orátori nyelve
(: Erdély tudja :) téjjel ’s mézzel volt szinelve.
1Neh. Fö-Tisztelendö Szathmári Pap ’Sigmond Úr, Kolosvári nagy hirü pap, Vidéki Esperes, és végre az Erdéllyi Refor. Eklesiaknak Püspökje.
Kitöl örökösse származván Nevének,
Él még, mint bölts öreg Nestor a földének:
A’ Tanátsnak Szive, a’ Köz-jó talp-köve,
A’ Közönség’ merö derekának öve.
2Tekintetes Szathmári Pap ’Sigmond Ur, Kolosvár Várossának akkor-is Fő Birája.
Im’ itt egy Istentöl plántáltt Éden’ Kerte,
Mellyben ELEK földi származását nyerte:
[123] Több még-is, mint földi: egy menyböl eredetett
Nemes Lélek, mellyet gyenge sár-ház fedett.
Itt egy REBEKÁnak meg-áldott kebele
Választott fiat szült, ’s emlöin nevele.
3Tekintetes Petshi Szegedi Rebeka Aszszony.
Ki, midön az édes mejjnek szoptatásit
Ugy szivta, mint ritka virtusok forrásit,
Még akkor, szeplötlen Virtusok’ kútfejét
Szopta-be, ’s a jámbor erkölts’ senge-tejét.
Kész már a’ szerentsés kezdettel tenyészett
Származásban formáltt ’s meg-szentelt természet.
Tudja majd a’ gyermek, mi a’ jobb-és bal kéz,
Ortzája’ ablakán már a’ virtus ki-néz:
Egy szelid bárányi engedelem mellett
Kedveltetö tsendes jó maga-viselet
Hirmondó postákat botsátott elöre,
Mint készül egy kedves Idju jövendöre.
Phosphorus illy kurirt maga elött mutat,
Mikor a’ fel-kelö napnak készít útat:
Vagy mint a’ gyengéded ’s jókor ki-hasadott
Tavasz a’ gyümöltsös nyár felöl hírt adott;
És miként a’ szelíd fák’ kövér rügyei
A’ jövendö gazdag termésnek jegyei,
A’ sarjazó remény bimbos korban hizott,
A’ köz-jó nevendék gyámolában bízott.
A’ tudomány és a’ szent erkölts nevelék,
Míg idejét ifju mértékre emelék.
Már az el-hunytt virág ’senge-gyümöltsöt szült,
Jámbor gyermekségböl kegyes Ifju készült.
Erköltsi termete egy meg-külömbözött
Formában ki-tetszett kor-társai között.
Mint fiatal tzedrus több fák köztt tetszik-ki,
Termetét borkrétás fejével jegyzi-ki.
Az hajdoni kintses Kolosvár miolta
Meg-hanyatlott sorsát keresztül lábolta,
Miolta fejéröl hamvát le-seperte,
Hogy légyen hét-várak köztt Anya, meg-nyerte;
Nem szült-ki nemesebb Ifjat PAP ELEKnél,
Kedvesebbet minden polgári rendeknél
[124] Kiben, a’ Közönség reá nyitván szemét,
Látta ki-sarjazni Attyának érdemét;
Várt Josefet a’ vén Jákobnak magvábol,
Ifjat a’ meg-aggott Féniksnek porábol.
Édes jövendölés kezdtte kiáltani,
Nem fogy-ki a’ jó Mag! fel-fogja váltani
Eröss oszlop a’ már meg-repedtt erötlent
Más, egyenes lélek ’s jó Sziv a’ szeplötlent.
Mint hajdon a’ Moses’ lelkéböl szakasztott
’S a’ hetven Vénekbe bé-szállott malasztot,
Ugy látták Attyának lelkét mindenekben
Hasonlo malasztal meg-áldott ELEKben.
Hol a’ jó fiuban által-szállott résznek
Lelke, munkája volt a’ mennyei Kéznek.
És a’ Kéz olly nemes szivet formált benne,
Melly a’ virtusoknak élö forrás lenne,
Gyulasztott szentséges tüzet-is mejjében,
Mint a’ melly lángol, a’ Sérafok’ rendében-
Olly tüzet, melly tiszta füstöl és koromtol,
Phlegeton’ lángjával habzó ártalomtol.
