Annyira elterjedt Borosonn aʼ vízi betegség,
hogy dagadó testét meg kellett végre csapolni.
Mind kiteríti tehát csapoló szerszámit előtte
aʼ sürögő orvos, ʼs neki megy hordónyi hasának.
Ámde amaz kezeit szomorúan vissza taszítván,
elhívattya fiát, ʼs illykép kezd szóllani hozzá:
„Nézd fiam! eʼ szörnyű szerszámokot. Aʼ sok ivásnak
rettenetes követői ezek! Hosszabbka lehetne
életem eʼ nélkűl. Most legjobb férjfi koromban
elhalok. Eʼ példát vedd jól szívedre. Iparkodgy
jobb nyomokonn, mint én, boldog vénségre kijutni.”
Többet akart más dolgok iránt még szóllani; ámde
aʼ siető orvos ki akarván verni eszébűl
félénk gondolatit, „ha ki nem gyógyíttya vizébűl
aʼ csapolás, úgymond, az Urat, még holta utánn is
mondgyon az Úr engemʼ botorabbnak az ostoba lúdnál.”
ʼS ezzel az orvosokot mind fel kezdette czitálni,
kik bizonyos szernek mondgyák aʼ bőrvizek ellen
aʼ csapolást, mellytűl soha meg sem halhat az ember.
Majd azutánn szomorú fia is biztatni akarta,
hogy csapolása utánn még szép vénségre kiérend;
ámde mihelyt czéllyát megsajdította szavának,
„ah! ne beszélly, kérlek, mondá mosolyogva viszontag,
aʼ beteg. Én tudom azt jobban. Soha sem vesz az ember
csapra egyéb hordót, hanem azt, melly szinte kifogyván
életadó folyadékaibúl, haldoklani készűl.”