„Ah! ne szaladgy kegyesem?” mondá nyöszörögve Apollo,
Dafne utánn, kit megszeretett, eggy puszta ligetben,
olly sebesen futván, mint aʼ térségre kiűzött
nyúlak utánn az agár! „ne szaladgy szeretődnek ölétűl!
Nem vagyok én olly tompa eszű mint mások. Az égnek
csillagit újjaimonn tudom én mind rendre nevezni,
ʼs ösmerem úttyokot is. Földünkönn semmi teremtés
nincsen, mellynek egész voltába belátni ne tudnék.”
Dafne szaladt! – „Jól ösmerem én, mint főjeles orvos,
aʼ füveket, köveket, csemetéket, mellyek az embert
legnehezebb betegágyaibúl meg talpra segítik.”
Dafne az orvosnak megijedvén puszta nevétűl,
még sebesebb ügetésnek eredt. –„Nincs aʼ ki felérjen
énvelem aʼ költő tudományban, mellyel az embert,
még szilajabb, aʼ versdalolók hódítani szokták.”
Dafne bolond népnek tudván még annyaʼ szavábúl
mind aʼ bárdusokot, lassúnak vélte futását,
ʼs eggy magosabb bokronn szaporán átszökni akarván,
köntösivel tövisekbe akadt, ʼs aʼ hantra leomlott.
Főbus elérkezvén hozzá, felemelte azonnal,
ʼs karja közé fogván derekát, csókolni akarta.
Ámde amaz bölcs karjaibúl eʼ büszke Tudósnak
béka hidegséget, ʼs ajakábúl szinte halálos
borszagot érezvén, – mert hogy dalolásra hevűllyön,
bort iszik aʼ bárdus, – megmeg borzadni először,
majd azutánn holt tőke gyanánt dűlöngeni kezdett,
ʼs végre leroskadván, mély sóhajtással elájúlt.
Fussatok óh lyánkák minden czéhbéli Tudóstúl.
Aʼ csupa képzésnek lévén tudománnyok üdőtlen
gyermeke, csak fejeket melegítheti. Szíveik érczek.