MTA-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Csokonai Vitéz Mihály – Széchényi Ferencnek
Komárom, 1802. január 9.

NAGY-MÉLTÓSÁGÚ
Sárvári Felső-Vídéki GRÓF
SZÉCSÉNYI FERENCZ
ÚRNAK
N. Magyarorsz: Királyi Komornyíkj:
A’ Nápolyi Királyi Szent Ja-
nuárius’ Vitézi Rendjének
Nagy: Keresztes Lovagjának,
Ts: K: Valóságos Belső Státus’
Tanátsossának, T. N. Somogy
Vármegye’ Fő-Ispányjának,
és a’ Fels: Septemvirális
Fő Törvényszék’ Tábla-
Bírájának ’s a’ t.

Hazánk’
és a’ Magyar Tudományok’
Pártfogójának,
az Én
POLLIÓMNAK;
Ő
EXCELLENTIÁJÁNAK
tartozott főhajtással
nyújtott
AJÁNLÁS, és ELŐ BESZÉD.

Talám ha az Excellentiád’ fényes Érdemeinek emlegetése helyett, a’ Hazának panaszin kezdem alázatos Levelemet, botsánatot fogok nyerni azon halhatatlan Érdemektől, a’ mellyek nyílvábban vagynak egész Nemzetünk előtt, mintsem azok ujjal-mutogatást kívánnának, ’s nagyobbak is, hogysem az én gyarló Tollam eléggé bírná azokat magasztalni. Minden méltóságos Virtusoknak bésummálására elég a’ Nagy SZÉTSÉNYI Név: én tehát egész Hazánkkal együtt fejet hajtok annak, és – elhallgatok.
De nem lehet meg nem szólalnom, valahányszor kedves Hazámnak ’s hazai Múzsáinknak szomorú sorsát meggondolom: kiáltanom kell mind annyiszor, és kesergenem, mert annak bajai nem olly nyilvánvalók mint az Excellentiád’ Érdemei, nem is olly buzgó indúlattal temjénezik Őt mindenek, mint a’ Nagyságos SZÉTSÉNYI Nevet. – –
Volt már az az ideje a’ Magyar Literatúrának, a’ melly boldogabb*
boldogabb Az ld olvashatatlan betűkből javítva.
időkre is nyújtott reménységet, ’s el is hitettük vala már magunkkal, hogy a’ több pallérozott Nemzeteknél múlató Tudományok valahára bennünket is, Europának ezen napkeleti részén, felfedeznek. De álom volt minden mi képzelődésünk, ’s annál hamarább eltűnt, minél édesebben merűltünk abba belé. Visszabuktunk az éjtszakába!
Amaz ellenkező Fátum (egyébnek nevezni nem tudom) melly a’ Káspium’ végső partjaitól fogva mindenütt sarkalta Magyar Népünket, még máig sem szünt meg annak fogyatéka ellen tusakodni. – Minden nemzeti Karakterünk, ’s mind az, a’ mi a’ Magyart tészi, enyésző félben vagyon, és maga után húzza hanyatló Nemzetünket. – Alig menekedett ki gyámoltalan szegény Nyelvünk a’ szomszéd Német nyelvnek igája alól; azonnal amaz ellenkező Fátum felhozta a’ Deák nyelvnek Skeletonját Olaszországi sírjának fenekéről, ’s kirántzigálván bennünket Édesanyánknak kebeléből, e’ holtt idegennek porrá váló lábait kezdte vélünk tsókoltatni. ’S mi mindég olly boldogtalanok vagyunk, hogy mindenben, még a’ Nyelvben is, jobban kedveljük az itthoninál a’ kűlfőldieket; holott Édes Hazánk minden adományival bővölködik a’ természetnek, ’s nyelvünkkel együtt minden terem nálunk ollyan, mint akárhol.
Tsak szorgalom hijjával vagyunk!
Ímé, a’ mit el kezdtünk is, azt is félbe hagytuk. Ismét abba a’ pontjába léptünk keskeny Kerekünknek, a’ mellyben ezelőtt húsz esztendővel forogtunk. Más Nemzetek pedig a’ tökélletességnek felső pontja felé azolta is óriási lépésekkel sietnek, Seculumok maradnak el közöttök és közöttünk, úgyhogy nem soká még tsak nógató kiáltásaik sem hallanak le hozzánk; ’s mi mégis ráklábakon is alig ballagtsálunk! – –
Teátromunk még az ő bőltsőjében eltemettetett, és saját hazájában idegen kezek fogták bé szemeit: a’ Németek pedig nem tsak otthonn tudják hasznát venni ezeknek, hanem még közinkbe is felesen telepítik le, hogy holmi jött menttnek magyar kenyeret adjunk. – Typographiáink is vagy hevernek, vagy holmi trivialis*
E szónál aláhúzás nyomai látszanak elmosódottan.
könyvekkel tartják fenn lételeket. – Az Olvasás nemzetünkben újra hűlni kezd; az új könyvek’ száma is minden esztendőben kevesebbedik; oda amaz elevenség, melly tsak a’ múltt Század’ végén is úgy lelkesített bennünket; eltűnt, elrepűlt, ’s egész Nemzetünk haldokló Zsibbadásban vesztegel. – –
