1806 Aa |
1806 Ab |
|---|---|
I. Dal.
Szünnyetek óh iszonyú villongásoknak emésztő
mennykövi! már eleget dörgöttetek. Érzeni fogják
aʼ letiportt népek, még magvaik el nem enyésznek,
aʼ szörnyű sebeket, mellyekkel majdnem elölték
léteket aʼ dühödő harczok. Tik is édesen ártó
bájjal aʼ kéjnek, gyönyörű rontói nemünknek,
tünnyetek el, ʼs fene mérgeteket, melly titkon emészti
aʼ kegyes erkölcsöt, földünkrűl messze vigyétek!
Már eleget hallgatta csalárd dalotoknak éretlen
repteit aʼ puhaság; eleget rongálta honunkot
nyájotok aʼ dagadó luxusnak gyilkos evével.
Eʼ szomorú két ostor utánn most szálly Te közünkbe
Irgalom, érzékeny győzője az emberi szívnek,
sʼ hozd le megint hozzánk mennybűl aʼ hajdani Édent!
Íme! kezembe veszem megnémúltt kobzomot ismét,
ʼs öszveszedem nyugovásom előtt még egyszer erőmöt,
hogy Neked aʼ Magyarokʼ szívéhez rögtelen útat
nyissak nem ragyogó hanem édes dallyaim által.
Légy vezetőm szent tébolyiban repdékeny eszemnek,
majd ha szabásid alá hódítom az emberi szívet.
Lágyítsd duzmadozó lantomnak drága könyeddel
húrjait, adgy győző felséget gyenge szavának.
Díszedet énekelem, légy istensége dalomnak.
Vajha megáldatván szent versem az égnek Urátúl,
vajha beférkezvén szívébe az emberi nemnek,
földünkʼ Naggyainál az Egészʼ hasznára figyelmet
lelne; kiunszolván aʼ mord vadságnak üdőtlen
ösztönözési alól, kegyes emberségre vezetné
aʼ szilajabb népet; ʼs szívgyőző ostromi által
aʼ víg boldogokot könyörűen sírni tanítván,
visszasegíthetné öröméhez az árva ügyetlent.
Hát nem az Irgalom az, melly megválasztya nemünköt
aʼ barom állattúl? Nem ez által lett-e az ember
fő ura mindennek? Nem ez önti-e bőven az áldást
várasi frígyünknek roppantt testére naponkint?
Nem hatalom, sem az ész, hanem Ő édesgeti hozzánk
aʼ vadakot, ʼs amaz embereket, kik várasi rendben
élni tanúlgatván, készek hódolni szavunknak.
Aʼ barom aʼ földnek termő színére legörnyed
szolgai üsztönbűl; csak pára, nem isteni szikra,
aʼ mit az Ég testébe lehelt; nincs benne barátság,
aʼ szükség egyedűl, melly köz legelésre seregli;
nem könyörűl, noha életölő fajdalmakot érez.
Ámde az ember sír, és aʼ hozzája hasonlót
aʼ könyörűlésnek könyező érzésire birja,
mellyek, hogyha lehet, nemes óvására sietnek.
Sírunk aʼ halavány lyánkának mostoha sorsánn,
kit szeretőjének, zokogó annyának ölébűl
szinte kinyíltt küszöbénn aʼ kívántt páros örömnek,
gyenge virágjában most kezdett élteʼ korának,
aʼ gyilkos nyavalyák rothasztó sírba ragadnak.
Sírunk bús eseténn aʼ vég romlásra repűlő
ügytelen Árvának, kit gazdagságra sovárgó
tútora képmutató keggyel szárnyára eresztvén,
ʼs róka ravaszsággal megfosztván ősi javátúl,
végre amaʼ szükségnek örök jármába taszított,
melly aʼ leggonoszabb zabolátlanságra vezette;
ʼs majd ha ügyét, bírói előtt védgetni eredvén,
aʼ remegő szígyent kegyesen hajnallani láttyuk
rósapiros képénn; igazat szóllamlani hallunk
sűrű könybe borúltt ajakábúl; akkor az édes
Irgalom elfogván szívünköt, mérni magunkban
bár melly ál okait; ʼs botlását menteni kezdgyük.
Sírunk, hogy röviden mindent megmondgyak, akármelly
embertársunkonn, kit tán aʼ csalfa szerencse
porba tapod; méltatlan ügyét keseregve beszéllyük;
borzadozunk; sok vészek utánn haldoklani látván.
