HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ SZISZEKI GYŐZÖDELEM.

(1593.)*
1593. június 13-án kezdte ostromolni Telli Hasszán boszniai pasa a Zágráb vármegyei Sziszek várát, de június 22-én súlyos vereséget szenvedett a felmentő seregektől; ez a tizenötéves háború kezdete.

Szép Haza! fényben uszó, valamíg szolgála szerencséd;
Mígnem az Ég idegen tüneményt támaszta fejedre,
Melly védcsillagodat kiszoríttá ősi helyébül;
Szép Haza! tündöklő Lajos és Mátyásnak alatta,
A’ birodalmak köztt koronád vala még mikor első; –
Hah! mire gerjedek itt, hol ezek fordulnak eszembe!
Hah! szent gondolatok, kevesig távozzatok innen! –
Mért kellett ismérned urat későbbre Pogányban?
Voltak eszes fiaid, járók hasznodra tanácscsal;
’S kár, hogy sokszor az ártalmast választva követted!
Voltak erős hősid, kiknél a’ helleni Spárta,
’S Róma jelesbekkel fel nem lép férfi korában.
Ellenesid soka hasztalanul késérte leverni:
Számodnak kevesét a’ sziv pótolta, ’s vitézség,
’S a’ szoros öszszefogás. Tanum erre vidéke Sziszeknek.
Félszázadgya lejárt az igának, mellyet az Osmán
Ránk nehezítte. Pogány zászlóját hozta naponkínt
Bellebb. Főbb helyeink: Buda, Pécs, Esztergom alatta
Nyögtenek, és Nógrád, ’s száznál több várak ezeknek
Hátok után. Jobbrul nyujtózott ellene Győrnek;
Bosznyábul*
Boszniából.
délszakra hatott, Zágrábra meresztvén
Vérszemeit. Körül a’ gyönyörű térséget emészté
Vad dühe. Ártatlan lakosit rabszíjra kötözvén
Falkánkínt hajtotta kinosb életre halálnál. –
Igy tőn mindenkor, ’s nem jő valahára szelídebb
Észre, ’s az emberi sziv feneségét (hallani szégyen!)
A’ maga csufságát meg nem boszszullya Keresztény!
Vért pözsdítt miket elkövetett amaz emberi szörnyet,
Színánnak kedvencze, Haszán, most Bosznyai Bassa.
Égtenek a’ falvak partyán a’ Száva vizének,
És a’ Dráva között. A’ népnek része futással,
Hagyva szülő földét eredett menekedni hegyekbe:
Rész a’ fegyver alatt eldült; a’ többi török rab.
Ezt sem elégli Haszán. Bellebb csalogattya dagállya,
A’ hirnévrejutás; az eszét foglalta ragadmány:
’S még inkább gyujtotta tüzét gyülölése hitünknek.
„Még Sziszek áll utban; még ezt kell hajtnom igába;
’S e’ kicsided fészket játék elvenni Haszánnak;”
Így izgatta magát a’ szarvas holdat imádó. –
Már tisztelte Sziszek Rómát mint római fokhely;1
Fokhely, emporium, Handelsstadt.*
Kereskedőváros.
l. Molnár Dict.*
Szenci Molnár Albert: Dictionarium Latino-ungaricum [latin-magyar szótár], Nürnberg, 1604.
*
Emporium, vagyis kereskedelmi, illetve forgalmi központ.
’S még régebbi üdő ismérte Segesta nevérül.
A’ rohanó Szávába holott a’ Kulpa beomlik,
’S a’ két viz hegyes ékre szalad, bekerítve az Odra
Mély és posványos folyamátul, szinte szigetben
Álla Sziszek. Fala téglarakás, háromszögü alkat.
Régi magyar Fejedelmek adák a’ püspöki karnak;
(Közneve Káptalan.) E’ testnek két tagja viselte
A’ kormányt: Juracs és Fintics: mind karra vitézek,
Mind a’ hadviselés csinnyában jártasok észszel;
Vélekedés fellül harczban forgódni keményültt
Lélekkel bátrak, ’s szemköztt mérkezni kivánók
A’ hazafosztókkal, felszenteltt férfiak ámbár.
Elkészült Juracs a’ lehető rohanásra. Kivülrül
A’ fiatalságot beszedé. Indítta segédül
Szeghegyi száznál több idegent Zágrábi hadábul
Hozzá, még mielőtt a’ vár bé volna szorítva.
Élelmet ’s hadiszert takarítta be, mennyivel a’ nagy
És netalán huzamos vívást meggyőzni reméllé.
És hogy elintézett mindent, így szólla; „Vitézek!
Nem mulik a’ nélkül, hogy az Osmán meg ne keressen,
És ugyan ez napokon bennünket. Tudnotok illik
Mennyiben áll Sziszeket megtartani drága hazánknak.
Elvesz félország, e’ várt ha kezünkrül elejti.
És ne kesergne szivünk azokon, kiket elragad, édes
Vérünkön, ha daczos feszegését viszsza nem üttyük.
Ránk néznek feleink, és biznak: meg ne gyalázzuk,
Mellyet ezig szerezénk jól emberkedve, nevünket.
Kétszer elüztük már falainktul bátoron őket,
Hidgyük, mostan is ád diadalt hadainknak az Isten.
Nincsenek a’ Magyarok távul. Nádasdi, Enyingi,
És Erdődi Tamás a’ Bán; Tahi, Dersfi, Turóczi,
Draskovics és Forgács; nem lészünk hagyva magunkra.
Szeghegyi Zágrábott. Kerekesrül hir vagyon, ő is
Hogy most szállt be derék ötszáz külföldi lovaggal.
Isztria fegyveresit Paradízi vezéreli: Károl-
Vár*
Károlyváros (ma Horvátország).
Ligetit csőves seregének*
Tüzérség.
tette fejévé.
Isten után illy ’s ennyi hadak védelme elég leszsz,
És a’ tí kezetek, megtartására Sziszeknek.
Hogyha ki nem bátor hoszszasb vívásra közöttünk,
És hüledez félelme miatt: most szélnek eredgyen,
’S élelmét ne fogyaszsza derék bajtársinak ittbenn.
Senki Muzulmánnal ne beszéllyen; senki, az ostrom
Míg tart, a’ várnak feladását szóba se hozza.
Isten előtt kiki esküdgyék most ujjonan a’ vár
Oltalmára Királyunknak hűséget; azon kül
Esküdgyék kiki társának, lelkére, kimultig
Hogy nem haggya helyét, sem társát nélküle veszni.
Nem hiszem; ámde lehet, hitebontó hogy kerül itt is:
Megmondom, kit ezen bünben lelek, életevesztett.
Várnagyi tisztembül ha kitérek: szurjatok által,
Mint ki kemény törvényt szerezék, ’s megszegtem az első;
Ám fogadom, hogy ezért eggy csöpp vér sem foly eremből.
Tudgyátok, legelől szoktam harczolni vezértek,
’S e’ nemes erkölcsben most sem hág senki előmbe.”
Igy szóllott az erőslelkű papi várnagy az őrző
Kis hadhoz; de belül gondoknak gondgyai nyomták.
Más részen gyüjtötte Haszán minden felül Osmán
Kontyosait, valamerre kinyult birodalma hazánkban.