Istenünk! ha a’ te végezésed szerint minden Magyar-Világnak illy múlolagvalónak kell lenni: ne hozd fel azt többé mi reánk, mert tsak lelkeinket keseríted véle!!
KEGYELMES URAM! Én*
Én Az É é-ből javítva.
tartok tőle – ám a’ Magyarok’ Istene ne hagyja el árva Nemzetünket, ’s űltesse a’ szelek’ hátára rémítő jövendőlésemet – de én tartok tőle, hogy ha ügyefogyott nyelvünket (melly Ásiából kibujdosván, Atya, Anya, vér és rokonság nélkűl, és mintegy Melchisédeknek rendi szerént lakik itten Europában) ennyire vesztiben hagyjuk; nem vetek néki száz esztendőt, hogy ennek a’ sokféle nemzetnek Zavarjékában*
Tollhiba, helyesen: Zavarékjában.
ollyatén sorsra fog jutni, mint ezelőtt nem sokkal a’ Burkusok’ ösi Nyelvek; és Tsáktornyai Hérónkról ’s Bárdusunkról is, – ki ne tisztelné Zrinyit? ki ne tisztelné az Ádriai Tenger’ Sirénáját? – úgy fog a’ jövő Világ emlékezni, mint mi ma a’ győzödelmes Celták’ Ossziánjáról. – –
Az Isten mentsen meg!
Meg is ment, tudom; ha mi magunk felütjük hosszas álmunkból fejeinket, észre vesszük, melly utól vagyunk a’ nemes tzéltól, ’s utánnok iramodunk a’ Nyúgoti Nemzeteknek. Kezünkben van minden jó eszköz, tsak éljünk vélek: Nyelvünk nem enged más Nemzetekének, tsak meg ne vessük őtet: hazánkban már nem pusztít semmi ellenség, vége ennek a’ régi kifogásnak. – Él még Excellentiád; ’s van még Excellentiádon kivűl Egynéhány, a’ kit hasonló Magyar tűz lelkesít; vagynak tudós hazafiak közöttünk, kiknek tsak egy nosza kell: ’s mégis kétségbe essünk?
Igaz, hogy a’ Nemreménylés kipattantja azt a’ szikrát gyakorta, mellytől a’ hérósi lelkek fellobbannak: A’ nagylelkű Magyar nemzet is mindég akkor adott bizonyságot bajnoki Nagyvolta felől, mikor lehetetlenséget kellett tenni lehetővé. Tusakodjunk mi is egy erővel a’ reánk tódúltt akadályok ellen; ’s nemesebb lesz a’ Pálma koszorú, ha fáradságba kerűlt, pompásabban fog az lebegni az izzadó homlokokon.
*
A bekezdés előtt – téves sorkezdés nyomaként – halvány M áll.
Még mostanság Literaturánknak ezen tsetsemő állapotjában, úgy kell bánni gyengélkedő Nemzetünkkel (értem a’ számosabb és egyűgyűebb részét) mint az apró gyermekekkel. Édes beszéd, ketsegtető nyájasság, dallás, báb, és tzúkoros tsemege légyen mind az, a’ mivel őtet az oskolai letzkékhez édesgessük. Nyavalyáját sem tudja még jóformán érezni; tehát a’ melly orvosságot véle bévetni*
Tollhiba, helyesen: bévetetni.
akarunk, meg kell annak üvege’ szélét mézelnünk, malozsákba kell rejtenünk a’ gyógyító pilulákat. Külömben félő, hogy tsömör jön rá, ’s oda lesz minden jó reménység végképpen. – Poézison és szép Tudományokon kell kezdenünk a’ munkát, ha valaha örömét akarjuk látni. Addig egy hadra-termett nemzetnek erkőltseit sem szelídíthetjük meg, míg gusztusát meg nem kezdjük finomítani. Úgy tettek azzal minden más nemzetek, mellyek a’ felségesebb tudományokig felhatoltanak.
És ha valamelly érdemet adhat a’ Régiség, a’ minthogy ád is, és ha szép a’ nemzetség’ tábláját számos Ösöktől és egész Századokon levezetni, a’ mit talám senki sem tagad: reménylem, nem fogok tenéked, óh jóltévő Poézis! semmi bosszút is tenni, ha a’ te mennyei eredetedet a’ nemzetek’ származása előtt való időkre felvivén, tégedet az emberi nemzettel ’s a’ fiatal világnak első mozdúlásival egyidejűnek állítalak. Mert tsak a’ mennyire felmehet az én gyarló emlékezetem a’ régi dolgoknak lajistromában; már a’ Veres tengernek partjain hallom a’ te szavadat a’ Mózes’ szájából, a’ melly magasztalja a’ Halhatatlant. Még azután sokára élt Homérus, a’ kit a’ te Atyádnak neveznek. Minden tudományokat, vagy megelőztél, vagy te adtál elsőben is az emberek’ tudtára; te emelted fel nagyobb bőltsességre a’ nemzetek’ elméjét, mind e’ mái napiglan e’ világon. Hol volt még akkor Tháles, Plátó vagy Arisztoteles, midőn te Orfeussal a’ köveket énekeltetted, a’ Halhatatlanokat ditsőíttetted, és a’ vad Rátzokat városi társaságra szoktattad,*
