MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Lilla nyomdai kézirat
[Lillához, távollétemben]
Ollyan szerencsés több van é?
Van é? ’s ha van Ki a’?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Néhány irígy – csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te erről senkinek,
Mi sem szóllunk, mi se’;
Hogy a’ Világ’ irígyinek
Vakúljon a’ szeme.
Mi majd, ha boldog czélt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én Téji versbe foglalom
Érzékeny éneked’,
’S mellettem e’ szép angyalom
Hárfázni fog neked.
Így kötnek öszve új csomók.
’S mi lesz LILIM’ jutalma? – Csók!*
Az aláhúzás utólag lehúzva.


Szemrehányás.
Lilla!*
Az aláhúzott szavak a kéziraton kétszer aláhúzva.
míg ingó kegyelmed
Tiszta szívemhez hajolt,*
hajölt em.
’S alva tartott szép szerelmed:
Boldogabb nálam ki volt?

Jaj de bezzeg elfutának
Régi kedves napjaim,
Búra, gyászra*
<fordú>
változának
Tűneményes álmaim.

Érzem: a’ leányi elme
Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más Nyalánk’*
Az N n-ből jav.
szerelme,
Mint Zefir, körűlte leng.

Néked is, szép Rózsaszálam,
(Szád ’s szemed tagadja bár)
Kedvesebb kezd lenni*
Az e a-ból jav.
nálam
Eggy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes –
Ah, ne higgy! bizony megejt;
Máshoz áll el a’ negédes,
Öszvecsúfol ’s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban
Tégedet csúfoljalak;
Szánlak inkább, és magamban
Megbocsátok, gyöngy alak!


XLI.
Megkérlelés.
Hogy Manczával
Jártam egyszer így;
Mért pörölsz olly nagy csatával?
Mért vagy olly irígy?

Ő is édes,
És negédes ám.
Ő is, mint te, eggyet inte,
Rám tekinte, rám. –

Engedelmet!..
Gyenge volt e’ Szív:
Nem cserélt azért szerelmet,
Hív fog lenni, hív. –

Drága Lélek!
Jöszte – jöszte bé;
Csak te értted ’s benned élek –
Elkerűlhetsz é?


A távolról kínzó.
Rég’ nem valék te véled szemben,
Rég’ is nem láttál engemet:
’S ládd, mégis távollételemben,
Lilim! gyötörtél engemet.
Bár félre volt lakásom – félre,
Északra lakván én, te Délre:
Mégis tüzed velem lakott;
Mindég perzselte Északot. –

Most a’ tűz mellett vagyok:
’S nincs olly szenvedésem;
Mert égésim olly nagyok,
Hogy meghalt*
Jav. ebből: megholt
érzésem.


XLIII.
Újesztendei Gondolatok.
Ó h Idő, futós Idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
Vissza hozzánk eggy se’ jő,
Mind a’ setét Kaósz’ ölébe dűlnek.

Óh Idő, te eggy Egész!
Nintsen neked sem kezdeted, se’ véged;
És csupán a’ véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

Téged szűlt e’ a’ Világ?
Vagy a’ Világot is te szűlted éppen?
Mert ha csak nincs Napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

Hát ha tőled, óh Idő!
Te a’ ki mindenünket öszverontod,
A’ Nap is hóltszénre fő?
És lánczodat magad zavarba bontod?

Mert ihol lám mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

Lám az ég’ forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
Lám a’ csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig Főldünknek állapatja,
Hogyha a’ feldűllyedett
Tenger, vagy Etna’ lángja szántogatja?

Sok faluk’ határain
Ma Delfinek cziczáznak a’ vizekben,
’S a’ Csigáknak házain
Most Zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

Sok Merőföld már sziget,
Sok völgyek a’ nagy bérczekig dagadtak,
És ahol hegy vólt ’s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

Így teszel te, óh Idő!
A’ Nemzetek’ forgó enyészetével.
Most az eggyik nagyra nő,
’S a’ másik elmúlik saját nevével.

Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a’ Világ’ csudája, állott:
És ahol szántottanak,
Most London, a’ világ csudája, áll ott.

Óh ha a’ nagy Nemzetek’
Sorsán hatalmad’ így előmutattad:
Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk – mit várhatunk miattad?

Gyermek- ifjú- vén korunk,
A’ bú, öröm, ’s a’ jó, gonosz szerentse,
Ép, beteg voltunk, ’s torunk –
Kezedbe’ van, hogy jöttödet jelentse.

Futsz te, nem vársz senkit is.
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
Ím te, míg ezt mondtam is,
Öt hat parányi perczeken kimúlál.

Nem lehet jelenvaló,
Csak múltt, ’s jövendő pont lehet te benned.
És miként a’ puszta szó
Repten repűl, úgy kell veszőbe menned.

Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebess-haladva.
’S meglehet, hogy nékem is
A’ véghatár ma is ki lészen adva.

Úgy se’ volnék már gyerek.
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
’S e’ szerént az emberek’
Szűk életének harmadáig éltem.

Vajha már – ha több nem is –
Mind eggyik esztendőre jutna benne
Eggy – csak eggy órácska is,
A’ melly az Érdem’ oszlopára menne!

Kész vagyok meghalni – kész,
Csak ezt tegyék síromnak a’ kövére:
ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE.

Ámde, hogyha olly nemes,
Szép tettek életembe’ nem tetéznek,
Hogy halála érdemes
Legyen dicsőítésre még Vitéznek:

Semmi! csak te, óh Lilim!
Te, a’ kiért az életet szerettem,
Csak te légy, Lillám! enyím;
Mindég fogom becsűlni hogy születtem.

És mivelhogy a’ napok
Elseprik a’ legédesebb időket:
Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

Elfut a’ nyájas tavasz,
A’ bársonyos Hajnalra gyász köd árad,
A’ kinyíltt játzint elasz,
A’ rózsaszál egy délbe’ is kiszárad:

Így az Ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
És az Ámor’ csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

Akkor, ah! rózsáid is,
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom hideg Lilimmal,
Úgy napolván, mint rideg
Vén Pellikán ifjúi daljaimmal.

Míg tehát az lenne még,
A’ szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
Míg az élet’ lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
Semmi sem! mind semmi sem!
Csakhogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

Híremet ’s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra ’s a’ Leányok.


XLV.
Köszöntő.
Lánczba fűzni most szeretném
Én a’ jázmint ’s violát,
Hogy velek megtisztelhetném
Ezt a’ lelkem-várta Mát.

Szép LILIM! halmos melyedre
Rózsazáport hintenék:
Haj, LILIM! hószín öledre
A’ piros mint illenék!

Jaj de most a’ tél csatázik,
’S véle a’ szél és a’ jég,
Minden fagy most, minden fázik:
Csak szerelmünk’ lángja ég.

A’ te szádon a’ tavasznak
Százszorszépe nyíl, virít;
Ah! az én orczáim asznak,
Engem a’ nyár süt, pirít.

E’ szerént mi Bőjt’ havában
Ollyal kedveskedhetünk,
A’ mit csak tavasz’ javában
’S nyár felé szemlélhetünk:

Add nekem Te két orczádnak
Kellemes virágait,
Én ajánlom bíbor szádnak
Szám’ hevűlő csókjait.

Óh, engedd meg, hogy meghintsem
Vélek orczád’ két felét,
Hogy velek köszöntsem, Kintsem!
Szép nevednek reggelét.

Ötven versbe ötven szókkal
Annyi érzés bé nem fér,
Mint egy csókba: hát egy csókkal
Száz Köszöntő fel nem ér.

Én azért hív tisztelésem’
Illy rithmusba foglalom
Té’s, ha tetszik, idvezlésem’
Így fogadd el, angyalom.


Habozás.
Itt hagynám én ezt a’ Várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Örömmel megválnék tőled, komor város,
Ha menésem az övével lenne páros.
De melly édes örömtől kell megfosztatnom;
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
Ha Északra lakik már Ő, én meg’ Délre,
Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
Óh iszonyú Búcsúvétel,
Melly egy áldott*
Az eredeti szókapcsolat ki lett törölve, helyére utólag egy áldott került.
szívtől vét el!

Itt hagynám én ezt a’ Várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Öszveütném sarkantyúmat, megindúlnék,
Még e’ város felé háttal sem fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Melly kivűlem beteg lenne halálosan,
Nem engedi a’ szövetség, ’s*
Utólagos betoldás.
a’ szerelem,
Melly lángoló tüze által harczol velem.
Óh millyen két szörnyű Gond főz!
Egek! Lilla! Ah, mellyik győz?

Itt hagynám én ezt a’ Várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
Ha Őtet is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár*
<cso>
édes Csókot kitől*
kitől <valyon> Az áth. szó fölé írva.
nyér énekem?
Ki bíztatja Múzsám’ édes mosolygással?
Ki önt belém lelket egy fél pillantással?
Árva Múzsa! árva Író!
Óh, lesz é egy bíztató szó?

Nem hagyom itt ezt a’ Várost, mert nem lehet,
Mert Lillától szívem bucsút nem is vehet.
Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek.
Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Lillát is el kell hagynom miattatok.
Lemondok a’ dicsőségről, bár szeretem,
Csakhogy ezen gyöngy Kincsemet megvehetem.
Ő értte megvetem mind azt,
A’ mi tőle külön szakaszt.

