Verseghy Ferenc művei

Az életmű szövegforrásai

Válogatott szövegforrások

Szerzői kompozíció

A kritikai kiadás kötetei

Keresés

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Dallamok

Áttekintés

Kották

Dallamforrások

Kiadványok

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Fogalmak

Használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok

Ama’ híres Poétának
RIKÓT MÁTYÁSNAK
Koszorúzása.

Rikóti Mátyás
PESTEN
N. Kiss István Könyv árosnál.
1804.

Szövegforrás

Rikóti Mátyás

Önálló kötet.
Önálló.
1804

kritikai szöveg

olvasószöveg

keletkezéstörténeti jegyzet

Rikóti Mátyás,
eggy
nyájas költemény,
mellyel e’ híres magyar vers-szerzőnek
pompás koszorúzása négysorú
ritmusokban előadatik.

What latin hodge-podge, greeian hash,

with hebrew roots and english trash

shall academic cooks produce

for present show and future use!

Fellows, who’ve soak’d away their knowledge

in sleepy residence at college,

whose lives are like a stagnant pool,

muddy and placid, dull and cool,

mere drinking, eating, eating, drinking,

with no impertinence of thinking;

who lack no farther erudition,

than just to set an imposition,

to cramp, demolish and dispirit

such true-begotten child of merit.

Churchill.

RIKÓTI MÁTYÁS

I. Dal.

Serkenny fel vén Brúgóm! ’s mond el a’ világnak,

mint jutott Rikóti a’ borostyány ágnak

zöld koszorújához, melly a’ bárdusságnak

kokárdgya népénél a’ Músa országnak.

Mélyebb ugyan hangod Alcaeus sípjánál,

erőtlenebb szavad Máró’ dudájánál;

De dücsőt is keres amaz Argossánál,

kenyeret meg emez negédes uránál.

Allya körűl járván Parnasszus’ csúccsának,

árnyéka sem lehetsz ama’ trombítának,

melly dühét dicséri a’ véres csatának,

hogy kicsallya pénzét a’ bajnok csordának.

Tégedet nem éhség késztet éneklésre;

eneklésre [em.]

nem hiú dücsőség visz a’ verselésre.

Alkalmatlan hangod a’ hízelkedésre,

valamint kis tárgyad a’ tar kérkedésre.

Repdessen a’ Bárdus magos fellegekben,

csevegjen tikokot csínos énekekben,

fürödgyön untáig a’ képzeletekben,

mellyek sok kárt tesznek a’ gyenge lelkekben!

Őtet csak fogadott pajtási csudállyák;

a’ bölcsebbek pedig, mihelyt azt talállyák,

hogy a’ józan elmét meséi rongállyák,

kártékony versére fejeket csóvállyák.

Te csak igazat mondgy értelmes dalokkal,

ammint szóllni szoktunk a’ profánusokkal;

’s fesd le Rikótidot ollyan vonásokkal,

mellyek nem kérkednek Miltonos fótokkal.

Régi Kántor lévén mező várasunkban,

sok érdemet tett ő roppantt templomunkban.

Meg is ösmertük ezt gyakorta magunkban,

de megjutalmazni nem volt hatalmunkban;

mert ő megvetette az aranyt ’s ezüstöt,

mint megvetni szoktuk mink a’ rongyos üstöt,

’s a’ világ pompáját úgy nézte mint füstöt,

csak jobbik mentéjénn hordván ócska nyüstöt.

Tudatlan volt neki majd egész helységünk,

paraszt alacsonyság természetességünk;

’s ha tán megkínálta pénzzel szívességünk,

gúnynak tünt előtte jámbor emberségünk.

Többnyire azt mondá illyes ajánlásra,

hogy a’ Bölcs nem szorúl maszlag táplálásra

’s készebb lesüllyedni végső koldúlásra,

hogysem tudatlannal lépni osztozásra.

A’ mit pedig kívánt jutalom fejében,

szegény várasunknak nem volt erejében.

Apollónak nő ez áldott erdejében,

Castalis’ kúttyának boldog megyéjében.

De megélte immár örömének napját,

mert kicsalták hozzá Apollónak papját,

ki hátához csapván eggy nagy könyvnek lapját,

bölcs fejére tette borostyány kalapját.

Köszönd ezt Rikóti! Óbester Urunknak,

ki erőtlenségét látván várasunknak

jutalmazásában híres Kántorunknak,

kifizette részét nagy adósságunknak.

Ő kegyetlen Marsnak elhagyván csatáit,

mivel sínlő teste nem birta munkáit,

nállunk szívogattya utólsó pípáit,

meg futtatván ollykor nyúlászó kutyáit.

Közel van jószága ősi kastéllyával,

hol a’ nyárnak részét tölti Asszonyával,

ki úgy kedveskedik közttünk jóságával,

mint a’ virágos kert édes illattyával.

Húga viselt gondot mindeddig házára,

mikor elköltözött nyári lakására,

ki nagy púpot kapván, mint kisded, hátára,

nem igen mert vágyni lyánkérő mátkára,

’s nagy nevét viselvén szűz szent Birgitának,

követője is lett végre szűk nyomának;

de nem győzvén súllyát a’ klastrom igának

ismét búcsút mondott szent kalitkájának.

Ő a’ vén szűzeknek megvetvén példáját,

kik még a’ pórnak is irígylik dudáját,

drága kincsnek nézte az öröm’ tréfáját,

melly rósákkal hinti életünk’ pállyáját.

Ezen úri háznak nagy grátiájában

volt Rikóti Mátyás; kegyes Asszonyában

táplálónét lelvén, nagy lekű Urában

pártfogót, barátnét víg Kisasszonyában.

Az Óbester kivált nagyon protegálta;

sőt a’ kántorok köztt remeknek csudálta,

mivelhogy elméjét, akárhogy próbálta,

nemében mindenkép ritkának találta.

Mosolygva ámúlt ő sokszor musikájánn,

ha fantaziákat játszván orgonájánn,

olly merészen ugrált claviatúrájánn,

mint a’ vásott kecske Tátra’ kősziklájánn.

Két kezét játék köztt már keresztűl veté,

már a’ discantusonn eggyütt reszketteté,

már meg a’ bassusnak allyára szökteté,

honnan ismét frissen kétfelé pörgeté.

Húsz változás legyen eggy nagy orgonában,

süvítsen a’ kis síp felső párkánnyában,

harsogjon a’ fagót bassus ládájában,

zúgjon a’ sok accord hang-mixturájában;

még is ha tág torkát borral megsimíttya,

lélekző lágyékát szíjjal átszoríttya,

’s musikája mellett magát elordíttya,

zúgását amannak helyben elboríttya.

Így harsant ki szava Brontes óriásnak,

lármájábúl ama’ véres csatázásnak,

melly neki rohanván az égi lakásnak,

bitanglóját vítta a’ köz országlásnak.

Illyen hegedűk köztt a’ kürtnek zúgása

vagy a’ trombitának éles harsogása,

illyen harangszó köztt az ég csattogása,

mikor a’ toronyra lecsap villanása.

A’ mi tető gyanánt járúl érdeméhez,

az hogy maga csinál verset énekéhez.

Nincs hasonló köztünk sebes elméjéhez,

akármikor fogjon mester szüléséhez.

Csak eggy pohár bort önt szomjazó torkába,

füstölgő pípát dug bajúszos szájába,

sapkáját felteszi, beül tripossába,

író tollat ragad izzadó markába,

’s fejében a’ versek azonnal csűdűlnek,

mint mikor a’ hangyák dög falatra gyűlnek,

’s allighogy szájában eggy kicsinyt meghűlnek,

négy kis fertály alatt százonkint kidűlnek.

Ő ugyan nem sokat válogat a’ szókban,

még is híres mester a’ descriptiókban;

virtuosus pedig a’ búcsúztatókban,

’s a’ névnapokra írtt aprecátiókban.

Egykor hogy eggy testnél torkát megnyitotta,

fogát a’ komondor rá vicsorította;

’s hogy ez végre magát el is ordította,

Mátyás illy in promptu dallal szóllította:

ugrás a szövegforráshoz

Rikóti Áriája
Sírhatsz te is Kormos! Eʼ meghervadtt ágonn...
4/4, Largo.

„Sírhatsz te is Kormos! eʼ megharvadtt ágonn,

kinek párja nem volt hetedhét országonn.

Kontrálly, még zokogok illy nemes virágonn.

Anyád helyett ő volt anyád eʼ világonn.”

Jól tud azonkivűl a’ szent énekekhez,

’s hogy behathassanak a’ bűnös lelkekhez,

olly nótákat alkot a’ verseletekhez,

mellyek kül festést is adnak értelmekhez.

Ha verse a’ bűnöst pokollal ijeszti,

a’ szelídebb sípot rendre megrekeszti,

’s újjait a’ fejér hangokra mereszti,

vagy a’ kellemetlen quintákra függeszti.

Így már a’ léleknek festi jajgatásit,

ki az örök tűznek érzi hasításit,

már az őrdögöknek képzi czivódásit,

kik szemére hánnyák gonosz vágyódásit.

Így rajzollya bőjtben a’ földnek rengését,

húsvét vasárnapjánn a’ kőnek zörgését,

pünkösdkor a’ tüzes nyelvek’ szörcsögését,

’s karácsony éjfélkor a’ szamár bőgését.

Járatos ő szintúgy a’ képrajzolásban,

egész kis boszorkány a’ képfaragásban,

párja talán nincs is a’ bábcsinálásban,

non plus ultra pedig a’ lópingálásban.

Az Úr koporsóját szépen kifestette,

arany csillagokkal felékesítette,

a’ napot a’ holddal öszve függesztette,

’s a’ sírnak méllyében eggy kőszirtre tette.

Szép kertet is rajzolt a’ chórus’ falára,

tulajdon portréját feltűzvén eggy fára;

felfolyó szőllőköt írt az orgonára,

chorális kottákot kántor trónussára.

Kálváriánk úttyán festett státiókot,

feketében írván a’ zsidó birókot,

magyar köntösökben az írástudókot,

kabátokban pedig a’ pogány kínzókot.

Betlehemünk szintúgy az ő faragása,

mellyben szépen látszik a’ bőcső’ ringása,

sok vidám kecskének furcsa főmozgása,

’s eggy egész csordának szájtátogatása.

A’ Plébános ugyan, mikor templomunkot

keze alá vette, látván gardrobunkot,

melly ajtatosságra gyújtsa várasunkot,

’s mesterének lenni hallván Kántorunkot,

a’ Tanácshoz fordúlt panaszos írással,

azonn esedezvén istenes buzgással,

kíméllye meg népét illy botránkozással,

’s a’ szent Relígyiót a’ lealázással.

De a’ Tanács viszont bámúlván szavára,

azt felelte kurtán méltó panasszára,

hogy már sokat költött úgy is templomára,

még felállíthatta mostani lábára.

„Dicsérni kell inkább, úgymond, Kántorunkot,

hogy így felczifrázta ingyen templomunkot.

Hűven szolgálta ő eddig várasunkot,

mindenkép ébresztvén ajtatosságunkot.”

Ez volt a’ felelet a’ Pap kérésére.

Csak a’ Bíró állott kéz alatt részére,

ki házához menvén még az nap estvére,

frígyet kötött vele Rikóti’ vesztére.

„Fogja elő az Úr, úgymond, leczkéjével;

talán valamire mehet még fejével.

Ha pedig nem gondol bölcs fenyítésével,

közöllye a’ dolgot a’ Püspök’ székével.

Ezt ugyan az Úrnak jobb lessz elkerűlni,

ne hogy mind fejére talállyon csűdűlni,

ki vagy Mátyás eszénn álmélkodva hűlni,

vagy örömre szeret kórságinn hevűlni.

Az Óbester őtet leginkább portállya.

Ezt hát megelőzni az Úr ne sajnállya.

Ha istenes szívét jó móddal megszállya,

szent ostromlásait, tudom, ki nem állya.”

A’ Plébános tehát Mátyást megintette,

sőt elűzésével meg is ijesztette.

De ő meg pofáját azzal püffeztette,

hogy Kántornak őtet bölcs Tanácsunk tette.

„Mi köze van, úgymond, ezekhez az Úrnak?

Rendes, hogy a’ nyers bél ád tónust a’ húrnak!

De bátor a’ maglók sok főldet feltúrnak,

azért a’ farkasnak vermet még sem fúrnak.

Mit érthetne az Úr vagy a’ musikához,

vagy a’ poézisnak magyar ritmussához?

mit a’ státióknak lerajzolásához,

vagy eggy Betlehemnek kifaragásához?

Nem tanúllyák ám ezt theologyiábúl,

sem a’ haszontalan filozofiábúl.

Poéta vagy Kántor nem jön oskolábúl,

hanem készen pottyan az annya hasábúl.”

Látván a’ Plébános vad ostobaságát,

’s a’ mi ennél rosszabb, büszke nyakasságát,

sokáig viselte bölcs gorombaságát,

gyógyítni próbálván poéta kórságát.

„Tanúllya meg Kelmed a’ szépség’ törvénnyét!”

úgymond egyszer neki, simítván serénnyét.

„Ehhez kell ám szabni eszünk’ szüleménnyét,

hogy felébreszthesse a’ szív’ érzeménnyét.

Szép dolog az elme halandó nemünkben;

de mint a’ palánták sínlenek kertünkben,

ha csak kaczor nincsen szüntelen’ kezünkben,

úgy a’ gyom sok rosszat szülhet vad fejünkben.

Nem kell szabad szárnyat adni a’ képzésnek

fontos munkáiban a’ köz szépítésnek;

mert mióta eszünk just mond az érzésnek,

amaz is csak szolgál a’ józan ízlésnek.

Csúfot sem kell űzni a’ szentebb dolgokbúl;

mert ki orchestrákot csinál templomokbúl,

carricatúrákot szent rajzolatokbúl,

avvagy operákot egyházi dalokbúl,

okot ád a’ rossznak a’ csúfolódásra,

balgatag népünknek hideg ácsorgásra,

az érzékeny szívnek bel háborodásra,

’s a’ hitetleneknek méltó káromlásra.

Nem rossz a’ templomban élni musikával

vagy más mesterségnek szép szolgálattyával;

de ha nevetséget okoz fajzattyával,

rútúl ellenkezik az Egyház czéllyával.

Templomonn kivűl is a’ szép mesterségek

arravalók, hogy a’ fő kötelességek

előnkbe adatván mint vonzó szépségek,

szítsanak hozzájok az érzékenységek.

Erre pedig vannak vezérlő törvények,

melyek nélkül törpék a’ vers-lelemények,

ízetlenek minden kézi szülemények,

púposok mellyünkben a’ szebb érzemények.

Kivált köz nyelvünköt nem kell megrongálni,

mikor ritmusokot akarunk firkálni;

mert a’ rögös beszéd csak fület piszkálni,

de innen nem képes szívünkbe leszállni.”

Így szóllott a’ bölcs Pap Rikóti Mátyásnak,

ki böcsét nem értvén a’ jó tanácslásnak

’s fájlalván szúrásit a’ sok dorgálásnak,

allig várta végét a’ prédikállásnak.

Mint a’ délczeg csikó rágja zaboláját,

ha talán megrántyák gyeplővel vad száját,

’s hallván az ostorral csattogni gazdáját,

ágaskodik, hortyog, rugdossa hámfáját:

Úgy ő is bajússzát kevélyen sodrotta,

mentéjét vállával felfel hagyította,

nadrágjának szíjját jól megszorította,

’s végre eggyet köpvén, ezeket mondotta:

„Mit nekem az Úrnak érzékeny szépsége?

Nem viszi azt végbe senki mestersége,

hogy Pikó Pannának czigány nemzetsége

olly szép legyen, mint a’ Kasznár felesége.

Rút is lehet eggynek, a’ mi tetzik másnak.

Sok nevezi golyvás mátkáját tokásnak,

’s nagyobbakot ugrik sípjánn a’ dudásnak,

mint mink szép nótájjánn a’ jó musikásnak.

Azért de gustibus nem kell disputálni!

Haggyuk a’ képírót kedvére pingálni,

önn tetszése szerint a’ Kántort dudálni,

’s a’ magyar poétát versekben prósálni.

Süllt esztelenség azt tenni mesterségnek,

a’ mit a’ Természet ád az emberségnek,

’s világos kárával a’ köz serénységnek,

súlyos törvényeket szabni a’ szépségnek.

Nekem Corpus Juris eggyetlen törvényem,

a’ szent írás pedig útmutató fényem,

’s ha ezzel nem eggyez elme-szüleményem,

vesszen el, nem bánom, minden keresményem;

de más ugyan törvényt ne szabjon versemnek,

vagy egyéb munkákban izzadó fejemnek,

mert ha felzavarja epéjét mellyemnek,

súllyát is megérzi bosszúló kezemnek.”

Így végezte Mátyás tudós harczolását,

mellynek, hogy ne lássa káros fordúlását,

Óbester Urunkhoz vitte panaszlását,

’s alázatossággal kérte pártfogását.

Oszlopolta is ő oltalmazásával,

meglepvén a’ Papot rimánkodásával,

mihelyt megtisztelte látogatásával,

kíméllye meg szegényt oskolázásával.

„Soha sem lessz, úgymond, szalonna kutyábúl,

sem szép Mercúrius egyenetlen fábúl.

Könnyebben sül Vénus szerecseny orczábúl,

mint igaz poéta romlott ritmistábúl.

Nekem sok víg órát okoz fél eszével,

mikor mestert játzik zab szüleménnyével,

mint a’ görnyedtt majom talpra keltt testével,

mikor az embernek verseng termetével.”

Birgita is féltvén Rikóti’ Músáját,

kinek szerette volt kaczagni dudáját,

illyenképen agálta süllyedő causáját,

comicus bánatba borítván orczáját:

„Ah! ne rontsa, kérem, kedves Mátyásomot,

ha csak nem akarja látni halálomot!

mert ha elveszteném e’ bölcs mókusomot,

a’ búbánat az nap megásná síromot.

Ki mondana nekem köszönő ódákot?

ki verne érzékeny verbunkos nótákot?

ki pingál szoknyámnak szélszegő mustrákot?

ki farag szajkómnak czifra kalitkákot?”

Végre megtörűlvén könyetlen pilláját,

’s megmeg czirógatván a’ Papnak orczáját,

„ah! szánnya meg az Úr, úgymond, Birgitáját,

s haggya meg, ammint van, furcsa Mátyáskáját.”

A’ pap megkaczagván nyájas siralmait,

elő terjesztette szép móddal okait,

mért nem tűrheti el Mátyás ugrásait,

mellyekkel a’ Hitnek alázza titkait.

„Csak a’ szent dolgokbúl csúfot ne csinállyon,

nem bánom én, úgymond, bárhogy musikállyon,

a templomonn kivűl akármit pingállyon,

dajna Músájával akárhogy ugrállyon.

Erre nézve pedig kérem Nagyságtokot,

verjenek fejébe jobb gondolatokot.

Felveszi ő talán úri tanáccsokot

könnyebben mint tőllem a’ tanításokot.”

Az Asszony helyt adván méltó kérésének,

„nem mondtame? úgymond kétkedő férjének,

hogy nagyon ártalmas a’ Hit felségének

üdőtlen buzgása Kántorunk’ fejének?

Azért hát csak tedd meg kötelességedet;

vedd jobb oskolára kedves cliensedet,

’s hogysem illy dolgokkal megterheld lelkedet,

hadd el inkább vele ingerkedésedet.”

inderkedésedet [em.]

Az Óbester tehát székét elmozdíttya,

nedvesűlő szemét az égre fordíttya,

átlépvén a’ Paphoz, kezét megszoríttya,

’s érzékeny szózattal illyképen szóllíttya:

„Bocsásson meg az Úr gondatlanságomnak,

mellyel áldozgattam víg indúlatomnak.

Ha meg nem törhetem fejét Mátyásomnak,

fogadom, vég búcsút mondok játékomnak.”

A’ plébános viszont köszönvén végzését,

megigéri önnkint Mátyás kíméllését,

nehogy meggátollya kedveltt enyelgését,

ha búkkal zavarná esze’ szökdösését.

Szépen is bánt vele; nevette tréfáit,

dicsérte némellykor verbunkos nótáit,

sőt még tisztyében is elnézte hibáit,

pór házának pedig dajkálta csíráit.

Megnyervén Rikóti tudós viadalmát,

meg nem nyerte vele belső nyugodalmát;

sőt nőni érzette naponkint szorgalmát,

nehogy megfizesse még e’ diadalmát.

Végre meggondolván a’ sok bosszúságot,

’s a’ belőllök forró nyughatatlanságot,

megátkozta majd nem a’ Kántor rabságot,

Apollóhoz küldvén illyen imádságot:

„Óh! te édes annya sok nagy poétának,

kik hátat fordítván a’ gondok árjának,

hordgyák már jutalmát a’ laurus kávának,

mellyhez verseikkel útat hasítának,

’s kik már udvarodnak töltözvén javával

naponkint jól laknak szent ambrozsírjával,

’s megmeg részegedvén a’ lektár’ nyirkával,

kedvekre cziczáznak a’ kilencz Músával;

óh! ha országodnak tudhatnám ösvénnyét,

melly vígan áthágnám a’ Papnak sövénnyét,

lábaidhoz ontván szívemnek reménnyét,

melly hűven fongatnám paripád serénnyét!

Mert én nem kívánok nállad egyéb lenni,

csak te méltóztassál lovászodnak tenni.

Már e’ szolgálatonn csak el tudnék menni,

ha eggy kántorságot itt fel mertem venni.

Tekintsd meg érdemét számtalan versemnek,

’s küldgy már vígasztalást szomorú szívemnek,

melly végét szakasztván sűrű keservemnek,

útat nyisson hozzád őszűlő fejemnek.”

Illyen volt habzása Rikóti’ sorsának,

szomorúságára élete’ párjának,

ammint véletlenűl fénnye csillagjának

felderűlt eggy bőjtyénn szent István’ napjának.

II. Dal.

Szép pompával kezdett a’ nap alkonyodni,

nagy kerékre látszott képe tágasodni,

habzó tüze pedig gyengén pirosodni,

’s a’ kedvesen lengő hüssel párosodni.

Az álmos árnyékok messze terpeszkedtek,

a’ czikázó szelek fákkal inderkedtek,

az ingó virágok szaggal kedveskedtek,

’s a’ vizeknek színénn fodrok berzenkedtek.

Érkezett a’ kondás röfögő nyájával,

a’ bömbölő bika tölgyes csordájával,

a’ juhok vezére tompa kolompjával,

a’ hímecske pedig öszve ült párjával.

’S íme! az Óbester a’ templom megyéjénn

általlovagolván negédes szürkéjénn,

ammint előre néz üveg csövecskéjénn,

megsajdít eggy vitézt az útsza’ mesgyéjénn.

Csákó van fejében, kard lóg oldalárúl,

fütyög kis mentéje dolmányos vállárúl,

sarkantyúk ragyognak sárga csizsmájárúl,

katonának véli veres tarsolyárúl.

Közelebb érkezvén, Rikótit csudállya,

’s úttyát szürkéjével azonnal elállya.

Allig hisz szemének. Bajússzát visgállya,

’s kormozott faggyúval felkenve talállya.

„Hol jár Kelmed, úgymond, illyen öltözetben?”

’s elkacczantya magát. „Tán bölcs ütközetben?

Melly szerencsés vagyok, hogy még ez életben

Apollót meglátom Márssal eggy termetben!”

De amaz csákóját illetvén újjával

’s kardgyát megzördítvén lecsapott ballyával:

„mit titkollyam, úgymond, a’ lyukat fóttyával?

holnapra készűlünk eggy comédiával,

’s hogy ne legyen hiba semmi personában,

generális próbát tartunk a’ pajtában.

Holnap, hogyha Isten megtart szent markában,

megláttyuk a’ többit Nagyságod’ házában.”

Örűl az Óbester Rikóti’ eszének,

hogy illy mulatságot készít vendégének,

ki házához jövend napjára nevének,

’s imígy hízelkedik auctor negédgyének:

„Köszönöm Kelmednek előre munkáját.

Nem hagyom bér nélkűl szép comédiáját,

és hogy lássa, mikép böcsűlöm pennáját,

megköttetem én is holnap bokrétáját.

Méltó jutalmárúl régen gondoskodtam,

mint ejthetném módgyát, sokat okoskodtam,

’s Apollo’ papjának addig hálákodtam,

még meg nem igérte, a’ minn iparkodtam.

Ma várom házamhoz katona ruhában;

mert kül Hatalmaknak járván országában,

nem szokott ragyogni poéta subában.

Ő ezt csak urának hordgya udvarában.

Ez pedig történik Kelmed’ örömére,

hogy nézvén tollának bokros érdemére,

borostyány koszorút tegyen bölcs fejére.

Azért készűllyön Kend saját ünnepére.”

Ezt mondván meginti szürke oroszlyánnyát,

’s ott hagyván Mátyásnak elbámúltt bálvánnyát,

veszi kastéllyának egyenes aránnyát,

mellyben feltalállya régi kapitánnyát.

Nagy poéta volt ez virágzó korában:

Flaccussal mérkezett metrumos dallyában;

szépen folyt a’ beszéd magyar ritmussában,

friss elme ragyogván majd minden szavában.

Mihelyt kiverődött oskola porábúl,

nagy világba lépvén picziny svérájábúl,

látta hogy lantyával csúfot űz magábúl,

ha ki nem tisztíttya classicus dohábúl.

„Mi köze van, mondá, a’ mai világnak

zab istenségihez ó görög országnak?

Hogy gyullassza szívét most a’ Magyarságnak

üdőtlen meséje a’ pogány óságnak?

Vagy tán jó emberek máskép nem lehetünk,

igaz bölcsességre nem verekedhetünk,

nemesebb dolgokat végbe nem vihetünk,

ha csak Zevsz’ fajjával nem ingereltetünk?

A’ régi auctorok jól írtak azoknak,

kik éjjében úsztak a’ setét koroknak,

de nem a’ mostani embercsoportoknak,

kik hajnalodását megérték sorsoknak.

Flaccus deákúl írt deák nemzetének,

véleményi szerint római hitének,

teli köz lelkével deák törvénnyének,

mint hű rajzolója deák erkölcsének.

De a’ mostaniak olvasván ezeket,

a’ régi mesékkel megtöltik fejeket,

paradoxumokkal átfonnyák eszeket,

üdőtlen erkölccsel felfújják szíveket,

’s így elvesztegetvén felét életeknek,

még majmai lesznek az ó nemzeteknek,

neki esnek büszkén a’ vers-szüléseknek,

’s ó csemegét nyújtnak a’ finom ínyeknek.

Azutánn nem győzik csudálni azokot,

kik kezdetnek tudván a’ régi dolgokot,

’s érettebb tárgyakra fordítván gondgyokot,

váll-vonításokkal olvassák dallyokot.

Úgy de kútforrása tisztább a’ Dunánál?

Tisztább! Nincs igazabb e’ kedves mondánál.

De viszont hol hajók pözsögnek partyánál,

hasznosabb ott a’ víz, mint származásánál.

A’ forrás nem oltya egyéb szükségünköt,

hanem ha enyhíti szomjazó tüzünköt,

eggyforma csörgéssel csiklandván fülünköt,

hempelygő fodrokkal rá meredtt szemünköt.

Mit látsz körűlötte, hanem tar sziklákot,

néma pusztaságot, szem-gátló tölgyfákot,

tekergő kígyókot, magányos kányákot,

homályos lyukakban leskődő rókákot?

De kövesd folyását. Melly szép várasokot

találsz víg partyainn, melly hasznos barmokot,

melly termékeny földet, melly dúzs majorokot,

sík színénn melly gazdag hajó-csoportokot!

Visz ugyan, megvallom, sok gizgazt magával,

de megegyeledvén a’ tenger habjával,

’s romolhatatlannak tetetvén savával,

méltábban kérkedik leszűrtt kristállyával.

Nem szenved ő már itt vizében mocskokot,

a’ partokra hányván a’ vendég rombokot,

mint az érett elme a’ törpe bábokot,

melyek a’ képzésbűl veszik forrásokot.

De hogy ki ne térjünk a’ felvett példábúl:

nem téved-e az el igazi úttyábúl,

a’ ki a’ poézist a’ Görög’ agyábúl

úgy véli eredni mint kútforrásábúl?

Az első emberek, mihelyt felserdűltek,

’s a’ nagy Természetnek szépséginn elhűltek,

azonnal sok kőltős képzésre üdűltek,

mellyeknek fénnyétűl dalokra hevűltek.

Ez a’ poézisnak igazi forrása!

Vékony volt az észnek első virradása,

erős a’ képzésnek ragyogó habzása;

nagy az indúlatnak állatos vonzása;

’s így ezek amannak felfalván tápláját,

meg sem hagyták nyílni sokáig csiráját;

sőt még most is fojtyák jótévő barkáját,

ölik, a’ hol lehet, új virágocskáját.

A’ poézis tehát teli piperével,

melly meg nem eggyezett a’ józan elmével,

teli sok nemzetnek tar véleménnyével,

’s az indúlatoknak üdőtlen tüzével,

a’ régi Göröghöz lehozta kincseit,

ki azzal többítvén külső szépségeit,

hogy metrumra vette szabad énekeit,

megszaporította zab költeménnyeit.

Tűzött ugyan közé néhány igazságot,

’s emberebb erkölcsre intő tanúságot,

mellyekkel az elme törte a’ vakságot,

mint a’ gyenge súgár a’ homályosságot;

de befonva lévén csábító csecsékkel,

meghomályosítva hiteles regékkel,

sőt be is kerítve szívrontó pöczékkel,

csak lassan közlődtek a’ később elmékkel.

Így járt a’ poézis, azutánn Romában,

így romladékának minden darabjában.

Ezer gizgazt látott csillogni habjában,

még eggy igaz gyöngyre botlott folyásában.

Csak ha tengerébe jut az emberségnek,

megvegyűl savával a’ szín bölcsességnek,

’s kihánnya bábjait a’ vak elmésségnek,

lessz hasznos eszköze a’ köz kegyességnek.

Ámde mint az ó bor jobbnak találtatik,

a’ régiebb szokás szentebbnek mondatik,

a’ régi jó barát főbb kincsnek vallatik,

úgy a’ vén ész méltán bölcsebbnek tartatik?

Ha, mint a’ jó barát naponkint hűségét,

a’ jó bor erejét, kellemetességét,

úgy az ész naponkint gyűjti bölcsességét,

igen is! bölcsebbnek tarthattyuk vénségét;

de mi eggy ősz pórnak filozofiája,

kinek falujábúl áll egész svérája,

ha mellé tetetik Pitt’ politikája,

kinek a’ nagy világ volt az oskolája?

Ha azok, kik hajdan könyveket írtanak,

’s a’ mesterségekben messze jutottanak,

mihozzánk hasonló emberek voltanak;

ők is sokat, mint mink, mástúl tanúltanak,

ők is jobbítgatták a’ leleményeket,

mellyekkel őseik megtömték fejeket,

mindaddig forgatták ők is kis eszeket,

még ezekhez szőtték új szüleménnyeket,

’s így adván naponkint új díszt munkáiknak,

újjabb táplálékot tudománnyaiknak,

hanyatlását ugyan látták napjaiknak,

de végét nem érték tanúlásaiknak.

