Széphalom Január. 18d. 1821.
Édes barátom,
Elréműltem leveledre, ’s szánom állapotodat a’ szeretet’ legforróbb érzéseivel. Miért nem értek e’ sok és nagy csapások mást, kinek szenvedései a’ hazának nem voltak volna kárára? ’s miért épen téged, kinek hézagját senki nem pótolja-ki közöttünk? Te állapotodat félhalálnak nevezed. Leveled hamisnak kiáltja az állatást, mert lelkesebbet ép napjaidban sem írtál; ebben élet és erő szikrázik. Vígasztalhatatlan volnék ha e’ remény nem élesztene. Nec dis amicum est, nec mihi, te prius obire, édes barátom. Az az Isten, a’ kinek olly sok kedves áldozatokat nyujtottál, nem csak a’ lant’ Istene, hanem az orvos-szereké is; neki rád gondja lesz, ’s visszaád magának és barátidnak; ’s én ezért könyörgök előtte.
Hogy leveleim’ válasz nélkül maradása szenvedésidből ’s elhűlésedből erednének, azt meg sem tudtam álmodni. Én a’ te barátságodat elejétől fogva életem’ legfőbb szerencséji közzé számláltam, ’s kevélykedtem vele, ’s ez az érzés soha sem hagyott-el. Hogy megbántottalak volna, nem tudom; bántani az, a’ ki téged nem eltolni igyekezett magától, hanem minél szorosbb kötelékekkel csatlani magához, soha nem akarhatott. Az életnek sok esetei vannak, mellyek megtévesztenek bennünket. Örvendjünk hogy az Igazság és az Idő a’ ködöt végre is eloszlatja, ’s a’ tiszta tisztának ismértetik.
Annyi való, hogy én a’ Kölcsey’ Recensiójit nagy gyönyörűséggel olvastam. Mit ítéle Verseid és a’ Superint. Kis Úréi felől, arra épen nem volt gondom; egyedűl azt a’ színét tekintettem az érettségnek, nyugodalomnak, melly dolgozásán, az első soron kezdve az utolsóig, bájoló hatalommal ömlött-el. Mindenkinek más a’ stílusa, mint arcza; ’s én igen jól érzem, hogy a’ nyugalomnak ezen a’ hangján írni
*hangján <..> írni
nem tudnék. Talán eggy kevéssé belé is csap a’ feszesbe, ’s a’ didaxis’ hideg hangja inkább érezteti rajta magát, mint szükség; az enyém, ha szabad ítélnem a’ magamé felől, eleven, de talán virágosabb mint illik, ’s csapongása ott is játékos, a’ hol azt bizonyosan nem keresem. Irígylettem szép tulajdonát, ’s azt kezdém reményleni, hogy a’ Historiai nemben, ha magát arra adná, remekünk lesz. Ez foglala-el egészen. Ítéleteit a’ magaméivá tenni nem akartam és nem tettem; némellyikében vele világosan ellenkezem is. Csokonai felől azonban igaza van. Lutulentus fluxit, sed erat quod tollere vellem. ’S annál inkább örvendék hogy magasztalá a’ Csokonai’ szép darabjait, ’s gáncsolá a’ sarasokat, mert Olvasóinknak igen nagy része Csokonaiban a’ sarast szereti.
Verseid neked elhalhatatlan fényt szerzettek; nevedet a’ maradék soha sem fogja tisztelet nélkül nevezni. A’ Philosophia bennünket a’ dicsőség eránt nem tesz hidegekké, hanem csak arra tanít, hogy az igaz és az ál dicsőséget ne tekintsük eggynek, ’s ne higyjük hogy ragyogásunk annyira elsetétíthet mást, hogy mellettünk és utánunk többé senki nem ragyoghat. Sőt az Irói dicsőség ollyan, hogy az, a’ vagy még nagyobb érdem vagy a’ később Olvasók’ ízlése előtt, bizonyosan el fog homályosodni. A’ Természet minden időszaknak ád nagy embereket, ’s mi a’ fő ponttól bizonyosan távol vagyunk még. De az az Író, a’ ki igazán méltó ragyogni, nem is a’ ragyogást keresi; annak abban a’ szép örömben áll jutalma, mellyet a’ Mesterség ád az azt gyakorlóknak, és abban az érzésben, hogy korát előbb vitte, hogy segélte az ügyet. Én részemről semmit sem ismerek a’ mit kevesebbé óhajtanék mint a’ köz javalást; maradjon az azoknak, a’ kik rajta olly igen kapnak, és hogy megkapták, olly igen örvendenek. Te, édes barátom, valamit Író óhajthat, bőven megkapád ’s állandóúl bírod: a’ tudósok’ és nem-tudósok’ javallását, ön-javalásodat, tekintetet a’ Nagyoknál, társaid’ barátságát, ’s azt az irígylésre méltó érzést, hogy a’ Mesterség nálunk általad fenntebb lépcsőre emeltetett. Élj igen sokáig e’ szerencséd’ birtokában, Hügiéja adja-vissza erődet, hogy új koszorúkat szeghess, ’s hidd, hogy érdemeidet védelmezni, ha azt kívánná a’ szükség, nálamnál készebb senki sem volna. De birtokaidat senki sem vette kétségbe.
Tudod e te azt, hogy a’ Tudom[ányos] Gyüjtem[ény] Köteteiben kétszer említettem nevedet barátság’ érzéseivel? Úgy fogtam volna, ha nem
*ha <el nem el> nem
elhűltél volna erántam, hanem ha ellenségeskedéseket követtél volna is ellenem. Füredi Vida (ez a’ név nomen collectivum) igyekezett gyanúba hozni hűségemet, azt hirdetvén, hogy a’ mit eggy kézzel adtam, másik kézzel elvettem. De melly Olvasó nem tudja, mi baja neki velem?
Ölellek a’ szeretet’, barátság’, tisztelet’, csudálás’, irígylés’ legszentebb érzéseivel. Add ismét jelét hogy szeretsz, ’s vígasztald-meg, nagyon kérlek erre,
éretted gondokban levő
barátodat:
Kazinczy Ferencz