Tüze volt; de virtus’ ösztönét ébresztö,
Nemes iparkodás’ szorgalmát élesztö.
Tüz nélkül meg-alszik minden munkás erö,
A’ jó igyekezet mühelye heverö.
Tüz volt hát, de tsendes szellövel gerjesztett;
Mellyben a’ forgo-szél gyúlást nem terjesztett
Indulatin szelid zefir lengedezett
Serény lépésiben halkal igyekezett.
Buzgott a’ tudomány után gerjedelme;
Nem rohant, de ösztönt sem várt a’ kész Elme.
A’ Mértékletesség lévén természete,
Ebben-is egy közép mértéket követe;
Mint a’ spiritusz-is tsendes tüzzel készül;
De gyengül a’ sebes ész, ha igen feszül.
Tanult; de nem, hogy a’ mélységeket bujja,
Sem, hogy nagyra-vágyás felhükig fel-fujja,
Mint méhetske, tsak a’ virágon repdesett,
Nagy sasok modjára dögöt nem keresett.
Azt tanulta, a’mi a’ szivet formálja,
A’minek gyümöltsét az élet használja:
[125] A’ leg-szebb tudományt, a’ Virtusnak kútját,
Az Urnak félelmét, mint böltsesség utját;
A’ tapasztalás-is, az ifjui pálya’
Futásában volt egy másik regulája.
A’jó példák’ fénylö világát követte,
Mint fáklyát a’ setét éjjnek közepette;
A’ roszszakbol pedig, mellyekben ütközött,
Mint egy skorpiobol orvosságot fözött.
Vagy mint a’ tengeri szinben meg-feneklett
Hajó, még a roszsz-is intö mestere lett.
Honnan illyen letzkét hallgatott: Irtózzál!
Példámon tanulván jobb utra távozzál!
Mint a’ szép szüz szebbnek tetszik formájában,
Tisztességes, tsinos, eggyügyü ruhában:
Igy tudománnya-is fenn-héjazás felett
Szebb-lett, mert ruházta szép maga-viselet.
Miként a’ borito fátyol meg-neveli
A’ szépséget, ’s nagyobb diszére emeli:
Igy virtussa diszét azzal szebbé tette,
Hogy alázatosság boritékja fedte.
Sok ifjak kész verset futnak vak Méreszszel,
Mindent tudnak bátran széllel hizott észszel.
Tsak hogy tudatlanok, ez egygyet nem tudják,
Fetsegéssel böltsebb eszeket hazudják.
Piszkálják a’ vallást, noha vakondokok;
Meszszebb látnak másnál, noha magok vakok.
De egy alázatos ész, mint az ELEKé,
Meg-vallja, hogy rövid ész az embereké.
Tudja, hogy az tudos, ki nem kevélykedik,
És, hogy böltsebb, a’ki gyakran kételkedik.
Nem ragadja vallást itélni bolond szél,
A’mit nem ért, arrol tisztelettel beszéll.
Illyen volt, söt zászlót tartott (:mint a’ jelek
mutatték :) az ifjak seregében ELEK:
Igy nött-fel az ékes tzedrus-fa tsemete,
Míg fel-emelkedett fiatal lehete.
Igy nevekedék-fel gyümölts-termő nyárra
A’ ki-kelet, áldást hozván az határra.
Már az ELEK’ miveltt szive külömbözött
Sok éretlenektöl a’ társaság között.
[126] A’ szemérmetesség, ’s pajkos bátorkodás
Ellen tusakodo nemes tartozkodás
Mind beszédében, mind például ki-jegyzett
feddhetetlen maga-viseletén tetszett.
Ditsekedett, mint az emberiség hive,
Fényes nagyságában alázatos szive (Jakab 1:9)
A’ki beszédében vigyáz ’s meg-nem esik,
Azt egy tökélletes emberben keresik,
Ezt tartja a’ Minden-hatonak igéje (Jak. 3:2),
Illy ékes bélyeggel jegyzett volt személlye.
A’ betsület után szivesen esdeklett,
Kit a’ szépnek ’s jónak ösztöne érdeklett.
(: Mert ki volna, kit egy érzö-sziv lelkesit,
Nemes vágyás, mint egy köszörű élesit,
Horizonnal feljebb útat megs e verjen,
Perje-fü modjára por-szinben heverjen :)
Tisztesség kivánás vágyását emelé,
Mint a’ sas-is utat hasit az ég felé.
