Tömve volt vendéggel háza Berkinének,
kik megérkezését várták testvérének,
ammint leugorván postakocsijárúl,
ʼs az úti palástot lelökvén vállárúl,
bedobban Örömfi eggy kész balmocskával,
mellyet Bécsbűl hozott Blanchardtúl magával.
„Örömfi! Örömfi!” kiáltyák egymásnak
aʼ meglepett Dámák, ʼs Örömfi Tamásnak
oldalát megszállyák éles csevegéssel,
ki rájok salygatván nagy elégedéssel,
„megigértem, úgymond, hogy ezen órában
ismét Pestenn termek Nénémʼ szálájában,
mint biztos követtye amaz új csudának,
mellyet híres Blanchard igért Austriának;
ʼs íme! azonnkivűl modélát is hoztam,
mellyért, úgy segéllyen! többet fárádoztam,
mint akármelly Jázon az ollyan lyánkáért,
ki ezreket kíván aranyos gyapjáért.”
Lefesti azutánn nyájas bészédgyével,
aʼ mit Bécsben látott tulajdon szemével;
mint fútta fel Blanchard szörnyű machináját?
mint várta egész Bécs hallatlan csudáját?
mint visított aʼ nép szilaj örömében,
szerencsésnek látván ügyekezetében?
Ezer volt aʼ kérdés, mellyel ostromlották
Tamást az Asszonyok: mivel duzmasztották
aʼ balmot olly nagyra? mibűl volt csinálva?
ninémű czímerek voltak rá pingálva?
miféle ruhákban mentek nézésére
aʼ Bécsi főbb Dámák? ʼs emlékezetére
nem tetteke végzést aʼ társaságokban
némelly új módákrúl főfrizúrájokban?
Mindezekre Tamás pontosan felelvén,
ʼs Wielandnak jegyzését majd égig emelvén,
ki jelenésébűl eʼ remek munkának
változást jövendölt bölcs Európának,
„ez aʼ Dámákʼ fejénn fog, úgymond, kezdődni,
ʼs tán aʼ férjfiakénn szarvakkal végződni,
mint aʼ mágnestűnek tudós formálása,
ʼs dúzs Amerikának szörnyű hódítása
aʼ pogány kincseknek szomjával kezdődött,
ʼs eggy új nyavalyának mérgével végződött.”
Több illy jegyzésekkel vígan játszdogálván,
ʼs végre aʼ szálának közepénn megállván,
aʼ felfútt balmocskát szárnyára ereszti,
ʼs még aʼ néző sereg szemét rá mereszti,
ő addig nyájasan disszerál felőlle,
miféle köz hasznok forrhatnak belőlle;
„Én magam is, úgymond, folytatván szavait,
mihelyt kitanúltam Blanchardnak titkait,
feltettem magamban, hogy feleségemnek,
ha végét szakasztom bús özvegységemnek,
eggy jó nagy balomhoz faetont csinálok,
mellyben vele eggyütt az égenn úszkálok.
Hat alföldi sasok lesznek paripáim,
ʼs órraikonn függvén kórmányzó zabláim,
akaratom szerínt járandgyák úttyokot ...
„S végre az új párnak kitörik nyakokot,”
úgymond eggy szép Özvegy, beesvén szavába,
ki, elvonván magát eggy üres szófába,
elejétűl fogva hidegen hallgatta,
aʼ mivel Örömfi aʼ szálát mulatta.
Ez tehát hozzá fut módos nevetéssel,
ʼs kezét csókolgatván szerelmes nyögéssel,
szép Gyöngyiném! úgymond. Keresik szemeim,
mióta itt vagyok, keresik füleim
az én Gyöngyinémet! ʼs ő itt eggy szögletben
szomorkodni látszik, mint aʼ zöld ligetben
aʼ hű gerliczécske, melly kedves férjétűl
megválván, megválni kíván életétűl.
Jobb kedvet, Kincsecském! Ne féllyen balmomtúl,
se zablámra fűzött három pár sasomtúl,
ʼs aʼ mit nem merészel remélni elmémtűl,
ne átallya várni hűvebb szerencsémtűl.
„Szerencsével jár ám az ollyan szerelem,
mellynek gyermekjáték minden veszedelem,
mikor Kedvessének várát hódítgattya,
vagy megvett szívének kedvét táplálgattya.
Neki megy aʼ tűznek, ʼs aʼ tűz nem gátollya;
hajóját az ál víz révpartyához tollya;
ʼs az eggy levegőben ne legyen kegyelem,
mikor aʼ felhők köztt hölgyemet ölelem?”
„Szerelem ʼs Örömfi! úgymond kaczagással,
Györgyiné viszontag. „ʼS melly remek buzgással
színli az átkozott aʼ forró szerelmet!
Szava csak azoktúl nem nyerhet figyelmet,
kik esengő szívét csalárdnak talállyák,
vagy aʼ szerelemnek kéjjét úndogállyák.
Nékem már hiába rajzollya hűségét,
mióta megleptem hamis lelkűségét.
Azért ha felszállván balmos kocsijával,
Kegyest akar az Úr felvinni magával,
terhellye meg mással szárnyas taligáját;
én el nem fogadom magos grátiáját!”
Köz lett aʼ kaczagás az egész szálában,
melly miatt Örömfi súlyos causájában
elő nem adhatván védő replicáját,
kénytelen volt tűrni rossz sententiáját.
De végre felvetvén lebegő karjait,
ʼs keresztűl sziszegvén aʼ nőknek gúnnyait,
nyájasan apellál aʼ házi gazdához,
úgymint vendéginek legfőbb fórumához.
„Csak azt kérem, úgymond, pártatlan bíromtúl,
hallya meg előre nyájas vádolómtúl,
mi okbúl mondhattya csalárdnak szívemet,
hazug tetetésnek forró szerelmemet?”
Gyöngyiné csudálván vakmerő kérését,
ʼs fenyegető újjal késérvén intését,
„jobb volna tán, úgymond, aʼ pört eltemetni,
mint új bíró előtt folyását sürgetni.
Mert ha kitálalom okát panaszimnak
sokasága előtt asszonytársaimnak,
nem hiszem, hogy Tamás menyecskét talállyon,
ki vele az égbe valaha felszállyon.”
Nem kellett több ennél az Asszonyságoknak,
kik neki rohanván szép pajtásnéjoknak,
fenyegetni kezdik örök gyűlölséggel,
hostilitásokkal, szoros özvegységgel,
sőt hogy dívánnyokbúl excommunicállyák,
ʼs úttyait szívének olly sűrűn elállyák,
hogy se kapujához férjfi ne juthasson,
se ő férjfiakhoz át ne illanthasson,
ha olly szeretőnek vétkét eltitkollya,
ki aʼ szent hűségnek jussait gúnyollya.