(Lilla.)
Hagyd itt, Hívem! ezt a’ Várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegényLillád, ’s könnyez ezen.
Hagyd itt! Szívem kebeledben fog gyúladni,
A’ tiédnek az enyimben kell maradni.
E’ hév Csókban, mellyet szádra ragasztottam,
Lelkem’ minden indúlattal kibuzgottam. –

VITÉZ.*
Utólag, más tintával lett ideírva.
*
<(Vitéz.)> Utólag, más tintával áthúzva.
Vedd el te is ezt én tőlem, kegyes Lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek. –
Kellemes Szűz! – (Lil.) Ah, kedves Hív! –
(Ketten.) Ne félj: néked dobog e’ Szív!!


XLVII.
A’ keserű Édesség.
A’ Rózsa szép virágszál,
De tüske szurdal ágán.
Ha mézet ád is a’ Méh,
Fúlánkja néha megcsíp.
A’ Bor*
A B b-ből jav.
betölt örömmel,
’S mámort okoz gyakorta.

Szép vagy te LILLA, ’s édes,
Vídít kegyes szerelmed;
De mennyi – ah, de mennyi
Kín is gyötör miattad!


XLVIII.
Búcsúvétel.
VITÉZ.

Mégyek már. Engedd meg, kedves Kincsem,
Hogy megváló csókom’ szádra hintsem.
Jaj be fájlalom,
Kedves Angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni;
El kell menni.


LILLA.

Akkor indúlsz hát el, csalfa Lélek!
A’ midőn már én csak néked élek?
Bírod szívemet,
’S itt hagysz engemet:
Ah, nem érdemel meg eggy illy hívet
A’ te szíved.


VITÉZ.

Szívemet ne vádold, jól esmérted.
Most is hév tüzekkel ég az Értted. –
A’ sors kisztet el
Vas törvényivel:
Ám-de semmi tőled el nem választ:
Adj jobb Választ.


LILLA.

Minden válasz erre megy ki nálom,
Hogy, ha elmégy, nyugtom’ nem találom.
Hát, ha hívem vagy;
Mellettem maradj,
Költsönös részt vévén víg napomban,
’S bánatomban.


VITÉZ.

Err’ az útra is csak értted mégyek,
Hogy mind a’ kettőnknek hasznot tégyek:
Mert egy nyomban jár
A’ mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen ollyan nedves
Értte, Kedves!


LILLA.

Megnyugszom; mert tiszta szíved’ látom.
Hordjon a’ szerencse, hű barátom!
És e’ csók maga
Légyen záloga,
Hogy szerelmem’ néked felfogadtam,
Általadtam.


KETTEN.

VITÉZ. Kérlek, míg öledbe visszatérek....
LILLA. Értem – – Én is tőled mást nem kérek.
VITÉZ. Angyalom, szeress!
LILLA. Kincsem, meg ne vess!
Együtt. Mert lelkem csupán te tőled éled.
Istenvéled!!


*
Fölötte, a lap tetején más tintával ez áll: Lásd a’ …………. jelnél: XLIX.
XLIX.
A’ Tavasz.
Az egész Világ feléledt;
’S az elérkezett Tavasznak
Örömére minden örvend:
Csak az egy Vitéz nem örvend.

Enyelegnek a’ juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a’ pacsírta ’s a’ pinty;
Az egész berek’ homálya
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.

Ihon a’ kinyíltt mezőkben,
Ligetekbe’, rétbe’, kerten,
Hiaczintok illatoznak;
Tulipányok ékesednek,
Mosolyognak a’ virágok:
De mi kedvem a’ Tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
LILI nem virít ölemben?


L.
Az Eltávozás
Távol vagyok te tőled,
Óh életem’ reménye!
Óh LILLA, földi Angyal,
Távol vagyok te tőled!

Elhagytalak, Galambom!
El – ’s ah, talán örökre;
Miolta olly sok édes
Csókok között utólszor
Bucsút vevék te tőled. –
Ím vissza én se’ mentem,
Te is bilincsbe estél.

De bezzeg, a’ ki LILLÁT
Elhagyta – ah! ha látnád –
Elhagyta ám magát is,
El – ’s ah, talán örökre!


LI.
Siralom
Gerliczeként nyögdécselek,
Vígasztalást már nem lelek,
Nálad nélkűl, mintegy árván,
Kietlen pusztákon járván.

Ah! örök gyászt szerze nékem
Elrablott gyönyörűségem.
Más lett boldoggá általa,
Ki az én reményem vala.

Nékem pedig bú, siralom
Szerelmemért a’ jutalom;
Miolta azt elvesztettem,
A’ kiért élni szerettem.

Kiáltozom fűnek, fának
Kedves Nevét itt LILLÁNAK:*
Kétszer aláhúzva.
Ő pedig űl más ölébe’,
’S nem is jutok tán eszébe.

