Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Talám ha az EXCELLENTIÁD’ méltó érdemeinek^* emlegetése helyett, a’ Hazának panaszin kezdem alázatos Levelemet, botsánatot fogok nyerni azon halhatatlan Érdemektől, a’ mellyek nyílvábban vagynak egész Nemzetünk előtt, mint sem azok ujjal-mutogatást kívánnának, ’s nagyobbak is, mint sem az én gyarló tollam eléggé tudná azokat magasztalni. Minden méltóságos virtusoknak bésummálására elég a’ Nagyságos KOHÁRY Név: én tehát egész Hazánkkal együtt fejet hajtok annak, – és el hallgatok.

De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves Hazámnak ’s hazai Múzsájinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mind annyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem olly nyílvánvalók, mint az EXCELLENTIÁD’ érdemei, nem is olly buzgó indúlattal imádják az ő Nevét mindenek, mint a’ Nagyságos KOHÁRY Nevet.

Volt az a’ boldog ideje már a’ Magyar Literatúrának, a’ melly boldogabb időkre is nyújtott reménységet, ’s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a’ több pallérozott Nemzeteknél múlató Tudományok, valahára bennünket is, Európának ezen Napkeleti részén, felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, ’s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Vissza buktunk az Éjtszakába!

Amaz ellenkező Fátum, melly a’ Caspium’ utólsó partjaitól mindég nyomba kísérte Magyar Népünket, még máig sem szűnt meg annak fogyatékja ellen tusakodni. – Minden nemzeti Characterünk, ’s mind az, a’ mi a’ Magyart teszi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló Nemzetünket. Alig menekedett ki gyámoltalan szegény Nyelvünk a’ szomszéd Német Nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező Fátum, fel hozta a’ Deák nyelvnek Skeletonját Olaszországi sírjának fenekéről, ’s kiragadván bennünket édesanyánknak kebeléből, e’ holt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk tsókoltatni. ’S mi mindég olly boldogtalan ízlésűek vagyunk, hogy mindenben, még a’ Nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a’ kűlföldieket; holott édes Hazánk minden adományival bővölködik a’ Természetnek, ’s nyelvünkkel együtt minden jobb terem nálunk, mint akárhol. Tsak a’ szorgalom’ hijjával vagyunk!

Ímé a’ mit el kezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a’ pontjába tértünk keskeny Kerekünknek, a’ mellyben ez előtt tizenöt esztendővel forgottunk. Más nemzetek pedig a’ tökélletességnek felső pontja felé azolta is óriási lépésekkel sijetnek, Székulumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nem soká még tsak nógató kiáltásaik sem juthatnak le hozzánk; ’s mi még is rák-lábakon is alig ballagtsálunk? – – Theátrumunk még az ő bőltsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: – a’ Németek pedig nem tsak otthonn tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött-mentnek magyar kenyeret adjunk. – Typographiáink vagy hevernek, vagy holmi trivialis könyvekkel tartják fenn lételeket. – Az olvasás Nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek’ száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, a’ melly tsak 1790 táján is úgy lelkesített bennünket; el tűnt, el repűlt, ’s egész Nemzetünk haldokló Zsibbadásba vesztegel. – – – Isten! ha a’ te végezésed szerént minden Magyar-világnak illy múlólag-valónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mi reánk, mert tsak lelkeinket keseríted véle!!

KEGYELMES URAM! Én tartok tőle, – ám a’ Magyarok’ Istene ne hagyja el árva Nemzetünket, ’s űltesse a’ szelek’ hátára rémítő jövendőlésemet, – de én tartok tőle, hogy, ha űgyefogyott Nyelvűnket (melly Ásiából ki bujdosván, Atya, Anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Európába) ennyire vesztibe hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a’ sokféle Nemzetnek Zavarékjában ollyan sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a’ Kúnoknak ösi Nyelvek; és Gyöngyösi Istvánunkról is úgy fog a’ jövő Világ emlékezni, mint mi ma a’ győzedelmes Celtáknak Ossiánjáról. – – Az Isten mentsen meg!

Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a’ boldog tzéltól, ’s utánnok iramodunk a’ Nyúgoti Nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, tsak éljünk véle: Nyelvünk nem enged más Nemzetekének, tsak meg ne vessük őtet: hazánkba már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a’ régi Kifogásnak. Él még EXCELLENTIÁD; ’s van egynéhány még EXCELLENTIÁDON kivűl, a’ kit hasonló Magyar szív lelkesít; vagynak tudós Hazafiak közöttünk, kiknek tsak egy nosza kell: ’s még is kétségbe esnénk? – Igaz, hogy a’ Nemreménylés gyakran kipattantja azt a’ szikrát, mellytől a’ Hérósi lelkek fellobbannak. A’ nagylelkű Magyar Nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki Nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a’ ránk tódúlt akadályok ellen; ’s nemesebb lesz a’ pálmakoszorú, ha fáradságban kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokok felett.

