„Nincs vak eset, mondom. Törvényes renddel erednek
szüntelenʼ aʼ születő dolgok szükséges okokbúl.
Láncz az egész Minden, mellynek gyűrűi, az első
szernek foglalatos lététűl fogva, naponkint
gyűlnek, már egyenes sorban nagy számra tenyészvén,
már meg az ős tőtűl ridegebb ágakra szakadván;
mint mikor aʼ fának kis kezdete gyenge gyökérbűl
vékonyan élledvén, sok ezer gallyakra feloszlik.
Aʼ mit eszem gondol, szóll nyelvem, szívem ohajtgat,
ʼs aʼ mit ezen tűznél müvelek Frankvári Urammal,
úgy vagyon ős eleinkʼ mozgásival öszvecsatolva,
mint az üdő, melly most elhabzik, az akkori korral.
Eggy kis eset lett volna külömb, mikor ősi Vezérink
első sánczaikot felhányták szőke Tiszánknak
Szolnoki partyainál, sok máskép volna Hazánkban.”
Illyen szókra fakadt az öreg Vizdomfi az elmúltt
télnek vége felé eggy estve kis asztala mellett,
szinte bevett vocsorája utánn Frankvári Ferencczel
aʼ szabad ember iránt bölcs értekezésbe merűlvén.
Tűz vala mellettek, friss víz jó borral előttök,
néhány tűzrevaló fahasáb Frankváriʼ kezénél,
ʼs aʼ picziny asztal alatt eggy jó nagy házi komondor.
Nagy Logicus lévén, ʼs könyv nélkűl többnyire tudván
aʼ szilogyismusokot, mellyekkel az oskolakönyvek
válogató kénnyét szokták mutogatni nemünknek,
ámde viszont velejét ezen oskolabéli vitának
át nem igen látván máskint gyakoratlan eszével,
gyermekes ergókkal kezdé Frankvári amannak
bántani mondását, melly nem fért büszke fejébe.
Akkor amaz: „Frankvári Uram! tán eggyet is értünk
úgymond; csak hogy az Úr más szókkal szokta kitenni
aʼ mit imént mondtam. Hozzuk jobb fényre, ha tetszik.
Élni akar minden, ʼs örök életet adni nemének.
Eʼ tehetős ösztön látszik gerjeszteni mindent,
aʼ mi kerek színénn földünknek szembe akadhat.
Ámde az eggyiknek, hogy ezen czéllyához elérjen,
több kell vagy kevesebb, mint aʼ másiknak. Az érczkő
puszta vonás által születik morzsányi rügyébűl,
ʼs puszta vonás által helyben gyarapíttya valóját.
Aʼ fa szopik, ʼs már annyaʼ tejét többféle nyirokra
szűri le csőveivel, kit magnak, gyenge virágnak,
kit takaró hajnak, csemetének, dajka levélnek;
ámde csak eggy helyhez lévén munkái csatolva,
mellyeket eggyformán látszik végezni koronkint,
aʼ szabadabb kénytűl méltán fosztottnak itéllyük.
Aʼ bogarak, férgek, madarak, ʼs aʼ többi baromság,
mind szabadon járják földünköt, szerte bolyongnak
aʼ vizekʼ árjaiban, szabadon repdesnek az égben;
ámde be van mégis másmás korlátba szorítva
mindenik, élet utánn járó munkáira nézve,
mellynek egész környét átnézheti emberi elménk,
ʼs mellynek zárjai köztt eggyformán élnek örökké.
Aʼ barom is választ, de csak abbúl, aʼ mi nemének
több kevesebb szüksége szerínt elejébe van adva,
mint örökös jusrész. Kicsiny ez, sőt majd elenyészik,
hogyha magunkéhoz tesszük: mire nézve szabadnak
válogató kénnyét olly vétek volna nevezni,
mint birodalmaihoz képest aʼ Persa királynak,
eggy majoros szolgát gazdagnak, jóllehet ennek
annyi legyen, hogy társaihoz soha kérni ne mennyen.
Minket is illy ösztön bizgat mindenre; de minthogy
végtelen aʼ környék, mellyben kénnyére kereshet
válogatott eledelt, ʼs fenntartására nemünknek
eszközököt fortélyos eszünk, szemeinkbe nem ötlik
aʼ kiszabott törvény, melly országollya valónkot,
szinte mikint az sem, hogy számtalan ágra feloszló
ʼs bármellyféle nevű munkái az emberi nemnek
szüntelenʼ eggyenlők, valamint aʼ többi világé.