Gyászra dűlt éltem’ hajnala:
Boldogságom’ szép Angyala!
Várhatom e’ valahonnan,
Hogy megvígasztalsz újonnan? –

Halavány Hold’ bús világa!
Te légy kínom’ bizonysága;
Te sok álmatlan éjjelem’
Eggyütt virrasztottad velem.

Süss Kedvesem’*
A K k-ból jav.
ablakára,
Hints lágy álmot szemhéjjára;
Hogy a’ bájoló Szerelem’
Párnáján álmodjék velem.

Te pedig, óh kedves-kellő
Álomhozó esti Szellő!
Legyezd gyengén Angyalomat,
’S ejtsd melyére egy csókomat.


LII.
Barátomnak
Illyen dorgálást, barátom,
Tőled már sokszor hallék,
Hogy magam miért bocsátom
Úgy el, bár vidor valék?
Mért vagyok most ollyan gyáva,
A’ ki másszor, mint egy páva
Voltam a’ felőltözött
Víg Gavallérok között?

Azt is hányod a’ szememre,
Hogy most bús, komor vagyok,
És hogy már ifjú-létemre
Mindenemmel felhagyok,
Én, ki másszor a’ lyánykákat,*
lyánykákát em.
És egész kompániákat,
Kedveltetni jól tudám. –
Úgy van: LILLÁT bírtam ám.

Most pedig már bús kedvébe’
Szívem csak szomorkodik,
Őltözöm csak neglizsébe,
Két orczám halványodik;
Nem kedvellek társaságot,
Sem leányt, sem tzifraságot. –
Úgy van: LILLÁT fájlalom. – –
Óh te, eltűntt Angyalom!


A’ Tihanyi Ekhóhoz.
Óh Tihannak ríjjadó Leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a’ sors eddig annyit hánya,
Partod’ ellenébe űl.
Itt a’ halvány Holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúltt reményén
Egy magános árva szív. :|:

Míg azok, kik bút, bajt nem*
Utólag a sor fölött betoldva.
szenvednek
A’ boldogság’ karjain,
Vígadoznak a’ kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! a’ mit én nem bírok
Verd ki zengő bértzeden. :|:

Zordon erdők, durva bérczek, szirtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,*
Itt vége szakad a kéziraton a szövegnek.


Még egyszer Lillához
Én szenvedek, ’s pedig miattad,
Miolta szívem’ elragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe.
’S így kell talán e’ gyötrelembe’
Örökre sínlenem.

Értted borong éltem’ tavassza;
Mert nincs Nap, a’ melly elfogyassza
A’ rám vonúltt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta Azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta tőled távol esvén
Reménye füstbe szállt;
Holtt-álom űl zsibbadtt ölében,
’S gyakran ijesztő képzetében
LILIT, LILIT kiált.

E’ szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak.
Nincs LILLA, nincs öröm!
Már nyugtom’ éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
’S fejem’ LILIN töröm. –

Óh, melly keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit reméllni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdöm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.

És tán te, szép Szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed’ virága
Virít, míg én halok. –
Adná az Ég! Azonn örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
Felét az Angyalok.

De tán, LILIM! te is kesergesz?
Rabgerliczém saskézbe hergesz,
’S kéred segédemet?
Hijába már, Kincsem, hijába!
Csak az Halál’ jégsátorába’
Ölelsz meg engemet.


[A’ Pillangóhoz]
De most lomha, ’s hernyó’ módjára
Mászkál a’ fanyar bánaton,
És a’ mások’ múlatságára
Magának vers-koporsót fon. – –

Ah! szárnyad eszembe juttatja
Psychét, ’s az ő bánatjait,
És a’ Psyche’ gyötrő bánatja
Tulajdon Lelkem’ kínjait.

Ő is Ámor’*
A szó előbb pontokkal volt kiemelve, majd utólag aláhúzva.
arany várában
Egykor édes nektárral élt,
És a’ Grátziák’ rózsássában
Kedvet ’s örök tavaszt reméllt:

De egy bűbájos hang’ neszére
E’ víg Scénák eltűntenek,
’S az ő halálos gyötrésére
Ég, föld, mind felesküdtenek. –

Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
Letöltöm hernyó-éltemet,
És szemfedelem’ púpájában*
A szó előbb aláhúzással ki volt emelve, majd utólag rövid vonalakkal ezt törölte.
Kialszom szenvedésemet?

Mikor lesz, hogy Lelkem letévén
A’ testnek gyarló kérgeit,
’S angyali pillangóvá lévén,
Lássa Olimpus’ kertjeit,

Hol őtet egyik vígasságból
Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy*
A H A-ból jav.
a’ Sphaerákban*
<csillagokba> a’ Sphaerákban Az áth. szó fölé írva.
nőtt rózsákból
Örök ifjúságot igyék?