Ha Plátó és Máró még most is élnének,

’s mind ama díszekkel dücsekedhetnének,

mellyekkel azóta, hogy ők tündöklének,

ágai kérkednek a’ józan elmének:

akkor ők bizonnyal bölcsebbek volnának,

szebb, jobb és igazabb dolgokat írnának,

mint mai bajnoki a’ poétikának,

’s a’ felhajnalodott filozofiának.

De meg is nevetné emez poémáját,

szígyenlené amaz bölcs respublicáját

jobban, mint a’ férfi nyomtatott ódáját,

mellyel fitogtatta, mint gyermek, pennáját.

Ám de ők, mint mások, korán elhaltanak,

bölcs munkáik pedig meg nem jobbúltanak,

mint a’ bor és barát jobbúlni szoktanak.

Őhelyettek tehát mások támadtanak,

kik megpallérozván szüleménnyeiket,

megszaporították leleménnyeiket,

éppen úgy folytatván bölcs ösvénnyeiket,

ammint ők követték elhaltt őseiket.

Így nőttek azóta mind a’ tudományok,

sokúltak naponkint a’ bölcs találmányok,

szépűltek, javúltak a’ szép alkotmányok,

emberségesedtek az ősi kormányok,

és csak akkor láttak úttyokban gátokot,

mikor a’ vad népek elhagyván honnyokot,

felütötték közttök durva sátorokot,

’s égették, rontották szép tartománnyokot.

De ammint üdővel a’ harczok meghűltek,

a’ szilaj nemzetek megerkölcsösűltek,

a’ tudományok is megmeg felüdűltek,

’s a’ szép mesterségek új tűzre hevűltek.

Csak kezdetek tehát az ó szülemények,

folytatások pedig az új lelemények.

Ámde a’ kezdetek mindenkor szegények,

’s csak üdővel nőnek, mint a’ vetemények.

Azért őseinket Báco gyermekeknek,

minket pedig méltán nevez öregeknek:

mert rügyéhez képest kezdődő eszeknek

nyíltt virág elméje az új embereknek.

Mint mikor eggy síkonn torony építetik,

mellynek környékében sok hegy szemléltetik,

a’ kövekre mennél több új kő tetetik,

annál tökélletesb pontra emeltetik;

allyábúl magosra nyúlni a’ bérczeket,

fellyebb már sínleni láttyuk tetejeket;

tetejérűl pedig látunk térségeket,

’s túl a’ sok hegyekenn kies helységeket:

úgy nőnek svérái a’ mester elmének,

melly köz öröksége az ember nemének,

nyílásátúl fogva legelső rügyének

utólsó fogytáig a’ világ’ létének.

Megvessük-e tehát a’ régi műveket?

ostobáknak tartsuk a’ régi bölcseket?

Nem! Ki vethetné meg az alsó köveket,

mellyekre felrakjuk a’ torony-hegyeket?

De azok csak még is kobakok volnának,

kik messze földeket örömest látnának,

’s a’ torony bérczére nem iparkodnának,

hanem a’ legalsó allyánn maradnának.

A’ régi világnak szép vagy bölcs munkái

a’ mi cultúránknak legelső csirái,

’s azért nem lehetnek ennek fő mustrái,

mikor már megnyíltak tellyes bimbócskái.

Classicusok voltak ezek akkorában,

mikor az ész némán feküdt a’ pólyában,

de tekíntetlenek lettek mostanában,

mikor ez már just mond a’ Músák honnyában.

Ne tartsuk-e tehát nevetségeseknek,

kik földig bókolván classicus neveknek,

hű majmai lesznek ó piperéjeknek,

hogy elnyerjék részét kis dücsőségeknek?

kik egymással abban szinte versengenek,

hogy a’ melly fótokat belőllök csentenek,

azokkal csak azért tündökölhessenek,

hogy classicus névvel dücsőítessenek?

’s kik, fájdalom! ammint a’ régi dalokot,

az épűleteket, a’ rajzolatokot,

a’ mesékkel torlott historicusokot,

úgy mustráknak tartván az ó kormányokot,

már sok-fejűségét szabad Athénának,

már zab virtussait kegyetlen Spártának,

már szép neve alatt a’ politikának,

szörnyű latorságát dicsérik Romának?^a)

A’ régi Görögök igára jutottak,

a’ római sasok csúfúl szétoszlottak,

’s esteikkel minket arra tanítottak,

hogy épűlettyeik rossz lábonn állottak.”

Illy gondolatokkal küzködvén magában

lantos Kapitányunk ifiú korában,

meg nem nyugodhatott szoros svérájában,

mellyel bekertelték kis oskolájában.

Elkezdett olvasni újjabb poétákot,

német, olasz, anglus, franczia munkákot,

áttúrván előre a’ grammatikákot,

hogy jól megérthesse az idiómákot.

Haj! melly szörnyen bámúlt ezen új világra

’s a’ benne ragyogó elme-finomságra.

Mint olvadt a’ józan indúlatosságra,

melly útat nyit benne az igaz jóságra.

Látta itt a’ képzést az észnek hódolni,

nem pedig kárára meséket koholni:

látta az érzeményt oly tűzzel bájolni,

melly az emberséget nem szokta rombolni.

Lelt ugyan a’ sok közt tarka poétákot,

kik el nem hagyhatván a’ régi bordákot,

átszövik mythossal a’ legszebb mondákot,

római pathossal a’ legjobb ódákot:

de könnyen elnézte az illy gyengeséget,

ha lelhetett bennek ollyan bölcsességet,

melly megegyengetvén az ó törpeséget,

nőni segítgeti a’ köz emberséget.

Csak eggykét Anglussal nem tudott megférni,

kik ki mertek ugyan az ó útbúl térni,

de czélhoz nem tudván mesék nélkűl érni,

új mythost kezdettek korcsmáikban mérni.

Korcsmáknak nevezi ő a’ bölcs czéheket,

mellyekben pedánsok szabnak törvényeket,

fő tisztyeknek tévén visz dicséréseket,

’s a’ nem-tagok ellen köz csűdűléseket.

Olvasván azutánn német majmaikot,

kik Talmud-bábokkal tömvén munkáikot,

’s felhőkbűl harsogván kőltött titkaikot,

sültt barmoknak nézik földi társaikot,

mosolygva dalolta Youngbúl e’ verseket:

„Te dajkálsz Anglia! bölcs Féleszűeket,

hogy megtöltsd fajjokkal a’ szomszéd földeket.”^b)

Ódd mérgektűl Isten! a’ magyar szíveket!

Áthatva Poétánk illy itéletekkel,

’s emberség-nevelő fínom érzésekkel,

csak oktatni kívánt bölcs enyelgésekkel,

nem nevet vadászni tar fellengésekkel.

Így figyelmet nyervén szép magyar dallyának,

sok hasznokot hajtott a’ jobb cultúrának:

mert kiki hódolván friss nyájasságának,

örömest engedett bölcs tanításának.

Mindnyájan szerették: mert mikor oktatott,

sértő fellyebbséget soha sem mutatott;

’s akármelly mulatság félholttnak tartatott,

ha jelenlétével fel nem vídítatott.

Azért az Óbester kérte levelével:

szent István Királynak jövő ünnepével,

tisztelné meg házát úri személlyével,

’s mulatná vendégit nyájas elméjével.

Kérte azonnkivűl confidentiával:

űzne egy kis tréfát kedves Mátyássával;

csapná poétának czeremóniával,

’s foglalná be fejét borostyány-kávával.

Átkúcsollya tehát őszűlő baráttyát,

’s mondván, hogy úgy nézze házát mint sajáttyát,

’s a’ bús etikétnek felejtse korláttyát,

kérdi: elhoztae poéta-kabáttyát?

„S ezzel, úgymond amaz, minden szerszámomot.

Az Úrnak kedvéért felejtvén koromot,

megújjítom holnap ifjúságomot,

’s eljátszom még egyszer régi játékomot.

De sehol sem függnek ingyen a’ czégérek;

nem úsznak be szánkba a’ kisültt dévérek;

még a’ bakóknak is van kiszabott bérek;

azért játékomért én jutalmat kérek.”

Nevet az Óbester, ’s kezet csap markára,

„Tarthat az Úr, úgymond, számot jutalmára;

de most mennyünk eggyütt a’ kész vacsorára,

’s haggyuk el az alkut üresebb órára.”

III. Dal.

Azalatt Mátyásnak búsúl felesége,

késdegélő férjét féltvén szívessége,

’s azonn töprönködvén titkos kétessége,

ne hogy kárba ejtse mai vitézsége.

Terített asztalánn csillog már gyertyája,

karjai köztt szunnyad kisebbik lyánkája,

előtte könyököl serdűlő Miskája,

töpröng az ablaknál eladó Pannája.

„Hol van Apám Uram? talán temetésenn?”

kérdezi a’ gyermek, babrálván eggy késenn.

Megütközik annya titkon a’ kérdésenn,

’s átfut elméjével sok veszekedésenn.

„Csak egyszer késett így a’ lakadalomban”,

mondgya legörnyedvén Panna eggy suttomban,

„megmeg tavaly egyszer az alsó malomban,

’s Porczunkula’ napjánn túl

tún [em.]

a’ klastoromban.”

Ezt bús hanggal ejtvén, nagyot fohászkodik,

’s egyszersmind szemében híg gyöngy domborodik.

Nézi annya lopva, mikínt szomorkodik,

’s belőlle is a’ köny felfel tolakodik.

Erre jelt ád Bojtos, szűköl gazdájára;

lyánkáját az asszony leteszi ágyára,

szalad az udvarnak bezártt ajtajára,

„Isten Keddel!” úgymond, ’s csókot tűz urára.

De ő nem fogadgya szíves köszöntését,

’s katonásan rakván negédes lépését,

bemegy. Láttya Miska szokatlan menését,

’s neveti magában furcsa büszkeségét.

Követi az asszony felvídúltt Pannával,

’s az asztalt megrakja nem rossz vocsorával.

Ott terem a’ gyermek czifra kanalával,

’s apját kínálgattya töltött kápusztával.

„Csak egyetek!” úgymond, ’s levetvén ruháját,

fejére hagyíttya hervadó sapkáját,

szűk csizmái helyett veszi agg sólyáját,

’s kevélyen átjárja deszkátlan szobáját.

Mind felmenvén bére cselédes házára,

soha sem tehetett szert eggy új ruhára,

’s a’ miben meg jelent a’ mai próbára,

kölcsön szedte öszve a’ comédiára.

Látván felesége ritka dölfösségét,

’s csudálván nyelvének hosszas csendességét,

régi gyanúival újjíttya kétségét,

hogy tán harcz okozta mély kedvetlenségét.

„Az Istenért Apjok! végre megszóllíttya,

mi lelte Kelmedet? mi baj szomoríttya?

Szívemet a’ bánat majd ketté hasíttya,

gyanítván a’ veszélyt, melly Kendet búsíttya.”

Mátyás mosolygásra fakadván álmábúl,

melly Pindus’ hegyére ragadta házábúl,

varga tűköt pödrít kormos bajússzábúl,

’s illy vígasztalást küld szóllamló szájábúl:

„Veszteg, Annyok, veszteg! nincs itt veszedelem.

Most egyszer üdőtlen benned a’ gyötrelem.

Valahová nézek, örömemet lelem.

Hosszas harczom utánn itt a’ győzedelem.

Előttem a’ képe, mikint fogsz örűlni,

majd ha szerencsémet látod felserdűlni,

homlokodonn a’ rántz síkra fog derűlni,

’s arczodnak virágja ismét felüdűlni.

Hát ha majd egészen feljön napvilágom,

mind betellyesedvén titkos kívánságom?

ha majd veled eggyütt Pindus’ hegyét hágom,

’s állandó lábára kelend boldogságom?

ha örök vídámság pözsög szíveinkben,

mosolyog a’ bőség tágas csűreinkben,

gyámolinkot láttyuk nőni gyermekinkben,

’s a’ szerencse megáld minden ügyeinkben?

Akkor lessz még, Annyok, akkor jó világunk!

Uraságra fordul mély alacsonyságunk,

nyájasságra virad sok szomorúságunk,

még a’ tölgyfákbúl is sódarokot vágunk.

Megújjúl az erő minden tagjainkban,

ifiúság játszand piros arczainkban,

tréfák lengedeznek minden szavainkban,

semmi bút nem érünk öröm napjainkban:

mert olly jussa van ám Apollo’ hegyének,

hogy se bú, se kórság ne ártson népének.

Nem láttya itt senki ősszét életének,

sem sebétűl nem fél a’ halál’ tegzének.

Itt földgyét a’ gazda enyelegve szántya,

ételét az asszony mind nádmézzel rántya,

ruházattyát kiki selyemfákrúl hántya,

’s fejekenn a’ laurust a’ mennykő sem bántya.

Ezer hála legyen Óbester Urunknak,

minden inségünkben legfőbb oszlopunknak!

Nem elég, hogy eddig attya volt házunknak;

kaput is nyit holnap új boldogságunknak;

mert Apollo’ papját sokáig fartatta,

’s nagy igéretekkel mindaddig biztatta,

még esedezését végre meghallgatta,

mellyel a’ borostyányt nekem unszolgatta.

Ezt csak imént adta maga értelmemre,

azt függesztvén hozzá tellyes örömemre,

hogy holnap a’ kávát felteszi fejemre,

’s halhatatlanságot akaszt nagy nevemre.”

Néma csendesség függ az egész szobában,

még e’ szók harsognak Mátyás ajakában,

’s kiki megmeredvén mély hallgatásában,

nagy dolgokat gyanít lappangni szavában.

Megmeg tömvén Miska mind a’ két pofáját,

sokszor elfelejti rágni kápusztáját,

’s tátott szemmel nézi már apjának száját,

már meg bús annyának feszűlő orczáját.

Panna is megsüllyed mély gondolattyában,

soká tartogatván a’ villát fogában,

’s Pindus képét hallván, ohajtya magában,

hogy ott Pistájának csügghetne nyakában.

De kiváltkép annyok figyelmez urára,

titkon rakogatván szavait fontyára

’s ammint elér amaz laurus-kávájára,

hirtelen így felel tudósítására:

„Ahha bomollyon meg a’ Ked’ borostyánnya!

Méltóe, hogy ezért elméjét úgy hánnya,

’s minden fáradságát olly csecsére szánnya,

melynek ragyogását még tán meg is bánnya?

Jobb volna ezerszer, látna Ked dolgához,

szegény cselédgyének jobb táplálásához.

Ez illene inkább eggy házi gazdához,

’s három nevedéknek szorgalmas attyához.

Mit nyert eddig Kelmed képrajzolásával,

vagy a’ Betlehemnek kifaragásával?

mit annyi verseknek lefirkálásával,

vagy reájok csináltt új musikájával?

Ezeket a’ váras Ked’ tisztyének véli,

’s ha talán hibások, meg is feddegéli,

az irígység pedig rosszaknak itéli,

még a’ többi község ingyen nézdegéli.

Lám egyéb kántornak soha sincs eszében,

hogy szerte kutasson más mesterségében,

éjjel nappal süllyön író ketreczében,

vagy ollyast dalollyon, a’ mi nincs könyvében.

Elveri kórussánn reggel szent miséjét,

ebéd után pedig rövid vecsernyéjét;

megnézi azutánn dolgozó ekéjét,

vagy a’ szőllőbe megy nyesni venyegéjét.

Gazdasága forog szüntelen’ fejében,

’s mihelyt ürességet talál tisztségében,

tolla helyett lapát tündöklik kezében,

mellyel az életet halmozza csűrében.

Láttya is házánál az Isten áldását,

számos magzattyának tellyes virágzását,

láttya friss nejének szép vastagodását,

’s mindenféle jóknak bokros ágazását.

De mink szígyenkedünk kopott ruháinkban:

nyöszörög a’ szükség puszta komráinkban,

korog a’ nagy éhség sáppadtt magzatinkban,

bátor mind elolvad bérünk gyomrainkban.

Segedelme nélkül az Óbesternének,

sínlő gyermekeink tán már nem élnének.

Ma is vaczkaikban éhen pityegnének,

ha vocsorájábúl nem részesűlnének.

Haggyon Ked hát békét a’ hejehujának,

’s áldozza szorgalmát kis gazdaságának.

Lessz talán még annyi haszna munkájának,

hogy gyámolt adhasson dőlékeny házának.

Vegye Ked szívére a’ Papnak intését,

’s követvén mindenben okos vezérlését,

bízza mester kézre a’ képek festését,

tanúltt emberekre a’ versek szerzését.

Haggya Ked a’ dücsőt Nemzetünk’ színének,

az üres piperét gazdagabb népének,

’s ne űzze bolondul zab fénnyét nevének,

veszett kávájával agytalan fejének.

Nagy is lehet pedig e’ csecsének ára,

mivel pór nem könnyen juthat birtokára:

azért csak úgy illik Kántor’ homlokára,

mint a’ bársony nyereg a’ szamár’ hátára.”

Mint mikor a’ bornyú napalkonyodással,

annyához sietvén nagy kívánkozással,

a’ házhoz érkezik víg ficzkándozással,

’s új kaput lát rajta czifra bóthajtással;

megáll, virgoncz lábát négyfelé terpeszti,

szag-kímlelő órrát előre dülleszti,

szemét az újságra sokáig mereszti,

’s végre hangos torkát bőgésnek ereszti:

úgy Rikóti hallván okos feleségét,

csudállya nyelvének új elevenségét,

’s meredve kivárván beszédgyének végét,

így csillapítgattya forró hevességét:

„Látom én, hogy nem tudsz, Annyok, e’ dolgokhoz;

fel nem ér kis eszed illy magasságokhoz:

de nem is tartozik gyenge asszonyokhoz,

hogy sokat értsenek poéta titkokhoz.

Nem vetted te jól fel tudósításomot,

ha szememre hányod gondatlanságomot:

mert úgy nézheted ám zöld borostyányomot,

mint nektek keresett dúzs gazdagságomot.

Kit Apollo egyszer megtisztel e’ fával,

boldoggá is teszi hatalmas karjával.

Teli van országa ollyan poétával,

ki nagy uraságra jutott hárfájával.

A’ leghíresebbek asztalánál esznek,

az utánnok valók tiszttartói lesznek,

a’ középszerűek szolgálatot tesznek,

’s még a’ rosszabbak is jó fizetést vesznek.

Én tehát elnyervén borostyány ágamot,

kezembe ragadom azonnal tollamot,

meg köszönöm neki ezen jutalmamot,

’s anyai szívébe ajánlom házamot.

Postscriptámban teszek majd eggy fordúlatot,

’s udvarában kérek eggy kis szolgálatot.

Nem várok én tőlle bíbort, patyolatot:

csak kenyérbűl adgyon bármelly kis falatot.

Tegyen bár engemet ebhordó vadásznak,

mikor a’ poéták Músákkal nyúlásznak;

tegyen Pejgazosnál, ha tetszik, lovásznak,

vagy szent ligettyében utólsó kanásznak!

csak én eljuthassak boldog országába,

’s beléphessek egyszer gazdag udvarába,

úgy befúrom magam’ szép grátiájába,

mint az éhes féreg a’ piros almába.

Akkor mutatom meg a’ rágalmazásnak,

mi lakik fejében Rikóti Mátyásnak!

Betorkolom száját a’ rút gyalázásnak,

csak mondgya, mind eddig, versemet mázlásnak!

Tudom, nem sokáig tartok inasságot,

ha megláttyák bennem az alkalmasságot.

Könnyen kapok én ott eggy jó kántorságot,

’s néhány holnap múlva szép tiszttartóságot.”

Erre öszve csapja kezét felesége,

nem tudgya, mit szóllyon? vékony elméssége:

csak azt érni, hogy nő mély keserűsége,

’s végre illy panaszra fakad gyengesége:

„Jaj! én szerencsétlen mire nem jutottam?

Sorsomnak illy végét csak nem gyanítottam!

De most látom, hogy kész vesztembe futottam,

mikor szűz kezemet Kelmednek nyújtottam.

Én idegen földönn lakjak vénségemre,

hol újjal mutasson kiki személyemre,

sohonnai nevet tűzzön gyermekemre,

’s vissza igazítson elhagyott fészkemre?

hol senki sem érti magyar beszédünköt,

jöttmentt czigányoknak nézik nemzetünköt,

soha sem hallották legkisebb hírünköt,

’s talán tagadgyák is pápista hitünköt?

Tudgy’ őrdög, mi lakik abban a’ kávában,

mellynek boldogságot lát Ked birtokában:

mert ha már is turkál bel nyugodalmában,

mit viend majd végbe abroncsoltt agyában?

Kérem hát Kelmedet igaz Istenére,

vigyázzon lelkének szent üdvösségére,

’s tekíntvén veszendő három gyermekére,

ne haggya feltenni keresztény fejére.

Elmegyek én magam az Óbesternéhez,

sírva borúlok le anyai térgyéhez,

’s mindaddig békélek jótévő kezéhez,

még beférkezhetek kegyelmes szívéhez.

Megcselekszi ő azt szokott irgalmábúl,

hogy semmi se vállyon Kelmed kávájábúl,

’s megtérítvén Urát veszélyes úttyábúl,

azt a’ pogány papot kiverje házábúl.

Ha pedig nem használ mély esedezésem,

’s Kendet sem hozhattya eszére intésem,

el van már tökéllve utólsó végzésem,

mellyre kénytelenít buzgó kesergésem:

én a’ világ előtt nyilván protestálok,

hogy kávázására semmikép sem állok,

és ha igazságot sehol sem találok,

eggy szó mint száz, Apjok! én Kedtűl elválok.”

Ezzel a’ tálakot egymásba torlotta,

székét az asztaltúl félre hagyította,

ájtatos

ajtatos [em.]

háláját nyögve felmondotta,

’s a’ kopott ágyakot rendre felbontotta.

Miska fel nem érvén a’ dolgot eszével,

tanácskozni kezdett szomorú nénnyével,

ki mosogatásra menvén edénnyével,

feküdni hajtotta rövid intésével.

El is hányta töstént fótozott gúnyáját,

pokrócz alá dugja röst oldal-bordáját,

’s Pindusonn átjárván jövendő tanyáját,

elkezdi hortyogni Morfeus’ nótáját.^c)

Panna is végezvén dolgát a’ konyhában,

nyugodalmat keres szűk nyoszolyájában,

de bús gondolatok forrván kis agyában,

nem találhat álmot langyúló ágyában.

Szeretné apjával elhagyni hazáját,

Apollo asszonynak lakni palotáját,

a’ virgoncz Músákkal játszani czikáját,

vagy a’ poétáknak legeltetni nyáját:

de meg haza térvén képzeltt Pindussátúl,

meg nem tudgya nyerni szíves jóságátúl,

hogy illy hűtelenül elállván szavátúl,

örökre megvállyon Varga Pistájátúl.

Több habzások utánn elvégzi magában,

hogy annyával marad édes hazájában,

’s majd csak akkor keres istápot apjában,

ha itt megcsalódna várakozásában.

Azonban bús annya mélyen epekedik,

sűrű sohajtás köztt ágyra telepedik,

férjével magában sokat vetekedik,

dúl, fúl, morog, nyög, döng, még elszenderedik.

Rikóti eloltván haldokló gyertyáját,

csendesen elhaggya homályos szobáját,

sétálgatni kezdi üres udvarkáját,

megmeg simogatván őrálló kutyáját.

Jövő szerencséjét újjra megfontollya,

nejének kis eszét nagyon panaszollya,

ellenvetéseit mind elő számollya,

’s temérdek okokkal rendre megczáfollya.

Készíti azutánn holnapra háláját,

mellyel megköszönnye borostyány-káváját,

felmondgya néhányszor nehéz personáját,

’s a’ névnapra csinált új glicseriáját.

Végre hogy ezeket átmemorizálta,

még egyszer versenkint rendre megvisgálta,

’s ammint ész-fajzattyát remeknek találta,

ülő Bojtossának mind elperorálta.

Igy töltötte Mátyás egész éjszakáját,

’s hallván a’ hajnalnak kongani óráját,

megnyitotta lassan gőzölgő szobáját,

’s meglepte testével hideg nyoszolyáját.

IV. Dal.

A’ föld’ színénn látszott még az ég nyugodni

’s a’ komor setéttel kékje tusakodni:

völgyeihez látszott a’ hegy homorodni,

melly a’ fellegekkel szokott társalkodni.

Hüs homály hempelygett a’ nagy ürességenn,

csendesség lappangott a’ néma térségenn,

ritka csillag látszott ragyogni az égenn,

át nem hatván fénnyek a’ ködös mélységenn.

A’ liget zavarva feküdt a’ rétekkel,

a’ mocsáros nádas a’ szántó földekkel.

Álmok nyájaskodtak az élő népekkel,

ereiket töltvén frissítő tüzekkel.

’S íme! a’ szép hajnal kiüt nagy pompával,

szürkítő világot gyújt arany hajával,

’s örömet gerjesztvén piros orczájával,

ifiodást hirdet víg mosolygásával.

Allig veti szemét a’ kelő hegyekre,

már is száll a’ felleg a’ nyíló egekre,

süllyed a’ nehéz köd az öblös völgyekre,

’s gyöngyöt hint a’ harmat a’ rengő füvekre.

Rázkodik a’ szellő gallyas bölcsőjében,

ásít a’ tollas nép borzadó

bórzadó [em.]

ernyében,

sürög a’ kis hangya eleven fészkében,

nyújtódzik a’ szarvas lombos szekrénnyében.

A’ tehén is haggya almozott pallóját,

ébreszti a’ kecske szopásra ollóját,

költi a’ gazdasszony lomha szolgálóját,

’s fejéshez készíti gazdag istállóját.

Azonban kiúszik a’ nap’ karimája,

friss tüzeket lődöz tündöklő orczája,

tűnik az egekrűl a’ csillagok nyája,

’s megújjul a’ földnek viradó formája.

Gyűl a’ pásztor sereg a’ legfőbb útszához,

melly az Óbesternek vezet kastéllyához,

megy innen kárpittal bevontt ablakjához,

’s elkészűl alatta pór musikájához.

Elkürtöli András lassú entrátáját,

megnyittya utánna Istók furollyáját,

czifrán billegteti Laczkó víg dudáját,

eggyenkínt elfújja kiki szebb nótáját.

Felkel az Óbester, elmegy ablakjához,

tapsol kinekkinek szíves munkájához,

végre köszönetet kiált kórussához,

’s ajándékot függeszt háladó szavához.

Azalatt Asszonya lábra emelkedik,

házi köntössében útnak ereszkedik,

’s a’ konyhába siet, hol felgyűrekedik,

’s a’ kávé-főzésben lopva serénykedik.

A’ csorda is gyűl már amaz állatokkal,

mellyek a’ mezőkre járnak pásztorokkal;

hajtyák a’ leányok fenyítő botokkal,

vígan enyelegvén a’ friss bojtárokkal.

Oszlik a’ vegyűlet különös csatákra,

bömbölnek a’ bikák a’ tehén mátkákra,

sietnek a’ koczák a’ hűtő tócskákra,

’s a’ tölgyelő kecskék a’ gyenge sóskákra.

De a’ víg leányok szint’ oda pörgenek,

hol a’ pásztor sípok csak imént zengtenek,

eggy szíves köszöntést eggyütt éneklenek,

’s ezzel a’ jó Úrtúl hálát érdemlenek.

Ő felvídámúlván a’ vett szívességre,

vissza tér magában ama’ kiességre,

honnan örömek köztt lengett a’ vénségre,

’s köszönetet sohajt a’ kegyelmes égre.

Ammint ezek utánn ölti szebb ruháját,

megsajdíttya nyílni lassacskán szobáját.

Betekínt Asszonya, ’s látván víg orczáját,

bemegy ’s átöleli megőszűltt Pistáját.

„Harmincz lessz már, úgymond, hogy egymást szerettyük,

’s a’ házasság jármát eggyütt viselgettyük;

harmincz, hogy e’ napot eggyütt szentelgettyük,

’s egybekelésünköt vígan emlegettyük.

Neveltünk köz gonddal jámbor magzatokot,

tündöklő házunknak új ágazatokot;

szenvedtünk miattok bokros bánatokot,

hervadástúl féltvén gyenge bimbójokot.

Hűven felosztottad súllyát szorgalmimnak,

virágokkal hintvén rögét úttyaimnak.

Fényes napja voltál borúlt óráimnak,

örömmel szikkasztván árját bújjaimnak.

Most, hogy éldegéllyük csendes magányunkot,

szárnyára bocsátván végső magzatunkot,

mikint rajzollyam le hű barátságunkot,

melly megkoronázza köz boldogságunkot?

Mint mikor a’ hárfánn eggyik húr megpendűl,

szomszédgya is töstént dalolásra zendűl;

fut a’ hang; az egész húr-sereg megrendűl,

’s vegyülő szavokbúl harmonia zsendűl:

úgy ha eggyikünknek szíve komorodik,

vagy jobb óráiban meg felvídámodik,

másikunk is töstént vagy elszomorodik,

vagy vele a’ kéjben vígan osztozkodik.

Vedd hát jó szívedért új háladásomot,

’s hervadtt ajakimrúl e’ szíves csókomot;

nem leled fel benne ifiú lángomot;

de magával viszi hű barátságomot.”

Erre az Óbester mellyéhez kúcsollya,

kincsének nevezvén, buzgón megcsókollya,

gyöngyöző könyével képét harmatollya,

’s végre köszöntését igy viszontagollya:

„Érzékeny szavaid átjárván szívemet,

sírásra késztetik apadó szememet;

allig fakaszthatom szózatra nyelvemet,

nem tudván festeni méltán örömemet.

Óh! melly szerencsésnek tett engem szerelmed,

még kies mellyedben forrott gerjedelmed!

melly boldognak tesz most apoló kegyelmed,

’s terhes vénségemnek kedvező figyelmed!

Köszönöm szívednek állandó hűségét,

érettem csüggedő szép érzékenységét.

Még el nem érendem életemnek végét,

tisztelem, hálálom lelkednek szépségét.

Hogyha meggondolom szerencsés sorsomot,

víg társaságodban eltöltött koromot,

szívedbűl rám forrott sok boldogságomot,

mikint áldom most is tett választásomot!

Adgyák meg az egek rövid életünknek,

hogy állandóságát lássuk épségünknek.

Adgyanak friss szárnyat süllyedő kedvünknek,

még koporsónk jobbra útat nyit lelkünknek.”

Itt újjra egymásnak nyakába borúltak,

’s néhány pillantásig mélyen elnémúltak.

Majd azutánn, ammint szíveik tágúltak,

orczáik is megmeg örömre vídúltak.

A’ felfakadtt rósák, mikor meghevűlnek,

déltájban egymásnak ölébe ledűlnek,

’s az esti szellőben lassánkint meghűlnek,

újjabb mosolygásra szinte így derűlnek.

Megszegvén az Asszony a’ mély csendességet;

„végy magadhoz, úgymond, eggy kis eleséget.

Én tettem mellette ma szakács tisztséget:

vedd jó névenn tőllem e’ kis szívességet;”

’s elvezetvén férjét a’ kávé szobához,

a’ Kapitányt híjja findzsás asztalához,

ki szavát fordítván a’ házi gazdához,

sok szerencsét kíván szent István’ napjához.

Jön már a’ cseléd is udvar-mesterével,

ki Urát köszönti mindnyájok’ nevével.

Eggyeznek amazok módos beszédgyével,

kiki helybenhagyást hunyorgván fejével.

