I. Konvenciós forint, Conventions Münze (C. M.)
1750-ben Mária Terézia bevezette a húszforintos pénzlábat, azaz rögzítette a forint és a tallér ezüsttartalmát: 1 kölni márka (233,856 g) tömegű ezüstből 20 egyforintos vagy 10 egytalléros verhető. 1753-ban a Habsburg Birodalom egyezményt (konvenció) kötött Bajorországgal, hogy azonos pénzlábat használnak. Később más német államok is csatlakoztak az egyezményhez. Ezért hívták az értékálló ezüstalapú forintot konvenciós forintnak, németül Conventions Münze-nek (C. M.). E pénz további megnevezései: rajnai forint, rénes forint, ezüstforint, pengő forint, osztrák értékű forint. Ez a pénzláb az 1811‒1816 közötti időszakot kivéve 1856-ig volt érvényben.

II. Papírpénz
A bankjegyet kibocsátó állam azt vállalja, hogy a papírpénzt névértékben bármikor beváltja nemesfém érmékre. A Habsburg Birodalomban először 1762-ben, a hétéves háború idején bocsátottak ki papírpénzt (bankócédula; Bankozettel; Banco Zettel). Mária Terézia 1771-ben rendelte el a papírpénz ezüstpénzre való kötelező beváltását, de Magyarországon csak 1784-től, II. József idején lett kötelező a papírbankjegy elfogadása. A papírforint és ezüstforint 1798-ig paritáson állt, egyenértékű volt.

III. Infláció
A napóleoni háborúk idején a hadi kiadások miatt fedezetlen bankjegykiadásra kényszerült I. Ferenc. 1795-től 1806-ig majdnem tízszeresére nőtt a forgalomban lévő papírpénzek névértéke, a korábbi ezüst 3 és 6 krajcárosokat rézből verték. Növelte az inflációt, hogy a háborús években a nemesfém pénzek tezaurálódtak, vagyis az emberek felhalmozták a fémpénzeket és papírpénzt használtak a mindennapokban. Annak is inflációs hatása volt, hogy az elvesztett területekről visszaáramlott a bécsi kiadású papírpénz, és hogy 1809-ben már a birodalom területén folytak a harcok. Az ezüstpénzhez képest folyamatosan vesztett az értékéből a papírbankjegy, de 1809-től különösen meggyorsult a pénzromlás. A januári hivatalos (de csak utólag elismert) értékek szerint 1799-ben 100 ezüstforint 103 papírforintot ért, 1800-ban 113-at, 1803-ban 130-at, 1805-ben 133-at, 1808-ban 204-et, 1810-ben 469-et.

IV. Devalváció: váltócédula, váltóforint
1811-ig hivatalosan a bankjegy azonos értékű volt az ezüstforinttal, de a valóságban ettől eltérő árfolyammal számoltak. 1811 tavaszán a Habsburg Birodalom egészében I. Ferenc elrendelte a devalvációt, a papírpénz 80%-os leértékelését. Ezzel az állam elismerte az inflációt. A forgalomban lévő bankjegyeket a névértékük 1/5-ére szállították le 1811. március 15-i hatállyal. Egyúttal elrendelték a bankjegyek kötelező becserélését az új kibocsátású bankjegyekre, a váltócédulákra vagy váltóforintokra (németül: Einlösungsschein). A becserélést 1812. január 31-ig kellett befejezni. Vagyis „az állam, mely az 500 forintról szóló bankjegy birtokosának 500 forintot tartozott volna fizetni ezüstben, csak 100 forintot fizetett, és azt sem ezüstben, hanem valamely újabb papirosban.” (Leroy-Beaulieu, 1880, IV., 439, idézi: Horváth D., 1988, 111.)

V. Bécsi valuta, Wiener Währung (W.W.)
A váltócédulák/váltóforintok megjelenésével 1811-ben bevezették a bécsi valutát (németül: Wiener Währung; W.W.), és kivezették volna a konvenciós pénzt. A gyakorlatban azonban kettős valutarendszer jött létre, az konvenciós és a bécsi valutát egyaránt használták. Az infláció folytatódott. 1811 végén 100 ezüstforint = 217 váltóforint, 1816 nyarán 100 ezüst forint = 250 váltóforint. Az árfolyamot végül ezen a szinten sikerült rögzíteni 1819-ben. A kettős valutarendszert hivatalosan 1816-ban ismerték el.

VI. Adóelőlegjegy
I. Ferenc 1813-ban adóelőlegjegyet (németül: Anticipationsschein) bocsátott ki, hogy elkerülje az újabb adókat és az újabb fedezetlen bankjegykibocsátást. Az adóelőlegjegyet a később beszedendő adó fedezte volna.

VII. A pénzromlás hatása a mindennapokban
1798-ban 100 papírforint még 100 ezüstforintot ért, 1811. márciusban 100 papírforint már csak 20 váltóforintot. 1816-ban a 20 váltóforintért már csak 8 ezüstforintot adtak (a váltóforint és az ezüstforint már a devalvációs rendelet életbelépésekor sem volt egyenértékű). A beváltáskor azonban csak a váltóforint névértékének kisebb részét adták ki ezüstben, ötheted részéért 1% kamatozású államkötvényt ajánlottak.
De nem csak a papírpénz értéke romlott, hanem az ezüstforint vásárlóértéke is: 1 köböl búza átlagára a pesti piacon 1800-ban 2,22 ezüstforint volt, 1803-ban 4,33, 1805-ben 6,25, 1808-ban 7,3, 1810-ben már 18,50.
Az 1811-es devalvációval tovább romlott a forint vásárlóereje: „Hatalmas áremelkedés következett be. Pesten 1 pár fiatal libát az eddigi 6‒8 forint helyett 100 forintért adtak. 100 font [56 kg] gyapjú, amely 1810-ben 352 Ft-ba került, a pátens kiadása alatt 700-ra, utána 1300-ra emelkedett.” (Kőhegyi, 1988, 135.)

(Horváth D., 1988; Kőhegyi, 1988; Danyi, [2021]; Gedai István, pénz, MAMŰL, 2003-2014, 9, 116‒120.; Benda, 1982, II., 617‒627.)