Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Ugy értem leveleidből, hogy már két levelem nem júthatott hozzád. Az eggyikben arra kértelek, hogy képemet viszsza ne küld, hanem, ha már kegyességed határt nem ismér és semmiben adósom lenni nem akarsz, tehát küld meg nékem Grofnéd képét, hogy ti az én szobacskámnak bálványai legyetek. Ezen merész kérésemet ismét meg ujítom előtted. A’ másikban, gáncsaidra tett jegyzéseim voltak, melly, ha azolta is kezedhez nem ment, add tudtomra, hogy némelly gondolataimat véled közölhessem.

Leveleimet rövídelled. Méltán. De hidegnek ne vélj! Tudod mi vagy Te nékem! De tudod azt is, hogy engem, sem a’ sors, sem a’ Múzsa ugy fel nem emelt, mint Téged. Sok napjaim vagynak nékem, méllyek[!] engem Tőled ’s magamtól elszakasztanak, mellyektől csak úgy kell lopnom azon szebb órákat, mellyekben magamat Néked és a’ Múzsáknak adhatom. Én, poetának sem elég gazdag, sem elég szegény nem vagyok. Gondjaim vagynak, magamat meg osztani pedig nem tudom. Hidd el azt, ha nékem olly csendes szobácskám volna mint Szemerédnek, meg unnád leveleimet. Te, literaturánknak minden jelesebbjeivel levelezel, ’s mindeniknek olly sok ’s szép leveleket tudsz irni. Ezen szép tehetségedet, én a’ Te leg felsőbb tulajdonságid közé számlálom, ’s ugy hiszem, hogy ez, valaha, a’ Te nevednek nem kevés fényt fog adni. Látod ellenben, hogy én e’ részben Téged korántsem közelíthetlek, mert vagy rövid vagyok, vagy ha eggyszer meg eresztem a’ gyeplőket, csapongok, és csapongásaimat másnap szégyenlem. Irj Te kérlek, annál hoszszabban, minél én rövídebben!

Verseimmel sok vesződségem volt, mig némelly hézagokat ki pótolhattam; de ne várd, hogy én, ki a’ poesis theoreaját soha sem tanultam, az én nagy theoreticus Barátomnak kedvét mindenben be tölthessem, mert minden iparkodásom mellett is sokakat kéntelen valék meg hagyni az eredeti nyersségben. A’ többek közt a’ Görög Demeterhez irt ódát is meg bővítettem, mert igen üresnek itéltem. Imé közlöm Véled, hogy itéletedet hallhassam.

Quid non mortalia cogis pectora patriæ amor! De nem teszem é magamat az illyenekkel nevetségessé? – Hát Te mikor irsz Epistolát? Irj kérlek! én olly követhetetlen szépsegeket, semmi míveidben sem látok, mint epistoláidban.

Pesti barátidat, hozzád méltóknak találtam. Köszönöm néked azon vidám napokat, mellyeket az ő társasságokban éltem! Valóban nagy boldogság, ollyanokkal lenni, kik vélünk egyenlőn érzenek, értenek! – Szemerédhez leg inkább vonódom. Ezek a’ nemes indúlatú ’s nagy készűletű ifjak Téged imádnak, minden második szavok: Kazinczy Kazinczy. – Te mindent tehetsz velek, ’s reménylem, hogy az ő heveket, használatlan nem is hagyod. A’ Journáljokhoz ajánlottam gyüjteményemet, ’s biztattuk eggymást, hogy Te sem fogod segedelmedet tőle meg tagadni. Kérlek is, tégy a’ mit tehetsz!! Én litera[tú]ránknak szebbet ’s hasznosabbat gondolni nem tudok.

Te már Somogyban is sok jóakarókat szerzettél nékem. Valóban, Te igen jó ember vagy! – Azt is irod, hogy ez idén szándékozol engem meg látni. Erre ugyan én érdemetlen vagyok, és reményleni sem merem; de mind azonáltal az én castrum doloris forma vén házomat, addig is a’ Múzsák papjának elfogadására, a’ mint lehet, ki csinosítom, könyveimet rendbe szedem, ’s leg jobbik Gombai aszuboromat bepecsételem. Hozzon Isten! – Baucisom, az ő majorsagából a’ leg szebbeket számodra tartja, Farcsi fiam pedig, az ő kilencz malaczaiból a’ leg kedvesebbiket Néked hizlalja, én azonban diadalmi peánt fogok énekelni. – Élj szerencsésen!! –

Ezen pillantatban veszem két szép ódáidat. Ne kérdezd itéletemet! Én Téged csak csudálni tudlak.
A’ Vesselényi hamvaihoz irt ódámnak leg utolsó rendje helyett, nem lenne é szebb ez: Díszeidet deli magzatidban.