Felel az Óbester rövid háladással,

felbiztattya őköt a’ jó áldomással,

’s a’ hűségre intvén egynehány mondással,

dolgokra ereszti szelíd mosolygással.

Az Asszony is elmegy tűkrös szobájába,

felöltözik legszebb magyar ruhájába,

’s menyasszony bonczait tűzgetvén hajába,

férjének portréját függeszti nyakába.

Addig a’ vitézek pípára gyújtanak,

a’ régi dolgokrúl néhány szót váltanak,

végre Rikótinak nevére botlanak,

’s koszorúzásárúl tanácsot tartanak.

„Hogy el ne felejtsük tegnapi szavunkot,

szokott kézcsapással tett fogadásunkot,

úgymond az Óbester, végezzük dolgunkot,

’s a’ jutalom iránt tegyük meg alkunkot.

Ha kedvemet az Úr tölti játékával,

nagyon lekötelez új barátságával.

Tisztellyen meg tehát viszont szándékával,

’s parancsollyon velem mint kész szolgájával.”

Örűl a’ Kapitány szép nyereségének,

köszönetet mondván a’ Gazda szívének,

’s hogy megmutathassa felségét bérének,

így kezdi festeni okát kérésének:

„A’ kívántt jutalom nem illet engemet,

hanem rossz gustussal küzdő nemzetemet,

’s ha nyújthatom neki ebben segédemet,

soha sem sajnálom ügyekezetemet.

A’ köz szükségeknek igaz szépítése

akármelly nemzetnek legjobb nevelése.

Felébred ez által nemesebb érzése,

’s naponkint előbbre megy kegyesedése.

Szemlélvén a’ köz nép jó épűleteket,

’s észre vévén bennek a’ szép mértékeket,

megszereti lassan a’ kiességeket,

’s gyűlölgetni kezdi a’ törpeségeket.

Rend támad üdővel derűlő fejében,

bölcs mértékletesség vágyódó szívében,

sűkeres ékesség kül viseletében,

érzékeny emberség minden erkölcsében.

Nevelik ezeket a’ jó rajzolások,

a’ tudós vésőkbűl zsengő faragások,

a’ musikabéli remek dalolások,

vagy akármelly egyéb kies alkotások;

’s mikor már a’ szívek illyképen lágyúlnak,

a’ rendetlen rúttúl önnkint elfordúlnak,

az érzékeny széphez örömmel hódúlnak,

’s a’ nemes érzésre könnyen felbuzdúlnak:

érkezik a’ Kőltés kies énekekkel,

az Ékesen-szóllás vonzó beszédekkel,

’s megbájolván őköt

ököt [em.]

nemes ihlésekkel,

könnyen jóra győzik szelíd intésekkel.

Mint mikor a’ földet a’ vas felfeszíti,

a hüvítő harmat hátát

átát [em.]

nedvesíti,

jön a’ Gazda, ’s magvát belé szenderíti,

melly gyenge gyökerét azonnal zsendíti;

a’ növő kalászok könnyen emelkednek,

kevés üdő múlva vígan fejesednek,

sűrűen serdűlő maggal tellyesednek,

’s a’ munkásnak gazdag bérrel kedveskednek;

úgy a’ szív helyt adván a’ szebb érzéseknek,

kaput nyit egyszersmind a’ bölcs intéseknek,

’s megfelelvén a’ köz kötelességeknek,

annya lessz sok nemes cselekedeteknek.

Szoktassuk ellenben érzéketlenséghez,

hidegítsük vérét az igaz szépséghez;

mi eszközzel férjünk illy íztelenséghez,

hogy szítni tanítsuk a’ szép kegyességhez?

A’ Relígyiónak ásít intésére,

nevet a’ törvénynek fenyegetésére,

’s ha titkon kicsaphat vétkes ösvénnyére,

csak eggy tűt se bízzunk szűk emberségére.

Illy fontosok lévén a’ szép mesterségek,

mellyek nélkűl fagynak az érzékenységek,

csiga lábonn járnak a’ kötelességek,

’s magvokban megfúlnak a’ lelki szépségek;

tűrjüke, hogy velek kiki vissza éllyen?

hogy a’ zab Ritmista sültt kordét meséllyen?

a’ vargának termett képeket metéllyen?

’s a’ tudatlan tollú könyveket vetéllyen?

vagy tán segítsük is azokat pénzünkkel,

nádlóra ültessük ál dicséretünkkel,

kik pogányúl bánván srófra tett nyelvünkkel,

kénnyekre koczkáznak zsengő ízlésünkkel?”

Itt az Óbesterné hozzájok érkezik,

a’ beszéd tárgyárúl vizsgán értekezik,

’s hallván, hogy vendége bérért törvénykezik,

illy biztatások köztt vígan nevetkezik;

„Csak járja ki az Úr a’ Kőltők’ ösvénnyét,

’s fejje meg kedvére Meczénás’ erszénnyét!

A’ ki fel akarja érni ennek fénnyét,

nem kell annak szánni pénztartó szekrénnyét.

Én eggy tuczat versért legszebbik pípáját,

eggy egész énekért Aktéon kutyáját,

egész poémáért Londoni óráját,

’s a’ mai munkáért kérném paripáját.”

De amaz megtérvén beszéd-fonalára:

„nem vágyok én, úgymond, Nagyságtok tárjára;

csak vessenek békót Rikóti’ karjára,

hogy rögöt ne hánnyon a’ Szépnek úttyára.

Könnyen megtehetik egynehány ígével,

hogy önnkint felhagyván Kántor tisztségével,

a’ szolgáltt várasnak méltó segédgyével

magányosságában élődgyön békével.

Fessen ő bár

bar [em.]

ebben képeket magának,

sürgesse bordáit rongyos czimbalmának,

nyargallya ki lelkét vad Pegasussának!

legalább nem árthat a’ köz cultúrának.”

Nevetvén a’ Gazda szent buzgóságára,

orozva tekíntget már víg Asszonyára,

már a’ Kapitánynak tüzes orczájára,

’s végre így felel meg bölcs kívánságára:

„Látom, hogy ellenem complótot szőttetek,

’s a’ város Papjával frígyet kötöttetek.

Még tegnap sétáltam, tik addig főztetek.

’s véletlen ostrommal reám ütöttetek.

Ma pedig kapuim nyitva is állanak,

szívemnek bástyái őr nélkűl naplanak,

első szavatokra könnyen leomlanak,

’s kívánságtok alá akartva hajlanak.

Én tehát veletek harcra ki nem szállok,

hanem hevenyében amícát csinálok,

’s mivel vita nélkűl kéréstekre állok,

engedelmetekbűl így capitulálok:

Rikótit kezébe adom Asszonyunknak.

Bízassa bár másra kúlcsát chórusunknak!

csak azt engedgye meg kitett Kántorunknak,

hogy örök zsellére legyen udvarunknak.

Tartsuk el szegénykét agg feleségével;

tegyünk jót sínlődő három gyermekével.

Élhetsz te ezeknek dolgozó kezével,

még én vén apjoknak enyelgek fejével.

Eleget nevettük elmepúposságát,

mikor fitogtatta zab poétaságát:

azért ha elvesszük vékony kántorságát,

gyámollyuk egyébkép gyenge korosságát.”

Kezet ád az Asszony, ’s nagy érzékenységgel

„megleptél ma, úgymond, ezen emberséggel.

Befogadom Mátyást anyai készséggel,

’s nem hagyom, még élek, küzködni szükséggel.

Mulassa óráit magányosságodnak,

mikor az unalmas telek uralkodnak,

’s derítse ki ránczát borúltt homlokodnak,

ha tán kedved utánn a’ búk ólálkodnak.”

Erre Húga belép a’ házi Gazdának,

legszebb köntössében magyar gardrobjának,

’s néma tisztelettel térgyet hajt báttyának,

így mondván fel fajját Rikóti’ tollának:

„Örvendem Nagyságod friss egésségének,

mellyel ma megélte ünnepét nevének.

Kívánok minden jót becses személlyének,

sok számos esztendőt kedves életének.

Távozzék szívétől minden szomorúság,

lakjék benne mindég az igaz vigaság.

Essék az egekből házára boldogság,

’s tenyésszék földeinn sokféle gazdagság.

Ne ártsanak nyavalyák egésségének,

sem harag vagy bosszúság nyájas kedvének,

sem a’ csúnya bűnek ártatlan lelkének,

sem pedig a’ halál drága életének.

De ha még is eljön az a’ végső óra,

melly Nagyságodot elhijja más világra,

ne jússon a’ körmös őrdög’ rabságára,

hanem szállyék mindgyárt fel a’ menyországra,

hol szent István Király nagy Pátronussával

tellyék meg az Isten’ színe’ látásával,

’s vígadgyék örökké sok angyal társával,

és a’ többi szenteknek vídám nyájával.

Ez hogy megtörténnyék, addig imádkozom,

még a’ szűz Anyától meghallgattattatom.

Addig is pediglen magamot ajánlom,

és szívességét is kérni bátorkodom.

Szenvedgye Nagyságod igaz szívű húgát,

mint legkisebb de leghívebb szolgálóját,

és vegye jó névenn e’ csekély cármennyát,

mellyel énekeli aprecátióját.”

Ezeket elmondván seriositással,

meghajtya térgyeit mély kukorodással.

Brávókot mond Báttya hangos tapsolással,

öleli, csókollya szíves kacagással.

A’ kapitány látván kedvét a’ Gazdának,

maga is neki kezd a’ víg hahotának,

’s kezéhez békélvén nyájas Birgitának,

nagy dicsíretet mond magyar ritmussának.

Régen ösmerte ő elmés nyájasságát,

tisztelte szívének érzékeny jóságát,

’s átfontolván sokszor szép tulájdonságát,

nagy kárnak itélte bús páratlanságát.

Maga ugyan vágyni nem mert birtokára,

félénk szemmel nézvén kapitány rangjára,

mellyel kénytelen volt kilépni nyugtára,

súlyos sebet kapván mind a’ két karjára;

de kereste még is szíves barátságát,

’s látván az örömre nagy hajlandóságát,

már nyájas versekkel éltette vígságát,

már bölcs enyelgéssel eszes furcsaságát.

A’ kisasszony tehát kérkedő salygással,

„érzi az Úr, úgymond, ’s látom, ámúlással,

hogy teli van versem Rikóti Mátyással;

azért tiszteli meg illy magasztalással.

Kan poéta is ő, akármit mondgyanak,

kik, mivel Músák köztt ritkábban forganak,

Apollót pedig tán soha sem láttanak,

Mátyás’ munkáival pipákot gyújtanak.

Mik ő hozzá képest a’ setét bárdusok,

kiknél olly kedvesek a’ magos tónusok?

mik a’ felhők közé tévedtt mysticusok,

hanem abroncs-ugrók? hanem castrátusok?

No bizony nagy dolog meséket koholni,

vagy a’ tudatlannak csudákot papolni,

a’ vad seregeket harczokra huszolni,

vagy a’ szenvedőköt sírásra csaholni!

Az bánik mint mester a’ poétasággal,

ki átfonnya versét hasznos nyájassággal,

’s még azt is mozgásra csallya vídámsággal,

ki a’ sírok köztt ül mély szomorúsággal.

Ver az inashárfás könnyebb fogásokot,

ver a’ gyakorolttabb lassú darabokot,

de csak a’ nagy mester víg szaladásokot,

allig illetvén meg a’ feszes húrokot:

úgy a’ gyermek elme csak prósát scandálgat,

a’ duzmadó képzés meséket pingálgat,

a’ közönséges ész mollbúl predikálgat,

de a’ fájn poéta nevetve formálgat.”

Itt a’ bölcs Kapitány felfogván szavait,

megdicséri ugyan friss állításait,

de így mentegeti azoknak dallyait,

kik a’ komor lantnak nyögtetik húrjait:

„Ritka tulajdonság az elme-frissesség,

mellynek legfőbb dísze a’ nyájas kegyesség.

Közönségesb ennél a’ feszes bölcsesség,

vagy az alacsonyan tréfáló nyersesség.

Azért szenvedgyük meg a’ komor ódákot,

ha jóra indíttyák a’ tudatlankákot,

’s ne várjunk azoktúl oktató szócskákot,

kiknek a’ természet nem adott tréfákot.

Rikótit ezekhez ne tegyük lantyával.

Nem oktat ő senkit éretlen tollával,

sem nem gyönyörködtet rögös ritmussával,

hanem csak nevetést szül majmozásával.”

„Az igaz! feleli Birgita ezekre.

De én boldogtalan! amaz énekekre,

mellyek felhők közé hígatnak lejtekre,

vagy a’ czinterembe mély kesergésekre,

nem tudok érezni olly gyönyörűséget,

hogy elhaggyam érte ama kiességet,

hol czinczogni hallom a’ bölcs nevetséget,

melly játszva terjeszti a’ szép emberséget.

Ha pedig illy kincshez soká nem juthatok,

bátor a’ könyvekben napestig kutatok,

biz én par compagnie mással nem jajgatok,

hanem inkább addig Mátyással mulatok.

Tudnék ugyan eggyet, ki eggy kis ódával

több hasznot hajt, mint más nagy poémájával,

a’ szívet mindaddig csiklandván dallyával,

még jóra nem gyújtya érzékeny lángjával:

de áh! olly ritka ő szegény várasunkban,

hogy mind elhalhatnánk szomorúságunkban,

e’ vigasztalatlan magányosságunkban,

ha ressourcet nem lelnék dalló Mátyásunkban.”

„Jól mondod, harsogja Báttya víg lármával.

Kapitányunk engem’ látogatásával,

’s tégedet olly ritkán vígasztal lantyával,

mintha fösvénykedne barátkozásával.

De ha neked volnék, majd más útra hoznám;

mert én hideg szívét addig csiklandoznám,

’s ha ez nem használna, addig bűbájoznám,

még a’ szerelemmel hozzám nem hurkoznám.

Vesd ki bölcs fejébűl a’ nőtelenséget,

’s önts belé nemedhez több érzékenységet.

Ne nézze méh-rajnak a’ köz emberséget,

mellynek csak heréi vesznek feleséget.”

Mosolyogván amaz a’ nyájas dorgára,

„kész vagyok én, úgymond, az édes igára,

’s mindég is úgy vágytam érzékeny lyánkára,

mint a’ boldogságnak igaz forrására:

de még virágjában volt ifiúságom,

nem lelt nekemvalót akár okosságom,

akár, ha úgy tetszik, inkább fínyásságom,

’s nagyon is fejemben volt katonaságom.

Most pedig mit várhat asszony illy gúnártúl,

ki már őszűlni kezd a’ sok napsúgártúl?

’s a’ mi több, nem félek úgy akármelly kártúl,

mint a’ leánykézbűl érkező kosártúl.”

„Mind kopasz mentségek! mondgya mosolygással

az Asszony. A’ férfi négy keresztvonással,

ha nem kell vínia egyéb nyavalygással,

semmit sem riszkíroz a’ házasodással.

A’ kosártúl pedig csak akkor tarthatna,

ha más nagy díszekre nem provocálhatna,

vagy nagyon éretlen leánykát vítatna,

kit töltött erszénnyel meg nem vakíthatna.

Én eddig nem tudtam az Úrnak okait,

mért tölti nő nélkűl magányos napjait?

de hiúknak látván vonakodásait,

barátságnak tartom nyugtatni gondgyait.

Azért hát csak rajta! fogjon a’ munkához,

mihelyt hozzá férhet az ollyan lyánkához,

kitűl szeretetet remélhet magához,

’s kapcsollya önn sorsát gond nélkűl sorsához.”

Hajtván a’ Kapitány nagy biztatására,

„megcselekszem, úgymond, Nagyságod szavára:

de ha nem juthatok eggynek birtokára,

mással csak szívemet nem vetem koczkára.”

Ezt az egész háznak ejtvén örömére,

jelt ád a’ nagy harang az öreg misére.

Elszélledvén tehát kiki ösvénnyére,

felkészűl a’ napnak szent tiszteletére.

V. Dal.

Azalatt Rikóti elhagyván rongy almát,

félbe szakasztotta rövid nyugodalmát,

’s átvervén nem rég szültt nótáinak halmát,

rútúl meg kínozta fótozott czimbalmát.

Mert ő versbe szedte szent István’ vitáit,

mellyekkel meggyőzte Kupának csordáit,

’s úgy alkalmaztatta reájok nótáit,

hogy szépen lefessék a’ harcznak lármáit.

Mellyét is a’ friss ég éjjel meghűtötte,

mikor Bojtossának versét eldörgötte;

szalonnával tehát torkát megsöprötte,

’s eggy jó iccze borral végig leöntötte.

Hallván a’ harangszót, mentét vesz magára,

felrakja kótáit görnyedő karjára,

buzgó lépésekkel felmegy chórussára,

’s elkészítget mindent új musikájára.

Jön a’ legénység is bokrétás falkákban,

kullognak a’ vének ünneplő ruhákban,

gyűlnek a’ leányok pántlikás pártákban,

’s utánnok az anyák zöld rása szoknyákban.

Része a’ templomban helyt foglal magának,

nem bízván inához erőtlen lábának;

része kint állongván, dicséri társának

kellemetes fénnyét szent István’ napjának.

Érkeznek azutánn a’ czifra kalmárok,

’s a’ velek eggy rendű gazdagabb polgárok;

páváskodnak közttök az asszony-dandárok,

fejekenn ragyogván a’ fattyú boglárok.

’S ím! egyszerre a’ nép felveti szemeit,

melly a’ templom előtt táplállya kedveit,

’s eggy legénynek látván nyalka lépéseit

megtévedtt eszének neveti jeleit.

Elneveztük mink őt Katona Jóskának,

mivel fő czikkelye az bolondságának,

hogy magát gondolván a’ verbunk’ tagjának,

szüntelen azt hajtya: gyere katonának!

Törpe csákót visel zavartt koponyájánn;

tarajos sarkantyúk pengenek csizsmájánn,

tarsolyos fa-szablya lóg bal tomporájánn,

haj-csomója pedig mosdatlan pofájánn.

A’ Pap ugyan sokszor mondta Tanácsunknak,

hogy nem lessz böcsére nemes várasunknak,

ha parancsot nem ád ezen bolondunknak,

hogy örökre búcsút mondgyon templomunknak;

de mivel csint eddig nem tett fél eszével,

sok okot felmúlván szép csendességével,

’s meg is ösmerkedtünk már öltözetével,

a’ Tanács sem gondolt a’ Pap’ intésével.

Még a’ jámbor vének Jóskánn sajnálkoztak,

a’ suhanczok pedig vele dévajkoztak,

addig mindenünnen sok kocsik haboztak,

mellyek a’ vidékbűl vendégeket hoztak.

Jön az Óbester is vídám Asszonyával,

Birgita testvére bölcs poétájával,

sok egyéb Asszonyság vezető párjával,

’s az úri legénység, kiki mátkájával.

Már a’ kalapácsok kilenczet hangzanak,

mire a’ harangok mind megszóllamlanak,

’s kik a’ templom előtt együtt mulattanak,

fő ajtaja felé nyájankint omlanak.

Rikóti meghallván a’ mise óráját,

elveri nagy tűzzel jel-cadentiáját,

mellyre megeresztvén egész orgonáját,

elkezdi játszani szent István’ vitáját.

Képzi legelőször ennek trombitáit,

mikor harczra híjja Kupának csordáit;

azutánn meg ennek sípoló szolgáit,

ammint tárogattyák pártütő nótáit.

Már az ágyúkot is bőven pattogtattya,

mellyeknek zúgását fagóttal mutattya,

’s közben a’ puskákot azzal ropogtattya,

hogy a’ hang-kulcsokot új-heggyel fartattya.

Zűrzavar

Zúrzavar [em.]

fogási képzik a’ csatákot,

mikor megeresztvén a’ vad paripákot,

’s egymásra kivonván a’ gyilkos szablyákot,

darabokra szelik a’ rossz katonákot.

Nyögni kezd azutánn a’ fél tónusokkal,

mint a’ kik küzködvén kemény halálokkal,

’s a’ bals sorst vádolván hörgő panaszokkal,

megtöltik az eget fohászkodásokkal.

Mind ezekhez pedig dalol szép ódákot,

mellyek magyarázván az új áriákot,

égig dücsőítik a’ vitéz próbákot,

mellyek letiporták a’ pogány falkákot.

Nem is érte volna senki fel eszével,

mit akar rajzolni sípos eszközével?

ha ki nem harsogta volna énekével,

mit tárgyaz amannak mord nyeggetésével.

Azalatt hogy egyszer végzi éneklését,

a’ Pap meg’ dalolni kezdi könyörgését,

megtöri eggy ősz pór mély elmélkedését,

illy szavakkal súgván fülébe kérdését:

„Vallyon, Komám Uram! szent István’ korában

voltak-e már ágyúk? Mert a’ krónikában

látom, hogy nyilakkal éltek e’ csatában;

ha csak hiba nincsen tudósításában.”

Elbámúlván Mátyás tudakozására,

„haggyuk ezt el, úgymond, alkalmasb órára.

Ha Káplányunk feláll majd a’ cathedrára,

megfelelek kennek helyes mondására”.

Ezzel vissza fordúl kóta-rakásához,

’s a’ Pap is eljutván seculorumjához,

szent viadallyának lát folytatásához,

eldalolván Kupát Plúto’ kapujához.

Végre eggy új márssal bezárja munkáját,

’s ropogtatván benne az ágyúk háláját,

harsogtatván dob köztt Mársnak trombitáját,

a’ győzedelemnek rajzollya pompáját.

De még ez tűrhető. Hallyátok Kántorok,

hallyátok a’ többit jó Lelki-pásztorok,

hallyátok kiváltkép tik Templom-tútorok,

és tik bármelly rendű keresztény Jámborok!

Óh! ne engedgyétek a’ Musicusoknak,

kik urai vagytok a’ szent chórusoknak,

hogy felséges helyénn az imádságoknak,

nótáit zengtessék a’ szokott tánczoknak,

vagy hogy operákbúl a’ lágy áriákot,

néző játékokbúl a’ symphoniákot,

’s balétokból játszák az ouvertúrákot,

vagy, bármelly pompások, a’ sarabandákot.

Itt ugyan már zavartt annak koponyája,

kit még bolondabbnak tesz Mátyás’ nótája;

de az okosnak is csak reng a’ bokája,

ha tánczra készteti a’ chórus’ lármája;

csak megmeg akadnak könyörgő szavai,

ha felébresztetvén víg indúlattyai,

oda ragadtatnak szent gondolattyai,

hol a’ Mímusoknak játszanak nyájai.

Van az Óbesternek eggy verbunk-nótája,

melly már régtűl fogva fő favoritája.

Erre még akkor is felderűl orczája,

mikor a’ köszvénytűl szenved lábikrája.

Megfelelvén tehát az íte-missának,

’s kedvezni akarván névnapos urának,

újjra mind felnyittya sípját szerszámának,

’s neki esik Mátyás e’ verbunk-nótának.

Nossza! kedve duzzan erre bolondunknak,

ki bandáját vélvén jönni a’ verbunknak,

útat nyit csoporttyánn ifiúságunknak,

’s közepére ugrik tömött templomunknak.

Ez az élet! úgymond hangos kurjantással,

felteszi csákóját kába mosolygással,

’s megvegyítvén tánczát egynehány ugrással,

sarkantyúját veri módos tapsolással.

Mint az ölyv megsejtvén villogó szemével,

sétálni a’ tyúkot csirke seregével,

nyil gyanánt a’ prédát meglepi reptével,

’s elragad közűllök eggyet or körmével;

vagy a’ magló látván füstyét a’ puskának,

melly meglőtte csontyát szalonnás farának,

neki megy sebesen halvány gyilkossának,

hogy meghűtse rajta tüzét bosszújának:

úgy fut az Egyházfi haragos orczával,

hogy megütközhessen Katona Jóskával,

’s lecsapván csákóját rettentő dorgával,

jókot szed hátára dupla korbáccsával.

Fegyvert ránt a’ Tánczos mord ellenségére,

’s tellyes erejéből rá sujt jobb kezére,

de kardgya eltörvén első ütésére,

útat vág a’ népenn menekedésére.

Nagy botránkozás volt az egész községben;

nyájasság zsibongott a’ víg legénységben;

czinczogott az öröm a’ friss gyermekségben,

morgott a’ bosszúság a’ jámbor vénségben.

Jóskát a’ templomnak űzvén ajtajához,

eljut az Egyházfi a’ Bíró padgyához,

ki az igazságnak értvén járásához,

fenn szóval azt mondgya execútorához:

hagyná el üldözni Jóskát haragjával,

menne a’ chórusra dupla korbáccsával,

’s járna medve táncot az orgonistával,

ki amazt bűnösnek tette nótájával.

De a’ mord Egyházfi szent üldözésében

telhetetlen lévén, ’s nem tudván mérgében,

kinek dorgálása hangozzon fülében?

„eltalálta Kelmed! úgymond hevenyében;

ha okát büntetnők a’ tolvaj vétkének,

kívánsága szerínt Kelmed’ törvénnyének,

az akasztófákonn csak azok függnének,

kik gátot vetettek jobb keresettyének.”

Ezzel új sort vagdal görnyedő Jóskára,

’s ebrúdonn vetvén ki szegényt az útszára,

szelíd szentességet terjeszt orcájára,

’s vissza lépdes büszkén szokott állására.

A’ Plébános pedig a’ mise végével

az oltártúl menvén ministrans népével,

Óbester Urunkot keresi szemével,

’s átüti jó szívét bús tekíntetével.

El is tökéli ez azonnal szívében,

hogy nem részesíti Mátyást kegyelmében,

ha meg nem igéri, hogy soha éltében

nem tesz többé tisztet orgona-székében.

Azalatt a’ Káplány kezdi tanítását,

’s Rikóti felszedvén papíros rakását,

megfontollya ismét a’ Pórnak mondását,

mellyel megfeddette mai ágyúzását.

Rossz volna meghagyni vélekedésében,

melly messzebb terjedvén, kárt tenne hírében,

hogy tudatlanságbúl ollyast mond versében,

minek híre sem volt Kupa’ üdejében.

Oda oson tehát oppugnátorához,

’s kóta-nyalábjával éréntvén hátához,

eggy fő-csavarással elinti magához,

csak utánnam! úgymond, ’s elviszi házához.

Felrakván itt terhét nyögő czimbalmára,

leülteti a’ Pórt legczifrább padgyára,

’s maga legörnyedvén az ágy’ oldalára,

így szóll az ágyúknak oltalmazására:

„Nagy igazság fekszik Kelmed’ mondásában,

hogy nyilakkal éltek szent István’ korában:

de a’ fő mesterség az a’ poétában,

hogy sok szép költemény legyen munkájában.

Így ha olly menyegzőt rajzol le könyvében,

melly Almusnak történt pogány üdejében,

mikor még az erkölcs nyögvén bölcsőjében,

vadság uralkodott Nemzetünk’ színében;

rossz volna kitenni a’ tar igazságot,

sátorban köttetni a’ szent házasságot,

’s lóhúshoz ültetni a’ sok Méltóságot,

’s a’ mezőnn tartatni a’ nász mulatságot.

Kastélyt épít tehát szép menyasszonyának,

tűkrökkel

tűkkrökel [em.]

megrakván falát szobájának,

’s ide gyűjti színét az atyafiságának,

köz tiszteletére menyegző napjának.

Hallván a’ harangszót az öreg misére,

hintókban viteti az áldás helyére,

hol a’ Püspök Úrnak vídám intésére,

az oltárhoz viszi esküdtetésére.

Mihelyt a’ Jegyesek nyilván kezet fognak,

a’ dobok azonnal jeladást morognak,

’s még a’ trombitások örömet harsognak,

addig a’ taraczkok hálákot pattognak.

Vissza térnek innen a’ kész vendégségre,

szerencsét kívánnak az új szövetségre,

’s erőt a’ jövendő poszrik dücsősségre,

ha majd zsengét küldnek a’ szent keresztségre.

Megrakják az asztalt drága falatokkal,

mandula tortákkal, czitromos szulczokkal.

Birkozik a’ vendég a’ töltt palaszkokkal,

Tokajit szürcsölvén egész tallánokkal.

Dél utánn a’ vének darokkot játszanak,

a’ többiek pedig két részre oszlanak,

’s vagy lándler nótákra németűl forganak,

vagy czigány brúgónál magyarost ugranak.

De kivált vigyázzon tudós munkájában,

hogy úri nevelés legyen Bajnokjában,

Jegyessének pedig több ész kis újjában,

mint eggy élelmetes mostani Dámában.

Láttya Kelmed ebbűl az ágyúk’ szükségét,

mikor szent Istvánnak írtam vitézségét.

Felemelik ezek a’ versnek szépségét,

’s nagyíttyák a’ harcznak véres dücsősségét.”

A’ Pór kihallgatván mély okoskodását,

„elhiszem én, úgymond, Kelmed tanítását,

bátor fel nem érem magos szállongását;

azért nem vítatom többé ágyúzását.

De ha megvallanom kell az igazságot,

többre becsűlöm én a’ tar valóságot,

mint a’ felségesen kongó hazugságot,

melly megrontya bennünk a’ bölcs józanságot.

Szaporodni kezdvén száma gyermekemnek,

eggy asszonyt fogadtam egyszer cselédemnek,

hogy segédgye legyen jó feleségemnek,

ki felét sem győzte viselni terhemnek.

Eltartott ez minket pörgő beszédgyével,

estvéinket töltvén ezer meséjével.

Még a’ szomszédság is hozzám gyűlt népével,

mulatgatni magát friss enyelgésével.

Nem mondhattunk neki semmi kicsinységet,

mellyhez ne szőtt volna sok képtelenséget;

mert ő nem tekintvén a’ hitelességet,

még a’ koromnak is adott fejérséget.

’S éppen azt szerették hallgató falkái,

ha a’ józan ésszel küzködtek csudái,

eggyütt beszéllgetvén vad barom-csordái,

vagy az eget víván óriás csatái.

Minthogy Jancsim azzal mindenütt kérkedett,

a’ mivel dajkája neki kedveskedett,

végre a’ Plébános hozzám kerekedett,

’s tisztye szerínt velem imígy bölcselkedett:

Nem hinné Ked, úgymond, a’ mesék’ hatalmát,

mellyel víni szokták az ész birodalmát.

Ők tornyozzák reánk a’ sok rosznak halmát,

a’ jóknak gátolván édes diadalmát.

Mióta özönink part közé apadtak,

Ádámnak magzati több részre szakadtak,

’s külön ágaikbúl nemzetek viradtak,

e’ csekély szikrákbúl sok tüzek támadtak.

Őseink jó végbűl szülték a’ meséket,

úgymint figyelemre ingerlő csecséket,

mellyekbe borítván sok józan leczkéket,

erkölcsre akarták csalni az elméket:

de a’ gyenge ember látván a’ bábokot,

nem győzte csudálni tündér orczájokot,

’s elvetvén belőlök lelkítő agyokot,

úgy kezdte tisztelni mint valóságokot.

Hogy ezek üdővel meggyökeresedtek,

’s a’ köz tiszteletre felfel nevekedtek,

végre egymás ellen harczra tüzesedtek,

mellybűl táméntalan rosszak kerekedtek.

Meglepvén egyszersmind köddel az elméket,

megszaporították ama kelepczéket,

mellyek az igaztúl tiltván a’ gyengéket,

elfojtyák szívekben a’ józan zsengéket.

