„Gyurka fiam készűlly! úgymond eggy Baktai ember;
aʼ szamarat holnap vásárra bevisszük Egerbe;”
ʼs hajnal előtt aʼ szürke Fülest feldönti fiával,
megköti négy lábát, ʼs eggy vastag rúdhoz akasztván,
úgy viszi Gyurkával, mint Bécsben az úri cselédek
vállaikonn szokták eggy házbúl másba czipelni
aʼ mulató palotákba való újmódi trumeaukat.
Eʼ különös jelenést látván eggy tábori hajdú,
nagy kaczagásra fakad, ʼs „fejemet ma elüttetem, úgymond,
hogyha nagyobb kobakot szült asszonyi állat azóta,
hogy megesett Ádám, mint eʼ két ostoba pára.
Várasi embereket magam is szemléltem elégszer
bőralmárjomban majmot hurczolni az útszánn;
még szamarat rúdonn soha sem. Nem látode, Apjok!
hogy négy lába vagyon, mint kettőtöknek? Ereszd fel!
Járni tud úgy mint tik, sőt hátánn tégedʼ is elbir.”
Szót fogad aʼ vén Pór, ʼs mosolyogván, „mind igaz, úgymond,
bölcs szava Kelmednek; de ha megkémélli az ember,
aʼ mit eladni akar, jobban megkérheti árát.”
Aʼ barom aʼ vitetést könnyebb, sőt úri dolognak
lelvén, fel nem akart lábára tapodni eladdig,
még ura bölcs intést nem eresztett lusta farára
szilfa dorongjával; ʼs felemelvén végre tagonkint
ólom inú testét, már minden gyáva göröngyönn
botlani, már kényességbűl sántítani kezdett,
mint amaz ó Szépség, ki Tabánbúl szerte kocsizván,
még jól birta magát, kávézni az özvegy urakhoz,
végre saját lábára szorúl, ʼs aʼ kőpados útszánn
ingadozik, botlik, sántítgat, tántorog, omlik,
hogy vezetőt kapjon, ki hazáig menni segítse.
Röst szamarát aʼ Pór fínyásan hátra maradni,
ʼs mintha fejét valaminn törné, állongani látván,
„vesd magadot hátára fiam, ʼs üsd főbe koronkint,
úgymond, hogyha megáll; én hátúl sürgetem addig,
hogy hamarább mennyen.” Használt aʼ dupla noszítás.
Ámde kevés lépések utánn elejekbe akadván
eggy ifiú Kanonok: „ʼs így kell tisztelni apádot?
úgymond; ő gyalogol, te pedig szőretlen ajakkal
úrfi gyanánt lovagolsz? Szaporán takarodgy le, javaslom,
ʼs hadd ezen élemetes Jámbort szamaradra felülni.”
Szóll vala és meglett. Aʼ vastag szilfadoronggal
aʼ röst marha körűl szitkok köztt szerte hadázván,
ʼs aʼ melegen ragyogó napfényben forrani kezdvén,
szertelenűl pihegett Gyurkánk, ʼs aʼ sárga veríték
folyván arczairúl, lustán szedegette bokáit;
ammint barma előtt két részre feloszlani szemlél
lyányokat, asszonyokat, kik sajnálkozni azonnal
aʼ fáradtt ifiúnn, ʼs az öregre vigyorgani kezdtek.
„Aʼ majom aʼ medvénn, úgymond eggy kaczki menyecske,
nem lötyög olly büszkén, mint eʼ vén tőke csicsájánn,
még fia fulladozik ʼs görnyedve czipelgeti lábát.
Eggy kupa forróval jó volna lelökni lovárúl.”
Mint mikor aʼ méhkast álmábúl talpra ijeszted,
aʼ remegő bogarak rend nélkűl szerte pözsögvén,
sok különös hangbúl elegyűlt zúgásra fakadnak;
úgy kiki fenn szóval zengvén eggyszerre szidalmát,
pórlovasunk ellen feltámad az asszonyi falka,
ʼs eggy iszonyú sívás lázúl sokféle szavokbúl.
Mit tegyen aʼ jámbor, kit nagy bűnösnek itélvén,
pörlekedés nélkűl eggy illyen csorda legázol?
Védgye magát? soha lábok alól szárazra ki nem jut,
még letiportt ajakánn lélekzeni látszik az élet.
Aʼ bika ellenben, látván aʼ földre borúlni
aʼ halavány csordást, kit elér, egyszerre megenyhűl,
ʼs öszve szagolgatván megalázott tagjait, elmegy.