Mert az esprit de corps azt hozza magával,
hogy megösmerkedvén illy haramiával,
megintse azonnal mind az asszonyokot,
hogy dupla zár alá vessék kapujokot.
Szűkek voltak hajdan azoknak gatyáik,
kiknek árboczronggyal kérkedő sajkáik
latrait hurczolták aʼ régi világnak,
jövendő hérosit aʼ poétaságnak,
mikor itt charibdist rájok agyarkodni,
amott pedig scyllát láttak ágaskodni.
De szűkebb volt sokkal sorsa Gyöngyinének,
akarattyát hallván fellázúltt nemének.
Mert ennek végzését nem tellyesíteni
annyi volt, mint magát gyanúba ejteni,
hogy titkon czimborál aʼ köz ellenséggel;
ki az asszonyoknak or hűtelenséggel
úgy szokta rongálni legszentebb jussait,
mint aʼ minafúrók aʼ várnak falait.
Volt pedig ellenben nem kis reménysége,
hogy vissza tér hozzá Tamásnak hűsége,
ha nyájas leczkével feddvén lepkeségét,
meg nem sérti nyilván férjfi büszkeségét.
Végre meggondolván hirtelenʼ magában,
mint tapasztaltt asszony aʼ szívnek dolgában,
hogy eggy szép termetű ʼs érzékeny nőcskének,
ki jól tudgya venni hasznát fegyverének,
könnyebb ezer férjfit vissza bűbájolni,
mint eggy asszonyságnak mérgét juhászolni,
„elbeszéllem, úgymond, okát panaszimnak,
hogy kedvét ne szegjem asszonytársaimnak,
de úgy, hogy Örömfinn bosszút más ne állyon,
se ő pártfogónét másban ne talállyon.
Azé legyen az or, aʼ ki meglopódott,
azé aʼ bosszú is, aʼ ki megbántódott.”
Ezt tehát mindnyájan felszóval igérvén,
ʼs ő is beszédgyének fonalához térvén,
ammint, úgymond tovább, aʼ múltt esztendőben
hitvesse Füredenn meghalt aʼ fürdőben,
ʼs férjem is megtérvén ide aʼ jószágbúl,
utánna két héttel kimúlt eʼ világbúl,
ki nem tudtam vetni Örömfit mellyembűl,
ki még lyánykoromban birt eggy részt szívembűl.
Megbocsáttya kiki Gyöngyinéʼ tüzeit,
aʼ ki Örömfinek ösmeri díszeit!
Ő ide érkezvén, megtisztelt lakomban,
ʼs vígasztalást látszott lelni bal sorsomban.
Tüzesek voltanak szerelemvallási,
gyanúság-széllesztők esküdtt fogadási.
Mint mikor aʼ patak új gáthoz érkezvén,
ʼs egyenesebb útat mosni ügyekezvén,
vizsgán felkeresi amannak réseit,
hogy átfúrja rajtok lappangó vizeit;
úgy kereste ő fel úttyait szívemnek,
hogy fellobbanthassa tüzét szerelmemnek.
Hűséget hazudtak csillogó szemei,
igaz-szívűséget hízelkedései;
ʼs aʼ gyilkos üdőnek únalmas folyása,
melly aʼ hüvűlésnek szokottabb forrása,
úgy látszott nevelni naponkint lángjait,
mint aʼ sínlő havak az árnak habjait.
Nevekedett ezzel titkos reménységem,
hogy örömre fordúl gyászos özvegységem,
ʼs egymáshoz hajlani érezvén szívünköt,
bizonyosnak véltem egybekelésünköt.
Illy gondolatok köztt ülvén ablakomban,
ʼs mulatást keresvén szokott varrásomban,
veszem öt nap előtt Bécsbűl írtt levelét,
ʼs gyermekes örömmel megnyitván födelét,
látom Tamásomnak érzékeny írását,
ʼs egészen elhiszem szerelem-vallását.
Nállam nélkűl Bécset únalmas poklának,
szerelmemet mondgya vígasztalásának.
Drótbábuknak leli aʼ legszebb Dámákot,
ízetlenségeknek az asszambléákot,
el nem felejthetvén sem ábrázatomot,
sem mennyel mérkező társalkodásomot.
Kevés napok alatt esze megbódúlna,
vídám természete komorra fordúlna;
nem hiszi, hogy Bécsnek birván sok kincseit,
hét napig elgyőzné bújjának terheit,
ha messze szakadván bájos személyemtűl,
életet nem várna édes hűségemtűl.
Tömve volt levele illy érzeményekkel,
módosan meghintve nagy esküvésékkel,
hogy csak alkonyával életeʼ napjának
aʼ sír vethet határt hozzám hű lángjának.
„Én is tehát viszont hozzá felhevűlvén,
ʼs jövő sorsom iránt örömbe merűlvén;
magányosságomban csüggedni kezdettem,
ammint aʼ kül ajtót megnyílni érzettem.
Bejön Káli Örzse felderűltt orczával,
ʼs úgy közölvén velem mint barátnéjával
magyarázhatatlan örömét szívének,
mellyet levelébűl vont szeretőjének,
kinek gyanakodván mindeddig hitérűl,
csak ma lett bizonyos igaz szerelmérűl;
végre leül mellém, csókot tűz orczámra,
ʼs leteszi az írást varró asztalkámra.
Olvasom. Képemet érzem felpirúlni,
kettőző szemembűl aʼ könyet tódúlni,
kezeim rezketnek, szűkűl lélekzetem,
látom aʼ nagy szotízt és allig hihetem.
Örzsikét azonban orozva vizsgálván,
de jelét aʼ gúnynak képénn nem találván,
enyhíteni kezdem fellázúltt szívemet,
azzal támogatván sínlődő kedvemet,
hogy nem vagyok magam aʼ ravasz csávában,
és hogy tán Ámornak egész országában
nehezen lelhetni csak eggy asszonyságot,
aʼ ki ne szenvedne illyen bosszúságot.
Végre kiragadom én is levelemet,
ʼs mind aʼ két írásonn áthordván szememet,
látom szórúl szóra eggyfélét csevegni,
ʼs Örömfinek nevét alattok lebegni.”
Itt eggy nagy zúdúlás esik aʼ szálában,
mellyre megdöbbenvén Örömfi magában,
szabadságot kíván aʼ védelmezésre.