Szépnek tartá a’ Jók’ kedveknek tetszeni,
Az okos világban pálmát érdemleni.
De nem ugy, mint nyakra-före törekedő
Sem mint vadász, avagy otsmány hizelkedö.
Sem hogy a’ Nagyoknak ’sámolyokon mászszon,
Vagy a’ zavarosban gratiat halászszon,
Nem-is, hogy oszlopot fennyen emelhetett
Magának más’ sirján a’kit el-temetett:
Távolt járt minden illy álnok ’s tilalmas miv
Tölle, kiben élt egy ember szeretö sziv.
Sima nyelvü fosteg (?); áll-ortzák képei,
Vagy tört lappangtato beszédek’ lépei,
Ditséret’ tékozlás’ mohon kapdosása,
Vagy maga-tettetés, melly a’ minát ássa,
Ezek nem betsület’ szerzésnek modjai,
Hanem rút alatson fogások’ nagyjai.
Illyen salakoktol tiszta finum lélek’
Arannyát a jámbot ELEKben szemlélek.
Szorgalmatosság és Virtus egygyesültek
Itt páros életben, ’s egy szép fiat szültek,
A’ betsület ez, melly jó szivböl eredett
Egésséges tejet szopván nevekedett.
Virtussinak szivet hodito kellete,
Egyenes lelkének balsam-lehellete
[127] Felsöbb ’s alsóbb rendek bé-hatott mejjekbe,
Magokhoz ölelvén rejtsék kebelekbe.
A’kit hát ajánlott illy betses készület
Kész vala szolgálni annak a’ betsület,
Melly most elötte járt, majd hátul kisérte
A’ meg-jutalmazo koszorut igérte.
Nem késett – lépését kezdette idején
Nem maradtt magános szobájának helyén.
Mert a’ Kolosvári Közönség’ figyelme
Szemmel tartván azt, ki kebele’ szerelme
A’ köz-jót tárgyazó graditsra emelé,
A’ városi kormány-szék asztala mellé:
Bizván a’ Tanátsnak pennáját kezére
Hogy légyen a’ Jegyzö-Könyvnek hiv vezére.
Melly tisztesség’helyén saját székét ülte,
Míg a’ nap nehányszor abrontsát kerülte.
Még pedig az hivség ’s szorgalom ugy vitte
Pennáját, hogy Themis felölle azt hitte,
Hogy ha e’ Tiszt néki volt jutalom’ neme,
A’ köz-jonak épen ugy az ö érdeme.
--------
Már hogy az Életet gyakorlással kezdte,
E’ tágas tengerre vitorlát ereszte,
Dolgainak birván kormánnya kezére,
Okosság mágnes-kö gyanánt volt vezére.
A’ tündér szerentsét, jobb kezét bár adta
Meg-hitt barátjának soha nem fogadta:
Ugy nézte, mint holdot, melly tekintetre szép;
De kerek, fordulo és állhatatlan kép.
Nem hitt, édességét vagy mikor kóstolta;
Sem tsüggedtt, homlokát, ha felé rántzolta.
Istenben hitt, a’ki ajándékoz ’s meg-foszt,
Ha néha menydörög, majd jutalmat-is oszt.
Ez ötet vezette magassan ernyözött
Arnyékos alléknak két sorai között.
Jobbra vig mirtusok, poánt énekeltek,
Balra kuprassusok gyász-dallal feleltek.
[128]Illy útnak közepén lépdegelt ö, a’melly
Volt az égtöl néki rendelt gyakorlás-hely.
Léptetett hol bátran, hol halkal-is elé,
Ez útnak végére függesztett tzél felé.
Mert hol elegy járnak a’ Vig és Szomoru,
Ott készül a’ tzélnál fel-tett zöld koszoru.
Örült-is, de kedvét szentül mérsékelte,
Az öröm poharát lassu kortyal nyelte.
Egy vidám mosolygás nyájason meg-pendültt
Ajakain lármás hivságok nélkül ült.
Tudta, hogy örömmel mérték felett élni
Egy meg-tébolyodás’ nemének kell vélni.
Kedvesbb mulattsága volt Joknak szolgálni,
Szebb idö-töltése köz-jóra használni.
