VITÉZ.
Mégyek már. Engedd meg, kedves Kincsem,
Hogy megyáló csókom’ szádra hintsem.
Jaj be fájlalom,
Kedves Angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni,
E kell menni.
LILLA.
Akkor indúlsz hát el, csalfa Lélek!
A’ midőn már én csak néked élek?
Bírod szívemet,
’S itt hagysz engemet:
Ah, nem érdemel meg eggy illy hívet
A’ te szíved.
VITÉZ.
Szívemet ne vádold, jól esmérted.
Most is hév tüzekkel ég az Értted. –
A’ sors kisztet el
Vas törvényivel:
Ám-de semmi tőled el nem választ:
Adj jobb Választ.
LILLA.
Minden válasz erre megy ki nálom,
Hogy, ha elmégy, nyugtom’ nem találom.
Hát, ha hívem vagy;
Mellettem maradj,
Költsönös részt vévén víg napomban,
’S bánatomban.
VITÉZ.
Err’ az útra is csak értted mégyek,
Hogy mind a’ kettőnknek hasznot tégyek:
Mert egy nyomban jár
A’ mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen ollyan nedves
Értte, Kedves!
LILLA.
Megnyugszom; mert tiszta szíved’ látom.
Hordjon a’ szerencse, hű barátom!
És e’ csók maga
Légyen záloga,
Hogy szerelmem’ néked felfogadtam,
Általadtam.
KETTEN.
VITÉZ. Kérlek, míg öledbe visszatérek....
LILLA. Értem – – Én is tőled mást nem kérek.
VITÉZ. Angyalom, szeress!
LILLA. Kincsem, meg ne vess!
EGGYÜTT. Mert lelkem csupán te tőled éled.
Istenvéled!!