Forró Afrikának eggyik helységében,
mellynek oroszlyányok laknak vidékében,
öszvecsűdűlt aʼ nép aʼ legfőbb útszára,
tábori kürtöknek harsogó szavára,
hogy eggy új bálványnak felszentelésénél,
úgymint aʼ várasnak örömünnepénél,
tiszteletet tegyen azon bajnokoknak,
kik fajzattyát víjják az oroszlyányoknak.
Azzal kérkedtek ők egész Afrikában,
hogy nincs olly oroszlyány széles határában,
mellyel úgy ne merne vitára kikelni,
hogy gyilkos körmének meg tudgyon felelni
minden fegyver nélkűl akárki közűlök.
Hitték is már sokan aʼ csudát felűlök,
kik távulabb lakván, aʼ csacska híreknek
örömestebb hisznek, mint saját eszeknek,
Az új kép is tehát, mellyet faragtattak,
ʼs hat vén elefánttal helyre hurczoltattak,
óriás szabású bajnokot ábrázolt,
ki eggy nagy oroszlyányt vitézűl legázolt,
serénnyénél tartván még eggyik kezében,
ʼs kérkedés mosolygván mord tekíntetében.
Látta ezt eggy szarka mély álmélkodással,
ʼs legottan kirepűlt hangos csacsogással
az oroszlyányoknak szomszéd tanyájába,
ʼs bemenvén eggyiknek setét barlangjába,
„elhiggyeme, úgymond, hogy szép vitézségtek,
mellyel ekkoráig fénylett nemzetségtek,
annyira elfajúlt ősi virágjátúl,
hogy eggy nagy oroszlyány eggy emberʼ karjátúl
gyáva macska gyanánt aʼ földre sujtasson,
ʼs vitéz lába alatt pardonért sírhasson?”
ʼs elbeszéllte néki szokott csörgésével,
aʼ mit imént látott tulajdon szemével.
Az oroszlyány viszont száját görbítgetvén,
ʼs felelete közé megvetést nevetvén,
„ha minállunk, úgymond, aʼ nagy mestereknek
olly divattya volna, mint aʼ vitézeknek,
vésővel lehetne aʼ vésőt czáfolni,
melly hazugságot mer ellenünk koholni.
Bálványképek ellen bálványt állíthatnánk,
kérkedő versekre ódát ordíthatnánk,
ʼs írásink úgy vinnék szét az igazságot,
mint az embereké aʼ sültt hazugságot.
De mink nem bajlódunk illyen fortélyokkal,
úgy megelégedvén aʼ valóságokkal,
mint aʼ vívó sereg gazdag prédájával,
mikor eggy nagy várast meghódít kardgyával,
aʼ vezérnek hagyván azt aʼ dücsősséget,
hogy ő gázolta le aʼ sok ellenséget.
Jer velem!” ʼs ezt mondván mérges hahotával,
aʼ várasba nyargal szárnyas postájával.
Javában dalolták szinte tetteiket,
égig magasztalván saját neveiket,
ʼs tapsolást vadászván aʼ köz polgároktúl,
szerelmes szemeket aʼ szép asszonyoktúl,
az új bálvány körűl aʼ híres bajnokok;
sokkal tellyesebb volt örömmel homlokok
aʼ dicséreteknek csiklandó hangjára,
mint aʼ tar verébé szorgalmas annyára,
mikor eledellel szemléli szállani:
ammint meghallották szörnyen ordítani
aʼ jövő oroszlyányt végénn az útszának.
Nossza tehát kiki útat tör magának
keresztűl aʼ népenn... Talán aʼ vitára?...
Nem; aʼ legszomszédabb házakʼ padlására,
ʼs valamint aʼ réműltt gőbölynek tulkai,
mikor megcsattannak az égnek nyilai,
zöld legelőikrűl öszve zavarodnak
ʼs egymásnak hátainn haza tolakodnak;
ezek is aʼ vésznek hátokat fordíttyák,
ʼs nagy erővel egymást előre taszíttyák.
Kévék gyanánt döntik aʼ sok asszonyokot,
kik futni nem győzvén, késtetik úttyokot;
gázollyák seregét nevedékeiknek,
kik rést nem nyithatnak nagy lépéseiknek,
ʼs mint mikor aʼ zöld fánn zsinatot tartanak,
vagy menyecskéiknek verseket hangzanak
aʼ buja verebek, ʼs eggy nagy pattanásra
nyil gyanánt felszállnak aʼ szomszéd szénásra;
pusztán marad aʼ fa; csendesség születik,
mellynek zöld pólyáit szellőcskék hűtgetik;
úgy marad aʼ bálvány. – Gúnyos mosolygással
nézi az oroszlyány, ʼs eggy nagy ordítással
neki rugaszkodván, ledönti lábárúl.
Nevette aʼ szarka eggy háznak ormárúl,
ʼs elszállván örömmel országrúl országra,
kiterjedt aʼ titok az egész világra.