Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Turu. Én mondom kendnek, a’ mint ez a’ lúdmelycsont mutatja, száraz telet kapunk; ni! minő veres.

Kántor. De ez a’ fejér folt, koma, ez havat jelent. Én okos ember vagyok, ritkán csalatkozom. Minap is az erdő’ szélén rókát láttam, ’s mingyárt mondtam: emberek, fagy lesz! ’s ime ma, szent Márton’ napján szokatlan hideg is van. felkél, ’s Örzsihez megy. De mit nekem a’ hideg! Örzsikém’ szemeiben megmelegszem. Nos! nem örűlsz, Örzsi? Kántorné léssz! Érted? Kántorné.

Örzsi. elvonva magát. Dehogy menek én illy csúnya emberhez.

Turu. Örzsi!

Örzsi. Édes apám!

Turu. Menj, édes leányom, ’s hozzd be a’ János-kulacsot. Örzsi el. Az ebédet megettük, aztán én a’ világ’ egészségére iszom.

Kántor. ’S ma sem szabad innom a’ János kulacsból.

Turu. Már, koma, abból csak magam iszom.

Kántor. Gyöngeség! teljék kedve. De biró gazda, leányát nekem adja, még a’ télen elviszem.

Turu. Ha leányom akar, Isten neki!

Kántor. Akar? hehehe! A’ mostani idő, és nősző, és Kántor! hehehe!

Turu. Bizony, koma, én tisztelem becsűlöm kendet; de ha leány volnék, engem úgyse! – kend nem csípne pártámból.

Kántor. De az érdem, koma, az érdem! Hány embert énekeltem már én ki a’ faluból, és hogyan! – E’ füleimmel hallám minap, valakitől mondani, a’ tárogató semmi se szavamhoz képest.

Turu. Igaz, kend tudja a’ módját; de haja őszűlt, ’s a’ vén legény a’ fiatal tüzes leányhoz ollyan, mint a’ letűzött száraz karó a’ virág mellett. Ha Örzsikém akar, én nem vagyok ellene; ha kosarat kap kend, az is jó – azért nem veszünk öszve.

Örzsi. beszalad, a’ kulacsot az asztalra teszi. Édes apám, két lovas ugrat felénk, az országutról.

Turu. Annál jobb, többen leszünk.

Örzsi. O ha Matyim volna! Én elökbe szaladok. el.

Turu. Azt rebesgetik: a’ Király néhány napig a’ Bakonyba’ fog vadászni. – Bár ezen jönne keresztűl, vagy legalább e’ környéket látogatná meg, szeretném látni. Bajnok vér, apjára ütött; ha az ellenséget derekasan megszalasztja, aztán a’ vadakat kergeti. Hej! csak megvolna jobb karom, lenne bíró akárki.

Mátyás. kiszól az ajtón: Vezessd lovamat addig az istállóba – de ne kantározd le.

Örzsi. Itt az apám.

Mátyás. Jó napot! körűl néz. A’ mint látom, jó tanyára leltem; itt meleg szoba, pecsenye, szép leány és jó bor van.

Turu. És szívesség.

Mátyás. Mint éltek, fiaim?

Kántor. Ej ej! fiaim.

Turu. Egészségünk van, dolgunkat megtesszük – különben semmi baj.

Mátyás. Kend a’ bíró?

Turu. Igen.

Kántor. Én kántor, leghíresebb a’ tájban.

Mátyás. Tehát híres ember! mosolygva végig nézi megengedem.

Kántor. Be hetykén tesz. Turuhoz: Ez valami közönséges ember, nézze kend csak ruháját. Mátyáshoz: Kit keresünk?

Mátyás. Melly ház leginkább füstölög, oda száll az útas.

Kántor. Hát ingyenélő – ki eszik, iszik, aztán odább áll, és a’ fizetést az Istenre bízza. Mit?

Mátyás. Senem ingyen, senem drágán, csak a’ mint illik.

Turu. Mit pattog komám! én mindenkit szívesen látok, ma kivált, nevem’ napján. Jőjön kegyelmed, egyék, igyék, a’ mennyit elbír, aztán mondja el kivánságát.