A vessző tollhiba, helyesen: szoktattad Strímon’.
Strímon’ és Hebrus’ partjain? A győzödelmes Róma előbb hallgatta a’ te szódat az Ennius’ rekedező kürtjén, mint a’ Cicero’ mélly okoskodásit. Előbb esmérte a’ tsínos Olaszország a’ Petrárka’ Lauráját, mint Galiléi által a’ Jupiter’ apró holdjait. Choliaunak tsak az unokáji olvashatták Montesquieut: és Chaucer már porrá lett, mikor Newtonnal kevélykedni kezdett a’ mélly Ánglia. A’ darabos Opitz készítette el a’ Német nemzetet arra, hogy egy Század után a’ titkos Kant németűl írhasson. – Valóban nálunk is több Magyart szoktatott az olvasásra Gyöngyösinek a’ Murányi Vénusa, mint az Apátzai Csere János’ minden Encyclopaediája.
Talám, ha nemzetünknek a’ tudományokhoz való nagyobb szeretetét megérem, ’s ha vélem együtt a’ hazai Literatúra is annyira megemberesedik, hogy a’ valódibb elmélkedésekhez is szer lehessen: tudományokból készűltt írásommal is szolgálhatok a’ köz haszonra. De most állapotomhoz, ’s hazám’ állapotjához képest, tsak gyenge poétai képzelődésekkel ’s játszásokkal kedveskedem a’ Közönségnek. Bátor bizodalommal tészem fel azt is a’ Hazafiúság’ szent oltárára: mert tudom, hogy jobb valamit, mint semmit sem; tudom azt, hogy egy kis kertetskéből a’ tavasz’ elején szedett apró zsenge szint olly betses a’ Halhatatlanok’ templomában, mint a’ gazdag majorból ajánlott Hecatombe.
Én is tehát illyen megnyúgovással adom Nemes Hazámnak az én poétai Munkámat: és hogy Az nagyobb kedvességet nyerjen, homlokára függesztem fel a’ haza-szerette SZÉTSÉNYI Nevet. Engedje meg Excellentiád nékem, ezt a’ nagy Szerentsét, ’s méltóztassa Nagyságos Nevével az én Múzsámat a’ halhatatlanságra elbéllyegezni.
Annyival nagyobb pedig ebbéli bizodalmam, hogy Excellentiádnak a’ Magyar tudományok eránt való Kegyes Pártfogását közelébbről esmérni szerentsém van: de a’ mellyet itt előhírdetnem megtilt az Excellentiád Nemes Szemérmetessége, melly tselekedni örömestebb akar, mint láttatni. Szóllyanak én helyettem sok hazabéli Könyvek, mellyek homlokokon az Excellentiád’ nagy Nevét viselni szerentsések; feleljenek azok a’ Tudósok, kik az Excellentiád’ nyájas leereszkedéséből életet és újabb kedvet szívtanak: sőt kiáltsanak magok a’ néma rejtekek, tanú nélkűl való Helyek*
Helyek A H h-ból javítva.
, az Útak, Muzéumok, levél-borítékok; ’s az egész Haza hanggá fog válni, egy közönséges Echo fogja a’ SZÉTSÉNYI Nevet Pannon’ Szent Hegyére felemelni.
Ezek között nem utolsó szerentsém van nékem is háládatosan emlékezni arról, midőn az 1796-diki Diétakor, a’ Magyar Múzsának kiadásával Hazám’ Kikötőhelyében hajótőrést szenvedtem, és tsak Excellentiád méltóztatott a’ habok közűl való kivergődésemre 16 Aranyat resolválni: de a’ melly megbetsűlhetetlen Grátziával, újabb fergeteg’ felzúdúltta miatt, mégis tsakugyan*
tsakugyan Az u olvashatatlan betűből javítva.
nem élhettem. – Ez az, a’ mire a Haza Templomának Örömnapján, az Excellentiádhoz való Énekemben, ezen szókkal tzéloztam volt:

 Imé e’ bőlts Grófnak érdemei nagyok:
 Somogynak hálával talpig adós vagyok.
 Amaz már régólta pártfogásába vett;
 Emez vélem sok jót, sok szívességet tett. etc.

Imé mostan is, 9 esztendőknek elforgásáig tartott reményim, bíztatásim, és fáradságim után, valahára végtére is Excellentiád méltóztatik engemet a’ Helikonra felvezetni, ’s első Zsengéimet nemzetem’ nézőpiattzán a’ Múzsák’ oltárára felhelyheztetni: melly különös*
különös A k n-ből javítva.
grátziáért meg nem szűnöm lenni
EXCELLENTIÁDNAK

RKomárom. 9: Jan.
1802.
holtig lekötelezett híve
Csokonai Vitéz Mihály.
mk.