Szép aʼ friss napnak új orczája,
midőn földünkre hő fáklyája
ébresztő súgárt öntöget;
de kedvesb nékem tündöklése,
mikor délesti csüggedése
bűbájos álmot hinteget.
Tüzes szerelme aʼ lyánkának,
friss rósaszíne orczájának
fellobbanthattya véremet;
de olly asszonynak szívessége,
kit megfurcsított érettsége,
bájollya csak meg szívemet.
Amaz világos ingerekkel
mint győzhetetlen fegyverekkel
vígattya édes harczait;
ʼs már ezt bódítván pillogással,
már azt eggy csalfa sóhajtással,
kénnyére gyötri rabjait.
De aʼ korosbnak langy szemébűl
orozva üt ki, mint lessébűl,
ʼs vigyázva győzget ingere;
ʼs ah! melly hűséggel ápolgattya,
melly szívességgel gyámolgattya,
kit meghódított fegyvere.
Nem néz ő engemʼ prédájának,
sem kényhüvítő laptájának;
menyország tőlle csüggenem.
Ő nékem minden súllyaimban
szintúgy mint boldog óráimban
barátném, hűvem, mindenem.