Hogyha személyedtűl, szép Laurám! mostoha sorsunk
engemet eggy üdeig messze ragadni talál,
ʼs más valamelly Szépség érzékeny lángjai által
szívemet eggy múló gerjedelemre veszi;
meg ne itélly. Mikor alkony utánn szemléli az útas
aʼ halavány holdnak felkerekedni körét,
szíves örömre fakad, mert fényleni láttya belőlle
nyomdokit aʼ napnak, melly nyugovásnak eredt.
Mért ne szeressem hát mind aʼ Szépségeket én is,
kikben díszeidet, Laura! ragyogni lelem?