De Gyöngyiné viszont nem hajt aʼ kérésre,
hanem aʼ beszédnek fonalát folytatván,
„én, úgymond, szívemet azzal megnyugtatván,
hogy semmit sem veszthet ollyan szeretővel,
ki frígyet tud kötni egyszerre kettővel,
és hogy sokkal jobb most nevetni gúnnyait,
mint aʼ házasságban siratni gáncsait,
nevetni kezdettem kétszínű írását.
De Örzsémnek látván súlyos ájúlását,
véletlen ijedség fogta el szívemet,
ʼs kiragadván hamar illatos vizemet,
szinte éllesztgettem gondos apolással,
ammint Szélfi Boris bejött kaczagással.
Ő Gurliʼ módgyára Örzsikét megrázván,
ʼs gyengesége miatt nyájasan gyalázván,
végre okát kérdi hirtelen bajának,
ʼs átnézvén remekjét Örömfiʼ tollának,
ʼs eʼ miatt ájúlsz el? úgymond hidegséggel;
ʼs ő is eggy levelet von ki sietséggel.
Olvasd, úgymond tovább, ezt is aʼ kettőhöz!
és ha még hajolhatsz ollyan szeretőhöz,
ki eggy levelet ír három dámájának,
eredgy háremjába eggy török basának!
Szünny meg, ha van eszed, miatta bánkodni,
ʼs haggy bennünköt inkább arrúl gondolkodni,
mikép kerítsük meg férjfi szemességét,
hogy megbosszúlhassuk hamis lelkűségét?”
Ha maga Homérus felkelne sírjábúl,
ʼs aʼ fellázúltt nőknek sokféle szavábúl
verseket akarna helyettem csinálni,
nem hiszem, hogy Músát tudna rá találni.
Mint mikor aʼ ludak csoportban henyélvén,
ʼs közökbe eggy újjat érkezni szemlélvén,
előre nyúltt nyakkal némellyek sziszegnek,
gágoknak amazok, még mások zsembegnek;
megcsípi eggykettő éles visítással,
mellyeknek aʼ többi öröm-csacsogással
úgy magasztalgattya ritka merészségét,
mint aʼ verskoholók Mársnak vitézségét;
még végre aʼ gúnár megriasztván nyáját,
protectiójába veszi új mátkáját.
Úgy itt megszóllalván aʼ háznak gazdája,
„súlyos ugyan, úgymond, Örömfiʼ causája!
Ámde az igazság azt hozza magával,
hogy mindaddig várjunk aʼ sententiával;
még az al pörösnek hallván replicáit,
nyilván át nem láttyuk jussának csorbáit.”
Aʼ Társaság tehát ajánlya figyelmét,
az al pörös pedig elkezdvén védelmét,
„írásimnak, úgymond, eggyenlő hangzását,
melly kegyesseimnek szülte lázúlását,
eggyenlő szerelmem ʼs nem egyéb okozta.
Igazszívűségem magával azt hozta,
hogy mind aʼ háromért lobogván lángjaim,
lángomot lobogni hirdessék szavaim.
Csupán csak hármoktúl volt parancsolatom,
hogy, ha egyébaránt módgyát találhatom,
tudósítsam őköt rövid levelemmel,
mi történik Bécsben érzékeny szívemmel?
De ha egész Pestnek szebbnél szebb Dámái,
ʼs aʼ sok szép Anyáknak szebb Kisasszonykái
mind meghagyták volna kegyesen kezemnek,
hogy Bécsbűl hírt adgyon sorsárúl szívemnek,
csak azt írtam volna valamennyiekhez,
aʼ mit az ellenem fellázúltt Szépekhez.
Mert én nyilván vallom az egész világnak,
hogy szívbűl hódolok minden asszonyságnak.
Nincs leány, nincs özvegy, aʼ kit ne szeressek,
nincs nő, kiben tűzre okot ne lelhessek.
Kék szeme bájol meg aʼ szőke lyánkának,
fekete szemfénnye aʼ tüzes barnának.
Az érzékeny özvegy szívemet olvasztya,
aʼ hidegebb vérű ostromra fakasztya.
Szeretem aʼ komort örömre gyújtani,
aʼ vídámmal pedig kedvemet osztani.
Hódít aʼ kicsinynek nyájas furcsasága,
hódít aʼ magosnak bájos méltósága.
Égek aʼ karcsúnak szárnyékony tánczáért,
az embonpointnek gömbölyű karjáért.
Örömet találok az ifiabbaknál,
vídám barátságot aʼ korosabbaknál.
Mikor aʼ Természet az asszonyt alkotta,
ʼs nemére aʼ szépet majd mind felosztotta,
mit akart egyebet remek munkájával,
hanem hogy aʼ férjfi élvén áldásával,
izzadási között kéjre vídúlhasson,
ʼs közepénn aʼ búknak megboldogúlhasson?
ʼS én eʼ nagy kegyelmet bolondul megvessem?
vagy amaʼ balgatag parasztot kövessem?
ki sok drága követ nyervén Mógollyátúl,
kit megoltalmazott aʼ latrokʼ karjátúl,
aʼ sok közűl eggyet kicsípett vaktában,
ʼs nem akarván lakni gazdag palotában,
haza ment hidegen szűk gazdaságához,
ʼs újjra hozzá fogott aʼ súlyos munkához.
Vesse meg bár Péter mind aʼ gyümölcsfákot,
ʼs ne egyen egyebet hanem csak almákot!
Tartsa Pál viszontag aʼ körtvét magának,
még csak szilvára vágy foga szomszédgyának!
Én olly kertben élni legjobban szeretek,
mellyben ezerféle gyümölcsöt lelhetek.
Illatos aʼ szögfű, szagos aʼ rózsácska,
ékes aʼ líliom, szép aʼ violácska;
de mennél több szálak vegyűlnek kertemben,
annál több kéj támad belőllök keblemben.”
Mint aʼ kék hegyeknek kedvetlen orczái,
mellyekenn az éjnek nyújtódznak párái,
megsejtvén aʼ napnak születő súgárit,
melly környékeiknek elérte határit,
ködös ránczaikbúl lassankint derűlnek,
ʼs aranyba öltözvén, örömre hevülnek.
Úgy hallván aʼ Dámák Örömfiʼ vallását,
ʼs mentegetni kezdvén magokban botlását,
bosszonkodásokbúl jó kedvre vídúlnak,
ʼs Gyöngyinéʼ részérül Tamáshoz hódúlnak,
kinek csalfaságát már nyilván nevetni,
ʼs egy nehány bonmókkal kezdik szépítgetni.
Csak maga Berkiné, fejét csóválgatván,
ʼs csintalan öccsének leczkét forralgatván,
szépen készűlsz, úgymond, új házasságodra!
Kicsoda érezzen illyen vallásodra
nő hajlandóságot eladó kezedhez,
legkisebb szikrácskát csapodár szívedhez?