Örzsi. Egyik lúdczomb még megmaradt; lásson kend hozzá, míg az a’ csunya Kántor újra neki nem esik.

Mátyás. Az ebédet köszönöm, már elvégeztem; különös dologba sem járok, csak szeretek tétova beszólni, ’s örülök, ha megelégedett embereket láthatok. Ez a’ kis sugár leányka lenézett lovamról, ’s rövid pihenés után ismét megyek.

Kántor. De valami még is kegyelmed?

Mátyás. Igen igen, Mátyás deáknak hívnak.

Kántor. Mentsen Isten! tán csak nem garabonczás deák?

Mátyás. Az épen nem, ámbár nem tagadom, néha kis fergeteget is csinálok; de most nem jöttem háborús szándékkal. Én a’ királyt szolgálom, írnokja vagyok.

Kántor. félre. Ez most füllent. Örzsi tetszik neki, azért akar valami nagynak látszatni; de mingyárt az elevenire tapintok. Turuhoz: Koma, vigyázzon kend, azt mondja deák – engem hajdan egy Cseri-barát^* deákul tanított – mingyárt meglássuk Mátyáshoz: Cisne latine puer?^*

Mátyás. Scire tuum nihil est, nisi te scire hoc, sciat alter.^*

Kántor. Jó felelet. Magam sem értem.

Mátyás. Kend fogatlan sárkány, okos ha nem szól.

Kántor. De bezzeg az ének –

Mátyás. Szent Mihály’ lovának nincs füle.

Turu. Koma, benn marad.

Örzsi. Jobban, jobban Mátyás deák, beszélje kend az asztal alá.

Turu. Ha kegyelmed a’ király’ embere, megmondhatja, mikor jön erre a’ Király.

Mátyás. Még ma keresztűl jön határtokon.

Turu. Mátyás deák, erre a’ hírre ihatik a’ János-kulacsból; Örzsi add ide.

Örzsi. oda nyujtja a’ kulacsot Én töltém-meg – magunk’ termése.

Turu. De öcsém, törűld-meg a’ szádat, ebből a’ kulacsból nem minden ember iszik ám.

Mátyás. Éljen kend bíró gazda!

Turu. Mit csinálsz? töröm a’ zuzzádat! Hunyady János éljen!

Mátyás. illetődve. Ő már nyugszik.

Turu. Éljen! mondom, neki a’ sírban is élni kell, míg én élek.

Mátyás. felbuzdúlva Élni fog!

Turu. Most éljen Mátyás király! igyál, mert megszidlak.

Mátyás. Éljen kedves népe’ javára.

Turu. Most nem bánom, köszönts reám!

Mátyás. megrázza kezét Élj derék ember, és veled a’ hív magyar nép!

Turu. Büszke lehet Kegyelmed, mert ebből a’ kulacsból Hunyady János főverézünk is ivott Belgrádnál. –

Mátyás. Belgrádnál?

Turu. Én is ott voltam; pedig dicsekedés nélkűl mondva, nem utólsó vitéz. – Hallja Kegyelmed: minekutána János apánk a’ csatát elrendelte, eltikkadva tért őrtüzünkhez, ’s pihenni leszállt lováról; lecsatoltatván nehéz sisakját, ősz haja az esti szélben lengett, ’s a’ tisztelt ősz’ látása mindnyájunkat, kik ott voltunk lelkesített. Vitézek, van e víz? kérdé; én elébe ugrottam, és ezt – ezt a’ kulacsot tele borral nyújtottam neki. Ő elvette, keveset ivott, ’s én örömemben majd elpattantam, látván hogy jól esett neki. Mosolyogva adá vissza ezt a’ kulacsot, ’s egyik kísérője által néhány ezüst pénzt adatott. Én elszomorodtam; ő mondá kegyesen: Ezt emlékezetűl adtam, ne gondold, hogy enyhűlésemet az által meg akarnám fizetni.

Örzsi. Mátyáshoz: Kegyelmed’ szemei égnek! én is eleget sírtam ám, ha édes apám elbeszélte harczait; kár hogy azt az öreg Hunyadyt nem ismertem – az Isten nyugossza!

