Vond le már egyszer, sanyarú Igazság!
aʼ setét fátyolt bekötött szemedrűl,
mellyel aʼ Bölcsek csöcsömös korodban
felpiperéztek.
Azt akarták ők, hogy itéletidben
aʼ gonoszságnak ne tekíntsd személlyét,
és hogy aʼ dúzsnak ragyogó arannya
meg ne vakítson.
Ám de már tudgyuk, hogy ezen hibáktúl
meg nem ó tégedʼ szemeidʼ homálya,
sőt hogy aʼ vakság iszonyú dühökre
készti az embert.
Láttya nyíltt ésszel szemesebb világunk,
mint nyomod nyelvét gonoszokʼ javára
serpenyőidnek, fenekénn az érczet
pengeni hallván.
Láttya, mint sínlik remegő kezedbűl
aʼ kivontt pallos, mikor aʼ hatalmas
büszke bosszúját füleidbe súgott
fennyel igéri.
Láttya, hogy lelkét bekötött fejeddel
aʼ szabásoknak soha fel nem érvén,
csak setét testénn tapog aʼ betűknek
fénytelen elméd.
Vesd el aʼ fátyolt! Kiderűltt egünkönn
felviradt aʼ nap. Szemeit törűlvén
látni kezd minden; ʼs te magad maradhatsz
ősi homályban?