Pécs, Sziget, Esztergom, Nándor, Tömös, és Fülek, és több
Várakbul szaporítva hadát iszonyúra nevelte.
Negyvenezer fegyverviselő jöve Bányalukába*
Banja Luka (ma Bosznia-Hercegovina).
Öszsze tavaszfélen, lovas, és gyalog. E’ kivül a’ sok
Kukta ’s peszér, prédára lesők, ’s más csöppüs elegy nép.*
Csepűs, tarka, alja népség.
Pattantyúja: sudár ’s falrontó számra felesb volt
Kelletinél; harmincz sajkát fáraszta vonások
A’ Száván. Vágó barmok csordái pazarló
Bőséggel követék, és minden egyébnemü élet;
A’ Török illy számmal tartott, és illy nagy erővel
Kulpa felé a’ Száva körül, ’s megszálla Sziszeknek
Környékén. Memi Bég legelőbb hidat üttete gyorsan
A’ vizen, és gyalogit rajt általvitte tövébe
A’ várnak; de Haszán túlfélen járata tábort,
’S Kurt Béget, hitehagyta Olaszt, küldötte Juracshoz
A’ beszorított várt felkérni nevére Murátnak.
„Mondd, így szólla Haszán Kurt Béghez, mondd meg az ebnek,
A’ Jézus papjának, urát hogy nézze Murátban,
Isten után kihez e’ földön nincs senki hasonló.
Értse parancsolatom: még ez napon adgya fel a’ várt.
Tudgya meg: itt nem vesztek üdőt; ’s ha továbbra halasztya,
Bár papucsom talpát nyalogassa, lefejtetem élten
Bőrét, ’s úgy vetem őt konczonkínt éhes ebeknek.
Nyolczvanezer hivvel vagyok itt; ugyan annyi van utban;
Jaj leszsz a’ földnek, mellyet megszállok ezekkel!
Vén, gyerek, aszszonyi nép, hacsak a’ föld nem nyeli, kardom
Éle alatt hull el, ’s még magnak sem hagyok élőt.
Esküszöm: a’ Német Császár ki nem ássa kezembül,
Bár eggyig valamennyi hadát felgyüjtse Sziszekhez.
Vagy bizik a’ falban? vasbul legyen az, de berontok
Rajta, ’s Murát zászlója lobog holnapra szegélyén.
Mondsza: hijába Haszán nem szóll; sem kérni szokása
Hitvány szolgáját, kinek élte halála kezében.”
Ezzel ereszté el követét a’ Bosznyai Bassa.
Elvégzé Kurt Bég hagyomását gőgös urának
Ránczos homlokkal, ’s e’ választ vette Juracstul:
Jézus papja vagyok; de azért a’ kardra is illik
Felkenetett markom. Fenyegessen mást urad, engem
Meg nem ijeszt. Jól tudgya kivel van dolga. Ha ember,
Üssön rám: nem azért vagyok itt, hogy szembe se állyak.
Félékenyt gondol bennem, ’s ezt vajki csodálom;
Ám jut eszébe, taval hogy vélem valla kudarczot.
Nyolczvanezert számlál, mondád, a’ Bosznyai tábor;
Annyival a’ szégyenvallásnak piszka nagyobb leszsz
Rajtatok, és jelesebb a’ hir, melly ránk marad ebbül.
Bőrömet éltemben, fogadom, nem láttya lefejtve,
Sem fejem árában nyelvemtül talpa nem ázik.
És: ártatlanokat hogy szoktatok ölni, nem ujság
Nálatok, emberi vér kiknek fördőtök, italtok.
Hogy bizom a’ falban, van okom; de az Isten az első,
A’ ki segítt, ’s viadalmunkban lankadni nem enged.
Hogy feltüzze Haszán zászlóját holnap: az álom;
Mondani könnyű ezt: de ki fél csak puszta szavaktul?
Várnagyi tisztemben, papitársim mellyre emeltek,
Büszke vagyok, ’s szeretem, hogy üdőt unalomra nem adtok.
Nézz szemeikbe ezen hősöknek: mellyike sárgul
A’ szálkás izenetre? kinek jut eszébe halála?
Míg ezeket ki nem irtya Haszán; míg engem az élők
Számábul ki nem olt: Sziszeket bé nem veszi; csak holt
Testünkön férhet hozzá; mondd ezt meg uradnak.”
A’ követ így ment el, menydörgő szókat okádván
Viszsza, ’s menet közben Juracsot fenyegette kezével;
És a’ pattantyús eggy ágyút gyujta utánna,
Hogy tudhassa Haszán, mint leszsz próbája fogadva.
„Férfiak! itt az üdő, mondá Juracs; ámde ne féllyünk;
Él, és oltalmaz, bizzunk! bennünket az Isten.
A’ haza sem hágy el; fordul majd jobbra szerencsénk;
És ha reánk Isten veszedelmet külde, fogadgyuk
Víg szívvel: ne szomorkodgyunk: leszen értte jutalmunk
A’ jobb életben, ’s maradékink áldani fognak.”
Elvégzé szavait, ’s kiderültt homlokkal az őrzet
Zászlóját nyujtá Juranics Lászlónak. Ez öcscse
Volt vala báttyárul. Tőnemzetsége vitézül
Szolgált, még miüdőn Kálmán birodalma virágzott.
Őse magyar születés. Hajdan neve Györfi; de minthogy
A’ tót földön adott jószágot néki Királlya:
(Érdemeit hadban szerezé;) oda vitte lakását,
’S lassanként Juranics lépett a’ Györfi helyébe. –
László, kedves öcsém! szóllíttá báttya az izmos
Hőst; vérem vagy ugyan; de nem ezt nézzük ma: vitézség,
A’ lélek nagysága, halált melly megvet, az első.
Tudva jelességed nálunk. Ismérjük erődet.
E’ kincset kezeidre bizom; légy ember. Utolsó
Csöppvérig tartsd meg, soha hogy ne rutítsa pogány kéz.”
„Várnagyom, és bátyám! köszönöm, hogy öcsédre tekintél
E’ tiszttel, felelé; meglássd, hogy nem pirul értte
Arczám, sem téged nem epeszt a’ fájdalom, engem
Hogy választottál. Hitemért, és édes anyámért,
(Érdemes e’ szent nézve hazánk;) leszek áldozat inkább,
Hogysem ezen kincset haggyam választani tőlem.
És, noha esküdtem melléje; de esküszöm ujra:
Hallya meg ég és föld: meg nem foszt tőle török kar
Míg leszek épségben, ’s ereim melegítti futó vér.”
Ezt csak alig végzé, Memi Bég megereszti tüzelgő
Ágyúit. Sürü záporkínt a’ falnak arányzott
Glóbisok omlottak. Reneg a’ föld, mint mikor a’ meny
Rettenetes dörögése alatt rázkódni szokása.
Nincs szünet éjfélig: de sehol rés nem nyilik; a’ bel
Épületekre szakad foganatlanul a’ tüzes érczár.
Szorgosan a’ Várnagy járkál tisztének utánna,
Biztat is, és oktat; nem lel kit feddeni kellne:
Olly jelesen forgatta magát hadinépe Juracsnak.