Turu. Másnap csatába mentünk – Kegyelmed deák létére csak tudja hogy győztünk.

Mátyás. tűzzel Tudom, jó öreg, tudom; még most is lelkesít.

Turu. De én is tudom, mert jobb karom ott maradt – látja kend ezt a’ csutakot kar helyett. Mikor az ellenséget üldöztük, neki tüzesedtem, ’s három pogánynak rohantam – egyike lepördűlt, a’ másik eltalált – töröm a’ zuzzáját, látod öcsém –

Mátyás. Vitézséged’ jele.

Turu. Sok vért vesztve, holt gyanánt feküttem a’ téren. Az emlékpénzt elszedték tőlem, de hála Istennek! első tekintetem, mikor feleszméltem a kulacsra szállott: kigyógyulván, haza jöttem, még félkézzel is kaptam egy derék feleséget, ’s noha meghalt már a’ jó lélek, de kedves gyermeket hagyott maga után. Most bíró vagyok, van a’ mi kell, és vége. Igyék kegyelmed.

Örzsi. Úgy van Mátyás deák; apám az országot őrzötte, én pedig a’ kulacsot őrzöm.

Mátyás. Szerencsédre váljon! Köszönöm, bíró, a’ történetet; most csak leányának szerezzen kend derék férjet, én kitartom a’ menyekzőt.

Kántor. Itt áll a’ derék férj! Nos Mátyás deák, nem jól választottam e? Örzsike szép, fiatal, ’s karcsu mint az őz.

Mátyás. És kend szarvas lesz, ha elveszi.

Örzsi. Ne higyje kegyelmed, nem leszek én Kántorné. elsohajtja magát.

Mátyás. Te fohászkodol? tán más ül szívedben.

Örzsi. Más bizony, Mátyás deák! ah, de messze, messze van az innen!

Turu. Szomszédom’ fia Balta Matyi! eggyütt nevelkedtek, ’s mindég arról álmodoz. Eleget sajnálom, de biz én máshoz nem is kényszerítem, ámbár szeretném, ha derék vőm felváltana házi gondjaimtól.

Mátyás. Balta Matyi! a’ fekete seregnél szolgál; ismerem, derék fi.

Örzsi. Úgy e derék! O Mátyás deák, ezért meg tudnám kegyelmed csókolni.

Mátyás. Szívesen elfogadom.

Kántor. Én protestálok! Balta Matyi ma holnap oda vész, ’s Örzsi reám száll –

Örzsi. Soha sem, soha sem.

Turu. Lódobogás az udvaron. Örzsi, nézz ki. Örzsi ki akar menni;

Upor. Bíró, nem látta kend –

Mátyás. Hirtelen elébe megy, meghajtván magát. Bocsánatot, Főispán uram, hogy kitértem az útból; itt igen jó szállásra leltem. Tán a’ Király közelít?

Upor. Parancsolatit várjuk.

Mátyás. A’ mint hallám, kevessé itt mulatni fog.

Turu. Nagy uram! tán valami rendelést méltóztatik –

Upor. Semmi, semmit.

Mátyás. Tüstént nyomába leszek Főispán uramnak. Titkon valamit mond neki.

Upor. parancsolóképen Soká ne késs, deák! el.

Turu. Mátyáshoz: Kend most orrot kap.^*

Mátyás. A’ király megbocsátja, ha megtudja mílly társaságban valék.

Turu. bíztosan: Mátyás deák, kend ismeri a’ Királyt – micsoda ember?

Mátyás. Él hal népéért.

Turu. László bátyját ismertem: igaz vitéz volt; mikor ősz atyja mellett nyargalt, mindég azt gondoltam: az öreg sas most tanítja fiját a’ napfelé szállani. Hej, de szomorkodtam, midőn méltatlan halálát hallám – őt megboszúlni bal kézzel is kiálltam volna; de van igaz Isten! Mátyásban fentartá még a’ bajnok vért. Ez csintalan, fúrt fejű gyermek volt, még a’ táborban hallottam – de az alamuszi gyerekből úgy is ritkán válik jó. No most ne dőzsöljünk többet, siessünk az országútra, megnézni a’ Királyt –

Mátyás. Eljösz te is, Örzsi?