Még mostanság, Literatúránknak ezen tsetsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő Nemzetünkkel (értem a’ számosabb és egyűgyűebb részét) mint az apró Gyermekekkel. Édes beszéd, ketsegtető nyájasság, danlás, báb, és tzúkoros tsemege légyen mind az, a’ mivel őtet az oskolai letzkékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jó formán érezni; tehát a’ melly Orvosságot véle bé vétetni akarunk, meg kell annak üvege’ szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a’ gyógyító pilulákat. Külömben félő, hogy tsömör jön rá, ’s oda lesz minden jó reménység végképen. – Poézison és szép Tudományokon kell kezdenünk a’ munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Egy hadra termett Nemzetnek erkőltseit is^* addig meg nem szelídíthetjük, míg Gusztusát meg nem kezdjük édesíteni. Úgy bántak azzal minden más Nemzetek, mellyek a’ felségesebb Tudományokig felhatottanak.

És ha valamelly érdemet adhat a’ Régiség, a’ minthogy ád is, és ha szép a’ Nemzetség tábláját számos Ösökről, és egész Századokon keresztűl levezetni, a’ mit talám senki sem tagad: reménylem, nem fogok tenéked, óh jóltévő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a’ te mennyei eredetedet a’ Nemzetek’ származása előtt való időkre fel vivén, tégedet az emberiséggel ’s a’ fiatal világnak első mozdúlásival egy idejűnek állítalak. Mert tsak a’ mennyire fel mehet az én gyarló emlékezetem a’ régi dolgoknak lajistromába; már a’ Veres Tengernek partjain hallom a’ te szavadat a’ Mózes’ szájából, a’ melly magasztalja a’ halhatatlant. Még azután sokára élt Homérus, a’ kit a’ te Atyádnak neveznek. Minden Tudományokat, vagy meg előztél, vagy te adtál elsőben is az embereknek tudtára; te emelted fel nagyobb böltsességre a’ Nemzetek’ elméjét mind e’ mái napiglan e’ Világon. – Hol volt még akkor Tháles, Plátó vagy Arisztóteles, midőn te Orpheussal a’ Köveket énekeltetted, a’ halhatatlanokat ditsőíttetted, és a’ vad Rátzokat városi társaságra és szelídebb erkőltsökre szoktattad, Strimon’ és Hebrus’ partjain? A győzödelmes Róma előbb hallgatta a’ te szódat az Ennius’ rekedező kürtjén, mint a’ Cicero’ mélly okoskodásit. Előbb esmérte a’ tsínos Olaszország a’ Petrarcha’ Lauráját, mint Galiléi által a’ Szaturnus’ apró holdjait. Chaulieunak tsak az Unokáji esmérhették Montesquieut: és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnal kevélykedni kezdett a’ mélly Ánglia. A’ darabos Opitz készítette el a’ Német Nemzetet arra, hogy egy század után közöttök a’ titkos Kant németűl írhasson. – Valóban nálunk is több Magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a’ Murányi Vénusa, mint az Apátzai Csere János’ minden Encyclopaediája.

Talám ha nemzetünknek a’ Tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, ’s ha vélem együtt a’ hazai Literatúra is annyira megemberesedik, hogy a’ valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: philosophiai, vagy más Tudományból készűlt írásommal is szolgálhatok a’ köz haszonra. De most olly fiatal lévén még, mint maga a’ magyar ízlés, tsak gyenge Poétai játszásokkal kedveskedém a’ Közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a’ Hazafiúság’ szent oltárára; mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem. Tudom azt, hogy egy kis kertetskéből a’ tavasz’ elejénn szedett apró Zsenge, szint’ olly kedves, a’ Halhatatlanok’ Templomában, mint a’ gazdag majorból ajánlott Hecatombe. Én is tehát illyen megnyugovással adom Nemes Hazámnak az én Poétai Munkámat: és hogy az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a’ haza-szerette ORCZY Nevet.

Engedje meg EXCELLENTIÁD nékem, ezt a’ nagy Szerentsét, ’s méltóztassa Nagyságos Nevével az én Munkámat a’ halhatatlanságra elbéllyegezni. – Egyszersmind pedig alázatosan könyörgök EXCELLENTIÁD előtt, méltóztasson,^* hathatós Pártfogása által lételt adni az én Múzsámnak, hogy az már tovább a’ homályba ne űljön: mert minthogy a’ Törvény’ és Nyelvek’ tanúlására nyóltz esztendők alatt majd minden költségemből kifogytam, ’s most is pedig az Insurrectio miatt magam pénzén kell hevernem, kéntelen vagyok addig, míg fáradságimnak nyugtató pontjára eljuthatok, a’ Kegyelem’ ajtaján bézörgetni.

Azt a’ Munkát fogom világra botsátani, a’ mellyet EXCELLENTIÁD parantsolni méltóztatik, és annyi árkust, a’ menynyire kegyelmes Rendelése kötelezni fog. EXCELLENTIÁD hatalmas engemet a’ Héliconra ’s Nemzetem’ Nézőpiatzára kitenni, mert Hazánk’ Tsillagi között első Nagysággal ragyog: kegyelmes is ezt megtselekedni, mert a’ Múzsák előtt kedves és tisztelt Név a’ Nagyságod’ Neve. Minden erőmmel annak végbevitelére fogok munkálkodni, hogy EXCELLENTIÁDAT a’ megelégedésig tegyem a’ felől bizonyossá, hogy a’ kit egyszer Kegyelme alá^* venni méltóztatott, az nem háládatlan, sőt inkább

EXCELLENTIÁDNAK
és a’ Magyar Hazának