Ezret teszek eggyre, hogy nem fogsz találni,
aʼ ki veled frígyre méltóztasson szállni.”
„Elnyerném az ezret még ezen órában,
úgymond viszont Tamás, ha kérő gálában
valamellyik Szépnek házához fordúlni,
ʼs kezemet akarnám kezének árúlni.
De valamint szívem, aʼ szépet szeretni,
ʼs érzékeny lángokért lánggal kész fizetni,
úgy eszem fél viszont aʼ szent házasságtúl
mióta megváltam azon boldogságtúl,
mellyet eʼ világonn futólag ízleltem,
még hamar elhervadtt Rózsimot öleltem.
Mert úgy nézvén fríggyét minden házasságnak,
mint legmagosb pontyát aʼ szent barátságnak,
nem tartom könnyűnek, olly menyecskét lelni,
ki eʼ fontos czélnak meg tudgyon felelni.
Legalább eʼ részrűl, bár mennyit kutattam,
Rózsimot mindeddig fel nem találhattam.
Vannak, nem tagadom, kik ritka szépségét,
kik tüzes szerelmét, kik érzékenységét,
kik több nagy díszeit felmúlni látszanak,
vagy vele legalább eggy sorban állanak.
De hozzám mutatott mély barátságának,
melly felséges lelket adott hű lángjának,
hasztalanʼ reménlem párját asszonyságtúl,
hasztalanʼ aʼ férjfi állhatatosságtúl.”
„Jaj! ne tegyen az Úr csudát Rózsijábúl!”
úgymond Szurdokiné, ki másokʼ gáncsábúl
póczokot építvén színlett erkölcsének,
soha dicséretét más jó menyecskének
ellenkezés nélkűl el nem szívelhette.
„Ő is, úgymond tovább, csak Évát követte,
mint akármelly egyéb világʼ szolgálója,
kinek gyenge lábonn áll relígyiója.
Aʼ ki vizsga szemmel megnézte külsőjét,
könnyen átláthatta rendetlen belsőjét;
ʼs eggy illyen személytűl várni barátságot,
ki másban nevetvén az ajtatosságot...”
„Eggy egér! eggy egér!” kiáltya Tamásunk.
„Jézus, Mária, Jósef! légy oltalmazásunk!”
rikóttya viszontag aʼ réműltt menyecske,
ki, ha szemébe tünt eggy friss egerecske,
olly szörnyű ájúlást szokott volt színleni,
mintha el akarna örökre sínleni.
De majd észre vévén Tamásʼ mesterségét,
mellyel meggátolni vélte nyelvességét,
szaporán elvégzi tanúltt ájúlását,
ʼs újjolag elkezdi rút rágalmazását.
Akkor tehát Tamás méltán felgerjedvén,
ʼs aʼ szidalmazóhoz közelebb eredvén,
„ha nem használt, úgymond, egeres intésem,
kénytelen kikelni világos feddésem,
fúllánkjai ellen antagonistámnak,
ki nyomába sem hág jámbor Rózsikámnak.
Haggya őt az Asszony békével hervadni,
ha szörnyű bosszúmtúl mentt akar maradni.
Rágódgyon, ha tetszik, tulajdon híremenn,
sejtsen görbeséget minden lépésemenn,
hirdessen fel szóval legcsúfabb szemetnek,
tolvajnak, gyilkosnak, hallatlan szörnyetnek;
de boldogúltt nőmnek ne sértse hamvait,
kinek halálomig imádom bájjait...”
Többet szóllott volna szent buzgóságában;
de Berki megintvén, hogy nénnyeʼ házában
kíméllye meg nemét szép ellenségének,
végét szakasztotta kezdett leczkéjének.
Nénnye is azonban látván aʼ szolgákot,
hogy aʼ vocsorával rakják aʼ táblákot,
aʼ szomszéd szobába viszi vendégeit,
és hogy elszéllessze Tamásʼ fellegeit,
kikéri magának nyájas Gyöngyinétűl,
hogy messze ne üllyön kedvetlen öccsétűl.
Tamás megdicsérvén szorgalmát nénnyének,
meglepi oldalát mosolygó hölgyének,
ʼs kérlelgetni kezdi már víg mentségekkel,
már aʼ jövendőrűl szent ígéretekkel.
Nincs talán menyecske széles eʼ világonn,
aʼ ki megindúlván bármelly bosszúságonn,
méltó haragjábúl töstént ki ne hűlne,
ʼs kegyesen mosolygó kedvre ne derűlne,
mihelyt szeretője dicsérvén szépségét,
új esküvésekkel igéri hűségét.
Gyöngyiné is látván Örömfit hódúlni,
ʼs megösmertt vétkének kegyelmet koldúlni,
szerelmes pillantást nyilazott szemébe,
ʼs újjra befogadta érzékeny szívébe.
Az egész asztalnál köz lett aʼ vígasság
ʼs tréfákra fakadván az elmés nyájasság,
már jegyzéseket tesz aʼ diádalomrúl,
már rendeléseket aʼ lakadalomrúl,
ammint eggy komorna magát bemondatván,
ʼs aʼ kértt engedelem töstént megadatván,
belép aʼ szobábá fél lárvás orczával,
ʼs megtiszteli Tamást eggy nyíltt czédulával.
„Hozode már egyszer entré-billétemet?
vagy még tovább nyújtod hosszú kétségemet?”
úgymond hozzá Tamás félszeg mosolygással,
ʼs aʼ levélnek esvén figyelmes buzgással,
olvas, csudálkozik, fejét csóválgattya,
ʼs örömét egyszersmind azzal árúlgattya,
hogy egynehány brávót közbe harsogtatván,
ʼs író szerszámokot szaporán hozatván,
ʼ rövid feleletét feljegyzi tollával,
ʼs átadván, azt mondgya nagy energyiával:
hogy ő mindazokot szentűl megigéri,
aʼ mire asszonya levelében kéri,
sőt hogy kész ezeknél sokkal nagyobbakra,
tűz-víz-veszélyekre, mord viadalmakra,
csak szemben lehessen eggy ollyan Szépséggel,
ki szívét már régen gyötri aʼ kétséggel.
Aʼ komorna, elmegy. Suttog aʼ gyanúság.
Pözsög Gyöngyinében aʼ komor bosszúság,
ki Tamásnak látván új hűtelenségét,
ʼs meg nem zablázhatván méltó hevességét,
„és ezeket, úgymond, szememnek láttára?
ennyi tisztelendő tanúknak trucczára,
kik imént vígadván kibékéllésemenn,
méltán bosszonkodnak új sértődésemenn?”