Örzsi. El bizony. Ej csak ne volna a’ Király ollyan nagy úr, megkérném, eressze haza Matyimat.

Mátyás. Én megyek, bíró gazda! köszönöm a’ jótartást, még látjuk egymást.

Turu. Isten kegyelmeddel, Mátyás deák; ha ismét erre jár, szóljon be kend hozzám.

Mátyás. félre: Hol szívesség, emberség, és hazai szeretet lakik, ott érzi a’ Király felséges tisztét, és édes lesz terhe, melly az erővel ujúlva nő – ezerek’ áldása mi szépen hálálja-meg nyugtalan órájit. Turuhoz: Isten kenddel!

Örzsi. Ha meglátja kend Matyimat, köszöntse nevemben! – Mátyás el.

Turu. Örzsi, add rám mentémet.

Örzsi. Itt, édes apám; én is kenddel megyek. rá adja mentéjét.

Kántor. A’ plébános nincs itthon – nekem kellene valamit szólnom. – Hm! tán így: Boldog országút – oh szemek – oh szerencse – oh kántor – oh vidék –

Turu. Koma, menjünk! Mit sopánykodik kend?

Kántor. O jeles nap, áldást hozd sugárod – Örűlj örvendezz szív, nem lesz a’ te károd. –

Kisbiró. sietve jön Bíró gazda, szaporán – sok sok urak jönnek falunkba. el.

Más paraszt. fuldosva berohan A’ Király, a’ Király! el.

Turu. Jertek! Töröm a’ zuzzáját, de meglepett. el Örzsivel.

Kántor. mentiben: O boldog falu, o dicsőség – el.

Mátyás. kisérőjihez: Milly boldogító a’ nép szeretete, melly tiszta hévvel a’ hazát bennem átkarolja. Híveim! az igaz érdem, nem halandó, ha mingyárt az irígység azt lealázni törekszik is. A’ legnagyobb elme’ fellengző szavai nem dicsőíthették inkább elhúnyt atyám’ emlékezetét, mint egy jámbor szív’ ártatlan kiömlése, mellynek véletlen most tanúja levék.

Örzsi. Nézze csak apám, ott elől áll Mátyás deák!

Kántor. A’ Király mellett álló aranyos mentéjű úr előtt: Napok’ napja! nincs itthon a’ plébános – én – én – o boldog óra – Alleluja!

Upor. Itt felséges urunk! A’ Kántornak szava eláll.

Mátyás. Bíró gazda! Ím, Mátyás deák mint király megtartja szavát. Nézzd-meg jól Hunyady’ fiját. Én vagyok a’ csintalan gyermek.

Turu. Nagyságos uram! le akar térdelni. Légy kegyelmes – csak úgy kiszökött belőlem – az az ármányos deák – be megjártam!

Mátyás. Légy nyugott, jó öreg; te nekem rég nem érzett örömet szereztél. Mint isméretlen vándor kezemet nyujtám, most királyi jobbom nemességre emel. Örzsihez, ki kötényével szemét eltakarja: És te semmit sem kérsz Királyodtól? – Vedd ezt a’ gyűrűt, és képzeld, Balta Matyi küldi; ezzel véle eljegyzelek. Örzsi meg-akarja kezét csókolni. Te is igértél ugyan valamit, de annak teljesítését vitézemre bízom, kit nem sokára hozzád küldök.

Turu. Uram, Királyom! Ennyi kegyelmet!

Mátyás. Hogy a’ János’ kulacsa ki ne ürűljön, arról én gondoskodom.

Kántor. félre. O én szegény kántor! az ingyenélő most fejembe kerűl! Mátyás elébe térdel Le vagyok sújtva, uram! de nagyságod’ gyöngesége ’s az én nagylelkűségem –

Turu. Koma, hiszen visszásan beszél kend!

Mátyás. Megbocsátok, Kántor, de máskor légy ura nyelvednek, és tanúld-meg: hogy a’ ruha nem teszi az embert. Most fel barátim! a’ mai történet fűszerezze holnapi mulatságunkat. Jó népem, Isten veled!

Turu. János apánk! ez a’ te méltó fiad!