Mennyei Bölcsesség! melly gyönge inakba leheltél
olly sok lelki erőt, hogy tagjait eggy nagy Egésznek,
számtalan ágazatú csemetéit az emberi nemnek,
öszvecsatolhassák! Minek aʼ boldogtalan embert
látnunk, hogy vajudik? Minek aʼ sajnokra hevítő
szókbúl szívreható esetét hallgatva tanúlnunk?
Aʼ merevény szirtnél merevényebb szíve van annak,
aʼ ki könyek nélkűl szemlélheti mester öcsettel
festett rajzolatit Poussinnak, mellyek ügyetlen
Mósesʼ napjainak szörnyű veszedelmeit írják;
vagy siralom nélkül Danlouxʼ képére tekinthet,
melly aʼ még eleven Vesztálist gyenge korában
aʼ vizenyes földnek gyilkos gyomrába beássa.
Áh! iszonyú vétkét feledékenységbe temetvén
eʼ megesett Szűznek, már csak boldogtalan estét
láttyuk, ʼs rettenetes sírjába zokogva követtyük.
Híres Aténában mint istenséget imádták
hajdan az Irgalmat. Szép asszonyi képe fejérlett,
mint aʼ most született szín hó. Koszorúja fejének
friss olajágbúl volt. Jobbjában czédrus, előtte
eggy ifiú varnyú mint emblémája, szemébűl
aʼ kegyelem látszott az imádó népre ragyogni.
Aʼ Görögök, kiket aʼ fene harcz több pártra felosztott,
szent oltára előtt sokszor szeretetre ocsódtak,
ʼs végre kibékélvén, egymásnak ölébe siettek.
Így lett eggy nagy Egész aʼ majd százféle Görögbűl!
Jaj neked, óh stoicus Nemzet, melly asszonyi szívnek
tartod az irgalmast, alacsony szolgának az ollyan
embert, aʼ ki baját, bújját, fájdalmait érzi,
ʼs melly idegen jusokot méltatlan igába tiporván,
aʼ könyörűlésnek kegyes intésére nem indúlsz!
Aʼ könyörűlésnek, melly hű apolásai által
aʼ vad nemzeteket kiesebb erkölcsre tanítván,
aʼ fene vadságbúl, mint képe az égi Atyának,
emberi voltunkhoz mértékeltt sorsra vezette.
Még mikor aʼ sűrű erdőkben szerte bolyongván,
mint izoláltt remeték lakták aʼ medve udúkot
Nimródnak nyilazó maradékai, semmi szövetség
nem lehetett közttök. Kiki ellenségnek itélte
szomszédgyát. Csak az eggy eledel ʼs aʼ páros örömnek
ingere volt, melly gondgyaikot gyakorolta. Ezeknek
vad nyomozásánál történt, hogy számtalan ízben
öszvetalákoztak, nem azért, hogy várasi frígyre
lépjenek, áh! hogy ölő fegyverrel messze riasszák
egymást. Majd azutánn megszokván marha szabású
sorsaikot, soha sem hatalom, sem hasznos igéret,
sem hitetés, sem az ész, nem birták volna ki őköt
puszta lakásokbúl aʼ várasi rendnek ölébe.
Ámde beférkezvén hozzájok az Irgalom édes
lánczaival, ʼs aʼ rettenetes nyavalyáknak emésztő
mérgeit orvosló plántákkal víni, az árván
tengő gyermekeket szoptatni, nevelni, az elhaltt
kedves utánn zokogót vígasztalgatni, örömre
költeni aʼ szomorút, ʼs aʼ rossz szomszédnak erősebb
öldökléseitűl aʼ gyengét védeni kezdte;
ʼs íme! örök hűséget igért aʼ gyenge jegyesnek
férje, szülőjének hódolt aʼ gyermek, örömmel
vitte anyóssának terhét aʼ fürge menyecske,
ʼs öszveszövetkezvén köz házasságaik által
több vagyonos házak, szorosabb frígyekre ocsódtak.
Udvait elhagyván szomorú honnyoknak, az erdőkʼ
szomszédságaiban kegyesebb síkokra vonódtak,
házakot ácsoltak, védelmes sánczokat ástak,
kerteket ültettek, telekekbűl földet ekéztek,
ʼs majd azutánn új jussaikot törvénnyeik által
aʼ rabolásoktúl mentteknek tenni akarván,
öszvebeszéllettek, hogy az első lármaütésre
ésszel, fegyverrel holtig védelmezik egymást.
