Eggy gyönyörű dombot választván nyári lakásúl
Pindusnak ernyes oldalánn
vérszemes Ámornak szép annya, kivitte magával
Cziprus-szigetbűl gyermekét,
hogy buja lángoktúl mentt érzésekre tanítsa
eʼ szent ligetnek eggyügyű
népe között, hova még aʼ romlott várasi erkölcs
mindaddig át nem hathatott.
„Fébusʼ húgaihoz feljárhatsz játszani,” úgymond
virgoncz fiának, kit kezénn
eggy kies alkony utánn mulató kertébe vezérlett;
„rosszat közöttök nem tanúlsz.
Ámde az ösvénybűl ki ne menny, melly innen Apolloʼ
épűletéhez felvezet,
hogy ne talán sűrűi között aʼ puszta ligetnek
vad állatokhoz tévelyedgy.
Onnan is úgy ügyekezz haza jönni, hogy el ne setétedgy,
ʼs eʼ domb alá, hol házam áll,
aʼ szatirus-nyájnak völgyébe le menni ne próbálly!
Bozóttal átfontt lapjainn
két nagy czédrus alatt eggy mélly kút fekszik. Apollo
itattya ebbűl bárusit,
hogy megrészegedett fővel dalolásra fakadván,
magos regéket írjanak.
Ezt te kerűld, ne talán iszonyú méllyébe lebukván,
dühös vizétűl megromolly.”
Szót fogadott Ámorka soká, ʼs már szembekötőskét,
vagy czinczogót, már zálogot
vagy bújóst játszván az enyelgő Músacsoporttal,
eltöltögette napjait.
Ámde tapasztalván, hogy víg játékai által
kis szíve jobban meghevűl,
mellynek gerjedező tüzeit Fébusnak akarta
bölcs udvarában hűteni,
ʼs hogy mulatási utánn újjúltt hatalommal ocsódnak
mellyében ollyas vággyai,
mellyek elégítést nem lelnek gyermekörömben,
megúnni kezdte úttyait.
Aʼ szatirus nyáj is, mikor aʼ Músáknak ölébűl
fészkébe vissza repdesett
estve felé, ʼs aʼ kút, melly dőre dalokra hevíti
aʼ bárdusoknak torkait,
aʼ szabadabb síknak tiltott szépségivel eggyütt,
eszébe tüntek szüntelenʼ.
Aʼ tilalom vétekre noszít, ʼs aʼ lopva beszürcsöltt
kéj édesebbnek tartatik.
Végre lement, ʼs aʼ czédrusokot fellengeni látván,
mély Castalishoz kullogott.
Még tova volt sima széleitűl, már érzeni vélte
nyirkának édes illatit.
Majd közelebb menvén, lefeküdt aʼ gyenge selyemre,
melly tiszta partyánn sarnyazik,
ʼs nagyra meredt szemmel buborékit forrani nézvén,
csudálta kristály gyöngyeit.
„Ez legyen olly rossz kút, úgymond kétkedve magában,
melly megdühítse véremet?”
ʼs újjaival kóstolni valót meregetni akarván
belőlle, addig csúszdogált,
még derekának egész terhével előre simúlván,
aʼ csalfa kútba süllyedett.
Hangzott aʼ zuhanás, hangzott tizszerte nagyobban
Ámornak éles jajszava,
melly felelő sziklái között aʼ puszta hegyeknek
megsokszorozván életét,
aʼ szomorú esetet nyilván panaszolta eladdig,
még híre nyögve felhatott
Cziprisʼ tornyaihoz, ki szavát réműlve megértvén
eső fiának, nyil gyanánt
aʼ szatirus térségre repűlt, ʼs aʼ kútba tekíntvén:
„nem mondtam úgye, gaz kölök!
hogy bele buksz? Nyújtsd fel kezedet, szárazra segítlek.”
Azonban Ámor, szétfeszűltt
szárnyaival tartván tetejénn aʼ gyenge vizeknek
lankadni látszó tagjait,
felmosolyog, ʼs „áh! Asszonyanyám, melly édesek, úgymond,
eʼ drága kútnak hüssei!
Aʼ kaczagó Músák tüzemet csak gyújtani tudgyák;
eʼ kút hüvíti véremet.
Bölcs Helikon! nyújts bérczeidenn csemegéket azoknak,
kiknek nem égnek szíveik!
Én köteles nyilazásim utánn ide járok ezentűl
napalkonyonkint fürdeni.”
Tiltsd meg az ártatlan mulatást aʼ gyermeki szívnek,
törvényszegésre szoktatod;
és ha talán igazat nem mondasz néki azokrúl,
aʼ mik javára nincsenek,
megsejtvén üregét szavaidnak, jónak itéli
még aʼ veszélyes rosszat is.