Érkezik al szelekenn aʼ zöld tavasz;
olvad aʼ komor tél,
ʼs aʼ nyíltt folyókonn dúzs hajók lebegnek.
Omlik az aklokbúl aʼ víg barom;
elsiet tüzétűl
aʼ lomtalan rétekre aʼ parasztság.
Aʼ falunak kaczagó szépségei
friss cziczákra gyűlnek
aʼ holdvilágnál, ʼs aʼ kevély suhanczok
tölgyfa tekét vernek; még pőrölye
aʼ serény kovácsnak
aʼ vasdorongot nyögve vékonyíttya.
Most szedegess ifiú nefelejcseket
aʼ szabad mezőkönn
hű Klórisoddal. Most derítsd fel ollykor
ágbogas ernyek alatt langy szívedet,
esti társaságban
aʼ gondokot jó borba mártogatván.
Most telepedgy le setét árnyékiban
aʼ hüvös ligetnek,
hol párosan sétálgat aʼ szerelmes,
hol zomok asztalokonn gyomrát tömi
aʼ garázda polgár,
ʼs aʼ szomjazó tisztecske sert haboztat.
Aʼ tornyos kapukonn szintúgy behat
aʼ halálnak íjja,
mint ajtajánn aʼ senyvedő szegénynek;
ʼs lengeteg éltünknek rövidebb kora,
hogysem el lehessen
későbbre bölcsen hagyni kéjjeinket.
Tégedʼ is elhínak hörgései
aʼ hideg halálnak
aʼ czinteremnek gödrös udvarába;
hol ha setét sírodba szorúlsz, soha
nyájas asztaloknál
híres Tokajnak híg arannya mellett
nem fogsz énekeket harsantani,
sem zomok karoddal,
aʼ czimbalomnak pelypegése mellett,
víg lakadalmakban nem forgatod
általizzadásig
aʼ vőlegénnyel pillogó menyasszonyt.