Találunk még most is ollyan országokot,

mellyek a’ mesékben hallván a’ pontyokot,

mint tartottak hajdan tanácskozásokot,

szóllottaknak vélik a’ régi barmokot.

Találunk népeket víni nemzetekkel,

hazákat bajlódni felekezetekkel,

szülőket harcolni saját gyermekekkel,

mivel meg nem férnek tiszteltt meséjekkel.

Csak akkor van böcse a’ kőltött szépségnek,

mikor úttyát járván a’ hitelességnek,

’s gyümölcsit érlelvén a’ köz kegyességnek,

bizonyos hasznokot hajt az emberségnek.

Így festette Papunk nekem a’ meséket,

méltán féltvén tőllök a’ gyermek elméket,

’s helyettek még most is küldöz könyvecskéket,

melyekkel bölcsebben töltsük az estvéket.

Megpróbálván akkor Jancsimnak ízlését,

hűlve tapasztaltam szörnyű tévelygését,

mert ő a’ dajkának hallván csevegését,

mind igaznak vélte tündér enyelgését.

Tanáccsára tehát lelki pásztoromnak,

hogy jobb útra hozzam eszét magzatomnak,

nőűl adtam amazt eggyik juhászomnak,

kit bérlett pusztámra tettem fólnagyomnak.

De ha tudtam volna böcsét a’ költésnek,

melly bábruhát szővén a’ tar születésnek,

olly nagy méltóságot ád a’ verselésnek,

hasznát vettem volna tán a’ mesélésnek.

Melly öröm volna most Jancsimonn megélni,

hogy versben akarván, mint Kelmed, beszéllni,

a’ régit úgy tudná elő berbitélni,

mint akik Toldirúl szeretnek mesélni.”

Nem kellett több ennél Rikóti Mátyásnak,

ki dícséretére a’ ritmusozásnak,

neki fut egy szörnyű papíros rakásnak,

’s kivonja festését eggy nagy vadászásnak.

Elolvas belőlle egynéhány strófákot,

majd minden vers után csinálva nótákot,

hogy észre vetesse a’ bölcs fortélykákot,

mellyekben felmúllya mind a’ poétákot:

mint nyög eggyik verse a’ lelőtt vadakkal?

mint száguldik amaz a’ gyors agarakkal?

mint ropognak mások a’ puska-lyukakkal,

meg lévén torolva pif, puf, paf szavakkal.

Hallván hajdan a’ Pór deák oskolákot,

’s még most is olvasván ollykor jó munkákot,

nevette magában a’ nád lovacskákot,

mellyeken hajházza Mátyás a’ Músákot:

de hogy meg ne bántsa tudós hiúságát,

tetetve csúdálta nagy poétaságát,

azzal lobbantgatván kivált buzgóságát,

hogy nagyon dicsírte magos magyarságát.

„Melly szép szavak, úgymond, kimércsikélhesse,

csapinós, kandicsál, ádia, hirhesse,

ergózia, mív, nyír, spinácz, repestesse!

Ugyan Magyar legyen, a’ ki megérthesse!”

Mint mikor a’ nadály vérre vágyakodik,

tellyes erejével bőrbe kapaszkodik,

’s úri asztalánál addig torkoskodik,

még nagyra pöffedvén, el nem vánszorodik:

úgy esett Rikóti ősz hallgatójának,

fülébe harsogván naggyát munkájának,

’s édes hangzattyára magasztalásának,

megduplázván tüzét bölcs torkosságának.

Meg is ölte volna vers-olvasásával,

ha Miska érkezvén képtelen lármával,

nem intette volna haza-futásával,

hogy más dolga vagyon glicseriájával.

Elbúcsúzván tehát kedves komájátúl,

kikéri magának ó barátságátúl,

hogy jőjjön, mikor mentt házi szorgalmátúl,

másszor is tanúlni kegyes Músájátúl.

A’ Pór megörülvén szabadúlásának,

szép köszönetet mond bölcs Professorának,

’s haza menvén, hittel igéri magának,

hogy békét hágy, még él, minden poétának.

Mátyás pedig buzgón kapván kalapjához,

felmondandó versét eldugja magához,

csak egyetek! úgymond élete’ párjához,

’s majd lélekszakadva elfut Birgitához.

VI. Dal.

Végezvén a’ Káplány lelki tanítását,

’s leadván a’ népre egyházi áldását,

kiki hazafelé veszi vándorlását,

hogy lecsillapítsa gyomrának morgását.

De az Uraságok hintókba szállanak,

vagy paripáiknak hátára ugranak,

’s az Óbester utánn házához omlanak,

hol neve’ napjára vígan udvarlanak.

Öszve gyűlekezvén a’ legszebb szálában

férjfiak, asszonyok, mind magyar ruhában,

még az ebéd készűl a’ gazdag konyhában,

mulatást keresnek a’ tereturában.

Azalatt Birgita elmegy szobájába,

por-palástot hagyít szaporán nyakába,

beülteti Mátyást frizőr-trónussába,

’s öltöztetni kezdi arkangyal ruhába.

Néhány vendég fodrot tűzvén ősz hajára,

bokrétás sisakot tesz koponyájára,

’s czombig érő zubont kötvén derekára,

papíros szárnyakot varr lapoczkájára.

Czipőt nem akarván húzni harisnyával,

mivel meg nem férnek magyar gustussával,

csizsmáját befonnya veres pántlikával,

felczifrázván térgyét két olasz rósával.

Őtgetése alatt angyal mundérjának

feldücsekszik Mátyás szép komornájának,

hogy ma kegyelmébűl Nagyságos Báttyának

ünnepét ülendi koszorúzásának.

Szerencsét kívánván amaz ősz fejének

felviradásához fő dücsőségének,

sokat szóll böcsérűl régen vártt bérének,

’s új táplálékot nyújt bölcs szédelgésének.

De még itt Birgita izzad munkájában,

addig nagy csendesség támad a’ szálában,

hol a’ víg vendégek úsztak a’ tréfában,

az öröm példáját látván a’ gazdában:

mert a’ gazdasszonynak eggy jeladására,

megnyílván az ajtó a’ szomszéd szobára,

rá kezd eggy kar benne a’ szép muzsikára,

melly csak halkkal mozgott tellyesebb szavára.

’S íme! jön eggy ősz pór mosolygó orczával,

nyomban eggy ifiabb élete’ párjával,

utánnok eggy legény pártás mátkájával,

’s végre eggy gyerkőcze leányka-társával.

Illy renddel megállván a’ némúltt szálában,

kiki tisztességes falusi ruhában,

végre az ősz vezér, hogy a’ musikában

jelt hall, így énekel emennek nyomában:

„Köz nevével kis falunknak,

mellytűl erre küldetünk,

ünnep napját jó Urunknak

megtisztelni érkezünk.

Egggyügyűek, nem tagadgyuk,

illy munkára nyelveink;

ámde buzgók, azt fogadgyuk,

végzésében szíveink.

Vedd jó névenn gyermekidnek,

Atyánk! pelypegéseit,

mellyek jámbor hűveidnek

zengik érzeménnyeit.

Engedd hála-hangjainknak,

énekelni szívedet,

’s Istenünktűl dallyainknak,

kérni hosszú éltedet.”

Ezt elénekelvén mély és szép szavával,

a’ musika pedig a’ cadentiával

tuttiba rohanván kellemes lármával,

elkezdik mindnyájan szép harmoniával:

„Élly, élly, élly jó Atyánk!

Lásd úri magzatidnak

serdűlni magzatit,

mint sínlő napjaidnak

vídító gyámolít!

Lásd jókkal bővelkedni

tündöklő házadot,

’s naponkint nevekedni

sok boldogságodat,

Élly, élly, élly jó Atyánk!”

Még ezt énekelik érzékeny buzgással,

megnyílnak a’ párok mértékes mozgással,

csak a’ legutolsó fog kezet egymással,

’s átmegy amazok köztt lassúcska forgással.

Az álló vezérhez érkezvén tánczával,

elválik egymástúl, ’s amannak jobbjával

kezet fog a’ lyánka szemérmes orczával,

valamint a’ gyermek kinyújtott ballyával.

Azutánn előtte meg öszve mozganak,

megölelik egymást, felfelé forganak,

’s hogy a’ musikában jeladást hallanak,

az Óbester előtt együtt megállanak.

Így tesz a’ legény is pártás mátkájával,

utánnok a’ férfi élete’ párjával,

másmás helyre jutván kiki forgásával,

mikorra a’ gyermek megáll a’ lyánkával.

A’ köz elégedést nem lehet rajzolni.

Fül és szem volt kiki. A’ szívek hódolni

kezdtek, a’ musika csendesre hajolni,

a’ gyermek pár pedig imígyen dalolni:

„Szülőink plánta életinknek

adnak csak táplálékot:

de Te formátlan szíveinknek

nyitsz jobb életre útakot,

midőn a’ józan oskolákot

számunkra ingyen tartatod,

’s a’ bennünk csillogó szikrákot

szép emberségre gyújtatod.

Ha hajdan oktatásainknak

arattyuk drága hasznait,

’s tenyészni láttyuk házainknak

mosolygó boldogságait;

örömmel fogjuk hálálgatni,

még élünk, szívességedet,

’s maradványainkra harsogtatni

víg énekekben nevedet.”

Az előbbi tuttit erre megújjíttyák,

’s vele a’ tánczot is újra megindíttyák,

mellynek szépségeit azzal szaporíttyák,

hogy a’ párok egymást többkép áthasíttyák.

Ez által a’ gyermek lejut a’ lyánkával.

Előttük a’ férjfi áll már most párjával,

ezek előtt pedig pártás mátkájával

a’ legény, ki így kezd dalolni társával:

„Hálálhatatlan szorgalmaidnak

érezzük már mink hasznait,

mellyekkel árva pórjaidnak

dajkálod boldogságait.

Oh! melly örömmel bájolgatnak

érzékeny indúlattyaink,

mióta rendet sajdítgatnak

mindenben gondolattyaink.

Tudunk mink a’ nagy természetben

örömre lelni okokot,

a’ sík mezőkön, a’ ligetben

erkölcsre vonzó bájokot,

’s még vígan éllyük mátkáinkkal

éltünknek legjobb napjait,

Neked köszönnyük dallyainkkal

szívünknek boldogságait.”

Erre mind elkezdik ismét tuttijokot,

’s megújíttyák vele tánczos mozgásokot;

mire a’ házasok meghajtván magokot,

imígy tisztelik meg szeretett Urokot:

„Kegyelme által jó szívednek

vagyunk valóban emberek,

’s jóvolta által védelmednek

békében élő művesek.

Felét Te hordod terheinknek,

még munkálkodnak karjaink,

mert attya vagy kis gyermekeinknek,

kikbűl válandnak gyámolink.

A’ merre néznek helységünkben

örömmel tellyes szemeink,

gyümölcsit áldgyák községünkben

Kegyességednek szíveink.

A’ józan mértékletességnek

ösmervén vídám bájjait,

meglellyük mink az emberségnek

ezekben minden díjjait.”

Itt ismét elkezdvén tutti énekeket,

’s eljárván alatta kimértt menéseket,

eleresztik végre egyszersmind kezeket,

’s tánczolva kétfelé veszik ösvénnyeket!

A’ két sor köztt az Ősz átlátván helyébűl,

kinek víg jámborság tündöklik képébűl,

ezt zengi minorban mély szavú mellyébűl,

még öröm-könyecskék görögnek szemébűl:

„Már édes gyermek-napjainkban

salygatván hozzánk szívedet,

elkezdtünk társaságainkban

jövendölgetni fényedet;

és ah! felmúltad jó szíveddel

ezerszer bennünk a’ reményt,

megvetvén, csak hogy kegyelmeddel

minket dajkálhass, a’ nagy fényt.

Kegyelmed által életünknek

átélvén vígan napjait,

kegyelmed által vénségünknek

könnyen viselvén súllyait,

lábadhoz tesszük háláinkot,

velünk tett sok jóvoltodért,

lábadhoz szent imádságinkot

végetlen boldogságodért.”

Erre meg mindnyájan a’ tuttihoz fognak,

melly alatt tánczolva már öszve mozognak,

már vezérjek körűl kerékben forognak,

’s az ének végével helyekre lobognak.

A’ muzsika megáll. A’ házi gazdához,

felmegy az öreg Pór, meghajlik karjához,

’s felemeli csókra kezét ajakához,

az Óbester pedig így szóll chórussához:

„Köszönöm, Fiaim! szép üdvözlésteket,

mellyel kiöntitek hozzám szíveteket.

Ezentűl is, hogyha látom inségteket,

tisztemnek tartandom segedelmeteket.”

Erre a’ vendégek tapsolni kezdenek,

’s az énekeseknek brávókat zengenek,

kik, minekutánna főhajtást tettenek,

a’ szálábúl ismét vígan kisürgenek.

Helyettek azonnal Rikóti érkezik,

ki a’ sok vendég köztt gyorsan átférkezik,

’s arkangyal ruhában oda ügyekezik,

hol a’ gazda éppen vígan nevetkezik.

Bámul elejénte kiki mundérjára,

nagy szemet meresztvén szörnyű bajússzára:

de, hogy rá ösmernek kántor orczájára,

ordítva fakadnak a’ nagy hahotára.

„Rikóti, Rikóti! harsogják egymásnak.

Hallyuk szép verseit e’ híres hárfásnak!”

’s ezzel útat nyitnak mindenütt Mátyásnak,

mint az engedő nád délczeg Bóreásnak.

Ő hát homlokához érintvén ballyával,

’s complementumokot rugdasván lábával,

ezeket órállya harsogó szavával,

csipőirűl gestust lökdősvén karjával:

„Én arkangyal vagyok, és Gábor a’ nevem.

Szent István királytúl ide küldettetem,

hogy, ha Nagyságodat idehaza lelem,

nevével mai nap szépen megtisztellyem.

Köszönteti hát ő Felsége az Urat,

’s általam aprecál sok boldogságokat.

Ne búsúllyék semmit! mert ő Nagyságodat

úgy portállya, még él, mint nagy hazafiat.

Semmi baja sem lessz soha e ’világonn.

Nagy híre neve megy hetedhét országonn.

Úgy fog vigadozni mint madár az ágonn,

’s contentummal élni mint méh a’ virágonn.

Holta utánn pedig maga mellé veszi,

az Isten színének elejébe viszi,

’s mennynek országában olly nagy úrnak teszi,

hogy kiki Excellentiásnak nevezi.

Ez hogy mind meglegyen, szívembűl kívánom,

’s az Istent magam is naponkint imádom.

Amit maga kíván, azt mind aprecálom.

Addig is pediglen magamot ajánlom.”

A’ vendégek, ammint vég szavát hallották,

mivel a’ nevetést eddig elfojtották,

torkokot egyszersmind örömre nyitották,

’s tapsaikkal szegényt elbolondították.

Elkezdték némellyek csudálni ruháját,

emlegetni mások mai musikáját;

magasztalták ezek magyaros pennáját,

dícsérték amazok poéta vénáját.

Az Óbester tehát vígan kihirdeti,

hogy sok érdemeit tovább nem nézheti,

hanem még ma estve megdücsőíteti,

’s a’ laurus-koszorút fejére teteti:

mire megszóllítván úri társaságát,

kéri, ne sajnállya tőlle barátságát,

’s várja ki e’ napnak esti pompaságát,

melly póczra teendi Mátyás’ auctorságát.

Igérik mindnyájan részesűléseket,

újjra elharsogván sok dicsírettyeket.

Rikóti ellenben látván kegyelmeket,

nem győzi köszönni dücsőítéseket.

Még ezek történtek a’ vendég szálában,

addig a’ Kapitány aggódván magában,

gyújthat-e szerelme lángot Birgitában?

véletlen’ megjelent ennek szobájában.

Bocsánatot kérvén előre magának

merészsége iránt látogatásának,

mellyel akadályt vet jobb mulatságának,

így kezdte folytatni fonalát szavának:

„Én tovább nem győzvén viselni kínomot,

mellyel a’ kétségek szaggattyák voltomot,

Barátnémhoz veszem folyamodásomot,

hogy kezébe tegyem jövendő sorsomot.

Az Óbester Úrnak ma ejtett szavára,

’s kivált Asszonyának nagy biztatására,

reménységem támadt eggy ollyan mátkára,

kinek allig mertem vágyni birtokára.

Elmúltak, megvallom, nyersebb esztendeim,

mellyekben lángokra lobbhattak tüzeim.

Hamu alatt égvén parázs érzéseim,

lassacskán vernek már vértartó ereim.

Nem nyújthatok tehát ollyas boldogságot,

mint a’ ki érezvén az ifiúságot,

kérkedve ajánlya a’ szent házasságot,

hanem majd egyedűl csak hű barátságot.

De ha öszve tartom okait eszemnek

tapasztalásával egész életemnek,

barátság a’ vége minden szerelemnek,

mihelyt meghűl heve a’ gerjedelemnek.

Ha pedig ez czéllya minden mátkaságnak,

bércze világunkonn minden boldogságnak;

ki merje mondani merész bolondságnak

mennyegzős vágyait a’ frissebb aggságnak?

Ezt előre küldvén mint fő mentségemet,

nem veszi rossz névenn, hiszem, lépésemet,

mellyel lábaihoz vetvén személyemet,

ajánlni merészlem szerelmes frígyemet.

Tegye a’ Kisasszony boldognak kezével,

kit eddig nem sajnált apolni szívével,

’s kit azt helyre hozni kész tiszteletével,

a’ mit csak ifiú igérhet tüzével.”

Birgita bámúlván, nem ajánlására,

mert megemlékezett reggeli szavára;

hanem hogy olly gyorsan ügyekszik czéllyára,

illy feleletet ád rimánkodására:

„Köszönöm az Úrnak bizodalmasságát,

mellyel bennem lelni véli boldogságát,

’s higgye meg, hogy többre zöld ifiúságát,

soha nem böcsűlném, mint hű barátságát.

Huszonnyolc esztendős leányka létemre,

építhet tán az Úr annyit nyíltt eszemre,

hogy inkább ügyelek bölcs csendességemre,

mint akármelly egyéb gyönyörűségemre.

Ollyannak egyedűl az Urat ösmerem,

kivel e’ szerencsét reménleni merem,

és ha igéretét csak egyre megnyerem,

még ma tenyerében lessz talán tenyerem.

Ez pedig abbúl áll, hogy a’ nagy világot

szívembűl gyűlölvén mint sültt bolondságot,

haggya meg holtomig azt a’ szabadságot,

hogy falunn keressek földi menyországot.

Csak a’ természetet tartom én szépségnek,

az érzékeny szívet fájn erkölcsösségnek,

az ész gyakorlását igaz emberségnek,

’s az elmés örömet fő gyönyörűségnek;

és ezt meg nem lellyük a’ nagy várasokban,

ha torkig úsznak is a’ gazdagságokban;

hanem a’ falusi barátkozásokban,

mint legtermészetesb társalkodásokban.

Mi a’ nagy világnak véltt gyönyörűsége?

Az etikét lévén egész embersége,

mellynek jéggel küzdik meredtt hidegsége,

az észre és szívre nincs neki szüksége.

Kiki megtanúlván felvett personáját,

szinte mint a’ szajkó egynehány mondáját,

naponkint eljátsza kész comédiáját,

a’ nélkűl hogy öröm kövesse munkáját.

Ha tehát az Úrnak nincsen ellenére

a’ falusi élet, ’s a’ váras’ mennyére

keresztet mer vetni; Birgita’ kezére

szintúgy tarthat számot, mint igaz szívére.”

Mint a’ ki habjainn a’ tenger vizeknek,

háborgási között a’ szörnyű vészeknek,

sokáig laptája lévén a’ szeleknek,

nyíldogálni látta torkát a’ mélyeknek,

’s véletlen megsejtvén honnyának partyait,

kinyújtya feléjek remegő karjait,

’s mihelyt a’ szárazra teheti lábait,

a’ fövenyre borúl ’s rá tűzi csókjait:

úgy a’ Kapitány is leborúl térgyére,

tüzes csókokat tűz Birgita’ kezére,

’s feltekíntvén végre pirúló képére,

illy köszönetet mond tett ígéretére:

„Mikép hálállyam meg e’ nagy kegyességet?

A’ mély tiszteletet, az örök hűséget,

a’ holtig hódoló igaz szívűséget

úgy nézem érette mint kis kicsinységet.

A’ falusi élet? Ez volt kívánságom;

mihelyt hűlni kezdett gyermek buzgóságom;

’s csak azonn múlt eddig e’ fő boldogságom,

hogy kedvemre asszonyt nem lelt finnyásságom.

A’ páratlan magány nem illik voltunkhoz,

mely minket ok nélkűl nem von nőtársunkhoz;

’s nem is jutunk ittlent szín boldogságunkhoz,

ha nem iparkodunk érni e’ czélunkhoz.

De az viszont úgy él mint isten mennyében,

ki a’ természetnek gyönyörű kertyében

igaz szívű asszonyt apolván ölében

élledezni láttya magát gyermekében.

Közel a’ várashoz van egy kis jószágom.

Ez lessz jövendőben bölcs magányosságom,

Édenem, Sans-soucim, király mulatságom,

’s Birgitám ölében legfőbb boldogságom.”

A’ Kisasszony hallván plánumát hűsének

rejtek helye iránt házas örömének,

nagy jeleit adgya elégedésének,

’s illy szókkal szakasztya végét beszédgyének:

„Szíveink e’ szerint már eggyet értenek;

más gáttyai pedig frígyünknek nincsenek;

mert rokonyim, tudom, inkább örvendenek,

hogysem szerencsémnek akadályt vessenek.

De, hogy meg ne sértsük az illendőséget,

titkollyuk mindaddig ezt a’ szövetséget,

még arra lelhetünk eggy kis ürességet,

hogy megadgyuk neki a’ törvényességet.

Mihelyt a’ vendégek elhaggyák házunkot,

Bátyámmal azonnal közlöm szándékunkot,

’s ammint ő el fogja intézni dolgunkot,

a’ szerint vezessük czéllyára nászunkot.”

Azalatt hogy eggyütt illy szókot váltanak,

ebédre csűdítő csengetést hallanak.

Egymásnak hát végre frígy-kezet nyújtanak,

’s az étkekkel rakott táblához szállanak.

Itt már a’ vendégek kikérték magoknak

gyűlekezetétűl a’ nagy Asszonyoknak,

hogy engedelmébűl házi gazdájoknak,

prézesse lehessen Mátyás asztaloknak.

Leültetik tehát angyal ruhájában.

Negédet duzmadni látván pofájában,

’s caricatúrákot minden mozgásában,

repedni kezd kiki a’ nagy hahotában.

Alsó végénn ült ő a’ hosszú táblának:

de mivel szavábúl a’ házi gazdának,

ezt gondolta lenni a’ prézes’ pócczának,

iszonyú gravitást adott orczájának.

VII. Dal.

Ha szentebb nem volna nekem józanságom,

mint nagy dücsősségre vágyódó kórságom,

haj! bezzeg volna most alkalmatosságom,

megmutatni, mit tud kis poetaságom?

Fordíthatnám én itt Márónak dallyait,

mellyekkel leírta Enéás’ társait,

midőn eltemetvén Anchízes’ csontyait,

nagy pompával ülték a’ tornak jajjait:

mint öntötték fűre nyájonkint magokot,

mint tépték, mint ették a’ jó falatokot,

mint köszönték rendre a’ nagy tallánokot,

szörnyű-szépen bőgvén a’ bús lessusokot?

De én megmaradok Brúgóm’ tónussában,

egyenesebb útat lelvén átallyában

a’ szép természetnek eggyügyű honnyában,

mint a’ pedánsoknak ó pusztaságában.

Nállam nélkűl tudgyák a’ vendégségeket,

mellyekkel Uraink ülik ünnepeket,

kik vagy tábláinknál foglalnak székeket,

vagy megűllök nézik a’ jó ételeket.

A’ beszéllgetést is kiki képzelheti,

melly olly társaságban az asztalt élteti,

hol a’ vendég egymást mind szívbűl szereti,

’s akármelly szavait font nélkűl ejtheti.

Elhagyom én hát itt az illy festéseket,

mellyekkel nagy Elmék szépítik verseket,

’s inkább adom elő az olly szépségeket,

mellyek fel nem múllyák a’ józan eszeket.

Rikóti nem tudván bánni az étkekkel,

szüntelen’ vizsgálta or tekíntetekkel,

mit csinálnak mások a’ serviétekkel,

a’ hármas villákkal, az ezüst késekkel?

Már a’ leves utánn égvén szomjúsága,

’s a’ táblánn nem látván italt visgasága,

olly nagy lett a’ húsnál belső szorúlttsága,

hogy csöppönkint húllott hideg izzadsága.

Megsejtvén végtére a’ sok palaczkokot,

’s bennek eggy asztalonn vizet és borokot,

felugrik, széttollya a’ sok inasokot,

’s bevesz a’ veresbűl egynehány kortyokot:

Újjul a’ kaczagás. Dicsérik munkáját,

’s annyibúl követni kezdik is példáját,

hogy kiki szóllítván talpalló szolgáját,

magához hozattya táczánn italkáját.

Erre, mihelyt Mátyás vissza ül székére,

rá kezd a’ Kapitány friss enyelgésére,

’s előveszi szegényt a’ nyájas leczkére,

illy-forma szavakkal adván a’ kezére:

„Ej! bezzeg Rikóti! más borok termenek,

hol a’ szőllők körűl a’ Músák sürgenek!

Azoktúl a’ versek olly szépen zengenek,

mint mikor a’ felhők felettünk dörgenek.”

„Hallottam már hírét, feleli fontosan

Rikóti, székérűl felkelvén módosan;

már az illy itallal, látom világosan,

csak fel lehet az észt tekerni okosan.

Tisztelendő Uram! ha oda juthatok,

én elég hálákot érte nem mondhatok!

Igaz, ott nagy póczra nem igen vágyhatok,

de kicsinységekben tán csak szolgálhatok.”

A’ titulust hallván, nagy álmélkodásra

fakadnak némellyek, néma mosolygásra

mások, az asszonyok hangos kaczagásra,

kétkedéssel nézvén mindnyájan egymásra.

Francziáúl tehát az egész táblának

elmondgya a’ Gazda, hogy Fébus papjának

véli a’ Kapitányt, ki bölcs udvarának

nevével laurust hoz költő homlokának.

A’ Kapitány hallván Rikóti vággyait,

mintha fontolgatná rimánkodásait,

homlokára tűzi ballyának újjait,

még a’ Gazda végzi tudósításait.

Azutánn Mátyáshoz fordúlván szavával,

„én ugyan Kelmednek, úgymond, ritmussával

olly contentus vagyok, mint bármelly munkával,

melly álmélkodást szül classicus hangjával:

de nincs hatalmamban Pindusra vezetni,

hanem csak azt, a’ ki régit tud követni,

akár víg versekben akarjon nevetni,

akár komorokkal szíveket illetni.

Vannak azonnkivűl inas esztendeink.

Sokáig dolgoznak alól legénnyeink,

még a’ hegyre kapnak mint mester feleink.

Így hozzák magokkal czéhes törvénnyeink.

De mivel Kelmednek nagyok érdemei,

’s egész országunkban híresek versei,

betellyesedhetnek tán reménységei,

ha nincsenek is meg czéhbeli díszei.

Mihelyt haza jutok, felveszem causáját.

A’ kinek Apollo laurus-koronáját,

elküldvén, híresnek ösmeri hárfáját,

másban sem vonnya meg attúl grátiáját.

De, hogy hírt mondhassak mély itéletérűl;

a’ görög bölcseknek híres könyveirűl

mit tart vallyon Kelmed? Bajnok verseirűl

öreg Homérusnak? és így a’ többirűl?”

Rikóti ezekre vállait voníttya,

fejét már amarra, már erre hagyíttya,

ajakit nyelvével beszédre simíttya,

bajússzát öklével kétfelé taszíttya,

’s végre eggyet köpvén: „soha életemben

görögnek én, úgymond, sem mesterségemben

nem hittem, sem pedig kereskedésemben.

öt görög, öt török tíz pogány szememben.”

Tapsolnak mindnyájan bölcs feleletére;

még a’ Plébános is kaczag friss eszére;

az Óbester pedig megdűlvén székére,

a’ nagy hahotának nem juthat végére.

Addig a’ Kapitány rá néz mósolygással,

helyben haggya szavát eggykét főhajtással,

tüzet ád kedvének rövid biztatással,

’s illy kérdést tesz újra bölcs auctoritással:

„Annyival többet tart a’ deák bölcsekrűl,

reménlem, Kigyelmed? Ama’ szép versekrűl,

mellyeket Máró írt a’ deák népekrűl?

’s más egyéb római classicus könyvekrűl?”

„Igen is! feleli Mátyás nagy pompával.

Fenyegessenek bár hóhér’ pallossával,

még sem tagadom meg, eszemnek tudtával,

a’ római hitet legfőbb pásztorával.

Fő könyvek előttem: romanum missále,

a’ breviárium, az antiphonále,

melyben szépen meg van az egész chorále,

azutánn a’ magyar kis cantionále.”

Újjúlt a’ nevetés, nem hitvallására,

hanem vagy eszének véltt furcsaságára,

vagy némellyek szerínt ostobaságára,

mellyel görbén felelt a’ kérdő szavára.

A’ Kapitány végre: „’s micsoda nyelveket

tud Kigyelmed? úgymond. Mert a’ szent hegyeket

hol régi kohokban sütik a’ verseket,

unalmas lessz lakni, ha nem tud többeket.

„Vannak ott Francziák Olasz lantosokkal,

nagy Német Bárdusok Anglus Tudósokkal,

Scótus Ossianok vegyest Spanyolokkal,

laurusért versengvén az ó Deákokkal.”

E’ kérdésre, kiki azt vélte magában,

más felelet nem lesz Rikóti’ agyában,

hanem hogy járatlan a’ nyelvek dolgában:

de itt sem fúlt ő meg a’ tudós csávában.

„Nem kell nekem, úgymond, senki’ társasága.

Apollo Asszonynak eggy hajlandósága,

’s Tisztelendő Úrnak kegyes barátsága

lessz ott életemnek egész boldogsága.”

„Apollo Asszonynak?” kérdi ámúlással

a’ Plébános, szem köztt fordúlván Mátyással,

’s birkozván magában a’ kész kaczagással,

így folytattya szavát szelíd mosolygással:

„Hisz Apollo férjfi! Báttya a’ Músáknak,

pártfogó istene az ó poétáknak,

musikus mestere a’ melodiáknak,

’s fő principálissa az a’ patikáknak

apatikáknak [em.]

!”

Még ezeket a’ Pap megmagyarázgattya,

addig az Óbester fejét rázogattya,

a’ tagadást titkon újjal is mutattya,

’s Rikótit ekképen illy szókra bújtattya:

„Követem! ne vegye rossz névenn szavamot.

Nem könnyen hagyom én megcsalni magamot.

Ösmerem már régen Plébános Uramot,

hogy mind csak cselőre csavarná szarvamot.

Apollo asszonynév! A’ szent legyendában

ezerszer olvastam, hogy a’ ki fogában

fájást szenved, szűz szent Apollóniában

segítséget lelhet mint pátrónájában.”

Vígan aprobállyák mindnyájan mondását,

erővel lenyomván a’ Pap állítását,

ki nem győzvén többé seriositását,

szárnyára ereszti szíves kaczagását.

