Szemtelenűl kacsongatsz
Rózsika! rám, valahol velem öszvetalálkozol. Égni
látom pirúló képedenn
aʼ dühödő szerelmet.
Oldalamot mindnyájok előtt megszállod enyelgve.
Nyilván dicséred bájoló
termetemet. Szememre
hányod az asszonyokot, kikkel szót váltani láttál.
Megvallod önnkint lángodot,
ʼs hogy tüzemet viszontag
mély aluvásábúl kívántt lobogásra idézhesd,
százféleképen ostromolsz.
Hadd ezeket, Barátném!
hajdani szűzeknek, kik tűköreikbe tekíntvén,
ʼs aʼ rejthetetlen ránczokot
arczaikonn tenyészni
borzadozó szemmel megsejtvén,
* [Bár Aʼ becsúszott hibákrúl című rész szerint a megsejtvént sejtvénre kellene javítani (248), ezt nem tettük meg, mert akkor hibás lenne a sormérték. Ennek oka az lehet, hogy Verseghy egy másik szót is emendálni akart a sorban, de az lemaradt a kiadásból.]
ingyen ajánlyák
aʼ férjfiaknak szíveket,
ʼs aʼ szaladó legénykét
mérges erőszakkal megölelvén, addig apollyák,
még irgalomra nem fakad.
Szép ifiú korodnak
gáncstalan orczádonn most nyílván gyenge virágja,
serdűlni kezdvén termeted,
ʼs kellemetid hatalmas
fegyvereket nyújtván hódítására nemünknek,
ne űzd el éles síp gyanánt
messzeható daloddal
aʼ madarat, melly zöld levelű lépfádra repűlend
önnkint, ha veszteg várni tudsz.
Aʼ hajadon leányhoz
csalfa negéd illik. Várd meg, még szíves ajánlást
tesz lábaidnál pásztorod,
ʼs bárha tüzes szerelme
tetszik is, el ne fogadd, még számtalan ostromi által
el nem ragadgya szívedet.
Férgesek aʼ gyümölcsök,
mellyek az ágaknak gyakrabb rázásai nélkűl
önnkint ölünkbe húllanak.