Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Te kedvet lelsz a’ te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a’ te sok szép verseidet, leveleidet, azzal hálálom meg, hogy azon eltévedt levelemnek némelly foglalatjait ismét meg küldöm, az az perbe, mégpedig gramaticusi perbe idézlek! De reménylem, hogy a’ mi perünk csak a’ szeretőknek pere lészen – melly csak a’ meg békélés’ örömét fogja készíteni. Ha én gondolatimat te előtted elrejteném, vagy én volnék hozzád méltatlan, vagy te én hozzám: vagy hizelkedő volnék, vagy bélátásodhoz nem biznám. Ezektől távúl vagyok. Engedd meg tehát, hogy minek előtte a’ részre hajlás az előitéletnek festett brilléjét orromra nyomná, orthographiánkról és nyelvünkről veled értekezzem. Én teveled eggy hiten akarok lenni, ’s hogy ha nem lehetek is, eretnekségemet néked meg gyónom.

Orthographiadat fel vettem, mert azt mindeniknél helyesebbnek találtam. De ha a’ rövidség’ kedvéért meg sértjük a’ helyességet ezekben ggy, ssz, s. t. miért sértjük meg a’ rövídséget ok nélkul így: Cs, Ts. Ha van C, miért nem használjuk azt? Ha az idegen szavakat idegen modra irjuk, miért irunk igy Cassiusz?

Tiszaiság Dunaiság Provincialismus. – Én ugy gondolnám hogy a’ ki a’ magyar nyelvet ismérni akarja, az eggyik szemét a’ Dunára, a’ másikat pedig a’ Tiszára függessze, és nem a’ nagy Dunát, de még a’ kis Gyöngyöst se rekessze ki, mindeniktől tanúljon és mindeniket ugy nézze mint az egésznek elszórtt tagjait, egyéb eránt igen eggyoldali lészen ismerete. A’ ki pedig azt nem csak ismérni, hanem mívelni is akarja, az ezen elszórtt tagokat még inkább fel keresse, öszve szedje és elrendelje.

A’ magyar nyelv olly szük hogy csaknem minden iparkodásunkat annak bővítésére kell fordítanunk. Azt az ő legkissebb provinciájára a’ Tiszahátra szorítani, annyi mint az ő leg természetibb elelmének legegyenesebb segédforrásait bé vágni. A’ tiszaiságat ki rekesztőleg emelni tehát igen veszedelmes részre hajlás, melly saját hibáinkat meg szenteli, és el^* oltván bennünk a’ vizsgálódás lelkét, vak követőkké tesz, ugy hogy nem kérdezzük jó é vagy rossz, hanem, tiszai é vagy dunai. Ez okozta hogy első nyelvtanítóink, a’ magyar nyelv’ mívelését a’ tiszai selypességben és hangnyujtásban keresték, és annak leg fontosabb tulajdonságait csak nem egészen el mellőzték.

Nem lett volna é jobb az én principiumom szerínt, a’ nyelvmívelésben a’ dunait is használni és az által sok kétértelmű tiszai szavakat megkülömböztetni illy formán: méhe apis méh uter, legel a’ marha legeltet a’ pásztor. felettem devoravi fölöttem supra me. feles – fölös. Szén – szin color, szél – szíl latus. Vélem, mecum, vílem opinor. ég coelum, íg ardet. fél medius fíl timet vétek jacio vítek vitium s. t. A’ tiszai sok É nem kevés kétértelmű szavakat okozott, és egyéb eránt nyelvünk hibáját nagyobbította, mert a’ sok É ket szaporította.

Hogy a’ dunai nyelv bővebb részínt tapasztalom részínt gyanítom ezekből: Itt voltak s vagynak leg főbb városaink, itt laktak minden királyaink, itt volt és itt vagyon a’ kereskedés, itt volt mindenkor a’ magyar nagyvilág itt volt és itt van a’ népnek színe, itt a’ földnek és életmódjának különbfélesége, mellyek mind annyi forrásai a’ nép ismereteinek – ’s szavainak. A’ tiszai föld eleitől fogva csak pásztorok hazája volt, hol a’ természet üressége nem szülhet egyebet lelki ürességnél. De ha mingyárt a’ tiszai gazdagabb volna is, következnék é azért, hogy ez minden, amaz pedig semmi? Vagy mondhatod é te azt hogy csak tiszai szavakkal élsz, és hogy a’ mi Páriz Pápainak és másoknak szabad volt, néked és nékem nem szabad? Én sem dunai sem tiszai nem vagyok, hanem csak magyar, mind ettől mind attól örömmel tanúlok, és mind ezt mind amazt tanítani akarom.

