Döbrentei Gáborhoz
Bersenyi Dániel.
1815.
Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat
A’ sandaságnak gancsa meg zavarja.
Ismérem én azt ’s meg mosolygni szoktam,
Mint csürhe gyermek kámpolásait,
Midőn le gázolt bábjait boszúlja.
’S nem ugy tanultam Socrat iskoláját,
Hogy a’ köz ember változó eszének
’S itéletének rabja lenne Músám.
Gunyolja bizvást mívemet ’s gyalázza,
Galád szidalma rám homályt nem ejt,
Mert a’ bohóktól kárhoztatni szép.
Azok, kik a’ szent Cátót pökdözék,
’S a’ bölcsek’ attyát méreggel megölték
Élnek ma is még s mérget öntve marják
Mind azt, ki odvok mellett el megyen.
’S csudáljuk-e hogy ránk morogni mernek
’S gyülöljük-e hogy nem barátaink,
Kik ön magoknak ellenségeik
’S az Istenekkel perbe szállni készek.
Vagy tán az orvos hagymázos betegjét
Üldezze azért, ha tőle öklözést kap?
Nem, mert az ember nem véthet ha józan.
Minden gonoszság hagymázból ered.
Előbb lehetne a’ lángból viz és jég
’S az égi fényből vastag ejszaka,
Mint a’ valódi bölcsből rut gonosz.
Az Isteneknek eggyik leg nagyobb
Csudájok az hogy szint ugy lelkeink,
Mint arczainknak számtalan vonási
A’ milliók köztt mássokat ne leljék.
Miért utálnánk hát ezt és amazt,
Hogy teste lelke hozzánk nem hasonló,
Hiszen magától eggyikünk se van.
Nézd a’ tövís szúr ’s a’ bürök meg öl
’S a’ gyenge róša illatot lehel.
*illatot illatot lehel [th. emend.]
Az emberekben végtelen különbbség
’S meg érthetetlen visszás értelem van.
Ez a’ hiú fényt ’s rangokat vadászsza,
Kuczorgva koldul ’s pénzen vesz tehert;
Emez dühödve pusztít,
*dühödve <öl> pusztít
öl rabol,
Az átok és jaj hymnus vad fülének,
’S bünébe virtust ’s érdemet keres;
Amaz magától ’s mástól megtagadva
Kuporja a’ pénzt ’s hasznát nem veszi
Mint a’ Perui rab, mindég aranyt ás
’S aranyja halmán izzad éhezik,
’S im ez becsűlni a’ pénzt, rutnak érzi,
Pazarlja ’s fogytán a’ fejébe lő.
Igy a’ tudósok’ tarka serge is
Bizár agyakkal rakva tömve van.
Az
*van. / <Az eggyik a’ szent régiség’ barátja> / Az
eggyik a’ szent óság rabja, majma,
Utálja mind azt a’ mi új ’s nem ó.
És Himfi verse néki konyha dal,
A’ kár ki mit mond,
*ki mond [a hiányzó szót pótoltam]
mert cadentiás.
A’ másik újat ’s csak honnit szeret,
Ki tiltja Hellas’ régi Isteneit
’S igaz keresztény verseket csinál.
Van akki mindíg új szót fur farag,
A’ leg helyesbbet száz felé csigázza
’S abból viaszkínt majd Istent csinál,
Majd tücsköt ’s azzal mint naggyal dicsekszik.
Van akki minden új szót meg kaczag,
Ha azt tudóstól hallja
*halljsa [th. emend.]
’s nem fonóktól,
Mert néki a’ nyelv csak fonóba készűl
’S ahhoz Kazinczy és Virág nem ért.
Van akki mint eggy szemtelen kofa
Rohadt gyümölcsét mint figét dicséri
’S az átmenők köztt majd ezt majd amazt
Betyár szavakkal meg támadni kész
És, a’ becsűlet ugy hozván magával,
Üstökre, pofra kél akárkivel.
Ekként az ember a’ hány, annyiféle,
’S változhatatlan főbb vonásiban.
Ki tudja mind azt eggy kaptára vonni,
Bárányt, oroszlánt eggy rekeszbe zárni,
’S ki tudna minden agynak tetszeni?