Jó darabig tartott, hogy köz szükségeik által
egybe csatoltatván mindenkép gyenge csirái
ősi világunknak, faluikban csendesen éltek.
Ámde nem aʼ nyugodalmas öröm volt czéllya nemünknek
eʼ nyomorúságokʼ honnyában. Messze szakadván
ágai egymástúl eggy néptörzsöknek üdővel,
ʼs több külön erkölcsű nemzetségekre akadván,
kénytelenek voltak védő harczokra kikelni,
ʼs új legelőt, új hont felfegyverkezve szerezni.
Számtalan ostrombúl állottak az akkori harczok,
ʼs még aʼ győzedelem maradandó lábra verődött,
számtalan esztendők elmúltanak. Addig az ádáz
ösztönök, aʼ dühödő bosszú, aʼ sárga irígység,
aʼ harag, aʼ fene gőg, aʼ gyűlölségnek ölében
mély gyökeret vervén, iszonyú rabságba tapodták
olly nehezen szerzett véres diadalmaik által
mindazokot, kik jussaikért villongani mertek.
llly zavarok nélkűl el kellett volna nemünknek
sínleni bájjai köztt aʼ hajdani boldog üdőknek.
Mert valamint aʼ méh vagy, más efféle bogárka
nem lévén egyedűl képes megtenni nemének
tisztyeit, eʼ végbűl többféle felekre feloszlik,
vagy mély álom utánn másmás formába enyészik;
úgy aʼ pásztori rend, vagy melly aʼ földet ekézi,
nem lévén egyedűl alkalmas az emberi nemnek
végzeni munkáit, mellyekre az Isteni Elme
számtalan eszközzel felkészítette, üdővel
több, nemesebb, hasznosb, ʼs tehetősb rendekre feloszlott.
Sok nyomorúsággal kezdett ugyan ősi világunk
fordúlása utánn küzködni, de mellyek ezernyi
új sükeres jóknak gazdag forrásai lettek.
Szinte miként aʼ Mennyei Ész aʼ régi zavarban
rendbe szedett mindent, ʼs bölcs intézései által
főremek épűlet támadt sokféle szerekbűl;
úgy iszonyú zavarékaibúl aʼ régi világnak
aʼ kegyes Irgalom is másodszor rendbe akarván
szedni az embereket, könyörű adományra nyitotta
markait aʼ dúzsnak, kegyes emberségre az úrnak
szívét, ʼs boldog Egész épűlt szorgalmai által
aʼ különös rendekre szakadtt sokféle tagokbúl.
Aʼ hatalom kegyesen kímélgeti, védi azóta
aʼ remegő gyengét, könyörűl aʼ várasi bőség
aʼ vajudó falukonn, orvosságokkal apollyák
aʼ nyavalyás polgárt jobb sorsú társai, kétes
úttyaibúl aʼ tompa eszűt igazakra vezérli
aʼ bölcs, bánatibúl vídám nevetésre deríti
aʼ szomorút aʼ nyájas öröm, ʼs könyezőre akadván
Aʼ könyező, könnyíti baját, enyhíti siralmát.
Aʼ kegyes emberség így fér meg az úri negéddel,
ʼs aʼ gyönyörűségnek kezet ád aʼ mennyei erkölcs.
Óh Magyarok! kiket aʼ kegyes Ég Édenbe vezérlett
puszta vidékekbűl, ʼs kiket emberségre segítő
válogatott adománnyaival versengve megáldott,
mondgyam-e azt Nektek, hogy az Írgalom eszköze lévén
aʼ kies élethez hódító várasi rendnek,
mennél kegytelenebb embertársához akármelly
nemzet, amaʼ kötelek, mellyek sokféle tagokbúl
aʼ polgári Egészt, aʼ Nemzetet, egybe csatollyák,
annál készebbek tágúlni, bomolni, szakadni?
Hajdani Rómának bús példájára tekíntsünk
eggy keveset, hogy gáncsaitúl rettegni tanúllyunk.
Mint szabad országlás, azt végre keríteni képes
nem lehetett, hogy azok, kik törvényt szabtanak eggyütt,
aʼ törvényt magok is megtartsák, messze szakadván
aʼ gyűlések utánn Rómátúl, ʼs durva hadaknak
felfútt, vágyakodó ʼs gazdag kapitánnyai lévén.