Már felfalta Haszán Sziszeket; már gőzös agyában
Főzé a’ fényes diadalt: mint küldi Bizantzba
A’ lenyuzott fejeket; – vad öröm, ’s embertelen erkölcs!
Ennyi üdő forgása után sem tudsz-e kiveszni! –
Mint a’ zászlókat Sophiának ajándokul;*
Elkobzott hadi lobogókat hadizsákmányul (a Hagia Szophia a szöveg korában a legfőbb isztambuli mecset).
a’ rab
Ifjakat ezrenkínt a’ nagy hét tornyu piarczra.*
A Héttoronyba; Isztambul délnyugati szomszédságában, a Márvány-tenger partján fekvő hét tornyú erőd, mely többek között börtönként szolgált.
Ámde nem úgy tartotta magát a’ várbeli hadnép,
Hogy Memi Bég hozzá könnyen férhetne, vesződék
Éjtnapon ámbátor már harmad virradat olta.
Méreg emészti Haszánt; dúlfúl, tajtékozik ajka,
Hogy Memi Bég késik; ’s szóllítván Jussuf Agáját,
Általa ezt izené: a’ Bégnek mondd meg: utólsó
Napja ez éltében, ha Sziszeknek még ma falárul
Nem látom Mahomet zászlóját lengeni. Félénk
Aszszony-e, hogy hitvány esztragfészeknek alatta
Veszteget annyi üdőt, és csak kérődzik ökörkínt?
Ássa ki a’ rókát, ha ki nem csalhattya lyukábul.
Küldök ezer Jancsárt még hozzá, ’s esküszöm Allah
Szentségére: ha fel nem hág, megfojtatom ez nap!”
Ő így menydörgött, büszkén simogatva szakállát.
Jussuf ezer Jancsárt felvesz, ’s vele nyomton elindul.
Titkon öröm fakadoz fel benn, hogy rá vala bizva
Feddeni a’ Béget, kit rég nem szenvede gyomra,
’S a’ keserű izenést ezokért epelében adá fel.
Tűz szökik a’ vívó Bégnek képére, Haszánnak
Mocskait ellenségétül miüdőn meghallnia kellett.
„Mit Memi meg nem tesz, felelé; meg nem teszi két olly
Vénkofa, millyen vagy te; ’s tudom, ha szakállod arasszal
Hoszszabb lesz, sem előzöd meg hadi fordulatokban,
Kit te mazur! mocskolsz, ’s mondasz kérődzni ökörkínt.
Gondolod, a’ Gaurok, mint félénk fecske, vagy esztrag
Szárnyra emelkednek, ’s haggyák a’ fészket ürültten,
Szikravető szemedet mihelyett a’ falra mereszted,
És bő torkodnak rikogása fülökbe csapódik?
Kétszer hajtottam neki lelkes népemet éjjel,
Nappal is annyadszor; ’s ámbár rést törtek az ágyuk,
Hasztalanul lőn a’ rohanás: oda félezer ember!
Mért, ha Haszán gondollya, papot hogy tréfa kiásni:
Mért taval ő maga hát Juracsot ki nem ásta Sziszekbül?
Mondani könnyü dolog: „Mahomet zászlója lobogjon
A’ falon ez nap még;” hiszen ezt, ki, ha én nem akarnám?
Úgy, de mit ember akar, nem esik talpára gyakorta.
Vagy te az öszvérnél öszvérebb! nem tudod azt még,
Hogy milly munka Magyart meggyőzni, ha összefogódzik?
Véled-e, hogy Szolimánt nem törnék izre Mohácsnál,
A’ közjóra ha eggy akarat volt volna közöttök,
’S nem felekeznének; vagy Mátyás tartana kormányt?
Hogyha vitézebb vagy nálamnál; hogyha legényid
Jobbak, mint ezek itt: a’ rókát ássd ki lyukábul,
Szórd el az esztragnak fészkét: e’ gyermeki munkát
Én örömest látom, nevedet hímezze dücsőség
Ámbátor, ’s viszon én csorbát szenvedgyek ez által.”
„Sok szavad elnyögtem, Jussuf felel; Allah! kerülne,
Csak toll nőne reád, csacsogó jó szarka belőled.
Jól mondotta Haszán: aszszony vagy, félelem ülte
El szivedet, ki magad lelegetsz ijedésre magadnak
Álom-okot, ’s hadinépedet is rettegni taníttya
Roszsz példád. – Te henyélly bizvást; én nélküled ejtem
A’ Gaurok fészkét szemeid láttára ma kézre.”
Ezt mondotta, ’s kevély léptekkel méne továbbad,
És négy pattantyút szegezett a’ főkapu ellen.
A’ tüzelés védelme alatt lábtókat2
Lábtó. lajtorja, Leiter. u. o.
előre
Mozdított; sok csáklavivő késérte ’s körömvas.
Ütteti a’ dobokat; lángol szeme; szitkokat ordítt
Szája Sziszekvárára ’s Juracs várnagyra kevélyen.
Így ért a’ fal alá. – E’ köztt a’ várbeli őrzet
Nézi, mi történik, ’s készültten várja lövésre
A’ hevesen rohanásnak eredt Jancsárok Agáját.
A’ várárkot elérték már, fellülrül az apró
Fegyvereket miüdőn legjobb foganattal ereszték
Ellenek a’ Magyarok. Sokat elhagya élete akkor
Jussuf népe közül, ’s még többet második izben.
Nem busul ő még is, hanem a’ holt testeken által
Hajtya Muzulmánit tüzelés köztt szinte tövéig
A’ falnak; ’s noha veszt népben, felerőlteti még is
A’ hágcsós szereket, ’s már kezdnek mászni, miképpen
Macskák, a’ horgaskezüek; noha volt, ki hanyatlott
Viszsza, vagy a’ zuhogó kövek által főbe találva;
Vagy mivel a’ kapacsot morzsás hasadékba akasztá,
Nem tarthatta magát, ’s testének terhe levonta.
A’ földrendíttő ágyúk bömbölnek azonban
Folyvást. – A’ Kulpára nyiló kapu szenvede főképp,
Mellyet Fintics alatt másfélszáz Karniol*
Karniola tartományának lakosai (ma Szlovénia).
őrzött;
Nem szünik a’ glóbis-szórás pillantatig; elvég
Egyszeriben széllyel pattognak rudgyai, ’s Fintics
Kétszerhat hőstársaival lelketlenül eldül. –
Jól végzéd nagylelkü vitéz! pállyádat: egekbe
Kelt nemesebb részed; ’s noha tested földben enyészik,
Nem haltál meg egészen azért: hired és neved él még,
’S élni fog, a’ haza míg szent áldozatokra figyelmez.
Nincs kapu már, ’s mi gonoszb, a’ rémültt Karniol ugrál
Félre, ’s szabad nyilatot tágítt a’ dölyfös Agának.
A’ Török erre üvölt, ’s már kezd a’ várba nyomulni,
A’ veszedelmes eset mire lőn tudtára Juracsnak.
Ott terem ő, ’s valamint a’ kérlelhetlen oroszlán,
Fészkében kit abajgatnak: nem nézi veszélye
Nagyságát, hanem öl, szaggat, mit körme közé ejt,
Mindent: úgy Juracs itt. Részínt igazíttya szavával
Harczosait; részint Törököt vág és fogyat ő is.
