Kazinczy Ferenczhez.
Ber’senyi Dániel
Az a’ józanság, melly elömli mívedet,
’S mellytől te félsz, nékem leg szebb poésis.
Mit ér a’ szép virág gyümölts nélkűl?
Mit a’ böltsesség a’ bézártt ajakban?
’S ah, édes az nékem, midon[!] Kazinczy
Ugy szóll, mint eggy böltsnek kell szóllni honnyához
Midőn az erkölts vész, ’s reánk veszélyt kiált.
Forrón magasztalod ’Sibó’ díszeit,
Hogy a’ nagyság’ ditső példájával,
A’ virtus magvát plántáld szívünkbe.
Majd mint eggy Socrates nyájas böltsességgel
Majd Flaccus’ lelkével ’s élesbb katzajjával
Dorgálod a’ vakság’ romlott kortsait,
Hogy a’ bolondság’ álképét levond,
’S mint hajdan Romának vigyázó Censora
A’ köz romlás ellen fegyvert szegezz.
Lelkedhez illő tárgy a’ nép erköltse!
Az erkölts-alkotó teremt népet,
Az erkölts minden polgár-testnek lelke;
E’ talpon áll letünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind eggyes mind köz szerentsénk;
Minden népek, kiket tsak esmerünk
Mast és a’ múlt kor’ történeteiben,
Az erköltsel nőttek, s viszont fogytak.
A’ fényüzés és a’ bujalkodás,
A’ nagy polgártestben lassú méreg,
De illy tsekély népben, mint a’ magyar,
Nem tsak betegség az, hanem halál.
Más nép erős temerdekségében,
Ezt a’ fekvés, amazt kereskedés
Gazdaggá, és hatalmassá teszi;
De nékünk részünk mindezekben nints.
Mi az hát, a’ mi a’ magyart emelheti?
Valóban, nem más mint az Ész s Erkölts:
Tsak ugy állhat meg a’ mi kis testünk,
Ha az lélekkel ’s erővel tellyes.
A’ régi jámbor erköltset meg unták
Más népek is, szintugy mint a’ magyar:
De azt azok más jókkal pótolják:
Az Ész’ ’s a’ kéz’ míveltségével,
Melly által ők a’ legföbb poltzra hágtak.
De mi kizárván minden régi díszt:
A’ Spartai lelket ’s népi béllyegünket,
Mellyekkel eddig e’ marok nép állott,
Mit nyertünk? tán cravátat ’s gilletet,
’S más illy bolondság’ hitvány bábjait
Mellyekkel rút katzaj tárgyai lettünk?
– – Kérdezd az illy cravátos emberkét:
Ha ugy ohajt frantz és anglus lenni,
Mért nem kedvelli ugy a’ tudományokat,
Az elme’ ’s a’ kéz’ remekjeit,
Mért nem betsűli ő nyelvét és nemzetét
Ugy mint azok kiket rabúl majmol?
Vagy tudja é midőn ezt nem teszi,
Mit és ki ellen vét? – Nem tudja hidd el!
Mert Verbőtziben arról eggy szó sints,
Más könyv pedig nem kell gavallérnak.
Elég ha tudja, hány faluja van,
’S minden jobbágy helyétől hány robotja.
– – Bé tölti udvarát ’s jószágait
Százféle népek’ pórszemetjével.
Azt vélnéd, eggy világ győző király,
Kinek minden nép udvarlókat küld.
Piseg körűltte ánglus, frantz, olasz,
Ki mennél tsufosbb, annál kedvesebb.
Magyar nem kell, mert a’ magyar bolond:
Nem tud pumit, szajkót tanítani
És nem tud lopni, sem pillét vadászni,
’S más illy nagy dolgokhoz nem alkalmas.
Kintsét ezen tzudarkáknak hannya,
Reszént pedig külföldön költi el;
Talám, mondom, hitében áll néki,
Hogy honnyának tsak eggy fillért se adjon.
– – De mit nevetjük a’ fenét testünkben!