De tán a’ tisztaságban áll a’ tiszainak elsősége? Erre csak azt mondom: minden nyelv zavarék, a’ görög ugy mint czigány. Mi Német népekkel vagyunk körülvéve, tí pedig Tótokkal és Oláhokkal. Itt tehát csak az a’ kerdés, hogy mellyik néppel sympathizal inkább a’ Magyar.

A’ kimondásban sem láthatok én elsőséget. A’ köznép mindenütt csak köznép. Ha e’ részben csak mestert keresnék tehát a’ főrendet, a’ nemességet válosztanám, melly mindenkor megkülönböztette magat igaz és helyes kimondásával, mellyet nem könyvekből tanult, hanem ivadékról ivadékra bé szopott, és a’ melly sokkal inkább dunai mint sem tiszai.

A’ hangejtést dunaira és tiszaira osztani nem lehet, mert az ugy nevezett Dunán túl való kerűletben is találtatnak számos népek, mellyek szint olly hang nyujtók mint a tiszaiak. Én tehát nem megyek a’ Tiszához e’ részben az igazat ki keresni, hanem ezen előttem ismeretes szóhúzókat fogom megvisgálni, és ezekről amazokra itélni. Egész Répcze’ és Rába’ mellékét, Kemenes allját és egész Bakony kebelt olly tiszta és csínos magyar nép lakja, mellyhez hasonlíthatót hasztalan keresnék Hazánkban. Ez a’ nép pergő nyelvű és neveti a’ hanghuzókat. De vagynak némelly hegyes tájokon olly éktelen szónyújtók kik igy beszélnek: kévánom, kénós, kégyó, eg lőtem, az az meg leltem. És ezek nem Kalvinisták hanem többnyire papisták. Ezekről tehát ezeket jegyzem meg: Hegyek köztt laknak, a’ pergő nyelvűeknél sokkal butábbak, sok falújiknak neveik tótosak, Asszonyaik nem kerekes kontyot, nem sárga csizmát, hanem szegletes tót fejkötőt, kapczát és papucsot viselnek. Ezek tehát valóságos tót ivadékok. És igy a’ szóhúzás ezeknél vagy a’ totságnak vagy a’ mélly butaságnak szüleménye. De tekíntsük meg ezen kérdésnek minden oldalait. Osszuk a’ M[agyar] nyelvet uri és pór nyelvre, és látni fogjuk hogy az Urak mindenütt pergő nyelvűek és a’ parasztok minél durvábbak, annál hangnyujtóbbak. Visgaljuk meg az eggyes embert, és látni fogjuk, hogy minél elevenebb és virgonczabb az ember, annál gyorsabb és pergőbb nyelve. – Én tehát a’ selypességet és szónyújtást valóságos tótság jeleinek látom, melly ki tetszik abból^* is, hogy a’ tiszai ha lehetne, minden Ő-ket ki irtana a’ nyelvből, mert a’ tót nyelv azt nem birja. A’ Somogyi tótos Magyarok igy beszellnek: erdeg, az az ördög, iri az az ürü. s. t.

Az én hang mérésem ezen principiumokbol foly. ’S melly nagyon örűlök, hogy az en gyermek kori minden tudomány és mesterség nélkűl való érzéseimet, az én ferjfi kori okoskodásom eggy pontig helyben hagyja! ugy hogy a’ melly vocalisokat én ancepseknek vettem, ez után is nem költői szabadságból, hanem de regula, ancepseknek veszem, mert azt látom hogy a’ szónyujtók számtalan igéket meg nyujtanak mellyeket meg nem kellene nyujtani, a pergő nyelvű ellenben semmit meg nem rovídít a’ mit meg kell huzni ki vévén az í es ú tompa hajlékony és már azert is anceps hangjait, ’s hihetőbb hogy a’ hang nyujtó, mint hogy a’ leg élesebb hangú vocálisokkal is viszsza él, ezen tompa és hajlékony hangúakkal még inkább viszsza él,^* hihetőbb, mondom, e’ részben is, hogy a’ hibás hibázik. Tí a’ leg élesebb hangú vocalisoknak a’ millyennek az á é ó, meg engeditek az ancepsséget ha a’ szokás kívánja, ’s a’ leg tompább, leg^* hajlékonyabb hangúaktól, a’ millyenek az í ú ű, egészen meg tagadjátok. Ellen mondások é ezek vagy despotizmus, melly az igen világos jusokat bántani nem meri, a’ homályosokat ellenben kénye szerínt rámázza? Itt az izlésnek szava^* nincs. Én a’ M[agyar] nyelvnek erőt és pergést kívánnék adni. A’ ki azt lágyobbá, éneklőbbé akarja tenni, az annak hibájit nagyobbítja.