A’ Kapitány pedig nagyon megdicséri

poéta elméjét, ’s újra megigéri,

hogy mihelyt Pindusnak csúccsait eléri,

ott neki a’ lakást azonnal kikéri.

De Birgita erre el kezd fohászkodni,

’s Rikótija ellen nyilván panaszkodni,

hogy olly messze akar tőlle hordozkodni,

ki nélkűl nem tud majd hanem csak bánkodni.

„Előbb hittem volna, úgymond, halálomat,

mint illy hűtelennek hozzám Mátyásomot.

Apollo! megérzed bosszúállásomot!

Haszonnal veszem meg rajtad e’ káromot!”

Csak az eggy Kapitány értette szavait:

mert más még fríggyeknek nem tudta titkait

’s Rikótinak látván könyhúllajtásait,

imígy engyhítette belső habzásait:

„A’ Kisasszony bajánn könnyű segíteni,

ha el nem akarja Kelmedet veszteni.

Kész vagyok én ennek jó módgyát ejteni,

csak tudgyam, ha kedvét fogom-e tölteni?

A’ kilencz Músának egész dücsőssége

a’ tüzes képzésnek piperés bősége.

Legszebb dallyaiknak nincs sükeressége,

mivel ritka bennek az észnek épsége.

Azért láttyuk veszni voltt creditumjokot.

Mert a’ mai világ az igazságokot

nagyobbra böcsűlvén mint az agybábokot,

csemegéknek tartya fellengő dallyokot.

Nagyon nagy szükségünk van hát olly Músára,

ki a’ józan észnek vigyázván jussára,

úgy gyújtsa elménket a’ kies munkára,

hogy az igazságnak ne költsünk kárára.

Ez a’ tisztség jó lessz a’ Kisasszonykának;

’s így, ha jelét adgya kész akarattyának,

mihelyt jó vége lessz Kelmed’ causájának,

elvisszük magunkkal tizedik Músának.”

Ezzel Birgitára fordíttya szemeit,

ki a’ sok brávónak hallván zengéseit,

’s ezek köztt Báttyának nyájas jegyzéseit,

elő nem adhattya elmés mentségeit.

Több illy tréfák utánn hármat üt az óra,

’s valamint a’ huszár a’ trombita-szóra

felugorni siet a’ hortyogó lóra,

úgy rohan székérűl Mátyás az ajtóra.

„Hová? hová?” kérdik. – „A’ litániára

hí a’ Káplány”, úgymond. – Ezzel az útszára

kiszalad, nem hajtván angyal ruhájára,

’s orgonálni siet kántor trónussára.

A’ vendégek tehát kaczajra zendűlnek,

a’ pecsenye mellűl rendre felcsődűlnek,

’s az ebédlő háznak ablakihoz gyűlnek,

hol nevetésekben majdnem megőrűlnek.

Mert ammint Rikóti kijut az útszára,

valamint a’ gőböly saját gazdájára,

ki csak ritkán megy ki látogatására,

úgy bámúl a’ sok nép angyal mundérjára.

Lekapják a’ vének rendre süvegeket,

kiáltyák az anyák dicsértessenyeket,

a’ gyermekek pedig meghajtván térgyeket

ájtatosan verik előtte mellyeket.

Ammint a’ templomnak eljut ajtajához,

az úri sereg is megtér a’ táblához,

’s hozzá látván ismét kiki munkájához,

víg mondákot függeszt falatozásához.

Mátyásrúl a’ gazda víg anekdotákot,

másokrúl meg mások mondanak tréfákot;

rajzol a’ Kapitány sok olly fantasztákot,

kik fonákúl ülik a’ szegény músákot.

Felkelvén végtére, más szobába gyűlnek,

’s még az asszonyságok kávéhoz készűlnek,

addig a’ férjfiak itt-amott megdűlnek,

’s két-három páronkint beszédbe merűlnek.

A’ kapitány mellett eggy illyen falkában,

mellynek Rikóti volt éppen a’ szájában,

megállván Horáczi, ki az oskolában

primusnak tartatott a’ poétikában,

„én Rikótit, úgymond, szívembűl sajnálom,

hogy sok fő dologban gyengének találom:

mert hogyha munkáit hidegen visgálom,

mesterségét eggyben ritkának csudálom.

Szépen rajzolta ő valamint dallyával

a’ mai misénél, úgy orgonájával

szent Istvány’ csatáját Kupa’ táborával,

’s kivált az ágyúkot dörgő fagóttyával.”

A’ Kapitány rá néz bel tusakodással:

ha tréfále vagy sem a’ magasztalással?

de, hogy ezt valónak leli ámúlással,

így szóll végre hozzá szelíd mosolygással:

„Járatosabb az Úr az Aestheticában,

hogysem fájn szatirát ne lellyek szavában.

Kis gustusnak tudgyuk ezt a’ poétában,

’s nagy vissza-élésnek a’ melodiában.”

„Hogyhogy? kérdi amaz halavány orczával,

Megmutatom én azt sok híres példával,

’s a’ criticusoknak auctoritásával,

hogy ez a’ gustusnak megfér nagyságával.

A’ quadrupedante Máro’ munkájában

nem magasztaltatik az Aesthetikában?^a)

Nem mondgyae Ebert számtalan nótában

szépnek az effélét fordított Youngjában?”^b)

Tömve legyen versünk rövid szózatokkal,

mikor fellegvárhoz mászunk a’ bajnokkal;

valamint ellenben gyors trochéusokkal,

mikor megszaladunk a’ szétvertt sorokkal.

Sziszegjen vagy zúgjon a’ rút szélvészekkel,^c)

dörögjön, morogjon a’ mennydörgésekkel,

nyifogjon, zokogjon a’ kesergésekkel,

czinczogjon, nyerítsen a’ nevetésekkel.

’S az öszvebetűzést Virgíliusunkban,

’s Erythraeus szerint vén Homérusunkban,

sőt nagy Dryden utánn sok új auctorunkban,

ne vegyük mustráúl versdalolásunkban?”^d)

A’ Kapitány erre már fejét rázgattya,

más mosolygások köztt vállát vonítgattya,

’s végre, mivel amaz felelni nógattya,

Jobb vélekedését illyformán vítattya:

„Követem az Urat! Auctoritásokra

itt semmit sem hajtok, hanem csak okokra.

Minek támasszam én magamot másokra,

mikor nekem is van eszem illy dolgokra?

Ha tán az lett volna czéllya Istenünknek

bölcs alkotásánál emberi nemünknek,

hogy setét pállyájánn rövid életünknek

juhmódra kövessük nyomát vezerünknek,

nem kellett volna észt adni mindnyájunknak,

hanem csak egynehány predecessorunknak,

kiktűl megtanúlván titkait útunknak,

csúccsára juthatnánk fő boldogságunknak.

Ámde ellenkezőt mond tapasztalásunk:

mert bármelly nagy legyen állati vonzásunk,

hogy másét majmozza minden mozdúlásunk,

csak nagy a’ régitűl még is távozásunk.

Csak későn kötöttek őseink frígyeket,

hogy megszelídítsék a’ vad embereket;

lassankint lelték fel a’ mesterségeket,

hogy megkegyesítsék kőkemény szíveket.

Lassan fojtogatták a’ vad szokásokot,

lopva mértékelvén az indúlatokot;

lassan érlelgették a’ tudományokot,

orozva hozván be a’ változásokot.

Így jutott a’ világ mai formájára,

így ügyekszik most is nagyobb cultúrára,

így jutand üdőnkint uj változására,

úgy nézvén az óra, mint gyermek korára.

Még a’ zsembes vén is, mikor panaszkodik,

hogy az egész világ roszra homorodik,

mivel a’ régitűl félre tántorodik,

saját tudta nélkűl váltig módosodik.

Itéllyük meg tehát tulajdon eszünkkel:

ha vallyon megfére helyes ízlésünkkel,

hogy lelketlen hangot majmozzunk versünkkel,

vagy harmóniásan zengő eszközünkkel?

Mi a’ czéllya bennünk a’ beszéllhetésnek?

Nem, hogy majma legyen a’ barom bőgésnek,

a’ béke szóllásnak, a’ szarka csörgésnek,

a’ víz-szakadásnak, vagy a’ mennydörgésnek.

Rajzolni kell neki képzeléseinket,

másokkal közleni itéleteinket,

elő terjeszteni érzeménnyeinket,

köz haszonnal kötni szövetségeinket.

Ez volt eggy eszköze a’ társaságoknak

’s a’ belőllök támadtt roppantt országoknak,

mellyeket nyelv nélkűl csoportozásoknak

nevezhetnénk inkább hogysem kormányoknak.

A’ nyelv köt ezek köztt megmeg új frígyeket,

hogy lábra segítse kereskedéseket,

’s öszvebarátítván a’ sok nemzeteket,

egyy Egésznek teszi mind az embereket.

„’S e’ díszt alázzuk le a’ hangmajmozásra,

mint torkát a’ szajkó a’ szó-csácsogásra,

vagy a’ krokodilus a’ csalárd sírásra,

mikor felbuzdúlunk a’ versdalolásra?

Sok imitativum van ugyan nyelvünkben,

mellyekkel bízvást is élhetünk versünkben,

de nem, hogy lójárást fessenek fülünkben,

hanem hogy érzeményt gyújtsanak szívünkben,

Így fogunk itélni a’ melodiárúl,

’s a’ hang-szerszámoknak harmoniájárúl,

ha megemlékezünk igazi czéllyárúl,

’s terjedtt hatalmának világos okárúl.

A’ ki hangoztatni kezdte a’ dalokot,

a’ kegyes sípokot, a’ nyögő húrokot,

nem akart majmozni madár-szózatokot,

sem mennydörgéseket, vagy víz-morgásokot.

Nyelvet akart adni bel érzeménnyének,

melly táplálékokot nyújtván örömének,

szótlan panasszának, keserűségének,

mással is közöllye titkait szívének.

Vegyük a’ mennydörgést a’ theátrumokban!

villámlyon helyesen a’ gyújtott szurkokban,

morogjon, csatázzon a’ rejtett dobokban,

csattogjon a’ titkon kilőtt pisztolyokban:

ezzel eleget tesz untig a’ képzésnek,

melly örömest hódol a’ remek festésnek.

Ámde az vég czéllya itt a’ mennydörgésnek,

hogy rést nyisson bennünk a’ félénk érzésnek,

’s ezt kell segíteni a’ melodiával.

De ha szemünk előtt dörög ez dobjával,

égcsattogást harsog amaz trombitával,

ez pedig villámlik húr-czinczogásával,

megcsökken ereje a’ rejtett doboknak,

sínlik hitetése a’ szurok lángoknak,

megtompúl mennyköve az ál pisztolyoknak,

’s elenyészik képe az égmorgásoknak.

Még tehát ezekkel titkon mennydörgenek,

kik a’ scénák megett Jupitert képzenek,

addig az Actorok félnémán féllyenek,

az orchestrák pedig csendesen nyögjenek.

Akkor elfelejtvén csalatkozásunkot,

szélvésszel küzködni véllyük Actorunkot,

habozni érezzük szorongatásunkot,

’s gyönyörködve láttyuk enyészni gondunkot.

A’ hangmajmozások a’ melodiában,

és ezerszer inkább a’ Músa’ szájában,

ollyanok előttem mind eggyáltallyában,

mint a’ kép-játékok a’ gyermek’ agyában.

Papírusbúl sárkányt csinál ő magának,

eggy darab deszkábúl hintót kis húgának,

eggy ökölnyi sárbúl házat mátkájának,

azutánn nádra ül, ’s örűl szép lovának.

Nevesd ki ezerszer képzeltt lovaglását,

ő, hogy megmutassa a’ nádnak mozgását,

helyette a’ lónak képzi nyargalását,

’s rúgásival eggyütt pajkos hortyogását.

Így a’ nagy gyermek is Virgíliussában

a’ quadrupedantét pörgetvén szájában,

mindaddig forgattya meghevűltt agyában,

még lójárást talál a’ vers’ járásában.

Akadtam én egyszer eggy díbdáb nótára,

mellynek die Bataille volt írva homlokára,

Angrif, Geschütz, Rückzug néhány tactussára,

mint szükséges kulcsok a’ képzés titkára,

’s az jutott eszembe, hogy jó daraboknak,

mellyek hű nyelvei az indúlatoknak,

akár komoroknak, akár vídámoknak,

nem kell vezérlése az illyen kulcsoknak:

Csábító szavoknak vaktában engedünk,

ha panaszolkodnak, sajnokra ébredünk,

ha érzékenykednek, bánatnak eredünk,

ha pedig vígadnak, örömre gerjedünk.

Ez a’ hangjátékrúl az én itéletem.

Az öszvebetűzést nem is emlegetem,

mert szóra méltónak lenni nem hihetem,

hanem mint csemegét inkább csak nevetem.”

Eddig a’ Kapitány. Helyt adtak szavának

mind a’ kik átlátták sükerét okának,

’s illattyát érezvén a’ kávé-párának,

végét szakasztották a’ bölcs disputának.

A’ kávézás utánn a’ Dámák játszottak,

vagy egyrűl és másrúl tanácsot tartottak,

sok férfiak pedig szerteszét oszlottak,

’s itt ott a’ folyosónn pípákra gyújtottak.

VIII. Dal.

Azalatt Birgita haza orozkodik,

nyíltt ablakja mellett székre homorodik,

új szövetségérűl mélyen gondolkodik,

’s már örömre derűl, már elkomorodik.

Így nézi a’ Szántó érő kalásszait,

az égre emelvén fohászkodásait:

tartsa meg házának fő táplálékait,

messze távoztatván minden csapásait.

De az Obesterné házát kikutattya,

pór énekesseit ételre biztattya,

a’ vendég cselédet örömre nógattya,

sajáttyait pedig jó rendre oktattya.

Azutánn megtérvén, aggódik magában,

ne hogy veszedelem történnyen házában,

’s már ide már oda tekíntvén úttyában,

Birgitának kulcsot sajdít ajtajában.

„Hát te mit csinálsz itt? kérdi mosolygással.

Koholsz nyilván megint valamit Mátyással?

Meg nem lephettél ma jobban minket mással,

mint avval az angyal aprekáltatással.”

Birgita felkelvén megjelenésére,

elejébe siet, csókot tűz kezére,

’s mosolygó aggódást terjesztvén képére,

illy feleletet ád nyájas kérdésére:

„Ah! most más baja van szegény lyány fejemnek,

édes Néném Asszony! Óda van szívemnek

nyugta! Habozni kezd tengere kedvemnek,

borúl fényes napja régi örömemnek.”

„No de mi bajod hát? mondgya panasszára

kétkedve az Asszony. Vagy tán csak tréfára

vegyem szavaidot?” – Tudakozására

elvezeti amaz a’ selyem szófára,

’s melléje leülvén, imígy nyájaskodik:

„Az esküvés előtt két hétig bánkodik,

’s utánna kettőig ismét szomorkodik,

a’ ki vagy férjhez megy vagy megházasodik.

E’ törvénytűl én sem veszem ki magamot.

Most a’ főkötőre érzem bús vágyamot,

ha pedig elüllyük víg lakadalmamot,

szűz pártámért kezdem rövid siralmamot.

Mert – ’s ezeket mondván felnyúlik lábára,

’s rá tűzi két kezét karcsú oldalára, –

úgy nézzen Nagyságod ám Birgitájára,

mint csak imént rántott

rátott [em.]

friss menyasszonykára.”

A’ szófára vonván derűlő orczával

a’ kegyes Asszonyság, ’s tudakozásával

ostromolván, hallya nagy contentumával

az egész frígykötést a’ bölcs Poétával.

„Én nagyon örvendek szív-szövetségednek,

úgymond. Boldogságát csendes életednek

már előre látom. Nemes érzésednek

olly tisztelője ő, mint derűltt eszednek.”

„Előttem a’ képe Bátyád örömének,

ha vége szakadván mai ünnepének,

hírét hallya tőlünk e’ bölcs frígyecskének,

melly már régtűl fogva fő vággya szívének.”

Allig mondgya ezt ki, berohan lármával

Rikótiné hozzá halavány orczával

lábaihoz omlik, ’s átfogván karjával,

bús jajokot vegyít illyen panasszával:

„Szent üdvösségére késztetem Nagyságát!

tekíntse sorsomnak mély nyomorúságát!

három gyermekemnek boldogtalanságát,

’s állya el Mátyásnak szörnyű gonoszságát!

Hogy éllyek én szentűl eggy őrdög’ rabjával,

ki frígyet mer kötni a’ pokol’ urával?

Mit gondol az ollyan fiával, lyányával,

ki illy szörnyen játszik önn menyországával?

Csak még Nagyságodban van eggy reménységem.

Az Istenre kérem, legyen segítségem.

Oda egyébaránt lelki csendességem,

’s ha vele kell élnem, örök üdvösségem.”

Az úri Asszonyság réműl, álmélkodik,

többféle balságrúl félve gyanakodik,

magában, mit higgyen? szörnyen tusakodik,

’s nem várván, még amaz tán lecsillapodik,

„de mi baja Kennek? kérdi kegyességgel,

Mit tehet az orvos a’ kész segítséggel,

ha csak nem ösmerős a’ bel betegséggel?

Kellyen Kend fel, ’s legyen tellyes reménységgel,

hogy segítség nélkűl nem hagyom inségét,

mihelyt kitudhatom szerencsétlenségét.

Szedgye Kend hát öszve belső csendességét,

üllyön e’ karszékre ’s mondgya el szükségét.”

„Békével élte ő sokáig napjait,

úgymond Rikótiné, sorsunknak bújjait

úgy osztván fel velem mint mosolygásait,

mióta Nagyságtok könnyítik súllyait.

Veszteg firkálgatott otthon versecskéket,

vagy az orgonára új énekecskéket,

csendesen írt, metszett sok szent képecskéket,

csak mennyekbűl várván érttek bérecskéket.

Hát egyszer csak elkezd laurus-kávájárúl,

Apollo Asszonynak paradicsomárúl,

kilencz Frajláirúl, repűlő lovárúl,

’s a’ jó Isten tudgya, mi a’ manójárúl.

Én ezt elejénte tréfának tartottam:

azért beszédgyére nem sokat hajtottam.

De mivel szájábúl naponkint hallottam,

végre figyelmemet jobban rá nyitottam.

Csak keveset mondván üdőnkint titkábúl,

meg nem okosodtam homályos szavábúl,

de azt észre vettem fohászkodásábúl,

hogy kiesett szíve hajdani sarkábúl.

Tegnap ammint várjuk a’ kész vocsorával,

haza jön későcskén nagyra fútt pofával,

’s előmbe terjeszti kérkedő prósával,

hogy ma felczifrázzák borostyány kávával,

és hogy elvisz osztán gazdag lakásába,

Apollo Asszonynak messze országába,

kinek beszegődvén ma szolgálattyába,

be akarja magát fúrni udvarába.

Én szavának töstént ellene mondottam,

mert az egész dolgot gyanúsnak tartottam;

’s most hogy a’ klastromba tanácsért futottam,

a’ konczonátortúl, jaj! miket hallottam.

Ne haggya Kend, úgymond, Mátyást elbódúlni.

Ő az őrdög által akar gazdagúlni.

Pedig házrúl házra sokkal jobb koldúlni,

mint üdvösségünköt pénzért elárúlni.

Azutánn elmondta, mikép gyülekeznek

éjjel eggy pinczébe, ’s mihelyt levetkeznek,

eggy szarvas kép előtt mikép esedeznek

pénzért, kik Plútóval öszve szövetkeznek.

Ez végre megjelen, földet hoz zsákokban,

megolvasztya velek iszonyú kohokban;

’s még ez tart, gyűrűköt tartanak szájokban

mindnyájan, és kivontt kardokat markokban.

Azutánn az őrdög tüzet vesz szájába,

beül nagy pompával magos trónussába,

’s kinekkinek hitét átvévén markába,

eggy ménkövet hagyít a’ forró kásába.

Arany lessz belőlle eggy szempillantásban.

Csapra veszi osztán, ’s üres Grif-tojásban

felfogván, olly rendet tart az elosztásban,

mint ők tartottak volt a’ hittagadásban.

A’ Barát legjobbnak tartotta végtére,

hogy Nagyságát kérjem keresztény hitére,

ne állyon Mátyásnak esztelenségére,

hogy pogány Fraumaurer legyen vénségére.”

Birgita e’ szóra sivít nevettében,

már ide már oda dűllöng ülésében,

’s ezzel a’ mosolygást felgyőzi Nénnyében,

bátor harag kezdett forrani szívében:

De Rikótinénak mély szomorkodását

nevekedni látván, fojtya mosolgását

az úri Asszonyság, feddi kaczagását

öccsének, ’s illy szókkal festi háborgását:

„Ha tudatlanságbúl mondotta ezeket

az a’ Barát, úgymond, mint elhitt híreket,

nem győzöm csudálni a’ felsőségeket,

hogy illyen mesterre bízzák a’ lelkeket.

Ha pedig csak játszik az eggyügyűséggel,

tréfábúl rémítvén illyen szörnyűséggel,

nem hogy igazgatná pásztor bölcsességgel,

hogy férhet ez öszve a’ szent szelídséggel?”

Erre Mátyásnéhoz fordítván szavait,

„vesse meg Kend, úgymond, rémítő vásszait.

Tudom én Mátyásnak legkisebb titkait,

’s nem tartom rosszaknak iparkodásait.

Ő olly bölcsek közé fog ma számláltatni,

kikre újjal szokott a’ világ mutatni,

mivel nagy urakot okosan mulatni,

’s gyönyörű versekben tudnak dalolgatni.

Búcsút mondván tehát kántorkodásának,

legalább felével saláriumjának,

udvaromba veszem házi poétának,

’s annya leszek Kenddel három magzattyának.

Deák oskolába jártatván Miskáját,

asszonyi munkákra oktatom Pannáját,

Kend pedig nevelvén addig kis lyánkáját,

igazgassa nálam a’ cseléd’ munkáját.

Eledelt és italt adok elégségest,

fát, gyertyát, két szobát tágast, egésségest,

ruhát mind az ötnek kettőt tisztességest,

’s Pannának, ha hű lessz, bért is közönségest.

Tetszik-e az alku?” kérdezi végtére

a’ könyező asszonyt. Ez pedig térgyére

borúlván előtte, csókot ont kezére,

’s víg hálákot zokog kegyes kérdésére.

Azutánn búcsúzik nagy elégedéssel

De az Óbesterné új kegyeskedéssel:

„Kend Szent Istvány napját, úgymond, kesergéssel

kezdte; végezze hát dupla örvendéssel.

Fogja Kend! ossza el három magzattyával;

Ételkét is adok; vigye el magával;

csak még egy vagy két szót váltok Birgitával,

mulasson azonban lent a’ komornával.

Hogy pedig gyanúja ne legyen urára,

vessen Kend ruhácskát három magzattyára,

’s hozza el magával a’ comédiára,

’s apjoknak ma esti koszorúzására.

Lássa Kend a’ dolgot tulajdon szemével.

Azt legalább, hiszem, feléri eszével,

hogy az én házamnál, ’s Uramnak hírével,

senki sem köt frígyet Belzebub’ népével.”

Mátyásné elmenvén le a’ komornához,

az úri Asszonyság így szóll Birgitához:

„mit mondasz, Édesem! e’ csúnya tréfához?

hogy juthat jó ember illy tereturához?”

„Én e’ Szerzetesnek tudom jámborságát,

feleli Birgita, tudom buzgóságát,

istenes életét, alázatosságát,

sőt a’ könyvekben is nagy járatosságát:

de a’ vídámságnak esküdtt üldözője.

Az öröm előtte a’ bűnnek szülője,

a’ táncz és a’ játék az őrdög’ ülője,

a’ nevetés pedig a’ bolond’ bőgője.

Vagyok vele ollykor Szentiné’ házában,

’s a’ minap hogy errűl szó történt vaktában,

ő pedig messze ment szent buzgóságában,

szószóllóné lettem az öröm’ dolgában.

Azt mondottam neki: hogy vagy nyavalygásnak

tartom a’ zsembes bút vagy képmutatásnak;

és hogy van üdeje mind a’ vígadásnak,

mind pedig a’ komor seriositásnak.

Szent és fontos dolgot nevetve tractálni,

annyi mint belőlle csúfságot csinálni:

de kicsinységekben Cátót affectálni,

annyi mint szomorú hanczburstot agálni.

Akinek nincs baja, ’s még is epekedik,

homlokát ráncollya, dúl, fúl, zsembeskedik,

az minden bizonnyal vagy esztelenedik,

vagy, hogy mást megcsallyon, abban mesterkedik.

Vane képmutató, ki nem komorkodik?

Nem bús lappangóe, a’ ki tolvajkodik?

Láttyuke’ vigadni, a’ ki gyilkoskodik,

vagy a’ ki rágalmaz, üldöz, fondorkodik?

Az a’ természete minden gonoszságnak,

hogy lárvájában jár a’ szent komorságnak.

Azért nem is tartom józan gazdaságnak,

soha helyt nem adni a’ bölcs vídámságnak.

Ez a’ Jót a’ Gaztúl megkülönböztetné:

mert mihelyt a’ Jámbor tisztyét végezhetné,

orczáját azonnal vígra deríthetné,

’s ezzel jó szívének nyugtát jelenthetné;

még a’ gonosz lelkű váltig komorkodna,

’s mint az első gyilkos, sohasem nyugodna,

mivel vagy teendő rosszban ravaszkodna,

vagy az elkövetett bűn miatt bánkodna.

Nem tartom azonban mind illy gonoszoknak

kik komor gravitást adnak orczájoknak,

hanem, ha kicsinység oka lárvájoknak,

csak gúny-nevetésre méltó csalárdoknak.

Mert ők mindég másnak akarnak tetszeni,

mint a’ minek merik magokot érzeni.

Így akar a’ félénk bravúrát színleni,

az ostoba pedig mint nagy bölcs fényleni.

Az öröm ellenben ártatlan szívünknek

olly bizonyos jele mint egésségünknek;

’s valaminthogy a’ só ízt ád ételünknek,

úgy ez is fűszere frígyes életünknek.

Én, ha ma koronát tehetnék fejemre,

de úgy hogy keresztet vessek örömemre,

inkább rabbilincset tetetnék kezemre,

ha győzhetetlen bút nem hozna szívemre.

Hogy a’ Barát tőllem ezeket hallotta,

vállát fél-orozva megmeg vonította,

vélelmemet kurtán helyesnek mondotta,

’s a’ beszédet töstént másra fordította.

Ebbűl azt lehetne talán gyanítani,

hogy ha meg találván naggyábúl hallani,

a’ mit Rikótival akarunk játszani,

örömünknek gondolt gátot támasztani.”

„Ez nem lehetetlen! mondgya Birgitának

viszontag az Asszony: mert ha regulának

tarthattya irtását a’ vídám tréfának,

bút is kész okozni felebaráttyának.

De akármi legyen czéllya meséjének;

vedd e’ kis esetet, Édesem! leczkének:

hogy sok ellenséget szerez az nevének,

a’ ki nyilván áldoz józan örömének.

Eddig okod nem volt mérgektűl tartani,

képesek nem lévén nyugtodnak ártani;

mert a’ ki semmit sem látszik ohajtani,

lehetetlen annak úttyát elállani.

De ha férjhez menvén, kilépsz a’ világra,

’s felosztván jussokot a’ nagy társaságra,

módokot adsz nekik irígy fondorságra,

csak készítsd szívedet a’ sok bosszúságra.

Mint a’ ki erdők köztt folytatván úttyait,

’s dalolva csörgetvén hangos tallérjait,

magára csűdíti a’ latrok nyájait,

kik a’ vad környéknek lakják barlangjait:

úgy a’ Rosszak látván nyájasságaidot,

hirdetni szívbéli gazdagságaidot,

megirígylik töstént boldogságaidot,

’s versenyre sokíttyák gyilkos bújjaidot.

Láttm már én ennek számtalan példáját,

mióta ösmerem a’ világ’ pállyáját.

Láttam, hogy akármint ógassa bástyáját,

a’ jó szív viseli a’ rosszak’ igáját.

Volt eggy jó barátném menyecske koromban.

Részesítse Isten a’ nyugodalomban!

Te akkor tanúltál a’ Váczi klastromban,

mikor ő kiadta lelkét e’ karomban.

Férje még most is él messze jószágában,

mellynek Regementünk feküdt tájékában.

Csak eggy hajszálonn múlt, hogy ő is bújjában

meg nem halt utánna szép férjfikorában.

Az asszony szerette a’ bölcs vigasságot,

’s kiváltkép házában a’ jó társaságot;

nagyobbra böcsűlvén a’ nyíltt barátságot,

mint akármelly egyéb lármás mulatságot.

Öszvegyűltünk nálla már eggy kis lombrára,

már, mível fliget vert, csendes musikára,

’s józan örömének vonzó példájára,

versengve fakadtunk mink is a’ tréfára.

Derék Plébánossa jó nagy helységünknek

lelke volt mulató gyülekezetünknek.

Lelt ő táplálékot nevetkezésünknek,

mihelyt szendergését látta örömünknek.

Musikus is nagy volt. Szép férjfi szavának

nem hallottam párját, sem musikájának.

De soha legkisebb percze tréfájának,

sérelmére nem volt szent hivatallyának.

’S áh! mely szívrehatók voltak intései!

melly pásztorhangúak szelíd beszédgyei!

Atyát leltek benne falunk’ szegénnyei,

nevelőt árvái, támaszt özveggyei.

Víg Barátnőm őtet felette szerette,

mert még szép eszével örömét éltette,

házát is tanáccsal bölcsen segitgette,

gyermekeit pedig szentűl nevelgette.

Hallgad, mi vége lett illy vídámságunknak,

hallyad gonoszságát eggy özvegy társunknak,

keseredéseit jó Gazdasszonyunknak,

’s rettenetes sorsát bölcs Plébánusunknak.

Az özvegy amannak ezt megirígylette,

’s magához hivatni gyakrabban kezdette.

Már tanácsokot kért, már megvendéglette,

’s magát, ha elmaradt, betegnek is tette.

Gonosz szándékárúl senki sem álmodott,

sőt mikor álnokúl lele nyavalyodott,

víg barátném töstént hozzá takarodott,

’s gyógyúlása iránt nagyon gondoskodott.

Egyszer észre vesszük a’ Papot némúlni,

’s társaságainkból lopva ellódúlni,

vagy ha meg nem tudott tőllünk szabadúlni,

magányos szugokban aggódni, búsúlni.

Hasztalan kérdeztük okát bánattyának,

’s meg nem leltük volna kulcsát bús titkának,

ha nyíltt-szívűsége barátném’ urának

fel nem törte volna rejtekét bajának.

Tudom már én, úgymond egyszer hitvessének,

nyájaskodó tónust adván beszédgyének,

tudom egész titkát Barátunk’ szívének.

Elárúlták okát keserűségének.

A’ szerelem bántja, ’s te vagy a’ kedvesse!

Hű relátiómot az Úr ne nevesse,

úgymond ma eggynémelly, hanem azt sürgesse,

hogy a’ scandalumnak a’ Pap végét vesse.

Még ő hahotázva imígy tréfálkodott,

felesége addig pirúlt, álmélkodott,

a’ Plébános pedig elhalaványodott,

’s magában, mit véllyen, szörnyen tusakodott.