A’ csata mind inkább dühösebb kezd lenni. Kivülrül
Tódul az ellenség befelé, ’s ordítva Murátnak
Feltüzi zászlóját. Juracs így szóll erre: „vitézek!
A’ félhold ne uralkodgyék a’ duplakereszten*
a török félhold mint zászlós jelkép a magyar kettős kereszten.
Míg pihegünk, ’s jobbunk a’ kardot birja, Sziszekben!
Lássa hazánk bennünk hiveit vérünknek utolsó
Csöppjéig, ’s multt évi nevünk most meg ne gyalázzuk.”
Ezt mondotta, ’s rohant a’ Váltót híva segédül.
A’ keseredt lélek, ’s a’ felgyultt vér az erekben
Többszörös ingert ád, ’s az erőt kettőzteti: mostan
Igy volt a’ Várnagy. Nem elég a’ fegyverek árja
Ellene: ékre szedett csapatával ronta keresztül
A’ makacsul vívó Törökön. Mind küldi halálra
A’ kit szembe talál és lát kanyaríttani kardot,
Igy jut el a’ zászlóviselőhöz: Nem te pogány eb!
E’ rongyot, harsogta; hiszem, nem fészkeled itt meg!
És neki sujtya vasát. Eggy vágás a’ török öklöt
És vele a’ lobogó szárát rézsutra hasíttá.*
Kettéhasítja.
A’ Török eggykezü bár, ’s a’ zászló vérbe tiporva
Lába előtt ázik: de azért nem kére kegyelmet,
Sőt iszonyúbb dühhel jobbkarját méri Juracsnak;
Ámde hijába! emez jobját is szabta rövidre
És átfurta szivét az egészen csonka pogánynak.
Testhalmot hagya itt; fennálló nem marad eggy is
Ellensége közül; de bezeg forr a’ kapu torkán
A’ Török, és nyugodott csapatokkal tölti hijányát.
Más esnék kétségbe: Juracs, hol erőre kevesbé
Támaszthattya magát, észtül kölcsönze tanácsot.
Hátamögé csatarendének szerkeztete titkon
A’ kapuval szemköztt két ágyut, ’s hirtelen a’ sort
Felbontván, az előnyomulókra bocsáttya dühölgő
Menyköveit. Terül a’ Jancsár egymásra: kevésnek
Élete mentt: ki vagy arczra bukott, ’s szinlette halálát,
Vagy vala még hátul, ’s lelkét bizhatta inára. –
A’ kapu megtisztult; csak holt dögtesteket, és eggy-
Két rikogó Törököt lehetett szemlélni közöttök
Félholtan – szomorú látás! fetrengeni vérben.
Rőzsékkel szaporán beraká rész a’ kapu torkát,
’S közbe tipor követ és agyagot: rész irta Muzulmánt;
Mert ki szorult a’ várba, magát forgatta keményen. –
„Győztünk! mondgya Juracs; hálá a’ mennyek Urának!
Rajta derék ifjak! mi vagyon még hátra, kevésbül
Áll letiporhatnunk;” ’s bevegyült már a’ csatatüzbe,
Eggy hajdú mikor érkezvén harsogja: „Vezérünk!
Roszsz hir Uram! falon a’ Törökök: lehetetlen öcsédnek
Ott nem veszni, hamar ha segédet nem nyer: özönkínt
Hág fel az ellenség a’ falnak felszeri csucscsán,”*
Tetején.
A’ remegő követ így szóllott. A’ várnagy azonnal
Egy csapatot kiszakaszt, mennyit lehet illy szoros ügyben,
A’ többit Siklósi alatt harczolni marasztá,
’S elsietett. Csapkodgya fülét meszszünnen az éles
Kardpönögésbe vegyültt ’s ezeket szaggatta sikoltás.
Jussuf az elsők köztt Juranicsra tör. Áldozat immár
Sok Magyar és Horvát az Agának görbevasátul.*
Görbe pengéjű török kard.
Már közel a’ két hős egymáshoz: „vége ma, úgymond
A’ Török, éltednek; hirt mondani küldlek ezennel
Fintics után;” ’s neki mérte kemény hajtással aczéllyát.
„Nem féltem, felelé Juranics: még ekkorig eggytül:
Most tőled félnék, magyar ember, hegyke pogánytúl?
Futtattam Törököt, de futó nem voltam előtte
Még soha: illy szégyent nem kenhet senki nevemre.
Esküszöm, olly könnyen meg nem mensz, mint ide másztál:
Itt leszen a’ temetőd, két lelked volna is ámbár.
Szóllyon ezen szálkard hozzá ’s végezze ügyünket;”
’S zászlóját feszesen tartván az Agára szalasztá
Vérontó kardgyát: de sem az, sem ez ártani nem tud
Ellentársának, ’s csak üres vágásokat ejtnek
Eggy üdeig. Neki mérged utóbb, és csalfa szökéssel
Jussuf alája kerül Juranics jobjának, aczéllyát
Mellyéhez tüzvén: de saját vesztére: az ifju
Hős mivel észrevevén a’ gyilkos szándékot, által-
Fogta, ’s hatalmátul megfosztván, fojtani kezdé
Félkézzel, vaskarja között hogy szinte nyikogna.
Az feszeleg, harap, és rugdal, káromkodik, ajkán
Túr epetajtékot, hány duzzadt két szeme szikrát:
„Igy kellett, Juranics mondotta, kezembe kerülnöd
Büszke pogány! Mahomet jőjjön bár értted, az ördög
Kedvese, meg nem vált ’s most mingyárt véle beszélhetsz;
Ellenem adgy be panaszt, ’s kérj boszszut tőle fejemre.”
Erre kacsot vete lábának, ’s a’ földre letürvén
Rátapod, és dobogó mellyén lelkének utat nyit.
Elválasztja fejét azután, ’s zászlója hegyére
Felnyársollya, Juracs szintén mikor érkezik öcscse
Védelmére; ki a’ győzőt mint látta: „reményem
Meg nem csaltad öcsém! mondá, ’s új fénybe borítád
Nemzetségünket.” ’S röviden végezve dicsérő
Szóllását, oda ment, hol az őrizet ingani kezde.
Mert Memi Bég féltette nyakát, netalán ha szerencse
Kedve szerínt szolgál a’ vérszemü ’s pajkos Agának,
A’ lélekvesztő zsineget*
Selyemzsinór, a szultáni büntetés (megfojtás) eszköze.
várhattya Haszántul.
Ő is ellőindíttya tehát Jussufnak utánna
Népét a’ foglaltt fal alá, ’s lábtókra3
Lábtó. lajtorja, Leiter. u. o.
noszollya,
Kedvetlent ’s akarót eggyütt; mert volt ki sikamlott
Már ez előtt a’ falrul alá; és volt ki sebének,
Mellyet az ostromban tege vett, fájdalmait érzé,
’S csak hidegen forgatta magát, mint szinte vezére.