Baktai Pórunk is szamarát réműlve megintvén,
hogy kipihennye magát: „gyere fel! mellettem elülhetsz,
úgymond, Gyurka fiam! Hátunkot vessük erősen
öszve. Te lusta farát ütögesd aʼ szilfadoronggal,
még én szűgye körűl tenyeremmel igazgatom úttyát.
Jőjjön bár azutánn aʼ bölcsebb várasi ember,
ʼs nézze meg aʼ szamarat, nézzen meg minket! Ugyan csak
talpra esett legyen ám, ha találhat vérszeme bennünk
új szidalomra okot. Szamarunk jár, mink pedig üllyük.”
Allig végzi szavát, hogy előttök czifra ruhában
eggy eleven szobalyányka megáll, ʼs „vane lelketek? úgymond,
szánakodás nélkűl két illy otromba teherrel
kínzani barmotokat? Mint görnyed háta szegénynek!
mint nyöszörög dühös ökle alatt eʼ lusta bikáknak!
Szűk lehegésébűl látom, hogy dögleni készűl.”
Mint mikor aʼ puskás eggy pár fenyvesre kilőtte
sréttyeit, aʼ remegő lombrúl két részre konyúlván
aʼ madarak, kőbábú gyanánt egyszerre lebuknak;
úgy aʼ Baktaiak, hallván hogy döglik alattok
aʼ lassú Pegazus, nagy réműléssel, az eggyik
arra, emerre meg ez, hátárúl szerte zuhannak,
ʼs gondosan átnézvén az egész paripának erőtlen
tagjait, ápollyák, törlik, friss vízzel itattyák.
„Más baja nincs, úgymond az öreg nagy örömre derűlvén,
csak hogy terhe alatt megtikkadt. Haggyuk ezentűl
menni teher nélkűl. Így tán aʼ várasi nép is
megnyugoszik, melly görcsre szokott még ott is akadni,
hol mink szép egyenest látunk járatlan eszünkkel.”
Gyurka tehát balrúl, jobbrúl ősz apja megütvén
aʼ szamarat, mennek, Hevesen süti hátokot aʼ nap;
felgomolyog paripájok alól szemeikhez az útpor,
melly tár órraikat fojtó tüszögésre noszíttya;
szájokot elzárják, fúl mellyek, homlokok izzad;
ammint háza előtt állván eggy hajdani Kántor,
ʼs eggy pisze pípábúl szíván aʼ Döbrei füstöt,
félre taszíttya fejénn zsírfótos házi sipakját,
ʼs „nézd az ebúnta paraszt népét, hogy szánnya csicsáját!
úgymond; ülly fel öreg! kiadod vén lelkedet estig.
Lám! hiszen arravaló szamarad, hogy rajta lötyögvén,
lábaidat kéméld. Vagy tán otromba faludban
aʼ csicsa nemzetség különös privilégyium által
nem köteles, mint másegyebütt, súlyt hordani hátánn?”
Erre felindúlván, el kezd dörmögni magában
élemedett Pórunk, ʼs foga köztt „csak ugassatok, úgymond;
engemʼ ugyan soha fennlebegő szavatokkal ezentűl
semmire sem birtok. Tudgyʼ Isten! melly nagy eszűknek
vélgetik Őkelmek magokat, ʼs ím! aʼ mit az eggyik
fél rövid óra előtt javasolt, aʼ másik ugattya.
Tölteni kedveiket, ha cselőre taszítgat az eggyik,
hajszra döf egyszersmind aʼ másik, győzze az ördög!
Aʼ mit vékony eszem javasol, nem kérdem ezentűl,
tetszike másoknak, vagy sem? mert gazda dologhoz
értek is én annyit, mint száz röst várasi golyhó.”
Jámbor öreg, ne buzogj! Turkáló állat az ember.
Jőjjenek aʼ szentek, jőjjön földünkre az Isten
önn maga, életemet merném feltenni, hogy ők is
úgy viselik, mint mink, fúllánkit az emberi nyelvnek.
Nincs az egész földönn két olly egyforma teremtés,
mellyekbűl legalább egykét morzsányi külömbség
mélyrehatóbb nyomozások utánn szemeinkbe ne tünne.
Úgy az egész földönn nem lelsz két emberi elmét,
mellyeket aʼ képzés, érző szerszámi eszünknek,
aʼ nevelés, aʼ szív, másmás ösvényre ne vonnyon.
Sőt azoneggy tárgyrúl ordítss egyszerre fülébe
több ezer embernek bármelly fátyoltalan ígét,
eggyazon értelmet nem fog két elme közűllök
lelni beszédedben. Valahány fő, annyi külömbség.
Aʼ homokot forgattya tehát hálátlan ekével,
aʼ ki azonn fárad, hogy jó erkölcsei által
embertársainak mind megnyerhesse kegyelmét.