A’ víg Gazda tehát megfogván karjait,

ha, úgymond, az szülte az Úrnak bújjait,

hogy e’ rágalomnak hallotta szitkait,

csillapítsa, kérem, ez iránt gondgyait.

Ha nem ösmerném is szívét barátomnak,

példás jámborságát lelki pásztoromnak,

ösmerem hűségét derék asszonyomnak,

’s nevetem fúllánkját minden rágalomnak.

Azonban jól tudván, hogy gonosz nyelveket

szüntelen’ élezvén, mint fő fegyvereket,

versengve hirdetik az illyen híreket

a’ csürhék, mint saját szépítgetéseket;

’s hogy valamint nagy tűz támad eggy szikrábúl,

hó-torony a’ hegyrűl görgő darabkábúl,

halál a’ kis sebnek terjedő rákjábúl,

úgy sok rossz eredhet illy tereturábúl:

mihelyt Hírmondómnak vég szavát hallottam,

homlokomat én is neki fordítottam,

a’ menekedésre úttyát elállottam,

’s nem gonosz lelkére illyformán szóllottam:

Én az Úrnak tudom igaz jámborságát,

emberséges szívét, józan okosságát.

Átláttya ’s gyűlöli a’ nyelvnek gazságát,

melly az ártatlannak mocskollya jóságát.

Pedig hogyha mindent jól megvisgálgatunk,

a’ miben másokrúl meg csalatkoztatunk,

semmiben oly könnyen meg nem botolhatunk,

mint mikor valakit bujának ugatunk.

Mert a’ szerelemrűl tudgyuk általlyában,

hogy szemesebb lévén érettebb korában,

mint tapasztalatlan ifiúságában,

soha sem jelen meg saját orczájában.

Már a’ barátságnak színli kül formáját,

már a’ mulatságnak öjti fel ruháját,

már a’ tanúlásnak veszi fel kápáját,

már meg a’ szent frígynek majmozza lárváját.

Mikor pedig eljut fő esdekléséhez,

saját formájában csúszván kegyesséhez,

tanú nélkűl lappang öröm-rejtekéhez,

’s lámpás-tartót sem hí titkos ünnepéhez.

Vajmi nehéz tehát megkülömböztetni:

kelepczét akare az asszonynak vetni,

vagy benne barátnét tisztelni, szeretni?

a’ ki társaságát látszik keresgetni.

Ezt jól megfontolván, vegyük a’ károkot,

vegyük a’ temérdek botránkozásokot,

ha meg nem választván a’ hír-forrásokot,

bujáknak hirdettyük a’ jámbor papokot.

A’ szent Relígiót jóbban megalázzuk,

legfőbb oszlopait szörnyebben megrázzuk,

ha szenteltt szolgáit vaktában gyalázzuk,

’s puszta gyanúságbúl bujáknak orczázzuk,

mint, ha feleséget adnánk a’ papságnak.

Állyuk hát el úttyát ama’ gonoszságnak,

melly ál színe alatt a’ szent jámborságnak,

hírét nevét öli az ártatlanságnak.

Vegyük elő rendre azon személyeket,

kik papunkrúl hordgyák az ocsmány híreket,

’s kitudván ekképen fő eredettyeket,

lássuk át, ha lehet, helytelenségeket.

Nevezze meg az Úr, a’ kitűl hallotta;

mennyünk hozzá, ’s majd ha ő is megvallotta

annak nevét, a’ ki nékie mondotta,

tanúllyuk ki végre azt a’ ki kohlotta.

Bár mind így tennének földi isteneink,

mikor mocskoltatnak előttök neveink!

mint szígyenűlnének fondor iríggyeink,

kiknek nyelvek alatt nyögnek érdemeink!

Tanácsom megtetszett. Elvitt komájához,

ez pedig eggy végben sógorasszonyához,

ki meg eljött velünk mostoha báttyához,

’s meg ez is végtére eggy exapáczához.

Sürgettük a’ vallást már szép kérleléssel,

már fontos okokkal, már fenyegetéssel,

’s Kajcsinénak nevét hallván vérhűléssel,

mind a’ hatan hozzá mentünk sietéssel.

Bámúlván az özvegy e’ vegyűltt bandára,

’s a’ bandának nem vártt látogatására,

gyanakodó szemet vet az apáczára,

pirúl, gagyog, remeg, leül a’ szófára.

Kérdésére tehát: mi oka útunknak?

elejébe rakván velejét dolgunknak,

szentségére kérem ó barátságunknak,

ne vessen akadályt köz nyomozásunknak,

hanem méltóztasson nevét kivallani

’s mi előttünk annak szemébe mondani,

ki jó asszonyomrúl e’ hírt támasztani,

vagy legalább neki merte sugarlani.

Ő az egész dolgot tagadni kezdette,

’s ezzel az apáczát nagyon megsértette,

ki szent hevességgel olly rútúl letette,

hogy a’ tramontánát helyben elvesztette.

Elkezdett azutánn ímezni, ámozni,

az úgy ’s nem úgy között félénken habozni,

hiú mentségekre hiúkot halmozni,

’s mind a’ kettőtöknek sok teményt áldozni.

Mink megelégedvén szígyenítésével

’s ártatlanságtoknak fenn hirdetésével,

mellyet egynehányszor pecsételt hitével,

elszélledtünk tőlle nyugodott elmével.

A’ Plébános hallván végét a’ causának,

én nagyon köszönöm, mondá a’ Gazdának,

valamint az Úrnak, úgy többi társának,

hogy gátot vetettek a’ terenturának.

Titkoltam én eddig okát bánatomnak,

kímélni akarván kútfejét bajomnak,

de súlyos veszéllyét látván barátomnak,

fel kell szakasztanom pecséttyét titkomnak.

Énnekem Kajcsiné kelepczéket vetett,

’s végre rossz életre nyilván is késztetett:

de mivel semmikép meg nem keríthetett,

vég búcsúzásomnál nagyon fenyegetett.

Többet gondoltam én megromlott szívével,

mint dühbűl eredett berzenkedésével;

’s most is csak játszanék kipökött mérgével,

ha mást nem sértene kivűlem nyelvével.

Ebbűl tehát könnyű kilátni czéllyait,

’s hiúnak ösmerni rágalmazásait.

Ő azért hintette sült hazugságait,

hogy megéreztesse velem fúllánkjait.

Azonban jól tudván, hogy a’ gyanúságok

könnyebben tenyésznek mint a’ barátságok,

és hogy csak addig jók a’ jó házasságok,

még habozni nem kezd bizodalmasságok:

eltiltom magamot az Úrnak házátúl

’s az egész világnak társalkodásátúl,

’s azt kérem egyedűl hű barátságátúl,

ne vonnya meg szívét jámbor asszonyátúl.

Hol vegyek, Birgitám! magyarázatokot,

hogy lerajzolhassam az indúlatokot,

mellyek megzavarták e’ jó barátokot,

’s az Asszonnyal eggyütt sok hallgatójokot.

Rosszaltuk mindnyájan

mindnyájam [em.]

a’ papnak végzését,

versengve kérleltük szent heveskedését,

’s végtére a’ Gazda látván küzködését,

illykép forgatta fel végső tökéllését:

Gaz nyelvek’ kedvéért kínozni magunkot,

félbe szakasztani társalkodásunkot,

megszomorítani sok jó barátunkot,

annyi, mint harcz nélkűl elhagyni várunkot.

De tegyük, hogy az Úr feladni jussait;

bús rejtekbe ásni szép talentumait,

’s önnkint el akarja hagyni baráttyait,

hogy a’ rágalmaknak bedugja torkait;

szabade elfutni más kárvallásával

olly tűz elöl, mellyet elolthat lábával?

a’ rossz nyelvek elől Asszonyom’ kárával,

mellyeket lenyomhat eggy tapodásával?

Víz lessz ez malmára a’ rágalmazásnak.

Mert ki ne adgyon helyt a’ gyanakodásnak,

hogy azért vet véget a’ társalkodásnak,

mivel czéllya kisült a’ barátkozásnak?

Kíméllye meg tehát hirét Asszonyomnak,

’s ne nyújtson új fegyvert a’ gaz rágalomnak,

vesztére a’ rajta nyert diadalomnak:

egyébkép nem tartom igaz barátomnak.

Átlátván sükerét a’ gazda’ okának

a’ jámbor Plébános, engedett szavának,

’s eltünvén lassankint ráncza homlokának,

víg lelke lett ismét a’ compániának.

Eggy esztendő múlva szegény citáltatik,

eggy lyány’ vallására törvényre vonatik,

a’ Püspök’ hírével tömlöczbe záratik,

’s plébániájátúl csúful megfosztatik.

Barátnémnak férje benyargal hozzája,

’s megkérdezvén tőlle: mibűl áll causája?

tanácskozásoknak az volt fő sommája:

hogy ez Kajcsinénak dühös praktikája.

Elmegy a’ Bírókhoz, ’s megmondván okait,

hiúnak hirdeti a’ lyánynak szavait;

de ez megújjítván régi vallásait,

mind jégre vezette fáradozásait.

A’ pör tíz holnapig el nem végződhetett,

mivel a’ törvényszék tanút nem lelhetett,

sem a’ lyánybúl semmit ki nem préselhetett,

kit mint gyermekölőt tömlöczbe vettetett.

Ez végre az Ügyészt magához kéreti,

bús sorsát előtte sírva festegeti,

magát, hogy nem gyilkos, hittel mentegeti,

’s hosszas fogságának okát kérdezgeti.

Kajcsiné, úgymond ez, oka e’ bajodnak,

gyanúsnak adván fel halálát lyányodnak,

’s a’ Plébánost vélvén e’ bűnben társodnak.

Egyébkép ma vége lehetne dolgodnak.

Kicsoda? Kajcsiné? kérdi bosszúsággal

a’ leány. Ő terhel engem’ gyilkossággal?

Megösmertetem én az egész világgal,

hogy teli van lelke lator hamissággal.

Ezzel megbeszélli hűltt Prókátorának,

hogy Kajcsiné’ fia volt apja lyányának,

’s hogy csak kérésére a’ legény’ annyának,

vallotta a’ Papot csábító bujának.

Megigérte neki ezért pártfogását,

’s gyermekével eggyütt titkos táplálását.

A’ Pap, úgymond, ezért nem láttya bántását,

de fiam elrontya előmozdulását.

Amaz a’ gyalázást lerázza nyakárúl;

fiamra ellenben könnyen sok rossz hárúl,

eltünvén reménnye dús házasságárúl,

’s ez által nyerendő szép hivatallyárúl.

A’ Szék megújjitván bíró nyomozását,

’s végre kifacsarván Kajcsiné vallását,

világosnak lelte a’ lyánynak mondását,

’s Barátném’ férjének bölcs gyanakodását.

Ez sorsa többnyire a’ víg személyeknek,

kik jelenlétében a’ gaz embereknek,

szabad reptet adván ártatlan kedveknek,

belső nyugodalmát árúllyák szíveknek.”

Ezt mondván az Asszony víg Birgitájának,

bölcs mértéklésére tréfálkodásának

’s közepénn meglátván Mátyást a’ szobának,

félbe szakasztotta fonalát szavának.

„Tik, úgymond emennek complementumára,

készűlni akartok a’ comédiára?”

’s rá vetvén szemeit a’ vitéz ruhára,

mellyet Mátyás otthon felvett volt magára,

meg nem zablázhatta szíves kaczagását,

’s megdicsérvén kurtán katonás állását,

rá adta nyájasan gazdasszony-áldását,

hogy jól végezhesse komédiázását.

Elsürgött azután le a’ komornához,

’s innen a’ Dámáknak compániájához.

Sietett utánna Mátyás is dolgához,

a’ Kisasszony pedig a’ játszó bandához.

IX. Dal.

Csínos elejére a’ ház udvarának

csinált teátrumot Rikóti magának,

két pár spanyol falat tévén négy scénának,

’s eggy ajtó-kárpitot előkortínának.

Kilencz nagy pór gyermek szintannyi bajnokot

képzett körűlötte: vitéz Hectorokot,

gyors Achilleseket, dühös Ajáxokot,

bölcs Ulysseseket, Agamemnonokot.

Magos tollbokréta lógott kalapjokonn,

kóczbúl vitézkötés mind a’ két vállokonn,

hűvelyetlen szablya fábúl oldalokonn,

’s nagy papíros-tarsoly szablya-madzagjokonn.

Az Óbesternének virgoncz komornája,

Birgitának pedig víg favoritája,

Pinty Apollónia, úgymint personája

Fébus Apollónak ’s mint Músák dajkája,

fel volt öltöztetve Amazon ruhában.

Nagy és czifra doromb volt fábúl markában,

a’ harmoniának jele Zevsz’ korában,

mellynek megfeszítve négy húr volt hosszában.

Kilenc pór leányka volt kilencz Músája.

Szép volt e’ kis nyájnak falusi ruhája,

’s kalárissal rakva keskeny pártácskája,

mellynek sok színt játszott kilencz pántlikája.

A’ folyosónn voltak már az Uraságok,

karszékekenn ültek a’ víg Asszonyságok,

’s nagy tapsolásokra fakadt kívánságok,

hogy ne halasztasson tovább mulatságok.

A’ musika tehát félbe szakasztatik,

’s ammint a’ nagy serge kétfelé vonatik,

Rikóti a’ színenn sétálni látszatik,

’s végre bölcs szájábúl illy szózat hallatik:

„Én Márs isten vagyok, ura a’ hadaknak,

attya és őrzője a’ régi jusoknak,

híres hódítója nagy birodalmaknak,

’s legfőbb pátrónussa a’ hív Magyaroknak.

’S még is eggy asszonyság, Apollo a’ neve,

nem akarja hinni, mit tehetek vele?

De ha olly nagy vagy is, mint az olasz teve,

áss csak vermet nekem, magad esel bele.

Nagyságos Óbestert, legjobb hérosomot,

fel akarja velem osztani ’s jusomot,

mellyel úgy nézhetem mint fő sajátomot

ezt a’ vitéz urat ’s mint pátrónusomot.

Vitéz Uraimék! kérem Kelmeteket

jőjjenek eggy szóra!” – ’s kimondván ezeket,

hánnya fővel, újjal a’ sok intéseket,

’s végre kipisszenti a’ pór gyermekeket.

Ezek közűl eggyik izzadtt homlokára

felemelvén kezét katonák módgyára:

„Márs Uramnak, úgymond, parancsolattyára,

ime! készen vagyunk akármelly vitára.”

„Nem vita most czéllya, Vitézek! útunknak,

feleli Márs viszont. Óbester Urunknak

neve napja lévén, tisztye chórusunknak,

hogy köszöntésére mennyünk Hérosunknak.

Nyergeltessük tehát meg paripáinkot,

tegyük meg házánál respectussainkot,

’s eldalolván neki szép cármennyainkot,

kérjük kegyelmét és pártfogásainkot.

Apollónak ugyan készűl ő Nagysága,

hogy minket megjátszon asszony furcsasága:

mert abban sántikál tudós hamissága,

hogy enyimnél jobban ragyogjon országa.

Azért tehát velem akar osztozkodni,

az aprekálásban hozzánk ragaszkodni,

így Urunk szívébe bellyebb lopódzkodni,

’s végre talán rajtunk diadalmaskodni.

De én őtet hozzá közel sem eresztem,

’s egész hatalmomot ellene terpesztem:

mert ha jussaimtúl jól el nem rekesztem,

kevés üdő múlva, tudom, mind elvesztem.

Adgy neki eggy kis helyt ma irgalmasságbúl,

holnap megkívánnya szoros igazságbúl,

holnap utánn pedig kivet a’ jószágbúl,

valamint a’ tótrúl mondgyuk nyájasságbúl.

Mennyünk hát!” ’s ezt mondván, elmegy seregével.

A’ szín bevonatván az elő-sergével,

musika hallatik. Majd ennek végével,

Apollo jelen meg a’ Músák’ népével.

„Hiába Márs! úgymond, vad ellenkezésed!

Nem viszi azt végbe sem vitézkedésed,

sem kéz alatt való friss mesterkedésed,

hogy közös ne legyen szép nyerekedésed.

Megelégedhetsz te Bajnokunk kezével,

melly felékesítve van szép fegyverével.

Én is meg elégszek osztán bölcs fejével,

’s tanúltt emberekhez hajlandó szívével.

Te nem akarsz velem carment felmondani;

sőt hozzá sem akarsz engem’ bocsátani:

azért paripádra látlak felugrani,

’s népeddel nélkülem hozzája szállani,

De mind haszontalan! Ne kezdgy asszonyokkal,

hanem tarts te inkább szemesebb pártyokkal.

Eggy asszony kilenczer megcsal szép módokkal,

még te eggyet fordúlsz karddal, pisztolokkal.

Azért hát Músáim! tik ne búsúllyatok.

Pejgazosra velem mind felugorjatok,

’s kik mellém nem fértek, nyakára másszatok,

vagy hosszú farkába megkapaszkodgyatok.

Mint a’ nyil, úgy fogunk Urunkhoz szállani,

’s nálla Mársnak úttyát el fogjuk állani,

’s ha velünk nem akar osztán is tartani,

majd akkor más fortélyt fogok tanácslani.”

Meghajtván eggy Músa térgyét e’ szavára:

„Nagyságodnak, úgymond, igazgatására

haggyuk mink magunkot, ’s parancsolattyára

felülünk azonnal Pejgazos’ hátára.

Sebesebbek ennek ezerszer szárnyai,

mint Márs’ lovainak legfrisebb lábai.

Úgy Nagyságodnak is bölcs gondolattyai

frisebbek mint Mársnak tanácskozásai.”

Ez volt a’ második felvonásnak vége,

mellybűl kiragyogván Mátyás elméssége,

’s a’ Drammatikában nem vártt mestersége,

új brávókra kapott tudós dücsőssége.

A’ harmadik actust ismét Márs kezdette.

Újját, ammint sétált, homlokára tette,

fejét gondolkodva hányta és vetette,

’s végre haragosan e’ szókot ejtette:

„Ha boszorkány volna Apolló Nagysága,

nem lehetne, úgy se! nagyobb gyorsasága.

Friss paripáinknak olyan hamarsága

hozzá képest, mint a’ szamár’ lassúsága.

Már ő régen itt van a’ Músa lyányokkal:

mink csak most érkezűnk izzadtt homlokokkal.

Pedig úgy nyargaltak tátosink urokkal,

az őrdög sem jobban a’ boszorkányokkal.”

Bejön eggyik vitéz ezen mondására,

’s „nagy Apolló, úgy mond, Márs’ udvarlására

akar lenni.” – „Jöjjön!” feleli szavára

Márs mord tekintettel, ’s

s’ [em.]

leül trónussára.

Apolló belépvén, mosolyog mérgére,

nagyon mély térgyhajtást vet tiszteletére,

’s hanyatt dűl szegényke a’ szín’ közepére,

szinte megnyökkenvén véletlen estére.

Kikapván Rikóti mind a’ két karjával,

meg akarja estét gátolni markával,

de székébe akad nagy sarkantyújával,

’s a’ lyány mellé zuhan iszonyú lármával.

Így omlik a’ boglya tövétűl messzére,

melyet a’ pór görbén rakott mezejére,

mikor a’ vak szélvész csatázván kénnyére,

sebesen rá rohan görnyedt girinczére.

Hangzott a’ tapsolás a’ nagy hahotával,

harsogtak a’ brávók sok nyájas mondával,

még végre nagy Mársunk felkelvén társával,

az Uraságokhoz fordított orczával:

„mink ezt nem akartuk, úgymond, producálni!

De a’ hol remeket akarunk csinálni,

ammint Nagyságtok is hallyák prédikálni,

ott szokott az őrdög leginkább vájkálni.”

Még

Mégy [em.]

nagyobb lett erre a’ köz nyájaskodás;

Rikótiban pedig nőtt a’ sopánkodás,

’s a’ bocsánat-kérő néma rimánkodás,

még végre megszünvén a’ víg zavarodás

,„no csak tovább” úgymond szép Apollójának,

ki töstént hódolván parancsolattyának,

folytatásához fog alak-játékának,

illyen okát adván látogatásának:

„Megelőztem ugyan ide Márs Uramat,

sokkal sebesebben végezvén útamat.

Elmondhatnám nálla nélkűl is dalamat,

de jobb, alku által megnyerni jusamat.

Óbester Urunknak nagy a’ vitézsége:

karja tehát legyen az Úr’ dücsőssége.

Szívére, fejére nincs Mársnak szüksége:

ez hát Apollónak legyen öröksége.”

„Nem, nem! én belőlle semmit sem engedek,

kiáltya Márs viszont. Inkább meggöbbedek.

Apolló Asszonytúl még meg nem ijedek:

azért Nagyságátúl törvényt nem szenvedek.

Ez az én törvényem!” ’s ezt mondván, kezével

megüti a’ kardot. „Ennek segédgyével,

akármit kohol más ellenem eszével,

paksust írok neki pokolba vérével.”

Músáit kiáltván e’ fenyegetésre

Apolló, ’s ezeket látván az intésre

érkezni: „mink, úgymond, fegyverviselésre

nem termettünk, hanem bölcs vetekedésre:

azért hát Músáim! mondgyatok okokot:

mért kívánhatok én Márstúl illy dolgokot?

és hogy meg kell adni másoknak jussokot;

máskép ők is vetnek miénknek gátokot.”

„Mit? Nekem, úgymond Márs, argumentumokot?

Betömöm, ne búsúlly, mindgyárt bölcs szájokot.

Vitézek, gyertek be, húzzatok kardokot,

’s vigyétek profúzhoz e’ tudós lyányokot!”

A’ héros nép tehát kirántván kardgyait,

mihelyt Mársnak hallya comando szavait,

berohan, ’s elkezdvén harcz-visításait,

meg akarja lepni Apolló’ lyányait.

Ámde Birgitának titkos tanáccsábúl,

új kilenc leányka tör ki a’ scénábúl,

kiknek edényeket adott a’ konyhábúl,

megtöltvén vízzel a’ háznak kúttyábúl.

Várták a’ kis Músák a’ segedelmeket,

’s kikapván zsebekből a’ bodza-csőveket,

felszíjják ezekkel hamar a’ vizeket,

’s teli lövik velek a’ héros szemeket.

Váratlan védelem volt ez Márs’ népének,

’s lobbant is már lángja bosszúló mérgének,

de még öszve szedte erejét eszének,

meg új kilencz lövés jött nyíló szemének.

Nagyobb részént tehát szaladni kezdenek.

Csak négyen maradtak, kik harczra keltenek.

De a’ szemes lyánkák mind öszve sürgenek,

’s edényekbűl rájok sok záport öntenek.

Ők is megszaladtak csakugyan végtére,

Eleget kiáltott Márs futó népére,

elég szitkokot hányt a’ lyányok fejére,

de senki sem hajtott mord mennydörgésére.

Az Uraságoknak hallván kaczagását,

enyhűlni érzette belső háborgását,

’s végre nem tarthatván ő is mosolygását,

„elrontották, úgymond, a’ játék’ járását,

azok a’ kis szajhák bodza puskájokkal!

Nekik kellett volna a’ nyúl bajnokokkal

pardonrúl tractálni mint hódítójokkal;

úgy mehettem volna Apolló annyokkal

én is osztán kívántt békesség-kötésre.

No de semmi! Lépjünk a’ vég jelenésre!”

Újjra elfakadván szíves nevetésre,

biztatták az Urak a’ befejezésre.

„Apolló Asszonyom! úgymond hát végtére,

láttya, hogy rabságot hozott bölcs népére!

Azért hát javaslom, térjen meg eszére,

’s ne vággyon olly mohón Márs Úrnak kincsére.

Azonban, ha tetszik meg is alkudhatunk.

Mink egymásnak úgy is sokat szolgálhatunk.

Ha tehát örökös frígyet csinálhatunk,

talán könnyebben is megboldogúlhatunk.

Legyen hát Apolló Mársnak felesége.

Óbester Urunknak híres vitézsége,

’s világos fejének súgár bölcsessége

így mind a’ kettőnknek lessz köz dücsőssége.”

Kezet csap Apolló a’ hadnak urával,

„’s Isten neki! úgymond szemérmes orczával.

Parancsollyon az Úr Apolló’ lantyával,

én is fogok élni Márs Uram’ kardgyával.

Dalollyuk el már most köszöntő versünköt,

’s ammint öszveadtuk szent frígyre kezünköt,

úgy öszve kapcsolván szívünköt lelkünköt,

Óbester Urunknak tegyük meg tisztünköt.”

Rá kezdenek tehát egy hosszú ódára,

a’ bucsúztatóknak szokott nótájára;

felosztván magokot, Márs a’ mély kontrára,

nagy Apolló pedig a’ vékony prímára.

Szembe tünt a’ Contrast. Szomorú nótájok,

’s víg köszöntésekkel megrakott ódájok,

ama szép Elméknek lehetne mustrájok,

kiknek minden újtúl irtózik hárfájok.

De Horáczi még is, nem szemtelenségbűl,

hanem csak egyedűl tudós hevességbűl,

melly csudát csinálván minden régiségbűl,

csúfot szeret űzni az új elmességbűl,

„A la moderne!” úgymond fojtott kaczagással,

Azutánn a’ Paphoz fordúl mosolygással,

’s meg a’ Kapitányhoz kérdő salygatással,

ki a’ Nézők között támadó zajgással

elnyomatni látván Rikóti’ ódáját

’s mosolygva fogadván Horáczi’ tréfáját,

a’ szálába kullog, meggyújtja pípáját,

’s át kezdi gondolni jövendő pállyáját.

Amaz is hát töstént hozzá sompolyodik,

a’ mulatság ellen nagyon panaszkodik,

a’ moderna iránt satiricuskodik,

a’ régirűl pedig adorátorkodik.

A’ Kapitány soká hallgatván szavait,

megvonnya némellykor mosolygva vállait,

de végre nem győzvén triumfálásait,

imígy feddegéli tétovázásait:

A’ régi Görögnek sok rapsodiája,

vagy chórussainak tragicus nótája,

mellyhez accord nélkűl hangzott musikája,

nem volte csekélyebb mint Mátyás’ ódája?

Vallyuk meg magunknak a’ tar igazságot,

’s ne magasztallyuk úgy a’ görög óságot,

vagy a’ még csekélyebb régi deákságot,

hogy lenyomjuk vele a’ mostaniságot.

Mikor mesterei az Argívusoknak

szimetriát adtak a’ rajzoltt tagoknak,

emelő árnyékot a’ festett lapoknak,

’s indúlatosságot az ábrázatoknak:

mikor úgy alkották az épűleteket,

hogy megelégítvén a’ köz szükségeket,

szembe is tüntessék ama’ mértékeket,

mellyek szülni szokták a’ kül szépségeket:

mikor unisone zengtették lantyokot,

hogy el ne tévesszék eggyügyű dallyokot,

vagy három scálára osztván a’ hangokot,

megkülömböztették a’ moll ’s dúr módokot:

mikor mértékeket adtak verseiknek,

tüzes czikornyákot köz beszédgyeiknek,

hogy így elragadván szívét népeiknek,

hitelt nyerhessenek tündér meséiknek:

akkor elbámulván az új szépségekre,

kik pártosan néztek e’ nagy mesterekre,

munkáikra pedig mint fő remekekre,

versengve fakadtak a’ dicséretekre.

Így mondgyák mesternek sokan kántorjokot,

ha jobbacskán veri nagy orgonájokot,

’s hazugnak csak akkor érzik lármájokot,

mikor zengni hallyák a’ nagy Motzártokot.

Ha most sírjaikbúl azok felkelnének,

kik précói voltak a’ Görög’ eszének,

tudom, hogy azokra még jobban hűlnének,

a’ miket most alkot fénnye az elmének.

De a’ mit hirdettek hajdan írásaik,

felkapták azutánn deák inassaik,

’s Róma’ este utánn barbarus majmaik,

sőt még ezeknek is vad maradékaik.

Csak uralkodásra vágyván e’ nemzetek,

’s harczra, vadászatra enyészvén életek,

elsínlettek nállok minden szép termetek,

’s nem váltak agyokbúl hanem csak szemetek.

Azért ne csudállyuk azoknak szavait,

kik az ó précóknak olvasván sorait,

ollyaknak hirdették a’ Görög’ fajjait,

mellyeknek elérni nem lehet bájjait.

Ők sem tudhatták még a’ homály’ korában,

mi az igaz szépség egész pompájában?

’s mire mehet az ész férjfiabb korában,

melly akkor elzárva szunnyadt bimbójában?

Végre, hogy ezen ész fel kezdett viradni,

méltán jónak vélte, csak abban fáradni,

hogy az igaz szépség fel tudgyon támadni,

melly elől a’ vadság el szokott tikkadni.

Azért hát a’ régit dicsérni kezdette,

a’ görög munkákot fő mustráknak tette,

’s fáradozásának nagy hasznát is vette,

mivel az elméket arra ingerlette,

hogy elhagyván lassan tévesztő úttyokot,

ott keressék inkább fő oskolájokot,

hol az ó Görögök formálván magokot,

gyönyörködtetőknek tették munkájokot.

A’ nagy Természetnek értem oskoláját.

De mivel ez sokban megtartya formáját,

sokban változtattya naponkint orczáját,

hallyuk meg ez iránt az ész’ reguláját.

A’ mik most is hordgyák a’ régi formákot,

kövessük azokban a’ görög mustrákot.

Ki nem gondolunk mink soha szebb orczákot,

sem a’ tagok között szebb szimetriákot.

Az építésben is szépek mértékeik,

jók a’ musikában első lépéseik,

a’ metrumra nézve kiesek verseik,

a’ kifejezésben igazak nyelveik.

Helyesen rajzollyák az indúlatokot,

ammint elboríttyák az ábrázatokot.

Hű öcsettel festik a’ változásokot,

mellyek szülik, nyövik az alkotmányokot.

De a’ mik elhagyták régi formájokot,

tökélletesb póczra emelvén sorsokot,

ne járjuk ezekben a’ görög nyomokot,

hanem csak annyibúl kövessük módgyokot,

hogy a’ minéműek a’ tárgyak magokban,

ollyanoknak haggyuk a’ rajzolatokban.

Sok változás történt az országlásokban,

sok őtöllök fogva a’ köz szokásokban!

Ábéczének lellyük bölcs hagyománnyokot,

ha most megtekíntyük a’ tudományokot;

hiányos kezdetnek szűk ethicájokot,

ha melléjek tesszük a’ mai jusokot.

Melly nevetségesnek tenné az munkáját,

ki vén Homérusnak követvén példáját,

parasztnak rajzolná eggy Marsalnak száját,

kofáknál nyelvesbnek tiszt-öves gárdáját?

’s annak ne nevessük púposkodásait,

ki az ó Görögnek vad szabadságait,

a’ római népnek szilajkodásait,

’s vak kormánnyaiknak imádgya gáncsait?

’s ki hogy elhitesse velünk a’ mondákot,

mellyekkel feddezi a’ mai hibákot,

régiekbűl pökdös auctorításakot,

nem lelvén fejében fontosabb próbákot?

Az olvas haszonnal classicus óságot,

a’ ki már ösmervén a’ mai világot,

ki tudgya amabbúl szedni a’ virágot,

’s elmellőzni benne a’ rozsdás zsibságot.

