Szinte fagyos kebelét kezdette az árva mezőknek
nyitni az Aprílis; langyúlt aʼ déli szelek
karjai köztt aʼ hüs levegő; ʼs aʼ dajka verőben
újjra felébredvén, rügyezésnek eredtek az erdők,
ammint eggy gyönyörű reggel szép kertbe repűlvén
sok Verebek, nagy dolgok iránt csevegésre fakadtak.
Itt szeretőjének buzgón festette az eggyik
álmait, esküdvén, hogy holnapig átdöfi szívét,
hogyha viszont lánggal nem akar könyörűlni szerelménn.
Ott megʼ amaz rokony asszonyinak nem győzte dicsérni
tegnapi estvéjét, mellyet sok tollas urakkal
eggy ifiú pintynél vocsorálván, tellyes örömmel
töltött. Ez hahotás szókkal rajzolta le virgoncz
társainak, mint fért be tömött csűrébe orozva
eggy dúzs hangyának, gavalér parolára igérvén,
hogy mihelyest tisztdolga utánn ide vissza repűlhet,
új fogadójához mind elviszi őköt ebédre.
Megmeg amaz sok rettenetes diadalmakot írt le,
mellyeket aʼ Verebek nem rég aʼ büszke pacsértákʼ
táborainn vettek, nagy kárral kézbe kerítvén
eggy teleket, mellybűl azutánn meg visszavonódtak.
Szerte tekíntgetvén azalatt eggy fürge kanocska,
ʼs aʼ rügyező somfánn megsejtvén nyelves anyák köztt
eggy ifiú nőstényt, oda száll, ʼs hahotázva köszönti
aʼ csevegő sereget, mellynél aʼ kaczki menyecskék,
ʼs aʼ szemesebb lyányok mind régi baráttyai voltak.
Mint enyeleg köztök! mint jár kis nyelve! Szemébűl
mint löki aʼ nyilakot! Szívét már ennek ajánlya,
már megʼ amarra nevet, mély sóhajtásokot adván
integetéseihez. Jeleket hány titkon emennek,
ʼs megmeg amott eggynek hunyorogva beszélli szerelmét.
Végre az új Széphez fordúlván furcsa szökéssel,
kit csak imént érkezni tudott eggy pesti Guvernántʼ
karja közűl gyermekfészkébűl, minden előző
udvariság nélkűl valamit kezd súgni fülébe.
Mit? Nekem illyeneket? mondá pattogva viszontag
aʼ felháborodott nőstény. Melly durva merészség! ...
Tán azt véli az Úr, hogy bennem ... Mennyen azokhoz,
aʼ kik az illy ... Bizonyos legyen arrúl, mondom előre,
nem hagyom így eʼ csúnya szotízt! Lessz még ma szerencsém,
aʼ megalázásért számot kéretni az Úrtúl;
ʼs ezzel az assemblét elhagyván büszke haraggal,
aʼ rügyező erdőbe repűlt, ʼs eggy tölgyre felülvén,
borzadozó tollát órrával rendbe kaparta.
Aʼ leszidott Gavalér jól értvén régi csatákbúl
aʼ jeladást, siető búcsút vesz az asszonyi néptűl,
ʼs más rövidebb útonn haragos szeretője utánn száll.
Me voilà, úgymond, ammint melléje leomlik,
drága kisasszonykám! ʼs egyszersmind térgyre borúlván,
merjem-e szép Alakom! folytattya esengve beszédgyét,
várni szerencsémet? Ki nem állom birtoka nélkűl
holnapig életemet. Felemészt, ha nem oltya, szerelmem.
„Ah! que vous êtes bien brave!” úgymond nyöszörögve viszontag
aʼ könyörű Szépség, térgyérűl lábra segítvén
módos imádóját; ki lehetne kegyetlen az Úrhoz
illy vallása utánn? vagy melly Lucrétia győzzön
állani, még eleven, heves ostromlásinak ellent?
Illy magos ígékkel mondtak sok semmit üdőnkint;
ammint omladozó tetejénn egy hajdani falnak
olly suhogás történt tőlök nem messze, minéműt
vad madarak tesznek borzas fészkekbe ugorván.
Pszt! valakit hallok! még itt sem szóllhat az ember
aʼ kémrácza miatt! úgymond aʼ lyánka susogva,
ʼs aʼ Gavalér mellűl egyszersmind félre vonódik.
Szétveti aʼ másik szemeit, ʼs aʼ falra tekíntvén,
láttya, hogy új fészkét eggy nőstény Gerlicze rakván,
édeleg aʼ hímmel, ki az épűletre koronkint
friss szereket hozván, apolásban kérte jutalmát;
láttya veréb szívvel, ʼs oda inti mosolygva magához
félreszaladtt társát, kihez áh! melly sajtalan, úgymond,
aʼ szerelem nyomoréki között aʼ házas igának!
Nézze csak eʼ buta párt, melly udvarisággal apollya
egymást! olly gyönyörűségrűl nincs bennek idéa,
mellyet az újságnak mindég más bájja okozhat.