Uj szivet új lelket vőn a’ vár őrzete Jussuf
Este után, ’s erejét kettőzteti Hadnagya gyujtó
Serkentése. Nem irtózik tékozlani vérét
Senki. Rohant rész a’ felmászók ellen üvöltve,
És sodrotta alá, valamint a’ menykövek, őket;
Része az utszákban dühödő Jancsárokat ölte. –
Ezt Memi Bég hogy látta, ’s fejét az Agának akasztva
A’ várfokra tüzött zászló élére: ijedten
Hátravoná népét, sebesit nem szánva, kinok köztt
’S a’ vívó szerszámokat is mind hagyta bitangra.
Vége van a’ harcznak. Győzött Juracs: eggy Török élve
Nem maradott. Néhány lélegzőt hallani még csak
A’ nehezen válás kinnyával küzdve hörögni.
A’ várbéli cseléd, ’s minden fegyvertelen a’ dög
Testeket elhordák, förtelmes testeit Osmán
Kölykeinek: de sajáttyaikat kriptába temették.
A’ Várnagy letevé az aczélzott mellyvasat, és a’
Réz sisakot. Legelőbb lemosá a’ vérrel elegy port
Fáradt tagjairul; ’s azután egyházi diszében
Harczos társaival sietett bemutatni adóját
A’ szent hajlékban könyües képére borulva.
Másnap hajnal előtt küldé Erdődihez öcscsét:
„Vidd hirül, így szóllott; hogy győztünk isteni karral;
Mert ím ennyi Pogányt megtörni nem emberi munka
Volt; minthogy ha velünk ő nincs, el kell vala vesznünk.
A’ csata melly véres volt légyen, előtte beszélld el.
Érdemidet, valamint méltó, tudtára adandom
Én magam, a’ kegyes ég éltemnek hogyha megenged
Akkédig, vele míg szóllásomat ejthetem. És mondd:
Győztünk mostan ugyan; de Haszánnak mérge dühösbé
Lett ezzel, ’s a’ kecskedarázs fészkére ütöttünk.
Nem marad ő veszteg: mérgét kiokádgya maholnap
Ránk, hadinépének fele ámbár veszszen is itten.
Sok mi sok, és mi kevés, nem okosság mondani soknak.
Rettenetes tábor pözsög ott a’ Kulpa körékén,
Láttyuk jól: mí csak tizedét sem teszszük azoknak.
Ők épek: nálunk fele vagy több, rakva sebekkel,
Kiknek gyámol kell inkább, ’s készülni halálhoz,
Nem hogy harczra velünk kelhessenek a’ Török ellen.
Jöjjön azért Zágráb kulcsához minden erővel
Mentül előbb. Kis késedelem nagy kárba taszíthat
Bennünket. – Te pedig gyors légy, ’s Erdődi szavával
Viszsza siess hozzám: tudgyam, mit várhatok onnan.
Késérőd legyen édes öcsém őrlelke hazánknak!”
’S a’ követ elsietett mielőtt a’ hajnal eredne.
Eggy Spahit a’ Bég is követül lódítta Haszánhoz,
És izené: „mondd meg, kit küldött, kedves Agája
Rókalyukat pörkölni akart, ’s bele fullada, Jussuf.
’S csak ha magát vesztné, haggyán; őnvétke hogy úgy járt
A’ hiu markapökő: de kinek nem fája vitézink
Elhullása? Derék Jancsárink eggyig elestek
A’ hebehurgya miatt, ’s népembül is elvesze kétszáz.
Aszszony-e hát Juracs, és gólyáknak fészke-e a’ vár?
Nem vagyok én a’ hadviselésben tegnapi gomba
A’ Magyarok földén. Az oroszlánt, mondani szoktuk,
Körmérül, ’s a’ Szittya Magyart ismérni csatázó
Lelkességérül. Szó nem rendítti meg őtet:
Fortély, fegyver, erő, hadinép sokasága, szerencse,
’S legfőbben ha tudunk bomlást támasztani közttök,
Vagy, ha Királlyokkal hozhattyuk visszavonásba:
Igy lehet a’ Magyaron diadalmat nyerni. – Tanácsom
Hogyha Haszánt nem bántya: vagyon más módgya kiásni
A’ harapós rókát, és széllyelszórni az esztrag
Fészket: várjon üdőt; népét nyakra főre ne hajtsa
Mint Jussuf. Nem erőszak szül mindenha szerencsét,
Sőt többször veszt az, nyakasan ki sietteti dolgát.
A’ hatalom soknál csak képzeltt; néha ki gyarlóbb,
Vészen erőt amazon. Kétes koczkára ne bizzunk
Illy tárgyat. Vagyon ember elég: bekerítteni könnyü,
És minden bemenő életnek elállani uttyát.
Addíg is, mert gyönge vagyok; tege és ma leolvadt
Szép seregem majdnem félannyira mint volt;
Legkevesebb haladék nélkül pótollya hijányom.”
A’ Spahit így küldé Memi Bég, bánatba-merülttét
Játszva kivül, de belül szívét örömérzet emelte,
Ellenségétül, hogy mentt leve, semmibe tudván
A’ kárt, a’ szégyent, közösen melly őtet is érte.
Kedves volt Juranics Zágrábott. Gyüjte Tanácsot
A’ Bán Tiszteibül tüstént, ’s meghallgata kitkit.
Őmaga szóll legutól: „Sziszeket, mondotta; halálig
Kell, Uraim! védelmeznünk. Ez kulcsa hazánknak
Emberi munkálat ’s természet ajándoka által.
Elvették Vukovint: Petrínia, és Szelin*
Észak-horvát központok.
elkelt:
Vért izzad Turopol*
Turopolje: község Horvátországban.
termékeny földe: Monoszló,*
Község Veszprém megyében.
Ősi örökségem rónává téve kesergi
Régi erősvolttát, ’s nincs benn oltalma megyénknek:
Hogyha Sziszek sem leszsz, Zágrábig kóborol a’ vad
Ellenség. De szivünk érzése is ösztönöz el nem
Hagyni atyánkfiait; ’s kik véreket ontani érttünk
Nem kéméllették, mí meg nem váltyuk-e őket?
Zsoldosaink vannak, kitanultt és régi vitézek
Többnyire. A’ Nemes is felkészült ’s várja parancsom.
Holnapután, Uraim! szállyunk táborba Sziszekhez;
Rakjuk meg néppel: hadiszert és életet adgyunk
Oltalmokra, tovább ha az ostrom tartani fogna.
A’ sebesek pedig és kórok költözzenek által:
Szárnyam alá fogadom mártírjait a’ közös ügynek.
Tí pedig, ezt mondá Juranicshoz; bizzatok addig
Istenben, ki hatalmas erőt a’ gyönge tagokba
Önteni, ’s a’ hejazó*
Fennhéjázó, kevélykedő.
büszkét a’ földre tapodni.
Nem szoktam valakit szómmal megcsalni; megállom
Mostan is. A’ szegzett napon ott leszek: a’ falat addig
Védgyétek fiaim! mint védnetek engedi Isten.”
A’ Bán ezt izené Juranicstul viszsza Sziszekre,
És hűségre serényítvén, elereszti Tanácscsát. –
A’ csatazajt hallotta Haszán, de vakítva vitézi
Számátul, ’s bizván Jussuf Jancsáriban: a’ jó
Hirnek vártta között vigadott, ’s a’ háremet*
a többnejűséget megengedő (főleg mohamedán) országokban egy főrangú férfi feleségeinek és ágyasainak elkülönített lakosztálya.
