Móta megnyílt lyány eszem,
sok legényenn járt szemem,
ʼs víg maradtam.
Észre vévén vággyokot,
fellobtattam lángjokot,
ʼs elszaladtam.
Ámde hogy megsajdítottam,
aʼ kiért most hervadok,
nálla nélkűl, azt mondottam,
búmban meghalok.
Nem lelhetvén nyugtomot,
elhurczoltam kínomot
aʼ szilasba.
Búmonn függvén gondgyaim,
bellyebb vittek lábaim
aʼ gallyasba;
ʼs ott találván lomb színemben,
kit szívemben hordozok,
azt gondoltam, ijedtemben
mindgyárt meghalok.
Rám szögezvén zög szemét,
felmosolygta kellemét
orczájának.
Megköszöntött módosan,
ingert adván nyájasan
mély szavának;
ʼs kérdvén, hogy zöld rejtekemben
tán kegyesre várkozok?
azt gondotlam, szígyenemben
töstént meghalok.
Hallván, hogy nincs kedvesem,
ʼs hogy csak búmot űzgetem
tébolygással;
vígasztalta szívemet,
ébresztgette kedvemet
eggyelmással;
ʼs vágyakodván vallására:
szívétűl mit várhatok?
ah! most, mondám, eggy szavára
élek vagy halok.
Elkészítvén úttyait,
végre titkos lángjait
megvallotta.
Ez fonnyasztó kétemet,
melly meglepte szívemet,
szétosztotta;
ʼs átérezvén hő mellyemben,
melly szerencsés lyány vagyok!
azt gondoltam, örömemben
mindjárt meghalok.
Jó sokáig kínzottam,
mert illőnek tartottam,
habzásimmal.
Már harczokra duzmadott,
már alkukra olvadott
gáttyaimmal;
ʼs minthogy hinni azt kezdette,
hogy hozzája langy vagyok,
csak meggyóntam, hogy érette
élek és halok.
Nincs azóta víg napom,
hogyha őt nem láthatom
gallyasomban.
Éjjel vászok kínzanak
nappal gondok fojtanak
magányomban;
ʼs hogyha karjánn álmaimban
mást csüggedni salygatok,
felserkenvén, kínnyaimban
csak nem meghalok.
Már előre képzelem,
mind derűl fel életem
gyötrelmébűl,
majd ha egyszer láthatom,
hogy hajnallik nász napom
kétségébűl;
ʼs áh! ha végre szép nyakában
mint menyasszony olvadok,
nincs mód benne, hű karjában
az nap meghalok.
Jaj! de még ez meglehet,
hosszú, hosszú két hetet
kell kiállnom,
aʼ sok óra-perczeket,
mint esztendő-ezreket,
átszámlálnom!
Essetek ki életembűl
tik tizennégy bús napok!
Mert én addig szerelembűl
százszor meghalok.