„Elég! úgymond Tamás. Félre aʼgyanúkkal,
félre, szép Kincsecském, aʼ mérges bosszúkkal!
Gyöngyinét az ollyan meg nem előzheti,
ki nőmnek védelmét szememre vetheti!
De mivel hetedik holnapja kezdődik,
hogy mély rejtekébűl utánnam leskődik;
mivel aʼ melly szókot azóta ejtettem,
aʼ mit kint vagy itthon nyilván cselekettem,
esteivel eggyütt új amoúrjaimnak
kezdetétűl fogva özvegy napjaimnak,
pontosan kitudván friss vizsgaságával,
bölcsen feddegette módos írásával;
ʼs mivel hű szerelmet eskükkel igérvén,
ʼs tőllem csak állandó barátságot kérvén,
mindeddig nem tudtam rá birni kétségét,
hogy ne tartsa tovább rejtekben szépségét;
szívembűl örűlök mai levelének,
mellyel végét szegi remeteségének.
Lázítgattyák ugyan gyanakodásomot,
aʼ mikhez kapcsollya látogatásomot.
Nagy dolgokot kíván ajánlott lángjáért,
majdnem veszedelmet puszta látásáért.
Eggy pár hű szolgáját, lárvázott orczával,
elküldi ma értem ernyes kocsijával.
Ezektűl be hagyván kötözni szememet,
ʼs meg nem nyitván addig szózatra nyelvemet,
még el nem érendek titkos lakásához,
vitessem magamot békével házához.
Sőt még ott is addig tűrjem vakságomot,
még maga leoldgya zomok fátyolomot.
De mind ezek engemʼ el nem ijesztenek,
csak eʼ bűbájosnak házához vigyenek,
kit mindekkoráig ki nem fütyézhettem,
bátor erre nézve mindent elkövettem.”
„Eggy ösmeretlenhez így lebocsátkozni,
annyi mint árnyékért mindent riszkírozni,
feleli Gyöngyiné enyhűlttebb szózattal,
tusakodván titkon amaʼ gondolattal,
hogy nem lehetetlen Tamást megrontani,
ha eggy olly Szépségre találna botlani,
ki majmozásához aʼ hű barátságnak
bájjait kapcsolná aʼ friss nyájasságnak.
„Csak azért is, úgymond, folytatván szavait,
hogy olly mély titokkal űzte fortéllyait,
méltó énelőttem fontos gyanúságra,
hogy szíve nem czéloz tiszta barátságra.
Mert aʼ ki nem keres rút nyereségeket,
nincs oka, mért járjon setét ösvényeket.
Én eʼ történetet akármint vizsgálom,
Dámáját alacsony léleknek találom,
ki aʼ férjfiaknak azért hány leseket,
hogy szentebb frigyektűl elvonnya szíveket.”
„Ez mind igaz lehet, úgymond módossággal
Örömfi viszontag: de ha igazsággal
akarom itélni magaviselését,
nincs okom, gyanúba venni emberségét.
Levelei soha senkit sem sértettek,
engemʼ pedig mindég csak jóra intettek.
Ma is illetlennek mondván írásomot,
mellyel három Szépnek rajzoltam lángomot,
Gyöngyinéʼ sérelmét kiváltkép sajnállya,
kinek szívét hozzám igaznak talállya;
Szurdokinét pedig azzal mentegeti,
hogy ő tán Rózsimot jobban ösmerheti,
mint én, ki hölgyemet olly vakon szerettem,
hogy még hibáját is erkölcsnek nézhettem.
Nem merészlem tehát rólla gyanítani,
hogy aʼ férjfiakot kívánná rontani,
vagy hogy plánumai titkolódásának
jó szívhez illetlen tárgyra czéloznának.”
„Áh! úgymond Gyöngyiné , csupa tetetések!
Kitelnek asszonytúl az illyen lépések,
mihelyt szükségesek annak győzésére,
kit fel akar fűzni mocskos bilincsére.
„De aʼ mi aʼ veszélyt leginkább hirdeti,
az, hogy kedvessének szemét bekötteti,
olly formán akarván vitetni házához,
mint aʼ bűnöst szokták az akasztófához.
Hát ha szövetségben van olly gyilkosokkal
vagy bandában élő titkos tolvajokkal,
kik csak azért csallyák az Urat magokhoz,
hogy könnyen jussanak kívántt prédájokhoz?
Áh! ha még eggy szikra van nemes szívében
aʼ hű szerelembűl, mellyet életében
lángolni mutatott drága Rózsijához,
ne mennyen el, kérem, eʼ gyanús rókához!”
„Örömfi ezekre nagyon megindúlván,
ʼs illy kegyes hölgyéhez új tüzekre gyúlván,
már ez hozzám, úgymond, olly remek szívesség,
hogy viszontagolnom több mint kötelesség,
Az ösmeretlenhez igérvén magamot,
böcstelenség volna megszegni szavamot.
Legyen bár eszköze titkos gyilkosoknak,
legyen czimborássa ravasz tolvajoknak,
készebb vagyok végső veszéllyel harczolni,
mint igéretemet csúfúl megmásolni.
De, hogy Gyöngyiném is lássa készségemet,
mellyel bizonyítván hozzá hűségemet,
hálálni akarom szorgalmatosságát,
ʼs úgy viszontagolni szíves barátságát,
ammint tudom ollyan férjfihez illeni,
kinek fő dücsője, nemesen érzeni;
aʼ Társaság előtt nyilván azt fogadom,
hogy más asszonyságnak szívemet nem adom;
sőt mivel aʼ Szépet, kinek ma kínáját
azért fogadtam el, hogy lássam orczáját,
jó szívű Gyöngyiném ravasznak állíttya,
leshányó tolvajnak, gyilkosnak gyaníttya,
többféle fegyverrel megtöltöm zsebemet,
mellyekkel csak azért óhassam éltemet,
hogy vissza érkezvén aʼ veszedelembűl,
mint az ó vitézek aʼ győzedelembűl,
Gyöngyinémʼ lábához tehessem kardomot,
ʼs úgy ölelhessem meg, mint örök páromot.
Eggy szó, mint száz, Kincsem! ha tetszek szemének,
állandó hűséget esküszök szívének!
Itt kezem hitemmel! Kezdgyük el alkunkot,
melly holnap jobb rendbe szedvén szándékunkot,
egybekelésünknek végezzen módgyárúl,
ʼs aʼ lakadalomnak ragyogó napjárúl.”
