Mikla, Febr. 25dik 1810.
Nagy érdemű Barátom!
Az én kínos Pesti expedi[ti]om meg van babonázva. Mindíg készülök oda mint a’ Francziák Angliába, ’s azonban mindíg tsak itthon maradok. A Te sok barátságos zaklatásaidra meg indultam Januar 20dik. Sed mala avi: Laknál egy hitvány hidról le dültem, és sántán bénnán tértem viszsza. Jobb kezem olly ütést kapott, hogy tsak mast foghatok előszer tollat az irásra, és a’ Te nagy betsű leveleidnek, szíves oktatásaidnak meg köszönésére. – Már mast tehát előbb nem mehetek, csak cum Zephiris et hirundine prima.
Leveleid vilagosítanak meg, hogy Epistolád hozzám szóll. Köszönöm!! – Ne kívánj tőlem egyebet! – A’ ki minden szívességet olly nagy kamattal szokott viszonozni mint Te, az előtt a’ hálálkodás kedves nem lehet. Engedd meg, hogy a’ helyett – el vetvén az előbbi dalotskát – Grófnédnak e’ következővel udvaroljak:
A’ ki a’ Mu’sát veszi úti társúl,
Mint Te szép Vándor, kies annak utja;
A’ hideg Pólus ’s szomorú Sziroccó
Díszt nyer előtte.
Tánczoló Hórák, nevető Napéák,
Tegzes Istenkék koszorus Kegyekkel,
Szózatos lombok mosolyogva íntik
Ott is örömre.
A’ Magánosság’ rideg alkonyában
Paphius fényes tsalatásit érzi;
Égi népekkel repes andalogva
Khrónos’ ölébe.
Sillered’ ’s Gőthéd’ Geniussa lengjen
Véled, és Fáklyás keze fedje pállyád’;
Mágiás képek’ ’s arany Almadások’
Fátyolya lepjen.
’S melly Zephír Amor’ Jegyesét emelte,
Az vigyen Téged’ fel-ölelve gyengén
Viszsza Hívedhez bibor illatok köztt
Étheri szárnyán.
Ebben personálék nintsenek. Amazt meg tudtam volna igazítani, de valami papizmust vettem észre benne, ’s következés képpen a’ meg jóbbításra[!] méltatlannak iteltem.
Kény nálom annyi is, mint Kedv, Lust.
Amazont eredeti értelmében vettem, melly szerínt nem egyéb mint az aszszony, vagy még inkább az én értelmem szerínt – Magyar Aszszony. Igy nevezem a’ magyar pártát amazon pártának.
Tiszta Jamborság helyett tettem: Régi Jámborság, Prisca fides.
Fellegeit szalaszd, e helyett irtam: Fellegeit higítsd.
Ravatal. Némely tájokon, a Nemesek, a’ Sír’ és Kripta fölé ember magasságu fekete ormos deszka boltokat szoktak tsinalni, mellyek néha kettősők hármosak, sőt négyesek is, ezeket nevezik ravataloknak. Val[ah]ány halottat az illy ravatal alá tesznek annyi fekete lobogókat függesztenek homlok falára, és mindenféle sirverseket rovnak reá; ’s ugy vélem innét jött a’ neve: rovat-all. Gyermek koromban még minden nemes Faluk temetőjiben lehetett illy deszka Mausoleumokat látni, de már mast igen ki mentek a’ szokásból.
Sziporka, nálunk annyi mint szikra. Pogonyt nem ertem.
Psychemet senkitől sem költsönöztem
*költsömöztem [th. emend.]
tudtomra. Örülök, hogy tetszésedet meg nyerte. A’ mi szívből jön, nem lehet az rút.
A’ Festetits Lászlóhoz irtt óda – azon kis complimenten kívűl, melly nélkül nagyokhoz menni nem szabad – nem egyéb, mint titkos intés és buzdítás, vagy leg alább más nem akart lenni. Én hernyókról Gimplikrol, Pipiskékról mint Nagy Fer[encz] ódázni nem tudok; sem Arkangyalokról és Belzebubokról epopoeázni mint Milton: Emberekhez szeretnék szóllni mint Horátz; ezeket pedig vagy ujjá kell teremtenünk, vagy meg kell elégednünk a’ középszerűséggel.
A’ jambusok mértékeben, engem a’ Te elísióid, és szabadságaid zavartak meg. Azt véltem, hogy szabad jambussal és még szabadabb skazonnal egyveleg és eggyeránt élsz; szabadságaidat reguláidnak néztem, mellyet okosságnak látván, követtelek. De egyéberánt is láttam azt, hogy a’ jambus, olly szabad vers, hogy azzal minden Poeta szabad kénnye szerínt bánt, ’s mindenik különös ramára vonta.
Igazítasaid igen helyesek! Én valoban a’ negligentiát nem tsak affectaltam, hanem követtem is. – De mint hogy ezen darab egyéberant sem lelt volna helyet ódaim között, elég időm lesz annak ki egyengetésére. – Ird meg kérlek bővebben is észrevételidet, semmit el ne titkolj! Én Te tőled örömmel tanulok.
Epigrammáid felette szépek! Valóban a’ Genienek az a’ megismértető jele hogy mindenben eggyerant nagy, mindenben mester; mindenben eredeti és teremtő. Epigrammaidban, nagy elmét, Epistoláidban pedig a’ nagy elme mellett nagy embert is mutatsz.
Ez órában veszem Sopronbol Epistoládat. Által nézvén változtatásaidat, látom, hogy a’ mitől olly igen féltem, meg történt: a’ nagy Kazinczyt a’ kis Schulmann meg játszodta! meg győzte! – Verdammter Schulmann!!! – Melly kár, ha a’ Vesselényihez szólló Epistolában is illyen változások estek! – Barátom! ezen remekeidben, én Téged ugy néztelek, mint a’ pulyák korlátjait tapodó, saját ösvényen fellengő szabad, büszke Pindárt. ’S valóban, ez a’ kevély felemelkedes ez a’ nemes önérzés tette lelkedet alkalmassá ezen szépségeknek elölhozására, mellyekhez hasonlókat én még nem ismérek; mellyekhez Kisnek Epistolája nem egyéb, mint butsúztató. ’S gondolod é, hogy az illy nagy órának szüleményét változtatni, szépíteni lehetne?
Ezek: zengé bajnokát, és a’ tók’ lakóji, javítások, és némelly új nevezeteket az ujság ingere kedvesít; de a’ többiek mind szentségtörő rombolások, minden leg kissebb kivétel nélkűl. És még ezen követhetetlen hét sor: Venusiumnak kedves et. etc. mellyeknek olvasására én nem kevélyebb lettem, hanem tsak nem minden önérzésemet el vesztettem – még ezek sem maradhattak épen! Kazinczy! Te engem, a’ Te ditsőségednek részesévé koronáztál, – Te engem szeretsz! Én a’ Te lelkednek leg első, leg tisztább, ’s leg szentebb ömleményét, az én maradékaimnak el teszem, és a’ Hazának bé mutatom; ezen kortsos Copiát pedig meg kérlelhetetlenűl el égetem.
Ber’senyi Dán[iel] mpr.