Mónomotápában, hol még aʼ tiszta barátság
mentt aʼ képmutató etikétnek gyilkos evétűl,
eggy pár férjfi lakott. Bőcsőtűl fogva szerették
egymást sokkal erősebben, mint aʼ kiket aʼ vér
öszvecsatol. Soha nem vehetett aʼ kancsal irígység
rajtok erőt, soha hírsusogás vagy vizsga gyanúság,
csendes szíveiket nem tudta vitára kicsalni,
ʼs aʼ mit az eggyiknek nyújtott aʼ furcsa szerencse,
azt aʼ másika is bízvást nézhette javának.
Egykor amaz puha pelyheibűl felijedve kiugrik
éjszaka, ʼs társához nagy lépésekkel ügyekszik.
Jelt üt az ablakokonn, csenget, berepeszti az ajtót,
aʼ nyugovó pitvarba rohan, ʼs aʼ házi cselédet
szorgalom-ébresztő szókkal kifeszíti az ágybúl.
Addig az elréműltt háznak gazdája sietve
felveszi köntössét, zsebeit megtölti arannyal,
férjfi merészséggel kardgyát markába ragadgya,
ʼs aʼ küszöbönn beütő vendéggel szembe akadván:
„Szólly, mi bajod? Tán titkos irígy ólálkodik, úgymond,
élted utánn? vagy gyilkos orok házadba rohanván,
birtokidot dúllyák? Mennyünk, itt fegyverem! Állasz?
Avvagy pénzeidet magosabb játékra kirakván,
súlyos adósságot tettél aʼ koczkavetőknél?
Kész az arany nállam, ʼs ha kevés, aʼ drágakövekbűl
végy eleget hozzá. Vagy tán, folytattya derűltebb
orczával szavait, sanyarú szeretőre akadtál,
kit sem igéreteid meg nem győzhettenek eddig,
sem keserű panaszid? Jer hozzá. Néki ajánlom
mindenemet, ha örökre neked felszenteli szívét.”
Erre amaz gondfellegibűl napfényre derűlvén,
„mindezek útamnak nem voltak czéllyai, úgymond.
Kínádot köszönöm. Szomorúan láttalak ülni
eggy komor álmomban. Felijedvén, tudni akartam
sorsodot, és ha lehet, korlátot vetni bajodnak.
Ez vezetett hozzád. Hogy megcsalt álmom, örűlök.”
Óh! melly drága dolog, melly kincs aʼ tiszta barátság!
Aʼ szomorú szívnek titkos méllyébe behatván,
hogy kinyomozza baját, kéretlenʼ nyújtya segédgyét,
ʼs gyenge szemérmünköt kíméllő szókkal előzi.
Egy nyomorúltt álom fel tudgya ijeszteni gondgyát,
hogyha baráttyának látszik hirdetni veszéllyét.