Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek 1814 – | Berzsenyi Dániel – Kazinczy Ferencnek 1814 – |
|---|---|
Mikla, Jun. 16dik 1814.
Barátom!
Megrettenve olvasám utolsó leveledet mellyben azt írod, hogy az ember kénytelen az embereket ’s az emberiséget is gyülölni, mert az emberi nép tele van istentelenekkel, hazugokkal, ámítókkal. ’S miért nem Bolondokkal? De Te gyülölni akarsz ’s igazolni akarod gyülölségedet, mert a’ bolondság nem gyülölséget, hanem szanokozást érdemel. Szerencsétlen Kazinczy! ha Te ötven esztendei tapasztalasidból, szenvedésidből, tanulásodbol csak ezt a’ kincset tudtad gyujteni, ugy érdemes vagy a’ Te leg kissebb barátodnak dorgálására. Te gyülölöd Dencsidet ha papirosodat bémocskolja, vagy Emíledet ha sírásával füleidet sérti? Crede mihi, non bis pueri, sed semper pueri sumus. ’S a’ ki a’ gyermekeknek jatékait elszórja, ne csudálkozzék, ha a’*
ha <reá port szórnak> a’ gyermekek reá*gyermekek <sz> reá port hánynak ’s kámpolva kiábálnak. Te virtusaiddal, dicsőségeddel ’s oktatásoddal ellenségeket csináltál magadnak ’s mast vissza tetszik néked, hogy az emberek, kik Socratest megölték, Catót lepökdözték, Téged meg mernek sérteni. Te ugy léptél fel a’ Játékszínre mint tanító, ’s minthogy azt látod hogy tanítványid istentelenek, hazugok amítók, vagy röviden bolondok, tehát elég okod van hogy még tovább is tanitsd őket ’s ne csüggedj meg midőn látod hogy az ezer esztendőknek hibájit a’ Te pillantatod meg nem orvosolhatja; ne boszonkodj ha tanítványid között hozzád hasonlót nem találsz, mert éppen az a’ termeszetnek eggyik leg csudalatosabb csudája, hogy annyi milliom testvéreid között, egy sem lehet az, a’mi Te vagy. Te mindezeket előbb tudtat mint én, de nem elég tudni, érezni is kell. Ha olly boldogtalan vagy hogy ezeket nem érzed, titkold, mert azt kimondani néked nem szabad. Én érzem ’s tapasztalom hogy igy érzeni boldogság. Szálj-le, Barátom, idealitásod tündér világából, ne álmadozz nagy és kicsin emberekről s meg fogsz velek békülni.A’ Bonyhai Grotta
1814
Lebegjenek, oh Grotta, feletted
Ölelkezve palmák’ ’s myrtusok lombjai,
Hintsenek enyhítő árnyékot körűlted,
Hintsenek illatot Ilyssus’ bokrai.
’S ha majd csendes mohaidon le dűl
A’ Hérók’ Leánya magános órájin
’S a’ szebb lelkek gondjaiba merűl,
Oh fedezd könnyeit ’s szarítsd el orczájin.
’S mikor karján Melancholiámnak
Az ének nectáros érzésére hevűl,
Légy temploma a’ szelíd Mu’sáknak
’S a Sphærák’ zengése ömledezzen körűl.
| Mikla, Jun. 18dik. 1814.
Barátom!
Rettegve olvastam utolsó leveledet, mellyben azt írod, hogy kénytelen az ember végre az embereket ’s magát az emberiséget gyülölni, mert az emberi nép tele van istentelenekkel, hazugokkal, ámítokkal. Barátom, jaj néked, ha igy érzel! De ha igy érzel is, igy szóllnod nem szabad. ’S vissza kell ezen szavadat venned, egyéberánt én is Mondolatokat írok ellened. Ha véttenek ellened az emberek, miért nem nevezed őket, az ő igaz neveken, bolondoknak? De Te gyülölni akarsz ’s igazolni akarod gyülölségedet. Boldogtalan! ha ötven esztendei tapasztalásodból, szenvedésedből, tanulásodból csak illy kincset tudtál gyüjteni! Te gyülölöd Dencsidet, ha papirosodat bémocskolja ’s Emíledet, ha sírásával füleidet bántja? Te gyermekek közé keveredtél ’s a’ gyermekek’ játékait eltiportad ’s mast boszonkodol hogy azok téged porral dobálnak ’s utánnad kámpolódva*
utánnad <kápo> kámpolódva kiábálnak. Te megsértéd az embereket virtusaiddal, dicsőségeddel ’s oktatásod módjával, ’s mast csudálkozol hogy azok, kik Socratest, Senecat meg ölték, Catót lepökdözték, Téged meg mernek csufolni. Éppen az volna csuda, ha ezt nem cselekednék. Te ugy léptél fel mint Tanító ’s mivel látod, hogy tanítványid istentelenek, hazugok, ámítók, szóval, bolondok, éppen azért kötelességed azokat tovább is tanítanod. De ne csuggedj midőn azt látod hogy az ezer esztendőknek hibájit rövid*hibájit <a’> rövid pillantatod meg nem orvosolhatja; ne boszonkodj ha tanítványid között veled egyeránt érezőt nem találsz, mert éppen az a’ természetnek eggyik leg csudálotosabb csudája, hogy annyi milliom testvéreid között, eggy sem lehet az a’ mi Te vagy. Az emberek veled rutabbul nem bánhattak mint velem, harcz ’s dühösség volt életemnek legszebb ideje, tajtékos ajakkal csókoltam – azt, kiért szívem reszkete, tőrös kézzel ölelém barátomat, vérrel elegyítve ittam örömimnek poharát, mint egy részeg Pandur a’ palinkát az ütközetnek veszélyén; mert nem tudtam azt hogy az embereknek gonoszsága nem egyéb mint gyarlóság, bolondság. Miólta ezt látom ’s az embereket ezen szempontból nézem, békes vagyok magammal ’s az emberekkel ’s nyugodalmam tökélletes. Szállj le, Barátom, Idealid tündér világából, térj bé barátodnak Zenó palástjával fedett békes sátorába, ’s ne szünj meg véle bolcselkedni ’s nem szünsz meg véle szeretni és boldog lenni.A’ Bonyhai Grotta.
1814
Lebegjenek, oh Grotta, feletted
Ölelkezve pálmák’ ’s myrtusok’ lombjai,
Hintsenek enyhítő árnyékot körülted,
Hintsenek illatot Ilyssus bokrai.
’S ha majd csendes mohaidra le dűl
A’ Hérók Leánya magános órájin
’S a’ szebb lelkek gondjaiba merül,
Oh, fedezd könnyeit ’s szárítsd el orczájin.
’S midön karján Melancholiámnak
Az ének’ nektáros érzésére hevül
Légy temploma a’ szelíd Músáknak
’S a’ Sphaerák’ zengése ömledezzen körül.
Ezt már el küldtem a’ Grófnénak, ’s eddig tudom vagy Wesselenyi vagy Döbrentey kezéből*
vagy <.> Döbrentey <kezéhez> kezéből meg kapta. Érzem hogy igen csekély, de azt is érzem hogy szívből jött. Itéld meg Timoni szemekkel; en baráti fülekkel foglak ki hallgatni. |