Megrettenve olvasám utolsó leveledet mellyben azt írod, hogy az ember kénytelen az embereket ’s az emberiséget is gyülölni, mert az emberi nép tele van istentelenekkel, hazugokkal, ámítókkal. ’S miért nem Bolondokkal? De Te gyülölni akarsz ’s igazolni akarod gyülölségedet, mert a’ bolondság nem gyülölséget, hanem szanokozást érdemel. Szerencsétlen Kazinczy! ha Te ötven esztendei tapasztalasidból, szenvedésidből, tanulásodbol csak ezt a’ kincset tudtad gyujteni, ugy érdemes vagy a’ Te leg kissebb barátodnak dorgálására. Te gyülölöd Dencsidet ha papirosodat bémocskolja, vagy Emíledet ha sírásával füleidet sérti? Crede mihi, non bis pueri, sed semper pueri sumus. ’S a’ ki a’ gyermekeknek jatékait elszórja, ne csudálkozzék, ha a’*
ha <reá port szórnak> a’
gyermekek reá*
gyermekek <sz> reá
port hánynak ’s kámpolva kiábálnak. Te virtusaiddal, dicsőségeddel ’s oktatásoddal ellenségeket csináltál magadnak ’s mast vissza tetszik néked, hogy az emberek, kik Socratest megölték, Catót lepökdözték, Téged meg mernek sérteni. Te ugy léptél fel a’ Játékszínre mint tanító, ’s minthogy azt látod hogy tanítványid istentelenek, hazugok amítók, vagy röviden bolondok, tehát elég okod van hogy még tovább is tanitsd őket ’s ne csüggedj meg midőn látod hogy az ezer esztendőknek hibájit a’ Te pillantatod meg nem orvosolhatja; ne boszonkodj ha tanítványid között hozzád hasonlót nem találsz, mert éppen az a’ termeszetnek eggyik leg csudalatosabb csudája, hogy annyi milliom testvéreid között, egy sem lehet az, a’mi Te vagy. Te mindezeket előbb tudtat mint én, de nem elég tudni, érezni is kell. Ha olly boldogtalan vagy hogy ezeket nem érzed, titkold, mert azt kimondani néked nem szabad. Én érzem ’s tapasztalom hogy igy érzeni boldogság. Szálj-le, Barátom, idealitásod tündér világából, ne álmadozz nagy és kicsin emberekről s meg fogsz velek békülni.