Hogy vitorlámot darabokra zúzván
aʼ gonosz szélvész, habozó hajómbúl
eggy magos szirtnek meredek hegyére
felmenekedtem,
ʼs körme köztt nyögvén az üres magánynak,
mellybe aʼ bal sors dühösen belánczolt,
aʼ jövő élet ʼs az örök halál köztt
félve lebegtem;
szívölő búmonn könyörűlni kezdvén,
Tégedet küldött beborúltt szerencsém
Antalom! hogy még ügyemenn segíthet,
tűrni tanítgass.
Hű barátságod nemesen felosztya
szenvedésimnek valamennyi súllyát,
jóllehet szíved magadét is allig
győzi viselni.
Óh! ha feltámad valahára ismét
csillagunk, és aʼ nevető szerencse
vissza visz minket dobogó ölébe
bús Feleinknek,
légy azontúl is szeretője annak,
aʼ kiben hozzád soha el nem alszik
aʼ barátságnak tüze, még erében
mocczan az élet.