E’ regulák szerint zsengvén a’ szépségek,

lábra emelkedtek a’ szép mesterségek,

kegyesen terjedtek az érzékenységek,

versenyre élledtek a’ bölcs elmésségek,

még végre megnyíltak az észnek rügyei,

mellynek a’ Görögnél nem voltak nedvei,

a’ képzésnek lévén vak repűlései

nálla minden szépnek legfőbb érdemei.

Így jutott a’ pictor a’ perspectívához,

a’ musika-szerző a’ harmóniához,

az építő-mester ökonomiához,

a’ poéta pedig filozófiához.

A’ régi mesterek nem tudták ezeket;

nem tudtak sok egyéb mester lépéseket,

mellyek rendbe szedvén a’ vak képzéseket,

ésszel koronázzák az új szépségeket.

De mit is kínozom az Urat illyekkel?

Nállam nélkűl felhágy a’ régi szépekkel,

’s akarva kezet fog az újjabb bölcsekkel,

ha megösmerkedik a’ mai nyelvekkel.”

Horáczi ezekre koránt sem hallgatott,

hanem mindenfélét öszve hordogatott,

’s a’ régiek mellett addig harczolgatott,

még a’ bölcs Kapitány unalmat mutatott.

Térjünk tehát tőlle mink is az ódára.

Az új pár eljutván a’ végső strófára,

az Óbesterhez ment kézcsókolására,

ki szép köszönetet mondott munkájára.

Az Urak azutánn a’ szálába gyűltek,

’s mivel a’ folyosónn nagyon meghevűltek,

a’ kész fagyadékhoz örömmel repűltek,

’s végre külömbféle tréfákra üdűltek.

Csak bús Rikótiné aggódott magában,

félre vonván magát a’ cseléd szobában,

’s meg nem emészthetvén semmikép gyomrában,

a’ mit hallott ’s látott a’ comédiában.

Pinty Apollóna volt oka haragjának,

hogy szeme láttára annyi sok Dámának,

olly könnyen engedvén Rikóti’ szavának,

egybekelést igért más asszony’ urának.

Mátyás bedobbanván e’ gondolattyára,

„no mit mondasz, úgymond a’ comédiára?

Csak haragszok mégis a’ kilencz Músára,

hogy úgy elrontottak mindent utóllyára.”

Fenyegetvén erre az asszony újjával:

„Apjok, Apjok! úgymond szomorú orczával,

megszomorított Kend új házasságával,

avval az úriás ifiú lyánkával!

Ez hát Kelmednek kegyes pátrónája,

kinek országárúl annyit járt a’ szája?

Ez a’ pojétáknak szárnyas parípája,

kinek Kend örömest lenne lovászkája?

Allig várják Kentek, látom, halálomot:

de biz én felteszem minden vagyonomot,

hogy még be sem lepi az új fű síromot,

megsirattya Kelmed farba-rúgásomot.

Nem Kennek-való ő uri kantussával;

’s gyermek is; teli van a’ hejehujával.

Óh! tik szegény árvák illyen mostohával!”

’s erre sírva fakad három magzattyával.

„Ugyan, úgymond Mátyás, ne rontsd el kedvemet!

Hát még sem ösmered hozzád hű szívemet?

Hogysem másnak adnám valaha kezemet,

inkább megnyíratnám barátnak fejemet.

Hisz ez csak játék volt! Az illy komornának

az órra sem áll úgy, mint ama’ Dámának,

ki szép vidékiben Parnasszus’ csúccsának,

nagy nevét viseli a’ Músák’ Annyának.

Látod, én sem vagyok a’ hadak’ istene!

Azért hát a’ dolgot nevetned kellene.

Olly Apollót, mint ő a’ papnak tehene,

’s Márst is ollyant, mint én, kaczagva ellene.”

Még így enyhítgeti gondgyát bús párjának,

érkezését hallya Pinty Apollónának,

ki nevét kiáltván a’ hadak’ urának,

egyszerre közepénn terem a’ szobának.

Megsejtvén Mátyásnét, neki rugaszkodik,

gyermekes örömmel reá kapaszkodik,

ettűl Pannához fut, belé ragaszkodik,

’s már evvel már avval vígan csókolkodik.

„Gyertek hozzám, úgymond, Mátyást öltöztetni!

Tudsz már, Panna lelkem! úgye férczelgetni?

Kötni könnyen tanúlsz! mosni, ágyat vetni?

Hm! négy holnap alatt

alat [em.]

hajt is tudsz égetni!”

Azutánn ajakát illetvén újjával,

’s alacsonyabb hangra leszállván szavával:

„most szóllottam úgymond, a’ Kisasszonykával.

Haj? be megvígasztalt tudósításával!

Kürtösim kapja el itt a’ kántorságot!

Ő tanította rá kinn a’ jobbágyságot,

hogy küldgyön be mára dalló társaságot,

melly megüdvözöllye a’ jó uraságot.

Pannát megtanítom komorna munkára,

’s mihelyt alkalmatos lessz hivatallyára,

Kürtösi’ keze lessz hűségemnek ára,

’s nagy ebédet adnak mennygzőm’ napjára.”

Ezt mondván, magához viszi mindnyájokot,

’s tánczolva megfogván váltólag karjokot,

csókokkal köszöni a’ szép mondásokot,

mellyekkel mutattyák jó akarattyokot.

Azutánn Rikótit eggy székre ülteti,

a’ hajpor palástot agg nyakába veti,

haját papírusba mind betekergeti,

’s végre meleg vassal fodrokra égeti.

X. Dal.

Azalatt az Urak kik kártyát jászottak,

kik eggyrűl vagy másrúl okos szót váltottak;

kik baráttyaikkal fel ’s alá mozgottak,

kik meg az ablakban eggyütt dohányzottak.

A’ Plébános pedig fél-komor orczával;

mintha tusakodna mély gondolattyával,

eggy ablak-rámának megdűlvén hátával,

’s a’ Kapitányt látván menni Birgitával,

„ha nem alkalmatlan a’ Kisasszonykának,

engedgye meg, úgymond, szíves szolgájának,

hogy eggykét szót mondván bölcs Kalaúzzának,

részesse lehessen társalkodásának!”

„Tiszta szívbűl! úgymond amaz kegyességgel,

a’ Plébános felé térvén sietséggel;

úgy is nehéz bánni lyánnak Vitézséggel,

ha felfegyverkezve nincsen Bölcsességgel.

Avvagy talán nekem nem kell azt hallani,

a’ mit Vitézemnek akarna mondani?”

Mire a’ Plébános gyengén mosolygani,

’s mentegetésére imígy kezd szóllani:

„A’ Kisasszony előtt nincsenek titkaim.

Mátyásrúl támadtak új scrupulussaim;

’s nehogy tán unalmat szüllyenek szavaim,

csak rövidek lesznek tanácskozásaim.

Soha úgy poéta el nem ragadtatott,

soha mint Rikóti, meg nem bódúlhatott,

bódúlhatottt [em.]

móta neki a’ bér adjudicáltatott,

mellyre, mint fő kincsre, már régen salygatott.

Attúl nem ok nélkűl kell tehát tartani,

hogy mihelyt a’ laurus fejénn fog ingani,

ama’ kis észtűl is meg fogja fosztani,

mellyel meg akarták az Egek áldani.

Így jut a’ vad bika vég bódúlására,

ha lebegő rongyok akadnak szarvára;

így bódúl a’ macska kerengő tánczára,

ha papíros rojtot függesztünk farkára.

A’ poézis őtet régen megrontotta,

rossz gazdának tette, megnyomorította,

cselédgyétűl szívét elszilajította,

’s még tisztségében is eltébolyította.

Mit várhatunk tőlle, ha majd laurussában

kevélykedvén egyszer, mint legfőbb javában,

az fog forrni végre zavaros agyában,

hogy dúzs-gazdag úr lessz Apolló’ honnyában?

Naponkint láttyuk azt a’ nagy Tudósokban,

’s kivált a’ classicus poémátorokban,

hogy fülig úszkálván oskola-porokban,

nyomorúltt autómák minden más dolgokban.

Sem Isten sem ember nem veszi hasznokot:

mert felleg várakba emelvén magokot,

nem a’ józan észnek reálitásokot,

hanem a’ képzésnek alkotnak bábokot.

’S ezeknek majmaik mire mehetnének,

kik csak árnyékaik a’ képző elmének?

Az illyen fél bölcsek több hasznot tennének,

ha pennás kezekbe gereblyét vennének.

Én tehát Mátyásnak koszorúzására

úgy nézek mint végső bolondítására,

mellybűl sok rossz forrhat valamint magára,

úgy szegény házának jövendő sorsára,

hogyha ki nem vallyuk a’ játék’ végével,

hogy csak tréfát űztünk poéta fejével,

és hogy soha nem nyer fél annyit versével,

a’ mennyit eggy rossz pór munkás ekéjével.”

A’ Kapitány erre felvetvén karjait,

’s megéréntvén velek a’ Papnak vállait,

„tisztelem én, úgymond, az Úrnak szavait,

emberségbűl tudván eredni gondgyait.

Nem is mondok ellent okoskodásának,

mellyel vészt jövendöl Rikóti’ agyának.

Csak azt engedgye meg szíves baráttyának,

hogy más formát adgyon végső tanáccsának.

Olly kórságnak tudgyuk a’ véltt tudósságot,

melly ellen nem lelni külső orvosságot:

arra kell hát birnunk az illy bolondságot,

hogy maga magának tegyen igazságot.

Mondhattyuk ezerszer Rikóti Mátyásnak,

hogy csak laptája volt a’ nyájaskodásnak;

és hogy fejedelme a’ verskoholásnak

puszta léleménnye az elmefutásnak;

el nem hiszi soha igaz beszédünköt,

’s mind füstnek eresztvén józan intésünköt,

irígyeknek fogja tartani szívünköt,

’s más útonn játsza meg ügyekezetünköt.

Vagy tegyük, hogy végre hitelt ád szavunknak;

mi haszna, lessz vallyon igaz vallásunknak?

Szívéhez az útat elzárván magunknak,

helyt ő többé nem ád szíves tanácsunknak.

Hallya tehát az Úr az én plánumomot,

hogy akarom észre hozni Mátyásomot,

szinte csak folytatván mai játékomot,

a’ nélkűl hogy lássa orvosló czélomot.

A’ jövő szüretre szomszéd jószágomban,

hogyha Isten megtart mostani karomban,

mulatságot adok nyári hajlékomban,

melly csak imént épűlt kül majorságomban.

Elkészítvén előbb számos vendégemet,

hogy secundálhassák mesterkedésemet,

imígy intézem el ügyekezetemet.

Elküldöm Mátyáshoz eggy hű emberemet,

ki hozzá érkezvén fél-képű lárvában

’s hogy meg ne ösmerje, idegen ruhában,

hírűl adgya neki jó deák prósában,

németes accentust majmozván szavában:

hogy nagy Apollónak parancsolattyára,

elviszi magával Parnassus’ csúcsára,

hogyha egyébaránt fél-lárvát órrára,

’s német ruházatot kész vonni magára.

Megütközik ebben, tudom, magyarsága:

de mivel Parnassus egész boldogsága,

nem lessz tán erősebb hazafiúsága,

mint nagy Apollóhoz hű hajlandósága;

’s kivált ha majd hallya, hogy a’ fő lantosok,

vagy akármelly egyéb classicus tátosok,

mind németben járnak, mint a’ nagy orvosok:

ellenkezései nem lesznek fontosok.

A’ conditiók közt az is lessz végtére,

hogy kezkenőt kötni engedgyen szemére:

nem lévén az méltó e’ nagy szerencsére,

a’ ki szét tekíntget bármelly más csecsére.

Mind vaknak kell lenni a’ nagy poétának:

mert ha ők az észnek napjánál látnának,

a’ képzés’ szárnyainn nem bolyonghatnának,

’s felségesben, mint mink, nem firkálhatnának.

Vak volt nagy Homérus, mind a’ két szemére,

Vakon jutott Milton classicus hírére.

Vakság birta Pfeffelt poéta reptére,

mellybűl nagy dücsősség származott nevére.

Három nappal előbb fog ő elindúlni,

’s bérlett szekerekenn már félre rándúlni,

már az országútra meg vissza fordúlni

még nállam a’ vendég öszve fog tódúlni.

Én ezeket aztán elküldöm estvére,

szőllő hegyecskénknek berkes tetejére,

mikor épen a’ hold feljutván töltére,

tellyes súgárt vetend a’ földnek színére.

Eggy omlékony kastély áll ott ó pompában,

compossessoromnak erdő-járásában.

Csak egynehány

egynehángy [em.]

szoba van még bal szárnyában,

’s eggy szörnyű nagy szála ránczos homlokában.

Benne van lakása egy vagy két vadásznak,

kik, ha más vad nincsen, legalább nyúlásznak;

körűlötte pedig eggy jobbágy juhásznak,

eggy fő majorosnak ’s egynehány kanásznak.

A’ vendég itt marad vagy por-palástyában;

vagy, ha inkább tetszik, szebb dominójában,

eggyik németesen, másik slafrokjában,

’s ki nem vévén senkit, mindnyájan lárvában;

Én pedig felöltvén farsangi ruhámot,

’s fejemre feltévén doktor parókámot,

a’ hegy’ oldalában ütöm fel tanyámot,

’s ott várom meg magam inas poétámot.

Az erdőbe jutván, feloldom szemeit,

megmutatom neki a’ Músák’ telkeit,

hol megvendégelvén Apolló’ hűveit,

osztogatni szokták Castalis’ vizeit.

Nézze Ked Homérust aggott Músájával,

a’ ki amott útat tapogat bottyával!

Meg amott is eggy pár! Plautus Thaliával.

Itt meg Virgilius híres Petrarkával.

Így tömöm meg fejét eggyenkint azokkal,

kiket megsajdítunk sétálni társokkal,

mélyen tanácskozni lárvás Músájokkal,

vagy bús rejtekekben küzködni magokkal.

De vele magamot meg nem ösmertetem,

nyelvemet mindvégig deákúl pörgetem,

’s még a’ látandókra eszét készítgetem,

hogy nyelveket nem tud, nagyon feddegetem.

Kapujához jutván az ó palotának,

első látására az új poétának,

hír adatik töstént a’ Kőltők’ nyájának,

harsogása által eggy fa trombitának.

Öszve gyűlvén tehát a’ kapu’ bóttyába,

’s kiki kezet nyomván Rikóti’ markába,

felvezettyük némán a’ pompás szálába,

’s mihelyt nagy Apolló beül trónussába,

prezentálom Mátyást eggy deák ódával,

letérgyepeltetvén czeremóniával.

Felel a’ királyné egynehány szócskával,

’s megérénti fejét tudós sceptrumával.

Térgyérűl azutánn felintem lábára,

’s kegyes Apollónak parancsolattyára

mind letelepedvén több czifra szófára,

őt is leültetem az inas lóczára.

Apolló megkérdvén kegyelmes orczával,

mikép elégszik meg Mátyás új sorsával,

móta tündérkedvén dücső laurussával,

az Óbester Urat mulattya lantyával?

Megfelelek neki Rikóti’ nevében:

hogy a’ laurus ugyan legfőbb kincs szemében,

hanem inkább élne Parnassus’ berkében,

mint akármelly Úrnak legjobb tisztségében.

Erre majd Apollo imígy fog szóllani:

A’ ki Parnassusonn akar megszállani,

Uraknál kell annak lantot gyakorlani,

’s dallyával czéhemnek sok hasznot hajtani.

A’ kiket itt Kelmed szemlél udvaromban,

vagy hérosok voltak némelly bölcs harczomban,

vagy megöregedvén hű szolgálatomban,

pensióra kaptak paradicsomomban.

Mert az egész világ mind az én országom,

hol széthányva szolgál tudós társaságom;

Pindus’ hegye pedig földi menyországom,

hol bérét veendi lantos jobbágyságom.

Járjon el hát Kend is új hivatallyában,

az Óbester Úrnak főnemes házában.

Mennél hűvebb lessz Kend poétaságában,

annál szebb bére lessz a’ Músák’ honnyában.

De ne csak versekkel szolgállyon Urának.

Gondgyát is visellye úri udvarának,

’s jó példákot adván a’ többi szolgának,

minteggy lelke legyen a’ házi munkának.

Azt pedig, kívánom, tegye fő gondgyának,

ha lakossa lenni Parnassus’ csúccsának,

’s kegyelmébe jutni akar a’ bandának,

melly itt udvarolgat a’ kilencz Músának,

hogy eggy újjabb nyelvenn tanúllyon szóllani.

Rómának nagy teste lassankint omlani,

’s több új országokra elkezdvén oszlani,

nyelve is elkezdett vele hanyatlani:

de halála utánn hajdani annyának,

sokáig szolgált még új Európának,

úgymint köz eszköze a’ politicának,

a’ relígyiónak és a’ cultúrának,

’s megszülvén azalatt sokféle lyányait,

mellyeknek beszítta egyszersmind mocskait,

hanyatlani látta hajdani bájjait,

naponkint gyengűlni vedlékeny szárnyait.

Lyányai elvégre megtelvén bájokkal,

filozofiával, nagy gondolatokkal,

új udvarisággal, szép fordúlásokkal,

verset kezdtek futni haldokló annyokkal,

’s fel is múlták szegényt közepénn úttyának,

díszével az olasz harmoniájának,

a’ német és anglus mély gravitássának,

a’ franczia pedig friss módosságának.

Mikor a’ Magyarok új hont kerestenek,

’s új Európában letelepedtenek,

még akkor e’ nyelvek fel nem serdűltenek

’s az ország dolgai deákúl mentenek:

ők hát frígyre lépvén e’ sok nemzetekkel

könnyen felérhették rügyező eszekkel,

hogy élni kívánván ennyi frígyesekkel,

meg kell ösmerkednek köz deák nyelvekkel.

Ez végre kihalván az új országokban,

az anya nyelv zengett a’ processusokban,

a’ társalkodásban, a’ tudományokban,

a’ franczia pedig a’ főbb udvarokban.

Elterjedt ez hamar új Európában.

Sürgött a’ német is mindenütt nyomában.

Utánna az olasz bouffon kápájában,

’s végre az anglus is imponens gownnyában.

Így tehát a’ Magyar sem deákságának

nem veheti hasznát, sem magyarságának,

ha példája szerint sok bölcs szomszédgyának,

útat e’ nyelvekhez nem csinál magának.

Deákúl azóta nem szóllnak Músáim;

új nyelvekenn zengnek régi poétáim,

németek, anglusok legbölcsebb mustráim,

olaszok, francziák leghűvebb szolgáim.

Ezek a’ deáktúl már úgy elszoktanak,

hogy, ha valakitűl más szót nem hallanak,

hidegvérűséggel vállat vonítanak,

’s mint vad barbarusra nevetve salyganak.

Láttya Kend ezekbűl okát mondásomnak.

Lakossa nem lehet Kelmed udvaromnak,

ha eleget nem tesz e’ kívánságomnak.

Ez condítiója legfőbb fávoromnak.

Most, hogy reménységet jövendő bérére,

just lantossaimnak bölcs szövetségére,

’s instructiót adgyak poéta tisztyére,

felhívattam Kendet Parnassus’ hegyére.

Vegyen Kend kóstolót az ambroziábúl,

paradicsomomnak édes nectarjábúl,

híres chórusomnak szép musikájábúl,

’s nyájas Músáimnak eleven tánczábúl.

Erre egy komorna kijön eggy táczával,

megkínállya Mátyást eggy szelet tortával,

’s eggy serleg tokaji jó essentiával,

térgyet hajtván neki mosolygó orczával.

Mikor ez történik a’ gála szálában,

musika kezdődik a’ szomszéd szobában,

teli érzeménnyel melodiájában,

hangolvadásokkal harmoniájában.

Egynehány pár végre, Apolló’ szavára,

egybe kerekedik eggy magyar contrára:

mert a’ mesterséges angloisnek trucczára,

a’ magyar is képes az illyen rámára.^a)

Ez alatt némellyek Mátyáshoz sürgenek,

németűl, olaszúl eggyet mást kérdenek,

de mivel deákúl eggy szót sem értenek,

órr-fintorgatással meg tovább pörgenek.

Apolló végtére azt mondgya Mátyásnak:

Láttya Kend mustráját ama’ vígadásnak,

melly bére Pindusonn a’ versdalolásnak,

ha nyomainn marad a’ régi szabásnak.

Részes lessz Kend benne annak üdejében,

csak járjon el hűven, mint eddig, tisztyében.

Semmi egyéb Kennek ne legyen fejében,

hanem hogy urának maradgyon kedvében.

Ő a’ Kapitánynak invitálására,

holnap elérkezik ennek jószágára,

hol már kész is minden dúzs fogadására,

’s még a’ borszüret tart, víg mulatására.

Kennek tisztye tehát azt hozza magával,

hogy nyomában legyen mindenütt lantyával:

de mivel száz órát tölthetne úttyával,

’s még sem érne oda a’ legjobb postával,

Pegazus lovamnak üllyön Kend hátára.

Máro lovászomnak parancsolattyára,

ki nagy tátost ellett Trója’ romlására,

elviszi ő Kendet vég státiójára.

Csak mivel még Kelmed sem sebes repteit,

sem fent nem ösmeri felleg ösvénnyeit,

kösse be magának, javaslom, szemeit,

ne hogy megújjítsa Faeton’ esteit.

Apolló törötten ’s rossz deák prósában

szóllván poétánkkal e’ comédiában,

fordúlás történik, jól tudom, agyában,

’s nem fog többé mennyet látni Pindussában.

Ezzel úgy vezetem a’ hegynek allyára,

ammint kötött szemmel felvittem csúccsára,

’s felültetem alól eggy fa machinára,

melly rá lessz állítva eggy birucs’ szíjjára.

Hátánn eggy nyereg lessz, kétfelűl karfával,

kengyelszíjak helyett eggy pár tarisznyával,

mellybe bebújhasson harisnyás lábával,

’s hátúl, mint eggy karszék, ellenző deszkával.

Jó nagy szárnyakot is tetetek szűgyére,

mellyek négy lovamnak friss ügetésére,

mikor négy kerekenn elviszik helyére,

szellőt csapdossanak Rikóti’ képére.

Veszedelem nélkűl ülvén paripáját,

’s eggy selyem kantárral zabolázván száját,

kitölti reptével rétemenn óráját,

’s eléri végtére falunknak útszáját.

Házamnál megszállván eggy külön szobában,

’s ámúlást sajdítván a’ cseléd’ szájában,

azonn fog leginkább aggódni magában,

hogy németnek nézik német ruhájában.

Mink addig a’ hegyenn folytattyuk tánczunkot,

’s a’ mikor megúnnyuk mulatozásunkot,

eggy kis vocsorával meglepvén gyomrunkot,

nyugovásnak adgyuk elfáradtt tagunkot.

Más nap felocsódván, mind máskép öltözünk,

útazó hintókban házamhoz költözünk,

Mátyás jelenléténn rendre megütközünk,

’s ruházattya ellen gúnyokot lődözünk.

Elmondgya ő, tudom, mentegetésére,

hogy felvezettetvén Parnassus’ hegyére,

bölcs Kalaúzzának sok sürgetésére,

illyen ruhát kellett őteni testére.

Sőt ha felbiztattyuk poéta vénáját,

egészen elmondgya bölcs avantúráját,

’s allig ha nevetni győzzük czikornyáját,

mellyel leírandgya audientiáját.

Én neki azutánn nyilván gratulálni,

’s nagy szerencséjérűl kezdek prédikálni.

A’ Dámák ellenben nagyon protestálni,

’s engem’ vele eggyütt meg fognak rostálni.

Mind tűrhető volna, azt fogják mondani,

a’ mit Apollórúl Mátyás tud szóllani:

csak azt ne kellene, fájdalom! hallani,

hogy magyarban hozzá nem szabad szóllani.

Nem lehet hát Magyar méltó Pindussára,

ha csak külső ruhát nem von fel magára,

’s anyai nyelvünknek minteggy csúfságára,

deákul nem felel deák szózattyára?

nem, ha csak fel nem hágy magyar erkölcsével,

’s a’ mostaniságnak jobb itéletével?

nem, ha meg nem tömi versét ó csecsével,

melly új nemzetünknek meg nem fér eszével?

Elégedgyen meg Kend zöld borostyánnyával,

úgymint Apollónak jeles vallásával,

hogy eggy rangban van Kend sok nagy poétával,

’s ne gondollyon semmit paradicsomával.

Jobb paradicsomok termékeny földgyeink,

édesebb nectarok szőllő terméseink,

ízesb ambróziák szalonnás étkeink,

’s legigazabb Músák jól termett Szépeink.

Parnassusért Magyar ne adgya hazáját,

se száz Apollóért eggy illyen Músáját,

’s tépje inkább öszve borostyán káváját,

hogysem bölcs gubáért elvesse ruháját.

A’ nyájas Dámáknak illy ostromlására,

az Óbester Úr is kiáll a’ pállyára,

’s ház-mester hivatalt tesz Mátyás’ vállára,

ha keresztet akar vetni Pindussára.

Így gondolom Mátyást észre téríteni!

Plánumom az Úrnak meg fog tán tetszeni,

hogyha nem sajnállya hozzá eszmélleni,

a’ mit rövid szókkal nem lehet festeni.”

Erre a’ Plébános meg nyugodtt elmével,

kezet fog nevetve Birgita hűsével,

’s bizonyossá teszi egynehány igével,

hogy ő is megeggyez jó reménységével.

Illy végét szakasztván a’ csendes vitának,

vezető nyomainn a’ Kisasszonykának,

szobájába mennek Apollóniának,

hogy rendet szabjanak az esti pompának.

Teli lévén Mátyás sok papíruskával,

’s meg nem eggyezhetvén nagy frizúrájával,

úgymint magyar főre nem való czifrával,

tusakodott éppen Apollóniával.

A’ Kapitány tehát fejét megcsóvállya,

komor tekíntettel Mátyást megdorgállya,

’s végre a’ frizúrát nyilván approbállya,

mivel Parnassusnak csúccsát páreállya.

Azutánn meghaggya Apollóniának,

úgymint nagy Apolló’ reprezentánsának,

rendét mind Rikóti’ prezentálásának,

mind a’ koszorúzó czeremóniának.

A’ Plébános pedig, ki már meghallotta,

Rikótiné’ szívét mi gyanú bántotta?

a’ Barát’ szavait addig síkárlotta,

még az asszonyt végre lecsillapította.

XI. Dal.

Az estve azalatt elő kerekedett,

a’ hevítő napfény mármár szenderedett,

a’ friss szellő pedig felelevenedett,

’s a’ lankadtt világnak hűssel kedveskedett.

A’ vendégek tehát a’ kertbe mentenek,

a’ zöld járásokban szerte széllyedtenek,

még a’ musicusok eggy házba gyűltenek,

’s hangszerszámaikonn érzékenykedtenek.

Kies épűlet ez a’ kert’ oldalában,

mellybűl mind a’ kertet egész pompájában,

mind a’ kül környékét dúzs gazdagságában,

mind a’ várast látni szép perspectivában.

Eggy pár szép pavillyón tündöklik szárnyainn,

közepett eggy portál nyugszik oszlopainn,

narancsfák állanak födele’ síkjainn,

jól vésett státuák falának csúccsainn:

mert a’ lapos födél, folyosó formára

felépítve lévén a’ háznak bóttyára,

a’ két pavillyón köztt, fellegkert módgyára,

alé gyanánt szolgál a’ promenádára.

Eggy gyönyörű szála van felső részében,

sok szagos virágágy fátlan környékében,

kőbűl eggy nagy baszén áttalellenében,

’s vízszöktető Nimfa ennek közepében.

Szem köztt e’ szép házzal trónus alkottatott,

melly veres posztóval földig bevonatott.

Erre zöld ágakbúl födél formáltatott,

elejébe pedig sok szék állíttatott.

Ez lesz majd műhelye a’ koszorúzásnak,

melly megigértetett Rikóti Mátyásnak,

mihelyt vége lévén az alkonyodásnak,

csillagja feltetszik a’ három kaszásnak.

De most a’ Gazdasszonyt felderűlt orczával

a’ kertbe érkezni nézzük Birgitával.

Nyomokban a’ Pap is a’ bölcs Poétával,

’s utánnok az inas eggy nyaláb kótával.

Szétküldvén az Asszony egynehány szolgákot,

megemlékezteti rendre a’ Dámákot,

hogy félbe szakasztván a’ promenádákot,

jőjjenek hallgatni magyar áriákot.

Szellője miatt is a’ hűs éjszakának,

a’ szíves ajánlás tetszett mindnyájának,

de leginkább tetszett a’ házi gazdának,

ki nagy baráttya volt az illy partiának.

Öszve gyűlvén tehát mind a’ nagy szálára,

’s a’ kar reá kezdvén a’ ritornellára,

felkészűl Birgita emez áriára,

mellyet Motzárt szerzett Pamína’ számára:

ugrás a szövegforráshoz

Tünnyetek ti bús szívemnek...
6/8, g-moll, Andante. Aʼ Kisasszonyʼ Áriája.
[Mozart 1791, II. felv. No. 17. Pamina: Ach ich fühls, es ist verschwunden...]

„Tünnyetek ti bús szívemnek

áltató reménnyei!

Nékem többé hű tüzemnek

meg nem térnek kéjjei.

Ah! teérted folydogálnak,

jó Tamíno! eʼ könyek,

még keservim aʼ halálnak

hüs sírjába döntenek.”

Tapsoltak mindnyájan az Énekesnének,

ki hajlékony hangját csudálván mellyének,

ki érzékenységét kifejezésének,

ki meg pontosságán üdő-mértékének.

Víg ingerlésére a’ házi Gazdának,

neki estek sokan a’ bölcs Poétának,

hogy ő is kövesse nyomát Birgitának,

eldallása által eggy szép áriának.

A’ Kapitány magát nem soká kérette,

’s mivel Madarásszát Motzártnak szerette,

ezt magyar dalokban imígy hímezgette,

a’ síp-pasást pedig közbe fütyűlgette:

ugrás a szövegforráshoz

Madárfogásbúl élek én...
G-dúr, 2/4, Allegro. Aʼ Kapitányʼ Áriája.
[Mozart 1791, I. fel. No. 2. Papageno: Der Vogelfänger bin ich ja...]

„Madárfogásbúl élek én,

ʼs örömmel végzem tisztemet.

Jól ösmer engemʼ minden vén,

ʼs aʼ gyermek hordgya híremet.

Tőrt vetni, csalni jól tudok,

ʼs nem rosszúl fúvom sípomot:

azért aʼ czifra tollasok

el nem kerűlik markomot.

Madárfogásbúl élek én,

ʼs örömmel végzem tisztemet.

Jól ösmer engemʼ minden vén,

ʼs aʼ gyermek hordgya híremet.

Csak volna ollyas eszközöm,

melly fogni tudna lyányokot!

Naponkint eggy nagy börtönyöm

elnyelne száz illy foglyokot.”

Brávókkal tapsoltak víg dalolásának,

kellemét dicsérvén tiszta ténorjának.

de az Óbesterné kikérte magának,

titkos pillantással intvén Birgitának,

ama’ szép duettót, mint favoritáját,

melly a’ házasságnak szent harmoniáját,

mint minden örömnek dicsérvén sommáját,

fő-böcsösnek teszi Motzárt’ operáját.