őrzé
Akkor is, a’ vártul Memi Bég küldöttye mikorban
Bényargal, ’s kékültt ajakán kifakasztya, mi történt.
Erre Haszán merevedni előbb ’s változni szinében
Kezde különfélén; azután hogy tére magához,
Igy pattog: „te gonosz hirnek postája! miképpen
Bátorkodsz fülemet tompíttani annyi Muzulmán
Veszttével, soha kit bal eset szomoríttani nem mert
Ekkédig? Vagy hátha hazug mese, a’ mit előttem
Kérődztél, ’s az Agát Memi Bég oltotta ki? – Vagy ha
Mind ez igaz: ha te nem tudtál odahalni vitézebb
Társiddal: magam én kiszalasztom lelkedet. Erre
A’ Spahit átvervén, vérét a’ földdel itatta. –
Kit heves indulatok birnak, ’s esze tartani kormányt
Nem győz a’ szivnek lobogó forralmai ellen:
Illy ocsmány ’s iszonyú tettekbe gyakorta szövődik:
Veszti az ártatlant idegen vétségnek okábul;
Míg nem az isteni kéz boszszúját huzza magára.
Elfordíttya Haszán a’ holtrul kékes epével
Mocskoltt arczáját; eszi méreg, nyelve botorkál;
Végre kezét mellyére tevén, markollya szakállát,
És így szóll: „fogadom hitem Istene Allah! nevedre,
És tereád Mahomet, ’s a’ szent városra: szememnek
Nem leszen álma előbb, sem szájam nem harap étket:
A’ Jézus papját míg bé nem sózom Agámért,
És valamennyi Gaurt, ki Sziszekben töngeti lelkét.
Elrontom Sziszeket: kő nem marad a’ kövön épen,
’S a’ rónára levontt falakat felszántom ekével,
Mellynek sebrágó jármát vontattya keresztény!
Illy kárt, illy szégyent az igazhitü el nem ereszthet
Boszszúltlan! – Legyen e’ fészek példára kitéve.
Eltörlöm Sziszeket, ’s mindennek jaj, ki keresztény!
Van népemben erő, van eszem: nincs részeken olly Szent,
A’ ki Profétánknak meggyőzné égi hatalmát.
Majd reszketsz Magyar, a’ félhold ha szemedbe lövellik,
’S csillámlása keresztednek megemészti világát.
A’ Görögöt régen Mahomet szent népe tapodgya,
Rajta hatalmunkat gyakorollyuk; férfia szolgál,
Aszszonya is szolgál, ’s szüzeit kényünkre szedettyük:
Többen-e a’ Magyarok, vagy erősbek-e? Már fele körmünk
Köztt sanyarog, ’s nem sokba kerül birakozni felével:
Könnyebb a’ darabot megtörnünk, mint az egészet,
És mivel értelmek szanaszétt futos, annyival inkább.
Ért hozzá Memi Bég, mint kellyen bánni Magyarral!
Így ő gyermeket oktasson, kit vázak ijesztnek.
A’ Magyar elromlik, ’s elromlott már is. Az Istent,
Istene hogyha vagyon, ’s vallását, hány, ki böcsülné?
Méltó minden okon, hogy hajtsunk rajta. – Utánnok
A’ Németre ütünk. Elpusztul mindene. Nem leszsz
Hagyva barom munkára ’s ekéhez férfiu magzat.
Emberem a’ Frankság:*
A frankok a szövetségeseink.
nincs is mit félnie tőlünk:
Szítta Muzulmánhoz mindenkor, válva hitének
Sorsositul, fényes Portánknak mennyi javára! –
Örvendgyen Színán! lelked; megkezdeni jó volt
A’ frígyet. Hiszen a’ Magyarok többszörte hitekkel
Megcsaltak! Lebeg eggy gyönyörű történet előttem,
Melly ezer évek után sem jő feledésbe: Mohácsnak
Másoda leszsz e’ tér; (volnának vajha felesben!)
E’ tér! melly nevemet majdmajd örökítteni fogja. –
Nagy Szultán! készülly: jó hir hallása ne ártson
Kellemes éltednek, mellyet fogsz hallani rólam:
Nem sok üdő multán ez lészen gyöngye korodnak. –
Van pórázom ugyan; van lánczom: semmire nem kell
Most láncz és póráz. Kisdednek az annya hasában
Sem lészen kegyelem: mindent kardélire hányok!
Nem nagy bajba kerül Zágrábot elejtnem inárul,*
Térdre kényszerítenem.
’S hévfördőt Gaurok vérébül adatni magamnak:
Mert lobogó tüzemet nem egyébb olthattya meg ennél.”
A’ furiák ezeket rakták nyelvére Haszánnak,
’S dörgeni megszünvén hadait szerkezteti öszsze.
Elsőben Meminek négy ezret külde Sziszekhez,
És izené: „a’ várt szorosan bekerítse: ne haggyon
Akkora rést, mellyen csak egér átférne, rakatlan,
Hogy fene végzését eggy lélek is el ne kerüllye.
Jól alakoskodgyék: folyvást fenyegesse csalóka
Ostrommal; de ne ütközzék, sem falra ne hágjon,
Míg az itélet nagy napját tudtára nem adgya.”
Futtata gyorskövetet lélekvesztében azonnal
Bányalukába, hogy a’ pattantyúk ’s más hadi szerszám
Késedelem nélkül legyenek küldetve Sziszekhez;
És valahol valamennyi vitézt gyüjthetne Ramaddin
Pozsgábul:*
Pozsega megyéből (ma Horvátország).
Törököt, Ráczot, késérje utánna.
Gondba merülve Talismánnyát szóllíttya: „hitünknek
Papja te! mondsza nekem: szent könyved biztat e jóval
Rettenetes hadi munkámban, ’s Mahometnek ügyében?
Nézz bele. Szinléstül távul légy. Meg ne hazudtold,
Hogy kedvezz, valamint gyermeknek, az égi jelentést.”
A’ Pap emezt felelé: Uram! engedek; ámde ha Allah
Jót nem igér, ne neheztelly rám: én nem vagyok Isten,
Embernek hogy kedve szerínt jót osztani tudgyak,
És te sem azt akarod, hogy vétsek szent hitem ellen.”
„Azt akarom, harsogta Haszán; hogy meg ne hazudtold
Tisztedet, és igazán jósolly.” A’ birbitelő Pap
Földre mereszti szemét; szavakat morog, emberi nyelven
Érthetlen szavakat; morzsolgat öt árpaszemetskét
Újja között: azután a’ könyvet nyittya; magában
Dörmögi bűbájos jóslását, ’s végre profétál
Illyképpen: „mivel Alláhnak szentsége szidalmat
El nem tür, te kit illettél sérelmes ajakkal;
És mérthogy Színánt a’ frígybontásra tüzelted,
Hogy dulhass foszthass; ’s nincs benned béke szerelme;
Mérthogy igazhitü vért, ártatlant! onta kegyetlen
Kardod: az Isten is elhajlott, ’s megvonta kegyelmét
Tőled; napjaid elteltek; nem halsz meg az ágyon,
Sem temetésednek tisztesség nem leszen adva.