Gyöngyiné viszontag bájosan pirúlván,
ʼs titkos tekintettel Berkihez fordúlván,
mintha meg akarná tőlle tudakozni,
szabade házában frígyre bocsátkozni?
ammint meghallotta ennek biztatását,
ʼs az egész asztalnak vídám unszolását,
becsapta szép kezét Tamásnak kezébe,
néma szeméremmel mosolygván szemébe.
Zengett az ebédlő az örömlármátúl,
ʼs elvégre felkelvén aʼ víg vocsorátúl,
kiki elővette minden módosságát,
hogy nagynak mutatván nászos vídámságát,
aʼ zavartt seregbűl előre hathasson,
aʼ szerelmes párnak szépséget mondhasson.
Csak maga Berkiné látszott szomorkodni,
kihez aʼ menyasszony, nem tudván nyugodni
kelepczéje miatt riválisnéjának,
mellyet azon éjjel vethet Tamássának,
titkon folyamodott buzgó kérésével,
ne haggya játszani öccsét életével,
ʼs ha tán tekíntete semmit sem használna,
sem szíves tanáccsa helyet nem találna,
legalább rendellyen hozzá segedelmet,
melly megelőzhessen minden veszedelmet.
Berkiné ellenben nyugodott elmével,
„légy Barátném, úgymond, ez iránt békével!
Teszek én előre jó rendeléseket,
hogy úttya ne szüllyön gyászos eseteket.
Ammint elmegy, úgy fog meg haza fordúlni,
ʼs csak eggy hajszál sem fog fejérűl mozdulni.
Nagyobb gondom ennél aʼ te nyugodalmad,
ha tán elenyészne kívántt lakadalmad.
Ösmered Örömfit. Ne bízzál szavában.
Húsz szerető néki nem elég napjában.”
Csak ezt mondhatta ki, ʼs íme! aʼ Lárvások
kezeikrűl függvén az égőʼ lámpások,
módos tisztelettel aʼ szobába lépnek,
ʼs megkérdezik Tamást, nevével aʼ Szépnek,
késze megtartani ma tett igéretét?
Ő viszont igennel adván feleletét,
elhozattya töltve két pár pisztolkáit,
mellyekkel megtömi előttök táskáit,
ʼs végre kardot kötvén, meginti őrjeit,
hogy, ha kedvek tartya, kötnék be szemeit.
Megteszi az eggyik vékony fátyolkával,
melly végig volt szegve veres pántlikával,
ʼs megfogván bal kezét, némán, elvezeti,
ʼs az udvarban álló hintóba ülteti.
Maga is végtére szemköztt ül hozzája,
hogy előtte lévén Tamásnak orczája,
szemkötő fátyolát szüntelenʼ láthassa;
sőt hogy az útakot jól eltitkolhassa,
az üvegajtóknak bevonnya sergéit
szorosan benyomván záró kilincskéit;
még társa, előre beadván lámpássát,
ʼs aʼ hátúlsó bakonn választván állását,
jelt ád, hogy aʼ kocsis mégintvén lovait,
járja el lassankint kiszabott úttyait.
Berkiné azalatt Gyöngyinét szóllítván,
ʼs aʼ vendégek előtt mellyéhez szorítván,
„ismét mondom, úgymond, ne féltsd Tamásodot,
ʼs mértékeld meg hozzá, ha lehet, lángodot,
melly nagy bút okozhat érzékeny lelkednek,
ha nagyon hízelkedsz új reménységednek.
Vallyon kész volnále arrúl lemondani,
aʼ kivel ma frígyre kezdettél szállani,
ha másnak több jussa volna birtokához,
mint teneked lehet szerelmes lángjához?”
Gyöngyiné elhűlvén váratlan szávára,
„mit felellyek, úgymond, eʼ nehéz próbára?
Mond ki egyenesen vég veszedelmemet,
ʼs ne gyötörd kétséggel erőtlen szívemet!”
Berkiné viszontag folytatván szavait,
ʼs közelebbre intvén menyecske társait,
hogy, ha barátnéja talán elájúlna,
több legyen, ki vele aʼ sínlőhöz nyúlna,
„meg ne ijedgy, úgymond, ha riválisnédot,
néhány holnap előtt legjobb barátnédot,
kit régen rothadni gondoltál sírjában,
elevenen látod veled eʼ szobában.
„Örömfinét értem.“ — „Tamásʼ Rózsikáját?”
kérdezi Gyöngyiné. — „Öcsémnek mátkáját,”
feleli Berkiné nagy álmélkodással,
melly meg volt egyítve szelíd mosolygással,
Gyöngyinének látván nem vártt bajnokságát,
ʼs orczájánn derűlő bájos vídámságát;
„igen is, Barátném! Tamásʼ Rózsikáját,
Örömfiʼ hitvessét, öcsémnek mátkáját,
kinek az oltárnál esküdött hűséget,
ʼs ki el nem birhatván aʼ szörnyű kétséget,
melly érzékeny szívét szokta volt gyötreni,
mikor férjét mással látta enyelgeni,
kihírezteltette nálunk temetését,
hogy Tamásnak lássa magaviselését.”
„Ah! de hol van tehát, hogy átkúcsolhassam,
ʼs Tamássát ölébe vissza szolgáltassam?
kiáltya Gyöngyiné. Jer! vezess hozzája!
vagy mond meg, hol lakik? mellyik az útszája?
Örömfi már talán ájúlgat ölében,
talán helyemet is elveszi szívében!
Áh! mikint irígylem Tamásʼ boldogságát!
Oda vetném érte Krőzusʼ gazdagságát,
ha én adván vissza Tamást Rózsikának,
ezt pedig viszontag kedves Tamássának,
Tamásʼ szívességét vissza fizethetném,
Rózsiʼ szívét pedig lekötelezhetném!
Jer! talán még Tamást meg lehet előzni,
kinek nemes szívét szeretném meggyőzni?”
„Meg győzted, jó Lélek! Betelt kívánságod,
ʼs ezzel enyímnél is nagyobb boldogságod!”
úgymond Örömfiné, aʼ ki szobájábúl
csendesen kilépvén, Gyöngyinéʼ szájábúl
örömmel hallgatta érzékenykedését,
mint barátságának legfőbb hevűlését;
ʼs végre átkúcsolván bájos karjaival,
megrakta orczáját tüzes csókjaival.
Mint mikor aʼ hajnal egünkre tódulván
ʼs aʼ fellegek között sokáig pirúlván,
az érkező napnak láttya fényességét
ʼs felejteni kezdi tulajdon tisztségét.
Ájúl rósaszíne lassankint orczájánn,
sárgúlnak aʼ fodrok talabor ruhájánn,
még megeggyesűlvén az égʼ királlyával,
megvegyűl rubínnya ennek arannyával.
