Mező várasunknak fő fogadójában
megszállott aʼ nyárnak középső havában
eggy olasz Sarlatán két nagy szamarával,
mellyek taligáját vonták asszonyával.
Más nap már aʼ kapunn függött czédulája,
ʼs le volt írva benne új essentiája,
melly gátot tud vetni minden betegségnek,
tartósságot adván aʼ jó egésségnek.
Hirdette egyszersmind, hogy új flastromokkal
ʼs fűszerekbűl csináltt orvos italokkal
még annak is nyújthat kívántt segítséget,
ki már az életre nem lát reménységet.
„Két hét alatt, úgymond, lábra fog állani,
aʼ ki diétámot meg fogja tartani.”
Omlott aʼ vak község azonnal sípjához,
tódúltak aʼ hintók misztériumjához;
ügyekezett kiki, hogy hozzá juthasson,
ʼs baja iránt vele négy szem köztt szóllhasson,
ʼs kik aʼ szoros útat által nem törhették,
még éjfél utánn is magokhoz kérették.
Szállott aʼ sok forint éhes erszénnyébe,
az arany duczatok orvosló kezébe,
ʼs minthogy férfias volt külső figúrája,
ʼs aʼ társalkodásban módosan járt szája,
kedvéért sok dáma le is betegedett,
kiknek házaikban sokat serénykedett.
Tett is, nem tagadom, gyönyörű csudákot,
örökre megmentvén egynehány lyánkákot
aʼ hajadon főnek szokott fájásátúl,
ʼs eggy gazdag matrónát magtalanságátúl.
Az arany érbűl is sokat kigyógyított,
sok májkeménységet adóra lágyított.
Csapra vette zsebét sok vízkórságosnak,
legjobbik borával eggy süket torkosnak,
ʼs még el sem teltek volt tizennégy napjai,
mellyekkel gyógyúlást igértek szavai,
már is megnyitotta sokaknak szemeit,
kik világos nappal nem látták tőreit.
Kilenczedik napjánn köztünk voltt létének
új próbáját adta szemes elméjének,
mellyre úgy tódúltak az egésségesek,
mint orvosságihoz aʼ sok betegesek.
Bábjátékát értem, mellyre várasunkot,
különösen pedig dáma-chórusunkat,
nyájas czédulával jól elkészítette,
ʼs végre eggy nagy dobbal öszve csűdítette.
Az udvarban csinált játékszínt lombokbúl,
takaró kárpitot papíros-rongyokbúl,
ʼs megvilágosítván csillogó mécsekkel,
módosan befedte rojtos gyékényekkel.
Itt elébb megkérvén szokott fizetését,
szépen eljátszotta szerelmeskedését
törött magyar nyelvenn friss Columbínának,
ki eggy víg Harlakint választott urának.
Azutánn kilépvén aʼ színʼ közepére,
ʼs nyájasan mosolygván számos vendégére,
kiveszi zsebébűl író táblácskáját,
ʼs hirdetvén belőlle hallatlan csudáját,
„én nem vagyok, úgymond, eggy rangban azokkal,
kik csalni szeretvén sültt hazugságokkal,
felét sem adgyák meg aʼ mit megigérnek,
ʼs még eʼ kevésért is nagy fizetést kérnek.
Aʼ mit czédulámban nyilván megfogadtam,
azt már Nagyságtoknak hűven meg is adtam;
azonnkivűl pedig, ingyen jó szántombúl
még eggyet mutatok számtalan titkombúl.
Hallották tán hírét Nagy Sándorʼ lovának,
melly, igazat szóllván, fele volt urának,
kivel aʼ Persákot mind agyonn gázolván,
ʼs aʼ világnak felét rabságra hurczolván,
úgy oszttya fel most is Sándorʼ dücsősségét,
ammint felosztotta régi vitézségét.
Eʼ paripa-hérost Jupiter csudálván,
ʼs különös regardra méltónak találván,
repűlő szárnyakkal felcsínosította,
ʼs aʼ csillagok közé oda szállította,
hol aʼ músákʼ lova régen epekedett,
mivel pajtás nélkűl maga fényeskedett.
Írásai között boldogúltt atyámnak
megleltem aʼ kulcsát amaʼ titkos számnak,
mellyel aʼ holttakot kihíni sírjokbúl,
aʼ boszorkányokot kiűzni lyukokbúl,
akármit az égbűl aʼ földre bájolni,
ʼs mindennémű rosszat meg lehet gátolni.
Én hát Nagyságtoknak Sándorʼ paripáját,
aʼ ló-nemzetségnek legnagyobb csudáját,
ammint elevenen az égenn kullogni,
ʼs Pegazussal szokott szemünkbe ragyogni,
ide leczitálom bájos mesterséggel.
Legyenek azomban, kérem, csendességgel.”
Erre betakarván fejét kendőjével,
kört írt maga körűl bűvös vesszejével,
ʼs úgy kezdett inogva berbitét morogni,
mint aʼ zsidók szoktak könyörgést zajogni.
Végre hogy harmadszor nagyot sivalkodott,
vesszejével pedig szerteszét csapkodott,
kijött felesége Genius-ruhában,
kaduczéust tartván az eggyik markában,
ʼs nagyobbik szamarát kivonta magával,
melly szinte kérkedvén papíros-szárnyával,
körűl nézte magát úrfi büszkeséggel,
ʼs urához koncsorgott vídám szelídséggel.