Látod előbb, ’s nyiladoz szomorú szived értte: miképpen
E’ roppant tábort veled együtt nyomja gyalázat,
És kétségbeesik lelked holtodnak előtte.
Engem is a’ te bünöd fojt meg, ’s nincs messze halálom.”
Nem szóllott többet. De Haszán kiragadgya kezébül
Mérgesen a’ könyvet: „nem biztam sorsomat erre,
Igy dörögött; és én hiszem ám, hogy benne jövendők
Volnának foglalva, ’s te is hogy jóslani tudnál
Szemtelen! a’ ki reám ezeket most főzted agyodban!
Nem vagyok annyira vak, hogy szemfelnyitva ne lássak,
És fényes délben; ’s a’ Kulpavizébe hagyíttá
Átkai köztt, és a’ sátorba rekeszkedik ezzel.
Már pirul a’ nagy nap; széllyel szaggattya az éjnek
Felhőit, ’s rezegő sugarát harmattal itattya.
Tiszta az ég, a’ rettenetes történet alatta
Hogy láttassa magát. Leereszkedik eggy kegyes Angyal,
Fenntartója dücső tetteknek, könyvet öléhez
Kócsolván, mellynek hószin levelére felírja
Dupla keresztünknek diadalmát; a’ magyar erkölcs
Fennségét a’ had mezején, ’s a’ hősök erősbit.
A’ seregek Turopol térén táborba gyülének,
Nyolczezer, és hatszáz. Közepett Erdődi megállván,
Igy intette hadát kegyesen: „mindenre, Vitézek!
Elszánttak legyetek: győzésre, halálra! az Isten
Végzését mivel embernek nincs adva, hogy értse.
A’ dolog és a’ nap választó. Sorsa hazánknak
Innen függ. Kezetekbe tevé, mit nem lehet áron
Adni, szabadságát, ’s fennlétét relligiónknak.
Sirnak az elfonnyadt kicsinyek szüleiknek ölében,
Kik nékik keserűbb emlőt bonthatnak ürömnél;
Láttok-e itt falvat, hol előbb száz ’s annyi virágzott,
’S termését költé? nincs eggy is! puszta vidékünk!
Láttok-e itt pásztort a’ nyájnak utánna huzódni?
Nincs pásztor, nincs nyáj! a’ fű prédája Pogánynak.
Igy legyen ez mindég? ’s ha ma győz, így lészen utóbb is.
Kéri Juracs segedelmünket: kéretlen is adnunk
Kell azokért, kik az országnak kulcsára vigyázván
Lelkeket áldozzák, ’s egyebek nincs puszta reménynél,
Isten után mellyet csak bennünk vetnek: elesvén
Ettül, nem kelnek mindennap egyébbre halálnál,
Kiknek már fele nincs: sebeit másik fele törli.
Még egyszer szivetekre kötöm, mint édesatyátok:
Elszánttak legyetek fiaim! győzésre halálra!
A’ ki hazájáért elesik ma, az Isten előtt leszsz.”
’S szóllani megszünvén seregét szakaszokra felosztá.
Draskovicsot legelől háromszáz lóval ereszti,
Véle Turóczi megyen. Ligetit hatszázzal utánna
Rendeli, vascsőkkel kik tudnak bánni nyeregbül,
Úgy hogy az elsőket tizszáz lépésre követnék.
A’ tábor derekát maga Ő késérte, halandó
Embernél látszott termetben lenni dücsőbbnek.
Nem gondolta Haszán, hogy az ő nagyszámu hatalmát,
A’ Magyarok, kiket ócsárlott, ingerleni merjék,
’S csak lassan készült, szökevény rácz kémje szavára
Támasztván hitelét, a’ Bánt ki előtte alázá
És hadi férfiait söpredéknek lenni csacsogta.
Még is, hogy Sziszeket tőbül, ’s egyszerre kivágja,
A’ mirül álmodozott; több népet gyüjteni sürgött,
’S több hadiszert, ámbár bőséggel mindene volna;
És ez késedelem döntötte veszélybe hadával. –
Úgy vagyon az gyakoron, hogy mit legjobbnak itélünk,
Intézésünknek koszorúját az veti sárba.
E’ köz alatt Memi Bég követét küldötte Haszánhoz,
És izené: „dob, trombita neszt meszszünnen az őrök
Zágráb tája felül hogy vettenek észre, jelentik.”
Semmibe hajtya Haszán. „Valamelly kisded csapat, úgy mond,
Kóborol, a’ vártul hogy félre vezesse figyelmünk.
A’ félénk Memi Bég reszket ha az aszszu haraszt*
Száraz bozót.
meg
Zörrenik is, mint nyul, kit hajtók vesznek üzőbe.”
Ezt csak alig mondotta Haszán, jő új követ: „a’ dob
’S trombita szó közelítt, mondá, ’s dobogása lovaknak;
Ellenség; ne legyen kétséged benne: segédet
Küldgy szaporán Memihez.” „Bégtek jó volna egérnek,
Macskarivást ki mikor távul hall, lyukba kotródik;”
Ezt viszonozta Haszán. Nyomon ezt is más követ éri,
És így szólla: „Uram csak lóra! sok a’ Magyar utban;
Láttyuk zászlóit: felnyujtott fegyvere villog;
Nincs húszezren alul, mondgyák, kik régi vitézek,
És mint lépteibül kivevők, itt lészen ezennel.”
Felszökik erre Haszán zavarodtan: „noszsza! kiáltá,
Lóra Muzulmánok!” ’s ő volt nyergében az első,
És Mehemet Béggel tizszáz lovat az hidon által
Rendele, míg maga ő a’ többit utánna vezérli.
Már Mehemet túl jár, ’s tüzesen lovasinkra csap. Enged
Draskovics a’ számnak, ’s jó renddel viszszavonódik
Hátamögött Ligetit várván, hogy lenne segédül.
Ott terem. El nem ijed Mehemet, sőt mérge dühösben
Dolgozik, és vakton suhogó vágásait osztya.
A’ csőves Kapitány derekát megnyittya hadának,
Mintha nem állhatná Mehemetnek rajtatörését.
Foly be az ellenség, kontyát feltartya kevélyen,
Mint harczos társát győző kakas. Erre ropognak
Kétfelül a’ puskák. Dűl a’ Török, és sora ritkul,
’S a’ sarkaltt Béget csak alig marad a’ ki követné.
A’ futamót felfogja Haszán, mert már jelen ő is,
Négyszer tízezeres seregének nyalka vezére.
Érkezik a’ Bán is kevesed népével az Osmán
Számához képest, és ő indíttya meg a’ harcz
Munkáját. A’ csöndes eget szaggattya kiáltás:
A’ Magyarok Jézust hangzottanak: a’ Török Alláht;
Öszszecsap a’ kétfél. Nyakas innen ’s túl az erőszak.
A’ pattantyúknak folyvást dörögése süketté
Tesz minden fület, és a’ szó értelme hijányos.
A’ kardok ’s kópják egymásba csapódva sivítnak,
’S a’ lókörmök alatt haldoklók jajja keresztül
Verné a’ sziveket máskor: de ma senki nem érez.
A’ földszin magakínt nem mozdul: rengeni tetszik
Most, valamint mikor a’ természeti háboru rázza.