Illy Nagyok aʼ nyugovó szántóföldeknek akarván
földmüvelő népet, ʼs a várasbéli müveknek
kőfaragó vagy téglavető munkásokot adni,
pénzzel, fegyverrel sok szolgát öszveszereztek,
annyira hogy rabbal teli volt végtére az ország.
Ámde az illy sereget nem győzvén vagy nem akarván
tartani, oktalanúl megvonták tőle az eddig
szűken adott kenyeret, ʼs ha talán rablásra vezette
aʼ sanyarú szükség, aʼ törvényszéknek erőtlen
karjaitúl, mint pórjaikot, pattogva megótták.
Marha dühösségig dagadott ezen oltalom által
régi szilajságok, ʼs az erőt, melly öszvesereglett
nyájaikot szörnyű hatalomnak tette, magokban
végre megösmervén, uraiknak latrai lettek.
Mint mikor aʼ zápor sok hegyrűl öszverohanván,
aʼ nevető térségre kitör, ʼs aʼ gazda seregnek
sáska sietséggel mind elpusztíttya reménnyét;
úgy ezek is dühödő nyájonkint egybe tolódván,
ʼs Eunusnak zászlói alatt, ki fejére királyi
érczkoronát tetetett, az egész környéket elöntvén,
öltek, rablottak, vad délczegségeket űztek.
Már kétszáz ezerig szaporodtak hetven ezerbűl
eʼ gonoszok. Négy Prétor utánn maga Fulvius állott
ellenek. Öt harczot majdnem csak játszva kitartván,
Pízóʼ népeitűl kezdtek végtére szaladni,
és csak Népos alatt végződött marha csatájok.
Illy sanyarú feddés kegyesebb erkölcsre vezetni
képes nem lévén aʼ romlott római népet,
fél kis század utánn, hogy ezen polgári veszélybűl
sok remegések köztt aʼ kívántt partra verődött,
alkonyodó honnyát új réműlésbe keverte.
Kezdete rút rablás, fő mestersége latorság,
ʼs aʼ véres viadal lévén eggy dísze, dücsője,
végre mulatságúl vérontó harczot ohajtott.
Embereket nézvén aʼ circusbéli vadakkal
küzdeni eggy üdeig, majd aʼ szolgákot akarta
látni, mikép tudgyák karddal mészárlani egymást?
Eʼ dühödés már annyira ment, hogy vékony ebédnek
vélte, ha rabszolgák nem gyilkoskodtak alatta.
Spartacus, eggy küzdő, méltatlanságnak itélvén,
hogy csupa játékbúl embernek az élete vesszen,
ʼs eggy barom erkölcsű vad nép, mulatásnak okáért
rabjainak vagy tagjainak kívánnya halálát;
öszveszedett zászlói alá száz húsz ezer embert,
ʼs alkonyodó Rómát nagy réműlésbe hozatta.
Négy kapitányt és népeiket mind szerte riasztván,
Crassus alatt elesett, ʼs öt ezer bajtársa beszökvén
holta utánn tölgyfái közé aʼ szikla hegyeknek,
eggy kis harcz által Pompéjusʼ rabjai lettek.
Eʼ sanyarú feddés sem adott aʼ Római népnek
emberiebb szívet. Hat száz és negyven ügyetlen
szolga nyögött aʼ fegyver alatt játéknak okáért,
hogy nagy Czézárnak diadalmát fényre segítsék,
ʼs majd azutánn eʼ Rómaiak mind rendre igázván
aʼ kül nemzeteket, nem lettek-e arra viszontag
érdemesek, hogy durva nyakok járomba szorúllyon?
Áh! csak az Irgalom az, melly könnyebbíteni tudván
aʼ nyomorúsággal küzdőnek mostoha sorsát,
embertársaihoz szorosan lebilincsli az embert;
aʼ kegyes Irgalom az, melly édesen egybe csatollya
aʼ sokféle tagot, mellyekbűl támad az ország;
lelke amaʼ testnek, mellyben nemesebbre kitörvén
állati sorsunkbúl, mint várasi emberek élünk.
Eggyütt járnak ugyan némelly barom állatok, együtt
élnek az ártatlan méhecskék; ámde csoportyok,
bármelly rendbe szedett, csak nem polgári szövetség,
ʼs aʼ mi kevés szánás szívekben esengeni látszik,
az csak az eggy nemnek fenntartására sovárog,
ʼs aʼ legelő nyájbúl nem formál várasi testet.
Aʼ gulya öszveszalad, mikor eggyik tagja segédért
elbődíti magát; de harag vagy kába ijedség,
aʼ mi az ordító marhánál öszveseregli,
mert veszedelmétűl irtódzik mindenik állat.