Eleg, ha néktek tetszhetem barátim!
Elég, ha czílom’ ’s szívem’ tisztaságát
A’ józanabb rész érti és becsüli,
A’ részegekre nem figyelmezek.
’S le tettem ámbár lantomat kezemből,
Hogy kedvesimnek adjam éltemet,
’S nyaram’ kalászszal biztató szakát
Telemre gyüjtve éldegeljem el;
De ó nem élet a’ mušátlan élet!
Maradjon a’ föld!
*föld<,>!
minden kincse gőz.
Sietve térek vissza istenimhez,
Kik ifjuságom róša berkein
A’ képzeteknek szép játeki köztt,
Az érzemények édes ömleményit
Szivembe önték nektáros kezekkel;
Kik bár nem adnak kincset és hatalmat,
De meg tanítnak vígan élni, halni
’S nevetni e’ föld’ balgatagjait.
Nevesd Te is hát őket, ’s vivj dicsően
Az éj’ süvöltő vak hydrájival.
Paišt, arany tőrt nyújt Apoll neked
’S veled buzogva fel kél Wesselényid,
A’ szörny-ölőknek szörny-ölő fija.
Le hull előtted majd egünk’ köde,
Peánt riadnak Erdély’ bérczei
És én utánnok zengetem dalom.
Kedves Barátom, rokonom ’s földim, vedd ezen csekélységet szeretetemnek s tiszteletemnek örökös jeléűl. ’S ha szokásom szerínt hibázni találtam, add tudtomra hogy botlásimat minek előtte satu alá ereszteném meg igazíthassam.
Igéretemet nem tellyesíthettem, mert Pesti barátim ismét nyomatni akarják gyüjteménykémet ’s kívánságok szerínt azt némelly új darabokkal meg akarom
*akarm [th. emend.]
szaporítani, a’ minthogy már szaporítottam is némelly darabokkal, mellyek közül valo ezen hozzád szólló Epistola is. Azonban a’ Kanisai Basa’ levelét és még eggy Leánykának magános beszédét, németből fordítva, meg küldöm Wesselényinknek, hogy levelem igen vastag ne legyen. Mihelyt gyüjteménykém ujabb kiadásán által esem néktek fogok dolgozni.
Muzeumodat nagy gyönyörüseggel ’s haszonnal olvastam. De arra kérlek, hogy a’ munkákat meg ne szaggasd ’s több kötetekbe el ne hányd mint
*hányd <a’> mint
a’ Szabó András Értekezéseit. Tudom hogy az illy Journálokban ez közönséges szokás, de azt is tudom hogy igen helytelen és káros szokás, mert ez nem egyéb mint a’ munkáknak el szórása eltemetése
*szórása <és> eltemetése
és az olvasónak boszontása. Ha olly munkát kapsz is melly az egész fűzetet meg tölti add ki eggyütt. Hiszen nem egyéb a’
*egyéb<b> a’
czílja Muzeumodnak hanem csak az hogy a’ nyomtatas nehézségét hárítsa ’s az által az Irókat szaporitsa. De ha igy elszaggatod a’ munkát, akkor csak a’ rapsodistákat könnyebbíted és szaporítod, mert a’ valamire való munkát minden irók sajnálni fogják az elszaggatás által el temetni. Másadik kérésem pedig az hogy minden füzetnek mutató táblát adj, mert a’ könyv nem arra valo hogy eggyszer elolvassuk, hanem hogy töbszer is bele tekíntsünk, s eggyetmást benne fel keressünk.
Novemberben eggyütt voltam Atyáddal Uj faluban a’ Barcza Istvánnál. Örültem szép zöld öregségének ’s hasonlót kívánok néked is, hogy soká használhass. Beszélgetésünk targyai tí voltatok valamint itt ugy Dukában Dudinknál is.
Elj szerencsésen
*szercsésen [th. emend.]
nemes szívü Barátom, ’s tisztelj meg ez után is barátságoddal. Köszöntöm Báró Wesselényit, Patakyt. Vette-e a’ Báró levelemet?