A’ csatahely vértül pirosul; szárazra gyalognak
Lépnie nem lehető, ’s a’ ló gázollya bokáig.
Hoszszasan eggyenlőn amazok tusakodnak ezekkel:
Eggyik erős lévén, a’ másik számra ötannyi.
A’ viadalt éleszti Haszán, ’s szárnyára kerülni,
Míg a’ nép nem veszti hevét, a’ Bánnak igyekszik.
Nem csalhatta meg Erdődit. Veszi észre ez a’ csint:
Ütni szeget szeggel kell, mondá; ’s ellene cselt vet,
’S a’ sürgő rókát önnön tőrébe kerítti.
Szeghegyit a’ tüzben, hogy szemköztt vína, marasztá,
Elvonván Ligetit titkon, ’s két részre szakasztván
Csőveseit, túl és innen röjtötte lapányba.
Ő maga válogatott lovasit felvette. Az oldalt
Készántag gyöngítti, hogy a’ Török arra csalódgyék.
Allah! kiáltya Haszán; már szárnyát szegtem az ölyvnek;
Rajta Muzulmánok, gombát csipkedni nyakárul
Jösztetek!” Ezzel előrugatott, ’s vad népe követte.
Jól benyomult. Örül a’ koncznak, még mellyet elérni
Kell vala. Vág, ordítt; Erdődit híjja nevérül:
„Jersze Kuvasz! mondá; ha vitéz vagy, bajra Haszánnal;
Szóllítsd Jézusodat, hogy lelkedet égbe röpíttse:
Mert hacsak el nem bujsz, gégéden megnyitom uttyát.
Hasztalanul keresem! nincs itt: elhagyta vitézit,
Vágószékre kiket hajtott, nem hősi csatára.”
Szóllana többet még, de szavát szájába szakasztá
E’ szidalomra az ónzápor, melly kezde röpülni
Ellene. Mint nyárban mikor a’ jég megveri a’ zöld
Gabnafejet: vagyon olly pusztíttás itten is. Elhül
A’ nem vártt veszedelm nagyságán vére Haszánnak;
Szedné rendbe hadát: de hogyan? nincs a’ ki fogadna
Szót, ’s futamásnak ered. Megrémüle a’ Török inkább
Példájára, ’s magát hozzá kapcsollya ki nyerhet
Annyi üdőt ’s módot: de kevés kit meg nem emésztett
A’ tűz. Illy baj köztt az utóseregéhez elérvén
Megfordul, ’s az egész erejét felszánnya, de későn.
Szeghegyi az hadi csint hátul mint látta szerencsés
Folytában, tüzesen neki hajt ’s szaggattya derékon
A’ Törököt. Kerekes más oldalon üldözi. A’ Bán,
Mint a’ menyköveket szóró, bele dönti huszárit,
A’ kétségbeesés hol legfőbb fokra verődött. –
A’ gátnak tetején valamint mikor átszökik a’ viz,
Hirtelen árkot mos, tágíttya nagyobbra nyitását
Egyszeriben, ’s mindent, valamit lel előtte, lefektet;
Semmi erő ragadó rohanását el nem akasztya:
A’ Magyar így tesz most. Inkább űz, és tipor, és öl,
Mint harczol: mert nincs már eggy Török ellene álló.
Mit művelsz Memi Bég? ostromnak ereszted-e néped?
Nem lehet errül szó. Hagy mindent veszni, csak éltét
Megtarthassa; Sziszek bévétele nincsen eszében.
Indul azért ő is szaladásnak. Rajtaüt a’ vár
Őrizet, és keveredt népét fáradtig apríttya.
Tart ugyan a’ hidhoz, de nem ér oda: Draskovics uttyát
Állá, ’s eggy lábig, Memi Bégtül válva, kihörgé
Lelkét; és hogy ez is megment, adhatni csodához.
Kulpa, Muzulmánok romlása te! nyiss ölet a’ sok
Dögtestnek: lészen Törökök temetője ma ágyod!
Kulpa! szined kipirul mingyárt, mert vért iszol, ember
Vért; (de Keresztényét most nem szivod,) undorodásig!
„Hidra hamar! rikogattya Haszán; csak hidra Muzulmán!”
Balgatag ösztönözés! nem tudgya-e, a’ ki habokhoz
Kapkodoz, a’ vizben mikoron fuldoklik, az élet
Mentségére mi szükséges, csak volna kezére
A’ mentő eszköz? Hát merre szaladna, röpülni
Nem tudván? Mért most ajakad nem: „harczra Muzulmán!”
Mint csak imént hallók, ordíttya, latrok latra? és mért
Nem hivod Erdődit most bajra, utálatos állat,
És nem gúnyolod a’ Megváltót? Más dolog izgat
Nemde? hogy életedet szabadítsd, melly emberi ösztön
Fojtogatója valál, ’s más kinnyát nyelted örömmel?
Hidra siet minden. Kiki első lenne, ha rajta
Állana; ’s ez nevelé veszedelmeket. Öszszetömődött
A’ sok hidrafutó. – Magyarok! nyughattok üzéstül,
Csak nézők legyetek, ’s mint öldözi a’ Török egymást
Eggy lépésnyi helyért, és mint forgattya le vizbe,
Lássátok. Mire most a’ kard kezetekbe szorítva,
’S a’ felvontt tüzelő csővek? – De nem! a’ Magyar arra
Nem hallgat mostan, mi az emberiség szava. Omlik,
Mint ki vadat felvert, ellenségének utánna.
Részét a’ viznek partyához hajtya baromkínt,
Kik járhatlan utat választván benne veszének;
Innen is elvágák részét, és közbe szorítván,
Lelkeiket küldék Mahomethez örökre nyugodni.
A’ hid még nem üres: még forr pözsg rajta ’s vesződik
A’ Török. Eggy maszszát, mint embertesteket eggyütt
Mozgani gondolnál inkább: úgy forttanak öszsze
Mint a’ méhe mikor nyavalyás, csak véltte röpül ki
Eggykét bádgyadozott: ezek is most voltanak ekképp
A’ hidnak végén, mivel egymást viszszataszítták,
És az előremenést e’ zajlás tette nehézzé.
Itt vagyon, itt izzasztya lovát a’ Bosznyai Bassa,
És izzad maga is. Remegő paripája helyébül
Nem mehet: a’ Csauzok körülötte hijába forognak:
Úr és szolga között nincsen most semmi különség,
Nincsen szófogadás. Egyszerre kipattanik a’ hid
Karja Haszán mellett, és vizbe hanyatlik az Isten-
Káromló, ’s testének adott a’ Kulpa koporsót.
Itt vesztek: Mehemet, Császár unokája hugátul;
Kurt, Memi, és Színán pölhödző gyermeke, ’s több Bég.
Itt az igazmondó veszttét érzette Talismán.
Tiz ’s félannyi ezer minden fegyvernemü harczos
Férfia Osmánnak végnapját lelte Sziszeknél. –
Lelkem rázkódgyál, és küldd e’ néma sohajtást
Vétkes atyáim után: „bár így volt volna Mohácsnál:
A’ Magyarok mezején soha nem gázolna Pogányság!”

Horvát Endre.
A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.