Úgy aʼ két menyecske egymásnak karjában
változott lassankint tulajdon voltában,
még öszve olvadván érzékenységeik,
eggyé lettek végre dobogó szíveik.
Majd azutánn Rózsi megtérvén magához,
aʼ többi Dámáknak megfordúl sorához,
ʼs ölébe szorítván eggyenkint társait,
egytűl sem kímélli barátos csókjait.
Öröm élledezik az egész szobában,
pörög aʼ nyájasság aʼ seregʼ szájában,
ʼs még ezek czifrázzák az üdvözléseket,
megduplázzák mások az öleléseket.
Gyöngyiné azalatt nem győzvén hallgatni,
barátnéját kezdi nyájasan vallatni:
mint ejtette módgyát színlett halálának?
hol élte napjait magányosságának?
Miféle híreket hoz aʼ más világbúl?
az ösmerősöktűl mi jót menyországbúl?
Unalmas sírjában kikkel lombrázgatott,
még halottaibúl megʼ feltámadhatott?
Örömfiné tehát eggy szófára dűlvén,
aʼtöbbiek pedig elejébe gyűlvén,
„én, úgymond, Füredenn orvoslást kerestem,
ʼs régi nyavalyámnál nagyobb bajba estem.
El nem viselhetvén Tamásʼ furcsaságát,
ki paradicsomnak vallván házasságát,
úgy futkosott még is egyéb asszonyokhoz,
mint aʼ szomjú szarvas aʼ friss patakokhoz,
aggódni kezdettem érzékeny keblemben;
és ez nagy változást tett egésségémben.
Ez volt egész oka Füredi útamnak,
hol újjabb botlásit szemlélvén uramnak,
aʼ gyógyúlás helyett nőni nyavalyámot,
ʼs közelgetni láttam halálos órámot.
Nagy volt ugyan hozzám Örömfiʼ jósága,
sőt meg kell vallanom, hogy csapodársága,
elejétűl fogva velem szőtt fríggyének,
meg nem változtatta tüzet szerelmének.
De én sem hűségét víg természetével,
melly több asszonyoknak játszdogál szívével,
nem tudván magamban öszve férkeztetni,
sem fejemet arra nem akarván vetni,
hogy szemére hányván kétséges úttyait,
eloltsam örökre mutatott lángjait,
inkább csak mellyembe zártam bánatomot,
melly bennem forralni kezdte halálomot.
Az orvos megvetvén minden mesterségét,
ʼs hasztalannak látván minden segítségét,
Nagyságodnak, mondá, nem ott kell szenvedni,
honnan eddig baját vallotta eredni.
Szívepedés lessz tán aʼ véltt mellyszorosság,
melly ellen aʼ kertben nem terem orvosság.
Legyen szolgájához annyi bizodalma,
ʼs mondgya meg, mibűl áll belső viadalma?
Sokszor az orvosnak szíves barátsága
többet vihet végbe, mintsem orvossága.
Én pedig kész vagyok, véremet ontani,
csak Nagyságodʼ baját lássam eloszlani.”
Több illy ajánlással megnyervén kedvemet,
megnyitottam neki végtére szívemet,
ʼs hallván, hogy Örömfit nagyon védelmezi,
hogy hűségét hozzám remeknek nevezi,
és hogy ártatlannak mondván vídámságát,
hittel pecsételni kész eʼ tanúságát;
én neki ellenben azért esedeztem,
hogy mivel titkomot neki felfedeztem,
tegye meg kedvemért azt aʼ kegyességet,
ʼs mondgya Örömfinek: hogy aʼ betegséget,
melly bennem elterjedt, meg nem gyógyíthattya;
és ha ezzel szívét arra lágyíthattya,
hogy félbe szakasztván szokott mulatságit,
ʼs miattam elhagyván gyanús társaságit,
igazán kesergő bánatra fakadgyon,
ʼs legalább eggykét nap mellettem maradgyon,
akkor én viszontag neki azt fogadom,
hogy minden gyanúmot örökre feladom.
„Meglett. De Tamásom elhűlvén szavára,
ʼs komorság terjedvén ránczos homlokára,
vad szavakkal kezdte az orvost késztetni,
ne késne másokhoz tanácsért sietni,
ʼs hozatná ki töstént bölcsebb pajtássait,
kik Fürednek lakják szomszéd várassait,
ʼs hallván az orvostúl, hogy nincs segedelem,
mivel olly hatalmas már aʼ veszedelem,
mellyet mánál előbb senki sem várhatott,
hogy, bátor már rajtam eret is vágatott,
nem reményli még is, hogy addig élhessek,
még más orvosoktúl tanácsot vehessek;
az egekre vetvén könyező szemeit,
ʼs előre kúcsolván magátúl kezeit,
az ő életétűl függ, úgymond, életem;
és én eʼ nagy csapást el nem viselhetem,
ha karjai közűl messze nem távozok,
ʼs aʼ zörgő világban addig nem habozok,
még megszokja szívem annak veszteségét,
kiben eʼ világonn lelte üdvösségét.
„El is ment, kezembe adván eggy levelet,
mellyre lehetséges nem volt más felelet,
hanem hogy felülvén töstént aʼ postára,
némelly irásokkal siessen Budára.
Forró volt, megvallom, végső búcsúzása,
jóllehet nem szívbűl eredt biztatása.
Könyhullatásokkal áztatta mellyemet,
még heves csókokkal megrakta kezemet.
De minthogy elhagyott halálos ágyamban,
újra kételkedni kezdettem magamban,
ha csak azért megye messze oldalomtúl,
mivel gyengesége réműl halálomtúl?
Elvégeztem tehát megvett orvosommal,
hogy vég próbát teszek színlett halálommal.
Ő ezt kihirdette gyász-követségekkel,
ʼs hogy baja ne legyen amaʼ vendégekkel,
kik Füredenn látván megmeredtt testemet,
késérni akarnák tán temetésemet,
hagyottnak mondotta testamentomomban,
hogy őseim mellé tegyen jószágomban,
ʼs hogy eʼ végbűl maga hozzon le Budára,
postákot fogadván férjemʼ contójára.
Azutánn előre küldvén inasomot,
aʼ ki valóságnak hitte halálomot,
hogy aʼ státiókonn jöttünköt hirdesse,
ʼs titkunkot egyszersmind észre ne vehesse,
maga eggy koporsot kocsira tetetett,
mellybe testem helyett más terhelőt vetett,
ʼs aʼ másik postának mesterét ösmervén,
segedelmét pedig jó pénzzel megnyervén,
aʼ koporsót vele titkon eltemette,
ʼs hogy én vagyok benne, könnyen elhintette.
Mit fáradgyak, mondá ezen baráttyához,
eʼ lelketlen testtel famíliájához.”