Tapsoltak aʼ dámák aʼ szárnyas marhának
mély respectussábúl hajdani urának;
tapsoltak utánnok vezető mátkáik,
ʼs komornokjaikkal mundéros szolgáik;
még aʼ többi nézők hátúl ágaskodván,
ʼs aʼ mi magost leltek, reá kapaszkodván,
tátott szemmel szájjal nyújtották nyakokot,
hogy jól megláthassák aʼ füles bajnokot.
Azalatt eggy auctor sokáig salygatván,
ʼs végre bosszúságát el nem titkolhatván,
„hisz eʼ szamár!” úgymond kaczagó szózattal.
Eggy inas viszontag dölfös ábrázattal,
„tud Ked hozzá!” úgymond. – „Látom én szőrébűl,
feleli meg amaz, látom nagy fülébűl,
hogy ló éppen úgy volt apja őkelmének,
mint az én kan macskám aʼ juhászʼ ebének.”
Erre eggy dámácska fejét rázogatván,
ʼs módos legyezőjét szörnyen nyitogatván,
„már ez felette sok! úgymond mátkájának,
füleʼ hallattára hű komornokjának.
„Nagy Sándort illy csúfúl szamárra ültetni!
Eʼ szotízt jó bottal kellene büntetni.”
Nem kellett több ennél biztos szolgájának,
ki neki fordúlván az auctorʼ hátának,
jókot sújtott reá vasaltt pálczájával,
ʼs földig lemocskolta goromba szitkával.
Szórta ez ellenben protestátióit,
megújjítván közben allegátióit,
mellyekkel amannak bőven megmutatta,
hogy az Olaszʼ lovát szamárné szoptatta.
Sőt még aʼ szamár is aʼ harczot sajdítván,
ʼs egynehányszor magát rútúl elordítván,
helyben látszott hagyni recsegő dallyával,
aʼ mit aʼ Bölcs próbált argumentumával.
De mind hasztalan volt. Mérge aʼ szolgának,
inaival eggyütt botozó karjának,
új erőt látszottak venni az ihábúl,
mint aʼ kovácsʼ tüze aʼ vizes czondrábúl.
Nagy lett aʼ lázúlás. Az eggyik rugdosni,
pofáját kezdette aʼ mások csapdosni;
ʼs aʼ nép is megértvén iszonyú hibáját,
hogy szamárnak tartya Sándorʼ paripáját,
melly az olasz Bölcsnek bűbájos szavára
az égbűl szállott le mindnyájokʼ láttára;
barom dühösséggel neki rugaszkodott,
ʼs ártatlan személlyénn addig hóhérkodott,
még vére csurogván öszvetörtt órrábúl,
ki nem takarodott az egész korcsmábúl.
Azonban az Olasz markába nevetvén,
ʼs kész taligájára mindenét felvetvén,
aʼ hátúlsó kapunn elvitte pénzünköt,
ʼs aʼ mi ennél drágább, köz békességünköt.
Mert aʼ heveskedés lassankint enyészvén,
ʼs aʼ kételkedések azonképʼ tenyészvén,
fontra tették sokan fülét aʼ csicsának,
fontra recsegését ordító szavának,
fontra kurta lábát, hamuszín szőrével,
idomatlanságát egész termetével,
ʼs mivelhogy szamárnak nem merik mondani,
ʼs lónak sem akarják bolondúl vallani,
vén öszvérnek teszik. Régi auctorokbúl
ʼs kivált Persiai Historicusokbúl
ki tudgyák eʼ Bölcsek elmésen koholni,
hogy csak öszvérekenn szoktak lovagolni
aʼ régi nemzetek éppen akkorában,
mikor aʼ görög harcz meggyúlt Persiában.
De mások ellenben több auctort czitálván,
ʼs híres Bucefalust lónak vindicálván,
sok esztendejében hosszas életének
keresik az okát szamár termetének.
Azt vítattyák tehát oskolás lármával,
hogy annyi századnak lassú folyásával,
mellyeket már átélt eʼ testben párája,
fenn nem maradhatott hajdani formája.
Illy nagy üdő alatt megnőni fülének,
meg kellett őszűlni fekete szőrének,
ʼs megkajmacsosodván egyenes lábai,
kétfelé terpedtek karcsú oldalai.
Eʼ két Felekezet egymást csipdesgetvén,
mindazoktúl pedig nyilván üldöztetvén,
kik olly hűven hisznek az Olaszʼ szavának,
mint aʼ Törökasszony izmos Muftijának,
örök viadallal epeszti napjait,
ʼs úgy szórja egymásra illetlen mocskait,
mint nagy Homérusnak régi vitézzei,
vagy mint aʼ kofáknak mai seregei;
még aʼ legyalázott Bölcsnek rokonnyai
ʼs aʼ szent igazságnak néhány baráttyai,
kik puszta szavára az olasz komának,
szamarát nem tartyák Nagy Sándorʼ lovának,
hitetlenek gyanánt őrszemmel tartatván,
ʼs aʼ hol nem is vélik, megcsikorítatván,
aʼ helyett, hogy szemét megnyissák azoknak,
kik illy kicsinységért gyilkosi társoknak,
inkább házaikban megvonnyák magokot,
ʼs dühösködni haggyák aʼ sültt bolondokot.
Ah! lana caprina aʼ nagy disputáknak
többnyire aʼ tárgya, mint aʼ vad vitáknak,
ʼs meg nem tudván egymást győzni, convincálni,
aʼ világnak sorsa: pártokra elválni.