MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
VII.
Fillishez.
A’ SEMMISÉG’ örök tavába
Ifjú-korod’ javát hijába,
Szép Húgom! óh ne hán’d:
Úgy éld virágit a’ tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.

Ne hidj a’ nyájason mosolygó,
A’ Grátziák’ kertébe’ bolygó
Lepkéknek, óh ne hidj!
Ezek tsak új rózsákra futnak,
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.

Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyótska rágott
Emésztvén édesen;
De végre Lepke vált belőle,
’S újjabb virág után előle
Eltűnt negédesen.

Óh mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem eltsűggedt alatta,
A’ szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan’ kerestem
Másutt, mihelytt attól elestem,
Ki édesen gyötört.

A’ szép napok hosszak valának,
Az éjtszakák nem nyugtatának,
Hogy ő máshoz hajolt,
Szétt-néztem, és sohol se láttam
Azt, a’ kit*
kit. A pont sh., em.
oly hívenn imádtam;
’S egész főld puszta volt.

Most is, ha foly könyhullatásom,
Tsupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ő a’ hitszegő!
A’ tiszta szívet megvetette,
Ki őtet olly forrón szerette,
’S reám méltatlan ő.