Még soha eʼ földönn nem volt olly emberi állat,
aʼ ki eszénn lévén, nem szerzett volna magának
életadó eledelt, ʼs ki nemének magzatok által,
vagy ha talán aʼ sors nem nyújtott illyen örömre
néki tehetséget, legalább nagy tettei által,
fényes örökséget nem próbált volna keresni.
Erre iparkodván, kiki asszonyt néz ki magának;
magzatit aʼ szomszédʼ maradékival öszve csatollya,
frigyeseket gyűjtvén illy móddal gyenge nemének,
kik keresett javait szaporítani ʼs védni segítsék;
mesterkedni tanúl azalatt aʼ furcsa baromtúl,
ʼs aʼ miket őseitűl hallott, vagy azóta tapasztalt,
hogy nyomozó ésszel kezdett mindenre vigyázni,
gyermekinek, fő kincse gyanánt, szájokba beszélli;
majd azutánn, ha erőre jöhet segedelmei által
sok maradékainak, gyűlöltt uraságra ügyekszik,
már hitetésekkel, már ellenséges erővel
aʼ gyengébb jövevényt súlyos jármába kerítvén;
és hogy tetteinek mind eggy mondásba rekesszem
czéllyait: élni akar, ʼs örök életet adni nemének.
Sokszor ugyan szomszédgya miatt, kit meg nem igázhat,
több ösvényi közűl aʼ rosszabbikra kerűlni –
mint mikor aʼ vízenn aʼ szél elkapja hajóját
aʼ haza indúló kalmárnak puszta helyekre –
sokszor az életnek fonalát ógatni akarván,
kénytelen azt aʼ rajta ütő gyilkosnak odʼ adni –
mint mikor aʼ farkas bárányseregekre rohanván,
aʼ kuvaszokʼ dandári között sírjába hanyatlik, –
sokszor eszét aʼ vélekedés hamis útra vezetvén,
ott keres oszlopokot fenntartására nemének,
hol maradék nélkűl örökös mélységbe lesüllyed,
ott ragyogást, hol puszta homály leskődik utánna,
ott eledelt sokszor, hol titkos mérgek alusznak,
ott igaz erkölcsöt, tudományt és várasi rendet,
mellyek eszét nyitván, szívét aʼ jóra hevítvén,
állati sorsábúl méltóbb czélokhoz emellyék,
hol dühösebb állat minden véltt díszei mellett
ʼs oktalanabb vad lessz bármelly otromba baromnál:
ámde igaz még is, hogy illy fájdalmas esetben
szüntelenʼ olly jónak választására ügyekszik
önnkint, melly szeretett voltát fenn tartsa nemével,
és hogy igaz rosszhoz, melly megsérthesse valóját,
akkor szít egyedül, mikor ezt legjobbnak itélni
kénytelen aʼ sok köztt, mellyek szándékit elállyák.”
Rázta fejét azalatt, ʼs dúltfúlt Frankvári magában,
nagy nehezen várván, hogy amaz befejezze beszédgyét,
mellyre tudós tűzzel próbáinak oskola rendét
megmeg elől kezdvén, „jót, rosszat az ember akarhat
szüntelenʼ egyformán, úgymond, és semmi tehetség,
semmi erő nincsen, melly engemet arra vehetne,
hogy tegyem ezt vagy amazt feltett szándékaim ellen,
vagy hogy az olly dolgot, melly fel nem múllya erőmöt
jobb, gonoszabb végzésem utánn el haggyam enyészni.
Eʼ tüzet én fával táplálhatom, úgye? ha mindgyárt
annyira is, hogy az ágasokot meggyújtsa felettünk;
vagy pedig azt tehetem, megvonván tőlle, ha tetszik,
aʼ kiszabott eledelt, hogy sínlő lángja kihallyon.
Most hát azt akarom, hogy azon korig el ne aludgyon,
még ez edényekbűl aʼ bort ki nem isszuk egészen,
ʼs azt az erőt, végzésem utánn, melly józan eszemnek
dictámennye szerínt történt, én látni szeretném,
melly akarásomnak meggátolhassa gümölcsét.”
Ezt hevesen mondván, felkap nagy lármaütéssel
aʼ fahasábokbúl, mellyek mellette feküdtek,
eggyet azért, hogy tápla gyanánt aʼ tűzre hagyítsa.
Aʼ kutya ezt látván, megijed, ʼs feldönti az asztalt,
mellyrűl aʼ sok üveg, bor, víz aʼ tűzre omolván,
ezt sebes árjokkal mind eggy szikráig eloltyák.
„Örzsike! hozz gyertyát, mondá Vizdomfi kaczagva,
hogy tehetős akarattya szerínt Frankvári Uramnak
fenn tartott tüzemet friss lángra kigyúllani lássam!”