Merűlve voltak mély álomba
mindnyájan, aʼ kik alszanak,
mikor beszöktem eggy klastromba,
hol szép Apáczák laktanak.
Játszottak már az angyalkákkal
álmokban aʼ friss Sórorok,
Sanctust hortyogtak nagy pauzákkal
közöttök aʼ vén Máterok.
Becsúszván Soror Formózával
szűk czillájának ajtajánn,
ki átsegített fontt létrával
aʼ klastromnak kőfalánn,
átkaptam töstént karjaimmal
mint régen kivántt tárgyamot,
ʼs megrakván képét csókjaimmal,
elkezdtem véle harczomot.
Mióta egymást megszerették
aʼ szólló házban szíveink,
illy Rendez-vousnak nem lelhették
jó módgyát mesterségeink.
Ott ült, ha eggyütt tréfálgattunk,
az őr eggy titkos trónusonn,
ʼs allighogy czédulát válthattunk
némellykor aʼ vas ablakonn.
Most hát örűlvén aʼ prédának,
az ágyra vontam Kincsemet,
hogy harmattyában szűz udvának
megoltsam régi tűzemet,
ʼs kezébe adván húsvillámot,
melly szörnyű nagyra duzmadott,
felbontogattam oltárkámot,
melly kődökallyán csillogott.
De áh! melly nagy volt bámúlásom,
midőn elállván útamot,
bár melly hő volt is koldúlásom,
be nem fogadta dúczomot.
Újjammal bátran átvéshettem
egész völgyének udvarát;
de ha vesszőmöt rá értettem,
réműlve zárta pitvarát.
Aʼ csillagútnak hajlására
az Éj azonban feljutott.
Intette már aʼ solyozsmára
aʼ nagy harang aʼ klastromot.
Futott aʼ Kőltő hajlékunkhoz,
megzörditette zárjait,
ʼs becsukva lelvén, szomszédunkhoz
sürgette gondos lábait.
Ez volt órája válásomnak.
Elkezdtem búcsúzásomot,
ʼs kis hasznát látván járásomnak,
szidtam magamban sorsomot.
Átkúcsolt Lyányom. Sóhajtozni
érzettem végső csókjait,
s új lángra láttam gyúlladozni
aʼ mécsvilágnál arczait.
Dühödtem. Forró ihletéssel
széthánytam minden gátomot,
ʼs eggyszersmind szörnyű szörcsögéssel
völgyébe döftem dúczomot.
Megrezzent Lyányom. Ijedtében
zokogva szürcsölt friss eget.
De olvadt végre, hogy völgyében
mozgatni kezdtem aʼ szöget.
Tüzes volt harczom. Markaimmal
felkapván alsó dombjait,
fenékig dúltam ostromimmal
völgyének húsos bóttyait,
ʼs már kétszer lőttem ki dúczombúl
eggy végben férjfiségemet,
mikor megtérvén mély bájomúl,
kivontam bádgyadtt csővemet.
Szó nélkűl habzott eʼ pauzánkig,
de most rám nézvén Kedvesem,
„No még csak eggy kis Miatyánkig
úgymond nyöszörgve, Édesem!”
Mit tudtam tenni? újjaimmal
meg vissza túrtam dúczomot,
ʼs tüzet szerezvén csókjaimmal,
megújjitottam harczomot.