Ezt hát a’ Kapitány a’ Kisasszonykával,

mint víg Papagéno szelíd Pamínával,

souteniroztatván a’ szép musikával,

imígy dalolták el bájos grátiával:

ugrás a szövegforráshoz

Ki hűven képes nőt szeretni...
6/8, Esz-dúr, Andantino. Aʼ Duett.
Birgitta és aʼ Kapitány duettje.
[Mozart 1791, I. felv. No. 7. Pamina–Papageno: Bey Männern, welche Liebe fühlen...]

Birgitta „Ki hűven képes nőt szeretni,

rossz szívű férjfi nem lehet.

Kapitány ʼS csak angyalszív tud éreztetni

vadony keblünkkel illy tüzet.

Eggyütt. Szentellyük néki szívünköt,

hadd boldogítsa éltünköt.

Birgitta Ez aʼ mi holtig édesíti

aʼ szorgalmaknak súllyait.

Kapitány. Aʼ Természetnek ez hevíti

örömre minden fajjait.

Eggyütt. Czéllyábúl látszik, hogy, ha hív,

mennybéli dísz aʼ páros szív.

Nő és férj, ha öszve fér,

majd az istenségig ér.”

Ammint vége szakadt ezen áriának,

s a’ dicséretére tapsoló lármának,

megfogván az Asszony ballyát Birgitának,

ballyával meg jobbját a’ bölcs Poétának,

’s férjéhez fordúlván felderűltt orczával,

„a’ mit, úgymond, e’ pár hirdetett dallyával,

kész is megmutatni saját példájával,

hogy a’ szeretetnek fel nem ér bájjával

valamennyi kincse széles e’ világnak.

Ők vég búcsút mondván a’ páratlanságnak,

melly fő akadálya sok nagy boldogságnak,

oltárához lépnek a’ szent házasságnak,

érzékeny szívednek tellyes örömére,

’s mai ünnepednek vég tiszteletére.

Tedd hát ez új párnak kezedet fejére,

’s mondgy atyai áldást Húgodnak fríggyére.”

Szilaj volt öröme a’ házi Gazdának.

Nyakába borúlván már új Sógorának,

már örömkönyek köztt pirúló Húgának,

sokáig nem talált szót indúlattyának.

Végre öszvegyűlni látván vendégeit,

’s az egész gyűlésnek hallván örömeit,

egybe szerkezteti a’ párnak kezeit,

’s felemeli vígan az égre szemeit.

De mintha egyszerre végezné habzását,

felkiált a’ karhoz: Sarastro’ áldását!

’s a’ hang-eszközöknek hallván jeladását,

így kezdi bassusban kies dalolását:

ugrás a szövegforráshoz

Világnak Alkotója...
3/4, F-dúr, Adagio. Az Óbesterʼ Áriája.
[Mozart 1791, II. felv. No. 10. (Sarastro) Aria és Chorus: O Isis und Osiris schenket...]

„Világnak Alkotója! szállítsd

eʼ zsenge párra lelkedet,

ʼs homályos úttyaikban állítsd

melléjek őrző fényedet.

Lássák gyümölcsit magvaiknak,

ʼs ha végét érik napjaiknak,

jutalmazd jámbor szíveket,

vedd fel kebledbe lelkeket!”

Köz lett az örvendés az egész gyűlésben,

egymást váltogatván a’ szerencsézésben,

’s telhetetlen lévén ki az enyelgésben,

ki pedig a’ módos érzékenykedésben.

„Eggy magyart húzzatok!” mondgya chórussának

végre az Óbester, ’s kezét Birgitának

megfogván: „ki nyomát a’ házi gazdának

nem követi, úgymond, maradgyon magának!”

Erre tánczolni kezd kerékben Húgával;

nyomában az Asszony a’ bölcs Poétával;

utánnok mindnyájan, kiki Dámájával

eggyik a’ másikot gyújtván példájával.

Sem olly sebes nem volt a’ táncznak járása,

mint a’ betyároknak falusi forgása,

sem olly zabolátlan figúrás mozgása,

mint a’ verbunkosnak csintalan ugrása.

A’ táncznak végével híre futamodik,

hogy Rikótit hozzák. Mind letakarodik

a’ házbúl a’ vendég, ’s oda iparkodik,

hol az illumináltt trónus pompáskodik.

Kilépvén csudállyák az égő lámpákot,

mellyek világíttyák a’ kerti útszákot,

csudállyák mentekben a’ pirámiskákot,

’s a’ rajtok ragyogó tüzes emblémákot.

De íme! érkeznek már a’ Poétával.

Két inas jön elől lángoló fáklyával:

utánnok Apolló a’ kilencz Músával,

’s a’ kilencz kis Héros kivontt faszablyával.

A’ nagy fadoromb van Apollo’ markában,

mellyel tündöklött volt a’ comédiában;

minden Músa pedig gallyat tart ballyában,

herossának függvén vezető karjában.

Utánnok eggy lakzis marsot concertálván,

mozog az orchestra, két czigány prímálván,

ezeknek nyomában kettő secundálván,

’s hátúl eggy ősz brúgónn a’ vajda contrálván.

Most már két kerekű posta-szekérkére,

nagy nevű Thespisnek szent tiszteletére,^a)

felültetvén Mátyást mint pompa-székére,

vonnya hat pór Nimfa kávézó helyére.

Tündöklenek ezek szintollyan ruhában,

mint mikor Pünkösdöt járnak nagy gálában.

Utánnok négy inas fáklyát visz markában,

hogy Rikótit lássuk ülni hintajában.

Ez utánn eggy betyár jön eggy bölcs lárvával,

nyomában meg eggy pár a’ laurus-kávával,

’s a’ nagy poétáknak matriculájával,

’s végre eggy negyedik Fébus’ slafrokjával.

Minerva szőtte ezt tulajdon kezével,

szépen kihímezvén rajzoló tűjével,

mikor szűzességet fogadván öccsével,

öszve barátkozott a’ Músák népével.

Óh! te ősz Músája Homérus’ tollának,

ki képét rajzoltad Achilles’ pajzsának,

és Te, ki mássával e’ híres mustrának,

fő dücsőt szerzettél Aeneis’ apjának!

mert nektek adatott, győzni a’ szíveket,

felséges dolgokkal tömni a’ fejeket,

mikor billegtetvén a’ lantos kezeket,

zengni taníttyátok a’ puszta hegyeket!

tekerjétek fellyebb Brúgómnak húrjait,

’s gyántázzátok meg jól vonómnak szálait,

hogy e’ nagy Elméknek követvén nyomait,

a’ tudós slafroknak jól fessem bájjait.

Itt Zevsz olimpius görög pór ruhában,

tajtékzani látszik dühös haragjában,

ammint kalapácsot mennydörgő jobbjában,

’s egy iszonyú szöget tartván bal markában,

felszögezi Hérát az égnek bóttyára,

kinek két nagy ülőt akasztott lábára,

minden olly asszonynak okositására,

ki szüntelen’ ugot élete’ párjára.

Amott Júnó látszik bérczénn nagy Idának

mint czigány csaplárné, mikor önn urának,

cselfödele alatt e’ szép maskarának,

avas paczalt árúl vesztére Trójának.

Tovább Czipris ragyog czégéres övével,

melly mindent megbódít titkos erejével,

’s fél képét elfődvén dúzs legyezőjével,

eggy köz dragonyosra kacsong zög szemével.

Zevsz, ki eltitkolván magát e’ formával,

rablásra megy éppen a’ nap’ alkonyával,

neki ágaskodik tajtékzó lovával,

’s át akarja döfni héros pallossával.

Pallas áll azutánn vestális ruhában,

előtte Hephaestus olasz soutánában;

közttök eggy kis monstrum úszik eggy tócsában,

sárkány lábú állat emberi formában.

Részegen áll amott Bacchus nagy hasával,

’s Ariadnét éppen megrúgja sarkával,

ki nem birván többé asszony haragjával,

sarat hány szemébe mind a’ két karjával.

Itt meg Mercúrius czenk köpönyegében,

Plútónak keresgél dúzsgazdag zsebében,

ki aranyt olvasztván lelkekbűl üstyében,

elmerűlni látszik hóhér örömében.

Hátul két halom köztt Apolló állani,

’s mint vak lantos látszik szerszámánn játszani,

görbe száját pedig éppen úgy tátani,

mintha meg akarná nyáját riasztani.

A’ kilencz Músa is, mind koldús ruhában

csörgőt, dobot, tepsit ’s dudát tart markában,

olly buzgást mutatván kiki munkájában,

mint a’ rossz hegedűs a’ paraszt korcsmában.

E’ tudós seregnek szép musikájára

Vénus, mint hajdúné, felugrik lábára,

hogy felczimbelkedgyen Adónis’ nyakára,

ki tánczolva várja, mint dobos, karjára.

A’ két halom körűl poéták látszanak,

kik vagy a’ fák között oskolát tartanak,

vagy a’ szabad mezőnn virágot irtanak,

vagy magos szirtekenn sólókot hangzanak.

Síkonn vonat eggyik kocsit négy ökrével,

a’ másik eggy szánkát két szelíd kecskével,

megrakván szarvokot sok régi csecsével,

’s nyakokot eggyhangú vascsengetőcskével.

Képei tán ezek ama’ ritmistáknak,

kik böcsét nem látván a’ kötött ódáknak,

nyomait követik az ó francziáknak,

’s nádlovánn nyargalnak a’ cadentiáknak.

Amott eggy úgy sétál tragicus csizsmában,

mint az ittas kocsis nehéz sarujában,

olly híres bajnokot forralván agyában,

kinek józan ember nem járhat nyomában.

Duzmadozó negéd csillog ki szemébűl,

vad gyűlölség piheg kegyetlen mellyébűl,

’s hogy vitéz monstrumot szülhessen fejébűl,

az embert egészen kiveti szívébűl.

Három Comicus köztt eggy tölgy’ árnyékában

áll amott az Öröm asszonyi formában.

Szelíd ártatlanság nyugszik orczájában,

emberség, tisztesség víg mosolygásában.

Az eggyik Comicus hosszú szakállával,

római szabású ócska ruhájával,

görög kaptára vontt rossz topánkájával,

’s Aritophánestűl maradtt lárvájával,

olly görbe szemeket vet a’ víg Dámára,

mint a’ zsémbes napa a’ virgoncz arára,

újjával mutatván Terentiussára,

mint még most is legfőbb comicus mustrára.

Más felűl eggy másik, csúcsos kalapjában,

’s több színű fótokbúl férczeltt nadrágjában,

eggy falapoczkával hadaráz vaktában,

’s pártfogóra remél kapni a’ Dámában.

Ez pedig kezet nyújt a’ harmadikának,

szabásábúl látván módos ruhájának,

’s derűltt vonásibúl nyájas orczájának,

hogy igaz mestere az elmés tréfának.

Ott meg felczifrázva selyem pántlikával,

aranyozott bottal, olasz bokrétával,

hajporral, fodrokkal, szagos pomádával,

eggy várasi pásztor ül pásztornéjával.

Ő maga kótábúl fújja furollyáját,

még ez eltrillázza deák eklogáját.

A’ báránykák hallván szép pastorelláját,

eggy angloisnek képzik kétt lábonn gruppáját.

Itt, hol eggy térségenn ó tölgyek ágzanak,

mellyek imitt amott eggyenkint állanak,

’s hol eggy romlott várnak kövei látszanak,

mellyek köztt a’ baglyok siralmat hangzanak,

eggy epicus költő póznákra lábait,

’s eggy magos bálványhoz emelvén karjait,

eggy régi latornak imádgya gáncsait,

bámúlva csókolván vérontó nyilait.

Amott meg eggy hegynek kopár oldalában,

eggy Ódista látszik ülni barlangjában,

magosabb dolgokot forralván magában,

mint a’ hagymáz beteg paroxizmussában:

hogy pedig eljusson amaz érzésére,

melynek kemény szíve nem képes tüzére,

’s mellyet szükségesnek tart még is versére,

veres hagymát kötött mind a’ két szemére.

Végre eggy Szatirus a’ hegynek tövében,

savanyú Cátónak bölcs öltözetében,

buzgóbban mennydörög óráló székében,

mint a’ prédikátor feddő beszédgyében.

Bölcs nevetés helyett fogát csikorgattya,

nyájas gúnyok helyett öklét mutogattya,

’s nagy buzgóságában csak azt sem láthattya,

hogy mérges intését senki sem hallgattya.

A’ folyók őneki hegyekre másszanak,

’a vízi állatok az égben szállyanak,

az égi madarak a’ vízben ússzanak,

az emberek pedig kövekké vállyanak.

Mit mondgyak böcsérűl e’ tudós ruhának,

titkos erejérűl legkisebb ránczának?

Ez ád magos reptet a’ Költő’ szárnyának,

Pythicus extasist meghevűltt agyának.

Mint hajdan Hercules addig füveskedett,

még lelke az égbe fel nem emelkedett,

mihelyt a’ zubonban jól megmelegedett,

mellyel e’ hérosnak neje kedveskedett:

úgy ha tán a’ Költő készűlvén dallyára,

Apolló’ slafrokját felveszi magára,

bölcs lelke azonnal felkapván szárnyára,

Blanchard gyanánt repűl az égnek bóttyára.

Innen ő exaltáltt szent állapottyában

semmit sem lát többé igaz formájában,

’s bármelly kicsiny legyen kis tárgya magában,

Caucasus hegy válik belőlle agyában.

Hérosoknak nézi a’ régi latrokot,

arany esztendőknek tudatlan korokot,

boldog palotáknak medve barlangjokot,

’s fő igazságoknak minden mondájokot.

Őneki illyenkor a’ fák is lelkesek,

a’ forgó csillagok bájos énekesek,

a’ háborgó szelek küzdő fegyveresek,

a’ kútak és folyók fürge Najadesek.

Jobban megelégszik padlás-komrájával

mint akármelly király dúzs palotájával,

’s édesebben vígad képzeltt Músájával,

mint a’ Hárem-basa legszebb Húrissával.

Nincs ilyenkor szomja, nincs neki éhsége,

’s ha semmije sincs is, még sincsen szüksége.

Bölcs lantyának hangja egész vendégsége,

laurus-koszorúja minden dücsőssége.

De ha ezennkívűl a’ szerelem bántya,

óh! akkor dallyának nincs már semmi pántya.

Zaboláját az ész haszontalan’ rántya.

Metaforáival az eget is szántya.

„Melly gyönyörű, úgymond, Cydlimnek orczája!

Vénus’ pofáival küzdik két rósája.

Melly karcsú termete! melly bájos kis szája!

Szebb nállánál nem volt Páris’ Ilonája.

Egész paradicsom úri mosolygása,

ígéző musika hangos dalolása,

szebb a’ legszebb táncznál felséges járása,

férjfi szívet hódít minden mozdúlása.

De valamint Cydli fő tárgya lángomnak,

úgy ha erkölcseit nézem Chlórisomnak,

nem parancsolhatok hajlandóságomnak,

csak mágnesse ő is vágyakodásomnak.

A’ szemérem csillog szűz pillantásában,

a’ mély érzékenység nyög minden szavában,

győző harmonía zeng sohajtásában,

ellent-állhatatlan erő sírásában.

Nézd azonban amott nyájas Dórisomot!

Hogy vonnyam meg tőlle mély hódolásomot?

Allig vetettem rá eggy pillantásomot,

lobogni érzettem érette lángomot.

Teli van beszédgye hódító tréfával;

vídámságot élleszt gyönyörű dallyával;

szívet csiklandani tud kaczagásával;

szerelmet gyújtani bájoló tánczával.”

Így festi Poétánk a’ lyányoknak nyáját,

Cydlinek nevezvén Csordásunk’ Pannáját,

mennyei Chlórisnak Szűcs Pista’ Ilkáját,

szép Dórisnak Persit, a’ hajdúk’ mátkáját,

midőn ablakjánál ülvén slafrokjában,

kendert nyőni láttya Czidlit udvarában,

ingeket fótozni Chlórist komrájában,

hajdúkkal borozni Dórist a’ korcsmában.

XII. Dal.

De már a’ Kapitány felűl trónussára,

’s még mosolyogva bámúl kiki a’ pompára,

kilépvén a’ kar is a’ ház balkonnyára,

rá kezd trombitákkal a’ nagy entrátára.

Elérvén helyére a’ koszorúzásnak

tudós taligája Rikóti Mátyásnak,

ketté válik népe a’ festivitásnak,

’s általellenében megállván egymásnak,

a’ trónusnak jobbját Apolló’ Musái,

ballyát elfoglallyák Mársnak katonái.

Ezekhez szorúlnak Rikóti’ kanczái,

amazokhoz pedig késérő szolgái,

még maga kimászik bölcs lektikájábúl,

melly azonnal félre vitetik úttyábúl.

Tudósság ragyog ki kántor ruhájábúl,

doctori méltóság nagy frizúrájábúl;

titkos örömében könyeznek szemei,

vágyakodásában rezketnek térgyei,

’s előtte lebegvén dücsének képei,

szinte kapkodnak már utánnok kezei.

Eggyikét Apollo megfogván ezeknek,

mellyel igazgatta hegyét a’ fészeknek,

hová bérét várja mind a’ vitézeknek,

mind a’ velek tartó épos-müveseknek,

a’ trónusnak viszi alsó grádiccsához,

’s illy beszéddel fordúl a’ Músák papjához:

„Felhatván nagy híre Parnassus’ csúccsához,

’s tudós királynénknak híres udvarához,

kinek szerencsém van személlyét agálni,

hogy Rikóti Mátyás szép verset csinálni,

öcsettel és késsel képeket formálni,

’s még az orgonánn is jól tud musikálni,

kívánom Asszonyunk’ parantsolattyára,

ki méltónak leli szokott jutalmára,

emeld a’ kőltőknek classicus rangjára,

’s teddfel a’ borostyánt bölcs koponyájára.”

A’ Kapitány erre nagy auctoritással:

„nem kések én, úgymond, a’ koszorúzással,

úgy megelégedvén Rikóti Mátyással,

mint akármelly egyéb classicus hárfással:

de törvényünk, tudod, azt hozza magával,

hogy meg ne tisztellyünk senkit a’ kávával,

ha meg nem mutattya signáltt palétával,

hogy eggy Meczénáshoz beállott lantyával.”

„Itt a’ paxus! úgymond amaz e’ szavára.

Óbester Urunknak parancsolattyára,

vég keresztet vet ő rossz kántorságára,

’s udvari költőnek lép nálla rangjára.”

A’ Kapitány hallván e’ bizonyitását,

elveszi keszébűl quid pro quo írását,

’s hamar elvégezvén ennek olvasását,

elkezdi végtére borostyányozását.

Lábaihoz Mátyást letérgyepelteti,

a’ mysticus lárvát képére kötteti,

kezeivel gyengén vállait illeti,

’s e’ jelnek értelmét imigy fejtegeti:

„Valamint veleje nincs ezen lárvának,

úgy elég a’ képzés a’ jó poétának,

’s valamint a’ lárva nem képe urának,

úgy a’ poéta is mindenik szavának

idegen értelmet adgyon verseiben.

Valóság ne legyen kőlteménnyeiben,

melly az ó meséknek öltözettyeiben,

vagy a’ képzelésnek új piperéiben

ne negédeskedgyen a’ világ’ hasznára:

mint a’ szép kisasszony, ki úgy néz magára,

mint a’ természettűl elhagyott árvára,

’s termet-rontó ruhát von karcsú taillára.”

Ammint a’ Kapitány végzi e’ szavait,

Apolló felinti taligás lyányait,

’s kezeikbe nyújtván a’ slafrok’ csúccsait,

befödeti vele Rikóti’ vállait.

Szépen felemelvén térgyérűl lábára,

felöltik e’ ruhát mind a’ két karjára,

’s gombokkal gallérját rá zárván torkára,

nagy máslit csinálnak az övbűl hasára.

Akkor a’ Kapitány így kezd perorálni:

„A’ nagy poétának slafrokban músálni,

az igaz világtúl egészen elválni,

’s négy fala között kell holtig vegyetálni.

Itt ő új világot alkotván magának,

ne tudgya szokásit mostani korának,

ne szemléllye fénnyét az elme’ napjának,

melly déli pontyához közelít úttyának;

hanem a’ felhőkbűl vonnyon le bábokot,

a’ régi mesékbűl teremtsen vászokot,

saját álmaibúl faragjon titkokot,

extazissaibúl fő valóságokot.”

Ezekre Apolló felmegy a’ szolgával,

kit érkezni láttunk a’ matriculával,

’s megfogván a’ könyvet mind a’ két karjával,

átadgya Papunknak reverentiával.

Diáriumja ez a’ házi Gazdának,

mellybe jövedelmét minden jószágának,

főbb történeteit familiájának,

költségivel eggyütt beírja házának.

Ezt hát a’ Kapitány felvévén ölére,

’s mihelyt Mátyás ismét leborúl térgyére,

gyengén lefektetvén hajlott nyakszirtyére:

„a’ ki feljut, úgymond, ama’ szerencsére,

hogy neve ragyogjon e’ matriculában,

az már classicusnak minden oskolában,

Músák’ kedvessének Apollo’ honnyában,

’s hérosnak tartatik a’ poétikában.

Az nyeri el pedig csak e’ dücsősséget,

ki mint gyermek űzvén már a’ mesterséget,

mellybűl nőni mondgyák a’ szép emberséget,

hátúl szürcsölget be minden bölcsességet,

’s bimbói megnyílván kovácsoltt eszének,

olly szabad repteket enged képzésének,

olly tekergő járást honbéli nyelvének,

hogy fel ne érhessük értelmét versének.

Téged hát Rikóti! Apollo’ nevében,

mivel olly nagy lettél szép mesterségében,

a’ minő nem lehet soha életében,

a’ kinek józan ész országol fejében,

e’ végső ütéssel csaplak hérossának,

a’ képfaragásban tündöklő mustrának,

a’ harmonikában hallatlan csudának,

híres képírónak, czéhes poétának.”

Ezt mondván, a’ könyvvel jót csap a’ hátára.

Rikóti megnyökken vitéz csapására,

’s le is bukott volna valóban órrára,

ha nem esett volna Papjának hasára,

mellyet majd átdöfött tudós homlokával.

Azutánn a’ könyvet ünnepes orczával

oda nyújtván emez, inti súgásával,

tisztellye meg nyilván hódoló csókjával.

De már most Apollo jelt ád a’ szolgának,

a’ ki hordozója a’ laurus-kávának,

’s átvévén fő bérét a’ költők nyájának,

felviszi pompásan a’ Músák’ Papjának.

Ezt ő zöld fájárúl csak az nap metszette,

gondos újjaival megkerekítette,

veres máslicskákkak felékesítette,

’s arany pihecskékkel bőven meghintette.

A’ Kapitány tehát felteszi fejére,

jó mélyen lenyomja mind a’ két fülére,

’s erősen letűzvén három hajfürtyére,

illy formán perorál Mátyás’ örömére:

„Most már oszlopa vagy a’ Músa-országnak,

classicus kútfeje minden tudósságnak,

hajnali csillagja a’ poétaságnak,

világitó napja széles e’ világnak.

Tiéd a’ jutalom, melly utánn kapkodnak,

kik Homérus’ nyománn rapszodiáskodnak,

Aenéis’ apjáénn szörnyen bárduskodnak,

vagy Horátiusénn büszkén lantoskodnak.

De valamint kicsiny ennek karimája,

úgy a’ nagy Kőltőnek szoros a’ svérája:

mert bátor mindenrűl dalolhat hárfája,

a’ minek van vagy nincs existentiája,

semmit mindazáltal ne mondgyon versében,

a’ mit a’ Görögnek classicus könyvében,

régi Rómainak tudós remekében,

’s mai majmaiknak nem lel énekében.

Hogy a’ mai világ nem érti dallyait,

ha hűven követvén ezeknek nyomait,

mythosokbúl fonnya nagy gondolattyait,

héros fabulákbúl paradoxumait,

avval ne gondollyon! Nem ír ő póroknak,

nem gondos szülőknek, nem köz polgároknak,

nem kis nemeseknek, nem nagy magnásoknak,

nem hadi tiszteknek, hanem tudósoknak,

kik vele forogván picziny svérájában,

úgymint kis czéheknek izoláltt honnyában,

nem igazságokot keresnek dallyában,

hanem ó mondákot oskolás pompában.”

Erre a’ Kapitány felkelvén székérűl,

’s a’ Lauerátust is felintvén térgyérűl,

még ezt prezentállya kávázó helyérűl,

így szól a’ Nézőkhöz új dücsősségérűl:

„Az egész világnak adatik tudtára,

hogy kiki úgy nézzen Mátyás’ lárvájára,

tudós slafrokjára, zöld borostyánnyára,

mint nagy Apollónak adjusztírungjára;

’s e’ Laureátusnak ezentűl versei,

vésett, metszett, öntött vagy rajzoltt képei,

orgonára való hangszüleménnyei,

úgymint a’ szép észnek legfőbb remekjei,

mustrái legyenek minden szép munkának;

’s a’ ki fejet nem hajt auctoritássának,

tellyes hitelt nem ád oráculumának

vagy teményt nem áldoz classicus dallyának,

azt én már hoc ipso gyanúsnak találom,

nagy Apolló ellen láznak declarálom,

classicus czéhünkbűl excommunicálom,

’s Parnassus’ nevében ludasnak csinálom.

Szabad legyen őtet bottal megczáfolni,

hazug páskvilussal nyilván lemocskolni,

minden gonoszságrúl vaktában vádolni,

’s mint veszélyes embert semmivé gázolni.

Mink pedig hódollyunk drága Mátyásunknak,

úgymint fő classicus magyar auctorunknak,

’s tellyes erejébűl harsogó torkunknak

kiáltsunk vívátot Laureátusunknak!”

Erre a’ vendégek tapsolni kezdenek,

a’ Músák ’s Hérosok vívátot zengenek,

’s még velek a’ szolgák hűven versengenek,

a’ dobok ’s trombiták közökbe dörgenek.

El akarván Mátyás mondani ódáját,

mellyel megköszönnye borostyány-káváját,

Apolló’ Papjának kéri grátiáját,

nyomja le e’ végbűl a’ nézők’ lármáját:

ámde hallván ennek tanácsló szavait,

hogy írja le inkább szépen e’ dallyait,

’s küldgye Apollónak mint háladásait,

hamar félben haggya ő is szándékait.

Ammint tehát lelép a’ földnek szinére,

az első taraczkot vég tiszteletére

kisütik megette. Nagy dördűlésére

megijed szegényke ’s lerogy alfelére.

Újjúl a’ tapsolás vídám kaczagással,

a’ dob ’s trombitaszó a’ kurjongatással;

ő talpára szökvén betyáros ugrással,

„majd elesek, úgymond, komor mosolygással,

Apolló Asszonynak hosszú slafrokjában!

De nehéz is látni ebben a’ lárvában!”

Az Óbester fúlván nagy kaczagásában,

’s tellyes kedvét lelvén Laureátussában,

ismét a’ szálába viszi vendégeit,

nézni Rikótinak remek szökéseit,

mellyekben honunknak könnyű legénnyeit

’s a’ táncznak felmullya legjobb mestereit.

A’ Gazdasszony hallván szándékát férjének,

megragadgya kezét Rikóti’ Nejének,

’s meghagyván egyszersmind menyasszony öccsének,

legyen kalaúzza három gyermekének,

a’ vendégek utánn elviszi magával.

Követi Birgita nyomban Pannájával,

a’ vidám Kapitány fürge Miskájával,

a’ komorna pedig kis leánykájával.

Mindnyájan eljutván úttyoknak czéllyára,

a’ házi Gazdának parancsolattyára,

rá kezd a’ musika eggy magyar nótára,

’s Rikóti lerakván a’ kis asztalkára

tudós slafrokjával mysticus lárváját,

meginti fenn szóval musikus-bandáját,

hogy neki frissebben pörgesse nótáját,

’s el kezdi nagy tűzzel fárasztó munkáját.

A’ Gazdasszony látván betyár hevességét,

oda kanyaríttya neki feleségét,

’s mint mikor a’ kánya nem győzvén éhségét,

nyil gyanánt meglepi a’ csibék’ községét,

úgy rohan nejének Mátyás nagy lármával,

’s jól termett derekát átkapván jobbjával,

úgy kezdi forgatni mind a’ két karjával,

hogy csak allig éri a’ földet lábával.

Azutánn szabadon eresztvén szárnyára,

a’ tactust csapdossa már sarkantyújára,

már meg tenyerére vagy csizsmaszárára,

’s édesen mosolyog tánczoló társára.

Ez pedig módosan futtatván lábait,

csípőire tűzi negédes karjait,

vagy Mátyásnak hallván tenyér-csapásait,

helyben megújjíttya sebes forgásait.

Illyenkor Rikóti neki rugaszkodik,

terjesztett karjával belé kapaszkodik.

De ez hóna alatt meg’ ellopódzkodik,

’s magányos tánczára vissza futamodik.

Végtére csak ugyan ölbe szoríthattya,

nyájas bosszúságbúl szörnyen megforgattya,

’s már a’ levegőbe felkanyarítgattya,

már meg maga előtt fogva tánczoltattya.

Nagyon megfáradván, véget vet tánczának,

’s lenyomdosván tűit laurus-kávájának,

hajpor-levét törli híg frizúrájának,

melly magát ránczába vette orczájának.

Brávózzák mindnyájan ritka mesterségét,

égig magasztalván madár könnyűségét.

Dicsérik azután karcsú feleségét,

remek fogásait, virgoncz frisseségét.

Eggy jó Özvegy pedig az egész tréfához

allig mosolyogván, ’s az új poétához

szánatot érezvén, mint játék-laptához,

illy szavakkal járúl a’ házi Gazdához:

„Mátyás sorsa ugyan Nagyságtok’ kezében

jobb lábonn áll, tudom, mint akárkiében:

de részesek lévén mink is ünnepében,

’s örömöket lelvén ma viseltt tisztyében,

nem volna emberség, ma nem adakoznunk,

súlyos munkáiban torkig vigadoznunk,

’s jutalmazásárúl még sem gondolkoznunk.

Szabad legyen tehát megajándékoznunk.”

Engedelmét vévén erre a’ gazdának,

megragadgya talpát eggy ezüst táczának,

’s kéri vendégeit az egész szálának:

vessenek valamit a’ nagy poétának.

Annyi pénzt egyszerre soha életében

nem látott Rikóti tudós tenyerében,

’s már is duzmadozni kezdett reménnyében,

hogy még gazdag Úr lessz Apollo’ mennyében.

„Mondgya már valaki, úgymond most magában,

hogy a’ ki músákot cultivál honnyában,

éhen szomjan fázván rongyos viskójában,

holtig bölcs koldúsnak nyavalyog rangjában!”

De ím! az Asszonynak parancsolattyára

rakják az étkeket ismét a’ táblára.

Tedd hát el, Olvasóm! e’ könyvet pócczára,

’s jer velem, ha tetszik, a’ kész vocsorára.

Verseghy Ferenc művei
Elektronikus kritikai kiadás

Műfaj

Kronológia

Betűrend

Forrástípus

Nyomtatvány

Kézirat

Szerzői kompozíció

Nyomtatvány

Kézirat

Kéziratgyűjtemény

Fordítás

Levelezés

A kritikai kiadás kötetei

Összetett keresés

Teljes szövegű keresés

Áttekintés

Kották

Nyitóoldal

Fogalmak és használat

Impresszum

Feltöltési napló

Társportálok