Dűllyön ez el, ʼs bőgése nyögő lehegéssel enyésszen,
aʼ gulya is többé nem bánván mostoha sorsát,
szívepedés nélkűl sarjús legelőire terjed.
Illy buta ösztönbűl védelmezi aʼ vad oroszlyán
kölykét, melly azutánn megnővén, étele végett
kénytelen, annyával véres harczokra kikelni.
llly alacsony vágybúl ótták aʼ régi világnak
népei honnyaikot félvad szomszédgyaik ellen.
Jöjjsze tehát Földim! ki azért élsz várasi rendben
aʼ Magyarokʼ törvénnye alatt, hogy az emberi voltnak
aʼ baromállatokét múló bérczére kitörhess,
sʼ nem hiszed azt botorúl, hogy főbb dücs lenni magyarnak,
mint igaz embernek, ki az emberségnek ezerszer
fényesb díszeivel vagy bir, vagy birni ügyekszik;
jöjjsze velem, kinyomozni amaʼ sokféle ügyetlent,
kiknek senyveiket könyörűlésünkkel apolni
olly kötelességünk, mint dajkálgatni magunkot,
ʼs mint mástúl függő boldogságunkot ügyelni.
Hogy tudomány által fel akartak hajdan Atyáink
érni az Istenhez, kiverettek az Édeni kertbűl.
Aʼ könyörűlésben szabad ám vetekedni magával
aʼ kegyes Istennel, ʼs irgalmunk csak maga képes
földi lakásunkbúl Édent dajkálni nemünknek.
Músa segíts! Soha illy felséges tárgya dalodnak
nem volt, móta kies lantod kegyesíti az embert.
Foglalattya az I. Dalnak.
Aʼ véres hadakozásokot és aʼ luxusnak erkölcs-rontó gyönyörűségeit messze kívánván földünkrűl tűnni aʼ Poéta, az Irgalmat kéri, hogy szállyon le mennybűl hozzánk, és hogy dicséretére mondandó dallyait igazgassa és áldgya meg. Megmutattya azutánn, hogy az Irgalmasság az embernek amaʼ tulajdonsági közé tartozik, mellyek őtet aʼ baromtúl megkülömböztetik, melly sem sírni, sem könyörűlni nem tud. Megmutattya tovább aʼ Görgökʼ példájábúl, hogy az Irgalmasság támasztott sokféle népcsoportokbúl rendezett országlásokot; aʼ históriábúl pedig azt, hogy az első kis országlásoknak egymás ellen folytatott véres és hosszas harczaik utánn ismét az Irgalmasság volt, melly belűlök nagy és virágzó birodalmakot formált; aʼ régi Római históriábúl végtére azt, hogy mennél irgalmatlanabb és embertelenebb aʼ nemzet saját tagjaihoz, és szomszédgyaihoz, annál bizonyosabban tarthat attúl, hogy amaʼ kötelékek, mellyek eggy Egésznek teszik, fel ne bomollyanak, és így még léte is végső veszedelembe ne jusson. Kéri ezek utánn aʼ Magyar Olvasót, hogy keresse fel vele aʼ nyomorúlttakot, kikenn irgalmát gyakorolhassa, ʼs kiknek apolásával olly szorosan öszvefügg még saját polgári boldogsága is. II. Dal.
Aʼ szerelem, melly állhatatos hűséggel az asszonyt
férjfihez, aʼ férjfit kegyes asszonysághoz igázza,
ʼs aʼ szeretet, melly magzatokot csatol öszve szülőkkel,
testvérrel testvért, atyafit többféle rokonnyal,
első talpfalait rakták aʼ várasi frígynek,
mellyre udújábúl kegyesen kivezette az embert
aʼ könyörűlésnek jótévő mennyei lelke.
Aʼ rokonyokra tehát méltán főbb gonddal ügyelget
aʼ kegyes Irgalom is, mellyel mennybéli Teremtőnk,
mint különös dísszel, megajándékozta nemünköt.
Aʼ meleg állatban tehetős már gyenge fiához
aʼ szeretet. Hó rejtekibűl szép zöldre viradni
látván aʼ keletet, fészket rak, kőlti tojássát,
éteti gyermekeit párjával az égi madárka.
Tízszer erősb jőjjön fészkéhez, harczra merészel
kelni, haragjábúl iszonyú sárkánynak itélnéd.