Hol illy kéz dúl a’ nép’ veréjtékén,
Az illy bolondság, ott nem gúnyolást,
Hanem boszszús siralmat érdemel!
A míveletlen föld tsak gazt terem;
A’ lélek is tsak ugy emelkedik
A’ józanság tisztább világához,
Ha a’ tudományok’ és isméretek’
Tárából gazdag ’sákmányt gyüjt magának.
Mit vársz olly agytól mellyben nints egyéb,
Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?
Ne véld hogy ez nagy poltzának körét
Méltón bé töltse; el szédűl azon,
Magán alúl esvén sárban fertőzik,
Azt a’ tölt turja, melly őtet táplálja,
’S az áldás átokká válik kezében.
’S nézd a’ Keszthely ’s a’ Czenk’ bölts Naggyait,
Kikben Minervánk védjeit tsókolja,
Mint ellenkeznek ezzel mindenben;
Mint terjesztnek fényes pállyájokon
Áldást, ditsőséget magokra, honnyokra!
Tudják, hogy a’ szent Erkölts törvénye,
Nem más mint ön javok’ feltétele;
Tudjak mi szolgál honnyok javára,
Tudják, hogy a’ nemzetnek sorsával,
Saját hasznok szoros függésben áll;
Tudják, hogy a’ hiú dagály s pazarlás,
Nem fény, hanem ádáz bolondság:
’S azon kints melly kezekre van bizva,
Nem bábra, nem tzudar majmokra kél;
Hanem Hazánk kintstárában nől
’S gazdag kamatját a’ közjó szedi.
Az ész minden! ’s ebből foly minden jó,
Nints e nélkűl virtus sem semmi boldogsag.
Azért betsűli minden józan nép
Az ész’ szövétnekét gyujtó Minervát,
’S annak minden munkás tolmátsait;
Azért formálja a’ saját nyelvet,
Azért avatja azt Pallász’ szentségébe:
Mert a’ nélkűl remellni sem meri,
Hogy józanság’ istenibb szavát,
Az elbutult község meg foghassa.
Tsak a’ magyar szúnyad mélly rögzésben,
Midőn minden népek fel ébrednek
Az égi szent pais villámjára,
Nem fút versent a’ szent Olimpián,
Tsak a’ győzők palmájit bámúlja.
Hányat találsz gazdagjaink között,
Kik áldozó kezzel járulnának
Hermíonénk szentelt oltárához?
Hányat találsz, kik édes nyelvünket,
Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,
Hogy sírja’ szélén még eggyszer szelíd
Szózatját, mint a’ haldokló hattyú,
Aon’ forrási köztt elkezdene?
Miért? – azért é hogy nem érdemli?
Vagy hogy már eltéhez nem bizhatni?
Vakság! magaért nem kell azt betsűlnünk,
Hanem magunkért szükség gyámolnunk;
’S ha el törlődik e’ föld szinéről,
Nem más, hanem hagymázunk törli el.
De félre mind ezzel! Ha Cátó’ villám
Szózatja ’s Pharsal’ vérpatakjai
A’ romai lelket fel nem ébrezték;[!]
Mit vivjak én tsekély az ár ellen?
Az én szavam, ki nem hat völgyemből,
’S a’ dusokhoz fel nem lövelkedik.
Te nagy fényű Barátom ’s nagy díszem!
Te szóllj, légy olly nagy ember mint dallos!
Néked sajátod a’ nagyvilág nyelve,
’S hol én tanátslok, ott parantsolsz te;
’S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E’ földön minden nagyra és böltsre,
Szóllj! és ne tsüggedj a’ jók’ pállyáján.
A’ virtus hidd el nem hiú agyváz,
Hanem boldogságunk védistene,
Melly a’ méltó bért a’ jóknak megadja
Még a’ tömlötzben ’s a’ kereszten is.
Te is meg kóstolod szent nectárját,
Mind itt, mind Orczid’ ’s Rádaid keblén.