minden gondviselés nélkűl aʼ parti homokban,
hogy bele zártt fajját aʼ napnak fénnye kikőltse.
Minket is eggy tehetős ösztön késztetget azokhoz,
kik rokonyink; de mivel szabad alkotmánynak akarta
tenni az Istenség önn képét, ʼs marha szabású
ösztöneink mind kénytelenek kényünköt uralni,
fájdalom! aʼ legerősb vonzást, melly jóra vezetne,
pajkosan elfojtyuk, ha talán örömünköt igázza.
Hány anya van köztünk, ki hideg dajkára ne bízná
gyermekeit? Hány pár, melly mellék útra ne csapna
házas igájábúl? Csuda már aʼ mostani földönn
aʼ testvér szeretet, hidegebb aʼ plánta nyiroknál
vére az eggy ágbúl szakadott sokféle rokonynak.
Nézd amaz édes atyát, mint hánnya ki gyenge fiának
ősi örökségét pompára, üdőtlen örömre;
itt megʼ emeʼ szívetlen anyát, ki ragyogni akarván,
nem szeretett dúzsnak karjához igázza leányát.
Hajdani annyának nem győzvén várni halálát
eʼ gonosz erkölcsű gyermek, kitaszíttya kegyetlen
szemrevetések köztt házábúl, vagy ha magánál
még megtűri szegényt, szolgáló ügyre alázza.
Ott megʼ amaʼ pórbúl nem rég lett gazdag uracska,
nézd, mint duzmadozik tűkrök köztt fínom arannyal
hímzett szófájánn, még pór testvérei füstös
fészer alatt hüs tagjaikot szalmára terítik;
játszik, eszik, dobzódik, iszik, piperéskedik, alszik,
ʼs plánta gyanánt élvén, úszkál aʼ mocskos örömben,
még amazok nyakokonn aʼ mostoha sorsnak igáját
hordani kénytelenek lévén, szomorúan elasznak.
Áh! nemesebb példát nyújt arra Fidélia nékünk,
hogy rokonyinkʼ sorsát, ha lehet, jobb ágra segítsük,
vagy legalább bús szíveiket hűvebben apollyuk.
Mint csöcsömös csüggött még akkor dajka ölében
gyenge szülőjének, mikor ezt hüs sírba ragadták
aʼ nyavalyák. Felnőtt ʼs annyának képe ragyogván
orczavonásaiban, felvídította keserves
bánatival küzdő attyának hajdani kedvét.
Aʼ gyönyörű asszony vídám szerelemmel apollya
aʼ komorabb férjfit; fia csak mint ága nemének,
ősi negédgyének látszik táplálni reménnyét;
érzékeny szeretet, mellyel szétűzi homályos
gondgyainak bús fellegeit szép mássa nejének.
Attya Vittéznénknek hitves társának imádott
orczavonásaival szívét is zsengeni látván
fürge leányában, legfőbb örömének emésztő
bújjai köztt legfőbb boldogságának unalmas
napjaiban, legfőbb gyámolnak nézte ügyetlen
alkonyodásában, ʼs valamint aʼ gyenge folyófű
ágaihoz kúcsollya magát aʼ rósabokornak,
úgy ragadott ő is nevedék lyáányának öléhez. szított
Ennél szebb remeke nem rajzolt híres Apelles!
Látni szelíd képét ʼs hajlandóságra ocsódni
eggy volt. Szíve utánn nagy buzgóságra esengett
eggy gyönyörű Ifiú. Szebbet Nimfáinak Ámor
allig adott hajdan. Megnyervén tiszta szerelmét,
végre kezét megkérte; de ő meggyőzte vitézűl
aʼ gyönyörű vonzást, kihatott érzékeny ölébűl
hű szeretőjének, ʼs attyát holtáig apolni
minden egyéb kéjnél édesb hivatalnak itélte.
Mondva csináltt székét hűven megtömte naponkint
vánkosival, meleg öltözetét rá adta, lemosta
lábainak szennyét, gyarló térgyére borúlván,
kellemetes csevegési között felvonta botossát,
megfésűlte fejét, elkészítette levessét.