Itt is elnyughat ő úgy, mint aʼ kriptában;
az itt is az Isten, aʼ ki jószágában.
Én pedig azonban azt írom férjének:
hogy eʼ falu mellett folyó vizecskének
megtelvén hirtelenʼ essőkkel ágai,
ʼs az egész térségre kiütvén árjai,
aʼ vakmerő posta neki ment habjának,
ʼs ott vesztette testét meghaltt asszonyának.
Megüzenem azt is postárúl postára,
hogy aʼ halott többé nem mehet Budára,
ʼs elhagyott házamhoz meg vissza sietek,
hol aʼ betegektűl tíz annyit nyerhetek,
mint eggy holtt Dámának késérgetésébűl;
kit ki nem vonhattam aʼ halál körmébűl.
Meglett, aʼ mit végzett biztos baráttyával.
Én pedig azalatt eʼ hű komornával,
kit dáma ruhában jobbomra ültettem,
más útonn eggy Pesti hóstyába siettem,
hol mint Kapitányné, Berkinémʼ tudtával,
kit megterheltem volt szívemnek titkával,
általhathatatlan rejtekben mulattam,
ʼs Tamásʼ lépéseit fontra rakogattam.
Fogytak itt lassankint régi kétségeim,
gyógyúlni kezdettek halálos sebeim,
mikor Tamásomot miattam bánkodni,
ʼs új szerelmeiben állhatatlankodni
sokszor eʼ szobákban tulajdon szájábúl
vagy hű kémjeimnek hallottam szavábúl.
De aʼ mit ma mondott hű barátságomrúl,
ʼs érette lobogó szerelmes lángomrúl,
arra győzte töstént kétkedő szívemet,
hogy újra megnyissam számára ölemet.”
Erre az asszonyok ismét örvendezni,
ʼs bajnoknénkʼ fortéllyánn kezdvén nevetkezni,
sokféle bonmókkal mulattyák magokot,
ʼs elmondgyák egymásnak amaʼ fortélyokot,
mellyekkel már ők is próbálták férjeket,
ʼs igaznak találták magokhoz szíveket;
ammint véletlenűl aʼ kocsit zörgeni,
ʼs Örömfinek hallyák szózattyát zengeni.
Mint mikor aʼ mester kis oskolájában
zajt hallván, eggy nagyot ordít ambójában,
aʼ zúgó gyermekek töstént elnémúlnak,
ʼs aʼ tőlle feladott leczkéhez fordulnak;
úgy csendesedtek le mind az asszonyságok,
hogy Tamásʼ szavátúl megrendűlt szobájok.
Ő bevezettetvén lárvázott őrjétűl,
ki aʼ némaságnak szoros törvénnyétűl
azon pillantásban felszabadította,
mikor aʼ kocsibúl lábra bocsátotta,
„soha, úgymond, annyit sem nem vakoskodtam,
sem mióta élek, így nem némáskodtam.
Jó eggy órája már, hogy kocsinn kóborlok,
aʼ nélkűl, hogy tudgyam, melly felé vándorlok?
Don Quixotte sem végzett illy nagy vitézséget,
mikor átnyargalván sok hegyet, térséget,
óriás harczokkal kedvét dámájának,
ʼs halhatatlanságát kereste karjának.
Ösmeretlen Szépség! engedgye szememnek,
hogy láthassa tárgyát dobogó szívemnek!”
„Nem, úgymond viszontag tetetett szózattal
remegő bajnoknénk! ezen ábrázattal
mindaddig Örömfi meg nem ösmerkedik,
még eggy végső próbánn át hem verekedik,
mellyet itt szobámban...” – Tessen parancsolni,
úgymond hamar Tamás; kész vagyok harczolni
még óriással is; ʼs erősítésére
itt kezem!” – ʼs magáét rá csapván kezére
hirtelen az asszony, „eʼ kezet ösmerem!
úgymond ismét Tamás; esküvéssel merem
mondani: ösmerem! De nem! – Rózsikának
volt csak illyen keze, illy hossza újjának,
bótoltt tenyerének illyen szélessége...
ʼS aʼ próba mibűl áll?” – „Annyi merészesége,
úgymond Örömfiné, lessze nagy szívének,
hogy eggy régen meghaltt jó ösmerőssének
kiczitáltt lelkével szóba ereszkedgyen?...”
„Ah! illy tetatétre ki ne vetemedgyen,
úgymond reá Tamás, hogy aʼ más világrúl,
ʼs kivált az olly híres mennybéli országrúl
eggy odavalótúl bizonyost hallhasson,
ʼs magának előre kvártélyt fogadhasson!...
Szavát is, úgy látszik, hogy többször hallottam.”
Erre Örömfiné, „de azt nem mondottam,
úgymond, még az Úrnak, hogy Rózsikájárúl,
ʼs több más asszonyoknál voltt mulatságárúl,
ezen lélek előtt úgy tegye vallását,
hogy kajcsnak ne lellye valamelly mondását.”
„Hm! úgymond Örömfi, eʼ végső szavai
Rózsikámnak voltak szakasztott hangjai!
Asszonyom! én tovább ezt ki nem állhatom,
ʼs engemʼ úgy segéllyen! töstént leszaggatom
ezt az egész fátyolt bekötött szememrűl...”
Tamás, meg ne ijedgy! Leveszed szívemrűl,
úgymond Örömfiné, ezen fátyoloddal
aʼ malomkövet is, mellyet vígságoddal...”
„Ő!” úgymond viszontag, beesvén szavába
ámúló Örömfink, ʼs felkapván karjába,
viszi környöskörűl, mint aʼ ki bódúlni,
vagy táncz által akar sírjába fordúlni.
„Az én kedves Rózsim!” ʼs rá tűzvén csókjait,
„Ah! ki hitte volna, hogy élő szavait
még eʼ földönn hallyam!” Erre aʼ szálábúl
szobájába szalad, görnyédő nyakábúl
csöcsömöske gyanánt csüggő asszonyával,
ʼs meg vissza fordúlván hangos hahotával,
„szép Dámáim, úgymond, ma megbocsássatok,
hogy veletek tovább itt nem mulathatok.
Dolgom van. Kívánok gyönyörű almokot.
Holnapra elvárom ide Nagyságtokot.
Lakadalmat tartsunk.“ – De nem Gyöngyinével!”
kiáltya Berkiné kaczagó ígével.
„Vele is, veled is, az egész világgal!”
rikóttya Örömfi, ʼs ugró vídámsággal
elviszi Rózsiját. Búcsúkot mondottak
egymásnak aʼ Dámák, ʼs ők is eloszlottak.