Jer velem Újjító! ki akármellyféle dologban
embertársaidot más útra vezetni ohajtod
régi nyomásikbúl, mellyekben járni tanúltak,
jer velem, és nézd meg, mint nő eʼ gyenge gyümölcsfa!
Észre ugyan soha sem veheted, mint hajtya naponkint
ágbogait? mint vastagodik? mint nyittya virágját?
mint szüli meg sok munka utánn végtére gyümölcsét?
Ámde tudod, mint árt ellenben minden erőszak
gyenge mivoltának. Hasznos nyesegetni koronkint;
jó trágyázni tövét; olthatsz ágába, ha tetszik;
sőt ha elég ifiú, ültesd más helyre, ki nem hal;
csak növötény hivatallyainak természetes úttyát
meg ne rekeszd valahogy sok jobbításaid által.
Nézd azutánn aʼ szőke folyót, melly szikla hegyeknek
oldalibúl forrván, útat mos fürge vizének!
Vess elejébe sövényt, hogy meggátollya futását,
áttöri, vagy ha erősb, átfollya vagy útakot ásgat
oldalainn, vagy hogyha lehet, szélére kerűlvén,
megmeg az ágyba rohan, mellybűl kiszakadnia kellett.
Ámde viszont, ha szokott úttyánál árkokot ásol,
visszavonás nélkűl bele megy, ʼs több ágra feloszlik.
Aʼ barom állatokot soha meg nem győzöd erővel
annyira, hogy szavadot megrögzött kénnyeik ellen
végbe vigyék. Ha pedig természettyekre vigyázol,
ʼs ennek örök regulái szerínt bánsz vélek, üdővel
még az oroszlyányt is juh-szófogadásra tanítod.
„Úgy de az embertűl, ki felérheti könnyen eszével,
hasznose vagy káros? Mesemondae, avvagy igazság,
aʼ mit az újjító javasol? ne lehessene várnunk
gyorsabb szófogadást, mint eggy otromba baromtúl,
hogyha igaz, vagy jó, aʼ mit hasznára tanácslunk?”
Ám mi az ész, kérlek, ha nem olly eggy lelki tehetség,
melly csak üdővel nő sokféle világos esetbűl,
mellyeket éltében bámúlva tapasztal az ember?
Aʼ mi egyéb útonn betalál férkezni fejünkbe,
mind csak hinni való hagyomány, melly régi nyomunkbúl
messze ragadhat ugyan tüzes ingerlései által
eggykorig, aʼ nélkűl, hogy meggyőződgyön
* meggyőződgyon [em.]
iránta
józan eszünk, de csak úgy, mint oktalan állati nyájat.
Mondgy igazat másnak vagy jót, ʼs mond ollyan erővel,
melly meggyőzze hitét, vagy melly indúlatok által
tűzbe hozott szívét helyesebb pártodra hevítse:
ő ugyan állhatatos követőd lessz, oskola tűzzel
védi tekintetedet, szavadért kész kardra kikelni,
hirdeti társainak, ʼs megpróbálgattya okokkal,
mellyeknek szavait könyv nélkűl tudgya petyegni,
jóllehet értelmét át nem hathattya eszével;
ámde ha eggy hitető megʼ más indúlatok által
meglepi lágy szívét, vagy tündér hasznot igérvén
büszke negédgyének, vagy nagy károkkal ijesztvén
állhatatosságát, elpártol tőlled azonnal,
ʼs olly dühösen harczol legjobb szándékaid ellen,
mint azelőtt részedre. Megöl, noha tegnap imádott.
Hogyha tehát igazat kívánsz plántálni fejünkbe,
melly ezelőtt elrejtve feküdt, menny vissza magadban
szintʼ azon ösvényenn, melly ösmeretére vezette
lassan üdűltt eszedet, ʼs menny vissza egészen az első
gondolatig, mellybűl bölcs értekezésid eredtek,
ʼs végre azon renddel, melly tégedʼ szinte nyomonkint
eggyik igazságrúl másmás újjabbra vezérlett,
tedd nyomozásidnak folyamattyát végig előnkbe,
hogy vezető nélkűl az utólsó pontig elérvén,
mink is azonképen lássuk szemeinkbe viradni
aʼ keresett kincset, valamint tieidbe te láttad.
Így azutánn aʼ mit dolgozva, keresve találunk,
tiszta sajátunknak tartván, kedvelleni kezdgyük,
mint mikor aʼ gyermek maga kezdvén járni, elűzi
oldalitúl vezető annyát, ʼs nagy örömre ocsódik,
hogyha esés nélkűl maga tud tárgyához elérni;
ʼs még szilaj indúlat nélkűl, győződve követtyük,
aʼ mit eszünk átlát, ʼs még emberséges okokbúl
mások előtt meg azonn nyomokonn kreditumra emellyük,
tégedet is szeretünk aʼ tiszta igaznak okáért.
Mert aʼ vélekedést attyáért szokta viszontag
aʼ botor embernyáj húnytt ésszel imádni eladdig,
még újjabb hitető el nem csűdíti nyomábúl.