Férje mikint burokol! ʼs neje melly vékonyka nyögéssel
illeti pór ajakát! Ha szemem jól láttya kerékded
képét, még ifiú asszonyka. Leszállok azonnal
hozzá, hogyha tovább látom mellőle repűlni
erdei erkölcsű párját, ʼs próbára veendem
asszonyi hűségét. Legyen itt szép Angyalom addig,
ʼs nézze, mikint emelem nagy gondolatokra porábúl
eʼ botor alkotmányt tüzes ostromlásaim által.
Lessz legalább, nem kétlem, okunk, hogy még ma nevessünk.
Ahha! minek mocskollya magát eʼ durva canaillal?
mondgya viszont aʼ büszke leány. Csupa férjfi szilajság...
Ámde mikor mondom, hogy csak tréfának okáért
vítatom erkölcsét, úgymond hahotázva viszontag
aʼ Gavalér. Soha én el nem búcsúzok eszemtűl
annyira, hogy még illy gyönyörű orczákot imádhat,
szívemet illy alacsony születésű bábnak ajánlyam.
Még ezeket mondá, aʼ nőstény gerlicze mellűl
messze repűlt aʼ hím, hihető, eggy vékony ebédért.
Nossza tehát verebünk sebesen lelövődik az ágrúl,
ʼs módosan ugrálván, ah! melly szép barna menyecske,
mondgya nagyobb szóval, hogy meghódítsa előre
tán szilajabb szívét aʼ csalfa dicséretek által,
ʼs aʼ nevető Széphez közelítvén, jó napot, úgymond,
Rósám! Illy gyönyörű asszony létedre dologgal
rontani kár magadot. Dámának kellene lenned,
aʼ ki aranyt fejtvén, legfellyebb hogyha parányi
ujjaival szétbont, aʼ mit más öszveakasztott.
Engemet aʼ bal sors sanyarú munkához igázott,
mondgya viszontag amaz; mint erdei lyánka születtem...
ʼS hát azutánn? úgymond Verebünk. Illy furcsa szemeknek,
illy remek orczának tánczolva lerázni nyakárúl
nagy dolog eʼ sanyarú jármot, ha tud élni eszével!
Adgy kezet, én tégedʼ Dámának teszlek azonnal.
Úri lakásomnál eggy szép fészekbe vezetlek;
eggy tenyeres csatlóst fogadok ʼs eggy fürge komornát
melléd; étel, ital ʼs aʼ mit csak szíved ohajthat,
untig elég lészen; sőt hogy koptatni ne kellyen
szárnyaidot, ha talán messzebbre ki kellene menned,
eggy pár sast tartok, mellyet hintódba fogathatsz.
Mindezekért nem várok egyéb szolgálatot annál,
hogy mint hű szeretőm bájos tüzeiddel apolgass.
Szíves ajánlását Kelmednek nagyra böcsűlöm,
mondgya viszont aʼ Szép. Ám én férjemnek igértem
már hitemet, ʼs majd két esztendeje, hogy vele élek.
Kelmedet énnékem lehetetlen volna szeretnem.
Aʼ csupa vad szerelem szörnyű ádázat előttem,
melly buta kéj által megfojtván józan eszünkkel
aʼ kegyesebb érzést, inkább rongállya valónkot,
hogysem vágyakodó szívünköt örömre ragadná.
Aʼ hűség egyedűl az igaz szerelemnek az annya,
melly maga már érzékeny öröm, ʼs melly szüntelen égvén
mennyei vígságot mosolyog szívünkre naponkint.
Ez teszi aʼ házas kötelességeknek igáját
annyira könnyűnek, hogy majdnem játszva visellyük.
Itt okos intését Verebünk hallgatni elúnván,
eggy ölelésemmel legjobb lessz erre felelnem,
mondá, ʼs néki esett egyszersmind, általölelvén
szárnyaival. De amaz nagy erővel viszataszítván,
ollyan ütést tett rá, hogy három araszra bakázott.
Éppen ezen jelenésre talált haza szállani aʼ hím,
ʼs hű feleségének látván illy ritka haragját,
aʼ majd órra bukott verebet koppasztani kezdte.
Nossza tehát kiragadgya magát aʼ durva csatábúl
aʼ letiportt bajnok, ʼs felszáll törtt órral az ágra,
honnan könybe borúltt szemmel sajnálta veszéllyét
visszamaradtt szeretője, kihez szígyennel osontván,
Par Dieu! Mademoiselle, soha még így asszonyi állat
nem fogadott, úgymond, kit enyímnek tenni akartam.
Nem de tanácslottam, mondá szeretője viszontag,
hogy ne ereszkedgyen soha illy otromba canaillal
semmibe. Ah! mon cher, mint vérzik még is az órra!
Itt közel eggy szirtbűl jó víz forr. Jőjjön utánnam;
megmosom ott sebeit. Sűrű mellette az erdő,
csendesek aʼ völgyek; nincs ott mit félni tanúktúl.