Ezen megrovídített gondolatimat a’ te bölcs iteleted alá vetem, hogy minekelőtte ezeket bővebben ki dolgoznám, reflexioidat láthassam. ’S reménylem is hogy valamint én te hozzád a’ leg szívesebb, leg nyiltabb bizodalommal szólltam te sem fogsz tőlem semmit meg tagadni, a’ mi^* nékem e’ részben világosságat ’s bizonyosságat adhat. – Térek egyéb gancsaidra.^*

Te sokban igen sanyarú bíró vagy. Az Igen pedig semmiben nem jó. Te sok jó szavakat elvetsz, ’s még ollyakat is mellyek helyett jobbakat adni nem tudsz. – Legyezni. Ez szint olly szép szó mint az Édes, melly nem egyéb mint eddes vagy iddes, az az eßbar trinkbar, szint olly szép mint ez: Tragedia, melly a’ kecske baktol szármozik. Hagygyán, ez egészen más, mint az oh hadd. Robaj,^* moraj, zörej, zsibaj, dörej, dunai szavak ugyan de igen jó magyar szavak, szint ugy mint a’ Kaczaj és zaj. Nyögdécselni, szökdécselni, bögdécselni, döngecselni, szép dunai szavak. Béklyó nem jó, mert vagy békó, vagy békló, az az békoló. Závár, megrövíditve zár. Adaja, bimbaja, sugara, sudara. Melly hajlékony az a’ dunai nyelv! – A’ tiszai minteggy kérkedve mondja: esketni, szerkeztetni, mérkezni, pedig ez csak a’ tótos nyelvnek hibás következése!

Eszterházy. Melly igen csudálkozom hogy te engem nem értesz! Ne ugy nézd ezen ódát mint költői mívet vagy valamely üres hízelkedést, hanem mint hazafiúi áldozatot, mellyel én a’ leg hatalmasabb Magyart, a’ poesis’ fátyolyában, az ő leg szentebb hazafi kötelességére emlekeztetem, és a’ M[agyar] múzsanak nevéb[en] előtte le borúlok. Ez az én leg szentebb odám. Tekíntsd meg azt kérlek még eggyszer ezen szompontból, ’s látni fogod, hogy az nem hizelkedés, hanem igen finom ’s alattomos szemrehányás, látni fogod mondom, hogy én már gyermek koromban méltó voltam a’ te szeretetedre. Az én legjobb odaimnak becsét azoknak czéljaikban keresd, egyéb eránt engem meg nem fogsz érteni. A’ másik odából sem vethetem-ki az Eszterházyt, mert azzal az odának legszebb ’s legjelentőbb részét vetném el. Te Nagy Pált szereted. Igaz é hogy a’ Kalvinisták bolondja volt? Mast ugy hallom hogy szörnyen káromkodik hogy ő szurkot kapott Lónyai pedig keresztet! Barátom, nyúgodjunk meg a’ külszinnel, mert ha bellebb okoskodunk siralomnál vagy nevetségnél egyebet nem találunk. – Hogy én ollyanoknak is irtam odákat mellyeket nem ismérek, azt Horatiusnak és az én ifjúságomnak tulajdonítsd. Mastani eszemmel azt nem cselekedném. De már mast azokat elvetni sajnálom ’s másokat csinálni helyettek rest vagyok.

Theoream nem lévén gáncsaidból sokat tanultam ’s nemelly darabjaimat a’ mint lehetett meg jobbítottam, és a’ mellyeket ki hánytál, én is ki hagytam ezen kettőn kívűl: A’ Fohászkodás, és a’ Bé Rekesztés, de a’ melly mast nem a’ M[agyar] tudosokhoz, hanem Barátimhoz szóll. De ezek helyett többeket ki hánytam a’ meg hagyottakból. Sok darabjaim lesznek készületlenek, ugy marad a’ Remete is. De én tökélletességet nem is keresek. Meg elégszem ha képemet mívemre, mint Phidias a’ magáét Minerva paizsára, némű nemű árnyekozattal nyomhatom.

Ezen számadással köteles valék Néked. Melly nyugtalan várom itéletedet! – Verseket mast tőlem ne várj, mert én mast szünet nélkűl tanulok, Plutarchal fekszem le nyoszolyámba ’s Platóval kelek ki belőle. Mi lehet az a’ platói Szerelem? Mi az a’ Knabenliebe? Plato valami isteni lelkesedésnek ’s tökélletességnek nevezi, Plutarch politicai intézetnek tartja ’s példáúl adja Pelopidas szent seregét, Montagne a’ szokásnak tulajdonítja. Igenis! De mi okozhat illy szokást? Montesquieu az Asszonynem elzáratásából és a’ climából szármoztatja. De minálunk mind ezen okok nincsenek. Honnét vagyon tehát minálunk? – – De nem boszontlak többet! Élj szerencsésen nagy érdemű Férjfiú! ’S hozzád mutatott bizodalmamat vedd leg főbb tiszteletemnek jeléűl.