HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Berzsenyi Dániel levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Döbrentei Gábor – Berzsenyi Dánielnek
Buda, 1829. július 8.
Buda, julius 8d. 1829.

Mit mondanál hozzá? én e hónap 19d. este Nálad leszek. Többféléröl majd akkor, most csak hamarjában irom ki kérdését s tudósítását megint Szontagh Gusztávnak, ki Nagyszebenben Máriássy tulajdonosa mellett adjutans, és onnan aprilis 13-dikárol küldé hozzám barátságos levelét. Igy szól: „Azt szeretném tudni kegyedtöl, miképen tetszett a Muzárionban kijött recensiom? A nyelvet illető értekezésemnek egészen más fordulást adának s igy, igyekezetem, czélom, a miért én azt irtam, egészen megsemmisítetett. Azonban Kegyed itélete igazabb .... s pártfogásomra nem szorul .... Köszöntöm azt az ördög terengette korhelykedő müvészt ....[”]
Ezen müvész – igen jó szivü lelkes ember – Simó Ferencz, székelyudvarhelyi fi, nálam lakott, midőn Szontagh, Budán alhadnagykodék. Azért említem meg tréfás köszöntetését, hogy megint el ne feledjem közleni veled, miképen festé mellképedet a Blaschkei rézmetszvényröl gyüjteménykémbe még 1827, mellékszobámban. Mikor hozzá fogott, elmondám arczod szinét s verseidet adtam kezébe, hogy azokbol vegye ki lelkét annak a kit fest. Többféle dolgom miatt másfél napig hagyám magára. Benyitom ekkor ajtaját, hajfürtöd között koszorút látok. „Mit csinált kegyed?” Székelyesen felelé: „Ezt megtettem, mert ez ember! borostyánt adtam neki, én, a székelység nevében.” S mosollyal nézé müvét. Ah be gyönyörü idealt feste, nem – inkább fúva lehele, románomhoz. Csupa gyengézet. De a Muzárion árioni szerkesztőségének tette, talán nem gyengézet, hanem ferdézet. Eddig angol, sőt egyenesen magyar kertül nézém, mellyben úgy adnak szállást minden bokornak, miként ura-istene az iró ülteté; franczia kertté lett, mellyben Lenotre verszailli főkertész lábtóra hág s ölnyi ollajával csipdel, nyirdel, szegdel mindent, a mi, szemmértékén tul hajt. Facsarók.
A magyar nyelv törzse, mint egy kas anyaméh. Rajt ereszt ez magábol, s raja meg rajokat ereget. Tudják utjokat a kis fürgék, azon szedik hozzák a virág hammát, mellyböl, mint rend példányai mézelnek. Elverik ők az óláló darást, leharczolják a közikbe furakozó tolvaj vadméhet, külön remekel saját ösztönük.