Példabeszéd lett aʼ szeretet, melly furcsa dedéhez
készteti aʼ majmot. Hideg állat haggya tojássát
minden gondviselés nélkűl aʼ parti homokban,
hogy bele zártt fajját aʼ napnak fénnye kikőltse.
Minket is eggy tehetős ösztön késztetget azokhoz,
kik rokonyink; de mivel szabad alkotmánynak akarta
tenni az Istenség önn képét, ʼs marha szabású
ösztöneink mind kénytelenek kényünköt uralni,
fájdalom! aʼ legerősb vonzást, melly jóra vezetne,
pajkosan elfojtyuk, ha talán örömünköt igázza.
Hány anya van köztünk, ki hideg dajkára ne bízná
gyermekeit? Hány pár, melly mellék útra ne csapna
házas igájábúl? Csuda már aʼ mostani földönn
aʼ testvér szeretet, hidegebb aʼ plánta nyiroknál
vére az eggy ágbúl szakadott sokféle rokonynak.
Nézd amaz édes atyát, mint hánnya ki gyenge fiának
ősi örökségét pompára, üdőtlen örömre;
itt megʼ emeʼ szívetlen anyát, ki ragyogni akarván,
nem szeretett dúzsnak karjához igázza leányát.
Hajdani annyának nem győzvén várni halálát
eʼ gonosz erkölcsű gyermek, kitaszíttya kegyetlen
szemrevetések köztt házábúl, vagy ha magánál
még megtűri szegényt, szolgáló ügyre alázza.
Ott megʼ amaʼ pórbúl nem rég lett gazdag uracska,
nézd, mint duzmadozik tűkrök köztt fínom arannyal
hímzett szófájánn, még pór testvérei füstös
fészer alatt hüs tagjaikot szalmára terítik;
játszik, eszik, dobzódik, iszik, piperéskedik, alszik,
ʼs plánta gyanánt élvén, úszkál aʼ mocskos örömben,
még amazok nyakokonn aʼ mostoha sorsnak igáját
hordani kénytelenek lévén, szomorúan elasznak.
Aʼ ki saját vérét nem tudgya böcsűlni, szeretni,
ʼs aʼ szükségʼ üdejénn jótévő keggyel apolni,
hogy legyen az könyörű másokhoz? hogy ne tekíntsen
polgártársainak szomorú kárára könyetlen
szemmel? hogy ne legyen szívetlen tagja Honunknak?
Lárma esik nem rég, hogy több diadalmai által
durva negédre dagadtt nagy számú sáska sereggel
érkezik aʼ dühödő ellenség, ʼs íme! Magyarfi,
eggy nemesen született ʼs nemes erkölcsökre vezérlett
szép Ifiú, paripára szökik, hogy védgye Hazánkot.
Annyaʼ tejét szopván, már mint csöcsömöske beszítta
ezzel az érzékeny hajlandóságot is ahhoz,
aʼ kinek emlőinn gyönyörű örömekkel enyelgett.
Majd azutánn ennek feljutván dajka ölébűl
gyermek napjaihoz, ʼs aʼ természetnek üdőnkint
újjúló jelenéseirűl, aʼ mennyei Észnek
bölcs, kegyes és tehetős voltárúl, ʼs végre nemünknek
szent hivatallyairúl, mellyeknek czéllya, jutalma
itt köz boldogság, mennyekben végtelen élet,
Attyaʼ tanításit hallván, szeretetre ocsódott
ehhez is, új kéjjel tisztelvén benne vezérjét.
Sokszor az aggasztó nyavalyák ágyára ledöntvén,
kis veszedelme miatt nagy búba merűlni szülőit,
ʼs helyrehozása iránt gondoknak látta eredni.
Attya sietséggel hozván házához az orvost,
friss segedelméért remegő szózattal esengett,
ʼs még ez gyenge fiánn jeleit vizsgálta bajának,
addig az ágylábnál halavány orczával ohajtott
aʼ nyomozó bölcsnek bizodalmat vonni szemébűl.
Végre itéleteit hallván, mellyekre örömmel
nézte setét szorgalmi megűl kiderűlni reménnyét,
orvosló szerekért olly gyorsan elűzte cselédgyét,
mintha lakásábúl tűz kezdett volna kigyúlni.
Annya viszont azalatt csak sírván, ʼs néma keservét
semmi reménységgel nem tudván hűteni, gondos
kézzel apolta fiát, vígasztalgatta nyögését,
enyhítgette baját, ʼs éjjel mellette virasztván,
aʼ szereket, mellyek gyógyítására szabattak,
vizsga vigyázassal maga szolgáltatta kezéhez.
