Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Hogy Pesten valál, megírta Vitkovicsunk: de elfogva azon szomorúság által, hogy az ő jó anyja beteg volt, ’s végre el is aludt, halasztotta a’ bővebb túdósítást, úgy hogy azt Pesti barátimtól két levelem által kelle kicsikarnom. Végre tegnap vevém Szemerénknek 16. lapnyi levelét, ’s látlak vele a’ hídon, látlak somogyi pereczed és salámid körűl, látlak Biharit hallgatva, ’s hallom miként olvassátok, miként mondogatjátok egymásnak verseiteket, mint emlegetitek a’ távollévőt és azokat, a’ kiket ő lelke’ teljességében nevez magáéinak; ’s olly kevély vagyok, mintha a’ Capitoliumon nyomnák fejemre a’ Petrarca koszorúját. Barátim! miért nem léphettem én akkor mikor eggyütt valátok, véletlenűl közzétek! miért nem lehettem tanúja annak a’ szép szövetségnek, mellyet Berzsenyi, Horvát, Vitkovics, Szemere ’s Kölcsey az örökkévalóságra kötöttek! El vagyunk tépve egymástól: de bennünket eggy lélek elevenít, ’s ti barátim, soha sem fogjátok a’ Révai M[anu]S[criptum]ait ’s holmit egyebet forgatni, hogy a’ Kazinczy Virgílből vett szavaira ne gyúladozzatok; ’s a’ Jónak, Szépnek, Igaznak érzése így terjed a’ mi ragyogó ’s örökké ragyogandó barátságunk altal – ’s ennek erős hite elég jutalom, elég pótolék nékem is néktek is azért, hogy a’ kedvezni nem akaró sors bennünket egymástól elrekesztve tart. – Ismerlek verseidből, leveleidből, ezen környűlállásos tudósításból; majd foglak képedből is. Ha ez idén Bécsbe kell mennem, a’ mit reménylek, Miklát látni fogom! –

Te sok jó könyvet vittél Somogyba, ’s ezek, és azoknak emlékezete a’ kikkel Pesten öszve ismérkedtél, jó ideig elfoglalva fog tartani. Oh vezéreljen az újabb meg újabb ideákra, ’s azok a’ felséges ídeák, a’ mellyeket könyveidből, ’s ön magadból merítesz, zengesse lantodat, hogy mások is tanúlhassanak Tőled! – Szemere azt írja Virágról és felőled, hogy ti vagytok ketten a’ Nemzet’ első Lyricusai, ’s Szemere ollyat vét e’ mellé, melly igazságtalanság Virág eránt. Eggy pályán is lehet kettőnek úgy állani, hogy az eggyik ne légyen elsőbb vagy utóbb a’ másikánál. Ti engemet mind ketten elbájolva tartatok, ’s nem is kérdem, kit illet inkább a’ koszorú; illet az mind kettőtöket. – De annak örvendek, hogy Pesti barátim is értik már, hogy Virágot Kist és Berzsenyit méltán tartom eggy sorban állóknak. Ez a’ négy – valamint én – csudálják benned mind az embert, mind a’ Poétát. Én mindég inkább meg inkább csudálom mind a’ kettőt; ’s minél inkább csudállak hármatokat, annál kevésbbé tudom csudálni mind azokat, a’ kiket vagy szerettem, vagy csak szenvedhettem.

Szemerétől olly tudósítást vártam, kértem, melly semmit ne hallgasson-el. Irta tehát azt is, hogy Verseid’ változtatásaira mit mondottál, ’s mit mondott ő is Néked. A’ mi barátságunk, szeretett ’s tisztelt barátom, szentebb, mint hogy szükségem volna azt mondani, hogy változtatásimnak el^* nem fogadások engemet elszomoríthatna. Mi volna úgy a’ mi barátságunk, ha az lehetségesnek képzeltethetné az efféle dölyföt. Én elmondtam a’ mit jobbnak véltem. Mit végy te fel, az a’ Te dolgod, nem az enyém. A’ barátságnak az a’ legszebb jusa, hogy kimondja vélekedését, és más részről az, hogy bátran követi tulajdon érzéseit. – A’ pirholagos szó előttem nem csak isméretlen de képzelhetetlen is volt. De azért fel nem akadok azon, ha véle az én ellenkezésemmel és a’ Szemeréével nem gondolván, élni fogsz is. Tegyük-fel, hogy az valóban nemtelen^* ’s rút szó. A’ Te verseidnek annyi érdeme van, és olly ragyogása, hogy az ezen szeplő mellett is eggyik fő dísze lesz literaturánknak.

Bár csak a’ mi Pesti barátink eggy tudományos Journált adnának-ki! Szemere elmondá mint buzdítottad őket erre. A’ mit Te mondál nékiek, azt mondom én is. A’ Czinkék alább hagynák ezt a’ gőgös beszédét az ízetlenségnek ’s tudatlanságnak. Örvendek, hogy Pesti barátink megkorbácsolák a’ Holmistát. Azt tudakozád, ha nem én írtam e azt a’ Recensiót. Nem is tudtam, hogy valami ollyas készűl, ’s a’ nyomtatott ex[em]plár tudatta velem a’ történetet. Rá ismertem Irójára noha derekasan elrejtette magát. Az álorczát nemes kevélységből vette-fel. Nulla est gloria præterire asellos, azt mondja Martialis. Hát nem præterire, hanem velek szabdalkozásba is állani.

Nyugtalanúl várom leveledet a’ Pesti múlatás felől. Talán ottléted arra bír, hogy ezután néha felrándúlj oda. Ezért szeretnék én minden esztendőben felmenni Ninivébe; mert nékem a’ festés, faragás ’s ezekkel rokon mesterségek nagy szomjat csinálnak, azt pedig Pesten nem csilapíthatom.[!] Ez idén az Ipam’ dolgában kell felmennem, ki ott triumphála eggy successionális perében; ’s ez nekem alkalmat nyújt az oskolákat végig járni. Élj szerencsésen, igen kedves barátom! Kérlek, ne gyötörj hallgatásoddal. Ölellek lelkemnek teljességében.