Ammint Laurával ëggyütt ültünk
ëgy nyári napnak alkonyánn,
ʼs aʼ nyájasságra fëlhevűltünk,
ëgymásnak csüggvén ajakánn;
elárasztotta mellyeinkët
ëggy édës frígynek ösztöne,
mëlly oldhatatlan tűzzel minkët
örökre öszve öntene.
Sokáig néma sóhajtással
rajzoltuk szívünkʼ titkait,
ʼs ëgymásʼ szëmében vídúlással
nézgettük lángolásait;
még végre mellyemhëz vonzottam,
képére tűzvén képemet,
ʼs örökre nőmnek választottam
mint ő férjének engemet.
„Ah! vajha, úgymond, el ne hűllyön
szerelmünk, míg tart életünk!
oh! bár naponkint fëlhevűllyön
uj édësséggel bájtüzünk!”
Egymásʼ jobbjába mëgfogadtuk,
hogy mëg nem szegjük frígyünköt,
ʼs hevében, ammint öszve adtuk,
fënntartyuk holtig szívünköt.