Aʼ rokonyok hallván nyavalyáját, öszvesiettek
hozzá, ʼs magzatikot, kikkel kisdedke korátúl
fogva legédesben mulatott, elejébe vezették,
hogy velek édelgvén, megkönnyebbítse unalmát.
Így született nevedék szívének gyenge rügyében
aʼ kegyes indúlat! Mert úgy alkotta Teremtőnk
emberi voltunkot, hogy akármelly emberi érzés
másokot is szintolly érzékenységre hevítsen.
Aʼ szeretet, ha igaz, megʼ igaz szeretetnek az annya;
aʼ szomorú ijedés ijedést szül, ʼs aʼ nagy örömbűl,
mellyre talán násznaggya fakad, vígságok erednek
számos tagjai köztt az egész lakadalmi seregnek.
Majd ha tehát más is nyavalyás ágyára leroskadt
jótevői közűl, könyörű érzéssel apolta,
könnyítette baját, vígasztalgatta unalmát,
ammint csak lehetett; sőt már idegenhez is érzett
istenes irgalmat, valahányszor sírni az árvát,
romlani jobbággyát, ʼs aʼ kórost sínleni látta.
Illy könyörű szívvel falujábúl végre kilépvén,
ʼs több ezer emberrel pözsögő várasba sietvén,
hogy tudományokkal felkészíttesse Hazánknak
köz hasznára magát, kegyes érzésekre ocsódott
gyermektársaihoz, mellyekbűl végre barátság,
vagy legalább különös hajlandóságok eredtek,
magvai aʼ tehetős szeretetnek, mellyel az ember
legkiesebb Édennye gyanánt kedvelli Hazáját.
Mert azutánn, hogy ezek többféle megyékre szakadtak
aʼ tudományoknak kéjekkel tellyes ölébűl,
szíveʼ rokonyságát elvitték szerte magokkal,
ʼs ő az egész Honban szétterjedtt régi barátit
majdnem vére gyanánt tisztelte, böcsűlte, szerette.
Nőtt ezen indúlat számos gyűlései által
aʼ Hazaʼ Naggyainak, kiknek példáira nézvén,
régi szabásinknak köz jármát, ősi jusunknak
fenn ragyogó díszét, ʼs tehetős védőit ezeknek,
kikbűl aʼ Haza áll, tisztelni, szeretni tanúlta.
Allig hallya tehát aʼ hadnak trombita hangját,
melly anyaföldünknek harsogva jelenti veszéllyét,
lóra szökik ʼs harczol. Buzgóbban hajdan Akilles
nem sietett aʼ harczra, midőnn aʼ Trójai népenn
régi baráttyának bosszúlni akarta halálát.
Mint mikor aʼ rétenn aʼ vídám gazda kaszáját
megveti aʼ fűnek, ʼs kereken leboríttya tövérűl,
aʼ mi előtte lebeg; húll aʼ sok gyenge virággal
aʼ korosabb fűnek hosszú sora, ʼs élni szünendő
szálakkal beborúl térjsége az árva mezőnek.
Úgy nyesi ő paripája körűl kardgyával azoknak
bajvívó sorait, kik bajnokainkra rohantak.
Végre az ellenség szebb népét omlani látván
büszke csapási alatt, rá csűdűl dupla erővel
ʼs mély sebeket vervén több tagjánn, kézbe keríti.
Allig vánszorodott fel az ágybúl, ʼs íme! követség
érkezik aʼ legfőbb hadi tiszttűl, melly neki kardgyát
érdeminek szép fénnye miatt meghozza, jelentvén,
hogy szabadon járhat, szabadon megnézheti gazdag
várasit aʼ népnek, mellyel megvíni merészlett.
Aʼ nemes ellenség maga is tisztelte Magyarfit!
Erre tehát útaknak ered, ʼs megnézi figyelmes
szemmel az országban mind, aʼ mit az elme kigondolt
benne, hogy aʼ köz jót gyaporabb rügyezésre segítse.
Aʼ manufactúrák, aʼ mesterségek, az erkölcs,
aʼ tudomány, aʼ földmüvelés fő tárgyai voltak
bölcs nyomozásainak, de nem úgy, hogy előre be haggya
venni eszét tőlök csak azért, mivel újjak előtte.
