HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Berzsenyi Dánielnek
Széphalom, 1815. december 29.
Széphalom Xbr 29d. 1815.

Kedves barátom,
Boldog új esztendőt. – Tegnap előtt estve haza érkezvén Lasztóczról, hol Szemerémnek társaságában az innepet eggyütt töltöttem, asztalomon találám az Ajtay Sámuel levelét azon hírrel, hogy Szathmár V[árme]gye Beregszászinak ezer forintnál többet gyűjte jutalmúl azon hazafiúi hűségéért, hogy a’ Nyelvet annak gonosz rontóji ellen védelmezte. Nézzd barátom, mennyire megyen a’ Vitkovicshoz írt ártatlan Epistoláján[!] támadott bosszu. Legrendesebb az, hogy a’ dolgot ott Subst[itutivus] V[ice] Ispán Isaak Sámuel vitte, ki nekem barátom. Veszekedni senkivel nem fogok, mert becsűlöm magam, ’s bízom ügyemhez; az ugyan soha el nem akasztatik többé. De szükség hogy ezek a’ jó szívű de eléggé fel nem világosított emberek lássák mi rosszat tettek. Ha kezednél van Cicero, vessd-fel a’ Philippicák III. c. 187. ’s ott eggy szép helyet találsz, hominem stultum magis infatuare publica mercede. – Addig is míg nyomtatásban látod Apologiánkat, olvassd mai munkámat.

Erdősi.
HÁROM JELENÉSBEN.

Midőn Erdősi az első distichet
Csinálni merte, Polyhymniánk
Fellépe a’ szent Olympba, ’s térdre hullván
A’ nagy Kroníon’ széke előtt, kiáltá:
Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Homérem’ lantja a’ földön újra zeng.
Hellász és Látzium nem holt-ki egészen.
Akard, és eggy szabad nép, mellyet én
És Líber vettünk kedvezéseinkbe,
Letészi vad tüzét, ’s Rómának és
Athénnek nyomdokán futásnak indúl,
Ugy a’ hogy új nép nem futand soha.
A’ kezdet még csekély: de én Virágot
Leczkéim alá veszem, ’s Venúzium
Ismét meghallja a’ szózatos madárt.
Keblembe zárom Tétnek Áldozóját,
’S mint a’ midőn Aédon tiszteli
Bájzengzetével a’ győző Napistent,
Ki a’ telek’ vad szörnyeit elveré,
’S ismét felhozza a’ régen-várt tavaszt:
A’ Zircz’ Apollja*
Apollj<át>a
akként dicsértetik-meg.
Aldásodat, nagy Isten, kezdetemre!
Zeüsz int, ’s a’ szép Kihallgatott virágait
Feltészi lábaihoz, ’s vigadva száll-el.

II. JELENÉS.

’S beszéllje a’ Költő mik történtek itt?

A’ nóta szép, mond A, de nem magyar;
Nekünk magyar kell, nem deák ’s görög.
’S ha kell külföldi, mért nem a’ tatár?
Mert a’ tatár rokonvér, monda B,
’S a’ syrus és zsidó ’s arabsz, velünk.

Erdősi servum pecus, így felel C,
’S rossz ímitátor; őtet viszketeg
Furdalja; ujakkal óhajt a’ seregben
Kimútattatni, hogy az az AZ ő. Beregsz. pag. IV.


Mit? kérdi D; – ez új, ez a’ Szokással
Ellenkezésben áll; ’s jó é tehát?
Mert a’ szokás itt, mint mindenhol, Úr.

’S ha jó is, ugy mond E, ki bízta rá
Hogy ő csináljon jót? A’ lant miénk,
’S nem a’ tiéd, nem az enyém ’s övé. (Zsombori.)
Mindnyájan kezdjünk, hogy ha kell nem Eggy.


Mindnyájan, monda most F, semmiben
Nem tészünk kezdést; azt mindég csak eggy,
Vagy csak kevés társ, tészi. Ám tehát
Próbálja mit tud ő, de hozza előnkbe,
’S mi fogjuk neki mondani, tud é ő

’S bár tudjon! Tudni nem fog, hogyha Mi
Hogy nem tud, úgy találjuk – monda G.

Itélni jussom nekem is vagyon,
Igy szólla H, mert én is Nép vagyok.
’S kimondom: én nem értem. E’ szerént
Egyéb nincs hátra, mint hogy a’ kobozt
Engesztelésűl áldozza a’ Szokásnak,
Ha hív polgárnak óhajt nézetődni.
Ne szóljon a’ kit nem hall a’ – siket.

III. JELENÉS.

Erdősi után eggy vad csoport dühült
Gyötrő zengésre, ’s eggyik a’ szelés’ caesura
Négy pontjain rímet kezde csattogatni.
Gonosz hexámetert ’s pentámetert
Gyártott nőstényke ’s hím, ’s tudós ’s tudatlan,
És a’ tudatlan még makacsbb leve.
Szép, oh igen szép! mond Polhymniának*
mond <Polym> Pohymniának
A’ kancsal Isten; méltán kérkedel!
Ez é az a’ te Rómád és Athéned?


Sergemben, úgy mond Mómusznak komoly
De csendes arcczal Polyhymnia,*
Pol<h>yhymnia, Ráírással javítva.
Jót ’s rosszat eggyütt úgy lelsz mint az ég’
Sergében leljük Ámort és Szilént,
És téged ormos, sánta, kancsal Isten.
Mellyíke a’ jó, mellyíke a’ gonosz,
Azt értik a’ kik engemet szeretnek.
’S epés gúnyoddal én nem gondolok,
’S felszálla, ’s vitte a’ pártát kedvesének.