Szomorkodott-is, de ebben-is mértékkel,
Az ég’ setét szinét elegyítvén kékkel
Hogy ha jó kedvének borult fellegzete,
Fontos volt, de meg-nem hervadtt tekintete.
Mivel a’melly lélek a’ virtusban örül,
Fel-emelt fövel jár az a’ bánat körül.
Kedvelte az élet gyönyörüségeit,
De tsúpán tisztább és ártatlan nemeit.
Mint némelly virágok, ollyan plánták ezek,
Mellyeket ha gyengén illetnek a’ kezek,
Akkor kellemetes szagot illatoznak;
Ha dörsölik, büdös illatra változnak.
Igy használta ELEK a’ gyönyörüséget,
Fáradtt elme és test’ meg-ujjitás végett.
Tsak mérseklett gyenge gyakorlásban vette,
Eröltetve terhes járommá nem tette.
Az hivságos jó kedv ’s mulasság’ kebele
Kívül hó-szin fejér, ’s patyolat fedele.
De belől tsomóban lappangnak mennyi sok
Cleopatra’ keblet mardoso áspisok!
Boldog ELEK! kinek nem sebhetvén melyjét
Illy marás tapodta az áspisok’ fejét.
------
Ha nézem a’ polgár-társasági testet
Ebben-is élö Tag volt, nem szinnel festett.
[129] Ki az Ember, a’ki e’ névre érdemes?
Ember-társaihoz kinek lelke nemes:
Ember ez; ’s a’ mi több még nemes ember-is,
Ezé mind a’ szép név, mind a’ szép tzimer-is.
Te régi Bölts! a’ki lámpásnál kerestél,
Illy embert, ’s példádban nagy tudományt festél,
Im’ az Ifju Polgár, emberek’ barátja,
Ki maga képében ember-társát látja.
Hiszi, hogy akárki egy test és vér vélle,
Atyafiság, vérség’ ága mind egyféle.
Mint az harmat földet ’s plántát nem válogat
Mind eggyikre siros tseppeket hullogat;
Illyen az emberi szeretet: sirozó
Tseppjeivel mindenfelé harmatozó.
Ö volt, kit-kit sorsa szerint meg-betsülö,
A’ felsőt tisztelö alson könyörülö
A’nép szegénnyihez hajlando ’s érzékeny
Munkás szeretetre gyümöltsel termékeny.
Kivánsága ölben fogta más javát-is,
Környékében zárván más boldog sorsát-is.
A’ bánkodo’, ködös homlokán fel-derült
Az el-tévedettnek eleiben került
A’ panaszlo sajnos ügyére fel-serkent,
A’mellyen meg-sebhedtt szivre flastromot kent.
Pártfogóra talált az ártatlan nálla
Örömest emelte mások’ terhét válla
Az ügyefogyottat fel-fogták karjai,
A’ kérelmes elött meg-nyiltak zárjai.
Nyajas hazájának polgár-tarsaihoz
Jonathán és Dámon’ képe baratihoz.
Arany zabolával tartozkodott nyelve,
Ajaki szemérem gyeplöjén fékelve,
Honnan nem származtak betsmérlés szerei,
Vagy gunyoló tréfák öklelö törei.
Vetélkedő társát tsupán meg-elözte
Erdemmel, nem pedig el-nyomassal gyözte.
Illy táblát az a’ jó maga-viselet,
Kisérvén azt minden nyomon a’ tisztelet.
Ki nemes vért ’s szívet vett a’ nemzö vérböl
Égi plánta nött-ki meg-áldott gyökérböl.
[130] Tiszta búzát vetvén a’ meg-szenteltt nemzés,
Igy hozott hasonlo termést a’ meg-szemzés.
Mellyböl a’mit illet leg-elöl ditséret,
Szebb rész, az egyenes jó lelki esméret.
Ezzel párosodott a’ ki-nyiltt szivüség,
Nemtelen két-szintöl tiszta eggyügyüség.
Ezt-is, mint atyai örökséget birta,
Mellyröl charactere nemességet irta.
Hol nem volt tsalárd sziv, fenevad pajtája,
Ama’ tekervény, a’
Dédalus’ munkája.
4Ez ama tekervényes Labirinthus, a’ Minotaurus lako-háza, mellyet Dedalud tsinált a’ költeményes historia szerint.
Jer Diogenes! hát ez a’ te embered,
Kit kerestél? – Lámpás nélkül itt meg-nyered.
----