Hasztalan ostromlod felséges igéretek által
hódíthatatlan szívemet,
furcsa eszű Koridon!
Aʼ mit az esdeklő szeretők nagy tűzzel igérnek,
azt győzedelmes férjeink
aʼ lakadalmak utánn
többnyire hűltt vérrel jobb esztendőkre halasztyák.
Módatlan esküvésidet,
hogy soha semmi eset
hű tüzedet hozzám nem fogja eloltani, még élsz,
csak puszta szóknak ösmerem.
Önnmaga sem hiszi azt,
aʼ mit előnkbe terít, ki hitelt érdemleni nem mer
eskütlen állításival.
Hogy felemészti beteg
szívedet aʼ keserű bánat, ha továbbra halasztom
viszontagolni lángjait,
szüntelenʼ emlegeted.
Én pedig, óh Koridon! csak képmutatásnak itélem
aʼ legkesergőbb bánatot,
melly szomorú panaszit
válogatott szókkal folyvást el tudgya beszéllni.
Dagadni látom mellyedet,
mint mikor aʼ vizekenn
domborodik ʼs meg vissza lapúl minduntalanʼ aʼ hab;
szerelmes orczád megpirúl,
csüggedező szemeid
fénylenek aʼ tűztűl, melly benned forrani látszik;
ʼs ez éppen, aʼ mit nyíltt eszem
rettenetesnek itél.
Aʼ lobogó lángnak dühödő tüze messze kicsapván,
csak gyújt, emészt, és eltünik.
Én Eleket szeretem.
Nem fogad ő semmit; tüzeit nem festi előmbe
szóval; szerelme nem heves;
nem panaszollya baját;
ʼs áh! Koridon, sebeit duplán kell érzeni annak,
kinek keserve szótalan.
Ollyan az én Elekem,
mint aʼ néma Szegény, ki baját nem tudgya előnkbe
hangos panasszal festeni,
ʼs nyögve mutattya sebét
aʼ könyörű Szívnek, melly tán melléje vetődik,
még fürge nyelvű társai
szánakodásra veszik
aʼ legkegyetlenebb fösvényt kéréseik által.
Aʼ gyenge szívű Útazó
láttya vajudni amazt
dupla keserve alatt, ʼs önnkint kétannyi adóval,
mint más Szegénynek nyújtogat,
megtömi árva kezét.