Aʼ mi szabásaival meg nem fért régi Honunknak,
bármelly jó legyen is kül földönn, rossznak itélte
arra, hogy ősi böcsét vele megkésértse Hazánknak.
Rakva sok érdemmel, tudománnyal, józan eszének
bölcs leleménnyeivel, mint aʼ méhecske az édes
méznek balzsamival, haza jön végtére Vitézünk.
| minden gondviselés nélkűl aʼ parti homokban,
hogy bele zártt fajját aʼ napnak fénnye kikőltse.
Minket is eggy tehetős ösztön késztetget azokhoz,
kik rokonyink; de mivel szabad alkotmánynak akarta
tenni az Istenség önn képét, ʼs marha szabású
ösztöneink mind kénytelenek kényünköt uralni,
fájdalom! aʼ legerősb vonzást, melly jóra vezetne,
pajkosan elfojtyuk, ha talán örömünköt igázza.
Hány anya van köztünk, ki hideg dajkára ne bízná
gyermekeit? Hány pár, melly mellék útra ne csapna
házas igájábúl? Csuda már aʼ mostani földönn
aʼ testvér szeretet, hidegebb aʼ plánta nyiroknál
vére az eggy ágbúl szakadott sokféle rokonynak.
Nézd amaz édes atyát, mint hánnya ki gyenge fiának
ősi örökségét pompára, üdőtlen örömre;
itt megʼ emeʼ szívetlen anyát, ki ragyogni akarván,
nem szeretett dúzsnak karjához igázza leányát.
Hajdani annyának nem győzvén várni halálát
eʼ gonosz erkölcsű gyermek, kitaszíttya kegyetlen
szemrevetések köztt házábúl, vagy ha magánál
még megtűri szegényt, szolgáló ügyre alázza.
Ott megʼ amaʼ pórbúl nem rég lett gazdag uracska,
nézd, mint duzmadozik tűkrök köztt fínom arannyal
hímzett szófájánn, még pór testvérei füstös
fészer alatt hüs tagjaikot szalmára terítik;
játszik, eszik, dobzódik, iszik, piperéskedik, alszik,
ʼs plánta gyanánt élvén, úszkál aʼ mocskos örömben,
még amazok nyakokonn aʼ mostoha sorsnak igáját
hordani kénytelenek lévén, szomorúan elasznak.
Áh! nemesebb példát nyújt arra Fidélia nékünk,
hogy rokonyinkʼ sorsát, ha lehet, jobb ágra segítsük,
vagy legalább bús szíveiket hűvebben apollyuk.
Mint csöcsömös csüggött még akkor dajka ölében
gyenge szülőjének, mikor ezt hüs sírba ragadták
aʼ nyavalyák. Felnőtt ʼs annyának képe ragyogván
orczavonásaiban, felvídította keserves
bánatival küzdő attyának hajdani kedvét.
Aʼ gyönyörű asszony vídám szerelemmel apollya
aʼ komorabb férjfit; fia csak mint ága nemének,
ősi negédgyének látszik táplálni reménnyét;
érzékeny szeretet, mellyel szétűzi homályos
gondgyainak bús fellegeit szép mássa nejének.
Attya Vittéznénknek hitves társának imádott
orczavonásaival szívét is zsengeni látván
fürge leányában, legfőbb örömének emésztő
bújjai köztt legfőbb boldogságának unalmas
napjaiban, legfőbb gyámolnak nézte ügyetlen
alkonyodásában, ʼs valamint aʼ gyenge folyófű
ágaihoz kúcsollya magát aʼ rósabokornak,
úgy ragadott ő is nevedék lyáányának öléhez. szított
Ennél szebb remeke nem rajzolt híres Apelles!
Látni szelíd képét ʼs hajlandóságra ocsódni
eggy volt. Szíve utánn nagy buzgóságra esengett
eggy gyönyörű Ifiú. Szebbet Nimfáinak Ámor
allig adott hajdan. Megnyervén tiszta szerelmét,
végre kezét megkérte; de ő meggyőzte vitézűl
aʼ gyönyörű vonzást, kihatott érzékeny ölébűl
hű szeretőjének, ʼs attyát holtáig apolni
minden egyéb kéjnél édesb hivatalnak itélte.
Mondva csináltt székét hűven megtömte naponkint
vánkosival, meleg öltözetét rá adta, lemosta
lábainak szennyét, gyarló térgyére borúlván,
kellemetes csevegési között felvonta botossát,
megfésűlte fejét, elkészítette levessét.
|